English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Püspökök
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Családjaink.hu
Eucharisztikus Kongresszus
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben





Erdő Péter bíboros szentbeszéde a pilismaróti templom kétszáz éves évfordulóján
2011. augusztus 14., vasárnap 20:45

Az alábbiakban közöljük Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek homíliáját, amely augusztus 14-én, a pilismaróti templom kétszáz éves évfordulóján hangzott el.

(Lk 11,27-28)

Krisztusban Kedves Testvérek!
1. A mai estén Nagyboldogasszony ünnepének előesti szentmiséjét mondjuk. Különleges alkalom ez a mostani: ennek a megújult, szép plébániatemplomnak a kétszáz éves születésnapját ünnepeljük.
Azt olvastuk Szent Lukács evangéliumában, hogy egy asszony boldognak kiáltotta Jézus anyját, mert ő hordta a szíve alatt, ő szülte, ő táplálta azt a csodálatos embert, akiben a tömegből felkiáltó asszony szívének érzelmével felismerte az Üdvözítőt. Igazi női hitvallást hallunk ebben a felkiáltásban. Olyan hitvallást, amit Jézus elfogad. A Mester helyeslő szavaiban pedig – „hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és meg is tartják azt” (Lk 11,28) – nem valamiféle helyreigazítás rejlik. Sokkal inkább megvilágítja, teljessé teszi ennek az ismeretlen asszonynak a felkiáltását. Hiszen Szűz Mária valóban a legboldogabb, mert neki jutott Krisztus után a legnagyobb dicsőség, tehát boldogság is az üdvösségben. Hiszen a mennyei boldogságban is vannak fokozatok. A Mennyei Atya házában is sok különböző hely van. Amikor Jakab és János édesanyja azt kéri Jézustól, hogy az ő fiai ülhessenek majd jobb- és baloldalán országában, Jézus azt sem utasítja vissza. Nem azt mondja, hogy nem lesz hely jobbja és balja felől. Igaz ugyan, hogy az üdvösség állapotában a földi helyek és irányok értelme inkább csak jelképes. Ám az örök boldogságban a helyzetek különbözőségét maga Jézus is tanítja. Azt mondja ugyanis, hogy az a hely azt illeti, akinek készíttetett. És természetesen Szűz Máriára gondol, akit az Egyház a „Mennyország Királynéjaként” tisztel. A keresztény ókor imádságában már vallja, hogy királynője ő az apostoloknak, a prófétáknak, a vértanúknak. Méltán nevezzük az angyalok királynéjának is. Ő az, aki számára ez a legboldogabb hely öröktől fogva készült. Amikor pedig Jézus a tömegből kiabáló asszonynak válaszol, megvilágítja hogy Szűz Mária legfőbb érdeme nem az volt, hogy világra hozta őt, hanem már az, hogy a hitben igent mondott az angyal szavára, feltétel nélkül elfogadta Isten akaratát, és erre tette rá az egész életét.
Ez az igazság pedig nekünk is reményt ad. Hiszen Jézus szülőanyjának hivatása egyszeri és megismételhetetlen. Ebben nem követhetjük Szűz Máriát. De legnagyobb tettét, azt hogy egész lelkével és életével igent mondott Isten akaratára, mindannyian utánozhatjuk. Így Mária mennybevételének ünnepe bátorítás és ígéret a mi számunkra is. Ez az ünnep dörömböl lelkünk ajtaján. Tényleg arról szól az életünk, hogy Isten akaratát kövessük? Rendszeresen olvassuk az újszövetségi szentírást és elmélkedünk róla? Tisztelettel, szeretettel, szenvedélyes érdeklődéssel tanulmányozzuk a katekizmust és az Egyház tanítását, hogy megtudjuk belőle, mit kíván tőlünk az Isten? És ha valamit felismerünk, nem mondjuk-e azt, hogy majd holnap visszatérünk a kérdésre? Nem mondjuk-e azt, hogy akinek segítenünk, adnunk kellene, annak elég lesz kevesebb is? Nem mondjuk-e azt – főleg –, hogy fáradtak vagyunk, hogy napról napra élünk, és nincs időnk, nincs energiánk az Isten akaratáról való elgondolkodásra? Pedig hát ezért élünk. Azért alkotott minket az Isten, hogy boldogok legyünk, mégpedig nem csak ma, nemcsak jövőre, hanem örökké és határtalanul. De ezt a meghívást sokszor félretesszük. Sokszor azt hisszük, hogy fontosabb dolgaink is vannak: adnunk-vennünk kell, építkezni és utazni, gyűjteni vagy szórakozni, vagy egyszerűen csak felejteni. És közben ott van a kezünkben a meghívó, az isteni meghívó az örök boldogságra. Ha azt egyszer komolyan vesszük, akkor már itt a földön is rend, békesség és öröm fog uralkodni az életünkben. Akkor meg fogjuk különböztetni a fontost a jelentéktelentől, a jót a rossztól.
2. Ennek a gyönyörű plébániatemplomnak hosszú előtörténete van. Középkori hitélet, pusztulás a török időkben, a reformáció harcai, és aztán a lassú újraéledés jellemezték ennek a plébániának, az itt élő emberek egész közösségének az életét. A templom évfordulója arra is emlékeztet, hogy Isten gondviselése kíséri Pilismarót lakóit, kíséri különösen az itteni hívő közösséget. Hiszen a templom mindig emberi kezek műve; egy közösség hitét, önbecsülését, élni akarását is kifejezi.
