CASTI CONNUBII XI. Pius pápa enciklikája
a keresztény házasságról
Figyelemmel a család és a társadalom mai helyzetére,
szükségleteire, tévedéseire és bűneire
RÓMA, 1930
Tisztelendő Testvérek!
Üdvöt és apostoli áldást!
A tiszta házasságnak nagy méltósága leginkább abból ismerhető
fel, hogy az Úr Krisztus, az örök Atya Fia, miután az emberi
természetet magára öltötte, isteni szeretetének tervébe – mely
szerint a mi emberi fajunk megváltását végrehajtotta – a
házasságot mint a család és következőleg az emberi társadalom
létokát és létalapját különös hangsúllyal belefoglalta, sőt azt az
isteni alapítás őseredeti tisztaságába visszaállítván az
Újszövetségben valódi és nagy (Ef 5,32) szentség rangjára emelte;
s éppen ezért annak szabályozását és gondozását teljesen az ő
Jegyesére, az Egyházra bízta.
Hogy azonban a Krisztus által megújított házasságnak üdvös
gyümölcsei minden időben és a földkerekség minden népénél tényleg
jelentkezzenek is, az embereknek először is világosan meg kell
érteniük Krisztus eredeti tanítását a házasságról, azután a
keresztény házasfeleknek az isteni kegyelem által megerősített
akaratukkal minden gondolatukat és cselekvésüket Krisztus
hamisítatlan törvényéhez kell alkalmazniuk, amelyből önmaguknak és
családjuknak boldogságát és békéjét meríthetik.
Márpedig Mi, az Apostoli Szék magaslatáról széttekintve látjuk,
s ti, Tisztelendő Testvérek, bizonyára szintén látjátok és
keserűen fölpanaszoljátok, hogy az emberiség tekintélyes része a
házasság megújításának isteni művéről megfeledkezve a keresztény
házasság nagy szentségét egyáltalán nem ismeri vagy konokul
tagadja, sőt új és gyökerükben hamis erkölcstani elvekre
támaszkodva lábbal is tiporja.
Mivel a legveszedelmesebb tévedések és a romlott erkölcsök már
híveink közé is beszivárognak, s napról napra észrevétlenül is
tovább terjednek, mint Krisztus földi helytartója, mint legfőbb
Pásztor és tanítómester, kötelességünknek tartottuk fölemelni
apostoli szavunkat, hogy a gondjainkra bízott híveket a fertőzött
legelőkről eltereljük, s amennyire rajtunk áll, épségben
megőrizzük. Szólunk tehát hozzátok, Tisztelendő Testvérek – s
rajtatok keresztül Krisztus egész Egyházához, sőt az egész
emberiséghez –, a keresztény házasság lényegéről, méltóságáról, a
családra és az emberi társadalomra kiáradó előnyeiről és
jótéteményeiről, az evangéliumi tanítás ezen nagyfontosságú
tételével ellenkező tévedésekről, a házasélettel ellenséges
bűnökről, végül a gyógyítás legfőbb módjairól. Elődünknek, XII1.
Leó pápának nyomdokain haladunk, akinek 50 évvel ezelőtt a
keresztény házasságról kiadott Arcanum divinae sapientiae kezdetű
körlevelét ezennel magunkévá tesszük és megerősítjük, s bár a mai
korviszonyokat és szükségleteket tekintve bizonyos dolgokat
bővebben is kifejtünk, az a körlevél nem évül el, hanem teljesen
érvényben marad.
A Leó-féle körlevélből indulunk ki, melynek majdnem egész tartalma a
házasság isteni alapításának, szentségi méltóságának és
fölbonthatatlanságának védelme. Mindenekelőtt leszögezzük a
változtathatatlan és megtámadhatatlan alaptételt: a házasság
alapítása és megújítása nem emberi, hanem isteni mű. Nem emberek,
hanem Isten, a természet alkotója és Krisztus Urunk, a természet
megváltója bástyázta körül törvényekkel, erősítette meg és
magasztalta föl. Azért ezek a törvények semmiféle emberi önkénynek,
még a házasfelek ezzel ellenkező megegyezésének sem rendelhetők alá.
Ez a Szentírás tanítása (Ter 1, 27-28; 2,22-23; Mt 19, 3; Ef 5,23. )
ez az Egyház állandó és általános hagyománya, ez a Trienti szent
Zsinat ünnepélyes végzése, amely a Szentírás szavaival hirdeti és
megállapítja, hogy a házasság örök és fölbonthatatlan köteléke,
annak egysége és szilárdsága magától az Istentől mint alapítótól
származik. (DS 1797-1812.)
Noha a házasság természeténél fogva isteni alapítás, benne az
emberi akaratnak mégis megvan a maga igen előkelő szerepe. A
házasság ugyanis, mint egy férfi és egy nő között kötött
életszövetség, nem létesülhet másként, csak mindkét jegyes szabad
beleegyezéséből. E szabadakarati elhatározás, amellyel mindkét fél
átadja és elfogadja a házassággal együttjáró jogot (CIC 1081. k.
2.) a valódi házasság létrejöttéhez annyira szükséges, hogy azt
semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja. A szabadság azonban csak
annak kinyilvánítására szorítkozik, hogy a felek egy meghatározott
személlyel valóban házasságot akarnak-e kötni vagy sem. A házasság
lényege már nem az emberi szabadságtól függ, úgyhogy aki egyszer
házasságot kötött, az már a házasság isteni törvényeinek és
lényeges tulajdonságainak alá van rendelve. Aquinói Szent Tamás a
hűségről és a gyermekekről így ír: „Ezek a házasságban magának a
házassági szerződésnek okozatai, olyannyira hogy ha a házassági
beleegyezésben, amely a házasságot létrehozza, velük ellenkező
akarat nyilvánul meg, nem létesülne valódi házasság.”(STh. III.
Suppl. 49,3.)
A házasságban valójában a lelkek kapcsolódnak össze és fonódnak
eggyé, mégpedig előbb és szorosabban, mint a testek, nem az
érzékek és érzelmek múló hajlandósága, hanem az akaratok
megfontolt és erős eltökélése alapján. S a lelkek egybekeléséből
származik Isten rendelése folytán a szent és elválaszthatatlan
kötelék.
A házassági szerződésnek ez az egészen sajátos és egyedülálló
természete élesen megkülönbözteti az emberi házasságot az állatok
csupán ösztönöktől vezérelt egyesülésétől, amely egyesülésben
értelem és akarat nem játszik szerepet; valamint az emberek
futólagos kapcsolatától, amelyből hiányzik az akaratok igazi és
becsületes kapcsolódása. s a családi együttélés minden joga.
Már e tényből következik a törvényes hatalmaknak az a joga és
kötelessége, hogy megfékezzék, megakadályozzák és büntessék a
bűnös házasságokat, melyek ész- és természetellenesek; sőt az
emberi természettel összefüggő dologról lévén szó, egészen
nyilvánvaló igazság az is, amit boldogemlékű XIII. Leó pápa így
fejez ki: „Az életmód megválasztásában minden egyes embernek
hatalma és szabad akarata van: vagy az Úr Jézus tanácsát követni a
szüzességben, vagy házasságra lépni. Semmiféle emberi törvény nem
veheti el az ember természetes és veleszületett jogát a
házassághoz, és nem korlátozhatja az isteni tekintéllyel kezdetben
megszabott házassági okot: »Növekedjetek és sokasodjatok«” (Rerum
novarum enciklika)
A valódi házasság szent szövetségét tehát az isteni és emberi
akarat alkotja. Istentől valók a házasság alapítása, céljai,
törvényei, javai; Isten együttműködő segítségével az emberek
akaratából létesülnek az egyes házasságok az Istentől rendelt
kötelességekkel és javakkal együtt, azáltal, hogy a házasfelek
saját személyüket az egész élet tartamára önkéntesen átadják
egymásnak.
Midőn annak kifejtésére térünk át, Tisztelendő Testvérek, hogy
melyek és mily nagy fontosságúak az igazi házasság Istentől rendelt
javai, eszünkbe jutnak Szent Ágoston szavai, akit halálának 1500
éves évfordulója alkalmából nem régen ünnepeltünk Ad salutem kezdetű
körlevelünkben (1930. ápr. 20.): „Mindazok a javak, amelyek miatt
maga a házasság jó: a gyermek, a hűség és a szentség”. S hogy e
három pontban a keresztény házasságról való egész tanítás világosan
bennfoglaltatik, azt is fényesen megmagyarázza ugyanaz a szent
doktor, amikor ezt írja: „A hűség kizárja a házasságon kívül más
férfival vagy nővel a nemi érintkezést; a gyermek megköveteli, hogy
szeretettel fogadják, gyöngéden táplálják és vallásosan neveljék; a
szentség megakadályozza a házasság fölbontását és nem engedi, hogy
az elvált férfi vagy nő akár a gyermek kedvéért is mással házasságot
kössön. Íme, a házasság egész törvénye, amely a természetes
termékenységet megnemesíti, a gonosz szabadosságot pedig
megfékezi”.(De bono conjugii. 24,32.)
I. A GYERMEK
A házasság javai között első helyen áll a gyermek. Így
tanította már maga az emberi nem Teremtője, aki végtelen kegyessége
szerint az emberi élet folytatásában az emberek segítségét igénybe
akarta venni, midőn a paradicsomban a házasságot alapítván
ősszüleinknek, s rajtuk keresztül az összes eljövendő házastársaknak
mondta: „Növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a
földet.” Szent Ágoston ugyanezt az igazságot Szent Pál
apostolnak a Timóteushoz írt első leveléből is levonja, mondván:
„Maga az Apostol a tanúja, hogy a házasság célja a gyermeknemzés,
midőn mondja: Akarom, hogy a fiatalok férjhez menjenek. S mintha
valaki tőle az okot kérdezné, azt feleli: Fiakat szüljenek, anyák
legyenek.”( De Genesi ad litteram. 9,7,12; 1Tim 5,14.)
Hogy a gyermek Isten mekkora jótéteménye és a házasságnak milyen
nagy áldása, az kitűnik az ember méltóságából és magasztos
céljából. Az ember már eszes természetének kiválóságával is minden
más látható teremtményt felülmúl. Még emeli a méltóságot, hogy
Isten nem csupán azért akarja az emberek megszületését, hogy
éljenek és betöltsék a földet, hanem hogy Őt tiszteljék,
megismerjék, szeressék és Benne örök boldogságukat találják meg az
égben. E végcél az embernek Isten kegyelméből a természetfölötti
rendbe emeltetése folytán mindent felülmúl, amit szem látott, fül
hallott vagy az ember szívébe fölhatolt (vö. 1Kor 2,9). A
mindenható Isten erejéből a szülők közreműködésével született
gyermek tehát az isteni Jóság kiváló ajándéka és a házasság nemes
gyümölcse.
A keresztény szülők értsék meg, hogy ők nemcsak az emberi nemnek
a földön való elterjesztésére és fenntartására vannak, s nem is
csak azért, hogy az igaz Istennek akármilyen tisztelőket
neveljenek, hanem hogy Krisztus egyházának gyermekeket, a
szenteknek polgártársakat, az Istennek háznépet szüljenek (Ef
2,19), hogy az Isten és az Üdvözítő igaz tiszteletének élő nép
szaporodjék. Magát a megszentelő kegyelmet a keresztény szülők –
még ha a kegyelem állapotában vannak is – ugyan nem önthetik át a
gyermekbe, sőt a természetes nemzés a halál útja, melyen az
áteredő bűn megy a gyermekbe; mégis valamiképpen részesei az első
paradicsomi házasságnak, mivel gyermeküket fölajánlják az
Egyháznak, hogy az mint az Isten gyermekeinek termékeny anyja, a
keresztségben újjászülje természetfölötti életre; s így a gyermek
Krisztus eleven tagja, az örök élet és az örök boldogság részese
és örököse legyen, melyre valamennyien teljes szívből vágyódunk.
Ha a keresztény anya mindezt megfontolja, akkor tökéletes és
felsőbbrendű vigasztalódással veszi tudomásul az Úr Jézus róla
mondott szavait: „Az asszony miután megszülte a gyermeket, már nem
emlékezik szorongatásáról örömében, hogy ember született a
világra” (Jn 16,21.), s anyai tisztének minden fájdalmát, gondját
és terhét erős lélekkel viselvén, sokkal több és sokkal szentebb
jogon dicsekszik majd az Úrban gyermekeinek virágzó koszorújával,
mint a római matróna, a Gracchusok anyja. Sőt mindkét házastárs
készséges és hálás lélekkel fogadja majd Isten kezéből a
gyermekeket, s bennük az Istentől rájuk bízott talentumot lát,
amelyet nemcsak a saját és a földi haza javára kell kamatoztatni,
hanem az ítélet napján Istennek kell kamatostul visszaadni.
A gyermeknemzés egyedül nem meríti ki a házasság első javának
fogalmát, hanem hozzá tartozik még a gyermeknevelés is. Elégtelen
volna a végtelenül bölcs Isten gondoskodása a világrajött gyermekről
és következőleg az emberi fajról, ha azoknak, akiknek hatalmat és
jogot adott a gyermeknemzésre, nem adott volna jogot és kötelességet
a gyermeknevelésre. Köztudott, hogy a gyermek még a természetes élet
terén is, annál inkább a természetfölötti élet terén, önmagával
tehetetlen és magáról gondoskodni nem tud, hanem mások segítségére,
oktatására és nevelésére szorul sok éven át. Egészen természetes,
mert így követeli Isten és a természet, hogy a gyermeknevelés joga
és kötelessége azokat illeti, akik az életrehozás művét megkezdték,
s kiknek tilos a megkezdett művet abbahagyva biztos pusztulásnak
kitenni az életet. Márpedig a gyermekek szükséges nevelése legjobban
a házasságban oldható meg, mert a szülők fölbonthatatlan kötelékkel
vannak egymáshoz kötve, s így mindkettő munkája és kölcsönös
támogatása rendelkezésre áll.
