APOSTOLICAM ACTUOSITATEM
A II. Vatikáni Zsinat APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról
Tartalomjegyzék
1. Előszó
Első fejezet
A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA
2. A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében
3. Teológiai alapvetés
4. A világi apostolok lelkisége
Második fejezet
A KITŰZÖTT CÉLOK
5. Az Egyházban és a világban is
6. Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata
7. Az evilági rend szolgálata
8. Karitativ tevékenység
Harmadik fejezet
AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI
9. Bevezetés
10. Egyházi közösségek
11. A család
12. A fiatalság
13. A társadalmi környezet
14. Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi
síkon
Negyedik fejezet
A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI
15. Bevezetés
16. Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája
17. Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken
18. A közösségben végzett apostoli munka
19. Az apostoli művek sokfélesége
20. Az "Actio Catholica"
21. A társulatok megbecsülése
22. Az apostoli műveknek elkötelezett világiak
Ötödik fejezet
A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA
23. Egyetértés és együttműködés
24. A hierarchiához való viszony
25. A klérus és az apostolkodó világiak
26. Az együttműködés fórumai
27. Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem
keresztényekkel
Hatodik fejezet
FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA
28. A fölkészítés fontossága
29. Az apostoli fölkészítés irányelvei
30. A világi apostolok nevelői
31. Alkalmazkodás
32. Eszközök
33. Buzdítás
A II. Vatikáni Zsinat APOSTOLICAM ACTUOSITATEM
kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Előszó
l. Isten népe apostoli tevékenységét hangsúlyozni akarván[1] a
Szentséges
Zsinat komoly figyelemmel fordul a világi Krisztus-hívők felé, akiknek
az Egyház küldetésében betöltött sajátos és szükséges szerepét már több
alkalommal emlitette.[2] A világi hívek
apostolkodása ugyanis
keresztény
hivatásuk közvetlen következménye, ezért sohasem hiányozhat az Egyház
életéből. Maga a Szentírás többször is beszámol arról, milyen magától
értetődő és milyen eredményes volt tevékenységük az Egyház történetének
kezdetén (vö. ApCsel 11,19--21; 18,26; Róm 16,1--16; Fil
4,3).
A mi korunk nem kisebb buzgóságot vár a világi hívektől, sőt a mai
körülmények éppen hatékonyabb és szélesebb körű apostolkodást kívánnak
tőlük. A Föld népességének szüntelen növekedése, a tudomány és a
technika haladása, az emberi kapcsolatok egyre szorosabbá válása
nemcsak mérhetetlenül kitágította a világiak apostolkodásának nagyrészt
csak őelőttük nyitva álló területeit, hanem olyan új problémákat is
fölvetett, amelyeket ők hivatottak gondosan tanulmányozni és megoldani.
Apostolkodásuk már csak azért is nélkülözhetetlen lett, mert nagyon
megnőtt, mégpedig jogosan, az emberi élet sok területének autonómiája,
ami olykor együtt jár az erkölcsi és vallási rendtől való bizonyos fokú
elszakadással, illetve a keresztény élet súlyos válságával. Ezenfelül
sok országban igen kevés a pap, másutt a papok meg vannak fosztva a
szolgálatukhoz szükséges szabadságtól; e helyeken az Egyház aligha
lehet jelenlevő és tevékeny a világi hívők munkája nélkül. E sokféle és
sürgető szükségletet jelzi nyilvánvaló működésével a Szentlélek, aki
manapság egyre jobban tudatosítja a világi hívekben saját
felelősségüket, és mindenütt Krisztus és az Egyház szolgálatára
ösztönzi őket.[3]
Ebben a határozatban a Zsinat be akarja mutatni a világiak
apostolkodásának lényegét, sajátosságait és sokféleségét, alapelveket
szándékozik kimondani és lelkipásztori utasításokat adni, hogy munkájuk
gyümölcsözőbb legyen; mindezt majd normának kell tekinteni a kánonjog
világi hívek apostolkodására vonatkozó részének átdolgozásában.
Első fejezet
A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA
(A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében)
2. Az Egyház arra született, hogy Krisztus országát szerte a földön
elterjessze az Atyaisten dicsőségére, minden embert részesítsen a
megváltásban és az üdvösségben,[4] és
általuk az egész világ valóban
Krisztushoz kapcsolódjék. A titokzatos test minden erre a célra
irányuló tevékenysége apostolkodás, melyet minden tagja által különböző
módokon gyakorol az Egyház; a keresztény hivatás ugyanis természete
szerint apostoli hivatás is. Miként az eleven testben egyetlen tag sem
teljesen tétlen, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is
részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, ami az Egyház, "a tagok
betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik az egész
test" (Ef 4,16). Sőt oly nagy ebben a testben az összetartozás
és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre
a maga erejéhez mérten a test növekedésében, nem használ sem az
Egyháznak, sem önmagának. Az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a
küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a
tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek
és kormányozzanak. A világi hívek pedig -- részesei lévén Krisztus
papi, prófétai és királyi tisztségének -- Isten egész népének
küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk
szerepét.[5] Valóban apostoli munkát
végeznek, amikor az evangelizáción
és az emberek megszentelésén fáradoznak, s a földi dolgok rendjét
evangéliumi szellemmel igyekeznek áthatni és tökéletesíteni, úgy, hogy
e tevékenységük fényes tanúságtétel Krisztusról, és az emberek
üdvösségét szolgálja. Mivel a világiakra éppen az jellemző, hogy világi
környezetben és világi tevékenységek közepette élnek, Isten arra hívja
őket, hogy buzgó keresztény lelkülettel kovász módjára apostolkodjanak
a világban.
(Teológiai alapvetés)
3. A világi híveknek azon a címen kötelességük és joguk az
apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a fővel. Akiket a
keresztség Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás pedig a
Szentlélek erejével megerősített, azokat maga az Úr rendeli az
apostolkodásra. Királyi papsággá és szent nemzetté szentelődnek (vö.
1Pt 2,4--10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatokat
ajánljanak föl, és a Földön mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról. A
szentségek pedig -- különösen az Eucharisztia -- közlik velük és
táplálják bennük azt a szeretetet, amely minden apostolkodás lelke.[6]
Apostoli tevékenységüket hitben, reményben és szeretetben végzik, s
ezeket az erényeket a Szentlélek árasztja szét az Egyház minden
tagjának szívébe. Sőt a szeretet, az Úr legfőbb parancsa sürgeti
Krisztus híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért,
általa Isten dicsőségéért és minden ember örök életéért, hogy
megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö.
Jn 17,3).
Minden kereszténynek kitüntető feladat tehát közreműködni abban, hogy
az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az
üdvösség isteni üzenetét.
A Szentlélek, aki Isten népének megszentelésén a szolgálat és a
szentségek által munkálkodik, apostolkodásukhoz a hívőket is ellátja
különleges adományokkal (vö. 1Kor 12,7), "tetszése
szerint osztván kinek-kinek" (1Kor 12,11), hogy valamennyien a
kapott ajándékok szerint "egymás szolgálatára legyenek", mint "Isten
sokféle kegyelmének letéteményesei" (1Pt 4,10) az egész test
épülésére a szeretetben (vö. Ef 4,16). E karizmák -- a
legkisebbeket is beleértve -- elfogadásából ered minden egyes hívő joga
és kötelessége, hogy a kapott ajándékokat az emberek javára és az
Egyház épülésére használja föl az Egyházban és a világban; a Szentlélek
szabadságában, aki "ott fú, ahol akar"(Jn 3,8), és közösségben
testvéreikkel Krisztusban, főképpen a pásztoraikkal, akiknek feladata,
hogy ítéletet mondjanak a karizmák hitelességéről és rendezett
használatáról, nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent
vizsgáljanak meg és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19.21).[7]
(A világi apostolok lelkisége)
4. Mivel az Egyház egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja
Krisztus, az Atya küldötte, nyilvánvaló, hogy a világiak
apostolkodásának termékenysége attól függ, hogy mennyire eleven a
kapcsolatuk Krisztussal, az Úr szava szerint: "Aki bennem marad és én
őbenne, az bő termést hoz, hisz nélkülem semmit sem tehettek" (Jn
15,5). Ezt a Krisztussal bensőleg egyesült életet az Egyházban
minden hívő rendelkezésére álló lelki források táplálják, főként a
szent liturgiában való tevékeny részvétel;[8]
a forrásokból a világi
híveknek úgy kell meríteniük, hogy miközben az élet rendes körülményei
közt becsülettel teljesítik kötelességeiket, életük ne szakadjon el
Krisztustól, hanem épp ellenkezőleg, Isten akarata szerint végzett
munkájuk által, erősödjék a vele való egységük. Ezen az úton a világi
hívek a nehézségek okos, türelmes legyőzésére törekedve szívesen és
örömmel haladjanak előre az életszentségben.[9]
Sem a családért való
fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül
esnie lelki életük körén, az Apostol szavai szerint: "Akár mondtok,
akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok
hálát általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,17).
Az ilyen élet a hit, a remény és a szeretet folytonos gyakorlását
követeli meg.
Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és
mindenütt fölismerni Istent, akiben "élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel
17,28), keresni az Ő akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust
minden emberben, ismerősben és ismeretlenben; helyes ítéletet alkotni a
mulandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről önmagukban véve, vagy
az ember végső céljához viszonyítva.
