1. A harmadik évezred küszöbén a nevelésnek és így a katolikus iskolának is szembe kell néznie azokkal az új kihívásokkal, amelyeket a társadalom, a politika és a kultúra eredményezett. Különösképpen arra az értékválságra gondolunk, amely főleg a gazdag és fejlett társadalmakban széleskörű szubjektivizmusban, erkölcsi relativizmusban, nihilizmusban jelentkezik: ezeket a tömegtájékoztató eszközök is sokszor terjesztik. Az a mindenre kiterjedő pluralizmus, amely elárasztja a társadalmi tudatot, olyan eltérő, sőt egyes esetekben ellentétes gondolkodásmódokat hoz létre, hogy végül az egész társadalmi köztudatot is aláássa. A társadalom szerkezetének változásai, a technikai fejlődés alapvető újításai és a gazdasági élet világméretű összefüggései szerte a világon egyre erősebben hatnak az emberek életmódjára. Ebből következik, hogy a mindenkit érintő fejlődés távlatai helyett egyre növekszik a meggazdagodott és az elszegényedett népek közti különbség, valamint a fejletlen országokból a fejlettebbek felé irányulónépességvándorlás. A társadalom kulturális sokfélesége, amely faji, etnikai és vallási formában jelenik meg, gazdagodást is jelent, de új gondokat is felvet. Az ősi evangelizált országokban ehhez járul az, hogy egyre inkább peremre szorul a keresztény hit mint tájékozódási pont és fény az emberi lét hatékony és meggyőző értelmezésében.

2. A nevelés sajátos területén a nevelési tevékenység köre kitágult: összetettebb és szakosítottabb lett. A neveléstudomány, amely régebben a gyermek tanulmányozására és a nevelő felkészítésére irányult, most a különböző életkorokra, az iskolán kívüli nevelési helyzetekre is figyel. Az új követelmények a hagyományos tartalmi és szakmai feltételeken túl új nevelési látásmódot kívánnak meg. A nevelés és az iskolai munka így igen nehézzé vált az iskolában napjainkban.

3. Ilyen távlatok előtt a katolikus iskola bátor megújításra van szükség. Több évszázados gazdag nevelési örökségének birtokában most a bölcs megújulásban kell életerejét mozgósítania. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a katolikus iskola hatékonynak, meggyőzőnek és időszerűnek bizonyuljon. Nem alkalmazkodási készségre van szüksége, hanem missziós lendületre: ezt kívánja az evangelizáció alapvető kötelezettsége: megkeresni az embert ott ahol van, hogy átadja neki az üdvösség ajándékát.

4. Ezért a Katolikus Nevelési Kongregáció a 2000. év nagy jubileumának közvetlen előkészületi idejében, az Iskolai Hivatala létrehozásának 30.[1] és a Katolikus Iskola című dokumentumának húszéves évfordulóján (1977. március 19.) ezzel az körlevéllel fordul indazokhoz, akik az iskolai nevelésben hivatásszerűen tevékenykednek, hogy megerősítő és reményt ébresztő üzenetet küldjön nekik. Célja az, hogy a figyelmet ráirányítsa annak az iskolának a természetére és megkülönböztető jegyeire, amely magát „katolikus”-nak nevezi.[2] Ez a levél mindenekelőtt örömét fejezi a katolikus iskola gyümölcsöző eredményei láttán, de egyúttal osztozik a gondokban is a rájuk váró nehézségek miatt. Továbbá hasznosnak tartjuk, hogy a figyelmet ráirányítsuk a katolikus iskola alapvető megkülönböztető jegyeire a II. Vatikáni zsinat, a Szentatya számos megnyilatkozása, a Püspöki Szinódusok, a Püspöki Karok, az egyházmegyei illetékesek, valamint a katolikus nevelési és iskolai nemzetközi szervezetek tanítása, megállapításai nyomán. Ezeket fontosnak tartjuk összefoglalni a katolikus iskola nevelői tevékenysége hatékonyságának érdekében mind az egyház, mind a társadalom javára: a katolikus iskola a teljes emberi személyiség nevelésének helye, ahol világos nevelési tervének alapját Krisztusban veti meg,[3] kialakítja egyházi és kulturális azonosságát: küldetését a nevelői szeretet révén; elkötelezettségét a társadalom szolgálatában; a nevelői közösséget jellemző nevelési stílust.