Mivel az ifjúság keresztény nevelésével másutt bőségesen
foglalkoztunk (Divini illius Magistri enciklika.1929. dec. 31.), a
rávonatkozó tant Szent Ágoston szavainak ismétlésével foglaljuk
össze: „A gyermek elvárja, hogy szeretettel fogadják. . .
vallásosan neveljék” (De Genesi ad litteram. i. h.). Ugyanezt a
tételt az egyházi törvénykönyv velősen így fejezi ki: „A házasság
legelső célja a gyermeknemzés és a gyermeknevelés” (CIC 1013. k.).
Végül nem hallgathatjuk el, hogy az új életet fakasztó, Istentől
nyert emberi képesség tisztességes használata kizárólag a házasok
joga és kiváltsága, s föltétlenül a házasság szent korlátai között
kell maradnia, éppen a gyermek javára, a szülőkre rótt kettős
feladat nagy méltósága és kiváló jelentősége miatt.
A házasság második java, amelyet – mint említettük – Szent Ágoston
felsorol, a hűség, vagyis a hitveseknek a házassági szerződés
betartásában való kölcsönös hűsége. Azaz: ami az isteni törvénnyel
szabályozott házasságkötésből kifolyólag egyedül a hitvestárs joga,
azt a másik hitves tőle meg ne tagadja, másnak meg ne engedje, sőt
magának a hitvestársnak se engedjen meg olyasmit, ami az isteni
joggal és törvényekkel ellenkező és a hitvesi hűséggel
összeférhetetlen.
A hűség elsősorban a házasság tökéletes egységét követeli meg,
amelyet a Teremtő az ősszülők házasságában alapított meg, mert azt
egy férfi és egy nő között kötötte. S bár az Isten mint legfőbb
törvényhozó, az őseredeti törvényt az idők folyamán bizonyos időre
valamelyest enyhítette, kétségtelen, hogy az evangéliumi törvény
egészen visszaállította az eredeti és tökéletes egységet, s
megszüntetett minden kivételt, amint Krisztus szavai, az Egyház
állandó tanítása és gyakorlata világosan bizonyítják. Joggal
vallotta tehát ünnepélyesen a Trienti szent Zsinat: „Ez a kötelék
csak két embert köt és kapcsol össze. Jézus Krisztus világosan így
tanította, amikor mondta: „Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem
egy test.” (Trienti Zsinat 24. sess. DS 1797-1812.)
Az Úr Jézus nemcsak a többnejűséget (poligámia) és a
többférjűséget (poliandria) – akár egyidejűleg, akár egymásutáni
formájában –, s a házassági hűség minden külső megsértését ítélte
el, hanem hogy a házasság szentélyének tisztasága tökéletesen
megőriztessék, még az egységgel ellenkező szándékos gondolatokat
és kívánságokat is megtiltotta: „Én pedig mondom nektek, hogy
mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést
követett el vele szívében” (Mt 5,28).
Krisztusnak ezt a tilalmát még a házastárs beleegyezése sem
hatálytalaníthatja, mert isteni és természeti törvény nyilatkozik
meg benne, amelyet emberi akarat le nem ronthat és nem módosíthat
(Szent Officium 1679. III. 2-án kelt dekrétuma. 50. pont.) Sőt,
hogy a házassági hűség fényesebben tündökölhessen, a házastársak
kölcsönös érintkezésének a családban a tisztaság jegyét kell magán
hordania, oly módon, hogy a hitvesek mindenben az Isten és a
természet törvényéhez alkalmazkodnak, s az Isten műve iránti
mindig nagy tisztelettel igyekeznek követni a végtelenül bölcs és
szent Teremtő akaratát.
Ez a Szent Ágoston által szűziesnek nevezett hűség könnyűvé,
kellemessé és fölemelővé válik egy másik kiváló tényezőnek, a
hitvesi szeretetnek erejéből, amely a házasélet összes kötelességeit
átjárja és a keresztény házasságban a legelőkelőbb szerepet játssza:
„Ezenkívül a házassági hűség megköveteli, hogy a férjet és a
feleséget egészen különleges, szent és tiszta szeretet kösse össze;
ne úgy szeressék egymást, mint a házasságtörők, hanem amint Krisztus
szerette az Egyházat. Ezt a szabályt ugyanis az Apostol írta elő:
«Ti férjek, szeressétek feleségeteket, miként Krisztus is szerette
az Egyházat.» Krisztus pedig határtalan szeretettel ölelte magához
az Egyházat, és nem a saját, hanem kizárólag Menyasszonyának érdekét
tartotta szem előtt.” (Ef 5,25; Kol 3,19) Nem olyan szeretetről van
szó tehát, amely csak az érzékiség gyorsan múló kívánságain
alapszik, vagy csak becéző szavakban nyilvánul meg, hanem amely a
lélek legbensőbb érzésein nyugszik, és – mivel a szeretet próbaköve
a tett (Nagy Szent Gergely: Homília 30. in Evangelium,1.) – külső
cselekedetekben is bizonyságot tesz magáról.
A szeretet megnyilatkozása a családban nem szorítkozhat csak a külső
segítségnyújtásra, hanem arra is kiterjed, sőt elsősorban arra kell
irányulnia, hogy a házasok a belső, lelki fejlődésben és
tökéletesedésben támogassák egymást, hogy az életközösségből eredően
napról napra előrehaladjanak az erényekben, főleg az isteni és a
felebaráti szeretetben növekedjenek, mert végülis ezen „függ a
törvény és a próféták” (Mt 22,40). A tökéletes életszentségnek
ugyanis az Isten által az emberek elé állított mintaképét, az Úr
Jézus Krisztust valamennyien követhetik, és követniük is kell,
bármilyen állásúak vagy foglalkozásúak, s Isten segítségével a lelki
tökéletesség legnagyobb fokára is eljuthatnak, amint ezt a szentek
nagy száma bizonyítja.
A hitveseknek kölcsönös lelki formálása, a kölcsönös
tökéletesítésre való állandó törekvés, mint a Római Katekizmus
tanítja (2. par. VIII.13.), joggal mondható a házasság elsődleges
okának és értelmének, ha a házasságot nem szorosan a gyermeknemzés
és gyermeknevelés intézményének, hanem tágabb értelemben az egész
élet közösségének és szövetségének fogjuk fel.
A szeretettel összhangba kell hozni a házasság összes egyéb jogait
és kötelességeit. Nemcsak az igazságosság törvényeként tehát, hanem
a szeretet szabályaként is kell vennünk az Apostol mondását: „A férj
adja meg feleségének, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség
is férjének” (1Kor 7,3).
A szeretet kötelékével megszilárdított családi életben
uralkodnia kell annak, amit Szent Ágoston a szeretet rendjének
nevez. Ez a rend magával hozza a férj elsőbbségét az asszony és a
gyermekek előtt, és az asszony készséges és önkéntes meghajlását
és engedelmességét, amelyet az Apostol ajánl: „Az asszonyok
engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi
éppúgy feje az asszonynak mint Krisztus feje az Egyháznak.” (Ef
5,22-23).
Ez az engedelmesség nem tagadja és nem veszi el a nőtől azt a
szabadságot, mely őt emberi személyiségének kiváló méltóságánál,
feleségi, anyai és élettársi hivatásánál fogva teljes joggal
megilleti. Nem is követeli tőle, hogy férje akármilyen – talán
esztelen, vagy a női méltósággal össze nem egyeztethető –
kívánságának eleget tegyen. Nem is kívánja, hogy a nő a kiskorúak
sorsára jusson, akik kellően érett ítélőképesség vagy
élettapasztalat híján saját jogaikat nem gyakorolhatják. Tiltja
azonban a mértéktelen, s a család javával nem törődő
szabadosságot. Tiltja a család testében a szív elszakítását a
fejtől, ami az egész szervezet kárával vagy pusztulásának
veszélyével járna. Ha ugyanis a férj a fej, akkor a feleség a
szív. S miként a férj első a kormányzásban, úgy első az asszony a
szeretésben. Ezt az elsőbbséget igényelheti és kötelessége is
igényelni.
Az asszonynak a férjével szembeni alárendeltsége fokát és módját
tekintve személyek és korok szerint különböző lehet; sőt, ha a
férj elmulasztaná kötelességét, az asszonynak kell átvennie a
család kormányzását. De a család szervezetét és Istentől alkotott
és megerősített alaptörvényét felforgatni vagy megsérteni sehol és
soha nem szabad.
Nagyon bölcsen ír XIII. Leó pápa a férj és a feleség közötti
rendről a már említett Arcanum kezdetű enciklikájában: „A férfi a
család fejedelme és az asszony feje; az asszony pedig, mivel hús a
férje húsából és csont az ő csontjából, rendelje alá magát és
engedelmeskedjék a férjének, de nem mint szolgáló, hanem mint
feleség. Azaz engedelmességében legyen meg a tisztesség és a
méltóság. Abban, aki kormányoz és abban, aki engedelmeskedik –
mivel egyikük Krisztus, másikuk az Egyház képét tükrözi –, az
isteni szeretet legyen a kötelességek állandó irányítója”.
A hűség velejárói tehát: az egység, a tisztaság, a szeretet, a
tisztességes és nemes engedelmesség. Ahány erény, annyi áldás a
hitvesek és a házasság számára, melyek a békét, a méltóságot és a
boldogságot biztosítják és előmozdítják. Ezért nem csoda, hogy a
hűséget mindig a házasság legkiválóbb javai közé sorolták.
Az összes említett áldásokat betetőzi és tökéletesíti a keresztény
házasságnak az az előnye, amelyet Szent Ágoston szavával szentségnek
neveztünk ami egyrészt a kötelék fölbonthatatlanságát, másrészt a
házassági szerződésnek Krisztus által hatékony kegyelemközvetítő
jellé történt fölemelését és fölszentelését jelenti.
A házassági szövetség fölbonthatatlan szilárdságát maga Krisztus
hangsúlyozza, mondván: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne
válassza”; (Mt 19,6) és: „Mindaz, aki elbocsátja feleségét és mást
vesz el, házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott nőt vesz
feleségül, házasságot tör” (Lk 16,18).
Szent Ágoston világosan e fölbonthatatlanságban határozza meg
azt, amit a szentség javának mond: „A szentségben pedig (az a
fontos) hogy a házasságot föl ne bontsák, s az elvált férfi vagy
nő még a gyermekek kedvéért se köthessen házasságot” (De Genesi ad
litteram. i. h.).
A fölbonthatatlanság minden valódi házasságnak tulajdonsága, bár
nem mindegyikben egyformán tökéletes módon van meg. Mert az Úr
szava: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” az
ősszülők házasságáról, minden jövendő házasság előképéről szólt, s
így minden valódi házasságra vonatkoznia kell. Bár Krisztus előtt
az őseredeti törvény fensége és szigorúsága annyira enyhült, hogy
Mózes Isten választott népe polgárainak is megengedte szívük
keménysége miatt, hogy bizonyos okokból válólevelet adjanak.
Krisztus az Ő legfőbb törvényhozói hatalmánál fogva ezt a nagyobb
szabadságot visszavonta és helyreállította az eredeti törvényt
soha el nem felejthető szavaival: „Amit Isten egybekötött, ember
szét ne válassza”. Azért boldogemlékű Elődünk, VI. Pius pápa bölcs
választ adott az egri püspöknek:
„Nyilvánvaló, hogy a házasság már természetes állapotában,
tehát sokkal előbb, mint hogy szorosan vett szentség méltóságára
emeltetett volna, Istentől úgy alapíttatott, hogy magával hozza az
örök és felbonthatatlan köteléket, melyet ezért semmiféle polgári
törvény föl nem oldhat. Így tehát, jóllehet a szentségi jelleg a
házasságtól elválasztható, mint pl. a pogányok házasságánál, mégis
az ilyen házasságban is – ha egyébként valóban házasság – meg kell
lennie, s bizonyosan meg is van az örök kötelék, mely a
házassággal kezdettől fogva isteni jogon úgy összetartozik, hogy
semmiféle polgári hatalom nem áll fölötte. Minden házasságkötés
vagy úgy történik, hogy létrejön a házasság, s akkor vele jár a
házassághoz isteni jogon hozzátartozó örök kötelék; vagy csak
föltételezik e kötelék nélkül, akkor azonban nincs házasság, hanem
az Isten törvényével merőben ellenkező tilos kapcsolat. Ilyet
pedig sem kötni, sem fenntartani nem szabad.” (VI. Pius:
Rescriptum ad Episcopum Agriensem 1789. VII. 11.)
Ha van is igen ritka kivétel a fölbonthatatlanság alól – mint a
tisztán pogányok között kötött csupán természetes házasságoknál,
valamint a keresztények között érvényesen kötött, de el nem hált
házasságoknál –, az a kivétel nem emberi akarattól vagy bármiféle
pusztán emberi hatalomtól, hanem az isteni jogtól függ, amelynek
őrzője és magyarázója Krisztus Egyháza. Soha és semmiféle okból
nem lehet azonban ilyen joga senkinek az érvényes és elhált
keresztény házasság fölött. Ebben ugyanis a házastársi szövetség
teljesen létrejött, s így Isten akaratából benne a tökéletes,
emberi hatalom által föl nem oldható szilárdság és
fölbonthatatlanság nyilvánul meg.
