Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai XVI. Benedek pápa beszéde
a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök
V. Általános Konferenciájának megnyitó ülésén
az aparecidai kegyhely konferenciatermében
2007. május 13-án vasárnap
Kedves testvéreim a püspökségben, szeretett papok,
szerzetesek, szerzetesnők és világiak!
Kedves más felekezethez tartozó megfigyelők!
Nagy öröm számomra, hogy ma itt lehetek veletek megnyitni a
Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciáját,
melyet Brazília patrónájának, Aparecidai Miasszonyunknak
kegytemploma közelében tartunk. Első szavaimmal hálát szeretnék
adni Istennek és dicsőíteni szeretném őt azért, hogy megadta e
kontinens népeinek a keresztény hit nagy ajándékát.
Emellett szeretném kifejezni köszönetemet a CELAM elnökének,
Santiago de Chile érsekének, Francisco Javier Errázuriz Ossa
bíboros úrnak kedves szavaiért, melyeket ezen általános
konferencia másik két Elnöke és összes résztvevője nevében hozzám
intézett.
1. A keresztény hit Latin-Amerikában
Az Istenbe vetett hit több mint ötszáz éven át lelkesítette ezen
országok életét és kultúráját. E hit és a bennszülött népek
találkozásából született e kontinens gazdag keresztény kultúrája,
mely a művészetben, a zenében, az irodalomban, de mindenekelőtt a
vallásos hagyományokban és e népek életstílusában öltött testet,
melyeket egy és ugyanaz a történelem és ugyanaz a hitvallás
egyesített, olyannyira, hogy a kultúrák és nyelvek különbözősége
ellenére nagy összhang alakult ki közöttük.
Napjainkban ugyanennek a hitnek sok kihívással kell szembenéznie,
mert a társadalom harmonikus fejlődése és a kontinens népeinek
katolikus identitása forog kockán. Ezért az V. Általános
Konferencia erre a helyzetre készül reflektálni, annak érdekében,
hogy segítse a keresztény hívőket hitük örömteli és következetes
megélésében és annak tudatosításában, hogy Krisztus tanítványai és
küldöttei, akiket ő azért küld a világba, hogy hitünkről és
szeretetünkről tanúságot tegyenek és azt hirdessék.
De mit jelentett a latin-amerikai és karibi országok számára a
keresztény hit elfogadása? Azt jelentette számukra, hogy
megismerték és befogadták Krisztust; azt az Istent, akit őseik nem
ismertek, de anélkül, hogy tudták volna, gazdag vallási
hagyományaikban őt keresték. Krisztus volt az az Üdvözítő, aki
után csendesen vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztség
vizével megkapták az isteni életet, mely Isten fogadott
gyermekeivé tette őket; megkapták a Szentlelket is, aki azért
jött, hogy megtermékenyítse és megtisztítsa kultúrájukat, és
gyümölcsözővé tegye azt a sok magot és hajtást, amit a
megtestesült Ige vetett el bennük, s ezzel az evangélium útjai
felé terelte őket. Jézus és az ő evangéliumának hirdetése ugyanis
soha nem vonta maga után az elidegenedést a Kolumbusz előtti
kultúráktól, és egy idegen kultúrának a helyire való ráerőltetését
sem jelentette. Az igazi kultúrák nem zárkóznak magukba, nem is
kövesednek meg a történelem egy adott pillanatában, hanem
nyitottak, sőt keresik a találkozást más kultúrákkal, remélve,
hogy azokkal párbeszédben elérhetik az egyetemességet, amennyiben
más életformákkal és olyan elemekkel is találkoznak, melyekből
kialakulhat az az új szintézis, melyben mindig tisztelik a
különféle kifejezésmódok és a kultúra konkrét megvalósulásait.
Végső soron csak az igazság egyesít, és az igazság bizonyítéka a
szeretet. Ezért Krisztus – mivel ő a megtestesült Logosz, a
„mindvégig való szeretet” – nem idegen egyetlen kultúrától és
egyetlen személytől sem; épp ellenkezőleg, ő az, akire a kultúrák
szíve vágyakozik, mert megadja végső identitásukat, azáltal, hogy
egyesíti az emberiséget, s ugyanakkor tiszteletben tartja a
különbözőségek gazdagságát, lehetővé téve mindenki számára a
növekedést a valódi humanizációban, a hiteles fejlődésben. Isten
Igéje azáltal, hogy Jézus Krisztusban testté lett, történelemmé és
kultúrává is lett.
A Kolumbusz előtti vallások felélesztésének utópiája, mely el
akarja szakítani őket Krisztustól és az egyetemes Egyháztól, nem
fejlődés volna, hanem visszalépés. Valójában visszafordulást
jelentene egy, a múltban lehorgonyzott történelmi pillanathoz.