Örömök és nehézségek

Megelégedéssel tekinthetünk vissza arra az útra, amelyet a katolikus iskola az elmúlt évtizedekben megtett. Mindenekelőtt nagyra kell értékelnünk közreműködését az Egyház missziós küldetésének teljesítésében szerte a világon, olyan vidékeken is, ahol semmilyen lelkipásztori tevékenység nem lehetséges. A katolikus iskola minden nehézség ellenére igyekezett közös felelősséget vállalni a különböző népek és társadalmi közösségek szociális és kulturális fejlődésében, megosztva örömeiket és reményeiket, szenvedéseiket és nehézségeiket, amelyeket a hiteles emberi és közösségi fejlődésért vállaltak. E tekintetben különösen is ki kell emelni szolgálatukat a hátrányos helyzetű népek lelki és anyagi fejlődéséért. Nem mulaszthatjuk el méltóképpen értékelni a katolikus iskolák eredményeit a pedagógiai és a didaktikai fejlesztésben, valamint a hívek önzetlen együttműködését, főleg azokét, akik az Istennek szentelt hivatásbeli közösség tagjaiként vagy laikus keresztényként nevelési tevékenységüket hivatástudattal és hiteles apostolkodással végzik.[4] Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból azt a jótékony támogatást, amelyet a katolikus iskola az egyetemes lelkipásztori tevékenységnek nyújtott. Ezen belül külön is hangsúlyozzuk azt az érzékeny és finom gondoskodást, amellyel a családok lelki megerősítését végezték a szülők és gyermekek közt. De ennél is többet tettek azzal a közvetlen, mély érzékenységgel és lelki finomsággal, amellyel a „meggyengült” vagy „szétesett”  családokat támogatták, és amelyre főleg a fejlett országokban van szükség.

6. A katolikus iskolát is érzékenyen érintik azok a megoldásra váró kérdések, amelyek a második évezred utolsó szakaszában sokasodnak. A katolikus iskola is olyan gyermekekkel és fiatalokkal találkozik, akik a jelen nehézségeit megélik. Szembesül tanulóival, akik nem képesek erőkifejtésre, áldozathozatalra és kitartásra, és akiknek az értékek megvalósítására még családjukban sincsenek példaképeik. Egyre gyakoribb a közömbösség a gyakorló vallásos élet iránt, sőt a vallási és erkölcsi nevelés teljes hiánya. Ehhez járul számos tanulóban és családjában az érdektelenség az erkölcsi és vallási nevelés iránt, oly mértékben, hogy a katolikus iskolától is csak a jó diplomát, legfeljebb a minőségi oktatást és a szakmai képesítést igénylik. Az ilyen légkörben a nevelő elkedvetlenedik, és ez hozzájárul ahhoz, hogy személyiségében egyre nehezebben tudja egységbe foglalni oktató és nevelő önazonosságát.

7. A nehézségek közt politikai, társadalmi és kulturális jellegűek is vannak, és ezek akadályozzák vagy megnehezítik a katolikus iskolák működését. A világban terjedő nyomor, éhség, a társadalmi konfliktusok és a polgárháborúk, a városi élet romlása, a nagyvárosokban terjedő bűnözés nem teszik lehetővé az oktatás és a nevelés teljes értékű érvényesülését. A világ más részeiben maguk a kormányok azok, amelyek intézkedéseikkel ha nem is a katolikus iskola működését akadályozzák, de gátolják a demokratikus tudat és gyakorlat, továbbá az emberi jogok iránti érzékenység kifejlődését. Más nehézségeket a gazdasági okok támasztanak. Ilyen helyzet főleg azokban az országokban alakul ki, amelyekben a kormányzat nem nyújt anyagi támogatást a nem állami oktatási intézményeknek. Ez szinte elviselhetetlen anyagi megterhelés azoknak a családoknak, amelyek nem az állami iskolát választják, és komoly anyagi terhet jelent az oktatási intézményeknek is. A gazdasági nehézségek nemcsak a nevelők kiválasztására és megmaradására lehetnek hatással, hanem kizárják a katolikus iskolából azokat, akik nem rendelkeznek megfelelő anyagi eszközökkel. Ez a tanulók kiválasztásában megkülönböztető tényező, ami lehetetlenné teszi azt, hogy a katolikus iskola jellegének megfelelően mindenki iskolája legyen.