Akikben él ez a hit, szem előtt tartván az Úr keresztjét és
föltámadását, Isten gyermekei megnyilvánulásának reményében élnek.
A földi élet zarándokútján Krisztussal együtt Istenben elrejtetten és
kiszabadulva a gazdagság rabszolgaságából, miközben az örökké megmaradó
javakra törekszenek, teljes nagylelkűséggel arra szentelik magukat,
hogy terjesszék Isten országát, keresztény szellemben alakítsák és
tökéletesítsék a földi dolgok rendjét. A mulandó élet viszontagságai
közepette a reményben találnak erőt, megfontolván, hogy "a jelen élet
szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd
megnyilvánul rajtuk" (Róm 8,18).
Az Istenből való szeretet indítja őket, hogy jót tegyenek mindenkivel,
főképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10), szakítva
"minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és
minden rágalmazással" (1Pt 2,1), és így Krisztushoz vonzzák az
embereket. Isten szeretete pedig, mely " kiáradt a szívünkbe a nekünk
ajándékozott Szentlélek által" (Róm 5,5) képessé teszi a
világiakat arra, hogy a nyolc boldogság lelkülete valóban
megmutatkozzék életükben. A szegény Jézust követve a mulandó
javak hiánya nem keseríti el, a bősége nem teszi fölfuvalkodottá őket; az
alázatos Krisztust követve nem törtetnek hiú dicsőség után (vö.
Gal 5,26), hanem inkább akarnak tetszeni Istennek, mint az
embereknek, mindig készen arra, hogy Krisztusért mindent elhagyjanak (vö.
Lk 14.26) és üldözést szenvedjenek az igazságért (vö. Mt
5,10), emlékezve az Úr szavára: "Aki követni akar, tagadja meg
magát, vegye vállára a keresztjét és kövessen engem" (Mt 16,24).
Ápolván a keresztény barátságot egymás között, minden szükséghelyzetben
segítenek egymáson.
A világi hívek lelki életének sajátos formát ad a házas és családi
állapot, a nőtlenség vagy özvegység, a betegség, valamint a hivatásbeli
és társadalmi tevékenység. Szünet nélkül fejlesszék tehát az
állapotuknak megfelelő tulajdonságokat és készségeket, s hasznosítsák a
Szentlélektől kapott ajándékaikat.
Ezenkívül a világiak, akik Isten hívó szavára beléptek valamelyik
egyházilag jóváhagyott társulatba vagy intézménybe, törekedjenek arra,
hogy hűségesen tegyék magukévá a közösség sajátos lelkiségét.
Becsüljék nagyra a szaktudást, a családi és a hazafias érzést, valamint
az emberek együttéléséhez szükséges erényeket: a becsületességet, az
igazságos lelkületet, az őszinteséget, az emberiességet, a lelki
erősséget, melyek nélkül a keresztény élet nem képzelhető el.
Az ilyen lelki és apostoli életnek tökéletes példája a Boldogságos Szűz
Mária, az Apostolok Királynője, aki földi életében a mindenki máséhoz
hasonló, családról való gondoskodással és munkával teli életet élte, de
mindig bensőséges kapcsolatban volt Fiával, és páratlanul
együttműködött az Üdvözítő művével; most pedig fölvétetve a mennybe,
"anyai szeretével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok,
veszedelemben forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek
a boldog hazába".[10] Nagy áhítattal
tiszteljék őt valamennyien, és
ajánlják anyai gondviselésébe életüket és apostolkodásukat.
Második fejezet
A KITŰZÖTT CÉLOK
(Az Egyházban és a világban is)
5. Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul,
de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következőleg
az Egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek
Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy az evangélium
lelkületével áthassa és tökéletesítse a mulandó dolgok rendjét. A
világiak tehát, amikor az Egyház e küldetését teljesítik, az Egyházban
és a világban, a lelki és a mulandó dolgok rendjében apostolkodnak.
Jóllehet e két rend különbözik egymástól, Isten egyetlen tervében
nagyon erősen összetartoznak azáltal, hogy Isten Krisztusban az egész
világot újjá akarja teremteni, ami itt a Földön kezdődik el, és az
utolsó napon teljesedik be. A világi hívőt, aki egyszerre hívő és
polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell
vezérelnie.
(Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata)
6. Az Egyház küldetése a Krisztusba vetett hittel és az Ő kegyelmével
elérhető üdvösségre irányul. Az Egyház és minden tagja apostolkodásának
célja tehát elsősorban az, hogy szóval és tettel a világ elé tárja
Krisztus üzenetét, és közölje kegyelmét. Ez főleg az ige és a
szentségek -- különösképpen a klérusra bízott -- szolgálata által megy
végbe, de nagyon jelentős szerepe van a világi híveknek is, hogy "az
igazság munkatársai" (3Jn 8) legyenek. Leginkább ezen a
területen egészíti ki egymást a világiak apostolkodása és a
lelkipásztori szolgálat.
A világi hívek előtt számtalan lehetőség nyílik az evangelizáló és
megszentelő apostolkodásra. Magának a keresztény élet tanúságának és a
természetfölötti lelkülettel végrehajtott jó cselekedetnek van olyan
ereje, hogy a hithez és az Istenhez vonzzák az embereket; mert az Úr
mondja "úgy világoskodjék világosságtok az emberek előtt, hogy látván
jótetteiteket dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van!" (Mt 5,16)
Ez az apostolkodás azonban nem merül ki az élet tanúságtételében; az
igazi apostol keresi az alkalmakat, hogy szavával is hirdesse
Krisztust, mind a nem hívőknek, hogy hitre vezesse, mind a hívőknek,
hogy tanítsa, erősítse és buzdítsa őket; mert "Krisztus szeretete
sürget minket" (2Kor 5,14), és mindenki szívében visszhangoznia
kell az Apostol szavainak: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az
evangéliumot!" (1Kor 9,16).[11]
Mivel pedig korunkban új kérdések merülnek föl, és a vallást, az
erkölcsi rendet, sőt magát az emberi társadalmat is alapjaiban
fölforgatni akaró súlyos tévedések pusztítanak, ez a Szent Zsinat
szívből buzdítja a világi hívőket, hogy valamennyien az Egyház szelleme
szerint -- képességeiknek és képzettségüknek megfelelően -- hatékonyan
vegyék ki részüket a keresztény elvek kibontásában, megvédésében, és
korunk problémáira való helyes alkalmazásában.
(Az evilági rend szolgálata)
7. A világot illetően Isten elgondolása az, hogy az emberek egymással
összefogva szervezzék meg és állandóan tökéletesítsék a mulandó dolgok
rendjét.
Minden, ami a mulandó dolgok rendjét képezi -- tudniillik az élet és a
család javai, a kultúra, a gazdasági élet, a művészetek és a különböző
foglalkozások, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi
kapcsolatok és más effélék, valamint fejlődésük és haladásuk -- nem
csupán segédeszközök az ember végső céljának elérésére, hanem Istentől
kapott saját értékük van, önmagukban is, és a mulandó dolgok rendjének
részeként is: "Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott" (Ter
1,31). E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a
viszonytól, mely őket az emberi személyhez fűzi, akinek szolgálatára
vannak teremtve. Végül Istennek úgy tetszett, hogy Krisztus Jézusban
egységbe fogjon mindent, a természetes és természetfölötti dolgokat
egyaránt, "hogy övé legyen az elsőség mindenben" (Kol 1,18). Ám
ez a rendeltetés nem csupán nem fosztja meg a mulandó dolgok rendjét
autonómiájától, saját céljaitól, törvényeitől, módszereitől és
fontosságától, hanem inkább tökéletesíti és fokozza jelentőségét, s
ugyanakkor megfelelően összekapcsolja a földön élő ember hivatásának
teljességével.
A történelem folyamán sokféle gonoszság zavarta meg a föld javainak
használatát, mert az áteredő bűn terhét hordozó emberek sokszor és
sokat tévedtek az igaz Isten, az ember természete és az erkölcsi
törvény alapelveinek kérdésében: ezért romlottak meg az erkölcsök és az
intézmények, s tiporták lábbal nemritkán magát az emberi személyt.
Napjainkban is sokan bíznak a kelleténél jobban a természettudományok
és a technika haladásában, s hajlanak a földi javak bálványozására; és
inkább rabszolgái azoknak, mint urai.
Az egész Egyház feladata az embereket képessé tenni arra, hogy helyesen
szervezzék meg a mulandó dolgok rendjét és Krisztus által Istenre
irányítsák. A pásztorok dolga világosan hirdetni a teremtés céljára és
a világ használatára vonatkozó elveket, s erkölcsi és lelki segítséget
nyújtani ahhoz, hogy a mulandó dolgok rendje Krisztusban meg tudjon
újulni.
A világiaknak mint sajátosan rájuk váró feladatot kell vállalniuk a
mulandó dolgok rendjének megújítását, s ebben az evangélium fényénél,
az Egyház szellemében s a keresztény szeretet sürgetésére közvetlenül
és elszántan tevékenykedjenek; a többi polgárral mint szakértelemmel és
saját felelősséggel rendelkező polgárok működjenek együtt; mindenütt és
mindenben Isten országának igazságát keressék. A mulandó dolgok rendjét
úgy kell megszervezni, hogy sajátos törvényeit megőrizve összhangban
legyen a keresztény élet magasabb rendű elveivel, s alkalmazkodjék a
helyek, korok és népek különböző körülményeihez. Ezen apostoli teendők
közül kimagaslik a keresztények szociális tevékenysége, mellyel
kapcsolatban a Szent Zsinat azt kívánja, hogy napjainkban terjedjen ki
az egész evilági valóságra, tehát a kultúrára is.[12]
(Karitatív tevékenység)
8. Jóllehet minden apostoli tevékenységnek a szeretetből kell fakadnia
és erőt merítenie, bizonyos cselekedetek már természetük szerint is
alkalmasak arra, hogy a szeretet beszédes tanúi legyenek; maga az Úr
Krisztus is úgy akarta, hogy messiási küldetésének ezek legyenek a
jelei (vö. Mt 11,4--5).
