Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Az elmúlt hónapokban arról értesültem, hogy több nyugat-európai, sőt néhány tengeren túli nagyvárosban is, ugrásszerűen megnőtt a külföldön tanuló magyar fiatalok és diákok, a magyar munkavállalók és munkakeresők száma. A jelenség bizonyára összefügg az Európai Unióhoz tartozó 12-13 milliónyi magyarság egyre fokozódó mozgási szabadságával, a határok átjárhatóságával, a globalizációval és a migráció világjelenségének sok más okával. Napjainkban nemcsak hazánk szembesül az elvándorlás egyre szélesedő jelenségével és a belőle származó súlyos gondokkal, hanem a világ legtöbb országa is. Gondoljunk itt a sok millió üldözöttre és menekültre a földkerekség számos pontján; bár most nem róluk, hanem napjaink magyar elvándorlóiról szeretnék szólni. Sokan elhagyják szülőföldünket és külföldön próbálnak szerencsét. Az egyiket elvándorlásra indítja a szegénység, az alacsony fizetés, a munkanélküliség, a másikat a jobb tanulási és érvényesülési lehetőség reménye külföldön: a szellemi, gazdasági felemelkedés, a több tudás és meggazdagodás vágya, a kedvezőbbnek tűnő pénzkeresési lehetőség, vagy éppen a kalandvágy. Az elvándorlás hatással van nem csak a demográfiai mutatók alakulására, hanem súlyos gondot okoz az egészségügyben, az oktatásban, a termelésben, a gazdaságban is. A kárpát-medencei kivándorlás következtében a külföldi magyarság összetétele is átalakul, vagy teljesen kicserélődik. A régi magyar emigránsok kiöregednek, kihalnak, udódaik szétszóródnak, vagy egyszerűen beolvadnak a helyi társadalmakba; közben új magyar migránsok érkeznek, új szokásokkal, új felfogásokkal, új igényekkel, akiknek kötődése a hazához, az ősi gyökerekhez már eltér a régi emigránsokétól és egészen sajátos színezetet mutat. Isten, haza, embertárs iránti elkötelezettségük, áldozatkészségük alig képes új külföldi magyar intézmények megteremtésére, vagy éppen a már fennálló külföldi magyar iskolák és „templomok” újjászervezésére és fenntartására, mint ahogyan ezt a régiek megtették, egyszerű és szűkös életkörülményeik ellenére is. Az új nemzedék számára a külföldi magyar egyházak és közösségek, már nem a magyar megmaradás védőbástyái, hanem sokkal inkább átmeneti oázisok, magyar szórakozási és felüdülési lehetőségek, amelyeket időnként bárki igénybe vehet, de azokért komoly áldozatot már nem vállal; tekintettel átmeneti, bizonytalan helyzetükre és korlátozott anyagi lehetőségeikre a legtöbben erre nem is vállalkozhatnak. Külföldi magyar egyházaink azonban továbbra is befogadó közösségek maradnak és mindenütt szeretettel várják és örömmel fogadják az óhazából érkező honfitársainkat.

Körlevelemmel most elsősorban azokat a magyar honfitársakat szeretném köszönteni és megszólítani, akik az utóbbi időkben érkeztek szülőföldünkről az idegenbe. Isten hozta újabban érkezett honfitársainkat a külföldi magyarok körébe. Azt kívánom, hogy a jó Isten áldása kísérje és segítse őket szép álmaik, nemes célkitűzéseik megvalósításában. Bár katolikus egyházunk senkit sem bátorít szülőföldje elhagyására, mert ez legtöbbször nagy emberi vesztességekkel, sok küzdelemmel és szenvedéssel is jár, de külföldön mindenkit szeretettel fogad, ha már valaki úgy döntött, hogy hazájától távol él, becsületesen dolgozik vagy tanul. Mindenkinek felajánlja segítségét, hiszen az egyházban sehol sem vagyunk „idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19), a hívők közösségében mindenütt otthon vagyunk, otthonra találunk; úgy ápolhatjuk keresztény hitünket, mint odahaza, ahol jó szüleinktől, nagyszüleinktől és nevelőinktől elsajátítottuk édes anyanyelvünket, első imáinkat, hitünket és magyar kultúránkat. Egyházunk külföldön is felajánlja szolgálatait, elsősorban hitünk és kultúránk megőrzésében és ápolásában, de más területeken is. Ugyanakkor arra is számít, hogy hazulról hozott szellemi kincseinkkel, kiváló anyanyelvi és egyéb ismeretünkkel, nem utolsó sorban, keresztény és magyar helytállásunkkal gazdagítani fogjuk külföldi magyar közösségeinket, és ezzel együtt, a befogadó ország kulturális örökségét is.