Kitekintés a jövőbe

8. Miután felsoroltuk ha nem is teljes terjedelemben és mélységben a katolikus iskola örömeit és nehézségeit, most arra kell irányítanunk a figyelmünket, hogy az hogyan szolgálja az új nemzedék nevelését a harmadik évezred küszöbén. Tudatában vagyunk annak, hogy amint II. János Pál írja „a világ és az Egyház jövője a mostani fiatal nemzedéké, amely még ebben a században született, de amely a következő évezred elejére növekszik érett felnőtté.”[5] A katolikus iskolának tehát képesnek kell lennie arra, hogy a tudásnak olyan eszköztárát adja a fiataloknak, amelyek birtokában megtalálják helyüket abban a világban, amelyet a technikai és tudományos ismeretek határoznak meg. Ugyanakkor azonban sőt, azt mondhatjuk: elsősorban szilárd keresztény nevelést kell adnia. Meggyőződésünk szerint tehát ha a katolikus iskola olyan nevelő intézménnyé kíván lenni, amely meg tud felelni a mai kihívásoknak, akkor néhány alapvető tulajdonságát kell megerősítenie.

Az emberi személy és annak nevelése

9. A katolikus iskola olyan intézmény, amely a személyiség javáért tevékenykedik, s ezért az emberi személyek iskolája.”Az emberi személyiség anyagi és lelki igényével központi helyet foglal el Jézus tanításában: ezért annak kibontakoztatása a katolikus iskola legfőbb célja.”[6] Mivel ennek fényében világossá válik, hogy az emberi személy élő közösségben van Krisztussal, azért azt kell mondanunk, hogy Krisztus személye jeleníti meg az emberi személy teljességét. Az Egyház a katolikus iskola működésével elkötelezetten törekszik az embert teljes mivoltában alakítani, hogy ellássa az összes emberi érték teljességével, és így Krisztussal egységbe kapcsolja.[7] Ez a tudat a személyt a katolikus iskola pedagógiai programjának középpontjába állítja, erősíti elkötelezettségét a nevelésre, s arra képesíti, hogy erős személyiségeket neveljen.

10. Korunk szocio-kulturális szerkezete veszélybe sodorja a „katolikus iskola nevelő értékét, amely legfőbb létalapját képezi, és az apostoli tevékenység sarkköve”.[8] Az utóbbi években a közvélemény, a nemzetközi szervezetek és a kormányok növekvő érdeklődéssel és nagyobb érzékenységgel foglalkoztak ugyan az iskola és a nevelés kérdéseivel, ugyanakkor azonban egyre inkább megfigyelhető az a tendencia, hogy a nevelést pusztán technikai és gyakorlati szempontjaira redukálják. A pedagógia és a neveléstudomány maga is nagyobb figyelmet szentelt a fenomenológiának és a didaktikai gyakorlatnak, mint a nevelés lényegének, amely az értékekre és az értelem horizontjára irányul. A nevelés szétaprózódott, s túl általánosak azok az értékek, amelyekre gyakran hivatkoznak, s amelyekkel kapcsolatban könnyen lehet közmegegyezésre jutni, azon az áron, hogy tartalmukat veszélyesen elhomályosítják. Ennek következtében az iskola visszalép az úgynevezett semlegességbe, amely gyöngíti annak nevelő erejét, és károsan hat a tanuló képzésére. Könnyen megfeledkeznek arról, hogy a nevelés mindig feltételez és magába foglal egy határozott elképzelést az emberről és az életről. Az iskolák semlegességének követelése a gyakorlatban többnyire azt jelenti, hogy a kultúra és a nevelés világából kizárnak minden vallási elemet, holott a helyes pedagógiai tevékenységnek nyitottnak kell lennie az emberi lét végső kérdéseire. Nemcsak a „hogyan”-nal, hanem a „miért”-tel is kell foglalkoznia, hogy elkerüljön minden tévedést a semleges nevelés követelésével kapcsolatban. Csak így állítható helyre a nevelési folyamat egysége, amely megóvhatja attól, hogy elvesszen a sokféle ismeret és készség között, és a személyre összpontosít, annak átfogó, transzcendens és történelmi azonosságára. Az Evangélium által ihletett nevelési programjával a katolikus iskola arra hivatott, hogy megfeleljen korunk kihívásainak annak biztos tudatában, hogy „az ember misztériuma a megtestesült Ige fényében ragyog fel.”[9]

