A második általános munkaülésen kezdődött meg az általános vita. Az Instrumentum Laboris szerint az erre szánt téma: „Isten terve a házasságról és családról” (I. rész, 1. fejezet), „A Szentírás és az egyház házasságra és családra vonatkozó tanításának ismerete és befogadása” (I. rész, 2. fejezet).

Abból kiindulva, hogy a család a társadalom alapsejtje, az ingyenes szeretet bölcsője, és a család témája magába foglalja a hűségre való nevelést is, az ülésen megerősítették, hogy a családot védelmezni kell, mert az emberiség jövője függ tőle.

Több oldalról felmerült, hogy az egyház nyelvezetét megfelelővé kell tenni, hogy a családról, az életről, a szexualitásról szóló tanítást helyesen értsék meg az emberek. A zsinat példája szerint párbeszédet kell folytatni a világgal kritikus, ugyanakkor őszinte nyitottsággal: mert ha az egyház nem hallgatja meg a világot, a világ sem fogja meghallgatni az egyházat. A párbeszéd alapjai pedig olyan fontos témák lehetnek, mint a férfi és a nő egyenlő méltósága és az erőszak elutasítása.

Az evangéliumot nem elmagyarázni kell, hanem megmutatni – szögezték le az ülésteremben – és az örömhír hirdetésébe – kiemelve annak missziós mivoltát – különösen is be kell vonni a világi hívőket. Az evangelizációnak nem egy személytelen elméletnek kell lennie, hanem úgy kell megvalósítani, hogy maguk a családok tegyenek konkrét tanúságot az evangéliumi szépségről és igazságról. Megállapították, hogy a kihívás ez: átlépni egy védekező állapotból az aktív, javaslattevő magatartásba. A hit örökségét új nyelvezettel, reménnyel, tűzzel, lelkesedéssel kell javasolnunk, meggyőző tanúságtételeket felkínálva, hidat építve az egyház és a társadalom nyelvezete között.

Ehhez kapcsolódott a javaslat, hogy a hitoktatás inkább „bibliai” legyen, mint „spekulatív teológiai”, mert – a látszat ellenére – az embereket az egoizmus már nem teszi boldoggá, hanem ideálokat keresnek. Az ember boldog akar lenni, a keresztény ember pedig tudja, hogy a boldogság Krisztusban van, de már nem tudja használni a megfelelő nyelvezetet, hogy ezt elmondja a világnak. Pedig az egyháznak „elbűvölőnek” kell lennie, vonzóan kell tevékenykednie, baráti magatartással viszonyulnia a világ felé.

A nehézségekkel küzdő házaspárokra vonatkozóan hangsúlyozták, hogy az egyháznak mellettük kell állnia, megértést, megbocsájtást és irgalmat kell kifejeznie feléjük. Istennek az első fő jellemzője az irgalom – állapították meg, de ezt az igazság tükrében kell felfogni, csak így fogjuk valóban tiszteletben tartani Isten tervét a maga teljességében.

A házasság felbonthatatlan szentség és az is marad. Mindazonáltal, mivel az igazság Krisztus, egy Személy, nem pedig szabályok együttese, fontos megtartani az alapelveket, még ha meg is változtatjuk megvalósításuk konkrét formáit. Azaz – ahogy XVI. Benedek mondta – újdonság a folytonosságban: a szinódus nem teszi vita tárgyává a tanítást, hanem átgondolja a lelkipásztorkodást, gyakorolja a megkülönböztetés képességét annak érdekében, hogy alkalmazni tudja az egyház tanítását a mai családok előtt álló kihívásokkal szemközt. Ebben az értelemben az irgalom nem megszünteti a parancsolatokat, hanem azok hermeneutikai kulcsaként szolgál.

Hangsúlyozták azt is, hogy még a nem tökéletes helyzeteket is tisztelettel kell figyelembe venni: például azok az együttélések, amelyekben hűségesen és szeretettel élnek együtt, a megszentelődés és az igazság elemeit mutatják fel. Nagyon fontos tehát mindenekelőtt a pozitívumokra tekintenünk azért, hogy a szinódus bátorságot és reményt fakasszon a nem tökéletes családi állapotokban is, amelyek a fokozatosság elve szerint értékelhetőek. Valóban szeretni kell a nehéz helyzetben élő családokat.

Olyan társadalomban, ahol előnyben részesül egyfajta „ego-latria” [önimádás], ami defamiliarizációhoz [a családi mivolt elvesztéséhez] vezet, rá kell mutatnunk az ember és Isten közötti szövetség terén tapasztalható értelemvesztésre is. A család szépségének a hirdetése tehát nem lehet egyfajta esztétizmus, nem csupán egy eszménykép bemutatása, melyet utánozni kell, hanem ki kell, hogy tűnjön belőle, mennyire fontos a házastársaknak az Istennel való szövetségen alapuló, végérvényes elköteleződése.

A másik alapvető fontosságú kérdés a klerikalizmus elutasítása: olykor úgy tűnik, mintha az egyház számára fontosabb lenne a hatalom, mint a szolgálat, és ezért nem ragadja meg az emberek szívét. Fontos tehát visszatérni Krisztus utánzásához, fontos visszatalálni az alázatossághoz: az egyház reformjának a klérus reformjával kell kezdődnie, mert ha a hívek olyan lelkipásztorokat látnak, akik Krisztust utánozzák, akkor újra közelednek majd az egyházhoz, olyannyira, hogy az egyház maga képes lesz átlépni a puszta [külsődleges] evangelizálásból az evangelizálóként való létbe.

Beszéltek a házasságon belüli szexualitás alapvető értékéről is: olyan sok szó esik kritikus módon a házasságon kívüli szexualitásról, hogy a házastársak közötti szexualitás szinte már valamiféle tökéletlenségre szóló engedménynek tűnik. Miként a szinódus – általánosabb módon – rámutatott, szükség van a papok elmélyültebb képzésére, a családot támogató politikai lépésekre, és arra, hogy a hit átadása a családon belül induljon el.

18 és 19 óra között, a szabad vita idejében két javaslat vetődött fel: a szinódus küldjön egy üzenetet az iraki családoknak, akiket az iszlám fanatizmus megsemmisítéssel fenyeget és akiket arra kényszerítenek, hogy hitük megőrzése végett elmeneküljenek. Az üzenetben bátorítsák őket és fejezzék ki irántuk való megbecsülésüket. A javaslatot szavazásra bocsátották és elfogadták.

A másik javaslat arra vonatkozott, hogy el kell gondolkodni a keleti rítusú egyházak nős papságáról, mert ott is van „családi válság”, ami ahhoz vezethet, hogy kérjék a válást.

Fotó: news.va

Magyar Kurír

Nyomtatóbarát változat