A bennszülött népek bölcsessége szerencsésen rávezette őket a
saját kultúráik és a misszionáriusok által nekik fölkínált
keresztény hit közötti szintézisre. Ebből született meg a mély és
gazdag népi vallásosság, melyben megjelenik a latin-amerikai népek
lelke:
– szeretet a szenvedő Krisztus, az együttérző, megbocsátó és
kiengesztelődő Isten iránt, aki annyira szeretett bennünket, hogy
önmagát adta értünk;
– szeretet az Eucharisztiában jelenlévő Úr, a megtestesült Isten
iránt, aki meghalt és föltámadott, hogy az élet kenyere legyen;
– a szegényekhez és a szenvedőkhöz közeli Isten;
– mélységes áhítat a Guadalupei, az Aparecidai Szűzanya, s a
különféle nemzeti és helyi elnevezésekkel tisztelt Boldogságos
Szűz iránt. Amikor a Guadalupei Szűzanya megjelent az indián Szent
Juan Diegónak, ezeket a jelentőségteljes szavakat mondta neki: „Nem
én vagyok-e a te Anyád? Nem vagy-e az én árnyékom és tekintetem
alatt? Nem én vagyok-e a te örömöd forrása? Nem vagy-e az én
köpenyem oltalma alatt és az én karjaimban?” (Nican
Mopohua, 118–119.)
Ez a vallásosság fejeződik ki a szentek iránti tiszteletben
pártfogásuk ünnepein, a pápa és a többi püspök iránti szeretetben,
az egyetemes Egyház mint Isten nagy családja iránti szeretetben,
mely soha nem hagyhatja és nem is hagyja nyomorúságban a
gyermekeit. Ezekből áll össze a népi vallásosság nagy mozaikja,
mely a katolikus Egyház drága kincse Latin-Amerikában, és melyet
oltalmazni, támogatni kell, de szükség esetén meg is kell
tisztítani.
2. A korábbi konferenciák folytatása
Ez az V. Általános Konferencia szerves folytatása az előző négy
Konferenciának, melyeket Rio de Janeiróban, Medellínben, Pueblában
és Santo Domingóban tartottak. Ugyanattól a lelkülettől vezérelve
a püspökök most új lendületet akarnak adni az evangelizációnak,
hogy ezek a népek tovább növekedjenek és érlelődjenek a hitükben,
és így életükkel a világ világossága és Jézus Krisztus tanúi
legyenek.
A Santo Domingóban tartott IV. Általános Konferencia óta a
társadalomban sok minden megváltozott. A gyermekei örömeiben és
bánataiban, reményeiben és munkájában részesedő Egyház mellettük
akar lenni e sok kihívással terhes időszakban is, hogy mindig
reményt és bátorságot öntsön beléjük (vö. GS 1).
A mai világban ismert jelenség a globalizáció, mint az egész
bolygóra kiterjedő kapcsolatok szövevénye. Jóllehet ez bizonyos
szempontból nyereség a nagy emberi család számára és az egységre
való komoly törekvésének egyik jele, mégis kétségtelenül együtt
jár azzal a kockázattal, hogy nagy monopóliumok jönnek létre és
hogy a legfőbb érték a profitszerzés lesz. Miként az emberi
tevékenység minden területén, a globalizációt is az etikának kell
vezérelnie azzal, hogy mindent az Isten képére és hasonlatosságára
teremtett emberi személy szolgálatába állít.
Latin-Amerikában és a Karib-térségben, miként más régiókban is,
tapasztalhatók előrelépések a demokrácia felé, ámbár aggodalomra
adnak okot a tekintélyelvű, illetve bizonyos,– mára már
túlhaladottnak vélt – ideológiáknak aláredelődő kormányformák,
melyek nem felelnek meg az emberről és a társadalomról kialakított
keresztény képnek, ahogyan azt az Egyház szociális tanítása
megfogalmazza. Másfelől viszont némely latin-amerikai ország
liberális gazdaságának tekintettel kellene lennie a
méltányosságra, hiszen folyamatosan növekszik a társadalom azon
csoportjainak száma, melyeket a rendkívüli szegénység egyre inkább
elnyom vagy megfoszt természetes javaitól.
Latin-Amerika egyházi közösségeiben figyelemre méltó számos
világi férfi és nő hitbeli érettsége, akik odaadóan szolgálják az
Urat, s velük együtt érdemel figyelmet sok áldozatos katekétának,
számos fiatalnak, az új egyházi mozgalmaknak és az Istennek
szentelt élet új intézményeinek a jelenléte. Alapvetően fontosnak
bizonyulnak a nevelő, kisegítő és befogadó katolikus intézmények.
Igaz, hogy a társadalom egészében a keresztény életvitelnek és a
katolikus Egyház életében való részvételnek bizonyos gyengülése
figyelhető meg, ami a szekularizmusnak, a hedonizmusnak, az
indifferentizmusnak, továbbá számos szekta, az animista vallások
és az új álvallások prozelitizmusának tulajdonítható.
Mindez új helyzetet jelent, melynek elemzésére itt, Aparecidában
sor fog kerülni. Az új és nehéz kérdésekkel szembesülve a hívők
ettől az V. konferenciától a mi egyetlen Mesterünkbe és
Üdvözítőnkbe, Krisztusba vetett hitük megújulását és újjáéledését
remélik, aki egyedülálló módon nyilatkoztatta ki számunkra az
Atyaistennek minden ember iránti végtelen szeretetét. E forrásból
új utak és kreatív lelkipásztori tervek származhatnak, olyanok,
melyek képesek erős reményt önteni a lelkekbe, hogy örömmel és
felelősen éljék meg a hitet, és sugározzák tovább a maguk
környezetében.
3. Tanítványok és misszionáriusok
Ennek az általános konferenciának a témája: „Jézus Krisztus
tanítványai és misszionáriusai, hogy népeinknek élete legyen
őbenne .