A legfőbb parancs a törvényben ez: Istent szeretni teljes szívvel, a
felebarátot pedig mint saját magunkat (vö. Mt 22,37--40).
A felebaráti szeretet parancsát Krisztus a maga jellegzetes
parancsolatává tette, és új értelmet adott neki, amikor azt akarta,
hogy a szeretet ugyanúgy irányuljon őrá, mint az embertestvérre: "Amit
a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek" (Mt
25,40). Amikor ugyanis emberré lett, bizonyos természetfölötti
szolidaritással egy családdá tette és magához kapcsolta az egész
emberiséget, a szeretetet pedig tanítványai ismertető jegyévé rendelte
e szavakkal: "Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok,
hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35).
A Szent Egyház pedig amint kezdetben az Eucharisztikus vacsorához
kapcsolt "agapé" által úgy jelent meg, mint a Krisztus körül a szeretet
kötelékével egyesített közösség, ugyanúgy mindig erről a szeretetről
ismerhető fel; s miközben örül mások kezdeményezéseinek, a szeretet
műveit mint saját elidegeníthetetlen kötelességét és jogát tartja
számon. Az Egyház ezért különösen becsüli a könyörülő jóságot a
szűkölködők és a betegek iránt, az úgynevezett karitativ tevékenységet
és a kölcsönös segítségnyújtást, melyek a mindenfajta emberi ínség
enyhítésére szolgálnak.[13]
A szeretet cselekedetei és művei napjainkban -- amikor az érintkezés
eszközei már oly tökéletesek, hogy szinte nincs is távolság az emberek
közt, s egy családdá lettek a föld lakói -- sokkal szükségesebbek és
egyetemesebbek lettek. A karitatív munka ma igazán elérhet és el is
kell érnie minden embert és mindennemű szükséget. Mindazokat, akik
éheznek és szomjaznak, ruházatlanok, hajléktalanok, nélkülözik a
gyógyszert, a munkaalkalmat, az oktatást vagy az emberhez méltó élet
föltételeit, akiket természeti csapások sújtanak vagy betegségben
sínylődnek, számkivetést vagy börtönt szenvednek: a keresztény
szeretetnek mindenütt keresnie kell és meg kell találnia és odadó
gondoskodással kell enyhítenie a bajt, segélyekkel pedig könnyítenie
kell helyzetükön. Ez a kötelesség különösképpen is a jómódúaknak és a
gazdag népeknek a vállára nehezedik.[14]
A szeretet kifogástalan gyakorlásának a következő föltételei vannak: a
felebarátban Isten képmását és az Úr Krisztust kell látni, akinek
igazában szól, amit a rászorulóknak adunk; igen nagy emberiességgel
kell tiszteletben tartanunk a megsegített személy szabadságát és
méltóságát; a segítő szándék tisztaságát ne mocskolja be semmiféle
haszonlesés vagy uralomvágy;[15] először
az igazságosság követelményeit
kell teljesíteni, nehogy szeretetadományként adjuk azt, amivel az
igazságosság alapján tartozunk; a bajoknak nemcsak a tüneteit, hanem
okait is meg kell szüntetni; úgy kell segíteni, hogy az elfogadók
fokozatosan meg tudjanak szabadulni a külső függéstől, és a maguk
lábára tudjanak állni.
A világi hívek tehát -- együttműködve minden jóakaratú emberrel --
nagyra becsüljék és erejük szerint támogassák a szeretet műveit és a
szociális segítségnyújtás magán-, hivatalos, sőt nemzetközi
kezdeményezéseit, amelyek hathatósan segítik a rászoruló személyeket és
népeket.[16]
Harmadik fejezet
AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI
(Bevezetés)
9. A világi hívek az Egyházban és a világban végzik a maguk
sokirányú apostolkodását. Mind a két területen nagyon sok lehetőség
tárul föl, melyek közül itt csak a fontosabbakat említjük: az egyházi
közösségek, a család, az ifjúság, a társadalmi környezet, a nemzeti és
a nemzetközi élet. Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők
tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre
nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle
területein is.
(Egyházi közösségek)
10. A világiaknak, mivel részesei Krisztus papi, prófétai és királyi
feladatának, aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Az
Egyház közösségein belül annyira szükséges a munkájuk, hogy nélküle a
legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok
apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világi hívek -- miként
azok a férfiak és nők, akik Pált segítették az evangelizálásban (vö.
ApCsel 18,18.26; Róm 16,3) -- gondoskodnak a testvérek
szükségleteiről, és fölüdítik a pásztorok és a többi hívő lelkét (vö.
1Kor 16,17--18). Közösségük liturgikus életéből a tevékeny
részvétellel táplálkozva vállalják a közösség apostoli munkájából rájuk
eső részt; az Egyházhoz tudnak vezetni nagyon eltávolodott embereket;
főleg a hitoktatással tevékenyen közreműködnek Isten igéjének
hirdetésében; szakértelmük fölkínálásával hatékonyabbá teszik a
lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését.
A közösségi apostolkodás jól látható példája a plébánia, mely a
különböző embereket összefogja és bekapcsolja az Egyház egészébe.[17]
Szokják meg a világiak, hogy papjaikkal szoros egységben dolgozzanak a
plébánián,[18] s hogy önmaguk és a világ
problémáit és az emberek
üdvösségébe vágó kérdéseket közös megtárgyalás és megoldás végett
vigyék az egyházi közösség elé; saját egyházi családjuk minden apostoli
és missziós kezdeményezéséhez erőik szerint ajánlják föl segítségüket.
Ápolják magukban az egyházmegyéhez tartozás tudatát, melynek a plébánia
egy sejtje; főpásztoruk hívására kapcsolódjanak be az egyházmegyei
munkába. Sőt, hogy megfeleljenek a városok és a falusi körzetek
igényeinek,[19] ne korlátozzák
közreműködésüket csak a plébánia vagy az
egyházmegye területére, hanem terjesszék ki a plébániák és egyházmegyék
közötti, nemzeti vagy akár nemzetközi munkaterületekre is; annál is
inkább, mert a lakosság napról napra fokozódó vándorlása, a kölcsönös
kapcsolatok sokasodása és az emberek gyakori érintkezése nem engedi meg
többé, hogy a társadalom bármely része magába zárkózzék. Így tehát
törődjenek Isten egész népével az egész földkerekségen. Elsősorban a
missziós művek ügyét tegyék magukévá; támogassák anyagi vagy éppen
személyes segítségükkel, mert a keresztények becsületbeli ügye és
kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tőle kapott javak egy részét.
(A család)
11. Mivel mindenek Teremtője a házastársi közösséget az emberi
társadalom kezdetévé és alapjává rendelte, s kegyelmével Krisztusra és
az Egyházra utaló nagy szentséggé tette (vö. Ef 5,32),
a hitvestársak és a családok apostolkodásának páratlan jelentősége van
mind az Egyház, mind a világi társadalom szempontjából. A keresztény
hitvestársak egymás, gyermekeik és a család egyéb tagjainak üdvösségére
a kegyelem munkatársai és a hit tanúi. Gyermekeik számára ők az első
hithirdetők és nevelők; szavukkal és példájukkal keresztény és apostoli
életre készítik fel őket, okosan segítségükre vannak hivatásuk
megválasztásában, és nagy gonddal ápolják a bennük esetleg ébredező
szent hivatást.
A hitvestársaknak mindig is kötelességük volt, ma pedig apostolkodásuk
legfontosabb összetevője: életük által nyilvánvalóvá tenni és
bizonyítani, hogy a házassági kötelék fölbonthatatlan és szent;
határozottan hangoztatni, hogy a szülőknek vagy a gyámoknak természetes
joga és kötelessége a gyermekek keresztény szellemben való nevelése;
megvédeni a család méltóságát és törvényes autonómiáját. Ők is, de a
többi keresztény hívő is, más jóakaratú emberekkel együtt igyekezzenek
elérni azt, hogy az állami törvényhozás tartsa teljes tiszteletben
ezeket a jogokat, a kormányzat vessen számot a családok szükségleteivel
a lakás, a gyermeknevelés, a munkakörülmények, a társadalombiztosítás
és az adózás kérdéseiben; ki- és bevándorlás esetén mindenképpen
biztosítsák a családi együttélést.[20]
A család maga Istentől azt a küldetést kapta, hogy a társadalom első és
eleven sejtje legyen. E küldetést akkor fogja teljesíteni, ha tagjai
szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe előtt végzik közös
imádságukat, mint az Egyház házi szentélye; ha az egész család
bekapcsolódik az Egyház liturgiájába, s végül ha a család
vendégszerető, s az igazságosságot és jótékonyságot a szükséget
szenvedő testvérek megsegítésére előmozdítja. A családi apostolkodás
feladatai lehetnek: örökbe fogadni elhagyott gyermekeket, jóságosan
befogadni a jövevényeket, segíteni az iskolák igazgatásában, tanáccsal
és anyagiakkal támogatni az ifjúságot, a házasságra való
fölkészülésükben segíteni a jegyeseket, közreműködni a hitoktatásban,
fölkarolni az anyagi vagy erkölcsi válságba jutott házastársakat és
családokat, gondoskodni az öregekről, de nemcsak a szükségeseket
biztosítva, hanem a gazdasági fejlődés gyümölcseiben is részesítve őket.
