Az enciklika közreadásának dátuma fontos üzeneteket tartalmaz. Egyrészt a Megváltó születését megelőző adventi várakozás küszöbén ajándékozza meg a keresztény világot a Szentatya a természetfölötti reményről szóló elmélkedésével, másrészt jelentőségteljes gesztus az ortodox keresztények felé, hogy az enciklikát az általuk különösen tisztelt Szent András apostolnak, Szent Péter fivérének ünnepén jelentette meg Őszentsége.

A mintegy harminc kéziratoldal terjedelmű új enciklika bevezető részében a pápa leszögezi, hogy a bibliai hitnek a remény olyannyira központi fogalma, hogy tulajdonképpen a hit és a remény egyenértékű kifejezések. A keresztény hit nem egyszerűen örömhír, hanem remény a megváltás által nekünk ajándékozott új életben, az örök életben.

Miután a pápa áttekinti az Újszövetség és az ősegyház remény felfogását, a következő kérdésekre keresi a választ: mi is valójában az örök élet, a keresztény remény individualista-e, valamint korunk eszmei irányzatai között milyen hatások érik a keresztény hit-reményt. A megváltás, az üdvösség a keresztény hit szerint nem pusztán tényadat. A számunkra Krisztus által felajánlott megváltást tőle kapott reményként birtokoljuk.

Benedek pápa az enciklikában felvázolja a keresztény remény igazi természetrajzát. Mindannyiunknak szüksége van kisebb-nagyobb reményekre mindennapi életünkben, de ezek a remények nem elegendők a nagy remény nélkül, ami nem más, mint maga a világmindenséget magához ölelő személyes Isten. Mert kizárólag tőle kaphatjuk meg mindazt, amit önmagunktól el nem érhetünk. Az emberarcú Isten tehát a reménységünk alapja.

Az enciklika további részében a remény gyakorlásának és megtanulásának „helyszíneit” tekinti át a pápa: így az imádságot mint a remény iskoláját, a cselekvést és a szenvedést mint a remény elmélyítésének lehetőségét. Az utolsó ítéletre készülés a keresztény ember életében szintén a remény iskolája. S itt válaszol a pápa a keresztény individualizmussal kapcsolatos, korábban feltett kérdésére: „Nekünk keresztényeknek sosem szabad kizárólag azt kérdeznünk, hogy önmagunk hogyan üdvözülhetünk. Hanem azt a kérdést is meg kell fogalmaznunk, hogy mit tehetünk mások üdvösségéért, s kérnünk kell, hogy mások számára is felragyogjon a remény csillaga.

A Szentatya enciklikája záró fejezetét Máriának, a remény csillagának szenteli. Ő a remény, mindannyiunk reményének anyja. „Szűzanya, Isten anyja, mi anyánk, taníts minket a hitre, a reményre és a szeretetre! Vezess el minket Fiad országába! Tengernek Csillaga, világíts nekünk és vezess minket utunkon!” – kéri XVI. Benedek pápa Spe Salvi kezdetű új enciklikájának befejező soraiban.

Nyomtatóbarát változat