Ha Isten eme akaratának belső okát kellő tisztelettel kutatjuk,
Tisztelendő Testvérek, könnyen megtaláljuk a keresztény házasságnak
abban a misztikus jelentésében, mely a hívők bevégzett házasságában
teljesen és tökéletesen fölismerhető. Mint az Apostol az
Efezusiakhoz írt levelében tanúsítja (Ef 5,32), a keresztények
házassága azt a legtökéletesebb egyesülést jelképezi, amely Krisztus
és az Egyház között van: „Nagy titok ez, mondom én, Krisztusra és az
Egyházra értem”. E közösség pedig, amíg Krisztus és általa az Egyház
él, soha semmiféle szétválasztással Föl nem bontható. Amit különben
Szent Ágoston is nyíltan tanít a következő szavakkal: „Krisztus és
az Egyház kapcsolata olyan, hogy az élőt az élőtől semmiféle válás
nem szakíthatja el. E titkot oly féltékenyen őrzik a mi Istenünk
országában, ... azaz Krisztus egyházában..., hogy amikor csak a
gyermekáldás kedvéért mennek férjhez nők vagy nősülnek férfiak,
akkor sem szabad elhagyni a terméketlen asszonyt és elvenni helyette
termékeny nőt. Aki ezt mégis megteszi, házasságot tör, miként az
asszony is, ha máshoz megy férjhez; de nem e világ törvénye szerint
házasságtörő (hiszen a világban a válólevéllel büntetlenül köthetnek
újabb házasságokat, amit az Úr szava szerint még a szent Mózes is
megengedett az izraelitáknak szívük keménysége miatt), hanem az
evangéliumi törvény szerint.”(De nuptiis et concupiscentia. 1,10.)
b) A fölbonthatatlanság javai
Hogy mily nagy és mily sok jó ered a házasság
fölbonthatatlanságából, az még annak figyelmét sem kerülheti el, aki
csak felületesen gondolkodik a házastársak és a gyermekek, illetve
az emberi társadalom javáról. Először a hitvesek megtalálják benne a
tartósság biztos zálogát, amit saját személyük nagylelkű átadása és
lelkük bensőséges szövetsége természeténél fogva annyira megkíván,
hiszen az igaz szeretet végtelen (1Kor 13,8). Másodszor a tiszta
hűség megleli a maga erős bástyáját a hűtlenségre csábító belső és
külső ellenségekkel szemben. A gyötrő aggodalom helyébe, hogy a
csapások és az öregkor idején a házastársak nem hagyják el majd
egymást, a béke biztosítékát nyújtja. Megőrzi a hitvesek méltóságát
és jótáll a kölcsönös támogatásért, mert az elválaszthatatlan
kötelék állandóan emlékezteti őket, hogy nem múló javakért és nem az
érzékiség szolgálatáért léptek házastársi szövetségre, hanem hogy
kölcsönösen magasabbrendű és örökkévaló javakat szerezzenek
egymásnak. A gyermekek védelméről és sok évig tartó nevelésükről is
a legjobban gondoskodik, mert e nehéz és sokáig tartó kötelesség
terheit a szülők közös erővel könnyebben viselik.
Nem kisebb javakkal jár a felbonthatatlanság az egész emberi
társadalom számára. Tapasztalatból tudjuk, hogy a felbonthatatlan
házasságok a tisztességes élet és a jó erkölcsök forrásai. Ahol e
rendet őrzik, ott biztonságban van az állam boldogulása és
közjava. Az állam ugyanis olyan, amilyenek a családok és a
családban élő emberek, mert ezek alkotják az államot, mint tagok a
testet. Tehát mind a hitvesek és a gyermekek magánjava, mind az
emberiség közjava körül kiváló érdemeket szereznek azok, akik a
házasság fölbonthatatlanságát védelmezik.
A fölbonthatatlanságon túl a házasság mint szentség még sokkal
magasztosabb előnyöket is tartalmaz, melyeket már maga a szentség
név is jelez. A szentség szó ugyanis a keresztényeknek nem üres szó,
mert az Úr Krisztus „a szentségek alapítója és
tökéletesítője”(Trienti Zsinat 24. sess.) azáltal, hogy hívei
házasságát az Újszövetség igaz és sajátos szentségévé emelte, annak
a különös kegyelemnek jelévé és forrásává tette, amellyel „a
természetes szeretetet nagyobb tökéletességre emeli, az
elválaszthatatlan egységet megerősíti és megszenteli a
házastársakat” (Uo.)
És mivel Krisztus a hívők között magát az érvényes házassági
beleegyezést tette meg a kegyelem jelévé, a szentségi jelleg a
keresztény házassággal annyira összefügg, hogy a megkereszteltek
között igazi házasság nem jöhet létre anélkül, hogy „egyúttal
szentség is ne legyen” (CIC 1012. k.).
Mikor tehát a hívek őszinte lélekkel megadják a házassági
beleegyezést, megnyitják önmaguknak a szentségi kegyelem
kincstárát, melyből természetfölötti erőket merítenek
kötelességeik és feladataik hűséges, szent és mindhalálig
állhatatos teljesítésére.
Ez a szentség ugyanis mindazokban, akik nem gördítenek
akadályokat működése elé, nem csupán a természetfölötti élet
forrása lesz, azaz növeli a megszentelő kegyelmet, hanem
különleges ajándékokat, jó indulatokat, kegyelmi csírákat ad;
fokozza és tökéletesíti a természetes erőket, hogy a hitvesek ne
csupán értelemmel értsék, hanem bensőségesen ízleljék, szilárdan
őrizzék, hatékonyan akarják és meg is tudják tenni mindazt, ami a
házas állapothoz, annak céljaihoz és kötelességeihez tartozik.
Végül jogot biztosít nekik ahhoz, hogy mindannyiszor elnyerjék a
segítő kegyelmet, valahányszor állapotbeli kötelességeik
teljesítéséhez arra szükségük van.
Mindazonáltal, mivel a természetfölötti világrendben az isteni
gondviselés törvénye az, hogy akik egy szentséget értelmük teljes
használatának birtokában vesznek föl, annak teljes gyümölcseit
csak akkor nyerik el, ha a kegyelemmel maguk is együtt működnek, a
házassági kegyelem nagyrészt földbe ásott, gyümölcstelen talentum
marad, ha a hitvesek a természetfölötti erényeket nem gyakorolják,
a kegyelem kapott magvait nem gondozzák és nem fejlesztik. Ha
azonban megteszik, ami rajtuk áll, tanulékonyak a kegyelem iránt,
akkor elbírják állapotuk terheit és kötelességeit, s e nagy
szentség hatására erősek, szentek, mintegy fölszenteltek lesznek.
Szent Ágoston ugyanis azt tanítja, hogy miként a keresztség és a
papság által az ember kiválasztatik és segítséget nyer az élet
keresztény formájához, illetve a papság viselésére, s e két
szentség segítsége soha nem hagyja el, majdnem ugyanúgy (nem
eltörölhetetlen szentségi jegy által) a hívőket, akik egyszer
házasságot kötöttek, a szentség kegyelme és köteléke soha többé
nem hagyja el. Sőt mint ismét Szent Ágoston hozzáfűzi, ezt a szent
köteléket akkor is magukkal viszik, ha házasságtörők lesznek, de
akkor már nem a kegyelem dicsőségére, hanem a bűn büntetésére,
„minként a hitehagyott lélek, aki Krisztus házasságát elhagyva a
hitet ugyan elveszíti, a hit szentségét azonban nem, amelyet az
újjászületés fürdőjében vett föl.” (De nuptiis et concupiscentia.
i. h.)
A keresztény hitvesek, akiknek a szentség aranylánca nem bilincs
hanem ékesség, nem béklyó, hanem erősség, minden erejükkel azon
legyenek, hogy házasságuk nem csupán a szentség ereje és
jelentősége miatt, hanem saját lelkületük és erkölcseik szerint is
állandóan eleven képe maradjon annak a nagyon termékeny
viszonynak, amely Krisztus és az Egyház között van, és a
legtökéletesebb szeretetnek méltán tiszteletreméltó misztériuma.
Ha az eddigieket jól megfontoljuk és a házasság kiváló javai – a
gyermek a hűség és a szentség – kellő megvilágításban állnak
előttünk ,Tisztelendő Testvérek, akkor csodálattal kell
magasztalnunk az isteni bölcsességet, szentséget és jóságot, amely
a hitvesek méltóságáról és boldogságáról, az emberi nem
fenntartásáról és szaporodásáról egyedül a házasság tiszta és
szent szövetségében ilyen bőkezűen gondoskodott.
Minél jobban átgondoljuk, Tisztelendő Testvérek, a tiszta házasság
nagy értékét, annál inkább kell fájlalnunk, hogy ezt az isteni
intézményt, különösen a mi korunkban, gyakran megvetik és már-már
elvetik.
Már nem is titokban és sötétben, hanem nyíltan, minden
szégyenérzetet levetve, szóban és írásban, mindenfajta színi
előadásban, regényes mesékben, szerelmes és sikamlós
elbeszélésekben, filmekben, rádió-előadásokban, a modern tudomány
minden találmányának igénybevételével megtiporják és gúnyolják a
házasság szent intézményét. A válásokat, a házasságtörést és a
legocsmányabb bűnöket vagy magasztalják, vagy olyan színben
tüntetik fel, mintha azokban semmi bűn és becstelenség sem volna.
Vannak olyan könyvek, melyeket nem átallanak tudományos műveknek
nevezni, pedig valójában csak azért viselnek tudományos mázat,
hogy könnyebben utat találjanak az olvasóhoz. A bennük előadott
elméleteket úgy árusítják, mint a szellem legújabb csodáit; azét a
szellemét, amely állítólag elfogulatlanul csak az igazságot
kutatja, elvetette a régi előítéleteket, de a házasságra vonatkozó
hagyományos keresztény tanítást az elavult nézetek közé sorolja.
Ezeket a nézeteket beadják mindenfajta embernek: gazdagnak és
szegénynek, munkásnak és munkaadónak, tanultnak és tanulatlannak,
nőtlennek és házasnak, vallásos és vallástalannak, felnőttnek és
ifjúnak. Főleg az ifjaknak, mint könnyebb zsákmánynak, még
veszedelmesebb csapdákat is állítanak.
Az effajta új elméletek hívei nem mind jutnak el a fékevesztett
bujaság végső következtetéséig. Vannak, akik félúton akarnak
megállni, és nézetük szerint csak egyes pontokban kellene az
isteni és a természetes törvénynek engedményeket tenni korunknak.
De az ilyenek is többé-kevésbé tudatosan annak az ellenségünknek
küldöttei, aki mindig arra törekszik, hogy konkolyt hintsen a búza
közé. (Mt 13,25). Azért Mi, akit a mennyei Családatya
szántóföldjének őrévé rendelt, s így legszentebb kötelességünk
őrködni, hogy a jó magot ártalmas gazok el ne nyomják, úgy
gondoljuk, a Szentlélek egyenesen hozzánk intézi azokat a súlyos
szavakat, amelyekkel Szent Pál apostol kedvelt fiát, Timóteust
buzdította: „Te pedig virrassz, ...töltsd be szolgálatodat...
Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan,
ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal” (2Tim
4,2-5).
Mivel pedig az ellenség csapdáit le kell leplezni, hogy
kikerülhetők legyenek, s nagyon hasznos a gyanútlanokat a
csalárdságokra figyelmeztetni, a lelkek java és üdvössége
érdekében nem hallgathatjuk el azokat a dolgokat, miknek
legszívesebben még a nevét sem ejtenénk ki, „miként a szentekhez
illik” (Ef 5,3).
Ha e bajok forrásánál akarjuk kezdeni, meg kell állapítanunk,
hogy gyökerük annak tagadása, hogy a házasságot a természet Ura
alapította, és az Úr Krisztus valódi szentség rangjára emelte; s
az az állítás, hogy a házasság emberi találmány.
Egyesek azt mondják, hogy a természetben és a természet
törvényeiben a házasságnak semmi nyomát nem találták; csak az
életet nemző képességet, és az azt mindenképpen kielégíteni akaró
heves ösztönt észlelték. Mások elismerik ugyan az emberi
természetben a házasság nyomait vagy csíráit, amennyiben nem
lehetne biztosítani a szülők méltóságát, a gyermekáldást, a
gyermekek nevelését, ha az emberek valami állandó kötelékben nem
társulnának, de ezek is azt tanítják, hogy a házasság, jóllehet
több, mint kezdetleges csíra, sokféle együttható közrejátszásával
tisztán az emberi ész szüleménye és az emberi akarat műve.
Hogy mennyire tévednek mindezek és mily szégyenletesen letérnek
a tisztesség útjáról, már abból is világos, amit a házasság
eredetéről és természetéről, lényeges céljáról és javairól jelen
körlevelünkben kifejtettünk. Elméleteik kárhozatossága kitűnik a
következményekből is, melyeket mestereik levonnak: a házasságot
szabályozó törvények, intézmények és szokások csakis emberi akarat
eredményei, ezért egyedül annak vannak alávetve; tehát az emberi
tetszés és a mindenkori viszonyok szerint változtathatók,
kezdeményezhetők és megszüntethetők. Szerintük a nemző erő, mely
magában a természetben gyökerezik, fontosabb és tágabbkörű, mint a
házasság, tehát mind a házasságon kívül, mind azon belül, mellőzve
a házasság céljait, kifejthető; mintha egy parázna asszony
kicsapongása ugyanazokat a jogokat élvezné, mint egy hites feleség
tiszta anyasága.
Ilyen elvek alapján egyesek odáig jutottak, hogy az
egybekelésnek új módjait találták ki, melyek szerintük az
emberiség és korunk mai helyzetének megfelelnek, s ezeket mint a
házasság új formáit ajánlják: egyesek az ideiglenes-, mások a
próba-, ismét mások a baráti házasságot. E formák a házasság
minden szabadságát és jogát igénylik, kivéve a
fölbonthatatlanságot és a gyermeket, hacsak a felek később az
életközösséget teljes jogú házassággá nem változtatják.
