Az állandó diakonátus – melyet a II. Vatikáni Zsinat az ősi hagyomány harmonikus folytatásaként és összhangban és a Trienti egyetemes Zsinat kifejezett óhajával újra fölélesztett – az utóbbi években erősen föllendült és ígéretes gyümölcsöket hozott az újra evangelizálás sürgető missziós tevékenysége javára. A Szentszék és számos Püspöki Kar fogalmazott meg a diakónusi élet és képzés számára szabályokat, elősegítve ezzel egy egyházi próbálkozást, melynek ma már szüksége van egységes irányításra, további fogalmi tisztázásokra, a gyakorlatban pedig lelkipásztori indításokra és hatásköri körülírásokra. Az állandó diakonátus egészének (elméleti alapok, hivatás megítélése, felkészítés, élet, szolgálat, lelkiség és állandó továbbképzés) van szüksége arra, hogy megvizsgáljuk az eddig megtett utat annak érdekében, hogy az egész kérdést világosabban lehessen látni. Ez elengedhetetlen az egyházi rend e fokozata hatékonyságához, amit a II. Vatikáni Zsinat szándékolt és óhajtott.

A Katolikus Nevelés Kongregációja és a Klérus Kongregációja, miután kiadta a papképzésről a Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis-t és a Direttorio per il ministero e la vita dei presbiteri-t, szükségét érezte, hogy különleges figyelmet szenteljen az állandó diakonátusnak, azért is, hogy kiegészítse az egyházi rend hatáskörébe tartozó két alsó fokozatára vonatkozó tanítást. Éppen ezért, meghallgatván a világ püspökei és számos szakértő véleményét e két Kongregáció az állandó diakonátus kérdésének szentelte 1995. novemberi teljes ülését. A résztvevők gondosan tanulmányozták és megtárgyalták a kapott véleményeket és az összegyűlt tapasztalatokat, s ennek alapján a két Kongregáció kidolgozta az itt következő két dokumentumot: Az állandó diakónusok képzésének alapvető szabályait és Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriumát, melyek hűségesen tükrözik a földkerekség minden részéről e magas szintre eljuttatott igényeket, lehetőségeket és javaslatokat. A két teljes ülés munkája során számos kapcsolódó téma merült fel, továbbá világossá vált a napjainkban egyre inkább szükséges összhang igénye, aminek főként a küszöbön álló harmadik évezred kihívásai láttán meg kell valósulnia a szent szolgálat lelkipásztori hatékonysága és a képzés egységessége érdekében. Ezért a Atyák kérték a két Dikasztériumot, hogy egyszerre dolgozzák ki és egyszerre tegyék közzé a két dokumentumot, előre bocsátva egyetlen bevezetést, amely az alapvető közös elemeket tartalmazza.

Keresztény Nevelés Kongregációja által készített Az állandó diakónusok képzésének alapvető szabályai nem csupán néhány irányelvet akar nyújtani az állandó diakonátus képzéséhez, hanem olyan eligazításokat is, amelyeket a Püspöki Konferenciáknak figyelembe kell venniük a nemzeti „Irányelvek” kidolgozásánál. Kongregáció szándéka, hogy a Ratio fundamentalis instutionis sacerdotalis-hoz hasonló segédeszközt ad a Püspöki Karoknak, hogy meg tudjanak felelni a CIC 236. kánonja előírásainak és biztosítani tudják az állandó diakónus egységes, komoly és teljes képzését az egész Egyházban.

Ami Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriumát illeti, nem csak buzdítás jellege van, hanem, mint a korábban a papokról kiadott direktóriumnak, jogilag kötelező értéke van azokon a pontokon, ahol szabályai „a CIC megfelelő kánonjaira hivatkoznak”, vagy „meghatározzák az egyetemes törvény végrehajtási módját, kifejtik elméleti alapját és őszinte megtartására buzdítanak”[1] Ezekben az esetekben úgy kell tekinteni mint általános végrehajtási utasítást (Vö. 32. kánon).

Az illetékes Dikasztériumok tekintélyével most közzétett két dokumentum, megőrizve a maguk sajátosságát és jogi jellegét, tartalmi összefüggésük alapján kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást, és határozottan kívánjuk, hogy mindkettőt a maga teljességében tegyék közzé, fogadják el és valósítsák meg. A hivatkozási alapul szolgáló, normatív jellegű bevezetés elválaszthatatlanul tartozik mindkét dokumentumhoz.

A Bevezetés az állandó diakonátus történetét és lelkipásztori szempontjait mondja el különös tekintettel a szolgálat és képzés gyakorlati jellegére. Az alapokat szolgáltató elméleti igazságok a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő pápai megnyilatkozásokból valók.

A két dokumentum megfelel a széles körben tapasztalható igénynek, hogy mérlegeljük és vonjuk le a megfelelő szabályokat az eddigi tapasztalatokból mind a kiválasztás és felkészítés, mind a szolgálat végzése és az állandó továbbképzés területén. Ily módon születik meg az állandóság, (...) mely elengedhetetlen a törvényes sokféleségen belüli egység biztosításához, és termékennyé fogja tenni a szolgálatot, mely már eddig is gyümölcsöző volt és gazdag termést ígér az újra evangelizálásban a harmadik évezred küszöbén.

A dokumentumokban lévő irányelvek az egyházmegyés klérushoz tartozó állandó diakónusokra vonatkoznak, de a megfelelő alkalmazás után belőlük nem egyet meg kell tartaniuk az Istennek szentelt élet és az Apostoli élet társaságai állandó diakónus tagjainak is.

(E bevezető mind az Alapvető szabályokhoz, mind a Direktóriumhoz hozzá tartozik. Ha külön-külön adják ki őket, mindkettőhöz csatolni kell.)

1. „Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására Egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre.”[2] Az egyházi rend „a Szentlélek sajátos kegyelme által Krisztushoz teszi hasonlóvá a szentelendőt, hogy Krisztus eszköze legyen az ő Egyháza javára. A szentelés hozza a képességet, hogy Krisztusnak, az Egyház Fejének követeként az ő hármas, papi, prófétai és királyi hivatalában cselekedjék.”[3] Az egyházi rendnek köszönhetően a Krisztustól az apostolokra bízott küldetés az Egyházban folytatódik az idők végezetéig; az egyházi rend tehát az apostoli szolgálat szentsége.[4] A szentelés szentségi cselekménye felülmúlja a közösség részéről történő egyszerű kiválasztást, kijelölést, megbízást vagy alapítást, mert a Szentlélek ajándékát hozza, mely lehetővé teszi a csak Krisztustól az Egyház által közvetített szent hatalom gyakorlását.[5] „Az Úr küldötte nem saját tekintélyével, hanem Krisztus tekintélyének erejével beszél; nem mint a közösség egy tagja szól a közösséghez, hanem Krisztus nevében. Senki sem adhatja önmagának a kegyelmet; másnak kell fölkínálnia számára és mástól kell ajándékba kapnia. Ez föltételezi a kegyelem szolgáit, akiket tekintéllyel és alkalmassággal Krisztus ruházott föl.”[6] Az apostoli szolgálatnak három fokozata van. Ugyanis „az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diakónusoknak hívnak.”[7] A papokkal és a nekik segítő a diakónusokkal együtt a püspökök kapták meg a lelkipásztori szolgálatot a közösségben és Isten helyett vezetik a nyájat, melynek pásztorai mint tanítók, a szent kultusz papjai és a kormányzás szolgái.[8] Az egyházi hivatal „szentségi természetével belsőleg összefügg szolgálati jellege. A hivatalviselők ugyanis, mivel teljesen Krisztustól függenek, aki a küldetést és a tekintélyt adja, valóban »Krisztus szolgái«, Krisztus mintája szerint, aki értünk szabadon magára öltötte a »szolga alakját« (Fil 2,7).”[9] A szent szolgálatnak ezen túlmenően kollegiális[10] és személyes jellege van,[11] ezért „a szentségi szolgálat az Egyházban Krisztus nevében végzett szolgálat. E szolgálatnak személyes jellege és kollegiális formája van.”[12]

2. Az apostoli kortól bizonyítható, hogy az Egyházban szolgáltak diakónusok. Egy megbízható hagyomány, melyet már Szent Iréneusz tanúsít és bekerült a szentelési szertartásba, a diakonátus kezdetét annak a „hét férfinak” állításában látja, akikről az ApCsel beszél (6,1-6). A szent hierarchia legalsó fokán tehát a diakónusok állnak, kiknek szolgálatát az Egyház mindig nagy becsben tartotta.[13] Szent Pál a Filippiekhez írt levél elején a püspökökkel együtt üdvözli diakónusokat is (1,1), a Timóteusnak írt első levelében pedig felsorolja azokat és tulajdonságokat és erényeket, melyekkel rendelkezniük kell, hogy jól tudják betölteni szolgálatukat (1Tim 3,8-13).[14] A patrisztikus hagyomány kezdettől fogva bizonyítja az Egyház hierarchikus és szolgálati struktúráját, beleértve a diakonátust is. Antiochiai Szent Ignác számára[15] elképzelhetetlen a részegyház püspök, pap és diakónus nélkül. Hangsúlyozza, hogy a diakónus szolgálata nem más mint „ Jézus Krisztus szolgálata, aki az idők előtt az Atyánál volt és megjelent az idők végén”. „A diakónusok ugyanis nem eszem-iszomra valók, hanem Isten Egyházának szolgái”. A Didaszkalia Apostolorum, [16] a következő századok egyházatyái, valamint a különböző zsinatok[17] és az egyházi gyakorlat[18] tanúsítják ezen intézmény folytonosságát és fejlődését.A nyugati Egyházban az 5. századig virágzott a diakonátus intézménye; később különböző okok folytán lassan elsorvadt, s csak közbeeső állomásként maradt meg a papságra készülők számára.

A tridenti zsinat elrendelte, hogy az állandó diakonátust élesszék föl saját természetének megfelelően, ahogyan régen volt, eredeti feladatával az Egyházban.[19] Az előírás nem valósult meg.A II. Vatikáni Zsinat rendelte el, hogy „a jövőben helyre lehet állítani a diakonátust, mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát (...) diakónussá lehet szentelni érettebb korú házas és alkalmas fiatal férfiakat is; az utóbbiak számára azonban a cölibátus törvényének továbbra is érvényben kell maradnia.”[20] E döntésnek lényegében három indoka volt:

a) hogy az Egyházat gazdagítsák a diakónusi szolgálat feladataival, melyeket enélkül sok helyen nehezen lehetne megvalósítani;
b) hogy a diakónusszentelés kegyelmével erősítsék meg azokat, akik gyakorlatilag már diakónusi szolgálatokat végeznek;
c) hogy szentelt szolgák kerüljenek azokra a területekre, ahol paphiány van. Ezen indokok megmutatják, hogy az állandó diakonátus a legkevésbé sem akar versenyezni a szolgálati papság tartalmával, szerepével és gyakorlásával, melyet mással nem helyettesíthető volta miatt mindig nagylelkűen kell vállalni.

VI. Pál pápa – hogy megvalósítsa a zsinati kezdeményezést – Sacrum diaconatus ordinem apostoli levelével 1967. június 18-án megszabta az állandó diakonátus latin Egyházban történő visszaállításának fő szabályait.[21] A következő évben Pontificalis romani recognitio apostoli konstitúciójával (1968. jún. 18.)[22] jóváhagyta a püspökség a papság és a diakonátus szent rendje feladásának új szertartását, meghatározván ezen ordinációk anyagát és formáját, s végül 1972. augusztus 15-én Ad pascendum apostoli levelével meghatározta a diakónusjelöltek felvételének és szentelésének feltételeit.[23] E szabályozás lényeges elemei bekerültek a II. János Pál pápa által 1983. január 25-én közzétett Kánonjogi Kódexbe.[24] Az általános szabályok nyomán járva sok Püspöki Konferencia hozzálátott, és sokfelé most lát hozzá országában a Szentszék előzetes jóváhagyásával, az ide vonatkozó kiegészítő szabályok alapján az állandó diakonátus visszaállításához.

3. Az Egyház sok százados gyakorlata szülte a szabályt, mely szerint a papi rendet csak azoknak adja fel, aki előbb már megkapták a diakónust és azt jól gyakorolták.[25] Mindazonáltal a diakonátus rendjét „nem kell úgy tekinteni mintha csupán lépcsőfok lenne a papság elérésének útján”[26] „A II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcse az, hogy helyre akarta állítani az állandó diakonátust mint a hierarchia állandó és önálló fokozatát.”[27] „A történelmi körülményekhez és lelkipásztori feladatokhoz kötődő indoklások” alapján, melyeket a zsinati atyák felsoroltak, valójában „titokzatosan a Szentlélek működött, aki az Egyház életének főszereplője, azáltal hogy felhívta a figyelmet a hierarchia teljességére, mely hagyományosan püspökökből, papokból és diakónusokból áll. Így elősegítette a keresztény közösségek ujjáéledését, hasonlóbbakká tette őket ahhoz az eredeti formához, ahogyan az apostolok kezéből kikerültek, az ApCsel tanúsága szerint mindig a Szentlélek irányítása alatt.”[28] Az állandó diakonátus jelentősen gazdagítja az Egyház küldetését.[29] Mivel a diakónusok által végzett feladatokra szüksége van az Egyháznak,[30] illő és hasznos, főként missziós területeken,[31] hogy azokat a férfiakat, akik az Egyházban valóban szolgálatra hivatottak akár a liturgikus és lelkipásztori, akár a szociális és karitatív munka területén „megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket.”[32]

Vatikánváros, 1998. február 22-én, Szent Péter katedrájának ünnepén.
Katolikus Nevelés Kongregációja Klérus Kongregációja
PIO LAGHIDARÍO CASTRILLÓN HOYOS bíboros prefektus JOSÉ SARAIVA MARTIN Sc. tuburnicai érsektitkár CSABA TERNYÁK c. eminenzianai érsektitkár

A Sacrum diaconatus ordinem c. apostoli levél

1. Az állandó diakónusok képzésről az első előírásokat a Sacrum diaconatus ordinem c. apostoli levél tartalmazta.[33]

3. Az állandó diakónusok képzésének hatékonysága nagyrészt a diakonátus teológiai felfogásának a függvénye. E teológia adja ugyanis a koordinátákat, melyeken belül meg lehet határozni és tájolni lehet a képzési folyamatot, s ugyanakkor meghatározza a célt is, amely felé tartani kell.

Az a tény, hogy az állandó diakonátus több mint ezer esztendőre teljesen eltűnt a nyugati Egyház életéből, megnehezíti e szolgálat lényegének megértését. Mindazonáltal nem állítható, hogy a diakonátusnak nincsenek teológiai alapjai, és a különböző teológiai vélemények szabad prédája. A teológiai alapok nagyon világosak, de még további kibontást és elmélyítést igényelnek. A következőkben a fontosabbnak tartott elemekre hivatkozunk, a teljesség igénye nélkül.