Mindig és mindenhol, de különösen azokon a földrészeken, ahol először
vetik el az evangélium magvait vagy ahol az Egyház még csak első
korszakát éli, vagy súlyos viszontagságokat szenved, a keresztény
családok akkor tesznek rendkívül értékes tanúbizonyságot Krisztusról a
világ előtt, ha egész életükön át ragaszkodnak az evangéliumhoz, és a
keresztény házasságra jó példát adnak.[21]
Jó szolgálatot tehet, ha a családok valamilyen szövetségbe tömörülnek,
hogy könnyebben érhessék el apostoli céljaikat.[22]
(A fiatalság)
12. A fiatalságnak igen jelentős befolyása van a mai
társadalomban.[23] Életkörülményeik,
gondolkodásmódjuk és a
családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar
kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig
napról napra növekszik társadalmi, sőt politikai jelentőségük, szinte
képtelennek látszanak az új terhek vállalására.
Megnövekedett társadalmi súlyuk hasonló mértékű apostoli tevékenységet
kíván tőlük, de már természetes hajlandóságuk is alkalmassá teszi őket
erre. Személyiségük tudatának növekedtével, s az életkedv és a feltörő
tettvágy hatására felelősséget vállalnak magukra, és szerepet akarnak
maguknak biztosítani a társadalmi és kulturális életben: ha ezt a
buzgóságot Krisztus lelkülete hatja át, és az Egyház pásztorai iránti
engedelmesség és szeretet lelkesíti, bőséges gyümölcsök várhatók tőle.
Maguk a fiatalok legyenek az ifjúság első és közvetlen apostolai; saját
soraikban kell apostolkodniok, figyelembe véve a társadalmi
környezetet, amelyben élnek.[24]
A felnőttek tartsák fontosnak a baráti hangú beszélgetést a
fiatalokkal. Ez teszi lehetővé, hogy a korkülönbséget áthidalva
kölcsönösen megismerjék egymást, és értékeiket közöljék egymással. A
felnőttek elsősorban példájukkal, de ha alkalom van rá, okos
tanácsaikkal és hathatós támogatással is serkentsék az ifjúságot az
apostolkodásra. A fiatalok viszont legyenek tisztelettel és bizalommal
a felnőttek iránt és -- bár természetük hajlik az újdonságokra --
kellőképpen becsüljék az értékes hagyományokat.
A gyermekeknek is megvan a maguk apostolkodása. Erőikhez képest
Krisztus igazi, élő tanúi ők a pajtásaik között.
(A társadalmi környezet)
13. A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés,
hogy keresztény szellemmel hassák át közösségük gondolkodását és
erkölcseit, törvényeit és szervezeteit, annyira a világiak feladata és
kötelezettsége, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni. Ezen
a területen egyenrangú félként apostolkodhatnak a többiek között, ahol
az élet tanúságát a szó tanúságtételével egészítik ki.[25] A
munkahelyen, hivatáskörben, tanulótársak között, lakóhelyen,
szabadidőben vagy baráti kapcsolatokban jó alkalmakat találnak a
testvérek megsegítésére.
Az Egyház apostoli küldetését a világban a világi hívek mindenekelőtt
életükkel teljesítik, melyben láthatóvá válik: a hit, mely a
világ világosságává teszi őket; a becsületesség bármilyen
ügyben, mellyel mindenkit megnyernek az igaz és a jó szeretetének, s
végül Krisztusnak és az Egyháznak; a testvéri szeretet, mely a
testvérek életkörülményeinek, munkájának, fájdalmainak és törekvéseinek
részesévé teszi őket, s szinte észrevétlenül mindenki szívét előkészíti
az üdvözítő kegyelem befogadására; s végül társadalmat építő szerepük
teljes tudatossága segíti őket, hogy keresztény
nagylelkűséggel végezzék teendőiket a családban, a társadalomban, s
hivatásuk területén. Cselekvésmódjuk így a környezetükben lassanként
áthatja az élet és a munka egész területét. Ennek az apostolkodásnak
minden körülöttük lévőt el kell érnie, és a rendelkezésükre álló lelki
vagy mulandó javaikból senkit sem szabad kirekeszteniük. Az igazi
apostolok azonban nem érik be ennyivel, hanem azon fáradoznak, hogy
szavukkal is hirdessék Krisztust társaiknak. Mert sok emberhez csak a
környezetében élő világi hívő által jut el az evangélium üzenete és
Krisztus ismerete.
(Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi
síkon)
14. Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet:
itt leginkább a világiak a keresztény bölcsesség szószólói. A
hazaszeretet nevében és az állampolgári feladatok hű végzése címén a
katolikusok érezzék kötelességüknek az igazi közjó előmozdítását;
szavuk súlyával érjék el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon, a
törvények feleljenek meg az erkölcsi követelményeknek és a közjónak. A
katolikusok, ha megvan a képzettségük és kellően szilárdak a hitben és
a keresztény tanításban, ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését.
A hivatalok jó betöltése által ugyanis a közjót is szolgálják és az
evangélium útját is egyengetik.
A katolikusok törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel
mindannak előmozdítására, ami igaz, igazságos, szent és szeretetreméltó
(vö. Fil 4,8). Folytassanak párbeszédet velük,
bölcsességgel és emberiességgel közeledjenek hozzájuk, s vizsgálják
meg, miként lehetne az evangélium szellemében tökéletesíteni a
társadalmi és közintézményeket.
Korunk jellegzetességei közül különösen említésre méltó a népek növekvő
és többé már el nem fojtható szolidaritás érzése, melynek erősítése és
őszinte testvériességgé fordítása a világiak apostoli feladata. A
világi híveknek szemmel kell tartaniuk a nemzetközi életet, az ott
fölmerülő elméleti s gyakorlati kérdéseket és megoldásokat, főleg a
fejlődésben lévő népeket illetően.[26]
Mindazok, akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén
fáradoznak, fontolják meg, hogy a népek közötti kapcsolatnak
testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és
elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett,
akár üdülésképpen utaznak, ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó
követei is, és ennek megfelelően viselkedjenek.
Negyedik fejezet
A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI
(Bevezetés)
15. A világiak apostolkodásukat egyénileg vagy közösséghez, illetve
társulathoz csatlakozva végezhetik.
(Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája)
16. Az igazi keresztény életből mint bővízű forrásból fakadó (vö.
Jn 4,14) egyéni apostolkodás a világiak egész apostolkodásának
kiindulópontja és föltétele, még a közösségben végzett apostolkodásnak
is, és semmivel sem pótolható.
Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig
egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú
világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha
társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.
Az apostolkodásnak sok formája van, mellyel a világi hívek építik az
Egyházat, megszentelik és Krisztusban éltetik a világot.
Az egyéni apostolkodásnak egészen sajátos formája, s a híveiben élő
Krisztust láthatóvá tévő, korunknak leginkább megfelelő jel a hitből,
reményből és szeretetből sarjadó világi élet tanúságtétele.
Apostolkodó szavukkal pedig -- mely bizonyos körülmények közt
okvetlenül szükséges -- a világiak Krisztust hirdetik, az Ő tanítását
magyarázzák, állapotuk, képzettségük szerint terjesztik és hűségesen
vallják.
Ezen felül a világi híveknek, mint e világ polgárainak mindabban, ami a
mulandó dolgok rendjének építéséhez és intézéséhez tartozik, a hit
fényénél kell keresniük a családi, hivatásbeli, kulturális és
társadalmi életben a magasabbrendű cselekvési elveket, s ezekre
alkalomadtán mások előtt is mutassanak rá, abban a tudatban, hogy így
munkatársai lesznek a teremtő, megváltó és megszentelő Istennek, s
megdicsőítik Őt.
Végül a világak szeretetből éljenek, s képességeik szerint ezt
tettekkel is fejezzék ki.
Senki ne feledje, hogy a nyilvános istentisztelettel, az imádsággal,
vezekléssel, a fáradalmak és bajok készséges vállalásával, mely a
szenvedő Krisztushoz teszi hasonlóvá (vö. 2Kor 4,10; Kol
1,24) a világon az összes embert elérheti, és hozzá járulhat az
egész emberiség üdvösségéhez.
(Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken)
17. Ez az egyéni apostolkodás sürgetően szükséges azokban a régiókban,
ahol súlyosan korlátozzák az Egyház szabadságát. Ilyen súlyos
helyzetben a világiak képességeik szerint a papságot helyettesítik;
szabadságukat, sőt olykor életüket is kockáztatva tanítják
környezetüket a keresztény hit igazságaira, oktatják a vallásos életre
és a katolikus lelkületre, buzdítják a szentségek gyakori vételére, a
lelki életre, mégpedig főleg az Eucharisztikus lelki életre.[27] A
Szentséges Zsinat miközben szívből köszöni Istennek, hogy korunkban is
szüntelenül támaszt az üldözésekben hősiesen bátor világi híveket,
atyai szeretettel és hálás lélekkel gondol rájuk.
Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek, ahol a
katolikusok kisebbségben és szórványban élnek. Ha a világiak itt csupán
egyénileg apostolkodnak is -- akár az említett okokból, akár különleges
szempontok miatt, melyek hivatásbeli tevékenységükből is adódhatnak --,
jól teszik, ha időnként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb
csoportokban, minden szorosabb intézményi vagy szervezeti jelleg
nélkül, de mindig úgy, hogy a kívülállók előtt is megmutatkozzék az
egyházi közösség, mint jel és a szeretet igaz tanúja. Így a barátság és
a tapasztalatok cseréje által lelkileg kölcsönösen segítik egymást,
megerősödnek a túlságosan elszigetelt élet és tevékenység hátrányainak
leküzdésére, apostolkodásuk pedig eredményesebb lesz.
(A közösségben végzett apostoli munka)
18. Krisztus híveit egyénenként életük különféle körülményei közé
szólítja apostoli hivatásuk. Gondolják meg azonban, hogy az ember
természete szerint társas lény, és Istennek úgy tetszett, hogy a
Krisztusban hívőket Isten népévé (vö. 1Pt 2,5--10) és
egy testté egyesíti (vö. 1Kor 12,12). A közösségben
végzett apostolkodás tehát szerencsésen megfelel a hívek emberi és
keresztény igényeinek; egyúttal pedig az Egyház Krisztusban való
közösségének és egységének a jele, Krisztus szava szerint: "Ahol ketten
vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt
18,20). A Krisztus-hívők tehát erőik egyesítésével
apostolkodjanak.[28] Legyenek apostolok
családjuk körében, a
plébánián és az egyházmegyében -- melyek már magukban véve is
kifejezik, hogy az apostoli hivatás közösségi jellegű --, továbbá
szabadon létrehozott csoportokban.
A közössségi apostolkodás azért is nagyjelentőségű, mert az
apostolkodás mind az egyházi közösségeken belül, mind bizonyos
környezetekben gyakran megkívánja az erők egyesítését. A közös
apostolkodásra létesített társulatok támogatják tagjaikat, kiképzik az
apostoli munkára, beosztják és irányítják tevékenységüket; így sokkal
több eredményt lehet várni, mintha egyesek külön-külön dolgoznak.
A mai viszonyok között nagyon szükséges, hogy a világiak
tevékenységének területén megerősödjék az apostolkodás közösségi és
szervezett formája, mert csak az erők szoros összefogásával érhető el a
mai apostolkodás minden célja, és védhetők meg eredményei.[29] E
dologban különösen fontos, hogy az apostolkodás tekintetbe vegye azok
közgondolkodását és társadalmi helyzetét is, akikhez fordul, különben a
keresztények sok esetben nem tudják ellensúlyozni a közvélemény és az
intézmények nyomását.
(Az apostoli művek sokfélesége)
19. Az apostolkodó társulatok sokfélék;[30]
egyesek az Egyház általános
apostoli célját tűzik maguk elé; mások az evangelizáció és a
megszentelés sajátos céljait; ismét mások a mulandó dolgok rendjének
Krisztus szellemével való átitatásáért dolgoznak; végül mások
kifejezetten is az irgalmasság és a szeretet cselekedeteivel tesznek
tanúságot Krisztusról.
E társulatok közül főleg azok méltók a figyelemre, melyek a tagjaik
gyakorlati élete és hite közötti szoros egységet hangsúlyozzák és
támogatják. E társulatok nem öncélúak, hanem az Egyház világba szóló
küldetését kell szolgálniuk; apostoli erejük az Egyház céljaival való
megegyezésüktől, a társulatok és egyes tagjainak keresztény
tanúságtételétől és evangéliumi lelkületétől függ.
Az Egyház küldetésének egész világra szóló feladata -- figyelembe véve
az intézmények fejlődését és a mai társadalom irányzatait --
megköveteli, hogy a katolikusok apostolkodása nemzetközi síkon egyre
inkább társult formákat öltsön. A nemzetközi katolikus szervezetek
jobban elérik céljukat, ha az általuk összefogott nemzeti szervezetek
és azok tagjai szorosabbra fűzik velük kapcsolataikat.
Az egyházi tekintélytől való kellő függés tiszteletben tartása
mellett[31] a világi hívőknek joga van
társulatokat alapítani,[32]
igazgatni és azokba belépni. Kerüljék azonban az erők
szétforgácsolását; ez akkor következik be, ha elégséges ok nélkül új
társulatokat és műveket hoznak létre, vagy megtartják az életképtelenné
vált társulatokat és ragaszkodnak elavult módszerekhez; az sem mindig
célszerű, ha az egyik nemzetnél bevált formákat minden megfontolás
nélkül viszik át más nemzetekhez.[33]
(Az "Actio Catholica")
20. Néhány évtized óta a világiak több országban egyre aktívabban
apostolkodva, különféle formákban közös tevékenységre fogtak össze és a
hierarchiával szorosabb kapcsolatot tartva dolgoztak és dolgoznak a
sajátos apostoli célokért. Ezek és a hasonló régebbi intézmények közül
elsősorban azokat kell megemlítenünk, melyek más-más munkamódszerrel
bőséges gyümölcsöt hoztak Krisztus országának, a pápák és a püspökök
méltán ajánlották és karolták föl őket, az Actio Catholica
nevet adták nekik, és ismételten úgy jellemezték, mint a világiaknak a
hierarchikus apostolkodásban való közreműködését.[34]
Az apostolkodás e formáit -- melyek akár "Actio Catholica", akár más
néven értékes apostoli munkát végeznek korunkban -- a következő
ismertetőjegyek hiánytalan és együttes jelenléte határozza meg :
a) Az ilyen szervezetek közvetlen célja azonos az Egyház
apostoli céljával: megnyerni az evangéliumnak és megszentelni az
embereket, s kialakítani bennük a keresztény lelkiismeretet, hogy
képesek legyenek az evangélium szellemével átitatni a közösségeket és
környezetüket.
b) A világi hívek a maguk módján együttműködve a hierarchiával,
e szervezetek irányításához, az Egyház lelkipásztori
tevékenységét meghatározó feltételek mérlegeléséhez, s a
tennivalók kidolgozásához és végrehajtásához hozzáadják a maguk
tapasztalatait és felelősségét.
c) A világi hívek az élő szervezet módján egyesülve
cselekszenek, s így láthatóbbá válik az egyházi közösség és hatékonyabb
lesz az apostolkodás.
d) A hívek akár maguk jelentkeznek, akár meghívják őket a
munkára és a hierarchikus apostolkodással való közvetlen
együttműködésre, a hierarchia irányítása alatt cselekszenek, mely ezt
az együttműködést kifejezett megbízással is szentesítheti.
Azokat a szervezeteket, amelyekben a hierarchia ítélete szerint ezek az
ismertető jegyek mind megvannak, Actio Catholicának kell tekinteni még
akkor is, ha a helyi vagy a nemzeti körülmények miatt más-más formát és
nevet vettek is föl.
A Szentséges Zsinat nyomatékosan ajánlja ezeket az intézményeket, mert
sok országban határozottan megfelelnek az egyházi apostolkodás
szükségleteinek: fölszólítja azokat a papokat és világiakat, akik e
szervezetekben dolgoznak, hogy a fölsorolt ismertetőjegyeket egyre
jobban és teljesebben érvényesítsék, és mindenkor testvériesen
működjenek együtt az Egyházban minden egyéb apostolkodási formával.
(A társulatok megbecsülése)
21. Minden apostolkodó társulást kellőképpen meg kell becsülni; de a
papoknak, szerzeteseknek és világiaknak főleg azokat kell nagyra
tartaniuk, amelyeket akár a kor, akár a hely szükségletei miatt a
hierarchia dicsér vagy ajánl, vagy amelyeknek sürgős megalapítását
elhatározta, s ezeket ki-ki a maga módján karolja is föl. Ilyenek ma
elsősorban a katolikusok nemzetközi szövetségei és társulásai.
(Az apostoli műveknek elkötelezett világiak)
22. Különösképpen tiszteletre és pártfogásra méltók az Egyházban azok a
világiak -- akár házasok, akár nem --, akik szaktudásukkal véglegesen
vagy legalább bizonyos időre egy-egy intézménynek és műveinek
szolgálatára szentelik magukat. Az Egyháznak nagy örömet szerez, hogy
állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos
szolgálataikat fölajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek, akár
hazájukon belül, akár nemzetközi szinten, akár missziók és az újonnan
sarjadt egyházak katolikus közösségeiben.
Az Egyház pásztorai ezeket a világi híveket szívesen és hálásan
fogadják, gondoskodjanak arról, hogy helyzetük a lehető legnagyobb
mértékben megfeleljen az igazságosság, a méltányosság és a szeretet
követelményeinek, elsősorban a maguk és családjuk tisztességes ellátása
tekintetében. Kapják meg mindig a szükséges képzést, a lelki
vigasztalást és a bátorítást.
Ötödik fejezet
A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA
(Egyetértés és együttműködés)
23. Akár egyénenként, akár közösségben apostolkodnak a Krisztus-hívők,
munkájuknak be kell illeszkednie az egész Egyház apostoli küldetésébe,
sőt lényeges eleme is a keresztény ember apostoli hivatásának, hogy
összeköttetésben legyen azokkal, akiket a Szentlélek az Isten
egyházának vezetésére rendelt (vö. ApCsel 20,28). Nem
kevésbé szükséges a különféle apostoli művek között az együttműködés,
amelyet természetesen a hierarchia szabályoz.
