Krisztusban Kedves Testvéreim!
A szokásosnál is jobban az imádságra terelődik figyelmünk ezen az egységhéten, hiszen Szent Pál apostolnak a Tesszalonikiakhoz írt leveléből vett mottó: „szüntelenül imádkozzatok”, ökumenikus istentiszteletünknek vezérfonala. A teremtett világban egyedül csak az ember imádkozik. Mondhatjuk, hogy az imádság egyidős az emberrel, aki ezzel elismeri teremtményi voltát.

A legtöbb ember, ha az imádságra gondol, akkor bizonyos alkalmakkor elmondott fohászra, kérésre szűkíti le az Istennel való beszélgetést, ahogy Arany János Toldiról írja: „Kezét összetette, buzgón fohászkodva Istent említette.” Az szinte lehetetlennek tűnik első hallásra, amit Jézus a kitartó imáról tanított. Szüntelenül kell imádkozni, ahogy Szent Pál apostol megerősíti ezt a Tesszalonikiakhoz írt levelében.. Mindig a jézusi imádságra kell gondolnunk, hogy ennek eleget tudjunk tenni. Ő ugyanis az Atya jelenlétében élte le földi életét, Vele párbeszédben volt, s olykor hangosan is tanítványai előtt imádkozott. Az Istennel való személyes kapcsolat az alapja imádságunknak. A keresztény pietás különböző imádságfajtákat sorol föl, amelyek mindegyike használható a keresztények egységhetében.

A kérő imádság a legáltalánosabb az emberek életében, olykor azok is imádkoznak, ha bajba kerülnek, akik egyébként nem szoktak. Az a kérő imádság, amiről Jézus tanít, és ami előbbre viszi a keresztények egységét, nem afféle „jaj Istenem, segíts”, hanem Jézus utolsó vacsoráján elmondott kéréséhez kapcsolódik, amikor a Mennyei Atyától azt kérte, hogy az Őt követők egyek legyenek. „Amint Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” /Jn. 17,21/. Ez az imádság nem az adok-veszek, a jogaim és kötelességeim vannak világából való, hanem személyes kapcsolatból ered. S amint egy gyermek mindig kérheti szüleit, úgy mi is kérhetjük Mennyei Atyánkat. Amikor Jézus a kérő imádságról tanított, akkor hozzáfűzte azt a megszívlelendő mondatot: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Meg vagyunk győződve arról, hogy a keresztény egység imahete száz esztendővel ezelőtti, majd pedig a katolikus-protestáns közös imádság negyven évvel ezelőtti indulása a Szentlélek hatására történt. Az is a Szentlélek műve, hogy Isten szavát, a Bibliát közösen ünnepeljük, tanulmányozzuk és iránymutatását keressük ebben az esztendőben mi, magyar földön élő keresztények.

Ismerjük és végezzük a hálaimát. A hála nem a kereszténység monopóliuma, a pogányok között is voltak hálás emberek, de a kereszténység tette teljessé. Egyébként a hálás lelkület a feltétele annak, hogy örvendezni tudjunk. Ma annyi sok elégedetlen ember van, sokszor jogosan is. De ha arra gondolunk, hogy nem köszönjük meg Istennek azt, amit mindig kapunk ajándékként, teszem azt, hogy gondolkodni tudunk, látni tudunk, beszélni, járni; ezeket magától értetődőnek vesszük, csak amikor egyik vagy másik képességünket elveszítjük, akkor sajnálkozunk. Ha ilyen adományoknak örvendezni tudunk, mert hálás lelkületűek vagyunk, akkor rájövünk a hála természetére. Jézus felujjongott a Szentlélekben, és hálát adott a Mennyei Atyának. Az utolsó vacsorájának szentségét Eucharisztiának, azaz hálaadásnak nevezzük. A katolikus egyház zsolozsmájában naponta imádkozzuk – nem csak szerzetesek és papok, hanem sokmillió hívő ember – Szűz Mária magasztaló hálaimáját, a Magnificatot.