Az Egyház nagy feladata, hogy őrizze és táplálja Isten népének
hitét, és e kontinens hiveit is emlékeztesse: keresztségük alapján
arra hivatottak, hogy Jézus Krisztus tanítványai és
misszionáriusai legyenek. Ez magában foglalja azt, hogy követni
kell őt, bensőséges közösségben kell vele élni, követni kell az ő
példáját és tanúságot kell róla tenni. Az apostolokhoz hasonlóan
minden megkeresztelt ember megkapja Krisztustól a küldetés
parancsát: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az
evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik,
üdvözül.” (Mk 16,15.) Jézus Krisztus tanítványának és
misszionáriusának lenni és keresni az életet „őbenne” – mindez
föltételezi, hogy az ember mélységesen őbenne gyökerezik.
Mit ad nekünk valójában Krisztus? Miért akarunk Krisztus
tanítványai lenni? A válasz: mert reméljük, hogy a Vele való
közösségben megtaláljuk az életet, azt az életet, mely valóban
méltó erre a névre, és ezért szeretnénk megismertetni őt másokkal
is, át szeretnénk adni az ajándékot, melyet őbenne megtaláltunk.
De valóban így van ez? Valóban meg vagyunk győződve róla, hogy
Krisztus az út, az igazság és az élet?
A Krisztusba vetett hit és az „őbenne” való élet elsőbbségét
nézve – amint ez a jelen V. konferencia címében is
megfogalmazódott – egy másik kérdés is fölmerülhet. Vajon ez a
prioritás véletlenül nem menekülés-e az érzésvilág kultusza, a
vallási individualizmus felé, nem a világ és Latin-Amerika nagy
gazdasági, szociális és politikai problémáinak cserbenhagyása-e,
nem menekülés-e a valóságból egy spirituális világba?
Első lépésként e kérdésre egy újabb kérdéssel válaszolhatunk: Mi
ez a „valóság”? Mit jelent valósnak lenni? Csak az anyagi javak, a
társadalmi, gazdasági és politikai problémák „valóságok”? Éppen
ebben rejlik a legutóbbi évszázad uralkodó szellemi irányzatainak
nagy tévedése, egy romboló tévedése, amint ezt mind a marxista,
mind a kapitalista rendszer következményei bizonyítják. Ezek
meghamisítják a valóság fogalmát azzal, hogy elszakítják Istentől,
a mindent megalapozó és ezáltal döntő valóságtól. Aki kizárja a
horizontjából Istent, meghamisítja a „valóság” fogalmát, s ennek
következtében csak tévutakra és pusztító tervekhez juthat.
Az első alapvető állítás tehát a következő: csak , aki elismeri
Istent, az ismeri a valóságot és az adhat rá választ megfelelő és
valóban emberi módon. E tétel igazsága nyilvánvaló mindazon
rendszerek csődje láttán, melyek zárójelbe teszik Istent.
De mindjárt fölvetődik egy másik kérdés: Ki ismeri Istent? Hogyan
ismerhetjük meg őt? Most nem bocsátkozhatunk bonyolult vitába
erről az alapvető kérdésről. A keresztény ember számára a válasz
magva egyszerű: egyedül Isten ismeri Istent, egyedül a Fiú, aki
Isten az Istentől, igaz Isten, ismeri őt. És ő, „aki az Atya ölén
van, maga nyilatkoztatta ki” őt (Jn 1,18). Innen fakad
Krisztus egyetlen és helyettesíthetetlen jelentősége számunkra, az
emberiség számára. Ha nem ismerjük Istent Krisztusban és
Krisztussal együtt, az egész valóság megfejthetetlen rejtvénnyé
változik; többé nincs út a számunkra, s mert nincs út, nincs
számunkra élet és igazság sem.
Isten a mindent megalapozó valóság, de nem egy csupán elgondolt,
vagy föltételezett Isten, hanem az emberarcú Isten; ő a
velünk-lévő-Isten, a keresztig elmenő szeretet Istene. Amikor a
tanítvány elérkezik Krisztusnak ehhez a „mindvégig” tartó
szeretetéhez, nem tud mást válaszolni rá, mint hasonló szeretettel
ezt: „Követlek téged, bárhova mégy” (Lk 9,57).
egy további kérdést is föltehetünk magunknak: mit ad nekünk az
ebbe az Istenbe vetett hit? Az első válasz: családot ad, Isten
egyetemes családját a katolikus Egyházban. A hit megszabadít az én
elszigetelődésétől, mert közösségbe visz: az Istennel való
találkozás lényege szerint találkozás a testvérekkel; az
összehívás, az egyesülés, a másik ember és a többiek iránti
felelősség aktusa. Ebben az értelemben a szegények iránti kiemelt
érdeklődés benne foglaltatik egy olyan Istenbe vetett
krisztologikus hitben, aki értünk szegény lett, hogy bennünket a
szegénységével gazdaggá tegyen (vö. 2 Kor 8, 9).
De mielőtt még szembesülnénk azzal, ami az emberré lett Istenbe
vetett hit realizmusával együtt jár, el kell mélyítenünk a
kérdést: hogyan lehet valóságosan megismerni Krisztust, hogy
követhessük és vele élhessünk, hogy megtaláljuk az életet őbenne
és át tudjuk adni ezt az életet másoknak, a társadalomnak és a
világnak? Krisztus mindenekelőtt Isten igéje által ismerteti meg
velünk magát személyében, életében és tanításában. Annak az új
időszaknak a kezdetén, melyet Latin-Amerika és a Karib térség
missziós Egyháza ebből az Aparecidai V. Általános Konferenciából
kiindulva most akar megkezdeni, elengedhetetlen föltétel Isten
igéjének elmélyült megismerése.