A katolikus iskola az Egyház szívében

11. Mai bonyolult világunk arról győz meg bennünket, hogy a katolikus iskola azonosságtudatának meg kell újulnia. A katolikus iskola azonosságtudatából fakadnak azok a sajátos vonások, amelyek egyházi szolgálatként szerveződnek sajátos és hiteles lelkipásztori tevékenységgé. Az iskola részt vesz az Egyház evangelizációs küldetésében mint a keresztény nevelés kiváltságos területe. Ebben a tekintetben, „a katolikus iskolák egyszerre területei az evangelizációnak, a teljes ember formálásának, az inkulturációnak és a különböző vallású és társadalmi helyzetű fiatalok közti eleven párbeszéd elsajátításának.”[10] Az iskola egyházi jellege az oktatási intézmény szíve. Iskolai tevékenysége igazi egyházi szolgálat, amelyben „harmonikusan ötvöződik a hit, a kultúra és az élet.”[11] Újból meg kell erősíteni azt a tényt, hogy ez az egyházi jelleg nem csupán egyik járulékos eleme a katolikus iskolának, hanem sajátos megkülönböztető minősége, amely minden pillanatban alakítja a nevelő tevékenységét, sőt azonosságának alapja és küldetésének lényege.[12] A nevelőtestület minden tagjának törekednie kell arra, hogy ezt a távlatot erősítse.

12. Ennek az azonosságtudatnak erejével a katolikus iskola szükségszerűen a keresztény közösség életének keretei közt működik. Sajátos hivatásának az Egyház életében csak akkor tud megfelelni, ha a keresztény közösség pasztorációs tevékenységébe szervesen beilleszkedik. A katolikus iskolának arra kell törekednie, hogy ott a fiatalok a keresztény nevelést kedvező légkörben kapják meg. Sajnálattal kell megemlíteni, hogy bizonyos esetekben a katolikus iskolát nem tekintik a lelkipásztori tevékenység szerves részének, gyakran a közösségtől szinte idegennek tekintik. Sürgősen tudatosítani kell a plébániai és az egyházmegyei közösségekben azt, hogy elsősorban nekik kell gondoskodniuk a nevelésről és az iskoláról.

13. Az egyházi köztudatban a katolikus iskolát többnyire olyan vallási intézménynek tekintik, amelyekben akár valamely szerzetesi karizma, akár sajátos elkötelezettségből szentelik magukat a nevelésnek. Korunkban jelentkeznek olyan nehézségek, amelyek nemcsak a nevelői hivatások számszerű csökkenéséből, hanem a nevelői küldetésnek az elutasításából is fakadnak. Ennek következtében leválasztják az iskolát a lelkipásztori tevékenységről, vagy a szerzetesi élet sajátos formáit nehezen tudják a gyakorlati tevékenységgel összekapcsolni. A szent rendalapítók termékeny meglátásai minden érvelésnél radikálisabban bizonyítják az ilyen állítások gyengeségét, sőt megalapozatlanságát. Indokoltnak tartjuk emlékeztetni arra is, hogy a szerzetesek jelenléte a nevelői közösségben elengedhetetlen, mert ők „képesek különösen hatékony nevelői tevékenységre”[13]: ők az ellenszolgáltatás nélküli teljes önátadás példái mások javára a szerzetesi fogadalmaik szellemében. A szerzetesek, a papok és a laikusok együttes jelenléte „az Egyház élő képét és gazdagságának felismerését mutatják meg tanítványaiknak.”[14]

A kultúra és a katolikus iskola

14. A katolikus iskola természetéből adódik nevelési programjának egyik legeredetibb eleme: a kultúra és a hit szintézise. Hiszen a tudás a hit fényében bölcsességgé nemesül, és világnézetté alakul. Ha a tudás és a hit között feszülő kapcsolat minden tantárgy lelkévé válik, akkor ez a tény egységet biztosít sokféleségben, és magából az iskolai tantárgyból kiindulva egységes szemléletet ad a világról, az életről, a kultúráról és a történelemről. A katolikus nevelési programban nincs külön ideje az oktatásnak és a nevelésnek, a megismerésnek és a lelki érésnek. A különböző tantárgyak nemcsak a tudás megszerzését célozzák, hanem értékeket közvetítenek és igazságokat fedeztetnek fel.[15] Mindez az igazságkeresés légkörében történik, melyben a felkészült és egységes meggyőződésű nevelők, a tudás és az élet mestereiként mintegy megjelenítői, még ha tökéletlenül is, de vonzóan az egyetlen Mesternek. E nevelési program megvalósításában mindegyik tantárgynak saját tudományága törvényei szerint kell hozzájárulnia a személyiség teljes érettségének kialakításához.