4. A diakonátust az Egyházban, mint a szentháromságos közösségen belüli missziós természetű misztériumban kell szemlélni, mint minden más keresztény valóságot is. Minden fölszentelt szolga mivoltának meghatározásához ez a szükséges alap, ha nem is elsődlegesen, mert teljes igazsága abban áll, hogy sajátosan részesedik Krisztus misztériumában és megjeleníti azt.[36] Ezért kapja a diakónus a kézrátételt és sajátos szentségi kegyelem támogatja, mely beiktatja őt az ordó szentségébe.[37] Sajátos hasonlóság Krisztushoz

5. A diakonátust a Szentlélek sajátos kiáradásával szolgáltatják ki (ordináció), ami a szentelendőben sajátos hasonlóságot hoz létre Krisztussal, aki mindenek Ura és szolgája. A LG 29, idézve a Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae szövegét, pontosan megmondja, hogy a diakonátus kézrátétele nem „a papságra, hanem a szolgálatra szól”,[38] tehát nem az Eucharisztia ünneplésére, hanem a szolgálatra. E figyelmeztetés Szent Polikárp intelmével együtt, amit Lumen gentium 29. pontja is idéz,[39] körülírja a diakónus sajátos teológiai mivoltát: a diakónus, részesedvén az Egyház egyetlen misztériumában, az Egyházban a szolga Krisztus sajátos, szentségi jele lesz. Feladata, hogy „ a keresztény közösség szükségleteinek és igényeinek tolmácsa” és „a szolgálat, azaz a diakónia – ami az Egyház küldetésének lényeges része – vezetője/animátora”.[40]

6. A diakónusszentelés anyaga a püspök kézrátétele; formája a szentelő imádság megemlékező (anamnészisz), Szentlelket hívó (epiklészisz) és könyörgő szavai.[41] Az anamnézisz (visszatekintve a Krisztusban beteljesedett üdvtörténetre) a „levitákra”, s általuk a kultuszra, és az ApCsel „hét diakónusára”, s általuk a karitászra hivatkozik. Az epiklészisz a Szentlélek hét ajándékának erejét hívja, hogy a szentelendő egyesülhessen a „diakónus” Krisztussal. A könyörgés nagylelkű és tiszta életről beszél.A szentség lényegi formája az epiklészisz, mely így szól: „Küldd el reájuk a Szentlelket, kérünk, Istenünk, hogy hétszeres kegyelmi ajándékod által a szolgálat hűséges végzésére erőt nyerjenek.”

A hét ajándék a Hetvenes fordításból átvett Iz 11,2-ből való. A Szentlélek ajándékait a Messiás kapja, és részesedik bennük a szentelendő is.

7. A diakonátus mint az egyházi rend fokozata szentségi karaktert ad és sajátos szentségi kegyelmet közvetít. A diakónusi karakter olyan eltörölhetetlen, a többiektől megkülönböztető és hasonlóvá tévő (distinctiv-configurativ) jegyet nyom a lélekbe, mely a fölszentelt személyt hasonlóvé teszi Krisztushoz, aki mindenki diakónusa, azaz szolgája lett.[42] E karakter sajátos szentségi kegyelmet hoz magával, ami erő, sajátos életerő, ajándék, mellyel élni lehet a szentség által létrehozott új valóságot. A diakónusoknak pedig „a szentségi kegyelem megadja az erőt, hogy Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgáljanak”[43] Miként a többi karaktert adó szentségben, a kegyelem itt is maradandó. Virul és újra meg újra kivirágzik abban a mértékben, ahogyan befogadják és újra meg újra befogadják a hitben.

8. Hatalmuk gyakorlása közben a diakónusok, mivel alacsonyabb fokon részesei az egyházi szolgálatnak, szükségszerűen függenek a püspököktől, akik az ordó szentségének teljességét birtokolják. Ezen felül sajátos kapcsolatban vannak a papokkal, akikkel közösségben kapták a meghívást Isten népe szolgálatára.[44] Az inkardináció Egyházfegyelmi szempontból a diakónusszenteléssel a diakónus inkardinálódik egy részegyházba vagy személyi prelatúrába, vagy mint klerikus az Istennek szentelt élet egy szerzetesi intézményébe vagy az apostoli élet klerikális intézményébe.[45] Az inkardináció intézménye ugyanis nem többé-kevésbé járulékos mozzanat, hanem a szolgálat maradandó köteléke Isten népe egy konkrét részéhez. Magában foglalja a jogi, érzelmi, spirituális egyházi hovatartozást és a hivatalos szolgálat kötelezettségét.

9. A diakónus szolgálatát a szent szolgálat három sajátos feladatának gyakorlása határozza meg, a diakónia sajátos szempontja szerint.

A tanítás feladata a diakónus számára azt az elhivatottságot jelenti, hogy hirdesse? a Szentírást, tanítsa és buzdítsa a népet. [46] Ezt fejezi ki az, hogy a szentelés szertartása során átadják neki az Evangéliumos könyvet. [47]

A megszentelés feladata

A megszentelés feladata a diakónus szolgálatában az imádságban, az ünnepélyes keresztelésben, az Eucharisztia őrzésében és az áldoztatásban, az esketésben, a temetésben és a szentelmények kiszolgáltatásban nyilvánul meg.[48] Ebben mutatkozik meg, hogy a diakónusi szolgálat forrása és célja az Eucharisztia és nem merülhet ki puszta szociális szolgáltatásokban.

A kormányzás feladata

Végül a kormányzás feladatát azáltal gyakorolja, hogy a szeretet cselekedeteinek szenteli magát,[49] s az egyházi élet és közösség bizonyos részeiben, főként a karitatív tevékenységben irányító szerepet visz. Ez a a diakónus legjellemzőbb szolgálata.

10. A diakonátus szolgálati jellegének vonásai az ősi diakónusi gyakorlatból és a zsinati szövegekből világosan láthatók. Mindazonáltal ez az egy szolgálati jelleg a gyakorlatban különböző modellek szerint valósul meg, amint az egyes egyházak konkrét helyzetei igénylik. A képzés útjának meghatározásánál erre mindenképpen tekintettel kell lenni.

11. A diakónus teológiai mivoltából egyértelműen fakadnak lelkiségének sajátos vonásai, ami lényegében a szolgálat lelkisége.

A nagy modell a szolga Krisztus, aki teljesen Isten szolgálatában élt az emberek javára. Őt ismerjük fel Izaiás könyvének a szolgáról szóló énekében (Vö. Lk 4, 18-19); ő maga a tevékenységét kifejezetten szolgálatnak minősítette (Vö. Mt 20, 28; Lk 22, 27; Jn 13, 1-17; Fil 2,7-8; 1Pt 2,21-25) és megparancsolta tanítványainak, hogy hasonlóképpen cselekedjenek (Vö. Jn 13,34-35; Lk 12,37).

A szolgálat lelkisége az egész Egyház lelkisége, amennyiben Mária példája szerint az egész Egyház „az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,28) a világ üdvösségének szolgálatában. Éppen azért, hogy a Egyház jobban tudjon élni a szolgálat e lelkiségében, adja a Úr a maga eleven és személyes példáját a szolgálatra. Emiatt különlegesen is a diakónusé a szolgálat lelkisége, ő ugyanis a szenteléssel az Egyházban a szolga Krisztus eleven ikonja. Lelki életének fő motívuma tehát a szolgálat; életszentsége abban valósul meg, hogy nagylelkűen és hűségesen Isten és az emberek, egész különösen a szegények és a szenvedők szolgája lesz; aszketikus törekvései a szolgálatához szükséges erények megszerzésére irányulnak.

12. Ennek a lelkiségnek természetesen esetről esetre harmonikusan illeszkednie kell az életállapothoz. Ezért az egy és ugyanazon diakónusi lelkiség különböző jelleget ölt aszerint, hogy házasember, özvegy, cölebsz, szerzetes éli.

A képzés útjának számolnia kell ezekkel a különböző formákkal és megfelelően differenciált lelki nevelést kell biztosítania.

13. „A Püspöki Konferenciák vagy a püspökök törvényes gyűléseinek feladata, hogy a Pápával egyetértésben meghatározzák, hogy a hivek java érdekében be kell-e vezetni és hol kell bevezetni a diakonátust mint önálló állandó hierarchikus fokozatot.”[50]

Ezen túl a CIC felhatalmazza a Püspöki Konferenciákat, hogy egyházfegyelmi téren pontosan határozzák meg a zsolozsma végzését,[51] az admisszióhoz szükséges életkort[52] és a képzés módját, amiről a 236. kánon szól. Ez a kánon elrendeli, hogy a Püspöki Konferenciák a helyi körülményeknek megfelelő szabályozással gondoskodjanak arról, hogy az állandó diakonátusra jelöltek, fiatalok és korosabbak, nőtlenek és nősek „egyaránt kapjanak bevezetést az evangéliumi életbe és készítsék fel őket a rendjükkel járó feladatok jó elvégzésére.”

14. A Katolikus Nevelés Kongregációja azért készítette a jelen „Az állandó diakónusok képzésének alapvető szabályai” dokumentumot – mely segítséget akar nyújtani a hivatások felismeréséhez és a képzés különböző szempontjaihoz – hogy segítse a Püspöki Konferenciákat a képzési formák kialakításában, melyek figyelembe veszik ugyan a helyi adottságokat, mégis összhangban vannak az egyetemes Egyház életével. Egy ilyen dokumentum természete szerint csak néhány általános alapelvet szögez le, az alapvető szabályokat, amelyeket a Püspöki Konferenciáknak a saját nemzeti alapszábaályaik kidolgozásánál vagy átdolgozásánál alapul kell venniük. Így, anélkül, hogy elfojtanánk a helyi egyházak kreativitását és eredetiségét, megmutatjuk az alapelveket és kritériumokat, melyek alapján biztonságosan és a többi helyi egyházakkal összhangban lehet megtervezni az állandó diakónusok képzését.

15. Hasonlóan ahhoz, ahogy a II. Vatikáni Zsinat elrendelte a papképzés szabályzatainak elkészítését,[53] a jelen dokumetummal felkérjük a Püspöki Konferenciákat, amelyek felújították az állandó diakonátus intézményét, hogy vessék alá saját diakónusképzési szabályzataikat a a Szentszékkel vizsgálatának. A Szentszék először kisérleti jelleggel fogja adni a jóváhagyást, majd években meghatározott időre úgy, hogy időnként felülvizsgálatnak kell alávetni.

16. Az állandó diakonátus felújítása egy országban nem jelenti azt, hogy minden egyes egyházmegyében fel kell újítani. A megyéspüspökre tartozik, hogy a papi szenátus – és ha van, a lelkipásztori tanács – meghallgatása után, részegyházának körülményei és szükségletei figyelembe vételével rendelje el, vagy ne rendelje el az állandó diakonátus fölélesztését.

Ha a megyéspüspök az állandó diakonátus fölélesztése mellett dönt, gondoskodnia kell a megfelelő katekézisről mind a laikusok, mind a papok és szerzetesek körében úgy, hogy megértsék a diakónusi szolgálat lényegét. Fel kell állítania a megfelelő képzési szervezetet és ki kell neveznie a megfelelő munkatársakat, hogy a képzés felelős irányítóiként segítsék, vagy járuljon hozzá más egyházmegyés, regionális vagy országos képző intézet létrejöttéhez.

A megyéspüspök gondoskodjék arról, hogy a nemzeti alapszabályok és a tapasztalatok figyelembevételével készüljön egyházmegyei alapszabály, s ezt időről időre vizsgálják felül.

17. Az állandó diakonátus bevezetését a szerzetes intézményekben és az apostoli élet társaságaiban a Sacrum diaconatus ordinem apostoli levél szabályozza. Elrendelte, hogy „az állandó diakonátus bevezetése a szerzetekben a Szentszéknek fenntartott jog; egyedül rá tartozik az általános káptalanok erre vonatkozó kérésének felülvizsgálata és jóváhagyása.”[54] A mondottakat, folytatja a pápai levél, „az evangéliumi tanácsok szerint élő egyéb intézményekre is vonatkoztatni kell.”[55]

A képzés felelőssége

Minden Intézmény vagy Társaság, amely jogok nyert arra, hogy kebelén belül felelevenítse az állandó diakonátust, felelős azért, hogy biztosítsa jelöltjei számára a megfelelő emberi, lelki, szellemi és lelkipásztori képzést. Az ilyen Intézménynek vagy Társaságnak ki kell dolgoznia a saját képzési programját, mely figyelembe veszi az Intézmény vagy Társaság sajátos karizmáját és lelkiségét, ugyanakkor – főként szellemi és lelkipásztori kérdésekben – legyen összhangban a jelen Alapelvekkel. Minden Intézmény vagy Társaság képzési tervét jóvá kell hagyatni az Istennek Szentelt Élet és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjával, vagy a Népek Evangelizációjának Kongregációjával, vagy illetékeségi területén a Keleti Egyházak Kongregációjával. Az illetékes Kongregáció, meghallgatván a Nevelési Kongregáció véleményét a szellemi képzés kérdésében, a beterjesztett szabályzatot először kisérleti jelleggel hagyja jóvá, majd években meghatározott időre úgy, hogy periodikus felülvizsgálat biztosítását kéri.

18. A diakónusoknak, mint az összes többi fölszentelt szolgának és minden megkeresztelt embernek a képzése, az Egyház egészére váró feladat. Az Egyház, melyet Szent Pál úgy köszöntött, mint „odafönti Jeruzsálemet” és „a mi Anyánk”-at (Gal 4,26), Máriához hasonlóan „az igehirdetéssel és a keresztséggel új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat.”[56] Mi több: Mária anyaságát követve anyai szeretettel kiséri gyermekeit és gondoskodik mindenkiről, hogy valamennyien elérjék hivatásuk beteljesedését.

A Szentlélek mint a képzés első főszereplője

Az Egyház gyermekeiről való gondoskodása megnyilvánul Isten Igéjének és a szentségeknek felkínálásában, a szeretetben és szolidaritásban, az imádságban és különféle szolgálatokban. De ebben a látható gondoskodásban Krisztus Lelkének gondoskodása jelenik meg. „Az Egyház látható szervezete ugyanis Krisztus éltető Lelkének eszköze, mellyel gyarapítja a testet”,[57] teljes egészében is, egyes tagjaiban is.Az Egyház gyermekeiről való gondoskodásában tehát a főszereplő Krisztus Lelke. Ő hívja, kiséri őket és alakítja benük a szivet, hogy föl tudják ismerni kegyelmét és nagylelkűen válaszolni tudjanak rá. Az Egyháznak tudnia kell, hogy nevelő tevékenysége szentségi természetű.

19. Az állandó diakónusok képzésében Krisztus Lelkének első jele és eszköze a saját püspök (vagy az illetékes fő elöljáró).[58] Végső fokon ő a felelős elbírálásukért és képzésükért.[59] Jóllehet a megyéspüspök rendes körülmények között az általa választott munkatársakkal végzi e feladatát, mégis törekedjék arra, hogy a lehetőségek szerint személyesen ismerkedjék meg azokkal, akik az állandó diakonátusra készülnek.

20. A következő személyeknek van különleges felelőssége az állandó diakonátusra készülők képzésében – a megyéspüspöknek (vagy az illetékes fő elöljárónak) alárendelve és szorosan együttműködve a diakónusi közösséggel: a képző igazgatója, a tutor (gyám?) (ahol a növendékek száma megkívánja), a lelki igazgató és a plébános (vagy akire a jelöltet rábizzák a diakónusi gyakorlat idejére).

21. A képzés igazgatóját a megyéspüspök (vagy az illetékes fő elöljáró) nevezi ki. Feladata, a képzésben résztvevő személyek összefogása, az egész képzési folyamat vezetése és serkentése, kapcsolattartás és a házas jelentkezők és jelöltek családjával és a közösségekkel, ahonnan jönnek. Az ő feladata, hogy – meghallgatva a többi nevelő[60] véleményét – átadja a megyéspüspöknek (vagy az illetékes fő elöljárónak) a véleményt arról, hogy a jelentkező alkalmas-e felvételre a jelöltek közé, vagy a jelölt alkalmas-e a diakónusszentelésre.

Feladatának kényes és döntő természete miatt az igazgató személyét igen nagy gonddal kell kiválasztani. Mélyen hívő, erős egyházias érzésű személy legyen, akinek bőséges lelkipásztori tapasztatai vannak, és bizonyságot tett arról, hogy rendelkezik a bölcsességgel, kiegyensúlyozottsággal és közösségalkotó képességgel; emellett megfelelő teológiai és pedagógiai szakértelmet is bírnia kell.