Olyanok is vannak, akik az effajta szörnyűségeknek törvényes
elismerését, vagy legalábbis a népek közfelfogása és általános
szokása révén a tisztesség polgárjogát követelik és sürgetik. S
úgy látszik, nem is sejtik, hogy mindezeknek semmi köze a modern
kultúrához, amellyel annyit dicsekszenek, hanem szörnyű
züllöttségek, amelyek a művelt népeket is a vad népek barbár
szokásaihoz süllyesztenék.
Sorra véve az egyes támadásokat, Tisztelendő Testvérek, melyeket a
házasság java ellen intéznek, először a gyermekről szólunk. A
gyermeket sokan vakmerően a házasság kellemetlen terhének nevezik,
melytől a házastársaknak óvakodniuk kellene, de nem a tisztességes
önmegtartóztatással, amely mindkét házastárs beleegyezésével a
házasságban is megengedett, hanem a természettel való visszaélés
által. Vannak, akik ezt a bűnös kedvezményt azért igénylik, mert
irtóznak a gyermektől, és érzéki vágyaikat teher nélkül akarják
kielégíteni. Vannak, akik azt hajtogatják, hogy nem tudnak
önmegtartóztatásban élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a
feleségük állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem
vállalhatják.
Pedig semmiféle ok, még a legsúlyosabb sem teheti természetessé
és tisztességessé azt, ami önmagában természetellenes. A
házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a
gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és
ocsmány, s benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik
annak természetes célját és hatását meghiúsítják.
Ezért nem csoda, hogy az Úristen a Szentírás tanúsága szerint
különös szigorral üldözi ezt a gyalázatos bűnt, s néha halállal is
büntette, amint Szent Ágoston mondja: „Tiltott módon és
erkölcstelenül él a feleségével, aki a gyermek fogamzását
megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és Isten megölte
miatta.” (De conjugiis adulterinis 2,12.)
Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett
keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e
tárgyban, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs
épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek
ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való
megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk
fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: A házassági jognak
olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától
szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének
megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt
követnek el.
Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott
lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és
lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye
felől ne hagyják megtévedni, s méginkább hogy ők maguk óvakodjanak
az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne
értsenek. Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy
lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket,
illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket
tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik
szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa
magára Krisztus szavait: „Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak
vezet világtalant, mindketten verembe esnek.” (Mt 15,14).
Az okok, amelyekkel a házassággal való visszaélést mentegetik –
figyelmen kívül hagyva az ocsmány indokokat –, gyakran képzeltek
vagy túlzottak. Mindazonáltal az Egyház mint jóságos anya nagyon is
érti és átérzi mindazt, amit az anya egészsége és életveszedelme
ügyében felhoznak. Ki tudná ezt a legmélyebb részvét nélkül
szemlélni? Kit ne töltene el a legnagyobb csodálat annak az anyának
láttán, aki a majdnem biztos halál veszedelmében hősiesen föláldozza
magát, hogy magzata életét megmentse? Amit ő elszenved, hogy
természetes kötelességét teljesítse, azt csak a végtelenül gazdag és
irgalmas Isten jutalmazhatja és meg is fogja jutalmazni, nem csupán
jó, hanem túláradó mértékkel! (Lk 6,38).
Az Anyaszentegyház azt is jól tudja, hogy gyakran az egyik házas
fél inkább csak tűri, de nem cselekszi a bűnt, mert a természetes
rend fölforgatását súlyos okok miatt csak megengedi, de maga nem
akarja, s ezért nem bűnös. Csak meg ne feledkezzék a szeretet
törvényéről és ne mulassza el házastársát a bűntől eltéríteni és
elvonni. Azok a házastársak sem vétenek a természet rendje ellen,
akik jogos és természetes módon élnek, de természetes okok,
életkoruk vagy egyéb fogyatkozásuk miatt új élet nem születhet. A
házasságnak ugyanis és a házassági jog használatának vannak
másodrendű céljai is, mint a kölcsönös segítés, egymás közt a
szeretet ápolása és az érzéki vágyak csillapítása, melyekre a
házastársaknak szabad törekedniük, ha egyébként a házasélet belső
természetességén és elsődleges céljára való beállítottságán nem
esik csorba.
Bennünket is mélységesen meghatnak azoknak a hitveseknek a panaszai,
akik súlyos nyomorban a legnagyobb nehézségek közepette tudják csak
gyermekeiket táplálni.
Mindazonáltal óvakodni kell, hogy a szomorú gazdasági viszonyok
ne adjanak alkalmat sokkal szomorúbb tévedésre. Nem lehetnek
ugyanis olyan nehézségek, amelyek hatálytalaníthatnák Isten belső
természetük szerint rossz tetteket tiltó törvényeit. Isten erősítő
kegyelméből a hitvesek minden körülmények között megfelelhetnek
kötelességüknek és a házasságban tisztán megőrizhetik magukat
ettől a szennytől. Mert áll a keresztény hit igazsága, melyet a
Trienti Zsinat így fejezett ki: „Senki sem mondhatja azt a vakmerő
és a szentatyák által átokkal tiltott szót, hogy a megigazult
embernek az Isten parancsainak megtartása lehetetlen. Isten
ugyanis lehetetlent nem parancsol, hanem parancsával arra int,
hogy tedd meg, amit bírsz, kérd, amit nem bírsz, s Ő megsegít,
hogy bírjad.” (Trienti Zsinat: 6. sess.11. fej.) Ugyanezt a tant
az Egyház ismét ünnepélyesen kihirdette és megerősítette, amikor
elítélte a janzenista eretnekséget, amely így merte káromolni
Isten jóságát: „Isten egyes parancsai a megigazult emberek
számára, még ha akarják és törekszenek is rá, a rendelkezésre álló
jelenlegi erőkkel megtarthatatlanok, s hiányzik a kegyelem is,
mely azokat megtarthatókká tenné” (Cum occasione apostoli
konstitució, 1. 1653. V. 31).
Egy másik súlyos bűnt is meg kell említenünk, Tisztelendő Testvérek,
mellyel az anyja méhében lévő magzat ellen követnek el merényletet.
Egyesek szerint ez megengedett, s az anya és az apa akaratától függ.
Mások csak akkor tartják megengedhetőnek, ha igen súlyos okok
vannak, melyeket orvosi, társadalmi és fajnemesítési javallatoknak
mondanak. Az állami törvényhozástól, amelynek büntető törvényei a
megfogamzott de még világra nem jött gyermek megölését tiltják, azt
követelik, hogy ezeket a különféle javallatokat törvényesnek
ismerjék el és mentesítsék minden büntetéstől. Sőt olyanok is
akadnak, akik a hatóságoktól azt kívánják, hogy az ilyen halálos
beavatkozáshoz nyújtsanak segédkezet, ami sajnos néhol gyakran meg
is történik.
Ami pedig az orvosi és gyógyászati javallatot illeti, már
mondtuk, Tisztelendő Testvérek, mennyire sajnáljuk az édesanyát,
kinek természetes kötelessége teljesítése közben egészsége, sőt az
élete forog veszedelemben, de vajon mi lehetne kielégítő ok az
ártatlan élet elpusztításához? Itt pedig erről van szó. Akár az
édesanya, akár a gyermek életére törnek, mindenképpen Isten és a
természet törvénye ellen vétenek, mely azt mondja: „Ne ölj!” (Kiv
20,13). Egyformán szent, azaz sérthetetlen mindkettőjük élete, s
elpusztításukhoz még a közhatalomnak sem lehet joga. Hiába
hivatkoznak az ártatlanokkal szemben az állam pallosjogára, mert
az csak a bűnösökkel szemben érvényes. Nem forog fenn az
igazságtalan támadóval szemben alkalmazható véres önvédelem esete
sem, mert ugyan ki minősíthetné az ártatlan magzatot jogtalan
támadónak? A „végső szükség joga” sem áll fenn, melyre úgy
hivatkoznak, hogy az kiterjed az ártatlan megölésére is. A derék
és tapasztalt orvosok, akik mind az anya, mind a gyermek
megmentésére törekszenek, dicséretet érdemelnek, de méltatlannak
bizonyulnának az orvos névre azok, akik gyógyítás látszatával vagy
hamis szánalomtól indítva valakinek a halálán mesterkednének.
Mindez összhangban van Szent Ágoston nagyon szigorú szavaival,
melyekkel a gonosz házastársakat korholja, akik óvakodni akarnak a
gyermektől, s ha ez sikertelen volt, nem szégyenlik megölni a
gyermeket: „Néha a buja vadság vagy a kegyetlen bujaság odáig
fajul, hogy terméketlenséget okozó mérgekhez folyamodik, s ha azok
nem használnak, a megfogamzott magzatot az anya méhében valahogy
megöli és eltávolítja, azt akarván, hogy gyermeke elpusztuljon
mielőtt élt volna, vagy ha az anyaméhben már élt, megölje, mielőtt
megszülethetett volna. Egyébként ha mindkét fél ilyen, akkor nem
hitvesek, s ha kezdettől fogva ilyenek voltak, akkor nem
házasságra, hanem ágyasságra keltek egybe. Ha nem mind a kettő
ilyen, merem mondani: vagy az asszony urának ágyasa, vagy a férj
házasságtörő a felesége mellett.” (Szent Ágoston: De nuptiis et
concupiscentia. Cap.15.)
Amit társadalmi vagy fajnevelési javallatként szoktak felhozni, azt
megengedett és tisztességes módon, kellő határok között tekintetbe
lehet és kell is venni. Ám azoknak a kívánalmaknak, amelyekre e
javallatok támaszkodnak, ártatlanok megölésével megfelelni
tökéletesen ellenkezik a józan ésszel és az isteni paranccsal,
amelyet az Apostol is hirdet: Nem szabad rosszat tenni, hogy jó
származzék belőle (vö. Róm 3,8).
Az államfőknek és a törvényhozóknak nem szabad megfeledkezniük
arról, hogy a közhatalomnak az a dolga, hogy megfelelő
törvényekkel és büntetésekkel védelmezze az ártatlanok életét,
annál inkább, minél kevésbé tudják önmagukat védeni azok, akiknek
életét veszélyeztetik és megtámadják, elsősorban az anyaméhben a
magzatok. Ha pedig a közhatalom a kisdedeket nemcsak nem
védelmezi, hanem törvényeivel és rendeleteivel kiszolgáltatja az
orvosok vagy mások kezébe megölésre, ne feledjék, hogy a földről
az égbekiáltó ártatlan vérnek Isten a bosszúálló bírája (Ter
4,10).
Vissza kell utasítanunk azt a veszedelmes gyakorlatot, mely
közvetlenül az ember házasságkötési jogát érinti ugyan, de közvetve
a gyermekáldás ellen is irányul. Vannak ugyanis, akik faji célokért
túlzottan lelkesedve, nemcsak üdvös tanácsokat adnak a következő
nemzedék egészsége és életereje biztosítására – ami egyébként nem
ellentétes a józan ésszel –, hanem a fajnevelési szempontot minden
más magasabbrendű cél fölé helyezik, s az államhatalommal a
házasságkötés jogától is meg akarják fosztatni azokat, akiktől az ő
tudományuk szabálya és előrejelzései szerint az átöröklés miatt csak
satnya és beteges ivadék születhet, jóllehet egyébként alkalmasak
lennének a házasságra. Sőt törvényes intézkedést követelnek, hogy az
ilyeneket még akaratuk ellenére is fosszák meg a nemzőképességüktől.
Pedig ilyen jogot az államhatalom nem igényelhet magának, még
elkövetett bűntények véres megtorlása, vagy előre látható gaztettek
megelőzése céljából sem, mert minden jog és tisztesség ellen van
ennek követelése, ami az államnak soha nem volt joga és törvényesen
nem is illetheti meg ez a jog.
Mindazok, akik így cselekszenek, elfelejtik, hogy a család
szentebb az államnál, s hogy az emberek elsősorban nem a földnek
és a világnak, hanem az égnek és az örökkévalóságnak születnek.
Azért teljesen igazságtalan súlyos bűnnel vádolni olyan embereket,
akik – bár a házasságkötésre alkalmasak – minden igyekezetük és
törődésük ellenére is csak valamely szempontból fogyatékos
gyermeket hozhatnak világra; mindazonáltal gyakran tanácsos lehet
lebeszélni őket a házasságról.
Az államhatalomnak azonban az alattvalók teste fölött semmiféle
közvetlen hatalma nincs. Így tehát a testi épséget, ha bűntény és
véres büntetést megkívánó ok nem forog fenn, soha nem támadhatja
vagy sértheti tisztán fajnevelési vagy más hasonló okokból. Ezt
tanítja Szent Tamás is, amikor azt vizsgálja, vajon a bírák a
bűnök megelőzése céljából büntethetik-e az embert. Bizonyos
büntetések alkalmazását ebben az esetben jogosnak ismeri el, de a
testi fenyítés jogosságát tagadja: „Bűntelen embert emberi ítélet
alapján soha nem szabad megvesszőzni, megölni, megcsonkítani vagy
megbotozni.” (STh II-II.108,4,2).
Egyébként a kereszténység tanítja és a természetes ész is
belátja, hogy az ember önmaga sem rendelkezhet másként teste
tagjaival, csak azok természetes rendeltetése szerint: nem
pusztíthatja el, nem csonkíthatja meg, nem teheti alkalmatlanná
természetes működésükre, kivéve ha másként nem lehet gondoskodni
az egész test egészségéről.
Áttérünk a tévedések másik csoportjára, amelyek a házastársi hűségre
vonatkoznak. Minden gyermek elleni bűn valamiképpen bűn a házastársi
hűség ellen is, mivel a házasságnak e két java szorosan összefügg
egymással. De ezen kívül annyi fajtáját kell felsorolnunk a
házassági hűséget sértő tévedéseknek és eltévelyedéseknek, ahány
családi erényt csak magában foglal a hűség: mindkét házastárs tiszta
hűsége, a feleség férje iránti tisztes engedelmessége, s a kettőjük
közti erős és igaz szeretet.