Ezért a népet rá kell nevelni Isten igéjének olvasására és a
fölötte való elmélkedésre, hogy lelki táplálékukká váljon, és így
a hívők saját tapasztalatukból lássák be, hogy Jézus szavai lélek
és élet (vö. Jn 6,63). Máskülönben hogyan
hirdethetnének egy olyan üzenetet, melynek tartalmát és lelkiségét
nem ismerik alaposan? Missziós elkötelezettségünket és egész
életünket Isten igéjének sziklájára kell építenünk. Ezért
bátorítom a püspököket, hogy tegyenek erőfeszítéseket Isten
igéjének megismertetéséért.
Isten népének Krisztus misztériumába való bevezetéséhez fontos
eszköz a katekézis, mely egyszerű és lényegre törő formában adja
tovább Krisztus üzenetét. Ezért fokozni kell a katekézist és a
hitre való ránevelést mind a kisgyermekek, mind a fiatalok és a
felnőttek körében. A hitre adott érett reflexió megvilágítja az
élet útját, és erőt ad ahhoz, hogy Krisztus tanúi lehessünk. Ehhez
nagyon jó eszközök állnak már rendelkezésre, például a Katolikus
Egyház Katekizmusa és annak rövid formája, a Katolikus
Egyház Katekizmusának Kompendiuma.
Ezen a téren nem szabad a homíliákra, előadásokra, biblikus vagy
teológiai kurzusokra szorítkozni, hanem igénybe kell venni a
tömegtájékoztatási eszközöket is: a sajtót, a rádiót és a
televíziót, az internes honlapokat és fórumokatt, valamint számos
egyéb rendszert, hogy hatékonyan közöljük Krisztus üzenetét sok
emberrel.
Miközben erőfeszítéseket teszünk arra, hogy megismertessük
Krisztus üzenetét és a saját életünk vezérlőjévé tegyük,
emlékeznünk kell rá, hogy az evangelizáció mindig együtt
bontakozott ki az emberi haladással és a hiteles keresztény
felszabadítással. „Az isten- és felebaráti szeretet összeolvad: a
legkisebbekben magával Jézussal és Jézusban Istennel találkozunk”
(Deus caritas est enciklika, 15. p.). Ugyanezen okból
szükséges a társadalomra vonatkozó katekézis és a megfelelő
nevelés az Egyház társadalmi tanítása alapján, melyhez nagyon
hasznos eszköz Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma.
A keresztény élet nem csupán a személyes, hanem a társadalmi és
politikai erényekben is megmutatkozik.
A tanítvány, aki így Isten igéjének sziklájára épített, érzi a
késztetést, hogy elvigye a testvéreinek az üdvösség örömhírét. A
tanítványság és a misszió olyan, mint egy érem két oldala: amikor
a tanítvány megszerette Krisztust, nem mellőzheti, hogy hirdesse a
világnak: egyedül ő üdvözít minket (ApCsel 4,12). A
tanítvány ugyanis tudja, hogy Krisztus nélkül nincs világosság,
nincs remény, nincs szeretet és nincs jövő.
4. „Hogy életük legyen őbenne”
A latin-amerikai és karibi népeknek joga van a teljes élethez,
mely Isten fiainak a sajátja, bizonyos emberibb körülményekkel
együtt: megszabadulva az éhség fenyegetéseitől és az erőszak
minden formájától. E népek püspökeinek elő kell segíteniük az élet
olyan kultúráját, mely – miként elődöm, VI. Pál pápa mondotta –
lehetővé teszi „az átlépést a nyomorból a szükséges dolgok
birtoklásához, a kultúra megszerzéséhez... a közjóért való
együttműködéshez..., egészen az ember részéről a legfőbb értékek
és Isten elismeréséig, aki ezen értékeknek forrása és célja” (Populorum
progressio, 21. p.).
Ebben az összefüggésben szívesen emlékezem meg a Populorum
progressio enciklikáról, melynek ebben az évben van a 40.
évfordulója. E pápai dokumentum világossá teszi, hogy az igazi
fejlődésnek mindenre kiterjedőnek kell lennie, azaz az egész ember
és az összes ember támogatására kell irányulnia (vö. 14. p.), és
mindenkit arra hív, hogy szüntessék meg a súlyos társadalmi
egyenlőtlenségeket és a rendkívüli különbségeket a javakhoz való
hozzáférésben. E népek mindenekelőtt annak az életnek a
teljességére vágynak, melyet Krisztus hozott el nekünk: „Én azért
jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Ezzel
az isteni élettel együtt bontakozik ki az emberi lét teljessége
is, a maga személyes, családi, társadalmi és kulturális
dimenzióiban.
A tanítványt nevelve és a misszionáriust nagy feladata
teljesítésében támogatva az Egyház a ige kenyere mellett
fölkínálja az Eucharisztia kenyerét is. Ebből a szempontból indít
és megvilágosít bennünket az emmauszi tanítványok evangéliumi
története. Amikor asztalhoz ülnek és fogadják Jézus Krisztustól a
megáldott és megtört kenyeret, megnyílik a szemük, fölismerik a
föltámadottat, érzik a szívükben, hogy mindaz, amit mondott és
tett, igaz, s hogy a világ megváltása már megkezdődött. Minden
vasárnap és minden szentmise személyes találkozás Krisztussal.