„Az oktatásra sürget a szeretet” (Bölcs 6,17).

15. A katolikus iskola sajátos jegye, hogy mindenki iskolája, különösképpen a legkisebbeké. Ez a tulajdonsága egyházi jellegében gyökerezik. A történelem tanúsága szerint a katolikus nevelő-oktató intézmények azért jöttek létre, hogy feleletet adjanak a szociálisan és gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok szükségletére. Nem hat az újdonság erejével, ha azt állítjuk, hogy a katolikus iskolák annak a mélységes nevelői szeretetnek erejéből jöttek létre, amelyet az egyház a magukra hagyott és minden nevelési hatástól megfosztott gyermekek és fiatalok iránt érzett. Napjainkban is a világ számos területén az anyagi szegénység az akadálya annak, hogy sok fiatal és gyermek megfelelő emberi és keresztény nevelésben részesüljön. Másutt a szegénység új formái jelentenek kihívást a katolikus iskolának. S mint a múltban, ma is számos értetlenséggel, bizalmatlansággal és az anyagi eszközök hiányával kell megküzdenie. A 15. században az orsolyiták vállalták el a szegény családból származó leányok tanítását; később Kalazanci Szent József gyűjtötte össze a Róma utcáin rohangászó és lármázó fiúkat. Ilyenekkel találkozott De la Salle Szent János a szegény falvakban Franciaországban, s ilyeneknek adott menedéket Bosco Szent János. Hasonló fiatalokkal találkozunk ma is, akik nem találják az életük értelmét, és szenvednek az eszmények hiánya miatt; nem ismerik a hit szépségét, akik felbomlott és a szeretetre képtelen családokból származnak, s gyakran anyagi és lelki nyomorban élnek. Így rabszolgáivá válnak egy olyan társadalom bálványainak, amelyek csak a munkanélküliség és a peremre szorultság jövőképét festik számukra. Az ilyen szegények felé fordul ma szeretetével a katolikus iskola. Ezzel a szenvedélyes szeretettel akarja felajánlani mindenkinek, főleg a legszegényebbeknek és a peremre szorultaknak egy olyan nevelés lehetőségét, amely munkára képesít, valamint emberi és keresztény képzést jelent. A régi és a mai szegénység formái között kell újra egységbe ötvöznie a nevelő odaadását és szeretetét, hogy kifejezze Krisztus szeretetét a szegények, a kicsinyek és az igazságot kereső sok-sok ember iránt.

A katolikus iskola a társadalom szolgálatában

16. A katolikus iskolát nem lehet úgy tekinteni mint a többi nevelési intézménytől elhatárolt idegen testületet, hanem mint a politika, a gazdagság, a kultúra tehát a társadalom egészébe ágyazott intézményt. Ezért igen határozottan szembe kell néznie az újfajta kulturális helyzettel, és kritikai felkészültséggel kell megítélnie a különböző nevelési programokat. Példának és ösztönző erőnek kell lennie más nevelési intézmények számára az egyházi nevelés előőrseként. Így valósul meg a katolikus iskola közoktatási jellege, amely tehát nem magánkezdeményezés, hanem az egyházi küldetés erejében természeténél fogva közoktatási feladatot lát el. Közszolgálatot lát el, s bár világosan és határozottan a katolikus hit távlatai szerint tevékenykedik, még sincs csupán a katolikusoknak fenntartva, hanem nyitva áll mindazok számára, akik értékelik és elfogadják a minőségi nevelés célkitűzéseit. Ez a megnyíltság egyértelműen világos a többségükben nem keresztény területeken és a fejlődő országokban, ahol a katolikus iskolák kezdettől fogva megkülönböztetés nélkül a társadalmi fejlődést és az emberi személyiség kibontakozását mozdították elő.[16] A katolikus iskolák az állami iskolákhoz hasonlóan közfeladatot látnak el, és ezzel biztosítják a kulturális és nevelési pluralizmust, valamint mindenekelőtt a család jogát annak szabad megválasztásában, hogy milyen irányú nevelést óhajt adni saját gyermekének.[17]