Legyünk hálásak az Istennek, hogy hosszú, zaklatott történelem után egymásra találtunk, és keressük Jézus akaratának a megvalósulását. Én olyan faluból származom, ahol katolikusok, reformátusok, evangélikusok élnek, mi több, apai, anyai ágon vannak protestáns őseim, reformátusok és evangélikusok is. Bőrömön éreztem gyerekkoromtól kezdve, nem jól van ez így, hogy mi nem találunk egymásra. De sokszor a családok is különválasztva éltek: jött a vasárnap, egyik jött az evangélikus templomba, a másik a reformátusba, a harmadik a katolikusba. Hogy egymásra találjunk, nekünk kell keresnünk Jézus akaratának megvalósulását. A beteljesült hála Isten örök országában valósul majd meg, amikor azzal a huszonnégy vénnel együtt, akik az Úr színe előtt állnak, mi is elmondhatjuk: „Hálát adunk neked Mindenható Urunk, Istenünk, aki vagy és aki voltál, mert átvetted a főhatalmat és uralkodol.”

Az engesztelő imádság szintén a keresztény imamódok közé tartozik. Érezzük, hogy a magunk erejéből nem állhatunk meg Isten előtt igazakként. Ezt a pogányok is tudták, de nem ismerték a megváltást, ami csak Istentől jöhet. Jézus Krisztus engesztelte ki az Atyát, Ő szeretett minket és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért – olvassuk János levelében. Vérét kiontotta a bűnök bocsánatára. Nem azért kellett kiengesztelni az Istent, mert Ő emberi módon haragudna, és elöntené a szenvedély, mint bennünket, amikor haragszunk. Isten minden tulajdonsága a szeretetben összpontosul. Ennek totális ellentéte a bűn. Jézus vállalta az engesztelést bűneinkért, hogy Isten szeretetének részesei lehessünk. Az egységhéten van miért engesztelő imádsággal kérni a Mennyei Atyát, hiszen ha visszatekintünk múltunkba, látjuk, hogy egyaránt bűnöket és gyarlóságokat követtünk el Isten és egymás ellen. Az engesztelés lehet életünk keresztjeinek a fölajánlása és nagylelkű elfogadása is.

A dicsőítő imádság ugyancsak hozzátartozik a keresztény ember életéhez. Talán föltehetjük a kérdést: miért kell az Istent dicsőíteni? Mert természetünk olyan, hogy mindig valamit és valakit dicsőítünk. A személyi kultusz ismerős számunkra, ma is van. Egész iparágak készítik el sokszor egy-egy embernek az imázsát, hogy amikor megnézi, a népszerűségi listán hol áll, akkor mindig előbbre jusson. Legrosszabb esetben az ember önmagát dicsőíti nagy önmegvalósításában. Nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, hogy imádjuk és dicsőítsük Őt, hogy igazán emberek lehessünk. Szent Pál apostol a pogányokat azzal vádolja, „noha felismerték az Istent, nem dicsőítették, mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem szégyent vallottak és okoskodásukban oktalan szívük elborult. Azzal kérkedtek, hogy bölcsek, de oktalanná váltak.” Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó emberek, sőt madarak, négylábúak, csúszómászók képmásával – írta Szent Pál a rómaiaknak.

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk. Az új barbárság korában bálványimádó lett sokszor az ember, mert nem akarja megadni a dicsőítést és a hódolatot Istennek. Kálvin János jelmondata volt „Soli Deo Gloria” – Egyedül Istené a dicsőség. Ezt mi ugyanúgy valljuk, és hozzáfűzzük, Laudetur Jesus Christus – Dicsértessék a Jézus Krisztus. A közös dicsőítés előbbre viszi az egység ügyét, ha nemcsak az ökumenikus héten, hanem – legalább nekünk – naponta eszünkbe jut, hogy a kérésen, hálaadáson, engesztelésen túl dicsőítenünk kell az Istent. A szüntelen imádság a mi teremtő, megváltó, és megszentelő Istenünknek szól. Ezért imádkozzuk: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben volt, most és mindörökké Ámen.

Nyomtatóbarát változat