Amikor hallgatjuk az isteni igét, a szív lángol, mert ő az, aki
beszél és magyaráz. Amikor a szentmisében megtöri a kenyeret, ő
az, akit személyesen fogadunk. Az Eucharisztia mellőzhetetlen
táplálék Krisztus tanítványának és misszionáriusának életében.
A vasárnapi szentmise a keresztény élet középpontja
Ebből következik, hogy a lelkipásztori programokban elsőbbséget
kell biztosítani a vasárnapi szentmise értékelésének. Buzdítanunk
kell a keresztényeket, hogy tevékenyen vegyenek benne részt,
lehetőleg családjukkal együtt. A szülők jelenléte gyermekeikkel a
vasárnapi szentmisén hatékony pedagógiai eszköz a hit
továbbadására, és szoros kötelék, mely megőrzi egységüket. Az
Egyház életében a vasárnap a közösség és a föltámadott Úr
találkozásának kiváltságos pillanata.
A keresztényeknek meg kell tapasztalniuk, hogy nem egy régi
történeti személyiséget követnek, hanem az élő Krisztust, aki ma
is és most is jelen van az ő életükben. ő az Élő élő, aki velünk
együtt járja az utat, feltárja számunkra az események, a fájdalom
és a halál, a vidámság és az ünnep értelmét, eljön otthonainkba,
és velünk marad azáltal, hogy táplál az életet adó kenyérrel.
Ezért az Eucharisztia vasárnapi ünneplésének a keresztény élet
középpontjában kell állnia.
A Krisztussal való találkozás az Eucharisztiában fölébreszti az
evangelizáció iránti elkötelezettséget és szolidaritásra késztet;
erős vágyat ébreszt a keresztény emberben arra, hogy hirdesse az
evangéliumot és tanúskodjon róla a társadalomban, azért, hogy az
igazságosabb és emberibb legyen. Az Eucharisztiából az évszázadok
folyamán a karitásznak, a mások nehézségeiben való részvételnek, a
szeretetnek és az igazságosságnak mérhetetlen gazdagsága sarjadt.
Csak az Eucharisztiából fog kisarjadni a szeretet civilizációja,
mely át fogja formálni Latin-Amerikát és a Karib-térséget, úgy,
hogy ne csak a Remény földrésze legyenek, hanem a Szeretet
kontinensévé is váljanak!
A társadalmi és politikai problémák
Ehhez a ponthoz érkezve föltehetjük a kérdést: hogyan járulhat
hozzá az Egyház az égető társadalmi és politikai problémák
megoldásához, s hogyan válaszolhat a szegénység és a nyomor nagy
kihívására? Latin-Amerika és a Karib-térség problémái – mint az
egész mai világéi – bonyolultak és összetettek, melyeket nem lehet
általános programokkal megoldani. Kétségkívül mindannyiunkat érint
az alapvető kérdés, hogy a Krisztusba vetett hittel
megvilágosított Egyháznak miként kell válaszolnia e kihívásokra.
Ebben az összefüggésben elkerülhetetlen, hogy a struktúrák,
mindenekelőtt az igazságtalanságot okozó struktúrák problémájáról
szóljunk. Valójában az igazságos struktúrák léte olyan föltétel,
mely nélkül lehetetlen az igazságos rend a társadalomban. De
hogyan jönnek létre igazságos struktúrák? És hogyan működnek? Mind
a kapitalizmusmind a marxizmus is azt ígérte, hogy megtalálja az
utat az igazságos struktúrák megteremtéséhez, és azt állították,
hogy ha ezeket egyszer létrehozták, maguktól működnek tovább; azt
állították, hogy ehhez nem csupán a struktúrákat megelőző egyéni
erkölcsiségre nincs szükségük, hanem hogy ők maguk fogják
előmozdítani a közösségi erkölcsöt. És ez az ideologikus ígéret
hamisnak bizonyult: a tények tették nyilvánvalóvá. A marxista
rendszer, ahol csak kormányra jutott, nemcsak a gazdasági és
ökológiai rombolás szomorú örökségét hagyta maga után, hanem a
lelkek fájdalmas elnyomását is. És ugyanezt látjuk Nyugaton is,
ahol állandóan növekszik a szakadék a szegények és a gazdagok
között, és a drogok, az alkohol és a boldogság hamis illúziója
nyugtalanító rombolást végez a személy méltóságában.
Az igazságos struktúrák, mint említettem, az igazságos társadalom
elengedhetetlen föltételei. De nem jönnek létre és nem is működnek
akkor, ha nincs meg a társadalom erkölcsi egyetértése az alapvető
értékekről és arról, hogy ezeket az értékeket csak a szükséges
lemondásokkal lehet megélni, olykor a személyes érdekekkel szemben
is.
Ahol Isten – Jézus Krisztus emberarcú Istene – nincs jelen, ezek
az értékek nem tudnak megmutatkozni erejük teljességében, és nem
jön létre a róluk való egyetértés. Nem azt akarom mondani, hogy a
nem hívők nem élhetnek emelkedett és példás életet; csak azt
mondom, hogy egy olyan társadalom, amelyben Isten nincs jelen, nem
találja meg a szükséges egyetértést az alapvető erkölcsi
értékekről, sem pedig az erőt, hogy ezen értékek szerint éljen,
akár a saját érdekei ellenére is.