Elsősorban azok rontják a hűséget, akik azt hiszik és állítják, hogy
engedményeket kell tenni a jelenkor véleménye és szokásai szerint a
kívülállókkal való hamis és egyáltalán nem ártatlan barátkozásnak. S
ezekben a baráti érintkezésekben nagyobb szabadságot kell
biztosítani a házastársaknak, mert – mint mondják – sok embernek
olyan a veleszületett érzéki természete, hogy azt az egynejű és
egyférjű házasság szűk korlátai között nem tudják kielégíteni. Ezért
a tisztességes házasoknak azt a tartózkodó magaviseletét, mely a
kívülállókkal szemben minden érzéki érzést és megnyilvánulást elítél
és elutasít, elévült lelki korlátoltságnak vagy elvetendő
szűkkeblűségnek és hitvány féltékenységnek tartják. Így a házassági
hűséget óvó állami büntető törvényeket túlhaladottnak és hatályon
kívül helyezendőnek ítélik.
A tiszta hitvesek nemes lelkülete ezeket a véleményeket már a
természetes ész világánál is mint hitvány és ocsmány dolgokat
elveti és elítéli. A természet szavát pedig helyben hagyja és
megerősíti mind Isten parancsa: „Ne paráználkodjál!” (Kiv 20,14),
mind Krisztus szava: „Mindaz, aki asszonyra néz hogy őt
megkívánja, már házasságtörést követett el vele a szívében” (Mt
5,28). Semmiféle emberi szokás, rossz példa vagy emberi haladás le
nem ronthatja az isteni törvény erejét. Mert miképpen Krisztus
tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8), úgy ugyanaz marad
Krisztus tanítása, melyből egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész
el, míg minden be nem teljesedik (Mt 5,18).
Ugyanazok a tévtanítók, akik a házastársi hűség és tisztaság fényét
írásaikkal és beszédeikkel elhomályosítják, a feleségnek férje
iránti bizalomteljes és tisztességes engedelmességét is könnyen
megingatják. Vakmerő állításuk szerint ez az alárendeltség az egyik
házastárs méltatlan rabszolgasága a másik féllel szemben, holott
szerintük a házastársak mindenben egyenjogúak. Mivel pedig az egyik
fél szolgasága sérti az egyenjogúságot, a nő felszabadítására
szükség van, sőt – mint büszkén dicsekszenek – ez az emancipáció már
meg is valósult, vagy megvalósítása folyamatban van. Hármas
szabadságot emlegetnek: szabadság a család kormányzásában, a családi
vagyon kezelésében, s a gyermekáldás ellen való védekezésben, vagy
annak erőszakos megakadályozásában, és ezeket társadalmi, gazdasági
és élettani szabadságnak hívják. E felfogás szerint az élettani
szabadság azt jelenti, hogy a nő a feleségi, hitvesi és anyai
terhektől tetszése szerint szabadnak érezheti vagy szabaddá teheti
magát (ez azonban nem emancipáció, hanem gonosz gaztett, mint ezt
már eléggé kimutattuk); gazdasági szabadság az, hogy a nő férje
tudta nélkül s annak akarata ellenére is szabadon birtokolhatja,
intézheti és kezelheti a maga vagyonát, elhanyagolva gyermekei,
férje és a család érdekeit; a társadalmi szabadság a nőt elvonja a
háztartástól, a gyermekek és a család ápolásától, hogy azokkal mit
sem törődve saját hajlamának szabadon élhessen, és közügyekkel
foglalkozzék vagy közhivatalt vállaljon.
Ámde ez a nőnek nem igazi felszabadítása és nem is az az ésszerű
és méltóságteljes szabadsága, mely a keresztény nő és feleség
magasztos állásának kijár. Inkább a nőiesség és az anyai méltóság
megrontása, s az egész család felforgatása, mellyel a férj a
feleségét, a gyermek anyját, a ház és a család állandó éber őrét
veszíti el. Sőt éppen a nőnek magának veszedelmes ez a hamis
szabadság és a férjjel való nem természetes egyenlőség, mert ha a
nő leszáll arról a királyi székről, ahová őt az evangélium a
családi otthon falai között emelte, rövidesen visszasüllyed (nem
annyira külső látszatra, mint valójában) a régi rabszolgaságba, s
mint a pogány népeknél, a férj merő eszköze lesz.
Az annyira túlzott és követelt jogegyenlőséget el kell ismernünk
mindabban, ami az emberi személyt és méltóságot megilleti, s amely a
házassági szerződésből következik és hozzá tartozik a házassághoz.
Ezekben mindkét hitvest egyenlő jogok és egyenlő kötelességek
illetik meg. Egyéb területeken bizonyos egyenlőtlenségnek s alá- és
fölérendeltségnek kell lennie, amit a család java és a családi élet
rendjének egysége és szilárdsága megkövetel.
Ahol pedig a férjezett nőnek társadalmi és gazdasági helyzete a
megváltozott viszonyok miatt bizonyos változásokat követel, az
államhatalom feladata a kor szükségleteihez és követelményeihez
megfelelően alakítani a nő polgári jogait, mindig ügyelve arra,
amit a nő sajátos természete, a tisztességes erkölcs, a család
közjava követel; ügyelve a család lényegi rendjére, amelyet az
emberinél magasabb isteni tekintély és bölcsesség szervezett meg,
ennélfogva sem állami törvény, sem magánakarat meg nem másíthatja.
Vannak még másfajta, újabb ellenségei is a házasságnak, akik az
igazi és komoly szeretet, a házastársi boldogság és bensőséges
édesség alapjául a hajlamok vak összhangját és az együttérzést
akarják megtenni, amit szimpátiának neveznek. Ha pedig ez a
szimpátia megszűnt, szerintük felbomlik a kötelék, mely a lelkeket
egyedül tartotta össze. Vajon mi más ez, mint homokra építeni a
házat, amely Krisztus szava szerint az elemek első rohamára
meginog és összeomlik? „Feltámadtak a szelek, rárontottak arra a
házra, és összedőlt és nagy lett a romlása” (Mt 7,27). Ellenben a
sziklára épített ház, a hitvesi szeretetre, a lelkek érett és
tartós egységére alapított házasság semmiféle viharra meg nem inog
és össze nem dől.
a) A polgári házasság
Eddig a keresztény házasság első két javát vettük védelmünkbe,
Tisztelendő Testvérek, melyeket a mai társadalom felforgatói annyit
támadnak. Mivel pedig a házasság harmadik java, a szentség messze
felülmúlja a másik kettőt (ti. a gyermeket és a hűséget), nem csoda,
hogy kimagasló jelentősége miatt sokkal hevesebben támadják.
Elsősorban azt hangoztatják, hogy a házasság tisztán világi és csak
polgári ügy, amihez vallási közösségnek, Krisztus egyházának semmi
köze, hanem egyedül a polgári társadalomra tartozik. Hozzáteszik,
hogy a házassági szerződést meg kell szabadítani a
fölbonthatatlanság minden kötelékétől, s a házasfelek válását nem
csupán eltűrni, hanem törvényesíteni is kell. Ebből következően a
házasság minden szent jellegétől megfosztva a tisztán világi és
polgári ügyletek közé kerül.
Először azt mondják, hogy magát a polgári szerződést valóságos
házasságnak kell tekinteni (ezt hívják polgári házasságnak); a
vallásos kötés csak adalék legyen, vagy legföljebb a babonás
népnek engedjék meg. Ezután követelik a katolikusok és
nem-katolikusok között a vegyes házasság akadálytalan szabadságát,
tekintet nélkül a vallásra és az egyházi hatóság engedélyére.
Sürgetik a megtörtént válások elismerését is, s dicsérik és
magasztalják azokat a polgári törvényeket, amelyek kedveznek a
házasság felbontásának.
A házasság, kiváltképpen a keresztény házasság vallásos
alaptermészetéről, s az utóbbi szentségi jellegéről minden
tudnivalót alaposan tárgyal és súlyos okokkal bizonyít XIII. Leó
pápa gyakran idézett körlevele, melyet kifejezetten magunkévá
tettünk. Azért mi itt csak utalunk rá és néhány pont
megismétlésére szorítkozunk.
Ha a régi történelmi emlékeket kutatjuk, ha megkérdezzük a népek
állandó lelkiismeretét, és tanulmányozzuk az összes nemzetek
intézményeit és szokásait, maga a természetes ész is nyilvánvaló
igazságnak találja, hogy már a természetes házasságban is van
valami szent és vallásos elem, „nem hozzáadott, hanem
veleszületett; nem az emberek által ráaggatott, hanem a
természetben gyökerező” elem, mert „az Isten az alkotója, s mert
kezdettől fogva Isten Fia Megtestesülésének volt az előképe”
(XIII. Leó: Arcanum enciklika). A házasság szent jellegének – mely
szoros kapcsolatban áll a vallással és a többi szent dolgokkal –
oka a már említett isteni eredet, továbbá a cél, hogy Istennek
szüljön és neveljen nemzedékeket, keresztény szeretettel és
kölcsönös támogatással Hozzá vezesse a házastársakat; végül az a
természetes, a Teremtő Isten végtelen bölcsességéből nyert
hivatása, hogy az élet továbbszármaztatásának eszköze legyen, mely
által a szülők az isteni mindenhatóság munkatársai lesznek.
Ezekhez járul még a szent méltóságnak a szentségből fakadó oka,
mely miatt a keresztények házassága még sokkal nemesebbé vált, és
akkora méltóságra emelkedett, hogy az Apostol „nagy
misztériumnak”, „mindenben tiszteletreméltónak” látta (Ef 5,32;
Zsid 13,4).
A házasság vallásos jellege, s annak mint a kegyelem és a
Krisztus és az Egyház között fennálló kapcsolat jelének magasztos
jelentése a jegyesektől szent tiszteletet kíván a keresztény
házasság iránt, és azt a szent szándékot és törekvést várja el,
hogy megkötendő házasságuk minél jobban megközelítse ősmintáját.
E téren nagyot vétenek, olykor örök üdvösségüket veszélyeztetik,
akik vakmerően vegyes házasságot kötnek, amitől az Egyház anyai
szeretete és gondoskodása súlyos okokból óvja övéit. Ez sok egyházi
megnyilatkozásban megtalálható, de valamennyit összefoglalja az
egyházi törvénykönyv kánonja: „Az Egyház mindenütt teljes
szigorúsággal tiltja a házasságkötést két olyan megkeresztelt
személy között, kiknek egyike katolikus, másika eretnek vagy
szakadár. Ha fennforog a katolikus házastárs és a gyermek lelki
romlásának veszélye, a házasságot maga az isteni törvény is
tiltja.” (CIC 1060) Ha pedig az Egyház néha, a korviszonyok,
tárgyi és személyi okok miatt a szigorú tilalom alóli fölmentést nem
tagadja meg (mindig az isteni jog sérelme nélkül és a lelki romlás
elleni biztosítékok működésével), igen nehéz elérni azt, hogy a
katolikus házasfél az ilyen házasságban lelki kárt ne szenvedjen.
A vegyes házasságokból származik gyakran az utódoknak a
vallástól való elpártolása, vagy legalábbis a vallás gyakorlásának
elhanyagolása, vagy a hitetlenséghez és vallástalansághoz nagyon
közel álló közömbösség. Az ilyen házasságokban sokkal nehezebben
jön létre a lelkek élő közössége, melynek a fent említett
misztériumot, Krisztus és az Egyház titokzatos kapcsolatát kellene
láthatóvá tennie.
Könnyen vész el ugyanis a lelkek szorosabb közössége, mely
miként Krisztus egyházának jele és ismertetőjegye, úgy a
keresztény házasságnak is jelének, ékességének és díszének kell
lennie. Mert ahol a végső és legmagasabb dolgokban, melyek szentek
az ember szemében, azaz a vallásos igazságokban és érzésekben
különböző a lelkület és az akarat, ott a lelkek köteléke is
lazulni vagy oldódni szokott. Félő tehát, hogy a házastársak
között ellankad a szeretet, meginog a családi béke és boldogság,
mely leginkább a szívek egységének gyümölcse. Mert amint már annyi
századdal ezelőtt a régi római jog is meghatározta: „A házasság a
férfi és a nő egybekötése, teljes életközösség, az isteni és az
emberi jog összefonódása” (Modestinus: In Digesta. 23,II. De ritu
nuptiarum).
Ám, mint mondottuk, Tisztelendő Testvérek, a házasságnak a megváltó
Krisztus által hozott megújulását leginkább a napról napra könnyebb
válás akadályozza. Az újpogányság hívei, mit sem okulva a szomorú
tapasztalatokon, egyre hevesebben támadják a házasság szent
felbonthatatlanságát és az azt védő törvényeket, követelik a válás
megengedését, és új, szerintük emberségesebb törvények alkotását a
régi elavultak helyére.
A válások igazolására sok és különféle okot hoznak föl, melyeket
részben az emberi gyengeségekből és bűnökből, részben tárgyi
körülményekből merítenek (az előzőket szubjektív, az utóbbiakat
objektív névvel illetik); de elfogadnak okul bármit, ami az
együttélést nyűgössé és kellemetlenné teszi. Ezeket az okokat és
azoknak törvényes elismerését sokféleképpen igyekeznek
elfogadtatni. Először a házastársak érdekére hivatkoznak: az
ártatlan félnek joga van különválni a bűnös féltől; a bűnös fél,
aki terhessé és kellemetlenné tette a házasságot, eltávolítandó.