Az igazgató lehet pap vagy diakónus, de lehetőleg egyidejűleg ne legyen a már fölszentelt diakónusok felelős vezetője. Kívánatos ugyanis, hogy ez a feladat különüljön el a jelentkezők és a jelöltek képzésétől.

22. A tutort tapasztalt diakónusok vagy papok közül az igazgató jelöli ki, a megyéspüspök (vagy az illetékes fő elöljáró) nevezi ki, s ő a jelentkező és a jelölt közvetlen társa. Feladata, hogy közvetlen közelről kisérje figyelemmel a rábízott fejlődését, segítséget és tanácsadást biztosítson a felmerülő problémák megoldásához, és segítse elsajátítani a képzés egyes elemeit. Továbbá legyen munkatársa az igazgatónak a képzés alakításában és a megyéspüspöknek (vagy az illetékes fő elöljárónak) benyújtandó alkalmassági ítélet megalkotásában. A körülményeknek megfelelően a tutorra egy személyt, vagy kis csoportot bízzanak.

23. A lelki igazgatót a jelentkezők vagy a jelöltek választják és a megyéspüspök (vagy az illetékes fő elöljáró) hagyja jóvá. Feladata figyelemmel kísérni azt a belső folyamatot, amit a Lélek művel a meghívottak lelkében, ugyanakkor támogatnia és kísérnie kell állandó megtérésüket; konkrét indításokat kell adnia a hiteles diakónusi lelkület kialakításához és a szükséges erények megszerzéséhez. Mindennek érdekében a jelentkezők és a jelöltek lelkivezetésüket csak olyan papra bízzák, aki kipróbált erényekkel, jó teológiai műveltséggel, finom pedagógiai érzékkel, erős és találékony szolgálatkészséggel rendelkezik.

24. A plébánost (vagy más felszentelt személyt) a képzés igazgatója választja ki, munkatársaival egyetértésben, figyelembe véve a jelöltek sajátosságait. A kiválasztott feladata, hogy a rábízott jelölttel élő szolgálati közösséget alkosson, vezesse be az alkalmasnak tartott lelkipásztori tevékenységbe és kísérje figyelemmel. Időként beszélje meg a történteket a jelölttel és a lelkipásztori gyakorlat folyamatáról tájékoztassa a képzés igazgatóját.

25. A tanárok kiemelkedő módon vesznek részt a leendő diakónusok képzésében. Ők ugyanis azáltal, hogy tanítják az Egyház által őrzött szent letéteményt, táplálják a jelöltek hitét és felkészítik őket arra, hogy Isten népe tanítói legyenek. Éppen ezért, nem csak arra kell törekedniük, hogy a szükséges tudományos képzettséget és az alapvető pedagógiai képességet megszerezzék, hanem életükkel is tanúságot kell tenniük az Igazságról, amit tanítanak.

Hogy sajátos tevékenységük összhangban legyen a képzés többi összetevőjével, fontos, hogy a tanárok készségesek legyenek a képzés többi szereplőjével való találkozásokra és együttműködésre. Így hozzájárulnak az egységes képzéshez és megkönnyítik a növendékek számára a szintézis megalkotását.

26. A állandó diakonátusra jelentkezők és jelöltek eredeti környezetet, különleges egyházi közösséget alkotnak, mely mély hatással van a képzési folyamatra. A képzés felelőseinek gondot kell fordítaniuk arra, hogy e közösséget mély lelkiség, az összetartozás érzése, a szolgálat és küldetés érzése hassa át, s az imádságnak és a találkozásoknak meghatározott ritmusa legyen.

Az állandó diakonátusra készülők közössége a jelentkezők és a jelöltek számára fontos támasz lehet hivatásuk felismerésében, emberi érlelődésükben, a lelki életben való elindulásban, a teológia tanulásában és a lelkipásztori tapasztalatokban.

27. Az eredeti közösségek, ahonnan a diakonátusra jelentkezők és jelöltek jönnek nem jelentéktelen hatással van felkészülésükre.

A fiatal a jelentkezők és jelöltek számára a család rendkívül nagy segítséget jelenthet. Feladata, hogy „imádsággal, tisztelettel, a családi erények példájával, lelki és anyagi segítséggel (főleg nehezebb körülmények között) kísérjék a nevelés egész útját. (...) Ha pedig a szülők és a családtagok közömbösek vagy netán ellenségesek a hivatással szemben, álláspontjuk higgadt és világos tudomásulvétele, s az ebből fakadó indítások nagyban segíthetik a papi hivatás tudatosabb és határozottabb érlelődését.”[61] Ami a házas jelentkezőket és jelölteket illeti, törekedni kell arra, hogy a házastársi kapcsolat támogassa diakonátusra készülésüket.

A plébániai közösségnek minden diakonátusra készülő tagját imádsággal és megfelelő katekézissel kell támogatnia, mely miközben a hívőkben felébreszti e szolgálat megbecsülését a jelöltnek hathatós segítséget nyújt hivatása felismeréséhez.

Azok az egyházi csoportok, ahonnan diakonátusra jelentkezők vagy jelöltek jönnek, továbbra is segítség, támasz, fény és melegség forrása lehetnek számukra. Ugyanakkor tiszteletet kell tanúsítaniuk tagjaik szolgálati elhivatottsága iránt, nem akadályozva, hanem támogatva őket a hiteles diakónusi szolgálatkészség és lelkület kialakításában.

28. Végül aki a diakonátusra készül „saját képzésének szükséges és mással nem helyettesíthető szereplője: minden képzés...végső soron önképzés”.[62] Az önképzés nem elszigetelődés, elzárkózás a nevelő elől, nem függetlenség tőle, hanem felelősség és lendület arra, hogy a növendék – maximálisan felhasználva a Gondviselés által rendelkezésre bocsátott személyek és eszközök lehetőségeit – válaszoljon az Istentől jövő hívásra. Az önképzés abban a szilárd elhatározásban gyökerezik, hogy a kapott hivatásnak megfelelően növekszik a Lélek szerinti életben, és a saját korlátok és adományok alázatos elismerésének készségéből táplálkozik.

29. „Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé is, egy Isten és ember közötti elmondhatatlan dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az Istennek válaszoló ember szabadsága közti dialógusé.”[63] De az isteni hívás és a rá adott emberi válasz mellett van a hivatásnak, s különösen a szolgálati hivatásnak egy má sik alkotóeleme: a hivatalos meghívás az Egyház részéről. „Azokról mondjuk, hogy Isten meghívottai, akiket az Egyház törvényes szolgái meghívnak.”[64] A kifejezést elsősorban nem jogi értelemben kell venni, mintha a hatóság határozna a hivatás felől, hanem szentségi értelemben, mely a meghívó hatóságot úgy tekinti, mint Isten személyes beavatkozásának jelét és eszközét, ami a kézrátétellel aktualizálódik. Ebben az értelemben minden törvényes kiválasztás inspirációt közvetít és isteni kiválasztást jelenít meg. Az Egyház ítéletalkotása tehát döntő a hivatásválasztás számára; egyházi jelentősége miatt fokozottan döntő a fölszentelt szolgálatra szóló hivatás választásában.

Az ítéletalkotásnak azon objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek az Egyház ősi hagyományának kincsei és számolnak a konkrét lelkipásztori szükségletekkel. Az állandó diakónusi hivatás megítélésénél figyelembe kell venni néhány általános és néhány – a meghívott sajátos életállapotának megfelelő – személyes követelményt.

30. Az első diakónus-portrét Szent Pál a Timóteusnak írt első levelében rajzolta meg: „A diakónusok hasonlóképpen legyenek tisztességesek, ne kétszínűek, borisszák, vagy piszkos haszonra lesők. A hit titkát őrizzék tiszta lelkiismerettel. Ezért előbb ki kell próbálni őket, és csak akkor bocsássák őket szolgálatukra, ha kifogástalanok. (...) A diakónus legyen egyszer nősült, s gyermekeinek és otthonának jó gondviselője. Aki ugyanis jól végzi szolgálatát, nagy megbecsülésre tesz szert és bizalmat szerez magának a Krisztus Jézusra alapozott hitben.” (3,8-10.12-23)

A Szent Pál által fölsorolt tulajdonságok elsősorban emberi tulajdonságok, mintha azt mondaná, hogy a diakónusok csak akkor végezhetik szolgálatukat, ha emberileg is megbecsült példaképek. Az apostoli atyák szövegeiben Pál szavai visszahangoznak, főleg a Didakhéban és Szent Polikárpnál. A Didakhé így buzdít: „Válasszatok tehát az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd férfiakat, akik nem pénzsóvárok, hanem igazmondók és kipróbált emberek.”[65] Szent Polikárp pedig azt tanácsolja: „A diakónusoknak is feddhetetleneknek kell lenniük (Isten) igazságossága színe előtt, mint akik nem emberek, hanem Isten és Jézus Krisztus szolgái; ne rágalmazzanak, beszédjük ne legyen kétértelmű, ne legyenek pénzsóvárok; mindenben legyenek mértéktartók, irgalmas szívűek, tevékenyek, mint akik az Úr igazságában élnek, aki mindenki szolgája lett.”[66]

31. Az Egyház hagyománya kiegészítette és pontosabbá tette azokat a követelményeket, melyek elősegítik a diakónusi hivatás hitelességét. Elsősorban ezek számítanak általános követelménynek: „A rendeket csak azoknak adják föl ...., akiknek ép a hitük, helyes szándék indítja őket, kellő tudásuk, jó hírük van, jó erkölcsűek, kipróbált erényekkel, s más, a felveendő rendnek megfelelő fizikai és pszichikai tulajdonságokkal rendelkeznek.”[67]

A „diakónia” által megkövetelt emberi tulajdonságok és evangéliumi erények.

32. A jelöltek arculatát kiegészíti néhány, a diakónia által megkövetelt különleges emberi tulajdonság és evangéliumi erény. Az emberi tulajdonságok közé tartozik: a lelki érettség, a kommunikációs és dialogizáló képesség, a felelősségérzet, a munkaszeretet, a kiegyensúlyozottság és az okosság. Az evangéliumi erények között különleges jelentőségű az imádság, az Eucharisztia és a Szűzanya tisztelete, az alázatos és megkülönböztetésre képes egyházias érzület, az Egyház és küldetése iránti szeretet, a szegénység lelkülete, a készség a testvéri közösségre és engedelmességre, az apostoli buzgóság, a szolgálatkészség, és a testvérek iránti szeretet.[68]

33. Mindezeken felül a diakónusjelölteknek egy keresztény közösséghez kell tartozniuk, s már rendelkezniük kell a jól végzett apostolkodás gyakorlatával.

34. A diakónusjelöltek bármilyen társadalmi rétegből jöhetnek, és bármilyen hivatásszerű foglalkozást folytathatnak, föltéve, hogy az az Egyház törvényei és a püspök bölcs ítélete szerint nem ellenkezik a diakónusi állapottal.[69] Ezen felül a hivatásszerű foglalkozásnak összeegyeztethetőnek kell lennie a diakónusképzés követelményeivel és a diakónusi szolgálat gyakorlatával.

35. Az életkor alsó határát a kánonjogi kódex úgy határozza meg, hogy „az állandó diakonátusra készülő nőtlen embert a diakonátusra csak akkor engedjék, ha legalább 25. életévét betöltötte; a házasembert pedig csak akkor, ha legalább 35. életévét betöltötte.”[70]

Végül a jelölteknek menteseknek kell lenniük a szabálytalanságoktól és akadályoktól.[71]

2. A jelöltek életállapotának megfelelő követelmények

a) A nőtlenek

Az „osztatlan szív”

36. „Az Egyház (II. Vatikáni) egyetemes zsinaton megerősített törvénye szerint azoknak, akik ifjú korban kapják a diakónusi meghívást, meg kell tartaniuk a cölibátus törvényét.”[72] E törvény nagyon megfelelő a szent szolgálatnak, s akik ennek karizmáját megkapták, szabadon vetik alá magukat.A cölibátusban megélt állandó diakonátus néhány sajátos hangsúlyt ad a szolgálatnak. A Krisztussal való szentségi azonosulás ugyanis az osztatlan szívben, azaz az egyetlen és legfőbb Szeretet jegyesi, kizárólagos, örök és teljes választásában valósul meg; ezért teljes odaadással végezheti az egyházi szolgálatot, és Isten országának hirdetését megerősíti annak nagylelkű tanúságtétele, aki ezért az országért elhagyta a legdrágább értékeket is.

37. „Amikor nős férfiakról van szó, ügyelni kell arra, hogy csak azokat emeljék a diakonátusra, akik már hosszú éveket eltöltöttek a házasságban, bizonyságot tettek arról, hogy házukat jól tudják irányítani, s olyan feleségük és gyermekeik vannak, akik valóban keresztény életet élnek és jó hírnévnek örvendenek”.[73]

A feleség beleegyezése és tulajdonságai

Ennél azonban több is szükséges. A megfelelő családi élet mellett a házas jelöltek csak akkor bocsáthatók a diakonátushoz, „ha a feleség nemcsak beleegyezését adta, hanem maga is jó keresztény, és nincsenek olyan tulajdonságai, melyekkel akadályozná vagy megcsúfolná férje szolgálatát.”[74]

38. „Fölszentelésük után a diakónusok, még az idősebb korban szenteltek is, az Egyház hagyományos fegyelmének alapján alkalmatlanok arra, hogy házasságot kössenek.”[75] Ugyanez a törvény érvényes az özvegyen maradt diakónusok számára is.[76] Ők arra hivatottak, hogy életállapotukban tegyenek tanúságot az emberi és lelki szolidaritásról.
Ezen túlmenően az özvegyeknek a diakónusjelöltséghez bizonyítaniuk kell, hogy emberi és keresztény szempontból gyermekeikről már gondoskodtak, vagy képesek a megfelelő gondoskodásra.

Az Istennek szentelt élet intézményeihez és az Apostoli élet társaságaihoz tartozó állandó diakónusok[77] arra hivatottak, hogy szolgálatukat a kapott sajátos karizmával gazdagítsák. Lelkipásztori tevékenységük ugyanis, jóllehet a helyi ordinárius joghatósága alatt áll,[78] hordozza szerzetesi vagy Istennek szentelt életállapotuk sajátos vonásait. Ezért törekedniük kell arra, hogy szerzetesi vagy Istennek szentelt hivatásukat összhangba hozzák szolgálati hivatásukkal, s így járuljanak hozzá az Egyház küldetéséhez.

40. A döntés, hogy valaki elkezdi a diakónusképzőt, magának a jelentkezőnek kezdeményezésére vagy közössége kifejezett javaslatára születhet meg. Az ilyen döntést a közösségnek minden esetben tudomásul kell vennie és helyeselnie kell.

A közösség nevében a plébánosnak (vagy szerzetes esetében az elöljárónak) kell bemutatnia a diakonátusra jelentkezőt a püspöknek (vagy az illetékes nagyobb elöljárónak). Ez úgy történik, hogy a kérelemhez csatolja annak indokait és a jelentkező életrajzát, illetve addigi lelkipásztori megnyilvánulásait.

A püspök (vagy az illetékes nagyobb elöljáró), megtárgyalván a dolgot a képző igazgatójával és nevelő testületével, dönt arról, hogy fölveszi-e a jelentkezőt az előkészítő kurzusra/periódusra vagy sem.

41. A diakonátusra jelentkezők közé történő fölvétellel kezdetét veszi egy előkészítő kurzus/periódus, melynek megfelelően hosszú ideig kell tartania. E kurzus/periódusban a jelentkezőket bevezetik a teológia, a spiritualitás és a diakonátusi szolgálat mélyebb megismerésébe és késztetést kapnak arra, hogy jobban megismerjék hivatásukat.