Másfelől az igazságos struktúrákat az alapvető értékek fényénél
kell megkeresni és kidolgozni teljes politikai, gazdasági,
szociális elkötelezettséggel. Ezek a recta ratio, ‘a
helyesen gondolkodó ész’ kérdései, és nem ideológiákból vagy azok
ígéreteiből származnak. Minden bizonnyal létezik a politikai
tapasztalatoknak és a szociális és gazdasági problémákra vonatkozó
ismereteknek egy olyan tárháza, mely kijelöli az igazságos állam
alapelemeit és azokat az utakat, melyeket el kell kerülni. De a
különböző kulturális és politikai helyzetekben, valamint a
világtörténelem és a technika folyamatos változásai közepette
racionális módon kell keresni a megfelelő válaszokat, s kell
megteremteni – a szükséges elköteleződésekkel – az egyetértést a
megszilárdítandó struktúrákról.
Ez a politikai munka nem tartozik közvetlenül az Egyház
illetékességi körébe. Egyfajta egészséges laicitás tiszteletben
tartása – beleértve a politikai álláspontok sokféleségét is –
lényeges elem a keresztény hagyományban. Ha az Egyház elkezdene
átalakulni közvetlen politikai szereplővé, már nem szolgálná a
szegények és az igazságosság javát, hanem ártana nekik, mert
elveszítené függetlenségét és erkölcsi tekintélyét azáltal, hogy
egyetlen politikai úttal és a részleges álláspontok egyikével
azonosul. Az Egyház az igazságosság és a szegények szószólója,
éppen azért, mert nem azonosítja magát sem politikusokkal, sem
pártérdekekkel. Csak ilyen függetlenségben taníthatja a maga
komoly kritériumait és a romolhatatlan értékeket, vezetheti az
emberek lelkiismeretét és ajánlhat föl olyan életmintát, mely
meghaladja a politika kereteit. Az Egyház alapvető hivatása ebben
a vonatkozásban az, hogy formálja az emberek lelkiismeretét, az
igazságosság és az igazság szószólója legyen, s az egyéni és a
politikai erényekre neveljen. A világi katolikusoknak tudatában
kell lenniük közéleti felelősségüknek, jelen kell lenniük a
szükséges egyetértés kialakításában és az igazságtalanságok elleni
tiltakozásban.
Az igazságos struktúrákat soha nem lehet véglegesen kialakítani;
a történelem állandó fejlődése miatt mindig meg kell újítani és
naprakésszé kell tenni őket; mindig egyfajta politikai és emberi éthosznak
kell áthatnia őket,, melynek jelenléte és hatékonysága érdekében
állandó munkára van szükség. Más szóval: Isten jelenléte, az Isten
megtestesült Fiával való barátság és az ő igéjének világossága
mindig alapvető feltétele annak, hogy az igazságosság és a
szeretet jelenlévő és hatékony lehessen társadalmainkban.
Tekintettel arra, hogy megkereszteltek által lakott kontinensről
van szó, a politika, a kommunikáció és az egyetemi élet területén
csökkenteni kellene azt a komoly hátrányt, amelyet az erős
személyiségű és nagylelkűen odaadó, valóban erkölcsi és vallási
meggyőződésük szerint élő katolikus vezetők hangjának és
kezdeményezéseinek hiánya jelent. Az egyházi mozgalmaknak itt nagy
terük van arra, hogy emlékeztessék a világiakat felelősségükre és
küldetésükre, hogy elvigyék az evangélium világosságát a
közéletbe, a kultúrába, a gazdaságba és a politikába.
5. Más, elsőbbséget igénylő területek
Hogy e földrész rátok bízott Egyházának megújulását meg tudjátok
valósítani, szeretném fölhívni a figyelmeteket néhány területre,
melyeket elsődlegesnek látok ebben az új időszakban.
A család
A család, „az emberiség öröksége”, a latin-amerikai országok
egyik legjelentősebb kincse. A család, mint egykor, ma is a hit
iskolája, az emberi és polgári erények gyakorlótere: otthon, ahol
az emberi élet megszületik , és fészek, ahova nagylelkűen és
felelősen fogadják be. Ma kétségtelenül nehéz helyzetben van,
melyet a szekularizmus és az erkölcsi relativizmus, a belső és
külső vándorlók különféle áramlása, a szegénység, a szociális
bizonytalanság és a házasságellenes – a fogamzásgátlásnak és
abortusznak kedvező, s ezzel a népek jövőjét veszélyeztető –
polgári törvényhozás okoz.
Latin-Amerika egyes családjaiban sajnálatos módon még él egyolyan
patriarkális szemlélet, mely nem tud a kereszténység újdonságáról,
mely hirdeti és elismeri a férfi és a nő egyenlő méltóságát és
felelősségét.
A család a személyes boldogság és a gyermekek nevelése
szempontjából mással nem helyettesíthető. Azoknak az édesanyáknak,
akik teljesen gyermekeik nevelésének és a család szolgálatának
akarják magukat szentelni, meg kell kapniuk a szükséges
feltételeket ennek megvalósításához, s ezért joguk van hozzá, hogy
számíthassanak az állam támogatására. Az anya szerepe ugyanis
alapvető a társadalom jövője szempontjából.