Hivatkoznak a gyermek érdekére, akit vagy alig nevelnek, vagy
nevelése teljesen eredménytelen, mert a gyermek könnyen
megbotránkozik szülei veszekedésein, s egyéb gonoszságain, s így
letér az erény útjáról. Végül a társadalom közjavával érvelnek,
amely megköveteli először azt, hogy megszűnjenek a természetes
céljukat elérni már képtelen házasságok, másodszor, hogy a
házastársaknak törvényes lehetősége legyen a válásra; részben
azért, hogy elejét vehessék olyan bűntényeknek, melyek a békétlen
házasok együttéléséből és kötöttségéből könnyen származhatnak,
részben, hogy a bíróságok és a törvények ne váljanak nevetségessé
azáltal, hogy a házastársak az óhajtott válás kierőszakolására
szándékosan követnek el olyan bűnöket, melyek miatt a bíró
feloldhatja a köteléket; illetve a bíró előtt, aki látja ugyan a
tényállást, szemtelenül hazudnak s hamisan esküsznek, hogy ilyen
bűnöket elkövettek. Ezért azt hajtogatják, hogy a törvényeket a
tényleges szükségletekhez, a megváltozott közviszonyokhoz, az
emberek közfelfogásához, a polgárok szokásaihoz és erkölcseihez
kell alkalmazni, melyek még egyenként is, de főként együttesen
hangosan tanúskodnak amellett, hogy a válás szabadságát bizonyos
okokból engedélyezni kell.
Mások csodálatos merészséggel még tovább mennek, és úgy
vélekednek, hogy a házasság merőben magánszerződés, s mint egyéb
magánszerződések, a szerződő felek megegyezése és akarata szerint
bármi oknál fogva felbontható.
Mindez esztelenséggel szemben szilárd bizonyossággal áll Isten
egyetlen törvénye, amelyet Krisztus teljességgel megerősített és
semmiféle emberi határozat, népi felfogás vagy törvényhozói akarat
meg nem gyengíthet:
„Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6).
Ha pedig az ember jogtalanul el is választ, a válás érvénytelen,
ezért joggal mondja Krisztus, mint már láttuk: „Mindaz, aki
elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör; s aki
elbocsátott nőt vesz feleségül, házasságot tör” (Lk 16,18).
Krisztus e szavai minden házasságra vonatkoznak, a tisztán
természetes és törvényes házasságra is; minden igazi házasságot
megillet az a fölbonthatatlanság, melynek folytán a kötelék
föloldása teljesen kivétetik a felek tetszése és a világi
hatóságok joghatósága alól.
Ugyancsak emlékezetünkbe kell idézni azt az ünnepélyes
határozatot, amellyel a Trienti Zsinat egyházi átok súlyával
utasította vissza e tételeket:
„Ha valaki azt állítaná, hogy eretnekség, terhes
együttélés, vagy hűtlen elhagyás címén a házassági kötelék
felbontható: átok alatt legyen” (24. sess. 5. k.) és: „Ha valaki
azt mondaná, az Egyház tévedett, amikor tanította és tanítja, hogy
az evangéliumi és apostoli tanítás értelmében a házassági kötelék
egyik házasfél házasságtörése miatt föl nem bontható, s egyik fél
sem köthet – tehát az ártatlan sem, aki házasságtörésre okot nem
adott – házastársa életében más házasságot; s hogy házasságot tör,
aki elbocsátván házasságtörő feleségét, más asszonyt vesz el, vagy
aki elbocsátván férjét, máshoz megy feleségül: átok alatt legyen”.
(24. sess. 7. k.)
Ha pedig az Egyház nem tévedett és nem is téved, amikor ezt
tanította és tanítja, és ezért egészen biztos, hogy a házassági
kötelék még házasságtörés miatt sem bontható fel, akkor világos,
hogy sokkal enyhébb okok, melyeket a házasság fölbontásának
igazolására fölhoznak, még kevesebbet érnek, sőt semmibe veendők.
Azok a nehézségek, melyeket a kötelék szilárdsága ellen három
szempontból hoznak fel, könnyen megoldhatók. Mindazok a bajok
elháríthatók és a veszélyek megelőzhetők, ha végső szükségben – a
kötelék érintése és felbontása nélkül – megengedjük a feleknek a
tökéletlen válást, a különélést, melyet az egyházi törvény meg is
enged annak a kánonnak világos szavaival, amely az ágytól, asztaltól
és együttlakástól való válás ügyében határoz. (CIC 1128. k.) Az
ilyen különélés okait, föltételeit és biztosítékait – amelyek a
gyermekek nevelését és a család épségét eléggé biztosítják, s a
hitveseket, a gyermekeket és a közjót fenyegető veszedelmeket
kielégítően elhárítják – az egyházi törvénynek feladata
megállapítani. Amennyiben azonban polgári jogokról és
jogkövetkezményekről van szó, a világi törvények körébe is tartozik.
Mindazok a bizonyítékok, melyeket fel szoktak hozni a házasság
fölbonthatatlansága mellett, s amelyeket föntebb mi is
említettünk, ugyanazzal a bizonyító erővel szólnak a házasságok
bontásának szüksége ellen, s a válások lehetősége és polgári
engedélyezése ellen. S amennyi kiváló előny szól a
fölbonthatatlanság mellett, ugyanannyi kár, mégpedig mind az
egyénre, mind a társadalomra végzetes kár jár a válások nyomán.
Hogy ismét Elődünk írását idézzük, nem is érdemes szót szaporítani
annak igazolására, hogy amennyi jót foglal magában a fölbonthatatlan
házasság szilárdsága, ugyanannyi rossz aratását jelentik a válások.
A fölbonthatatlan kötelékben nyugodt és biztonságos a házasság. A
válás és a fölbontás veszélye közepette a családi szövetség ingatag
vagy legalábbis folytonos aggodalommal és gyanakvással jár. A
fölbonthatatlanságban a kölcsönös jóindulat és a javak közössége
csodálatosan megerősödik; a másik oldalon a válások lehetősége miatt
siralmasan meggyöngül. Amott a házastársak tiszta hűségét erős
bástyák védik; itt a hűtlenség gonosz csábításainak tág tér nyílik.
Amott hatékonyan biztosítva van a gyermekek fogadása, oltalmazása és
nevelése; itt a legsúlyosabb veszedelmeknek vannak kitéve. Amott az
ajtó zárva van a családi és rokoni viszálykodások előtt, itt tág
kapu nyílik a békétlenség számára. Amott könnyen eloszlatják a
félreértéseket, itt bőségesen hintik szerte azok magvait. Amott
tökéletesen helyreállítják és biztosítják mind a családban, mind a
polgári társadalomban a női méltóságot és hivatást itt a nők
állandóan abban a veszélyben forognak, hogy „miután kiszolgálták
férjük érzékiségét, magukra maradnak.” (Arcanum enciklika)
Mivel pedig a családok szétzüllesztésére – hogy XIII. Leó pápa
súlyos szavaival zárjuk e részt –, és „az országok elpusztítására
nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, könnyen
belátható hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a
válás, mely a népek megromlott erkölcséből születik, s – a tények
tanúsága szerint – mind a magán-, mind a közéletben a legnagyobb
bűnöknek nyit kaput. S még súlyosabb a baj, ha meggondoljuk, hogy
semmiféle fékezőerő nem tudja többé az egyszer megengedett válás
lehetőségét biztos és meghatározott korlátok közé szorítani. Igen
nagy a vonzóereje a példának és még nagyobb az érzéki
szenvedélyeknek, melyek ösztönzésére a válási kedv – mint egy
ragályos népbetegség – napról napra egyre több lelket fertőz meg, s
úgy árad, mint a partjai közül kilépett folyó”.
Ezért – mint ugyanebben az enciklikában olvassuk – „ha a
közvélemény meg nem változik, a családoknak és az emberiségnek
állandóan abban a félelemben kell élniük, hogy általános
felfordulásba rohannak?” Mindezt ötven évvel ezelőtt mily igazán
megjövendölte a pápa! Bőségesen igazolja őt a folyton növekvő
erkölcsi romlás, a családok hallatlan pusztulása azokban az
országokban, ahol a válást törvénybe iktatták.
Amit az emberi nem végtelenül bölcs Teremtője és Megváltója az
emberi házasságról elrendelt, Tisztelendő Testvérek, azt az
eddigiekben tisztelettel csodáltuk, ugyanakkor fájlaltuk, hogy az
isteni Jóság atyai tervét emberi szenvedélyek, tévedések és bűnök
lépten-nyomon meghiúsítják és lábbal tiporják. Rendjénvaló tehát,
hogy atyai gondoskodással keressük az alkalmas gyógyszereket,
melyekkel a fölsorolt visszaélések kiküszöbölhetők és mindenütt
helyreállítható a házasságot megillető tisztelet.
Azért először idézzük emlékezetünkbe azt a biztos elvet, amely a
józan filozófiában és a teológiában általánosan elfogadott:
mindaz, ami eltért a helyes rendtől, csak úgy vihető vissza a
természetének megfelelő eredeti állapotába, ha hozzá mérjük az
isteni elgondoláshoz (miként Szent Tamás tanítja: STh I-II.
91,1-2), amely minden igazság példaképe. Ezt sürgette boldogemlékű
Elődünk, XIII. Leó pápa a naturalistákkal szemben e súlyos
szavakkal: „Isteni törvény, hogy amit Isten és a természet
alkotott, annál hasznosabban és üdvösebben működik, minél inkább
megmarad épen és változatlanul eredeti állapotában, mert Isten,
mindenek alkotója jól tudta, mi válik az egyes alkotások javára és
fennmaradására, s akaratával és értelmével mindent úgy rendezett
el, hogy célját elérhesse. Ha pedig az emberi vakmerőség vagy
gonoszság megváltoztatja és fölforgatja a teremtmények bölcsen
megállapított rendjét, akkor a legbölcsebben és leghasznosabbra
alkotott dolgok is ártani kezdenek vagy haszontalanná válnak; vagy
azért, mert elvesztették segítő erejüket, vagy mert Isten maga
akarja büntetni a halandók gőgjét és vakmerőségét.” (Arcanum
enciklika)
A házasság kérdésében tehát helyre kell állítani a helyes
rendet, hogy mindenki meglássa Isten elgondolását a házasságról,
és törekedjék a szükséges alkalmazkodásra.
Mivel azonban e törekvésnek leginkább a zabolátlan érzéki vágy
ereje áll ellen – ami a házasság szent törvényei megsértésének
legfőbb oka –, s mivel az ember nem győzheti le érzéki vágyait, ha
előbb meg nem hódol Isten előtt, mindenekelőtt erre van szükség az
Istentől megállapított rend szerint. Szilárd törvény ugyanis, hogy
aki aláveti magát Istennek, az az isteni kegyelem segítségével
uralkodni tud érzéki vágya és ösztönei fölött; aki pedig föllázad
Isten ellen, fájdalmasan tapasztalja magában erőszakos, érzéki
vágyainak háborgását. Szent Ágoston kifejti, mennyire bölcs
határozat ez: „Így van jól: az alábbvaló legyen alávetve a
följebbvalónak. Azért az ember, aki önmagának alávetni akarja azt,
ami benne alacsonyabbrendű, vesse alá magát annak, aki nála
följebb való. Ismerd el a rendet, keresd a békét! Te Istennek;
neked a test. Van-e igazságosabb és szebb ennél? Te a nagyobbnak,
a kisebb neked: te szolgálj annak, aki téged alkotott, hogy neked
is szolgáljon az, ami miattad alkottatott. Mert ezt a rendet nem
úgy ismertük meg és nem is úgy ajánljuk: neked a test és te
Istennek!, hanem: te Istennek és neked a test! Ha pedig megveted
azt, hogy te Istennek, soha nem éred el azt, hogy neked a test. Ha
nem engedelmeskedsz az Úrnak, gyötörni fog a szolga. (Enarratio in
Psalmum 143.)
Az isteni bölcsesség e rendje mellett Szent Pál apostol is
tanúságot tesz a Szentlélek sugallatára. Mikor ugyanis
megemlékezik a régi bölcsekről, akik az általuk megismert és
kutatott Teremtőt nem akarták imádni és tisztelni, azt mondja:
„Azért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak,
hogy maguk becstelenítsék meg testüket”; és ismét: „ezért az Isten
átadta őket meggyalázó szenvedélyeiknek” (Róm 1,24-26). „Isten
(ugyanis) a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet
ad” (Jak 4,6), amely nélkül – erre ugyancsak Szent Pál
figyelmeztet – az ember nem tudja megfékezni lázadozó kívánságait
(vö. Róm 7,8).
Mivel tehát a zabolátlan vágyak soha meg nem fékezhetők a kellő
mértékben, ha előbb a lélek meg nem adja Teremtőjének a jámborság és
tisztelet adóját, mindenekelőtt szükséges, hogy azokat, akik a
házasság szent kötelékére készülnek, egészen áthassa az Isten iránti
jámborság, mely egész életüket szabályozza, értelmüket és akaratukat
tisztelettel tölti el Isten fölsége iránt.
Helyesen és teljesen a keresztény érzület szabálya szerint
járnak el tehát azok a lelkipásztorok, akik a házastársakat, hogy
a házasságban Isten törvényétől el ne pártoljanak, elsősorban
jámborságra és a vallásosság gyakorlására buzdítják, tehát arra,
hogy egészen adják át magukat Istennek, állandóan kérjék az Ő
segítségét, gyakran járuljanak a szentségekhez, mindig és
mindenben megőrizzék Isten iránt jámbor és áhítatos akaratukat.
Nagyon tévednek, akik lekicsinylik vagy elhanyagolják ezeket a
természetfölötti erőket, és pusztán a természettudományok
eszközeitől (ti. a biológiától, az átörökléstantól és más
hasonlótól) várják a hatást, hogy az emberek meg tudják fékezni
testi vágyaikat. Nem azt akarjuk mondani, hogy az egyébként
tisztességes természetes erőket semmibe kell venni; hiszen ugyanaz
az Isten a természet és a kegyelem alkotója, s mindkét rend javait
az ember javára és használatára szánta. Segíteni lehet tehát és
kell is az embereken a természettudomány eszközeivel, de tévednek,
akik azt hiszik. hogy ezek elegendők a házasság tisztaságának
biztosítására, vagy hogy ezekben nagyobb erő van, mint a
természetfölötti kegyelem segítségében.
