Az alábbiakban Camillo Ruini bíboros homíliáját adjuk közre.

Nagy öröm és nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma veletek, s veletek is maradhatok a Budapesti Városmisszió végezetéig, Őszentsége XVI. Benedek pápa különleges küldötteként. Az ő üdvözletét, szeretetét, áldását, imádságát hoztam el számotokra.

A városmissziónak ezen a harmadik napján, amelyet a vértanúságnak szenteltetek, eljöttünk Esztergom e hatalmas, szép és nagyhírű bazilikájába, a magyarországi keresztény és katolikus hit bölcsőjéhez, amelyet méltán illet meg a Caput Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae (a magyarországi templomok feje, édesanyja és tanítója) megnevezés. Titulusai Szűz Mária Menybevétele és Szent Adalbert püspök és vértanú, s eredetileg Szent István emeltette, akinek ténykedése alapvető fontosságú volt abban, hogy a keresztény hit elterjedjen Magyarországon, és kiépüljön itt az Egyház. Itt valóban vissza tudunk tekinteni a magyar nép eredetére, azokra a gyökerekre, amelyekből mind a mai napig, ezer év múltán is a keresztény tanúságtétel öröme és bátorsága árad a mi korunkban is, amely pedig sok tekintetben nagyon eltér a kezdetek korszakától.

Pál apostol tanítványához, Timóteushoz szóló levelében a mai szentmise első olvasmányában így szól: „Isten háza, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és biztos alapja”. A „ház” szó olyan helyre utal, ahol együtt él egy család; az Egyház az „Isten háza”, mert őhozzá, az élő Istenhez tartozik, azokból áll, akik „Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Ez a szó hozzásegíthet tehát bennünket ahhoz, hogy tudatára ébredjünk hivatásunk nagyszerűségének megkereszteltekként és krisztushívőkként, ráébredjünk, mennyire közeli kapcsolatra vagyunk meghíva Istennel, s ezért milyen mély közösség és igaz testvériség létezik közöttünk, amit nap mint nap meg kell élnünk.

Szűz Mária, az érettünk emberré lett Fiúisten édesanyja egészen egyedülálló módon tapasztalta meg az Istenhez fűződő mély közösséget, hiszen Isten Fiát a méhében hordozta, majd harminc évig mellette élt, és mindenben az Atya akaratát cselekedte, még akkor is, amikor ez az akarat a kereszt lábához vezette őt. Most Mária örökre az Atya dicsőségében él, és így elérte a teljes és örök érvényű közösséget az Atyával és a Fiúval, a Szentlélek világosságában.

Minthogy mi is valóban Isten Egyháza, háza és családja vagyunk, Máriával, Máriához hasonlóan nekünk is szívünkbe kell fogadnunk Krisztust, az ő arcán kell elmélkednünk hitben és imádságban, mert az ő arcában válik láthatóvá számunkra az Atya arca (vö. Jn 14,9-10), s napról napra nem a saját akaratunkat, hanem az Atya akaratát kell cselekednünk.

Kedves Testvérek, mindez nyilvánvalóan meghaladja a mi erőnket, az emberi mértéket, ugyanakkor ez a keresztény élet valósága, amit Isten lehetségessé tesz mibennünk, ez a szentség, amelyre meghívást kaptunk, mint a „rendes keresztény élet magas mércéjére”, ahogyan II. János Pál fogalmazott a jubileumi Szentéve bezárásakor (Novo millennio ineunte, 31). Éppen az Istennel és Jézus Krisztussal fenntartott közösségünk a gyökere és a titka missziós tanúságtételünknek.

Erről az Egyházról, amely az élő Isten háza, Pál apostol ezt is mondja: „az igazság oszlopa és biztos alapja”. Az Egyház és az igazság kapcsolata ebben áll: az az Egyház feladata, hogy hirdesse és védelmezze az igazságot, s ez kezdettől fogva része az Egyház küldetésének, nem egy oda nem illő elvárás, vagy a pápák és püspökök által később beillesztett részlet. S hogy mi az az igazság, amelynek az Egyház oszlopa és biztos támasza, azt azonnal meg is mondja Pál apostol: „az istenfélő élet titka”, ami maga Krisztus. Az az igazság tehát, amelyet az Egyháznak hirdetnie kell, és amelyről tanúságot kell tennie, maga Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: „én vagyok az igazság” (Jn 14,6). Amikor Krisztust kínáljuk fel az emberek számára, az igazságot kínáljuk nekik, s nem egy elvont igazságot, hanem Isten és az ember igazságát, amint erre a II. Vatikáni Zsinat hívta fel a figyelmünket (vö. Gaudium et Spes, 22); olyan igazság ez, amely bevilágítja életünk értelmét és megmutatja a követendő utat, amelyen eljuthatunk a célhoz, amelyre megteremtésünk óta vágyunk.