Az édesapának kötelessége, hogy valóban apa legyen, aki
gyakorolja nem nélkülözhető felelősségét és az együttműködést
gyermekeik nevelésében. A gyermekeknek egészséges növekedésük
érdekében joguk van hozzá, hogy apjuk és anyjuk legyen, akik
törődnek velük és kísérik őket életük beteljesedése felé. Intenzív
és életszerű családi lelkipásztorkodásra van tehát szükség.
Feltétlenül támogatni kell az olyan családpolitikai törvények
megalkotását, melyek összhangban vannak a család mint
helyettesíthetetlen szociális alany jogaival. A család része a
népek és az egész emberiség közjavának.
A papok
A tanítványság és a misszió fő képviselői a papok, akik arra
kaptak meghívást, hogy „Jézussal legyenek s küldetést kapjanak a
prédikálásra” (vö. Mk 3,14). Mindenkit megelőző atyai
gondoskodásban kell részesülniük a püspökük részéről, mert ők
Isten népében a keresztény élet hiteles megújításának elsődleges
munkásai. Atyai szeretettel szeretnék szólni hozzájuk, azt
kívánva, hogy „az Úr legyen örökségük és kelyhük osztályrésze” (vö.
Zsolt 16,5). Ha a pap életének Isten az alapja és a
középpontja, akkor megtapasztalja hivatásának örömét és
termékenységét. A papnak elsősorban „Isten emberének” kell lennie
(1Tim 6,11), aki közvetlenül ismeri Istent, mély,
személyes barátságban van Jézussal és megosztja másokkal Krisztus
lelkületét (vö. Fil 2,5). Csak így lesz képes a pap
arra, hogy elvezesse az embereket a Jézus Krisztusban megtestesült
Istenhez, és hogy az ő szeretetének megjelenítője legyen. Hogy
magasztos feladatát teljesíteni tudja, a pap lelki alkatának
szilárdnak kell lennie, és egész életét a hitnek, a reménynek és a
szeretetnek kell áthatnia. Jézushoz hasonlóan olyan embernek kell
lennie, aki az imádságban Isten arcát és akaratát keresi, de
ugyanakkor törődik saját kulturális és szellemi felkészültségével
is.
Kedves papok, akik e földrészen születtetek, és ti is, akik
misszionáriusként jöttetek ide dolgozni, a pápa veletek van
lelkipásztori munkátokban, és azt kívánja, hogy öröm és remény
töltsön el benneteket, és imádkozik értetek.
Szerzetesek, szerzetesnők és Istennek szentelt világiak
Hozzátok is szólni szeretnék, szerzetesek, szerzetesnők és
Istennek szentelt világi férfiak és nők. A latin-amerikai és
karibi társadalmaknak szüksége van a ti tanúságtételetekre: egy
olyan világban, mely sokszor elsősorban a jólétet, a gazdagságot
és az élvezeteket tekinti az élet céljának, és az Isten által
teremtett ember igazsága helyett a szabadságot magasztalja, ti
vagytok a tanúi annak, hogy van egy másik értelmes életforma.
Emlékeztessétek testvéreiteket arra, hogy Isten országa már
elérkezett; hogy lehetséges az igazságosság és az igazság, ha
megnyílunk Atyánk, az Isten, Testvérünk és Urunk, Krisztus, és
Vigasztalónk, a Szentlélek szeretetteljes jelenléte irányában.
Alapítóitok karizmájának megfelelően nagylelkűen és hősiesen kell
folytatnotok munkátokat, hogy a társadalomban a szeretet, az
igazságosság, a jóság, a szolgálat és a szolidaritás uralkodjék.
Mélységes örömmel öleljétek magatokhoz Istennek szentelt
állapototokat, mely számotokra a megszentelődés, testvéreitek
számára pedig a megváltás eszköze.
Latin-Amerika egyháza köszönetet mond nektek azért a nagy
munkáért, amit az évszázadok folyamán végeztetek Krisztus
evangéliumáért testvéreitek, főként a szegények és a hátrányos
helyzetűek javára. Arra hívlak benneteket, hogy mindig működjetek
együtt a püspökökkel, és velük egységben dolgozzatok , hiszen ők
felelősek a lelkipásztori tevékenységért. Az egyházi tekintély
iránti őszinte engedelmességre is buzdítalak titeket. Ne legyen
más célotok, csak az életszentség, amint ezt alapítóitoktól
tanultátok.
Világiak
Ebben az órában, amikor e földrész Egyháza teljesen missziós
hivatásának szenteli magát, emlékeztetem a világi hívőket, hogy ők
is alkotói az Egyháznak, annak a közösségnek, melyet Krisztus
azért hívott össze, hogy hirdesse az ő tanúságtételét az egész
világon. Minden megkeresztelt férfinak és nőnek tudatosítania
kell, hogy Isten népének általános papsága révén hasonlóvá vált a
Pap, Próféta és Pásztor Krisztushoz. Püspökeikkel közösségben
lelkesedéssel és bátran érezzék felelősnek magukat az evangélium
kritériumai szerinti társadalom építéséért.
