Ebben az órában lelkünk visszaszáll az utolsó vacsora termébe, ahol Jézus az örök főpap az Eucharisztiát alapította, ahol papságunk megszületett. Azon az emlékezetes estén Jézus tanított, szolgált, és az Eucharisztia szentségében nekünk adta önmagát. Amit addig nem mondott el a három év nyilvános működése alatt, azt most az apostoloknak a végrendelet erejével a lelkére kötötte. A szeretet parancsát, amely már felülmúlta az Ószövetségét, ami az önmagunk szeretetének a szintjéig jutott el, Jézus ezt mondotta: amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,35). Feltárta az Atyával való bensőséges kapcsolatát, amelybe mi is bekapcsolódhatunk a szőlőtő és a szőlővessző mintájára. Küldetésünkben ne legyen nyugtalan a szívünk, mert ő el fogja küldeni a Szentlelket. Ott, akkoron imádkozott nemcsak önmagáért, hanem papjaiért és azokért is, akik szavukra hinni fognak. Ezt az örök, szép tanítást, amelyet tovább kell adnunk, a Szentírásból ismerjük. A Biblia évében különösen is sokat kell elmélkednünk róla. Malakiás próféta azt tanítja: a pap ajka őrizze a tudást. Ez a tudás természetesen nem lehet a világban egyre gyarapodó természettudományos ismeret, hanem a Szentírás és Egyházunk tanításának átelmélkedett továbbadása mint a legfontosabb bölcsességé. Ehhez szellemileg jól felkészülteknek kell lennünk, ahogy a közmondásunk is tartja: a jó pap holtig tanul. Nemcsak könyvekből, hanem élettapasztalatai átgondolásából, amiben felfedezi az Isten vonalvezetését, és amiben benne vannak saját megbánt bűnei is.

Jézus szolgált az utolsó vacsorán, örökre emlékezetes módon tanítványainak megmosta a lábát. Ezzel példát adott nekünk a szolgálatra. A szolgálat formái az idők folyamán változhatnak. Szent Ágoston pappá szentelése után így írta le napjait:
„A zavart keltőket rendre utasítani, kislelkűeket vigasztalni, gyengéket pártfogásba venni, ellenfelekkel szembeszállni, cselszövőktől óvakodni, tudatlanokat tanítani, hanyagokat serkenteni, erőszakosokat visszafogni, öntelteket helyretenni, kedvetleneket bíztatni, vitatkozókat megbékíteni, szegényeken segíteni, elnyomottakat kiszabadítani, jókat dicsérni, rosszakat elviselni és (jaj!) mindenkit szeretni.” „Az evangélium az, ami rémületet kelt bennem.”

Ez a szolgálat szeretetté válhat, amelyről meg kell, hogy ismerjenek bennünket (Jn 13,36). Az olajszentelés liturgikusan kifejezi a szolgálat végzési módját. Olajat szentelünk a betegek számára, az ember testi és lelki sebzettségének a gyógyítására. A keresztelendők olaját, hogy felkészüljünk a világban ránk váró küzdelmekre. Majd a krizmát, hogy felemeljük emberségünket az Istennek való lefoglaltságban, a keresztség, a bérmálás és a papság szentségében. A krizma illatos olajat is tartalmaz, hogy Krisztus jó illata legyünk az emberek között, mint ahogy Szent Pál tanította (2Kor 2,14). Szolgálatunkban legyen kedvesség és apró figyelmesség is. Mindenkinek nem adhatunk igazat, de mindenkit szerethetünk.

A legdrámaibb tette Jézusnak az volt, amikor a zsidók húsvéti vacsora szertartásától eltérően kenyeret és bort vette kezébe, amely fölött elmondta az átváltoztatás szavait, hogy így adja nekünk önmagát, ebben már elővételezte szentségi módon másnapi keresztáldozatát. Szavait, tetteit cselekednünk kell mindig azzal a lelkülettel, mintha ott lennénk az utolsó vacsora termében. Ha Jézus önmagát adta az Eucharisztiában, akkor nem akármilyen lélekkel kell testamentumának eleget tennünk, hálaadó, megszentelt, odaadó lélekkel. Ez egész életünk feladatává válik. Istennek odaadott élettel, hogy azután a ránk bízottaknak adhassuk életünket. A római katolikus papság életformájának legnagyobb áldozata, hogy nem egy személynek adjuk kizárólagosan az életünket, akitől egy kizárólagosan visszaadott életet kapunk, hanem a meghívásunk nyomán Istennek kell adnunk, hogy mindenkié lehessünk. Krisztust ajándékozni az embereknek önzetlen szívvel. Ez az áldozat már a földön is gyümölcsöt terem, Isten atyaságának megvalósítói lehetünk. II. János Pál pápa lélekben atyja lett a híveknek, amit megrendítő temetése mindenki előtt világossá tett.

De nemcsak egy ilyen hatalmas példa áll előttünk, hanem sokszor egy-egy paptársunké, akinek halálakor mutatkozik meg, hogy mennyire szerették hívei, mert lélekben atyjuk volt. A közelmúltban temettük a tápiószentmártoni plébánost. Egyszerű, csendes munkása volt az Úr szőlejének. Megtette azt is, ha elhagyatott öregeket látott el szentségekkel, hogy még a szobájukat is kitakarította. Amikor halálhíréről értesült a falu népe, fél óra múltán gyászba öltöztek az emberek.

Papságunk születésnapján itt vagyunk, újra szolgálatra jelentkezünk. Az ifjúi lelkesedés – mivel mi is emberek vagyunk – sokszor megkopik, minél több időt eltöltöttünk az Úr szőlejében, annál inkább érezzük, hogy szükségünk van az imádságra, életünk újból és újbóli felajánlására. Szabó Ferenc pap-költő Hozzád tartozom imádságnak is beillő versével, amelyben Jeremiás prófétára utal, akit másodszor is meghívott az Úr, mi is ajánljuk fel magunkat.

Hozzád tartozom
Jer 20,7-9

Ó nem átkozom a prófétával
azt a napot amelyen megszülettem
mindig áldalak azért hogy lettem
s hogy Fiad mellé társul elszegődtem
mikor fiatal fejjel vállaltam a küldetésem
szabadon és örömmel tettem

Most újra megajánlom magam
úgy ahogy ma itt vagyok
a múltam belém épült – vállalom
mert Irgalmad is vállalt engem
erősíts meg hűségemben!
Tudom ha elcserélnélek
kérész kéjekkel bálványokkal
a tűz bennem gyötrő lángokkal
csontomig izzana – poklom Szereteted lenne!
most már végleg a tűzbe vetve
mindazt mit megéltem de nem szerettem
Kereszted zászlaja lobogjon felettem
Jézus örökre tartozzam Hozzád
mert ahol Te vagy ott az Ország!

Fotó: Szerdahelyi Csongor

Nyomtatóbarát változat