17. Ilyen összefüggésben a katolikus iskola békés és építő párbeszédet kezdeményez az állammal és a civil társadalommal. A párbeszédnek és az együttműködésnek a kölcsönös megbecsülésre és annak elfogadására kell épülnie, hogy elismerik egymás sajátos szerepét az ember közös szolgálatában. Ennek a célnak megvalósítása érdekében a katolikus iskola szívesen bekapcsolódik az egyes nemzetek oktatási szervezeteibe és az államok törvényhozásába, amennyiben azok készek az emberi személy alapvető jogainak elismerésére kezdve az élet és a vallásszabadság tiszteletben tartásán. Az állam és az iskola nemcsak a katolikus iskola megbízható együttműködése nem annyira az intézményi kapcsolatokon múlik, hanem az emberi személy ama jogának elismerésén, hogy szabad választásának megfelelő és egyenlő nevelést kapjon. Ezt a jogot biztosítja a szubszidiaritás elve.[18] „A közhatalom feladata az állampolgárok szabadságának megvédése, ezért az osztó igazságosság követelményének megfelelően gondoskodnia kell az állami támogatás olyan szétosztásáról, hogy a szülők lelkiismeretük szavát követhessék, és valóban szabadon választhassák meg az iskolát gyermekik számára.”[19] Nem ennek az alapvető jognak a formális kinyilvánítása, hanem a nem állami iskolák jogi és pénzügyi elismerése okoz gondot egyes országokban. Magunkévá tesszük II. János Pál óhaját, amelyet a közelmúltban ismételten kifejezésre juttatott: „végre meg kell valósulnia a nem állami iskolák igazi egyenjogúságának, amely elismeri nevelési terveik sajátságait is.”[20]

A nevelés stílusa a nevelői közösségben

18. Mielőtt összefoglalnánk az elmondottakat, szeretnénk röviden szólni a nevelői közösség stílusáról és szerepéről. Ezt a közösséget a következő személyek alkotják: tanulók, szülők, nevelők, az adminisztrációt végző és a kisegítő dolgozók.[21] E tekintetben fontos megvizsgálni a kapcsolatrendszerüket és a kapcsolatteremtés stílusát. A fiatalok életkori fejlődése során fontos szerepet kap a kiválóbb nevelőikkel kialakított személyes kapcsolat. Még az ismeretek közlése is nagyobb hatással van a tanuló képzésére, ha az a személyes elkötelezettség, a kölcsönös bizalom, a mindennapi érintkezési és viselkedési formák egészséges stílusában történik. Tiszteletben kell tartani az egyéneket, támogatni kell azonban az iskolának mint közösségnek a fejlődését, hiszen ez korunk iskolájának egyik legnagyobb gazdagsága.[22] Figyelembe kell venni azt is, amire a II. Vatikáni zsinat[23] emlékeztet, hogy a katolikus iskola közösségi jellege nem egyszerűen szociológiai fogalom, hanem teológiai alapra épül. A nevelői közösség teljes értelemben arra hivatott, hogy az iskola nevelői célját, a teljes személyiség nevelését a személyek kölcsönös kapcsolatai révén valósítsa meg.

19. A katolikus iskolában „a sajátos keresztény légkör megteremtéséért elsődlegesen a nevelők felelősek: a tantestület és minden egyes nevelő.”[24] A nevelésnek igen nagy az erkölcsi súlya, ez egyike a legmagasabb rendű és alkotó tevékenységeknek: a nevelő nem a holt anyagba hanem az emberi szellembe vési a tanítást. Hatalmas értéket valósít meg: a nevelő és a növendék közti személyes kapcsolatot, amely nem „adok-veszek” üzleti formára korlátozódik. Végül mindig tudatában kell lenni annak a ténynek, hogy a tanítók és a nevelők sajátosan keresztény hivatást élnek meg, és tevékeny részesei az Egyház missziós tevékenységének: „ elsősorban tőlük függ, hogy a katolikus iskola valóra tudja-e váltani céljait és kezdeményezéseit.”[25]