Az egység szellemének erősítésére -- hogy az Egyház egész
apostolkodásában a testvéri szeretet ragyogjon, elérjük a közös célokat
és elkerüljük a káros versengést -- kívánatos, hogy az Egyházban az
apostolkodás összes formája kölcsönösen becsülje egymást, és sajátos
jellegét megőrizve összehangolt legyen.[35]
Ez főleg akkor fontos, ha
az Egyházban valamely különleges teendő összehangolt apostoli
együttműködést kíván az egyházmegyei és szerzetes papoktól, a
szerzetesektől és a világiaktól.
(A hierarchiához való viszony)
24. A hierarchia feladata, hogy támogassa a világi hívek
apostolkodását, adja meg a szükséges alapelveket és lelki támogatást,
irányítsa az Egyház közjavára, és ügyeljen, hogy tiszteletben tartsák a
tanítást és a fegyelmi rendet.
Formái és témái szerint a világiak apostolkodásának különböző
kapcsolatai lehetnek a hierarchiával:
Az Egyházban ugyanis nagyon sok olyan apostoli kezdeményezés van, amit
a világiak szabad elhatározása hoz létre és az ő okos belátásuk
irányít. Az ilyen kezdeményezésekkel bizonyos körülmények közt jobban
is lehet teljesíteni az Egyház küldetését, és ezért maga a hierarchia
gyakran dicséri vagy ajánlja őket.[36]
De semmiféle kezdeményezés ne
igényelje magának a katolikus nevet, ha nem kapta meg az illetékes
egyházi hatóság jóváhagyását.
A világi hívek apostolkodásának bizonyos formáit a hierarchia, ha
más-más módon is, kifejezetten elismeri.
Ezenkívül az egyházi közjó kívánalmainak érdekében, a közvetlenül lelki
célra törekvő apostolkodási formák közül a hierarchia egyes apostoli
társulatokat és műveket kiválaszthat és különösképpen is pártolhat, s
bennük különleges felelősséget vállalhat. Így az apostolkodást a
körülményeknek megfelelően irányító hierarchia bizonyos formákat
szorosabban fűz saját apostoli feladatához, de úgy, hogy azok
megtartják a maguk sajátos természetét és önállóságát, a világiaknak
pedig meghagyja az önkéntes cselekvés lehetőségét. A hierarchiának ezt
a szorosabbra fűző aktusát az egyházi dokumentumok mandátumnak,
megbízásnak nevezik.
Végül a hierarchia a világiakra bíz olyan feladatokat is, melyek
közvetlenebbül kapcsolódnak a hitoktatásban, bizonyos liturgikus
cselekményekben és a lelkek gondozásában a lelkipásztori munkához. E
küldetés alapján a világiak tisztségük gyakorlásában teljesen alá
vannak rendelve a fölöttes egyházi vezetésnek.
Azoknak a műveknek és intézményeknek tekintetében, melyeknek
célkitűzése a polgári dolgok rendje, a hierarchia feladata az, hogy
tanítsa és hitelesen értelmezze a világi ügyekben követendő erkölcsi
elveket; s joga van hozzá, hogy minden szempont kellő megfontolása és
szakértők igénybevétele után ítéljen az ilyen művek és intézmények
erkölcsi alapelvekkel való összhangjáról, s döntsön azokban a
kérdésekben, melyek a természetfölötti rend javainak megőrzéséhez és
gyarapításához szükségesek.
(A klérus és az apostolkodó világiak)
25. A püspökök, a plébánosok, az egyházmegyés és a szerzetes papok ne
tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyformán joga és kötelessége
minden hívőnek, egyháziaknak és világiaknak, s hogy az Egyház
építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük.[37]
Testvéries szellemben működjenek tehát együtt a világiakkal az
Egyházban és az Egyházért, s különleges gondjuk legyen apostoli
munkájuk támogatására.[38]
Gondosan ki kell választani alkalmas és megfelelően képzett papokat a
világi apostolkodás sajátos formáinak támogatására.[39] Akik pedig
ebben a szolgálatban állnak, a hierarchiát képviselik lelkipásztori
munkájukban, hiszen tőle kapták küldetésüket, ugyanakkor a világi
keresztényekben ápolják a hierarchiához fűződő jó kapcsolatokat, mindig
hűségesen ragaszkodva az Egyház szelleméhez és tanításához; odaadó
munkájukkal erősítsék a rájuk bízott katolikus társulatok lelki életét
és apostoli szellemét, s tanácsaikkal támogassák e társulatok
apostolkodását, és karolják föl kezdeményezéseiket. Legyenek folytonos
párbeszédben a világi hívőkkel és keressék figyelmesen azokat a
módszereket, melyek termékenyebbé teszik az apostoli tevékenységet;
erősítsék az egység szellemét a társulaton belül, és a társulatok
között is.
Végül a szerzetesek, testvérek és nővérek, szintén becsüljék a világiak
apostoli működését; szerzetük szellemében és szabályaik szerint
szívesen szenteljék magukat munkájuk támogatására;[40] a papok munkáját
pedig törekedjenek segíteni és kiegészíteni.
(Az együttműködés fórumai)
26. A lehetőséghez képest minden egyházmegyében szervezzék meg a
tanácsokat, melyek segítsék az Egyház apostoli tevékenységét mind az
evangelizáció és a megszentelés, mind a karitatív, szociális és egyéb
területeken a klerikusok, szerzetesek és világiak megfelelő
együttműködésével. E tanácsok a világiak különféle társulatainak és
kezdeményezéseinek összehangolására is szolgálnak, meghagyván
mindegyiknek sajátos jellegét és autonómiáját.[41]
Ha mód van rá, szervezzenek ilyen plébániai, plébániaközi,
egyházmegyeközi, nemzeti és nemzetközi tanácsokat is.[42]
Ezenfelül a Szentszéknél alapítani kell egy külön titkárságot a világi
hívek apostolkodásának szolgálatára és ösztönzésére. Olyan központ
legyen ez, mely alkalmas eszközökkel információkat közvetít a világiak
különböző kezdeményezéseiről, szorgalmazza a fölvetődő kérdések
tanulmányozását, és tanácsaival szolgálatára van mind a hierarchiának,
mind a világiaknak az apostoli munkában. E titkárságban a világi hívek
apostolkodásának az egész földkerekségen működő különféle mozgalmai és
intézményei legyenek képviselve; s működjenek benne együtt a
világiakkal a papok és szerzetesek.
(Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem
keresztényekkel)
27. A közös evangéliumi örökség és a belőle származó keresztény
tanúságtétel közös kötelessége ajánlja, sőt gyakran megköveteli a
katolikusok együttműködését a többi keresztényekkel egyenként is és
egyházi közösségekben is, egyes akciókban és egyesületekben, nemzeti és
nemzetközi szinten egyaránt.[43]
A közös emberi értékek nem ritkán megkívánják az apostoli céloknak
elkötelezett keresztényektől, hogy hasonló módon működjenek együtt
olyanokkal, akik ugyan nem vallják magukat kereszténynek, de elismerik
ezeket az emberi értékeket.
Ez által az evilági tevékenységekben oly fontos, erőteljes és okos
együttműködés által[44] a világi
keresztények tanúságot tesznek
Krisztusról, a világ Megváltójáról, és az emberi család egységéről.
Hatodik fejezet
FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA
(A fölkészítés fontossága)
28. Az igazán hatékony apostoli munka feltétele a sokoldalú és alapos
fölkészítés; ezt igényli nemcsak a világiak állandó lelki és szellemi
fejlődése, hanem a dolgok, személyek és feladatok sokfélesége is,
melyekhez tevékenységükben alkalmazkodniuk kell. E fölkészítésnek
azokra az alapokra kell épülni, melyeket ez a Szentséges Zsinat másutt
már lerakott.[45] A minden keresztény
számára közös fölkészítésen kívül
az apostolkodásnak nem kevés formája követel még külön alapos képzést
is a személyek és körülmények különbözőségei miatt.
(Az apostoli fölkészítés irányelvei)
29. A világi hívek az Egyház küldetésében a maguk sajátos módján
részesednek, ezért apostoli képzésük különleges színezetet kap a
világiaknak éppen világi és sajátos jellegétől, valamint a maga
lelkiségi formájától.
Az apostoli fölkészítés nem nélkülözhet bizonyos általános műveltséget,
mely alkalmazkodik kinek-kinek tehetségéhez és életkörülményeihez. A
világi hívőnek ugyanis jól kell ismernie a maga korát, és be kell
illeszkednie saját társadalmába és annak kultúrájába.
A világi hívő elsősorban azáltal tanulja meg teljesíteni Krisztus és az
Egyház küldetését, hogy a hitből fakadóan a teremtés és a megváltás
isteni misztériumában él az Isten népét éltető Szentlélek hatása alatt,
aki minden embert arra ösztönöz, hogy szeresse Istent, az Atyát, s
benne a világot és az embereket. Ezt a képzést minden termékeny
apostolkodás alapjának és föltételének kell tekinteni.
A lelkiségi nevelésen kívül szükséges az életkornak, a körülményeknek
és a személyes adottságoknak megfelelő, alapos elméleti, teológiai,
etikai és filozófiai képzés is. De nem szabad elhanyagolni az általános
műveltséget, valamint a gyakorlati és technikai képzést sem.
A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakoztassák ki a valódi
emberi értékeket, főként a testvéri együttélés, együttműködés és
párbeszéd művészetét.