42. Az előkészítő kurzus/periódus felelős vezetője a képző igazgatója, aki a körülményeknek megfelelően egy vagy több tutorra bízza a jelentkezőket. Kívánatos, hogy ahol lehetséges, a jelentkezők külön közösséget alkossanak, saját ritmusú imádsággal és találkozókkal, melyek adjanak lehetőséget a jelöltek közösségével való találkozásokra is.

A képző igazgatója gondoskodjék arról, hogy minden jelentkezőnek legyen megfelelő lelkivezetője, vegye föl a kapcsolatot mindegyikük plébánosával (vagy más pappal), a lelkipásztori gyakorlat megtervezése érdekében. Ezen túl vegye föl a kapcsolatot a házas jelentkezők családjával, s győződjön meg arról, hogy a rokonság őszintén elfogadja-e és támogatja-e a jelentkező hivatását.

43. Az előkészítő kurzus/periódusban rendes körülmények között nincsenek iskola jellegű előadások, hanem jól átgondolt terv szerinti imádságos összejöveteleket, megbeszéléseket, eligazításokat, elmélkedési alkalmakat, személyes beszélgetéseket tartanak a hivatás tárgyilagos fölismerése érdekében.

Már ebben a kurzus/periódusban gondoskodjanak arról, hogy amennyire lehetséges, vonják be a jelentkezők feleségeit is.

A diakónusi szolgálathoz megkívánt követelmények alapján kell meghozniuk a jelentkezőknek szabad és tudatos döntésüket, mindenfajta személyes érdek vagy külső kényszer hatásától mentesen.[79] Az előkészítő kurzus/periódus végén a képző igazgatója – tanácskozván a nevelő testülettel, s figyelembe véve a tudomására jutott összes adatot – bizonyítványt küld a jelentkező püspökének (vagy az illetékes nagyobb elöljárónak), melyben leírja annak személyiségét, s külön kérésre az illető alkalmasságáról alkotott véleményt. A püspök (vagy az illetékes nagyobb elöljáró) csak azokat vegye föl a diakónusjelöltek közé, akiknek alkalmasságáról akár személyes ismeretség, akár a nevelőktől kapott információk alapján erkölcsi bizonyosságra jutott.

45. A diakónusjelöltek közé való fölvétel/admisssio saját liturgikus szertartással történik, „mellyel a diakonátusrqa vagy a papságra jelentkező nyilvánosan kifejezi akaratát, hogy fölajánlja magát Istennek és az Egyháznak a szent rend gyakorlására; az Egyház a maga részéről elfogadva ezt a fölajánlást, kiválasztja és meghívja őt, hogy készüljön fel a szent rend fölvételére, és így szabályosan fölveszik a diakónusjelöltek közé.”[80]

46. Ennek az elfogadásnak az illetékes elöljárója a saját püspök, vagy a pápai jogú Klerikus szerzetesi intézmények, illetve a pápai jogú Apostoli élet klerikus társaságainak tagjai esetében a nagyobb elöljáró.[81]

47. Nyilvános jellege és egyházi jelentősége miatt a szertartást megfelelően meg kell becsülni és lehetőleg ünnepnapon kell végezni. A jelentkező lelkigyakorlattal készüljön rá.

48. A liturgikus szertartást meg kell előznie a jelentkezők közé való fölvétel kérelmének, melyet jelentkezőnek sajátkezűleg kell írnia és aláírnia, s a saját püspöknek (vagy nagyobb elöljárónak) írásban el kell fogadnia.[82] A diakónusjelöltek közé való fölvétel semmiféle jogot nem ad a szükségszerű diakónusszentelésre. A fölvétel a diakónusi hivatás pozitív jeleinek első hivatalos elismerése, amit a következő években meg kell majd erősíteni.

49. A képzésnek az előkészítő kurzus/perióduson kívül legalább három évig kell tartania az összes jelölt számára.[83]

50. A Kánonjogi Kódex előírja, hogy a fiatal jelöltek képzésüket úgy kapják meg, hogy „legalább három évig külön házban tartózkodjanak, hacsak a megyéspüspök súlyos okból másképp nem rendelkezik.”[84] Egy ilyen ház létrehozására „egy ország püspökei, vagy ha szükséges, több ország püspökei, figyelembe véve a körülmények különbözőségeit, egyesítsék erőiket. Vezetésére jól válasszák meg az alkalmas elöljárókat és nagyon pontosan írják elő a fegyelmi és tanulmányi rend szabályait.”[85] Gondoskodjanak arról, hogy a jelöltek kapcsolatot tarthassanak saját egyházmegyéjük diakónusaival.

51. Az érettebb korú, akár nőtlen, akár nős jelöltek számára a Kánonjogi Kódex azt írja elő, hogy „három évre beosztott és az illető Püspöki Konferencia által megállapított rend szerint képezzék” őket.[86] E programot, ahol a körülmények megengedik, a jelöltek csoportjának aktív részvételével kell megvalósítani; a résztvevőknek előre meghatározott időpontokban kell találkozniuk imádságra és képzésre, és biztosítani kell a jelentkezők közösségével való találkozásukat is. A jelöltek képzésének megszervezésére különböző modellek lehetségesek. A családi és hivatásbeli kötelezettségek miatt a legáltalánosabb megoldás az, amikor a találkozókat az esti órákban, hétvégeken, szabadság idején vagy különböző lehetőségek összekapcsolásával tartják. Ahol a földrajzi körülmények különleges nehézségeket jelentenek, más megoldásokat kell találni, például hosszabbra nyújtva a képzési időt, vagy fölhasználva a modern kommunikációs eszközöket.

52. Olyan jelöltek számára, akik Istennek szentelt élet intézményének és az Apostoli élet társaságának tagjai, a képzést a sajátos Intézmény vagy Társaság esetleges szabályzata szerint, vagy annak az egyházmegyének megoldása szerint kell végezni, amelyben a jelöltek tartózkodnak.

53. Olyan esetekben, amikor a fent leírt megoldások lehetetlenek vagy nagyon nehezen megvalósíthatók, „a jelentkezőt bízzák rá egy kiválóan erényes pap nevelésére, aki gondoskodjék róla, tanítsa, és legyen képes bizonyítani a jelentkező okosságát és érettségét. Arra azonban mindig és nagyon gondosan kell ügyelni, hogy csak alkalmas és a tapasztalt férfiakat vegyenek föl a szent rendbe.”[87]

54. A képzés igazgatója (vagy a megbízott pap) minden esetben gondoskodjék arról, hogy a képzés teljes idejében minden jelölt kapjon lelkivezetést saját, jóváhagyott lelkivezetőjétől. Továbbá kísérje figyelemmel, értékelje, s esetleg módosítsa a jelölt lelkipásztori gyakorlatát.

55. A képzési programnak, melyről a következő fejezetben néhány általánosságot fogunk mondani, harmónikusan kell tartalmaznia a képzés különböző (emberi, lelki, teológiai, lelkipásztori) dimenzióit, teológiailag jól megalapozott, célja sajátosan lelkipásztori legyen és alkalmazkodjék a helyi lelkipásztori szükségletekhez és programokhoz.

56. A megfelelőnek tartott formákban a házas jelöltek feleségeinek és gyermekeinek is részt kell venniük a képzési programban, s természetesen a közösségnek is, melyhez a jelöltek tartoznak. Főként a feleségek számára kell biztosítani egy sajátos képzési programot, mely fölkészíti őket férjük jövendő szolgálatának és küldetésének támogatására és követésére.

57. „Mielőtt valakit, akár átmeneti, akár állandó jelleggel diakonátusra bocsátanának, a jelöltnek meg kell kapnia a lektori és akolitusi szolgálatot és ezeket megfelelő ideig gyakorolnia kell”,[88] „hogy jobban felkészüljön az Ige és az Oltár jövendő szolgálatára”.[89] Az Egyház ugyanis „nagyon alkalmasnak tartja, hogy a szent rendekre jelöltek az Oltár és az Ige szolgálatának fokozatos megtanulásával és gyakorlásával ismerjék meg és elmélkedjék át a papi feladat e kettős jellegét. Így lesz igazán eredményes hiteles szolgálatuk. A jelöltek így készülnek a szent rendekre hivatásuk teljes tudatában, tüzes lelkülettel, az Úr szolgálatára készen, az imádságban állhatatosan törődve a szentek szükségleteivel (Vö. Róm 12,11-13)”.[90] E szolgálatok mivoltát és lelkipásztori jelentőségét a Ministeria quaedam apostoli levél elmondja, s a mondottakat szem előtt kell tartani.

58. A lektorátusra és akolitátusra jelentkezők a képző igazgatójának fölszólítására szabadon megfogalmazott és aláírt kérvényt nyújtanak be az admissióra az ordináriushoz (püspökhöz vagy a nagyobb elöljáróhoz), akire az elfogadás tartozik.[91] Az elfogadás megtörténte után a püspök vagy a nagyobb elöljáró a Pontificale Romanum szertartása szerint föladja a szolgálatokat.[92]

59. A lektorátus és akolitátus föladása között bizonyos időnek kell eltelnie, hogy a jelölt gyakorolni tudja a kapott szolgálatot.[93] „Az akolitátus és diakonátus föladása között legalább hat hónapnak kell eltelnie.”[94]

60. A képzési folyamat végén a jelölt, aki a képző igazgatójával egyetértésben úgy látja, hogy rendelkezik a szenteléshez szükséges követelményekkel, benyújthat a saját püspökének vagy az illetékes nagyobb elöljárójának „egy sajátkezűleg írt és aláírt nyilatkozatot arról, hogy önként és szabadon akarja fölvenni a szent rendet, véglegesen az egyházi szolgálatra szenteli magát, és kéri, hogy bocsássák a rend fölvételére”.[95]

61. E kérvényhez a jelöltnek mellékelnie kell a keresztlevelét, bérmalevelét, az igazolást a szolgálatok fölvételéről az 1035. kánon szerint, és a tanulmányok szabályos befejezéséről az 1032. kánon szerint.[96] Ha a szentelendő házas, mellékelnie kell házasságlevelét és felesége írásos beleegyezését.[97]

62. A szentelendő kérvényének kézhezvétele után a püspök vagy az illetékes nagyobb elöljáró a szentelendő alkalmasságáról gondos vizsgálat után győzödjék meg. Mindenekelőtt tanulmányozza az igazolást, melyet a képző igazgatójának kellett adnia „a rend fölvételéhez szükséges tulajdonságokról, vagyis a jelölt igazhitűségéről, hiteles vallásosságáról, jó erkölcséről és a szolgálat gyakorlására való alkalmasságáról; továbbá – szabályosan lefolytatott vizsgálat után – testi és lelki egészségi állapotáról.”[98] A megyéspüspök vagy a nagyobb elöljáró a vizsgálat megfelelő lefolytatása érdekében „élhet más eszközökkel is, melyeket az idő és hely szempontjai szerint hasznosnak ítél; ilyenek lehetnek például az igazolás, a hirdetések vagy más információk.”[99] A püspök vagy az illetékes nagyobb elöljáró, miután megbizonyosodott a jelölt alkalmasságáról, s arról, hogy tudatában van vállalandó új kötelezettségeinek,[100] szentelje diakónussá.

63. A nőtlen jelöltnek a szentelés előtt nyilvánosan vállalnia kell az előírt szertartással a cölibátus kötelezettségét;[101] ugyanez a kötelezettség fönnáll az Istennek szentelt élet intézményeinek és az Apostoli élet társaságainak tagjai számára, akik örök fogadalmat tettek, vagy más formában véglegesen elkötelezték magukat intézményükben vagy társaságukban.[102] Minden egyes jelöltnek a szentelés előtt személy szerint le kell tennie a hitvallást és a hűségesküt a Szentszék által jóváhagyott formulák szerint a helyi ordinárius vagy megbízottja jelenlétében.[103] A szentelés”A (...) diakonátusra mindenkit a saját püspöke szenteljen vagy ennek szabályszerű szentelési elbocsátó levele alapján történjék a szentelés.”[104] Ha a jelölt pápai jogú Klerikus szerzetesi intézményhez, illetve pápai jogú Apostoli élet klerikus társaságához tartozik, az elbocsátó levelet a nagyobb elöljáró adja.[105]

65. A szentelés a Pontificale Romanum szertartása szerint[106] ünnepélyes szentmisében, lehetőleg vasárnap vagy parancsolt ünnepen, s általában a székesegyházban történjék.[107] A szentelendők „vegyenek részt az ordinárius által meghatározott helyen és módon tartandó, legalább ötnapos lelkigyakorlaton.”[108] A szertartás során külön figyelmet szenteljenek a házas szentelendő felesége és gyermekei részvételére.

66. A humán képzés célja úgy alakítani a fölszentelt szolgák személyiségét, hogy „ne akadály, hanem híd legyen a többiek számára a Jézus Krisztussal, az ember Megváltójával való találkozásban”.[109] Ezért nevelni kell őket egy egész sor emberi tulajdonság megszerzésére és tökéletesítésére, melyek alapján a közösség megbízhat bennük, derűs nyugalommal szentelhetik magukat a lelkipásztori szolgálatnak, s megkönnyítik a találkozást és a dialógust másokkal.

Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a Pastores dabo vobis elmondja a papképzésről, a diakónusjelölteket is úgy kell nevelni, „hogy szeressék az igazságot és a hűséget, mindenkit tiszteljenek, mindenben legyenek igazságosak, adott szavukat tartsák meg, legyenek együttérzők, tudjanak állhatatosak és kitartók lenni, s végül hogy helyesen ítéljenek a dolgokról és az emberekről, s mindig a jó mellett döntsenek.”[110]

67. A diakónusok számára, akik arra hivatottak, hogy a közösség és a szolgálat emberei legyenek, különleges jelentőségű a másokkal való kapcsolatteremtés képessége. Ez azt igényli, hogy legyenek kedvesek, vendégszeretők, szívükben és szavaikban őszinték, okosak és diszkrétek, nagylelkűen szolgálatkészek; hordozzák magukban az egészséges és testvéri kapcsolatok fölajánlására és ébresztésére való képességet, és a megértésre, megbocsátásra és vigasztalásra való készséget.[111] Egy olyan jelöltnek, aki túlságosan figyel önmagára, veszekedős, s alkalmatlan a tartós és békés kapcsolatokra, először komoly megtérésre kell törekednie, mielőtt a szentelt szolgálat útjára lépne.