A házasság és az erkölcs összeegyeztetése a házasságra vonatkozó
isteni törvényekkel, ami nélkül a házasság hatásos megújítása
lehetetlen, megkívánja, hogy az emberek ezeket az isteni törvényeket
akadálytalanul, biztosan és minden tévedéstől mentesen
megismerhessék. Azt pedig mindenki tudja, mennyi csalódásra nyílik
alkalom, s mennyi tévedés keveredik az igazsághoz, ha azt
mindenkinek pusztán értelme világosságával kell felkutatnia, vagy
egyéni értelmezéssel kell megkeresnie a kinyilatkoztatott
igazságban.
Ha pedig ez így van, az erkölcsi rend sok egyéb igazságánál,
akkor sokkal inkább így van ez a házasság dolgaiban, ahol az
érzéki ösztönök a törékeny embert könnyen elboríthatják,
megcsalhatják és megronthatják; ahol az isteni törvény megtartása
a házastársaktól olykor kemény és sokáig tartó áldozatokat
követel, melyeket a tapasztalat szerint a gyarló ember mint
megannyi érvet szokott felhasználni, hogy az isteni törvény
megtartása alól fölmentse magát.
Éppen ezért, hogy ne az isteni törvényről alkotott vélelem vagy
annak megrontott fogalma, hanem igaz és hiteles ismeret
világosítsa meg az emberi elmét és irányítsa az erkölcsi életet,
az Isten iránti jámborság és vallásosság mellett az Egyház iránti
őszinte és alázatos engedelmességre is szükség van. Az Egyházat
ugyanis maga az Úr Krisztus tette az igazság tanítómesterévé; az
erkölcsi kérdések rendezése terén is, noha ezen a téren az emberi
ész maga is sok mindent jól megismerhet. Isten ugyanis, aki a
természetes vallási és erkölcsi igazságok megismerésére az értelem
világosságához a kinyilatkoztatást is hozzáadta, hogy mindazt, ami
helyes és igaz „még az emberi nem jelenlegi helyzetében is
mindenki könnyen, biztosan és tévedésmentesen megismerhesse,” (I.
Vatikáni Zsinat. 3. sess. 2. fej.) az Egyházat ugyanezen célból az
egész vallás és erkölcs igazságának őréül és tanítójául rendelte.
Ezért a hívőknek – hogy értelmük a tévedéstől és erkölcsi életük a
romlástól mentes legyen – engedelmeskedniük kell az Egyháznak,
azaz értelmüket és akaratukat engedelmesen alá kell rendelniük
neki. S hogy Isten e bőkezű jósággal nyújtott segítségétől
önmagukat meg ne fosszák, nemcsak az Egyház ünnepélyesebb
döntéseinek kell engedelmeskedniük, hanem megfelelő módon azoknak
a rendeleteknek és határozatoknak is, melyekkel az Egyház bizonyos
nézeteket mint veszélyes vagy rossz nézeteket elvet és elítél. (3.
sess. 4. fej.; CIC 1324.)
A hívők legyenek óvatosak azokban a kérdésekben, melyek oly
közkeletűek manapság a házasság körül, ne bízzanak túlságosan a
saját ítéletükben és ne csábítsa őket az emberi ész hamis
szabadsága, vagy úgynevezett „autonómiája”. Minden igaz
kereszténytől távol áll ugyanis a saját tehetségében való büszke
elbizakodottság, hogy csak azt fogadja el igaznak, amit átlátott; s
az a gondolkodás, hogy a minden népek tanítására és kormányzására
Istentől küldött Egyház nem eléggé tájékozott a mai kérdések és
viszonyok felől, ezért csak azokban a kérdésekben kell neki hinni és
engedelmeskedni, amelyeket ünnepélyes formában meghatározott,
ellenben szabadon lehet tartani azt, hogy egyes kisebb jelentőségű
határozatai tévesek vagy nem eléggé alapozzák meg az igazságot és az
erkölcsöt. Ellenkezőleg, az igazi keresztény embernek – akár tanult,
akár tanulatlan – az a sajátossága, hogy mindenben, ami a hitre és
az erkölcsre vonatkozik, Isten szent Egyházától, annak legfőbb
Pásztorától, a római pápától várja a vezetést, akit viszont maga a
mi Urunk Jézus Krisztus irányít.
Mivel mindent az Isten törvényéhez és elgondolásához kell
visszavezetni, hogy a házasság teljesen és minden időkre
megújuljon, nagyon fontos, hogy a híveket jól oktassák a
házasságról: szóban és írásban egyaránt, nem egyszer, nem is
felületesen, hanem gyakran és alaposan, világos és súlyos érvekkel
kell őket oktatni, hogy ezek az igazságok az értelmet meggyőzzék,
az akaratot pedig megindítsák. Értsék meg és szüntelenül
gondoljanak arra, hogy mennyire bölcsnek, szentnek és jónak
mutatkozott Isten az emberiség iránt, amikor a házasságot
alapította, szent törvényekkel megerősítette, s különösen akkor,
amikor szentségi méltóságra emelte, minek folytán a keresztény
hitvesek számára az isteni kegyelemnek oly bőséges forrása nyílt,
hogy a házasság nemes céljainak tisztán és hűségesen szolgálhatnak
a saját, gyermekeik, az egész polgári társadalom és az emberiség
javára és üdvösségére.
Ha a házasság modern felforgatói minden erejüket latba vetik,
hogy szóban és írásban, könyvekkel és cikkekkel és minden más
lehetséges eszközzel megrontsák a lelkeket, kiforgassák az
elméket, gúnyolják a házasság tisztaságát és földicsérjék a
legocsmányabb bűnöket, akkor nektek, Tisztelendő Testvérek, akiket
„a Szentlélek rendelt püspökké, hogy kormányozzátok Isten
Egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett,” (ApCsel 20,28),
sokkal inkább teljes erővel azon kell lennetek, hogy személyesen,
papjaitok és gondosan megválogatott világiak segítségével – akik
az általunk annyira sürgetett és ajánlott Actio Catholica
tagjaiból hívhatók az apostoli munkára – arra kell törekednetek,
hogy szembehelyezzétek a tévedéssel az igazságot, az utálatos
bűnnel a tisztaság fényét, az érzéki vágyak rabszolgaságával Isten
fiainak szabadságát (Jn 8,32; Gal 5,13), a válások bűnös
könnyelműségével az örökkétartó igazi hitvesi szeretetet és a
halálig tartó hűség szentségét.
Így elérhetjük majd, hogy a keresztény hívek szívük mélyéből
hálát adnak Istennek, hogy az Ő parancsa megköti őket és édes
kényszer erejéből messze elkerülik a test bálványimádását és az
érzékiség szégyenletes rabszolgaságát; undorodnak és idegenkednek
azoktól a gonosz elméletektől, melyek az emberi méltóság
csúfságára szóban és írásban a „tökéletes házasság” jelszava alatt
terjednek, pedig a valóban tökéletes házasságot „romlott
házassággá” teszik, amint ezt már eléggé kimutattuk.
A keresztény házasságra vonatkozó üdvös tanítás és vallásos
fegyelmezettség távol áll attól a túlzó élettani neveléstől, mellyel
korunkban a házassági élet megjavítóinak szerepében tetszelgők
szolgálni akarnak a hitveseknek. Sokat beszélnek az élettani
kérdésekről, amiből azonban inkább a bűn ravaszságát lehet
megtanulni, mint a tiszta élet erényét.
Így tehát mi, Tisztelendő Testvérek, egész szívvel magunkévá
tesszük XIII. Leó pápának a keresztény házasságról szóló
körlevelében a földkerekség püspökeihez intézett szavát:
„Amennyire erőtök engedi és tekintélyetek kiterjed, tegyetek meg
mindent, hogy a gondjaitokra bízott népeknél épségben, sértetlenül
megmaradjon a tan, amelyet az Úr Krisztus és az égi akaratot
tolmácsoló apostolok tanítottak, a katolikus Egyház gondosan
megőrzött, s a krisztushívőknek megtartás végett minden időben
megparancsolt.”
Az Egyháznak azonban a legtökéletesebb oktatása sem elegendő
ahhoz, hogy a házasság ismét az isteni törvényhez hasonlóvá
váljék. Mert jóllehet a házastársak tudják a keresztény házasságra
vonatkozó tanítást, részükről szükséges a szilárd akarat, hogy
Isten és a természet házasságra vonatkozó törvényeit megtartsák.
Azért bármit állítsanak és hirdessenek mások szóban vagy írásban,
a házastársak legyenek rendíthetetlenek abban, hogy kétkedések
nélkül szentnek és sérthetetlennek tartják a házasság isteni
törvényeit. Vagyis kölcsönös szeretettel támogatják egymást,
tartják a tisztaság hűségét, a felbonthatatlan köteléket soha nem
sértik, a házassággal nyert jogaikkal mindig csak keresztény
mérséklettel élnek, különösen a házasság első idejében, hogy ha
aztán a későbbi körülmények megtartóztatást követelnek, mindketten
már mint begyakorlott dolgot könnyedén megtehessék.
A házastársakat e szilárd akarat kialakításában, megtartásában és
valóra váltásában nagyon segíti, ha gyakran ráeszmélnek házas
állapotukra és emlékeznek a fölvett szentségre. Szüntelenül
emlékezzenek rá, hogy állapotuk kötelességeire és méltóságára egy
külön szentség erősítette meg és szentelte fel őket, melynek hatása
– jóllehet e szentség eltörölhetetlen jelet nem nyom a lélekbe –
állandó. Gondolják meg ezért Bellarmin Szent Róbert vigasztalással
teli szavait, aki más neves hittudósokkal együtt így érzett és írt:
„A házasság szentségét kétféleképpen szemlélhetjük: úgy, amint
létrejön és úgy, amint létrejötte után fennmarad. Hasonló az
Oltáriszentséghez ugyanis, mely nem csak létrejöttében, hanem
fennmaradásában is szentség. Amíg a házastársak élnek, szövetségük
mindig Krisztus és az Egyház szövetségének szentsége.” ( De
controversiis. 3. köt. De matrimonio. Contr. II. cap. b.)
A házastársak közreműködésére is szükség van ahhoz, hogy e
szentség kegyelmi erejét teljesen kifejthesse. Közreműködésük
abban áll, hogy tehetségük mértéke szerint kötelességeik
teljesítésén fáradoznak. Amint ugyanis a természet rendjében az
Istentől adott erő teljesen csak akkor érvényesülhet, ha az ember
a saját munkájával és szorgalmával felhasználja, és ha
elhanyagolja, semmi haszna a természetből; úgy a kegyelem erői is,
melyek a szentségből a lélekbe áradtak és ott maradnak,
megkívánják az ember munkáját és fáradozását. Ne hanyagolják el
tehát a házastársak azt a kegyelmet, amely bennük van (1Tim 4,14),
hanem serényen fogjanak fáradságos kötelességeik teljesítéséhez,
és napról napra jobban fogják tapasztalni a kegyelem hatását. S ha
néha a csapások és az élet terhei súlyosan nehezednek rájuk, ne
csüggedjenek, hanem vonatkoztassák magukra Szent Pál szavait,
melyeket a munkában és üldöztetésben fáradó kedves tanítványának,
Timóteusnak írt a papság szentségéről: „Figyelmeztetlek, hogy
szítsd föl magadban az Isten kegyelmét, mely kézföltételem által
benned van. Isten ugyanis nem a félelem, hanem az erő, a szeretet
és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1,6-7.)
Az eddig mondottak, Tisztelendő Testvérek, nagyrészt a házasulandók
távolabbi és közelebbi előkészületétől függ. Tagadhatatlan, hogy
mind a boldog házasságok szilárd épületének, mind a boldogtalan
házasságok romjainak alapjait már a gyermekség és az ifjúság éveiben
lerakják a fiúk és a leányok lelkében. Mert akik a házasságkötés
előtt mindenben önmagukat és a magukét keresték, akik engedtek
érzéki vágyaiknak, azoknál félő, hogy a házasságban is olyanok
lesznek, amilyenek a házasság előtt voltak. Learatják, amit
vetettek: a családi otthon falai közti szomorúságot, panaszkodást,
kölcsönös megvetést, veszekedéseket, lelki meghasonlást, az
együttélés undorát – sőt, ami a legrosszabb, önmagukat féktelen
ösztöneikkel együtt.
Azért a jegyesek lelkesen és jól felkészülve lépjenek
házasságra, hogy egymást kölcsönösen támogathassák az élet
nehézségeinek elviselésében, s méginkább az örök üdvösség
elnyerésében, és a belső embernek Krisztus nagykorúságára való
felnövekedésében. Így azt is elérik, hogy kedves gyermekeik előtt
valóban olyannak mutatkozzanak, amilyennek Isten akarja a szülőket
a gyermekek szemeiben: tudniillik, hogy az apa igazán apa, az anya
igazán édesanya legyen, akiknek szeretete és fáradhatatlan
gondoskodása által a szülői ház még a legnagyobb szegénységben, s
itt a siralomvölgyben is annak a boldog paradicsomnak mása legyen
a gyermekek számára, ahová a Teremtő az első embereket elhelyezte.
Így aztán könnyebben nevelhetik gyermekeiket igazán emberré és jó
kereszténnyé. Beléjük olthatják az igazi katolikus egyházi érzést
és azt az igazi hazaszeretetet, amelyre a jámborság és a hála
kötelez.