Az apostolképzés nem állhat csupán elméleti oktatásból: a világi hívő
már a kezdetén fokozatosan és okosan tanulja meg, hogy mindig a hit
világánál lásson, ítéljen és cselekedjék; így másokkal együtt a
gyakorlat által is képezve és tökéletesítve magát, álljon az Egyház
szolgálatába.[46] Ez a fölkészítés --
melyet szünet nélkül
tökéletesíteni kell az emberi személy növekvő érettsége és a mind
szövevényesebbé váló problémák miatt -- egyre elmélyültebb tudást és
egyre jobban alkalmazkodó cselekvést kíván. A fölkészítés valamennyi
követelményének kielégítésében mindig szem előtt kell tartani a személy
egységét és épségét, hogy összhangja és egyensúlya megmaradjon, sőt
gyarapodjék.
A világi hívő így teljesen és tevékenyen beilleszkedik a mulandó dolgok
rendjébe, s kiveszi részét a teendőkből; ugyanakkor mint élő tagja és
tanúja, jelenlevővé és hatékony erővé teszi az Egyházat a földi dolgok
világában.[47]
(A világi apostolok nevelői)
30. A fölkészítést az apostolkodásra a kisgyermek első oktatásával
egyidejűleg el kell kezdeni. Főképp azonban a serdülőket és fiatalokat
avassák be az apostolkodásba, s töltsék el annak lelkületével. A
fölkészítést az egész életen át tökéletesítsék, amint az újonnan
vállalt feladatok azt megkívánják. Mindebből következik, hogy a
keresztény nevelők kötelességének része az apostolképzés is.
A szülőkre tartozik, hogy a családi körben már kiskoruktól fogva
szoktassák rá gyermekeiket Isten egyetemes emberszeretetének
fölismerésére, s elsősorban példájukkal fokozatosan tanítsák meg őket,
hogy törődjenek felebarátaik anyagi és lelki szükségleteivel. Legyen
tehát az egész család a maga közösségi életével az apostolkodás
előiskolája.
Ezenkívül neveljék a gyermekeiket arra, hogy a család kis világából
kilépve táruljanak ki mind az egyházi, mind a világi közösségek felé, a
plébániai közösségbe pedig úgy fogadják be őket, hogy tudatára
ébredjenek: élő és tevékeny tagjai Isten népének. A papok a
hitoktatásban és az igehirdetésben, a lelkivezetésben és egyéb
lelkipásztori szolgálatokban tartsák szemük előtt az apostolkodásra
való nevelést.
Az iskoláknak, diákotthonoknak és más katolikus nevelőintézeteknek is
feladatuk, hogy elmélyítsék a fiatalokban a katolikus lelkületet és az
apostoli tettvágyat. Ha ez a nevelés hiányozna, vagy azért, mert az
ifjúság nem ezekbe az iskolákba jár, vagy más okból, annál inkább
iparkodjanak azt biztosítani a szülők, a lelkipásztorok és az apostoli
társulatok. A tanítók és nevelők pedig, akik hivatásuk és tisztségük
folytán a világi apostolkodás kiváló formáját gyakorolják, olyan
tudással és nevelői készséggel rendelkezzenek, hogy ezt a képzést is
eredményesen végezhessék.
A világi hívek csoportjai és társulatai is, akár apostolkodásra, akár
más természetfölötti célokra törekszenek, céljuknak és lehetőségeiknek
megfelelően serényen és állandóan foglalkozzanak
apostolképzéssel.[48] Többnyire ezek a
közösségek jelentik a
megfelelő apostoli fölkészítés rendes útját. Ezekben ugyanis rendszeres
az elméleti, lelki és gyakorlati képzés. Tagjaik -- társaikkal vagy
barátaikkal együtt -- kis csoportokban kiértékelhetik apostoli
munkálkodásuk módszereit és eredményeit, mindennapi életüket pedig újra
meg újra egybevethetik az evangéliummal.
E fölkészítés vegye figyelembe a világiak egész apostolkodását, melyet
nem csupán a társulatok között kell gyakorolni, hanem minden helyzetben
is az egész életen át, s leginkább a szakmai és társadalmi
környezetben. Sőt kinek-kinek önmagát kell képeznie az apostolkodásra,
főleg felnőtt korban. Az évek múltával ugyanis egyre jobban
kibontakozik a szellem; így ki-ki, figyelve önmagára, fölismerheti
azokat a talentumokat, melyekkel Isten gazdagította őt, és hatékonyabbá
teheti azokat a karizmákat, melyeket testvérei javára a Szentlélek
adott neki.
(Alkalmazkodás)
31. Az apostolkodás különféle formái megfelelő sajátos képzést kívánnak.
a) Az emberek evangelizációjára és megszentelésére irányuló
apostolkodás dolgában különösen is föl kell készíteni a világiakat
arra, hogyan folytassanak párbeszédet hívőkkel és hitetlenekkel, hogy
mindenkivel megismertessék Krisztus evangéliumát![49]
Mivel korunkban a materializmus különböző fajtái még a katolikusok
között is mindenütt terjednek, a világiak ne csak a katolikus tanítást,
s főként annak vitatott fejezeteit ismerjék meg, hanem a materializmus
minden formájával állítsák szembe az evangéliumi élet tanúságát.
b) Ami a mulandó dolgok rendjének keresztény berendezését
illeti, tanítsák meg a világi híveket e dolgok igazi jelentőségére és
értékére önmagukban és az emberi személy céljaihoz viszonyítva;
gyakorolják a teremtett dolgok helyes használatát és az intézmények
szervezését, mindig ügyelve a közjóra az Egyház erkölcsi és szociális
tanításának elvei szerint. A világiak úgy ismerkedjenek meg a szociális
tanítás alapelveivel és következtetéseivel, hogy tudják egyrészt
képességeik szerint továbbfejleszteni, másrészt az elveket az egyes
esetekre helyesen alkalmazni.[50]
c) Mivel a szeretet és az irgalmasság cselekedetei nagyszerű
tanúságot tesznek a keresztény életről, az apostolképzésnek ezek
gyakorlására is nevelnie kell, hogy a Krisztus-hívők már gyermekkorban
tudjanak testvéreikkel együttérezni és nagylelkűen segíteni rajtuk, ha
ínséget látnak.[51]
(Eszközök)
32. Az apostolkodó világiaknak ma már sokféle segítsége van, tudniillik
gyűlések, kongresszusok, lelkinapok, lelkigyakorlatok, rendszeres
eszmecserék, előadások, könyvek, magyarázatok, hogy általuk eljussanak
a Szentírás és a katolikus tanítás mélyebb megértésére, lelki életük
gazdagodjék, a világ helyzetét jobban fölismerjék, alkalmasabb
módszerekre találjanak és ezeket jól kifejlesszék.[52]
E segítségnyújtás közben tartsák szem előtt az adott területen folyó
apostolkodás különféle formáit.
Erre a célra már alapítottak is igen eredményesen működő központokat és
felsőfokú intézményeket.
A Szentséges Zsinat örül ezeknek a kezdeményezéseknek, melyek egyes
országokban már szépen működnek, s óhajtja, hogy szükség szerint másutt
is támogassák ezeket.
Ezenfelül alapítsanak dokumentációs és tanulmányi központokat az
apostolkodás minden területe számára, nem csupán a teológia, hanem az
antropológia, pszichológia, szociológia és a módszertan szakterületein
is, hogy jobban ki lehessen bontakoztatni a világiak, férfiak és nők,
fiatalok és felnőttek szellemi képességeit.
(Buzdítás)
33. A Szentséges Zsinat tehát kérve-kéri az Úrban az összes világi
hívőt, hogy Krisztus szavára, mely ebben az órában még sürgetőbb, és a
Szentlélek ösztönzésére szívesen, nagylelkűen és készséges szívvel
válaszoljon.
Különösen a fiatalok hallgassák e fölhívást úgy, hogy nekik szól, s
örömmel és nagylelkűen fogadják. A Szent Zsinat által maga az Úr hívja
az összes világiakat, hogy bensőségesebben kapcsolódjanak hozzá, és
magukénak téve az Ő ügyeit (vö. Fil 2,5) fogjanak össze
üdvözítő küldetésében. Krisztus most a világi híveket küldi mindazokba
a városokba és falvakba, ahová maga is jönni készül (vö. Lk
10,1), hogy az Egyház -- az idők új szükségleteihez állandóan
alkalmazandó -- egyetlen apostolkodásának különböző módján és formáiban
legyenek munkatársai, mindig buzgólkodván az Úr dolgában, tudván, hogy
fáradozásuk nem hiábavaló az Úrban (vö. 1Kor 15,58).
Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz,
helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli
hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk,
kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat
alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1965. november 18-án.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] Vö. XXIII. János Humanae Salutis
apostoli rendelkezés 1961.
dec. 25: AAS 54 (1962) 7-10. lap.
[2] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai
konstitúció 33. skk: AAS 57
(1965), 39. lap sk; vö. még De s. liturg. konstitúció 26-40: AAS 56
(1964) 107-11; vö. De instrumentis communicationis socialis határozat:
AAS 56 (1964) 145-153. lap; vö. De oecumenismo határozat: AAS 57
(1965) 90-107. lap; vö. De pastorali Episcoporum munere in Ecclesia
határozat 16, 17, 18; vö. De educatione christiana nyilatkozat 3, 5,
7.