De a templom elsősorban mégis az Isten háza. Keresztény hitünk alapján joggal kérdezzük, szüksége van-e Istennek kézzel épített lakóhelyre itt, a földön. Hiszen azt valljuk róla, hogy betölti az eget és a földet, sőt szent meggyőződésünk, hogy ő több, mint az egész világegyetem. Túl van a tér és az idő határain. Ha tetszik, nagyobb a világmindenségnél, de főleg egészen más dimenzióban létezik. Ha ebbe belegondolunk, akkor megrendülünk Isten szeretetétől. Meg akart testesülni. Emberré lett Jézus Krisztusban. Köztünk, emberek között lakást akart venni. Nem neki volt szüksége a templomra, hanem nekünk, embereknek alapvető szükségletünk, hogy darabokat szakítsunk ki a térből és az időből, szent helyeket jelöljünk ki és ünnepeket tartsunk, mert másként nem tudjuk kifejezni, hogy van valami, sőt Valaki, aki nem egyszerűen része ennek a térnek és ennek az időnek, de aki velünk, térben és időben élő emberekkel találkozni akar, kapcsolatba akar lépni.
De mindez nem csak emberi vágy. Isten oltotta belénk ezt az igényt, és válaszol is rá. Így ő maga is akarja, hogy templomaink legyenek. Mikor Salamon felépítette Jeruzsálemben az Úr templomát, imádságában – a Krónikák második könyve szerint – így kiáltott az Istenhez: „Valóban lehetséges az, hogy az Isten az emberek között lakjék? Ha a menny és az egek egei nem képesek befogadni, akkor még kevésbé ez a templom, amelyet építettem (…) Nappal és éjjel a szemed legyen nyitva e ház fölött, a hely fölött, amelyről kijelentetted, hogy nevedet ott helyezed el. (…) Hallgasd meg szolgádnak és népednek esdeklését, amelyet ezen a helyen könyörögve intéz hozzád” (2Krón 6,18.20-21). De már a Teremtés könyvében is azt olvassuk, hogy Jákob felkiált: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja” (Ter 28,17). Katolikus templomainkról azonban még ennél is többet vallunk. Krisztus ugyanis az Oltáriszentségben szent testével egészen különleges módon is jelen van a tabernákulumban. Egészen különös és reális módon van jelen a szentmisében, amit az oltáron bemutatunk. A szeretetnek és a magát kiszolgáltató szelídségnek és alázatosságnak ez a nagyszerű gesztusa nem csak elméleti igazság. A szívünket érinti meg. Arra indít, hogy ilyen szeretettel vegyünk részt a szentmisén, és látogassuk rendszeresen a közöttünk lévő Oltáriszentséget is. Jézus valóban itt van, a templomban, valóban vár minket, valóban azt akarja, hogy fogalmazzuk meg előtte örömeinket és gondjainkat. Adjunk hálát neki mindenért, kérjük tőle az örömet, a békességet, a segítséget, minden gondunkban és nehézségünkben is. Jöjjünk el a templomba és mondjuk el neki csendben, egyszerűen csak azt is, hogy szeretjük őt. Ő mindent tud, de akarja, várja, mintegy szomjazza a mi vallomásunkat is. Szent Pétertől is azt kérdezi: „szeretsz-e engem”? Persze, hogy tudja, hogy Péter szereti őt. De mégis hallani akarja tőle. És Péternek sem árt, ha az ismételt vallomással újra tudatosítja magában, hogy ez a legfőbb kérdés.
De a templom nem csak az imádság, az áldozat, a különleges isteni jelenlét helye. A felvilágosodás koráig, Magyarországon az 1770-es évekig a templomban és a templom körül temetkeztek a keresztény emberek. Szent hely ma is a temető, Rómában használják is rá a „campo santo”, a „szent mező” elnevezést. És voltak idők, amikor a keresztények nem mindenütt építhettek templomokat, hanem éppen a temetőben, vagy a katakombában vagy a vértanúk sírjánál tartották a szentmisét. Még a pogányok is tisztelték saját temetkezési helyüket. Ábrahámról pedig azt olvassuk, hogy sírhelyet vett magának az Ígéret földjén. Ő, aki vándor volt és nem az ország lakója, éppen a temetkezés helyével akarta kifejezni a reményt, hogy majd teljesül Isten ígérete és igazi hazára talál (vö. Ter 23,4.12-16). Ezért akartak a keresztények is a szentek közelében nyugodni. A szentmisében közénk jövő Krisztus közelében pihenni. Ezért temetkeztek a templomba vagy a templom mellé. Ezzel is kifejezték, hogy az ember teste nem magántulajdon. Nem önmagáé, nem a rokonoké, hanem Istené. Egyúttal az Istennel és az emberekkel folytatott párbeszéd eszköze is. A kommunikáció eszköze. Testben és lélekben imádkozunk, testünkkel beszélünk. Halálunk után is közvetítjük földi maradványaink megbecsülésével az élők közössége felé, hogy nem pusztulunk el teljesen, hogy az ember élete nem pusztán néhány évtized és néhány kiló anyag kérdése. A halottak megbecsülése az élőknek is önbecsülést és bátorságot ad. Mi pedig, keresztények a templomokkal és a temetőkkel, szóval a szent helyekkel szinte egy talpalatnyi tulajdont szerzünk azon a földön, amit Isten ígért nekünk: az örök életben.
Legyen ez a kétszáz éves, megújult templom is az Istennel való találkozás helye, a reménység jele, életünk értelmezője. Legyen mindnyájunk számára széles kapu az örök boldogság felé. Ámen.








Napi evangelium
Beteljesedett!
  Jn 19,12-42

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum