„Barátaimnak mondalak benneteket” (Jn 15, 15)

Kedves Testvéreim a Püspöki és a Papi rendben!
Kedves Testvéreim!

Nagycsütörtök az a nap, amikor az Úr a Tizenkettőre bízta azt a papi feladatot, hogy Testének és Vérének szentségét a kenyér és a bor színe alatt ünnepeljék eljövetele napjáig. A húsvéti bárány és az Ószövetség minden más áldozatát Teste és Vére, önmaga odaajándékozása váltja fel. Így az új istentisztelet azon a tényen alapszik, hogy mindenekelőtt Isten ajándékoz meg bennünket, és mi, ettől az ajándéktól eltelve az övéi leszünk: a teremtmény visszatér Teremtőjéhez. Ily módon a papság is új értelmet nyer: többé már nem származás kérdése, hanem Jézus Krisztus misztériumában való részesedés. Ő az, aki mindig ajándékoz, és önmagához emel. Egyedül ő mondhatja: „Ez az én Testem – ez az én Vérem”. Az Egyház papságának misztériuma abban áll, hogy mi, gyarló emberek, a szentség ereje által in persona Christi beszélhetünk vele. Általunk akarja gyakorolni papságát. Nagycsütörtökön különösképpen is megemlékezünk e misztérium mély titkáról, amely minden szentmisében újra megérint bennünket. Azért, hogy a hétköznapok ne rombolják le mindazt, ami nagy és titokzatos, egy sajátos megemlékezésre van szükségünk, vissza kell térni ahhoz az órához, amikor reánk tette a kezét, és ennek a titoknak részeseivé tett bennünket.

Elmélkedjünk tehát újból azokról a jelekről, amelyeken keresztül e szentség nekünk adatott. A középpontban a kézrátétel ősi cselekménye található, amellyel lefoglalt engem mondván: „Te hozzám tartozol”. De ezzel együtt azt is mondta: „Te az én kezem védelme alatt állsz. Te az én szívem oltalma alatt állsz. Tenyeremben őrizlek téged, és ezért végtelen szeretetemben találod magad. Maradj a kezemben, és add nekem a tiédet.”

Emlékezzünk arra, hogy kezünket olajjal kenték meg, amely a Szentlélek és az Ő erejének jele. Miért éppen a kezünket? Az ember keze a cselekvésének az eszköze, a képességének a szimbóluma, hogy hogyan szembesül a világ dolgaival, azaz hogyan „veszi kézbe” azt. Az Úr reánk tette a kezét, és most a mi kezünket akarja, hogy a világban az ő kezévé váljon. Azt akarja, hogy ne arra szolgáljon többé, hogy a tárgyakat, az embereket, a világot magunknak megszerezzük, azért, hogy ezeket birtokoljuk, hanem hogy az Ő isteni érintését közvetítse, és szeretetének szolgálatára legyen. Azt akarja, hogy a szolgálat eszközei, és ezáltal az egész emberi személy küldetésének a kifejezői legyenek, amely Róla tanúskodik, és elviszi Őt az emberek közé. Ha az emberi kéz szimbolikusan képességet fejez ki, és általában azt, ahogyan a világ dolgai felett rendelkezik, akkor az olajjal megkent kéznek az Ő odaadó képességét kell kifejeznie, azt az alkotói képességet, amely szeretettel alakítja a világot – és ezért mindenképpen szükségünk van a Szentlélekre. Az Ószövetségben a felkenés a szolgálat felvételét jelzi: a király, a próféta, a pap azt cselekszi és ajándékozza, ami jóval túlmutat önmagán. Bizonyos értelemben kivülállóként vesz részt egy olyan szolgálatban, amelyben egy tőle magasabb valóság alá rendeli önmagát. Ha Jézust az Evangéliumban úgy ismerhetjük meg, mint Isten Fölkentjét, a Krisztust, akkor ez azt jelenti, hogy ő az Atya küldetésében cselekszik a Szentlélekkel egységben, és így új királysággal, új papsággal, új prófétai léttel ajándékozza meg a világot, amely nem önmagát keresi, hanem annak él, Aki az egész világot teremtette. Bocsássuk ma ismét rendelkezésére a kezünket, és kérjük, hogy újra meg újra fogjon kézen és vezessen minket.


A püspök kézrátételének szent cselekményében maga az Úr helyezte reánk a kezét. Ez a szent jel egy egzisztenciális belső utat foglal össze. Egyszer, miként az első tanítványok, mi is találkoztunk az Úrral, és hallottuk szavát: „Kövess engem!” Lehet, hogy eleinte egy kicsit bizonytalanul követtük, olykor hátratekintettünk, és megkérdeztük, hogy valóban ez-e a mi utunk? Talán azt is megtapasztaltuk már az út során, amit Péter a csodálatos halfogáskor: megijedtünk az Ő nagyságától, a feladat nagyságától és szegény emberi létünk elégtelenségétől, olyannyira, hogy meg akartunk hátrálni: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” (Lk 5,8)! De aztán Ő nagy jósággal kézen fogott bennünket, magához szorított és ezt mondta: „Ne félj! Veled vagyok. Nem hagylak el, te se hagyj el engem!” És nem egyszer talán már mindannyiunkkal megtörtént az, ami Péterrel is, hogy amikor a vízen ment az Úr felé váratlanul rádöbbent, hogy a víz nem tartotta meg és elkezdett süllyedni. És Péterhez hasonlóan mi is azt kiáltottuk: „Uram ments meg” (Mt 14,30)!
Miként is tudtunk volna áthaladni az elmúlt évszázad és évezred háborgó és tajtékzó vizein, miközben láthattuk annak tomboló elemeit? De ilyenkor rátekintettünk… és Ő megragadta kezünket, és új „különleges súlyt” adott nekünk: a hitből fakadó könnyedséget, amely a magasba emel. És azután a kezét nyújtja, amely megtart, és tovább vezet. Ő megtart minket. Irányítsuk rá mindig újból tekintetünket, és tárjuk feléje a kezünket. Hagyjuk, hogy az Ő keze ragadjon meg bennünket, és akkor nem fogunk elsüllyedni, hanem az életet fogjuk szolgálni, amely erősebb a halálnál, és a szeretetet, amely erősebb a gyűlöletnél. A Jézusba, az élő Isten Fiába vetett hit az az eszköz, hála, amelynek segítségével belekapaszkodunk Jézus kezébe, és így ő is megfogja a kezünket és vezet. Egyik kedves imádságom az a kérés, amelyet a liturgiában az áldozás előtt mondunk: „…ne engedd, hogy elszakadjak tőled”. Kérjük, hogy soha ne szakadjunk el az ő Testével való közösségtől, magától Krisztustól, ne szakadjunk el az eucharisztikus titokból. Kérjük őt, hogy soha ne engedje el a kezünket…

Az Úr reánk tette a kezét. Ennek a cselekménynek a jelentését a következő szavakkal magyarázta el: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Nem nevezlek többé szolgának titeket, hanem barátaimnak mondalak benneteket: ezekben a szavakban egyenesen a papság megalapítását lehetne látni. Az Úr barátainak nevez bennünket: mindent ránk bíz; ránk bízza önmagát, így beszélgethetünk vele, magával – in persona Christi capitis. Micsoda bizalom! Valóban kezünkbe adta önmagát. A papszentelés lényegi jele alapjában véve ezen szavakat fejezik ki: a kézrátétel; az evangélium könyv átadása – amely az ő szavát tartalmazza, amelyet ránk bíz; a kehely átadása, amivel a legmélyebb és legszemélyesebb titkát adja nekünk. Ennek része a feloldozás hatalma is: részesít bennünket a bűnök nyomorúságának és a világ összes sötétségének ismeretébe, és kezünkbe adja a kulcsot, ami megnyitja az Atya házához vezető ajtót. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, hanem barátaimnak mondalak. Ez a papi lét alapvető jelentése: Jézus Krisztus barátjává válni. Erre a barátságra kell minden nap újból elköteleznünk magunkat. A barátság gondolati és akarati egységet jelent. Gyakorolnunk kell, hogy Jézussal gondolati egységben maradjunk, mondja Pál apostol is a Filippieknek írt levelében (Fil 2,2-5). Ez a gondolati egység azonban nem csupán értelmi, hanem az érzelmek, az akarat és így a cselekvés összessége is. Ez azt jelenti, hogy Jézust egyre személyesebben kell megismernünk azáltal, hogy meghallgatjuk, vele élnünk és nála időzünk. Meghallgatni őt a lectio diviná-ban, azaz a Szentírás olvasása, de nem akadémiai szinten, hanem lelki értelemben; így megtanulunk a jelenlévő Jézussal találkozni, aki szól hozzánk. Előtte és vele együtt kell gondolkodnunk és elmélkednünk szavairól és tetteiről. A Szentírás olvasása imádság, imádságnak kell lennie – az imádságból kell kiindulnia, és az imádsághoz kell vezetnie. Az evangélisták azt mondják, hogy az Úr nemegyszer, éjszakákra elvonult „a hegyre”, hogy egyedül imádkozzon. Nekünk is szükségünk van erre a „hegyre”: ez a belső emelkedettség, amire el kell jutnunk, az imádság hegye. Csak így növekszik a barátság. Csak így tudjuk papi szolgálatunkat végezni, csak így tudjuk az emberekhez elvinni Krisztust és az ő Evangéliumát. Az egyszerű aktivizmus eljuthat egészen a hősiességig. A külsőség azonban nem terem gyümölcsöt, és elveszti hatékonyságát, ha nem a Krisztussal való bensőséges és mély egységből születik. Az erre fordított idő valójában pasztoráció, hiteles pasztorációs tevékenység. A papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie. A világ a maga felgyorsult aktivizmusában gyakran irányt téveszt. Cselekedetei és képességei rombolóak lehetnek, amennyiben az imádság ereje csökken, amiből az élet vize fakad, ami képes termékennyé tenni a száraz földet.