68. A másokkal való kapcsolatteremtés képességének gyökerében az érzelmi érettség rejtőzik, melynek magas fokát kell elérnie mind a nőtlen, mind a házas jelöltnek. Ez az érettség mindkét jelölt esetében föltételezi a szeretet központi szerepét a tulajdon életében és a győztes harcot az önzéssel szemben. Valójában ugyanis miként II. János Pál pápa a Redemptor hominis enciklikájában írta, „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt és nem teheti a szeretetet magáévá.”[112] Olyan szeretet ez – magyarázza a Pápa a Pastores dabo vobis levélben –, mely átfogja a személy testi, pszichés és lelki dimenzióit, és igényli az igazán és teljesen személyes szexualitás fölötti teljes uralmat.[113]

A nőtlen jelöltek számára a szeretet megélése azt jelenti, hogy önmagukat, energiáikat és törődésüket teljesen Krisztusnak és Egyházának ajánlják föl. Elkötelező hivatás ez, melynek számolnia kell az érzelmi hajlamokkal és az ösztönös indításokkal, ezért szüksége van a lemondásra és az éberségre, az imádságra és a hűségre, és egy jó, pontos életrendre. Igen nagy segítséget jelenthetnek az igazi barátságok, melyek gondviselésszerű támaszt adhatnak a hivatás megéléséhez.[114]

A házas jelöltek számára a szeretet megélése azt jelenti, hogy kölcsönös összetartozásban fölajánlják magukat a feleségüknek egy mindent átfogó, hűséges és fölbonthatatlan kötelékben Krisztusnak Egyháza iránti szeretete képmásaként; elfogadják, szeretik és nevelik a gyermekeket és a családi közösséget sugározzák az egész Egyházra és a társadalomra. Olyan hivatás ez, amely ma nagyon kemény próbáknak van kitéve az alapvető értékeket romboló támadások, a hedonizmus fölmagasztalása és a szabadság hamis fogalma által. A családi életre szóló hivatás teljességének megéléséhez szükség van az imádságból, a liturgiából és a mindennapos önfeláldozásból való táplálkozásra.[115]

69. A hiteles emberi érettség föltétele a nevelés a szabadságra, ami nem más, mint a saját lét igazsága iránti engedelmesség. Az így értett szabadság a diakónust rávezeti arra, „hogy valóban ura legyen önmagának; elszántan harcoljon a mindenki életét fenyegető egoizmus és individualizmus különböző formái ellen;” röviden, a diakónust „másokért élő emberré teszi”, aki „készségesen kitárul mások felé, nagylelkű az odaadásban és a szolgálatban a felebarát iránt.”[116] A szabadságra nevelés magában foglalja az erkölcsi lelkiismeret nevelését is, mely hozzászoktat ahhoz, hogy Isten szavát a szíve mélyén hallgassa és erősen ragaszkodjék Isten akaratához.

70. Az emberi érettség e sokféle szempontját – emberi tulajdonságok, kapcsolatteremtő képesség, érzelmi érettség, szabadságra és erkölcsi lelkiismeretre nevelés – a jelöltek életkorával és korábbi képzettségével számolva kell figyelembe venni, és személyre szóló programokkal kell megtervezni. A képzés igazgatója és a tutor a maga illetékességi körében cselekedjék; a lelki igazgató el ne mulassza e szempontok figyelembevételét és megvalósítását a lelkivezetői beszélgetésekben. Hasznosak az összejövetelek és a beszélgetések, melyek hozzájárulnak az érlelődéshez és kedveznek az önvizsgálatnak. A közösségi élet – különböző megvalósítható formáiban – kiváltságos helye az igazság keresésének és a testvéri feddésnek. Ha a nevelők szükségesnek látják, az érdekeltek beleegyezésével pszichológussal is lehet tanácskozni.

71. A humán képzés kitárul és beteljesedik a lelki képzésben, ami minden keresztény képzés szíve és egységesítő központja. Célja a keresztségben kapott új élet kibontakoztatása.

Amikor a jelölt elindul a diakónusképzés útján, általában már rendelkezik a lelki élet bizonyos tapasztalatával, mint például a Szentlélek működésének fölismerése, Isten Igéjének hallgatása és átelmélkedése, az imádság íze, a testvérek szolgálatára való elkötelezettség, az áldozatkészség, az egyházias érzék, az apostoli buzgóság. Életállapotának megfelelően már kiérlelt egy jól meghatározott – családban, a világban vagy szerzetben Istennek szentelt – lelkiséget. A leendő diakónus lelki képzése éppen ezért nem hagyhatja figyelmen kívül e tapasztalatokat, hanem el kell mélyítenie és meg kell erősítenie, hogy rájuk lehessen építeni a diakónusi lelkiség sajátosságait.

72. A diakónusi lelkiség legjellemzőbb vonása a szolga Krisztus – aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon – szeretetének fölfedezése és a benne való részesedés. Ezért a jelöltet segíteni kell azoknak a tulajdonságoknak fokozatos megszerzésében, melyek nem kizárólagosan ugyan, mégis sajátosan diakónusiak, mint a szív egyszerűsége, az önzetlen és teljes önátadás, a testvérek – mindenekelőtt a szegények, szenvedők és rászorulók – iránti alázatos és szolgálatkész szeretet, a megosztó és szegény életstlus választása. A rózsafüzér naponkénti elmondásával legyen jelen Mária, az Úr szolgálóleánya, és hívja segítségül őt, mint anyát és segítőt.

73. Ennek az új szeretőképességnek forrássa az Eucharisztia, mely nem véletlenül jellegzetes a diakónusi szolgálatban. A szegények szolgálata ugyanis az oltár szolgálatának logikus folytatása. A jelölt ezért minden nap, vagy legalábbis gyakran, családi és hivatásbeli kötelességeinek lehetőségei között vegyen részt az Eucharisztia ünneplésében, s kapjon segítséget ahhoz, hogy egyre inkább el tudjon mélyülni a misztériumban. Ennek az eszkatologikus lelkiségnek a keretében fordítson gondot a bűnbánat szentségének vételére is.

74. A diakónusi lelkiség egy másik karakterisztikus eleme Isten Igéje, hiszen a diakónus arra hivatott, hogy tekintéllyel hirdesse, úgy, hogy hiszi, amit hirdet, tanítja, amit hisz, és éli, amit tanít.[117] Ezért a jelöltnek meg kell tanulnia, hogyan ismerheti meg egyre mélyebben Isten Igéjét és hogyan keresheti benne lelki életének táplálékát a gondos és szeretetteljes tanulás és a Lectio Divina napi gyakorlása által. Az Egyház imádságaA lelki nevelésből nem hiányozhat az Egyház imádságába való a bevezetés. Az Egyház nevében és az Egyházért való imádság ugyanis a diakónus szolgálatának része. Ez megkívánja a reflexiót a keresztény imádság eredetiségéről és a zsolozsma értelméről, de mindenekelőtt a gyakorlati bevezetést ezekbe. Evégett fontos, hogy a leendő diakónusok minden összejövetelen szenteljenek időt ennek az imádságnak.

76. Végül a diakónus az egyházi szolgálatban részesedvén megtestesíti a szolgálat karizmáját. Ennek fontos következményei vannak lelki életére nézve, melyben meghatározónak kell lennei az engedelmességnek és a testvéri közösségnek. Az engedelmességre való jó nevelés nem pusztítja a szentelés kegyelmével kapott ajándékokat, hanem biztosítja az apostoli buzgóság egyházi hitelességét. A fölszentelt testvérekkel, papokkal és diakónusokkal való közösség olyan, mint a balzsam, mely fönntartja és serkeni a szolgálat nagylelkűségét. Ezért a jelöltet rá kell nevelni arra, hogy érezze: a fölszentelt szolgák testületéhez tartozik, testvériesen dolgozzék együtt a többiekkel és ossza meg lelki értékeit.

77. E képzés segédeszközei a havi rekollekciók és az évi lelkigyakorlatok; a képzés szakaszait figyelembevevő, fokozatosan megszervezett oktatási programok; az állandó lelkivezetés. A lelkivezető különleges feladata, hogy segítse a jelöltet hivatása jeleinek megítélésében, az állandó megtérés lelkületének kialakításában, a diakónusi lelkiség vonásainak érlelésében (példákat adva a lelki irodalom klasszikus írásaiból és a szentek életéből), hogy ki tudja alakítani az összhangot életállapota, hivatásszerű munkája és a szolgálat között.

78. Gondoskodni kell arról, hogy a házas jelöltek feleségeiben egyre inkább növekedjék férjük elhivatottságának és saját, férjük melletti küldetésük tudata. Ezért meg kell őket hívni, hogy rendszeresen vegyenek részt a lelki képzés találkozóin.

A gyermekek felé is történjenek alkalmas kezdeményezések annak érdekében, hogy jobban megismerjék a diakónusi szolgálatot.

79. A diakónusképzés szükséges része az intellektuális képzés, mert hatékony táplálékot ad a lelki élethez, és értékes eszköz a szolgálatban. Különösen sürgető ma, amikor az újra evangelizálás kihívása hangzik az Egyház felé, és válaszolni kell rá, most a harmadik évezred küszöbén. A vallási közömbösség, a lelki értékek elhomályosodása, a helyes erkölcsi lelkiismeret elvesztése és a kultúrák sokfélesége követeli, hogy akik a fölszentelt szolgálatot választják, komoly és teljes képzést kapjanak.

A Katolikus Nevelés Kongregációja 1969-ben Come è a conoscenza kezdetű körlevelével fölszólította a Püspöki Konferenciákat, hogy dolgozzák ki a diakónusjelöltek elméleti képzésének tervét, úgy, hogy az számoljon a különböző személyes és egyházi körülményekkel, ugyanakkor minden áron el kell kerülni „az elsietett vagy felületes felkészítést, mert a diakónusok feladatai, ahogyan azt a Lumen gentium 29. pontja és a Motu proprio[118] 22. pontja meghatározza, „olyan jelentősek, hogy megkövetelik a megbízható és hatékony felkészítést.”

80. A szempontok, melyeket e képzés megtervezésekor figyelembe kell venni, a következők:

a) a diakónusnak képesnek kell lennie arra, hogy számot adjon hitéről és törekedjen kiérlelni egy eleven egyháztudatot;
b) föl kell készíteni szolgálatának különleges feladataira;
c) meg kell szereznie a képességet, mellyel értékelni tudja a különböző helyzeteket, és hozzá tud járulni az evangélium megfelelő inkulturációjához;
d) ismernie kell a kommunikációs technikákat és a csoportvezetés technikáit, tudnia kell a nyilvánosság előtt beszélni, s legyen képes vezetni és tanácsot adni.

81. E szempontok figyelembe vételével a következő témákat kell kiválasztni:[119]

a) bevezetés a Szentírásba és helyes értelmezésébe; az Ó- és Újszövetség teológiája; a Szentírás és a hagyomány kölcsönös kapcsolata; a Szentírás használata az igehirdetésben, a katekézisben és általában a lelkipásztori tevékenységben;
b) bevezetés az egyházatyák tanulmányozásába és alapvető egyháztörténeti ismeretek;
c) a fundamentális teológia, a teológia forrásainak, témáinak és módszereinek bemutatásával, a kinyilatkoztatással kapcsolatos kérdések, a hit és értelem kapcsolata, melyek képessé teszik a leendő diakónusokat arra, hogy ki tudják fejezni a hit értelmes voltát;
d) a dogmatika a maga szentháromság- és teremtéstani, krisztológiai, ekkleziológiai, mariológiai, antropológiai, ökumenikus, szentségtani (különös tekintettel a fölszentelt szolgálat teológiájára) és eszkatologikus részeivel;
e) a keresztény erkölcstan személyes és társadalmi dimenzióival, különös tekintettel az Egyház szociális tanítására;
f) a lelki élet teológiája;
g) a liturgia;
h) az egyházjog.

A helyzeteknek és szükségleteknek megfelelően a tanulmányi programba be kell építeni más tantárgyakat is, mint például az egyéb vallások tanulmányozása, válogatott filozófiai kérdések, bizonyos gazdasági és politikai problémák kifejtése.[120]

82. A teológiai képzés helye, ahol lehetséges, a már meglévő hittudományi intézetek vagy a teológiai képzés egyéb intézményei. Ahol új iskolát kell nyitni a diakónusok teológiai képzésére, ügyelni kell arra, hogy az előadások és szemináriumok óraszáma három év alatt ne legyen kevesebb ezernél. Legalább a jelentősebb kurzusok vizsgával végződjenek, s a harmadik év végén legyen egy összefoglaló záróvizsga.

83. Az elméleti képzés megkezdéséhez szükséges egy azt megelőző alapképzés, amit az egyes országok kulturális helyzete szerint kell meghatározni.

84. A jelöltek legyenek készen arra, hogy képzésük a szentelés után is folytatódik. Ezért törekedjenek összegyűjteni egy kis személyes, teológiai-lelkipásztori jellegű könyvtárt, és készségesen vegyenek részt a folyamatos képzés programjain.

85. Tág értelemben a lelkipásztori képzés egybeesik a lelki képzéssel: arra irányul, hogy egyre inkább azonosuljon a jelölt Krisztus diakóniájával. Ezt a célt kell az egész képzési struktúra minden összetevője elé kitűzni, hogy azok a diakónusképzés egyetlen célja felé irányuljanak, melynek természetéhez tartozik, hogy Krisztusnak, az Atya szolgájának szentsége legyen.

Szoros értelemben a lelkipásztori képzés a külön teológiai tantárgy és a bevezető gyakorlat által történik.

86. A teológiai tantárgyat teológia pastoralis-nak hívjuk. „A lelkipásztorkodás teológiájának vagy gyakorlati teológiának teológiai tantárgynak – a Szentlélek erejéből a történelemben naponta épülő Egyház tudományos megközelítésének – kell lennie. Tárgya tehát az Egyház mint az „üdvösség egyetemes szentsége”, mint a Jézus Krisztusban, az Igében, a Szentségben és a Szeretet szolgálatában jelenlévő üdvösség jele és élő eszköze.”[121] E tantárgy célja tehát azoknak az elveknek, szempontoknak és módszereknek bemutatása, melyek az Egyház apostoli-missziós tevékenységét irányítják a történelemben.A diakónusok számára kialakított teologia pastoralisnak külön figyelnie kell a kifejezetten diakónusi területekre, melyek:

a) a liturgikus gyakorlat: a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása, az oltár szolgálata;
b) az ige hirdetése a szolgálat különféle helyzeteiben: prédikáció, katekézis, szentségekre való fölkészítés, homília;
c) az Egyház törekvései a társadalmi igazságosság és a karitász témaköreiben;
d) a közösségi élet, különösen a családi csoportok, kisközösségek, csoportok és mozgalmak stb. támogatása.

Hasznosak lehetnek olyan tantárgyak is, melyek különleges szolgálatokra készítik föl a jelölteket. Ilyen például a pszichológia, kateketikai pedagógia, homiletika, ének, egyházi adminisztráció, informatika stb.[122]

87. A teológia pastoralis oktatásával együtt (s lehetőleg ahhoz kapcsolódva) minden jelöltnek biztosítani kell a bevezető gyakorlatot, ami lehetőséget nyújt számára konkrét helyzetekben kipróbálni a tanultakat. E gyakorlatnak fokozatosnak, differenciáltnak és állandóan ellenőrzöttnek kell lennie. A tevékenységi körök megválasztásakor figyelembe kell venni, hogy miről szólt a tanítás, s ügyelni kell rá, hogy valóban azt gyakorolják. Gondoskodni kell arról, hogy a jelöltek aktívan vegyenek részt az egyházmegyei lelkipásztorkodásban, s időről időre cseréljék ki tapasztalataikat a már szolgálatban lévő diakónusokkal.

88. Mindezeken túl törekedni kell arra, hogy a leendő diakónusokban erős misszináriusi érzék alakuljon ki. A papokhoz hasonlóan ugyanis a szenteléssel ők is kapnak egy olyan lelki ajándékot, mely fölkészíti őket az egyetemes küldetésre egészen a föld szélső határáig (Vö. ApCsel 1,8).[123] Segítséget kell tehát kapniuk ahhoz, hogy tudatosodjék bennük ez a missziós jelleg, s kapjanak fölkészítést az Ige nem keresztényeknek történő hirdetésére, főként azoknak, akik népükhöz tartoznak. De ne hiányozzék a pogányoknak szóló misszió távlata sem, amennyiben a körülmények ezt igénylik és megengedik.

89. A Didascalia Apostolorum ezt ajánlja az első század diakónusainak: „Urunk és Üdvözítőnk az Evangéliumban ezt mondta: Aki első akar lenni közületek, legyen a szolgátok, hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon és váltságul adja életét sokakért. Így tegyetek ti is, diakónusok, akkor is. ha ez azt hozza magával, hogy életeteket adjátok testvéreitekért, a szolgálatért, amit be kell töltenetek.”[124] E felszólítás a lehető legaktuálisabb azok számára, akik ma kapnak meghívást a diakonátusra, és arra inti őket, hogy nagy odaadással készüljenek leendő szolgálatukra.