Pál apostol ezután egy rövid himnuszt idéz, amellyel a keresztények első nemzedékei kifejezték Krisztusba vetett hitüket. E himnusz hangvétele örömmel, bizalommal és hálával teli Isten iránt azok miatt a nagy eredmények miatt, amit a keresztény misszió már elért, annak ellenére, hogy kezdetben maroknyian voltak csak a hívők, erejük is igen gyér volt csupán és számos akadállyal kellett megküzdeniük. Így a himnusz kijelentheti, hogy Krisztust hirdetik már a pogányoknak is, és hisznek benne mindenütt a világban. Ezzel azt állítja, hogy a keresztény misszió, noha még csak a kezdeteknél tart, már megérezte a hit győzelmének és az emberiség üdvözülésének jó illatát.

Jézusnak azok a szavai, amelyeket Szent Lukács evangéliumából olvastunk a mai szentmisén azokról az akadályokról szól, amelyek Jézus és Keresztelő Szent János működését gátolták – azzal vádolták őket, hogy egyikük túlontúl hasonlatos, a másik meg túlságosan eltér a korabeli emberek viselkedésmódjától. Szinte fényképszerűen illik ez a jelen kor problémájára, az evangelizáció nehézségeire. Ezek miatt a nehézségek miatt azután nagyon távolinak tűnik az az örömteli, bizalomteli légkör is, amiről Szent Pál levele tanúskodik. Jézus Urunk azonban egy erős és pontos mondattal zárja le a kérdést: „A bölcsességet azonban minden gyermeke igazolja.” Ez a bölcsesség végül maga Jézus, Isten Igéje, aki ezért jött, hogy közöttünk lakozzék (vö. Jn 1,14) és aki egyedül ismeri és képes felfedni számunkra az Atyát (vö. Lk 10,22). De ő a bölcsesség is, a belső világosság, amelyet az Úr annak ajándékoz, aki bizalommal megnyílik előtte, és amely képessé tesz bennünket arra, hogy „igazságot adjunk neki”, vagyis felismerjük őt egyetlen Megváltónkként és tanúi legyünk szavainkkal és életünkkel.

Kedves Testvérek, életének kétezer esztendeje alatt a Szentlélek erejével az Egyház saját testéből Krisztusnak végtelenül sok tanút állított, s ezek közül is kiemelkednek a vértanúk, akik a legszorosabban tanúskodtak róla, s nem haboztak Krisztus melletti tanúságtételüket önnön vérükkel megpecsételni. A mai napon, amely a vértanúság napja, emlékezésünk és imáink elsősorban a vértanúk felé fordulnak, kezdve a kereszténység első századaitól. Az ókeresztény vértanúk hozzájárulása döntő jelentőségű volt a hit elterjedésében az ókori világ minden táján, melynek során a keresztény hitre tértek a Római Birodalom népei. Velük együtt felidézzük és tiszteljük a kereszténység későbbi korainak vértanúit, közöttük azt a nagy számú vértanút, akik a XX. század során adták életüket Krisztusért, s akikről II. János Pál külön is megemlékezett a 2000. évi jubileumi Szentév alkalmából.

Külön is megköszönjük Istennek a vértanúk hosszú sorát, akik megszentelték Magyarország földjét, keresztény történelmének ezer éve során. Azt kérjük tőlük, adják át nekünk a tanúságtétel lángoló erejét és bátorságát, hogy az egyház, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében és egész Magyarországon mindinkább tudatára ébredjen, hogy „természeténél fogva missziója van”, amint erre a II. Vatikáni Zsinat hívta fel a figyelmünket (Ad gentes, 2). Ébredjünk rá, hogy korunk csakugyan új missziós időszak! Szülessen meg az emberek szívében és értelmében a hiteles Krisztushit, hogy ismét örömmel teli legyen az Egyházhoz tarozásunk, hogy képesek legyünk átitatni a társadalmat és a kultúrát Krisztus szeretetével és igazságával.

Kedves Testvérek, befejezésül hadd használjam azokat a szavakat, amelyekkel II. János Pál megkezdte pápai szolgálatát: „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt!” Ezt a felhívást II. János Pál megismételte a Római Egyházmegye felé is, amikor útjára indította az 1996 és 1999 között lezajlott városmissziót, a 2000. évi jubileum előkészületeként. Pontosan a II. János Pál által belénk öntött bátorság volt a záloga e misszió fényes sikerének, ami jóval meghaladta várakozásainkat. Kérjük az Úrtól, hogy a Boldogságos Szűzanya, Szent István, Szent Adalbert és valamennyi magyar szent és vértanú közbenjárására ez a bátorság és ez az öröm a Krisztus melletti tanúságtételben tegyék termékennyé a Budapesti Városmissziót, hogy az ilyen módon a hit új korszakát vezesse be ebben a főegyházmegyében és egész Magyarországon!

Nyomtatóbarát változat