[3] Vö. XII. Pius Szózat a bíborosokhoz
1946. febr. 18: AAS 38 (1946)
101-102. lap; ua.: Beszéd a keresztény munkásifjakhoz 1957. aug. 25:
AAS 49 (1957) 843. lap.
[4] Vö. XI. Pius Rerum Ecclesiae körlev.:
AAS 18 (1926) 65. lap.
[5] Vö. II. vat. zsin. De Ecclesia
dogmatikai konstitúció 31: AAS 57
(1965) 37. lap.
[6] Vö. uo. 33. i. h. 39. lap; vö. 10, il.
h. 14. lap.
[7] Vö. uo. 12, i. h. 16. lap.
[8] Vö. II. vat. zsin. DeD s. lit.
konstitúció 1. fej. 11: AAS 56
(1964) 102-103. lap.
[9] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai
konstitúció 32: AAS 57
(1965) 38. lap; vö. még 40-41, i. h. 45-47. lap.
[10] Uo. 62, i. h. 63. lap; vö. még 65,
i, h. 64-65. lap.
[11] Vö. XI. Pius Ibi arcano körlev.
1922. dec. 23: AAS 14 (1922) 659.
lap; XII. Pius Summi Pontificatus körlev. 1939. okt. 20: AAS 31 (1939)
442-443. lap.
[12] Vö. XIII. Leó Rerum novarum enciklika: AAS 23
(1890-91) 647. lap;
XI. Pius Ouadragesimo Anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap; XII. Pius
Rádiószózat 1941. 9.: AAS 33 (1941) 207. lap.
[13] Vö. XXIII. János Mater et magistra
körlev.: AAS 53 (1961) 402.
lap.
[14] Vö. uo. 440-441. lap.
[15] Vö. uo. 442-443. lap.
[16] Vö. XII. Pius Szózat a „Pax Romana
M. I. T. C."-hoz 1957. ápr. 25:
AAS 49 (1957) 298-299. lap; és főleg XXIII. János a „Food and
Agriculture Organisation” (F. A. O.) tanácsának összejöveteléhez 1959.
nov. 10: AAS 51 (1959) 856. és 866. lap.
[17] Vö. X. Pius Creationis duarum
nova-rum paroeciarum apostoli levél
1905. jún. 1: AAS 38 (1905) 65-67. lap; XII. Pius Szózat a Sz. Szaba
plébánia híveihez 1953. jan. 11.: Discorsi e Radiomessaggi di S. S. Pio
XII, 14 (1952-1953) 449-454. lap; XXIII. János Szózat a
Castel-Gondolfóban az albai szuburbikárius egyházmegye papságához és
híveihez 1962. aug. 26: AAS 54 (1962) 656-660. lap.
[18] Vö. XIII. Leó Szózat 1894. jan. 29:
Acta 14 (1894) 424-25. lap.
[19] Vö. XII. Pius Szózat a
plébánosokhoz stb. 1951. febr. 6.: Discorsi
e Radiomessaggi di S. S. Pio XII. 12 (1950-51) 437-443. lap; 1952.
márc. 8: uo. 14 (1952-1953) 5-10. lap; 1953. márc. 27: uo. 15
(1953-1954) 27-35. lap; 1954. febr. 28: uo. 285-590. lap.
[20] Vö. XI. Pius Casti connubii
körlev.: AAS 22 (1930) 554. lap; XII.
Pius Rádió-szózat 1941. jan. 1: AAS 33 (1941) 203. lap; uo.: a
családjog megvédésére alakult egyesületek nemzetközi uniójának
kongresszusi képviselőihez 1949. szept. 20: AAS 41 (1949) 552. lap;
uo.: a Franciaországból Rómába zarándokolt családatyákhoz 1951. szept.
18: AAS 43 (1951) 731. lap; uo.: Karácsonyi rádiószózat 1952: AAS 45
(1953) 41. lap; XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15:
AAS 53 (1961) 429. és 439. lap.
[21] Vö. XII. Pius Evangelii praecones
körlev. 1951. jún. 2: AAS 43
(1951) 514. lap.
[22] Vö. XII. Pius a családjog védelmére
alakult egyesületek nemzetközi
uniójának kongresszusi képviselőihez 1949. szept. 20: AAS 41 (1949)
552. lap.
[23] Vö. X. Pius Szózat a franciaországi
katolikus ifjúsági
társulathoz a vallásosságról, a tudományról és a tevékenységről 1904.
szept. 25: AAS 37 (1904-1905) 296-300. lap.
[24] Vö. XII. Pius Dans quelques
semaines levél Mariopoli érsekéhez a
kanadai keresztény munkásifjakról hirdetett kongresszusokról 1947.
május 24. AAS 39 (1947) 257. lap; Rádiószózat a brüsszeli J. O: C.--hoz
1950. szept. 3: AAS 42 (1950) 640-641. lap.
[25] Vö. XI. Pius Quadragesimo Anno
körlev. 1931. máj. 15: AAS 23
(1931) 225-226. lap.
[26] Vö. XXIII. János Mater et magistra
körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 448-450. lap.
[27] Vö. XII. Pius Szózat a világi
apostolok I. nemzetközi
összejöveteléhez 1951. okt. 15: AAS 43 (1951) 788. lap.
[28] Vö. uo. 787-788. lap.
[29] Vö. XII. Pius Le pélerinage de
Lourdes körlev. 1957. júl. 2: AAS
49 (1957) 615. lap.
[30] Vö. XII. Pius Szózat a katolikus
férfiak nemzetközi szövetségének
tanácsához 1956. dec. 8: AAS 49 (1957) 26-27. lap.
[31] Vö. lentebb az 5. fej. 24.
[32] Vö. a sz. zsinati kongregáció
Corrienten. leirata 1920. nov. 13:
AAS 13 (1921)
139. lap.
[33] Vö. XXIII. János Princeps pastorum
körlev. 1959. dec. 10: AAS 51
(1959) 856. lap.
[34] Vö. XI. Pius Quae nobis lev.
Bartram bíboroshoz 1928. nov. 13: AAS
20 (1928) 385. lap. Vö. még XII. Pius Szózat az olasz Actio
Catholicához 1940. szept. 4: AAS 32 (1940) 362. lap.
[35] Vö. XI. Pius Quamvis nostra körlev.
1936. ápr. 30: AAS 28 (1936),
160-161. lap.
[36] Vö. a sz. zsinati kongreg.
Corrienten. leirata 1920. nov. 13: AAS
13 (1921) 137
140. lap.
[37] Vö. XII. Pius Szózat a világi
apostolkodás 2.
világkongresszusához 1957. okt. 5: AAS 49 (1957) 927. lap.
[38] Vö. II. vat. zsin. De Eccl.
dogmatikai konstitúció 37: AAS 57
(1965) 42-43. lap.
[39] Vö. XII. Pius Menti nostrae
apostoli buzdítás 1950. szept. 23: AAS
42 (1950) 660. lap.
[40] Vö. II. Vat. zsin. De accommodata
renovatione vitae religiosae 8.
[41] Vö. XIV. Benedek De synodo
diocesana 3. kv. 9. fej. 7-8: Opera
omnia in tom. 17 distributa, 11. köt. (Prati 1844) 76-77. lap.
[42] Vö. XI. Pius Quamvis nostra körlev.
1936. ápr. 30: AAS 28 (1936)
160-161. lap.
[43] Vö. XXIII. János Mater et magistra
körlev. 1961. máj. 15: AAS 53
(1961) 456-457. lap. Vö. II. vat. zsin. De oecumenismo határozat 12:
AAS 57 (1965) 99-100. lap.
[44] Vö. II. vat. zsin. De oecumenismo
12: i. h. 100. lap. Vö. De Eccl.
dogmatikai konstitúció 15: AAS 57 (1965) 19-20. lap.
[45] Vö. II. vat. zsin. De Eccl.
dogmatikai konstitúció 2, 4, 5: AAS 57
(1965) 12-21. és 37-49. lap; vö. még De oecumenismo határozat 4, 6, 7,
12; AAS 57 (1965) 94, 96, 97, 99 és 100. lap; vö. még fent a 4. pont.
[46] Vö. XII. Pius Szózat a cserkészek
I. nemzetközi értekezletéhez
1952. jún. 6: AAS 44 (1952) 549-580. lap;
XXIII. János Mater et magistra
körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961)
456. lap.
[47] Vö. II. vat. zsin. De eccl.
dogmatikai konstitúció 33: AAS 50 (1965) 39. lap.
[48] Vö. XXIII. János Mater et
magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 455. lap
[49] Vö. XII. Pius Sertum laetitiae
körlev. 1939. nov. 1: AAS 31 (1939) 653-654. lap; vö. ua.: Szózat az
olasz
Actio Catholica „borostyánkoszorúsaihoz” 1953. máj.
24.
AAS 45 (1953) 413-414. lap.
[50] Vö. III. Pius Szózat a kat. női
ifjúság világszövetségének
egyet. kongresszusához 1952. ápr. 18: AAS 44 (1952) 414-419. lap; vö.
ua.: Szózat az olasz ker. munkások
egyesületéhez 1955. máj. 1.: AAS 47
(1955) 403-404. lap.
[51] Vö. XII. Pius Szózat a Caritas
egyesületek kongresszusi
képviselőihez 1952. ápr. 27: AAS 44 (1952) 470-471. lap.
[52] 62 Vö. XXIII. János Mater et
magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS
53 (1961) 454. lap.
|