Krisztus szeretete az elvándorlók iránt arra serkent minket, keresztényeket, hogy az idegenben se hagyjuk magukra és segítsük azokat, akik eljöttek szülőföldünkről és most körünkben akarnak becsületesen élni, tanulni, dolgozni, idegen országokban keresik megélhetésüket és reményeik beteljesedését. Keresztény hivatásunkhoz tartozik, hogy felkaroljuk rászoruló testvéreinket, függetlenül attól, hogy magyarok vagy nem magyarok. Hitből fakadó keresztény elkötelezettségünk a társadalomban megkívánja, hogy együttműködve az illetékes egyházi és civil szervekkel, kivegyük részünket a közjó szolgálatában; a vándorlásból és a kulturák keveredéséből adódó konfliktusok idején is hirdessük az igazságosság, a szeretet, a béke és a párbeszéd kultúráját; védelmezzük az elvándorlók jogait, támogassuk társadalmi, kulturális, vallási beilleszkedésüket és gazdasági felemelkedésüket az új környezetben. Tekintettel a napjainkban tapasztalható világméretű elvándorlásra és a vele járó nagy társadalmi átalakulásokra, ezzel a dialógust, békét és testvériséget tanúsító magatartásunkkal, annak a kialakulóban levő új társadalomnak teszünk jó szolgálatot, amelynek alapját Krisztus Urunk vetette meg az egyházban, ahol az emberek tisztelik egymás jogait, szolidárisak, igazságosságban, békében, szeretetben élnek egymással és Pál szavai szerint: „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Hiszen „ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban”, és nekik az a hivatásuk, hogy a Lélek gyümölcseivel táplálják a világot: „Isten rendelte őket erre a helyre, nem lenne illendő elhagyniuk azt” (vö. LG, 38; Levél Diognétoszhoz, VI, 10).

A külföldön élő magyar katolikusok sehol sem idegenek az egyházban. Saját nyelvünk, kultúránk, hagyományunk megőrzése mellett, külföldön is annak az egyetlen katolikus egyháznak vagyunk a teljes jogú tagjai, amelyhez elvándorlásunk előtt is tartoztoztunk a hazai tájakon. Még akkor is, ha kivándorolt elődeink verejtékes munkája, hazaszeretete és hithűsége szép magyar templomokat, magyar iskolákat, eleven magyar egyházközségeket hozott létre világszerte, ezek a külföldi magyar egyházközségek mindenütt a helyi egyházak szerves részeit képezték. Régi emigráns hitőseink sem éltek elszigetelten vagy gettóban. A katolikus egyházban egyetlen testvéri közösséget alkottak a befogadó nemzet és a vele élő népek egyazon krisztusi hitet valló tagjaival, ezzel is szépen tanúsítva, hogy az egyház valóban katolikus, egyetemes, a népek, a nemzetek, a kulturák szeretetközössége, ami ugyanannak a Léleknek gyümölcse, amely az első pünkösd napján, Jeruzsálemben, hitben és szeretetben egyesítette a világ népeinek legkülönbözőbb tagjait. Ez azt jelenti, hogy a Katolikus Egyház sem itthon, a Duna-Tisza táján, sem másutt, az idegenben, nem nemzeti egyház, hanem „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép”. Ez a sokszínű, sok nemzetből, sok kulturából eggyé vált nép túllép a nemzeti határokon és mindenütt vár minket. Benne bárhol otthonra találunk, ha az Úr Lelke vezérel minket és együttműködünk másokkal, mint ahogyan ezt VI. Pál pápa szépen megfogalmazta: „Napjainkban testvériségre van szükség; a barátság minden modern emberi együttélés alapelve. Ahelyett, hogy saját felebarátunkban az idegent, a riválist, az ellenszenvest, az ellenséget látnánk, meg kell szoknunk, hogy az embert lássuk benne, ami azt jelenti, hogy egy olyan valakit, aki velünk egyenlő, és épp úgy méltó a tiszteletre, a megbecsülésre, a támogatásra, a szeretetre, mint mi magunk… hogy tágra nyilhassanak a szeretet határai” (VI. Pál karácsonyi rádiószózata, 1964. december 22.). Ez helyenként nem kis áldozattal jár és szoros együttműködést kíván a helyi egyházakkal.

Külföldön sok lehetőségünk van hitünk és kultúránk ápolására és fejlesztésére. Magyar papokat, templomokat is találunk, de ezek a legtöbb helyen hiányoznak. Hitünket azonban ebben az esetben se hanyagoljuk el. Használjuk ki a lelki élet helyben kínálkozó szolgálatait, ha már sehogyan se jutunk magyar lelkipásztori szolgálathoz. A nagy kérdés e tekintetben mégsem annyira az anyanyelvi ellátás hiánya lesz, hanem sokkal inkább az, amit Jézus így fogalmazott meg: „hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön” (Lk 18,8)? Vagyis, hogy mi mit akarunk? Van-e bennünk hit, amit külföldön is őrizni, ápolni, gyakorolni akarunk? Meg akarjuk-e őrizni Szent István örökségének szellemi kincseit? És mindezekért mire vagyunk képesek? Képesek vagyunk-e felállítani az értékek sorrendjét és Isten fényében szemlélni földi létünket? Képesek vagyunk-e biztosítani az istenhit elsőbbségét? Benedek, Európa nagy szentje arra int, hogy Krisztusnak elébe semmit se helyezzetek! A karácsony előtti Krisztus-várás idején imádkozzunk, hogy az Úr bennünk is hitet találjon, amikor eljön: „Taníts engem útjaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet” (Zsolt 86,11).  

Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar Testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Budapest, 2013. december 1., Advent első vasárnapján

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök

Nyomtatóbarát változat