90. Az egész világ Püspöki Konferenciái és ordináriusai, akikre rábízzuk e dokumentumot, gondoskodjanak róla, hogy papjaikkal és azok közösségeivel együtt figyelmes reflexió tárgyává tegyék. Jelentős igazodási pont lesz azoknak az egyházaknak, melyekben az állandó diakonátus élő és tevékeny valóság; a többieknek hatékony felhívás lesz az állandó diakonátusnak mint a Szentlélek drága ajándékának megbecsülésére.

II. János Pál pápa a jelen „Az állandó diakónusok képzésének alapvető szabályai”-t jóváhagyta és közzétételét elrendelte.

Róma, a Kongregáció székhelyéről, 1998. február 22-én Szent Péter katedrájának ünnepén

Pio Laghi bíboros, prefektus
José Saraiva Martins
tuburnikai c. érsek titkár

A diakónus fölszentelt szolga.

1. A diakonátus forrása Krisztus fölszenteltsége és küldetése, s a diakónus arra hivatott, hogy ezekből részesedjék.[125] A kézrátétel és a fölszentelő imádság által a fölszentelt szolgaa hierarchia tagja lesz. Ez a körülmény határozza meg teológiai és jogi helyzetét az Egyházban.

2. Az admisszió alkalmával minden diakónusjelöltnek világosan, írásban kell kifejeznie szándékát, hogy az Egyháznak akar szolgálni[126] egész életében egy meghatározott földrajzi területen vagy személyi prelatúrában, vagy az Istennek szentelt élet olyan intézményében és az Apostoli élet olyan társaságában, melynek joga van inkardinálni.[127] Ennek az írott kérvénynek elfogadója csak az lehet, akinek inkardinációs joga van, s ez az elfogadás határozza meg, hogy ki a jelölt ordináriusa.[128] Az inkardináció olyan jogi kötelék, melynek ekkleziológiai és spirituális jelentése van, amennyiben kifejezi a diakónus egyházi szolgálatra szenteltségét.

3. Egy diakónus, aki már inkardináltatott egy egyházkormányzati egységbe (egyházmegyébe vagy személyi prelatúrába), a jog szabályai szerint egy másik egységbe inkardináható.[129] Ha egy diakónus jogos indokok alapján szolgálatát nem abban az egyházmegyében akarja folytatni, ahová inkardinálták, mindkét püspöktől írásos engedélyt kell kapnia.

A püspökök támogassák egyházmegyéjük azon diakónusait, akik akár véglegesen, akár egy időre klérushiányban szenvedő részegyházban akarnak szolgálni, főként azokat, akik megfelelő fölkészítés után a pogány misszióba akarnak menni. A diakónusok jogait és kötelességeit az érintett püspökök alkalmas megállapodással szabályozzák.[130] A püspök kötelessége, hogy különlegesen törődjön egyházmegyéje diakónusaival.[131] Személyesen vagy megbízott pap által főként azokra legyen gondja, akik különösen élethelyzetben vannak.

4. Az a diakónus, aki az Istennek szentelt élet egy intézményébe vagy az Apostoli élet egy társaságába inkardinálódott, szolgálatát a püspök irányítása alatt végzi mindenben, ami a lelkipásztorkodást, a liturgiát és a apostolkodást érinti, ugyanakkor illetékességi körében saját elöljárójának is alárendeltje és hűségesen tartania kell a közösség fegyelmét, melyhez tartozik.[132] Ha másik egyházmegyében lévő másik szerzetesi közösségbe helyezik át, az elöljárónak a diakónust be kell mutatnia a ordináriusnak, hogy engedély adjon szolgálatához, melynek módját a két elöljáró bölcs megegyezése határozza meg.

5. Az állandó diakónus sajátos hivatása föltételezi a megmaradást e rendfokozatban. Mindazonáltal egy esetleges továbblépés a papságra a nőtlen vagy megözvegyült állandó diakónusok számára csak akkor lehetséges, ha rendkívüli és súlyos indokok javallják. A döntés a papság rendjébe bocsátásról a saját megyéspüspököt illeti, föltéve, hogy nincsenek más, a Szentszéknek fönntartott akadályok.[133] Az eset rendkívülisége miatt helyes, ha előzetesen konzultál a Katolikus Nevelés Kongregációjával a jelölt teológiai és szellemi fölkészítéséről, s a Klérus Kongregációval a lelkipásztori fölkészítésről és a szóbanforgó diakónus alkalmasságáról a papi szolgálatra.

6. A diakónusokat a kapott rend alapján szentségi testvériség köti összes egymással. Valamennyien ugyanazért dolgoznak: Krisztus testének építéséért a püspök irányítása alatt, közösségben a Szentatyával.[134] A diakónusok mindegyike érezze, hogy kapcsolatban van diakónustestvéreivel a szeretet, az imádság, a püspök iránti engedelmesség, a szolgálati buzgóság és együttműködés kötelékében. Nagyon jó, ha a diakónusok a püspök beleegyezésével szabályos időközönként összegyűlnek a püspök vagy megbízottja körül, hogy átgondolják szolgálatukat, kicseréljék tapasztalataikat, továbbképzést kapjanak, s kölcsönösen buzdítsák egymást a hűségre.

Az állandó diakónusok e találkozói példát adhatnak a diakónus-szentelésre készülő jelölteknek is.

A helyi püspök feladata, hogy egyházmegyéje diakónusaiban táplálja a kommunió lelkületét, és elkerülje azt a „testületképződést”, mely a korábbi időkben annyira hozzájárult az állandó diakonátus megszünéséhez.

7. A diakónus jogállása kötelezettségek és jogok együttesét is magával hozza a Kánonjogi Kódex klerikusok kötelességeire és jogaira vonatkozó 273-283. kánonjai szerint, természetesen a diakónusokra vonatkozó formában.

8. A diakónusszentelés szertartásában szerepel a püspök iránti engedelmesség mint ígéret: „Ígérsz-e tiszteletet és engedelmességet nekem és utódaimnak?”[135] Amikor a diakónus engedelmességet ígér a püspöknek, Jézust követi az engedelmesség emberét (Vö. Fil 2,5-11), kinek példája szerint a diakónusi engedelmességet a figyelmes odahallgatás (Vö. Zsid 10,5; Jn 4,34) és a radikális rendelkezésre állás jellemzi (Vö. Lk 9,54; 10,1).

A diakónus tehát elsősorban Istennek kötelezi el magát, hogy teljesen az Atya akarata szerint fog cselekedni; ugyanakkor az Egyháznak is elköteleződik, melynek szüksége van teljesen a rendelkezésére álló személyekre.[136] Az imádságban és az imádságos lelkületben, melynek át kell őt hatnia, a diakónus napról napra mélyítse el teljes önátadását, úgy, ahogy az Úr Krisztus tette, „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8)

Az engedelmességnek ez a szemlélete készíti föl a diakónust konkrét kötelezettségeinek elfogadására, melyre a szentelésben ígéretet tett, az Egyház törvénye szerint: „Hacsak törvényes akadály nem mentesíti őket, a klerikusok kötelesek elfogadni és hűségesen teljesíteni azt a feladatot, amit ordináriusuk rájuk bízott.”[137] A kötelezettség alapja a püspöki szolgálatban való részesedés, melyet az ordo szentsége és a kánoni küldetés ad.Az engedelmesség és a rendelkezésre állás határait maga diakónusi szolgálat határozza meg és mindaz, ami e szolgálattal tárgyilagosan és közvetlenül (objektíve, directe et immediate ??) kapcsolatban van.

A püspök a kinevező okiratban határozza meg a diakónus számára a személyes képességeinek, nőtlen vagy családos állapotának, képzettségének, életkorának és lelki szempontból törvényes törekvéseinek megfelelő feladatot. Határozza meg továbbá a földrajzi területet, vagy a személyek körét, akiknek apostoli szolgálata szól; s azt is, hogy a hivatal időleges vagy végleges-e, s hogy melyik pap lesz felelős a diakónus hivatali körébe tartozó lelkek gondozásáért.

9. A klerikusok kötelessége, hogy a testvériség és az imádság kötelékében éljenek, működjenek együtt egymással és a püspökkel, ismerjék el és támogassák a laikus hívők küldetését is az Egyházban és a világban,[138] olyan józan és egyszerű életmódot folytatva, mely nyitott „az ajándékozás kultúrájára”, és elősegíti a nagylelkű, testvéri osztozkodást.[139]

10. Az állandó diakónusok nem kötelesek egyházi ruhát hordani, szemben a papságra készülő diakónusokkal,[140] akikre érvényesek a papokra vonatkozó szabályok.[141] Az Istennek szentelt élet intézményeinek és az Apostoli élet társaságainak tagjai e vonatkozásban kövessék a Kánonjogi Kódex rájuk vonatkozó rendelkezését.[142]

11. Az Egyház a maga kánonjogában elismeri a diakónusok egymás közötti társulási jogát lelki életük gyarapítására, jámborsági gyakorlatok és karitatív szolgálatok végzésére, vagy más célból, teljes összhangban fölszenteltségükkel és küldetésükkel.[143] A diakónusok számára nem megengedett – mint a többi klerikus számára sem – olyan társulások vagy bármiféle csoportosulások alapítása és az azokban való részvétel, melyek nem egyeztethetők össze a klerikusi állapottal vagy akadályozzák szolgálatuk jó végzését. Kerüljék azokat a társulásokat is, melyek természetük, célkitűzésük és eljárásmódjuk miatt csorbítják az Egyház hierarchiájával való teljes közösségüket; továbbá azokat, melyek ártanak a diakónusi mivoltnak, és azon kötelességek teljesítésének, melyeket Isten népe szolgálatában kell végezniük; s végül azokat a társaságokat, melyek az Egyház ellen tevékenykednek.[144]

Teljesen össze nem egyeztethetők volnának a diakónussággal olyan társulások, melyek képviseleti szándékkal akarnák összefogni a diakónusokat valami testületbe, szakszervezetbe, vagy bármi más, befolyásolásra alkalmas csoportosulásba, mely valójában a világiakéhoz hasonló mesterséggé vagy foglalkozássá torzítaná szent szolgálatukat. Ugyanilyenek azok a társulások, melyek bármi módon megrontanák a többi diakónusokkal és a saját püspökkel való közvetlen kapcsolatot.

Az ilyen társulások azért tiltottak, mert ártanak a szent diakónusi szolgálatnak, mely abba a veszélybe kerül, hogy bérmunkának tekintik és a fölszentelt pásztorokkal való szembeálláshoz vezetnek, akiket csupán munkaadónak tekintenek.[145]

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy semmiféle magántársulás nem tekinthető egyházi jellegűnek, statútumainak az illetékes egyházi hatóság részéről végzett előzetes felülvizsgálata nélkül;[146] s hogy ugyanannak a hatóságnak joga felügyelni a társulások életére és a kitűzött célok megvalósítására.[147]

Az egyházi társulásokból vagy mozgalmakból való diakónusoknak nem kell megtagadniuk az ilyen csoportosulások lelki értékeit, hiszen ezekben a részegyház szolgálata és küldetésük számára támaszt és segítséget találhatnak.

12. A diakónus esetleges foglalkozásbeli tevékenységének más a jelentése, mint a laikus hívők esetében.[148] Az állandó diakónusok esetében a munka a szolgálathoz kötődik; mindazonáltal ne feledjék, hogy a laikus hívők sajátos küldetésük miatt „különösen arra hivatottak, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává.”[149]

Az Egyház érvényben lévő fegyelme nem tiltja, hogy az állandó diakónusok polgári hatalom gyakorlásával járó foglalkozást űzzenek, és azt sem, hogy anyagi javakat kezeljenek, vagy számadási kötelezettséggel járó világi hivatalt viseljenek, kivéve azokat, melyek a többi klerikus számára is tiltottak.[150]

E tilalom nehézségeket okozhat, ezért a részleges jog másként is rendelkezhet.Kereskedelmi vagy üzleti tevékenység esetén[151] – melyek a diakónusok számára megengedettek, hacsak a részleges jog másként nem intézkedik – a diakónusok feladata, hogy tanúságot tegyenek a tisztességről és a intergitatis deontologicae-ről, az igazságosság és a polgári törvények megtartásával, föltéve, hogy azok nem ellenkeznek a természetjoggal, az egyház Tanítóhivatalával, törvényeivel és szabadságával.[152]

Ez az engedély nem érvényes az Istennek szentelt élet intézményeinek és az Apostoli élet társaságainak diakónus tagjai esetében.[153]

Mindenesetre az állandó diakónusok a dolgokat okosan mérlegeljék, s kérjenek tanácsot saját püspöküktől, főként a bonyolultabb esetekben. Az ilyen, a közösség számára bármennyire hasznos és egyébként tisztességes foglalkozások – ha állandó diakónus űzi – létrehozhatnak olyan helyzeteket, melyek csak nehezen egyeztethetők össze szolgálatuk sajátos lelkipásztori feladataival. Ezért az illetékes hatóság, figyelembe véve az egyházi közösség igényeit és a lelkipásztori tevékenység hatékonyságát, minden esetet gondosan mérlegeljen, akkor is, ha a diakónusszentelés után változtat valaki foglalkozást.

Lelkiismereti konflikus esetén a diakónus még nagy áldozatok árán sem cselekedhet másként, mint azt az Egyház tanítása és fegyelme követeli.

13. A diakónusoknak mint fölszentelt szolgáknak ügyelniük kell a szolgálat és a lelkipásztori szeretet elsőbbségére, úgy, hogy „mindig a lehető legjobban segítsék elő az igazságos békét és egyetértést az emberek között”[154] Az aktív részvétel a politikai pártokban és szakszervezetekben rendkívüli körülmények között megengedhető „az Egyház jogainak védelmére vagy a közjó szolgálatára”[155] a püspöki konferenciák szabályai szerint;[156] változatlanul érvényben marad azonban a határozott tilalom olyan pártokkal és szakszervezeti csoportokkal való együttműködésre, melyek a katolikus tanítással össze nem egyeztethető ideológiákra, koalíciókra és gyakorlatra támaszkodnak.

14. A diakónusnak rendes körülmények között engedélyt kell kapnia saját ordináriusától vagy nagyobb elöljárójától ahhoz, hogy a részleges jogban pontosabban meghatározott „huzamosabb időre” eltávozzék az egyházmegyéből.[157]

15. A hivatásszerű foglalkozást folytató diakónusoknak a foglalkozásukból eredő jövedelmükből kell fönntartaniuk magukat.[158] Teljesen törvényes, hogy ha valaki egészen Isten szolgálatára adja magát egyházi hivatalok betöltésében,[159] méltányos fizetés illesse, hiszen „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7), és „az Úr úgy rendelte, hogy az Evangélium hirdetői az Evangéliumból éljenek.” (1Kor 9,14) Ez azonban nem zárja ki, hogy miként Pál apostol tette (Vö. 1Kor 9,12), lemondjon e jogáról és másként gondoskodjék fönntartásáról. Nem könnyű az ellátás tekintetében általános és kötelező erejű szabályokat adni, tekintettel a diakónusok nagyon változatos helyzetére a különböző részegyházakban és különböző országokban. Továbbá e témakörben figyelem kell venni a Szentszék és a Püspöki Konferenciák kormányokkal kötött megegyezéseit. Ezért a megfelelő szabályozás a részleges jogra tartozik.