Így tehát mind azok, akik házasságkötésre készülnek, mind akik a
keresztény ifjúság nevelésével foglalkoznak, igen nagy gondot
fordítsanak arra, hogy a jó házasságokat előkészítsék, s a
rosszakat megakadályozzák. Idézzék emlékezetükbe azt, amire a
nevelésről szóló körlevelünkben intettünk: „A korai gyermekkortól
kezdve kell a rossz hajlamokat fékezni, a jókat kifejleszteni.
Ezért főleg a gyermekek értelmébe kell beoltani az isteni
tanítást, akaratukat erősíteni kell az isteni kegyelem
segítségével; mert ezek nélkül sem ők nem tudják megfékezni
rendetlen érzéki vágyaikat, sem az Egyház nem érheti el a nevelés
tökéletes és teljes célját, pedig Egyházát Krisztus azért látta el
mennyei tanítással és isteni szentségekkel, hogy minden ember
hathatós nevelője legyen.” (Divini illius Magistri enciklika)
A jó házasság közvetlen előkészítéséhez leginkább a házastárs gondos
kiválasztása tartozik, mert nagyrészt ettől függ a jövendő házasság
boldogsága vagy boldogtalansága. A házastárs ugyanis vagy nagy
segítsége lesz a másik félnek a házasélet keresztény leélésében,
vagy veszedelme és akadálya lesz. Tehát – nehogy egy egész életen át
vezekelni kelljen egy meggondolatlan választás miatt – a jegyesek
alaposan fontolják meg, kit választanak, akivel aztán mindhalálig
élniük kell. E megfontolásban először Istenre és Krisztus igaz
vallására legyenek figyelemmel; azután gondoljanak önmaguk,
házastársuk, jövendő gyermekeik, az állam és az egész emberiség
javára, amely a házasságból mint forrásból ered. Buzgón kérjék Isten
segítségét, hogy a keresztény okosság szerint válasszanak, s ne a
vak és zabolátlan testi vágy, ne is a haszonlesés vagy más alantas
indíték vezesse őket, hanem az igaz szeretet és az őszinte érzelem a
jövendő hitvestárs iránt. Ezenkívül azokat a célokat keressék,
melyek miatt Isten a házasságot alkotta. Végül ne mulasszák el a
házastárs megválasztásánál kikérni szüleik okos tanácsát, s azt
nagyra tartsák, hogy érettebb ítélőképességük és tapasztalatuk
segítségével elkerülhessék a végzetes tévedést és a házasságra
lépéskor bőségesebben elnyerhessék a negyedik parancsolat isteni
áldását: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy boldog és hosszú életű
lehess a földön.” (Ef 6,2-3; Kiv 20,12).
Mivel Isten parancsainak és a házasság tisztességének tökéletes
megtartása sokszor azért ütközik súlyos nehézségekbe, mert a
házastársak szűkös viszonyok vagy éppen nyomorúságos körülmények
között sínylődnek, amennyire csak lehet, segíteni kell szükségeiken.
Elsősorban minden erővel arra kell törekedni – amint már Elődünk,
XIII. Leó pápa bölcsen megállapította (Rerum novarum enciklika) –,
hogy az államok gazdasági és társadalmi viszonyai úgy alakuljanak,
hogy minden családfő megkereshesse az önmaga, felesége és gyermekei
tisztességes eltartásához szükséges bért, mert „méltó a munkás a
maga bérére” (Lk 10,7). Ezt megtagadni, vagy a méltányosnál
kevesebbet adni súlyos igazságtalanság és a Szentírás szerint a
legnagyobb bűnök egyike (MTörv 24,14-5). Tilos olyan alacsony
béreket megállapítani, amelyek a mindenkori viszonyok között
elégtelenek a család eltartására.
Biztosítani kell, hogy maguk a házastársak – s már jóval a
házasságkötés előtt – a jövendő élet nehézségeit elháríthassák,
vagy legalábbis enyhíthessék. Szakértők oktassák őket arra,
miképpen kell ezt sikeresen és tisztességes módon tenniük. Arról
is gondoskodni kell, hogy ha egyenként nem tudják megkeresni a
szükségleteik fedezéséhez kellő javakat, gazdasági társulással,
magán vagy állami szervezetekben megtehessék. (Rerum Novarum
enciklika)
Amikor a mondott eszközök nem elegendők a költségek fedezésére,
főként ha a család nagy, vagy csapás érte, a keresztény felebaráti
szeretet megköveteli, hogy a gazdagok támogassák a rászorulókat, s
fölösleges javaikat ne fényűzésre fordítsák vagy eltékozolják, hanem
azok életét és egészségét mentsék, akiknek legszükségesebb javaik is
hiányoznak. Akik alamizsnát adnak Krisztusnak a szegényekben,
bőséges jutalmat nyernek az Úrtól, amikor eljön a világot megítélni;
akik pedig az ellenkezőjét teszik, megkapják majd büntetésüket (Mt
25,34). Nem hiába figyelmeztet az Apostol: „aki bírja e világ javait
és látja, hogy testvére szükséget szenved, de elzárja előle a
szívét, hogyan marad meg abban Isten szeretete?” (1Jn 3,17).
Ha a magánjótékonyság nem elegendő, az államhatalom feladata pótolni
az elégtelen egyéni erőfeszítéseket, főként a közjó szempontjából
oly fontos esetben, mint a családok és a házastársak emberhez méltó
helyzete. Ha ugyanis a családoknak, főként a sokgyermekes
családoknak nincs rendes lakása; ha a családfő nem talál
munkaalkalmat és keresetet; ha a mindennapi szükséglet cikkei
drágaságuk miatt megvehetetlenek; ha még a családanya is, a család
nem kis kárára pénzkereső munkára kényszerül, s az anyasággal
kapcsolatos rendes és rendkívüli terhek idején megfelelő élelem
gyógyszer, orvosi és más segítség nélkül marad, érthető, hogy a
házastársak elcsüggednek, túlságosan nehéznek találják a családi
élet és Isten törvényeinek megtartását. Veszedelembe kerül a
közbiztonság, az állami élet, mert ilyenkor az emberek úgy kétségbe
tudnak esni – mivel semmi vesztenivalójuk nincs –, hogy az állam és
a fönnálló rend fölforgatásától várják helyzetük javulását.
Ezért az állami élet és a közjó felelős őrei a házastársak és a
családok megsegítését nem hanyagolhatják el anélkül, hogy súlyosan
ne ártsanak az államnak és a közjónak is. A törvényhozásban tehát
és az állami költségvetés megállapításakor úgy gondoskodjanak a
szegény családok támogatásáról, mint akik az ilyen gondoskodást
legelső kötelességeik közé sorolják.
E téren fájdalommal látjuk, hogy a természetes rend
fölforgatásával a törvénytelen anyának és gyermekének (akit
egyébként a nagyobb rossz elhárítása miatt szintén segíteni kell),
szívesen és bőségesen nyújtanak olyan támogatást, amit a törvényes
anyától és gyermektől megtagadnak, vagy szűkösen mérik, vagy
szinte ki kell tőlük csikarni.
Ámde, Tisztelendő Testvérek, az államnak nemcsak az az érdeke, hogy
a házasságok és a családok anyagi javakban legyenek jól megalapozva,
hanem az is, hogy lelki javaikról gondoskodjanak. Igazságos
törvényeket kell tehát hozni és hűségesen be kell azokat tartani,
hogy a tiszta hűséget és a házastársak kölcsönös támogatását
biztosítsák, mert a történelem tanúsága szerint az állam jóléte és a
polgárok földi boldogsága nem lehet biztonságban és nem lehet
szilárd ott, ahol az alap, amelyen nyugszik, ti. a jó erkölcs rendje
meginog és a polgárok bűnei következtében elapad a forrás, amelyből
az állam születik: a házasság és a család.
Az erkölcsi rend védelmére azonban sem az állam külső hatalma és
büntetései, sem az erények szépségének és szükségességének
bizonyítása nem elegendő. Szükséges a vallási tekintély, mely az
értelmet megvilágosítja az igazsággal, az akaratot irányítja, az
emberi gyarlóságot pedig erősíti az isteni kegyelemmel. Ez a
tekintély pedig egyedül az Úr Krisztus által alapított Egyházé.
Azért szeretettel intjük az Úrban az államok vezetőit a Krisztus
egyházával való együttműködés és barátság kialakítására és
megszilárdítására, hogy mindkét hatalom egyesített erejével és
törekvésével távol tartsuk azokat a mérhetetlen károkat, amelyek a
házasságra és a családra zúduló szemérmetlen szabadosság nyomán
nemcsak az Egyházat, hanem az államot is fenyegetik.
A polgári törvények nagyban támogathatják az Egyházat súlyos
feladatában, ha rendelkezéseikben figyelemmel vannak az isteni és az
egyházi törvényekre, s maguk is büntetik az ellenük vétőket. Mert
vannak, akik erkölcsileg is megengedettnek tartják, amit a polgári
törvények megengednek vagy nem büntetnek. Olyanok is vannak viszont,
akik lelkiismeretük tiltakozása ellenére is cselekszenek, ha a
polgári törvénytől nem kell tartaniuk, mert Istent nem félik, és így
önmaguknak is, másoknak is romlását okozzák.
Az Egyházzal való együttműködés semmit nem von le az
államhatalom tekintélyéből és önállóságából, s azt nem is
veszélyezteti. Minden ilyen aggodalom alaptalan és felesleges,
mert ezt már XIII. Leó világosan kimutatta:
„Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus, az Egyház alapítója
különbséget akart tenni az egyházi és az állami hatalom között, s
mindkettőt szabadnak és függetlennek akarta a maga joghatósági
területén. De mégis úgy, hogy a kettő között kölcsönös és
egyetértő kapcsolat legyen, ami mindkettőnek és az egész
emberiségnek is javára van. . . Ha az államhatalom barátságosan
együttműködik az Anyaszentegyházzal, ennek mindkét hatalom
okvetlenül igen nagy hasznát látja. Az állam tekintélye
megnövekszik és a vallás kalauzolása mellett mindig igazságos lesz
az uralma; az Egyház viszont segítséget és védelmet nyer, ami
előmozdítja a hívők közjavát.” (Arcanum enciklika)
Új és fényes példát mutathatunk a szentszék és az olasz
királyság között szerencsésen létrejött egyezményben, amely a
természetes rend és Krisztus törvénye szerint a házassági kérdést
is békésen és barátságosan rendezi, amint az az olasz nemzet
dicsőséges múltjához és régi, szent hagyományaihoz illik. A
lateráni szerződésben olvassuk ezt a határozatot: „Az olasz állam
a házasságnak mint a család alapjának vissza akarván adni azt a
méltóságot, mely megfelel a népi hagyományoknak, a kánoni jog
által szabályozott házasság szentségének polgári
jogkövetkezményeket biztosít.” Ezt az alapvető szakaszt további
rendelkezések követik.
Ez az egyezmény például és bizonyságul szolgál, hogy a mi
korunkban is (amelyben sajnos az államhatalomnak az Egyháztól való
teljes különválasztását, sőt minden vallástól való elválasztását
oly gyakran hirdetik) megegyezhet és szövetkezhet az egyik legfőbb
hatalom a másikkal, jogaik és fenségük minden sérelme nélkül,
kölcsönös megállapodással és baráti szerződéssel az Egyháznak és
az államnak javára. Sőt a házasság ügyében is közösen
gondoskodhatnak, hogy a keresztény házasságokat fenyegető
veszedelmek elháríthatók, s e házasságok összeomlása
megakadályozható legyen.
Tisztelendő Testvérek! Mindazokat, amiket veletek együtt aggódó
lelkipásztori gonddal figyelmesen taglaltunk, a keresztény okosság
szabálya szerint hirdessétek és magyarázzátok meg Krisztus nagy
családjának. Rátok bízott szeretett gyermekeitek körében széles
körben terjesszétek és világítsátok meg e tanítást, hogy a
házasságról szóló józan tant valamennyien jól megismerjék és a hamis
tanítók részéról leselkedő veszedelmeket elkerüljék; hogy
„megtagadván az istentelenséget és evilági vágyakat, józanul, igazán
és jámborul éljenek e világban, várva a boldog reményt, s a nagy
Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét” (Tit
2,12-13).
Adja meg a mindenható Atyaisten, „akitől minden atyaság nevét
nyeri a mennyben és a földön” (Ef 3,15), aki megerősíti a
gyengéket és bátorítja a kishitűeket; adja meg a Megváltó Úr
Krisztus, a tiszteletreméltó szentségek alapítója és
tökéletesítője, aki a házasságot Egyházzal való kapcsolatának
misztikus jelévé akarta tenni; adja meg a Szentlélek, a Szeretet
Istene, a szívek világossága és az elme erőssége, hogy amiket mi
itt a házasság szentségéről, Istennek a házasságra vonatkozó
csodálatos törvényéről és akaratáról, a tévedésekről és
veszedelmekről, valamint a gyógyítás módjairól körlevelünkben
előadtunk, mindenki megértse, készséges akarattal fogadja, és
Isten kegyelmének segítségével megvalósítsa, hogy így a keresztény
házasságokban újra fölvirágozzék és viruljon az Istennek szentelt
termékenység, a sértetlen hűség, a rendíthetetlen szilárdság, az
életszentség és a szentségi kegyelem teljessége.
Alázattal leborulva buzgón imádkozunk a kegyelem trónusa előtt,
hogy Isten, minden kegyelem szerzője, „akitől minden akarás és
véghezvitel származik” (Fil 2,13), végtelen jóságának mértéke
szerint adja meg és teljesítse mindezt. És ugyanannak a mindenható
Istennek dicsőséges kegyelme zálogául nektek, Tisztelendő
Testvérek, valamint papjaitoknak és állandó éber gondjaitokra
bízott híveiteknek szeretettel adjuk Apostoli Áldásunkat.
Kelt Rómában Szent Péternél,1930. december 31-én, pápaságunk
kilencedik évében:
XI. Pius pápa
|