Nem nevezlek többé szolgának benneteket, hanem barátaimnak mondalak benneteket. A papság lényege: Jézus Krisztus barátjának lenni. Csak így tudunk in persona Christi szólni, és ezért a Krisztustól való belső távolságunk ellenére sem kérdőjeleződik meg a szentség érvényessége. Jézus barátjának lenni, papnak lenni nem más, mint az imádság emberének lenni. Ekképpen ismerjük fel Őt, és így lépünk ki az egyszerű szolga tudatlanságából. Megtanulunk vele és érte élni, szenvedni és cselekedni. A Jézussal való barátság – éppen azért – az övéivel való állandó barátságot jelenti. Csak úgy lehetünk Jézus barátai, ha teljes egységben vagyunk Krisztussal, egységben a Fővel és a Testtel; az Egyház sokféleségével együtt, amelyet Ura éltet. A Szentírás – az Úr kegyelme által – csakis őbenne élő és időszerű Ige. Az Egyház élő valósága nélkül – amely minden kort átölel – a Biblia gyakran csak heterogén írások sokaságát jelenti, és így egy idejét múlt könyvvé válik. A Szentírás ott lesz beszédes, ahol a „Jelenlét” van, ott, ahol Krisztus állandó jelenlétté válik számunkra: Egyházának testében.

Papnak lenni nem más, mint Jézus Krisztus barátjává válni, mégpedig egyre jobban egész egzisztenciánkkal. A világnak szüksége van Istenre – nem akármilyen istenre, hanem Jézus Krisztus Istenére, arra az Istenre, aki testté és vérré lett, aki annyira szeretet bennünket, hogy meghalt értünk, és feltámadt, és önmagában az ember számára helyet teremtett. Ennek az Istennek kell bennünk élnie és nekünk Őbenne. Ez papi hivatásunk: papi tevékenységünk csak így teremhet gyümölcsöt. Szeretném András Santoro szavaival zárni ezt a szentbeszédet, annak a papnak a szavaival, aki a római egyházmegyéhez tartozott, és akit Trebisondaban imádság közben öltek meg; ezt Cè bíboros úr közölte velünk lelkigyakorlatunk alatt. Ezek a szavak a következők: „Azért vagyok itt, hogy e nép között éljek, és lehetővé tegyem Jézus számára, hogy általam jelen lehessen… Csak saját testünk felajánlásával üdvözülhetünk. A világban a rosszat hordozni kell és a fájdalmat megosztani, saját testünkbe fogadni, egészen a legvégsőkig, ahogyan azt Jézus tette”. Jézus magára vette a mi testünket. Mi is adjuk neki a miénket, hogy eljöhessen a világba és átalakíthassa a világot. Ámen!


Vatikán, 2006. április 13.
XVI. Benedek pápa

Kép: VR

Nyomtatóbarát változat