16. Azoknak a klerikusoknak, akik aktív és konkrét módon egyházi szolgálatban állnak, joguk van a létfenntartáshoz, mely magában foglalja a „megfelelő díjazást”[160] és a társadalombiztosítást.[161]

A nős diakónusokkal kapcsolatban a Kánonjogi Kódex így rendelkezik: „Azok a nős diakónusok, akik teljesen az egyházi szolgálatra szentelik magukat, olyan díjazást érdemelnek, hogy magukat és családjukat el tudják tartani; azok pedig, akik világi foglalkozásuk alapján, melyet gyakorolnak, vagy gyakoroltak, díjazásban részesülnek, ebből a jövedelmükből gondoskodjanak maguk és családjuk szükségleteiről.”[162] Azzal, hogy a díjazásnak „megfelelőnek” kell lennie, meg vannak adva a díjazás mértékét meghatározó tényezők: a személyes adatok, a gyakorolt hivatal természete, a hely és idő körülményei, a szolgálattevő életszükségletei (beleértve családját is, ha nős), méltányos megfizetési lehetősége azoknak, akik esetleg az ő szolgálatukra vannak. Olyan általános kritériumokról van szó, melyek minden klerikusra érvényesek.

„Az egyházmegye javára szolgálatot teljesítő klerikusok ellátására „ minden egyházmegyében föl kell állítani egy olyan intézményt, mely erre a célra „javakat vagy adományokat gyűjt”.[163] A klerikusok társadalombiztosítását – ha másként nincs rendezve – megfelelő intézményre kell bízni.[164]

17. A nőtlen diakónusok, akik teljes munkaidőben egyházmegyei szolgálatban állnak, ha más jövedelmi forrásuk nincs, szintén jogosultak az általános elvek szerinti díjazásra.[165]

18. A nős diakónusoknak, akik teljes munkaidőben egyházmegyei szolgálatban állnak és semmi más jövedelmi forrásuk nincs, olyan díjazást kell kapniuk, hogy abból fedezni tudják önmaguk és családjuk fenntartását[166] a fentebbi általános elvnek megfelelően.

19. A nős diakónusoknak, akik teljes- vagy részmunkaidőben egyházmegyei szolgálatban állnak, ha polgári foglalkozásukból, melyet gyakorolnak vagy gyakoroltak, díjazásban részesülnek, ebből a jövedelmükből gondoskodjanak maguk és családjuk szükségleteiről.[167]

20. Ezt az összetett témakört a részleges jognak kell megfelelő szabályokkal rendeznie, meghatározva például, hogy az intézményeknek vagy plébániáknak, melyek igényben veszik a diakónus szolgálatát, hogyan kell gondoskodniuk a fölmerült kiadásokról.

Ezen túlmenően a részleges jog meghatározhatja, hogy milyen terhet kell vállalnia az egyházmegyének olyan diakónusa esetében, aki önhibáján kívül elveszíti polgári munkahelyét. Hasonlóképpen jó pontosan meghatározni az egyházmegye esetleges anyagi kötelezettségeit a feleséggel és a gyermekekkel szemben a nős diakónus halála esetén. Ahol lehet, nagyon jó, ha a diakónus még a szentelés előtt biztosítást köt az ilyen esetekre.

21. A diakónus arra hivatott, hogy nagylelkű odaadással és mindig megújított állhatatossággal éljen a kapott rendben, hűségben Isten örök hűségéhez. Az egyszer érvényesen kapott szentelés soha nem semmisül meg. Mindazonáltal a klerikusi státusz elveszíthető a kánonjogi törvényben meghatározott módokon.[168]

22. A diakónus szolgálatát a II. Vatikáni Zsinat „a liturgia, az ige és a szeretet diakoníájának” hármasságában foglalta össze.[169] Így fejeződik ki a fölszentelt szolgálatban a diakónusi részesedés Krisztus egyetlen és hármas feladatában. A diakónus „tanító, mert hirdeti és magyarázza Isten Igéjét; megszentelő, mert kiszolgáltatja a keresztség és az Eucharisztia szentségét és a szentelményeket, részt veszt a szentmise bemutatásában; mint »a Vér szolgája« őrzi és szétosztja az Eucharisztiát; vezető, mert serkenti a közösséget vagy az egyházi élet egy részletét.”[170] Így a diakónus segíti és szolgálja a püspököket és papokat, akik minden liturgiát vezetnek, felülgyelnek a tanításra és irányítják Isten népét.

A diakónusoknak a hívők közössége szolgálatában „együtt kell működniük – előítéletek és oktalan kezdeményezések nélkül – a keresztények egységének építésében”,[171] ápolva azokat az emberi tulajdonságokat, melyek elfogadottá és hihetővé teszik a személyt mások számára, amiből fakadóan vigyáz a nyelvére és dialógus-képsségére, hogy valóban hiteles ökumenikus magatartásra tehessen szert.[172]

23. A szentelő püspök e szavakkal adja át az evangéliumos könyvet a diakónusnak: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél!”[173] A papokhoz hasonlóan a diakónusok is teljesen az embereknek szentelik magukat mind erkölcsös életükkel, mind a Krisztus misztériumának nyílt hirdetésével, akár a keresztény tanítás továbbadásában, akár a kor problémáinak tanulmányozásában. A diakónus fő feladata tehát együttműködni a püspökkel és a papokkal, a szolgálat végzésében[174] nem a saját bölcsességével, hanem Isten Igéjének bölcsességével, miközben mindenkit hív a megtérésre és az életszentségre.[175] E küldetés teljesítése érdekében a diakónusoknak elsősorban a Szentírás, a szenthagyomány, a liturgia és az Egyház életének gondos tanulmányozásával kell fölkészülniük.[176] Továbbá a szent letétemény értelmezésében és alkalmazásában tanulékonyan kell követniük azok Tanítóhivatalát, akik „az isteni és katolikus igazság tanúi”,[177] tudniillik a római Pápa és a vele közösségben lévő püspökök Tanítóhivatalát,[178] hogy így „csorbítatlanul és hűségesen adják elő Krisztus misztériumát”.[179]

Végül meg kell tanulniuk annak művészet, hogyan lehet a modern emberrel – a különböző életszakaszokban és a változatos kulturális helyzetekben – hatékonyan és csorbítások nélkül közölni a hitet.[180]

24. A diakónus sajátos feladata hirdetni az evangéliumot és prédikálni Isten Igéjét.[181] A diakónusok a jog által megszabott föltételek mellett bárhol gyakorolható prédikálási fölhatalmazással rendelkeznek.[182] E fölhatalmazás az ordo szentségből fakad és a templom igazgatójának legalább vélelmezett beleegyezésével kell gyakorolni, azzal az alázattal, hogy a beszélő szolgája és nem ura Isten Igéjének. ezért mindig aktuális az Apostol figyelnmeztetése: „Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg Isten szavát, hanem Isten jelenlétében nyíilatn hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberet lelkiismeretére.”(2Kor 4,1-2)[183]

25. Azokban az esetekben, amikor a diakónusok liturgikus szertartást vezetnek, vagy amikor a hatályos szabályok szerint[184] külön megbízzák őket, igen nagy gondot fordítsanak a homíliára, mert az „Isten csodatetteit hirdeti az üdvösség történetében, azaz Krisztus misztériumában, mely jelen van és működik bennünk mindig, de kiváltképpen a liturgikus ünnepléseken.”[185] Éppen ezért gondosan készítsék elő imádsággal, a szent szövegek tanulmányozásával, teljes összhangban a Tanítóhivatallal, figyelembe véve a hallgatók elvárásait.

Nagy figyelmet fordítsanak a hívők katekézisére is a keresztény élet különböző szakaszaiban, azaz segítsék őket a Krisztusba vetett hit megismerésére és megerősítésére a szentségek vétele által, valamint kifejezésére személyes, családi, hivatásbeli és társadalmi életükkel.[186] E katekézis ma annál inkább sürgető, s annál inkább átfogóan, hűségesen, világosan és a fölösleges problémák fölvetésétől mentesen kell végezni, minél inkább szekularizálódik a társadalom, s minél nagyobbak a modern élet kihívásai az ember és az evangélium felé.

26. Épp ennek a társadalomnak szól az új evangelizáció, mely a lehető legnagyobb erőfeszítéseket igényli a fölszentelt szolgálat részéről. Ennek érdekében „az imádságból, s mindenekelőtt az Eucharisztia szeretetéből táplálkozva”[187] a diakónusok – amellett, hogy részt vesznek az egyházmegye vagy a plébánia kateketikai, evangelizációs, szentségekre előkészítő programjaiban –, amennyiben világi munkakörben dolgoznak, adják át ott is az Igét akár kifejezetten, akár tevékeny jelenlétükkel azokban a körökben, ahol a közvélemény formálódik, vagy ahol valóra válnak az etikai normák (például az élet, a család jogai, a szociális kérdés stb. szolgálatában); tartsák szem előtt azokat a nagy lehetőségeket, melyeket az Ige szolgálatának biztosít a vallás és az erkölcs tanítása az iskolákban,[188] a katolikus és az állami egyetemeken való oktatás[189] és a modern tömegtájékoztató eszközök megfelelő használata.[190]

Ezek az új Areopágok a józan tanítás mellett sajátos fölkészülést igényelnek; mindazonáltal hatékony eszközök az evangélium korunk emberéhez és társadalmához való eljuttatására.[191]

Végül a diakónusok ne feledjék, hogy a hit és erkölcs kérdéseit érintő írásaikat megjelenésük előtt alá kell vetni az ordinárius ítéletének,[192] s ugyanígy a helyi ordinárius írásos engedélye szükséges ahhoz, hogy olyan sajtótermékekbe írjanak, melyek a katolikus vallást és a jó erkölcsöket támadni szokták. A rádiós és televíziós adások tekintetében tartsák be a Püspöki Konferencia által adott szabályokat.[193]

Azt minden esetben elsődleges és mellőzhetetlen követelményként tartsák szem előtt, hogy az igazság előadásában nem bocsátkozhatnak semmiféle egyezkedésbe.

27. Ne feledjék a diakónusok, hogy az Egyház természete szerint missziós,[194] részben azért, mert az Atya terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, részben, mert a föltámadott Úrtól kifejezett parancsot kapott arra, hogy minden teremtménynek hirdesse az evangéliumot, és keresztelje meg azokat, akik hinni fognak (Vö. Mk 16,15-16; Mt 28,19). A diakónusok ennek az Egyház szolgái, ezért még ha inkardinálva vannak is egy részegyházba, nem vonhatják ki magukat az Egyház egyetemes küldetéséből, következésképpen mindig nyitottnak kell lenniük a pogány misszióra is, oly mértékben és oly módon, ahogyan – ha nősek – családi és foglalkozásbeli kötelezettségeik megengedik.[195]

A szolgálat köre akkora, amekkora az Egyház küldetési köre; ezért a diakónus missziós törekvése magában foglalja az Ige, a liturgia és a szeretet szolgálatát, melyek folytatódnak a mindennapi életben. A küldetés kiterjed a Krisztus melletti tanúságtételre, az esetleges világi munkakörben is

28. A szentelés szertartása a diakónusi szolgálat egy másik szempontját, az oltár szolgálatát is kiemeli.[196]

A diakónus azért kapja az ordo szentségét, hogy szolgaként szolgálja a keresztény közösség megszentelését, hierarchikus közösségben a püspökkel és a papokkal. Szentségi, azaz belső, szerves és össze nem keverhető segítséget nyújt a püspöki, és alárendeltként a papi szolgálat számára.

Nyilvánvaló, hogy az oltárnál végzett szolgálat – mivel az ordo szentségéből fakad – lényegében különbözik mindenféle liturgikus szolgálattól, amit a lelkipásztorok a nem szentelt hívőkre bízhatnak. A diakónus liturgikus szolgálata különbözik a fölszentelt papi szolgálattól is.[197]

Ebből következik egyrészt, hogy az eucharisztikus áldozat fölajánlásakor a diakónus nem valósíthatja meg a misztériumot, másrészt hatékonyan képviseli a hívő népet és sajátos módon segíti azt, hogy egyesüljön Krisztus életének föláldozásával; továbbá magának Krisztusnak nevében szolgál annak érdekében, hogy az Egyházat részesítse az áldozat gyümölcseiben.

Mivel „a liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje,”[198] a diakónusszentelés szentségi kegyelem forrása is, mely termékennyé teszi a diakónus egész szolgálatát; e kegyelemre válaszolnia kell azzal is, hogy teológiailag és liturgikusan jól fölkészül annak érdekében, hogy méltón vehessen részt a szentségek és szentelmények ünneplésében.

29. Szolgálata során a diakónus mindig legyen tudatában, hogy „minden liturgikus ünneplés a Főpap Krisztus és az Ő teste, az Egyház műve, s mint ilyen kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében.”[199] A liturgia a kegyelem és a megszentelés forrása. Hatékonysága a megváltó Krisztusból való, és semmiképpen nem függ a szolga életszentségétől. Ennek bizonyossága alázatossá teszi a diakónust, aki soha nem tudja meghiúsítani Krisztus művét, ugyanakkor életszentségre sürgeti, hogy méltó legyen a szolgálatra. A liturgikus cselekményeket tehát nem lehet a magán vagy társas cselekmények szintjére lefokozni, amit bárki a maga kedve szerint alakíthat, hanem az Egyház egyetemes testéhez tartoznak.[200] A diakónusoknak meg kell tartaniuk a szent szolgálatok liturgikus törvényeit olyan áhítattal, hogy a hívőket be tudják vonni a tudatos részvételbe, mely erősíti hitüket, megdicsőíti Istent és megszenteli az Egyházat.[201]

30. Az Egyház hagyománya és a kánonjog törvénye szerint [202] a diakónusok dolga, hogy „segítsék a püspököt és a papokat az isteni misztériumok ünneplésében.”[203] Közreműködnek tehát az olyan ünnepléseknél, melyekbe az egész közösség bekapcsolódik, s gondoskodnak arról, hogy valamennyien bensőségesen vehessenek részt és elvégezhessék a különféle szolgálatokat.[204]

Tartsák szem előtt a jelentős esztétikai szempontot is, mely a teljes emberrel megérezteti az ünneplés szépségét. A zene és az ének, bármilyen egyszerűek, a prédikáció szava, a Krisztus megbocsátását és békéjét átélő hívők közössége olyan drága kincs, amit a diakónusnak a maga részéről gyarapítania kell. Mindenben hűségesen ragaszkodjanak a liturgikus könyvek tartalmához.

Semmit ne tegyenek hozzá, el ne vegyenek belőle, vagy meg ne változtassanak kényük-kedvük szerint.[205] A liturgia önkényes változtatása megfosztja azt Krisztus benne rejlő misztériumának gazdagságától, és jele lehet olyan dolgok felülbírálatának, melyeket az Egyház bölcsen meghatározott. Éppen ezért arra törekedjenek, hogy csak azt tegyék, ami hatáskörükbe tartozik, de azt mind tegyék meg.[206] Az előírt liturgikus ruhákat méltósággal öltsék magukra.[207] A megfelelő liturgikus színű dalmatika, az alba, a cingulus és a stóla „alkotja a diakónus saját ruházatát”.[208]

A diakónusi szolgálat kiterjed a hívők szentségi fölkészítésére és a szentségek kiszolgáltatása utáni lelkipásztori szolgálatra is.

31. A püspök és a pap mellett a diakónus a keresztség szentségének rendes kiszolgáltatója.[209] E jog gyakorlásához vagy a plébános engedélye kell, akit különösen is megillet a plébánia hívei keresztelésének joga,[210] vagy szükséghelyzet.[211] Különös jelentősége van a diakónusok szolgálatának e szentség előkészítésében.