20. A nevelői közösségben különlegesen jelentős szerepük van a szülőknek, akik természetadta joguknál fogva elsődlegesen felelősek gyermekeik neveléséért. Manapság sajnos az a tendencia figyelhető meg, hogy ezt az eredendő kötelességüket sokan másra ruházzák át. Ezért szükséges, hogy segítsük azokat a törekvéseket, amelyekkel hatékonyan és az igényeknek megfelelően tudjuk bevonni a családokat a katolikus iskola nevelési törekvéseibe.[26] Az iskolai nevelésnek állandó céljai közé kell tartoznia a családokkal való rendszeres találkozásnak és párbeszédnek. Ezt alkalmasan szolgálja a szülői munkaközösségek működése, hogy mozgósítsa pótolhatatlan segítségüket a személyiség formálásában és így a nevelési program megvalósításában.

Összefoglalás

21. A Szentatya sokatmondó kifejezéssel fogalmazta meg, hogy Krisztus és az Egyház útjának az ember útját kell járnia.[27] Ez az út nem lehet ismeretlen az evangéliumi igehirdetőknek, mert ha ezen járnak, találkozniuk kell a nevelésre való felszólítással. A katolikus iskola iránti elkötelezettség ezért pótolhatatlannak bizonyul, sőt prófétai jellegű elhatározás, ha a katolikus iskolák személyi és anyagi feltételeit segítik. A harmadik évezred küszöbén még erőteljesebben cseng fülünkbe a II. Vatikáni zsinatnak „Az Egyház Pünkösdjének” felhívása a katolikus iskolákhoz: „A katolikus iskola tehát megtartja rendkívüli jelentőségét a mai viszonyok között is. Sokat tehet ugyanis annak érdekében, hogy az Isten népe betöltse hivatását, elő tudja mozdítani a párbeszédet az Egyház és az emberiség között, mindkettőnek javára.”[28]

Róma, 1997. december 28. Szentcsalád ünnepén

Idézetek

[1] A Katolikus Nevelés Szent Kongregációját, amely a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációjának új neve, 1967. aug. 15-én hozták létre a Regimini ecclesiae universae Apostoli Konstitúcióval, és 1968. március 1-jén lépett hatályba (AAS. LIX – 1967 pp. 885-928.) Három osztálya van, ezek egyike a Katolikus Iskolák Osztálya. Ennek feladata, hogy „tovább fejlessze” a nevelés alapelveit, különösképpen az iskolákban. (Vö.: II. Vatikáni zsinat Gravissimum educationis bevezetője)
[2] A Katolikus Nevelés Kongregációja: A katolikus iskola 2.
[3] U.o. 34.
[4] II. Vatikáni zsinat: Gravissimum educationis 8.
[5] II. János Pál: Tertio millenio adveniente apostoli levele 58.
[6] Vö.: II. János Pál pápa Üzenete az olaszországi katolikus iskolák I. Kongresszusához – Osservatore Romano 1991. nov. 24. 4. lap.
[7] Vö.: A katolikus iskola 35.
[8] Uo.: 3.
[9] II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes 22.
[10] II. János Pál apostoli levele: Az afrikai Egyház 102.
[11] A Katolikus Nevelés Kongregációja: A vallási nevelés a katolikus iskolában 34.
[12] Uo.: 33.
[13] II. János Pál apostoli levele: Vita consecrata 96.
[14] II. János Pál apostoli levele: Christifideles laici 62.
[15] Vö.: A katolikus Nevelés Kongregációja: A katolikus iskola 39.
[16] Vö.: Gravissimum educationis 9.
[17] Vö.: A család jogainak kartája szentszéki kiadvány 5.
[18] II. János Pál pápa apostoli buzdítása: Familiaris consortio 40. Vö.: Hittani Kongregáció: Libertatis conscientia 94.
[19] Gravissimum educationis 6.
[20] II. János Pál pápa levele a Piarista Rend generálisához (Osservatore Romano 1997. június 28.)
[21] A Katolikus Nevelési Kongregáció: A laikus katolikus, a hit tanúja az iskolában. 22.
[22] Vö.: uo.
[23] Gravissimum educationis 8.
[24] A katolikus Nevelés Kongregációja: A vallási nevelés a katolikus iskolában 26.
[25] Gravissimum educationis 8.
[26] II. János Pál pápa apostoli buzdítása: Familiaris consortio 40.
[27] II. János Pál pápa enciklikája: Redemptor hominis 14.
[28] Gravissimum educationis 8.

Nyomtatóbarát változat