Ti, világi hívők, sokan tartoztok olyan egyházi mozgalmakhoz,
melyekben a mai társadalomban és Egyházban a Szentlélek sokféle
jelenlétének és megszentelő tevékenységének jeleit láthatjuk. Ti
arra vagytok hivatva, hogy a világ előtt tanúskodjatok Jézus
Krisztusról, és Isten szeretetének kovásza legyetek a többiek
között.
A fiatalok és a hivatásgondozás
Latin-Amerikában a népesség nagyobbik részét fiatalok alkotják.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell őket: az ő hivatásuk, hogy
Krisztus barátai, tanítványai legyenek. A fiatalok nem az
áldozattól, hanem az értelmetlen élettől félnek. Érzékenyek
Krisztus meghívására, aki a maga követésére hívja őket. Mint
papok, szerzetesek és szerzetesnők, vagy mint édesanyák és
édesapák válaszolhatnak erre a hívásra, akik minden idejüket,
minden képességüket és egész életüket testvéreik szolgálatára
szentelik. A fiatalok úgy tekintsék az életet, mint folytonos
fölfedezést, ne engedjék megtéveszteni magukat divatoktól és
különféle felfogásoktól, hanem mélyreható kiváncsisággal
haladjanak előre az élet értelmének, a teremtő Atyaisten és az ő
Fia, a mi Megváltónk misztériumának megismerésében. Legyenek
elkötelezettek a világ állandó megújítására is az Evangélium
fényében. Még inkább legyenek ellenállók az azonnali boldogság
könnyed ábrándképeivel, s a drogok, az élvezetek és az alkohol
képzelt paradicsomával szemben éppúgy, mint az erőszak minden
formájával szemben.
6. „Maradj velünk”
Ennek az V. Általános Konferenciának a munkája arra indít minket,
hogy magunkévá tegyük az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj
velünk, mert már esteledik és lemenőben van a nap” (Lk
24,29).
Maradj velünk, Urunk, kísérj bennünket, bár nem mindig
tudtunk fölismerni téged. Maradj velünk, mert növekednek
körülöttünk az árnyak, és Te vagy a Világosság; a szívünkben
fölébredt a bizonytalanság, lobbantsd lángra a Húsvét
bizonyosságával. Elfáradtunk az úton, de Te erősíts minket a
kenyértöréssel, hogy hirdethessük a testvéreinknek: Te valóban
föltámadtál és ránk bíztad a küldetést, hogy föltámadásod tanúi
legyünk.
Maradj velünk, Urunk, amikor katolikus hitünk körül a
kételkedés, a fáradtság és a nehézségek felhői gomolyognak: Te,
aki maga az Igazság vagy, mint az Atya kinyilatkoztatója
világosítsd meg elménket a Te igéddel; segíts, hogy érezhessük a
benne való hit szépségét.
Maradj meg családjainkban, világosítsd meg őket kétségeik
közepette, támogasd nehézségeikben, vigasztald szenvedésükben és
mindennapi fáradságukban, amikor gyülekeznek körülöttük az
egységüket és természetes identitásukat fenyegető árnyak. Te,
aki az élet vagy, maradj otthonainkban, hogy azok továbbra is
fészkek lehessenek, ahol megszületik az emberi élet, ahol
elfogadják egymást, s szeretik és tisztelik az életet
fogantatásától természetes végéig.
Maradj, Urunk, azokkal, akik társadalmainkban a leginkább
sebezhetők; maradj a szegényekkel és a megalázottakkal, a
bennszülöttekkel és az Afrikából származottakkal, akik nem
mindig találtak teret és alkalmat arra, hogy megmutathassák
kultúrájuk gazdagságát és identitásuk bölcsességét. Maradj,
Urunk, gyermekeinkkel és fiataljainkkal, akik kontinensünk
reménysége és gazdagsága, oltalmazd őket az ártatlanságukat és
törvényes reményeiket fenyegető sok veszedelemtől. Ó, Jó
Pásztor, maradj öregjeinkkel és betegeinkkel. Erősíts mindenkit
a hitben, hogy tanítványaid és misszináriusaid legyenek!
Befejezés
Ittlétem végén szeretném segítségül hívni Isten Anyjának és az
Egyház Anyjának oltalmát személyetekre és egész Latin-Amerikára és
a Karib-térségre. Egész különlegesen kérem a Szűzanyát mint
Guadalupe Nagyasszonyát, Amerika Patrónáját és Aparecida
Nagyasszonyát, Brazília Patrónáját, hogy álljon mellettetek
csodálatos és fárasztó lelkipásztori munkátokban. Reá bízom Isten
népét a harmadik keresztény évezred ezen időszakában. Kérem, hogy
ő vezérelje ennek az Általános Konferenciának a munkáját és
reflexióit, s bőséges ajándékokkal áldja meg e kontinens kedves
népeit.
A fordítás alapjául szolgáló szövegközlés:
SESSIONE INAUGURALE DEI LAVORI DELLA V CONFERENZA GENERALE
DELL'EPISCOPATO LATINOAMERICANO E DEI CARAIBI
DISCORSO DI SUA SANTITÁ BENEDETTO XVI
Sala Conferenze, Santuario dell'Aparecida Domenica, 13
maggio 2007
(http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/speeches/2007/may/documents/
hf_ben-xvi_spe_20070513_conference-aparecida_en.html)
Fordította: Dr. Diós István
Lektorálta, a német és az angol változattal egybevetette:
Rihmer Zoltán; Szerdahelyi Csongor
|