Az Eucharisztia

32. Az Eucharisztia ünneplésekor a diakónus asszisztál és segíti azokat, akik vezetik a közösséget és konszekrálják az Úr testét és vérét, azaz a püspököt és a papokat,[212] úgy ahogy a Római Misekönyv általános rendelkezései meghatározzák[213] és így jeleníti meg a szolga Krisztust (a latban: Christum Salvatorem): ott áll a pap mellett és segíti őt; egész sajátosan segíti a vak vagy másként beteg papot a misézésben;[214] az oltárnál kezeli a kelyhet és a könyvet, közli a hívekkel az imádságos szándékokat és fölszólítja őket a kiengesztelődés jelének megadására; ha más asszisztens vagy ministráns nincs, ő végez minden szükséges teendőt.

Nem feladata a diakónusnak a szentmise könyörgéseinek és kánonjának mondása; sem olyan cselekmények vagy gesztusok végzése, melyek egyedül a misézőre tartoznak, aki konszekrál.[215]

A diakónus sajátos feladata a Szentírási könyvek olvasása.[216]

Mint a szentáldozás rendes kiszolgáltatója[217] áldoztat szentmise közben vagy azon kívül, s áldoztatja a betegeket viaticum formájában is.[218] A diakónus rendes végzője a szentségkitételnek és a szentségi áldásnak is.[219] Ugyancsak őrá tartozik, hogy vezesse a pap nélküli, vasárnapi szertartásokat.[220]

A házasság

33. A diakónusokra rá lehet bízni a családok pasztorációját, melynek elsődleges felelőse a püspök. E felelősség kiterjed az erkölcsi, liturgikus kérdésekre, de a személyes és szociális problémákra is, a családok támogatására nehézségeikben és szenvedéseikben.[221] A segítségnyújtás történhet egyházmegyei szinten vagy a plébános vezetésével helyi szinten, a keresztény házasságról szóló katekézisben, a jegyesek fölkészítésében, a házasság szentségének kiszolgáltatásakor és a házasságkötés után a házastársaknak fölajánlott támogatásban.[222]

A nős diakónusok igen nagy segítséget tudnak nyújtani a házastársi szeretetre vonatkozó evangélium és az azt támogató erények szemléltetésével, és az igazán emberi és keresztény szülői felelősség gyakorlásának példájával.

Szintén a diakónus feladata, hogy amennyiben fölhatalmazást kap a plébánostól vagy a helyi ordináriustól, szentmisén kívül eskessen, s az Egyház nevében megáldja a házasságot,[223] A diakónusnak adott megbízás a megszabott föltételek mellett[224] általánosan is megadható, de csak a Kánonjogi Kódexben meghatározott módon adható tovább.[225]

34. Dogmatikus tanítás,[226] hogy a betegek kenete szentségének kiszolgáltatása a püspöknek és a papoknak van fönntartva, tekintettel arra, hogy a szentség a bűnbocsánattal és a méltó szentáldozással áll összefüggésben.A betegek lelkipásztori gondozása rábízható a diakónusokra. Az eszközök, melyekkel a diakónusok megjelenítik a hívőknek az Egyház irántuk való szeretetét, a szenvedők ápolása, a szent kenet fölvételére való fölkészítés, a pap pótlása a hívő halálra való fölkészítésében és a szent útravaló kiszolgáltatása külön szertartással.[227]

35. A diakónusokat az Egyház kötelezi az imaórák liturgiájának végzésére, mellyel az egész titokzatos test egyesül azzal az imádsággal, melyet Krisztus, a Fő mond az Atyának. Ennek tudatában végezzék a zsolozsmát minden nap a jóváhagyott liturgikus könyvek szerint, s a Püspöki Konferencia által meghatározott módon.[228] Törekedjenek előmozdítani a keresztény közösség részvételét e liturgiában, mely soha nem magánjellegű, hanem mindig az egész Egyház cselekménye,[229] még akkor is, ha egyedül végzik.

36. A diakónus kiszolgáltatója a szentelményeknek, azoknak a szent jeleknek, „melyek szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jeleznek és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik.”[230] A diakónus tehát adhat az egyházi és szentségi élethez szorosan kapcsolódó áldásokat, melyeket neki a jog kifejezetten megenged.[231] Feladata továbbá a szentmise nélküli temetési szertartás elvégzése.[232] Mindazonáltal amikor jelen van pap, a temetés végzését rá kell bízni.[233]

37. Az ordo szentségéből eredően a diakónus, közösségben a püspökkel és az egyházmegye papságával, részesedik ezek lelkipásztori feladataiban is,[234] de másként gyakorolja, tudniillik a püspököket és a papokat szolgálva és segítve. Mivel a részesedést szentség hozza létre, a diakónusok Isten népét Krisztus nevében szolgálják. De épp emiatt szolgálatukat alázatos szeretettel kell végezniük. Szent Polikárp szava szerint mindig „legyenek irgalmasak, tevékenyek; az Úr igazságában járjanak, aki mindenki szolgája lett.”[235] Tekintélyük tehát, melyet a püspökökkel és a papokkal hierarchikus egységben gyakorolnak – miként ezt a fölszenteltség és a küldetés egysége követeli[236] –, szeretetszolgálat, s célja az, hogy a részegyház minden tagját segítse és támogassa, hogy a közösség szellemében és karizmái szerint részesedhessen az Egyház életében és küldetésében.

38. A szeretet szolgálatában a diakónusoknak a Szolga Krisztushoz kell hasonlóvá válniuk, akit képviselnek, s mindenekelőtt a szeretet és az adminisztráció szolgálatának kell szentelni magukat.[237] Ezért a szentelő imádságban a püspök azt kéri számukra az Atyaistentől, hogy „az evangéliumi erények gazdagsága töltse el őket: a tettetés nélkül való szeretet, a betegekkel és a szegényekkel való törődés ... tartsanak ki szilárdan és állhatatosan Krisztus mellett (az eredetiben: Legyenek a te Fiad képmásai), aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon.”[238] Szavukkal és példájukkal azért kell fáradozniuk, hogy az összes hívő Krisztus példáját követve szolgálja testvéreit.A szeretet egyházmegyei vagy plébániai művei, melyek a püspök és a papok elsődleges kötelességei közé tartoznak, olyan valóságok, melyeket az Egyház hagyománya szerint az Egyházban szolgálókra bíztak, tudniillik a diakónusokra.[239]

Ilyenek például a szeretetszolgálat a keresztény nevelésben; imacsoportok, ifjúsági és foglalkozásbeli csoportok vezetése; az élet támogatása minden szakaszában és a világ átformálása a keresztény rend szerint.[240] E területeken a diakónusok szolgálata különösen jelentős, mert a jelen körülmények között az emberek lelki és anyagi szükségletei, melyre az Egyháznak figyelnie kell, nagyon sokfélék. Ezért a diakónusoknak törekedniük kell a minden diszkrimináció nélküli szolgálatra, különös figyelmet fordítva az elesettebbekre és a bűnösökre. Mint Krisztus és az Egyház szolgái, emelkedjenek fölül minden ideológián és pártos érdeken, hogy meg ne fosszák az Egyház küldetését a maga erejétől, ami nem más, mint Krisztus szeretete. A szolgálatnak ugyanis meg kell tapasztaltatnia az emberrel Isten szeretetét és el kell vezetnie őt a megtérésre, hogy a szíve megnyíljon a kegyelem előtt.

A diakónusok karitatív feladata magában foglalja az Egyház javai kezelésének és karitatív műveinek szolgálatát is. A diakónusoknak e téren az a feladatuk, hogy „a hierarchia nevében teljesítsék a szeretet és az adminisztráció, valamint a szociális gondoskodás kötelezettségeit.”[241] Ezért fölvehetők az egyházmegyei vagyonkezelő hivatalába,[242] vagy bevehetők az egyházmegyei gazdasági tanácsba.[243]

39. A diakónusi szolgálat három tevékenységi köre a körülményeknek megfelelően nem egyforma helyet foglalhat el egy-egy diakónus életében, de egységet alkotnak a megváltás isteni tervének szolgálatában. Az Ige szolgálata az oltár szolgálatához vezet, mely arra sürget, hogy a liturgia a karitászba torkolló életté váljon. „Ha szemügyre vesszük e diakónia mély lelki természetét, akkor jobban érzékelhetjük a szolgálat három területének kölcsönös kapcsolatát, melyek hagyományosan a diakonátushoz tartoznak, azaz az Ige szolgálatát, az oltár szolgálatát. és a szeretet szolgálatát. A körülményeknek megfelelően a három közül egyik vagy másik egy-egy diakónus személyes munkájában különös jelentőségű lehet, de e három szolgálat elválaszthatatlanul egy Isten megváltó tervének szolgálatában.”[244]

40. A történelem folyamán a diakónusok szolgálata sokféle formát öltött, hogy eleget tudjon tenni a keresztény közösség különféle igényeinek és lehetővé tegye a közösség számára a szeretetre szóló küldetésének megvalósítását. Egyedül a püspökök joga[245] – akik „Krisztus helyettese és küldötteként”[246] kormányozzák a részegyházat és gondoskodnak róla –, hogy átadják minden egyes diakónusnak az egyházi hivatalt a jog szabályai szerint. A hivatal átadásánál gondosan mérlegelni kell mind a lelkipásztori szükségleteket, mind az állandó diakónusok személyes, családi foglalkozásbeli helyzetét. Minden esetben rendkívül fontos azonban, hogy a diakónusok lehetőségeik szerint szolgálatukat a maga teljességében ki tudják bontakoztatni az igehirdetésben a liturgiában és a karitatív tevékenységben, és ne szorítsák vissza őket mellékes, pusztán kisegítő tevékenységekre, vagy olyan feladatokra, melyeket rendes körülmények között nem szentelt hívők is megoldhatnak. Az állandó diakónusok csak így fognak az Egyház életében igazán Krisztus szolgájának, s nem különlegesen elkötelezett laikusnak mutatkozni.

A diakónus érdekében, s hogy ne hagyatkozzanak meggondolatlan döntésekre, a szentelést követnie kell a lelkipásztori feladat világos átadásának.

41. A diakónusi szolgálat – különböző formákat öltve – rendes körülmények között az egyházmegyei lelkipásztorkodás különböző területein és a plébánián találja meg a maga teendőit.

A püspök megbízhatja a diakónusokokat, hogy működjenek együtt a lelkipásztorkodásban az egyetlen plébánosra bízott plébánián,[247] vagy olyan plébániák lelkipásztorkodásában, melyeket in solidum (oldallagosan) egy vagy több papra bízott.[248]

Amikor olyan plébánia lelkipásztorkodásában való részvételről van szó, melynek a paphiány miatt nincs plébánosa,[249] az állandó diakónusok mindig megelőzik a nem szentelt hívőket. Ilyen esetekben világossá kell tenni, hogy a vezető egy pap, mert csak ő a „saját pásztor”, s csak ő viselheti „a lelkek gondját”, melyben a diakónus munkatárs.

Hasonlóképpen a diakónusok megbízhatók azzal, hogy a plébános vagy a püspök nevében vezessék a szórványban élő keresztény közösségeket.[250] „Missziós feladatot kell teljesíteni azokon a területeken, körzetekben, társadalmi rétegekben és csoportokban, ahol nincs pap, vagy nem érhető el könnyen. Főként ahol nincs miséző pap, a diakónus gyűjti össze és vezeti a közösséget igeliturgiában és a megfelelően őrzött Eucharisztiával való áldoztatással.[251] Kisegítő feladat ez, amit a diakónus egyházi megbízásból végez a paphiány enyhítésére.”[252] Az ilyen szertartásokon soha nem maradhat el a papi hivatásokért mondott imádság, és a papság nélkülözhetetlen voltának hangsúlyozása. Amennyiben van diakónus, a lelkipásztori szolgálatban való részvétel nem bízható laikus hívőre, sem csoportra; ugyanígy nem bízható másra a vasárnapi szertartás vezetése sem.

A diakónus hatáskörét a hivatal átadásakor minden esetben pontosan, írásban meg kell határozni.

A diakónusok és a lelkipásztorkodás többi részvevői között – nagylelkűen és meggyőződésből – ki kell alakítani a türelmes és építő együttműködés formáit. Amennyiben a diakónusok kötelessége, hogy mindig tartsák tiszteletben a plébános hivatalát, és közösségben dolgozzanak mindazokkal, akik megosztják vele a lelkipásztorkodás gondját, annyiban joguk is van arra, hogy valamennyien elfogadják és elismerjék őket. Abban az esetben, ha a püspök úgy dönt, hogy létrehozza a plébániai lelkipásztori tanácsokat, a plébánia lelkipásztori gondjában részesedő diakónusok e tanácsnak a jog alapján tagjai.[253] Minden körülmények között az őszinte szeretet érvényesüljün, mely minden szolgálatban a Szentlélek ajándékát ismeri föl Krisztus testének épülésére.

42. Az egyházmegye keretei számos alkalmat kínálnak a diakónusok gyümölcsöző szolgálatára.Ha ugyanis megvannak a szükséges föltételek, tagjai lehetnek az őket befogadni képes egyházmegyei szerveknek, főként a lelkipásztori tanácsnak,[254] s mint mondtuk az egyházmegyei gazdasági tanácsnak; részt vehetnek az egyházmegyei szinoduson is.[255]

Nem lehetnek tagjai a papi tanácsnak, mert az kizárólag a papság képviselője.[256] Az egyházmegyei hivatalban, ha a kifejezetten megkívánt föltételek adva vannak, betölthető állandó diakónussal az irodaigazgató,[257] az egyházmegyei bíró,[258] az ülnök,[259] az ügyhallgató,[260] az ügyész és a kötelékvédő[261] és a jegyző[262] hivatala.Nem lehet viszont állandó diakónus bírósági helynök, sem helyettes bírósági helynök, sem dékán (??), mert e hivatalok papoknak vannak fönntartva.[263]

A diakónusi szolgálat számára egyéb nyitott területek az egyházmegyei szervek vagy bizottságok, a különleges társadalmi környezetben végzett lelkipásztorkodás, főként a család gondozása, vagy a népesség olyan csoportjainak lelkipásztori ellátása, melyek különleges gondot igényelnek, mint például az etnikai csoportok.

A fenti hivatalok betöltése közben a diakónus mindig tartsa szem előtt, hogy az Egyházban minden tevékenységnek a testvérek iránti szeretet és szolgálat jelének kell lennie. A bírósági, adminisztratív és szervezői tevékenységben tehát kerülnie kell a bürokratizmus minden formáját, hogy szolgálata el ne veszítse lelkipásztori jellegét és értékét. Éppen ezért a diakónusi szolgálat teljességének óvása érdekében, aki ilyen hivatalokat tölt be, kapjon rendszeresen lehetőséget arra, hogy igazi diakónusi szolgálatot végezhessen.

43. Az Atyaisten terve szerint Krisztus által egyesített és a Szentlélek által vezetett Egyház „jelen van a világban és mégis zarándokol”[264] az Ország beteljesedése felé,[265] konkrét történelmi körülmények között él és hirdeti az evangéliumot. „Az emberek világát tartja szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet az emberi törekvések, kudarcok és győzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus, megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést.”[266]

A diakónusnak, aki az Egyház tagja és szolgája, életében és szolgálatában számolnia kell ezzel a valósággal; ismernie kell korának kultúráit, törekvéseit és problémáit. Ebben az összefüggésben ugyanis arra hivatott, hogy a Szolga Krisztus eleven jele legyen, s ugyanakkor arra is hivatott, hogy vállalja az Egyház feladatát, mely szerint „mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről.”[267]

44. Az életszentségre szóló általános meghívás forrása „a hit keresztsége”, melyben valamennyien „valóban Isten fiaivá, az isteni természet részeseivé, s ezért valóságosan szentekké váltunk”.[268]

Az ordo szentsége a diakónusokban „új Istennek szenteltséget” hoz létre, mely által „a Szentlélek kenete fölszenteli és Krisztus küldi őket”[269] Isten népének szolgálatára, „Krisztus testének épülésére” (Ef 4,12).

„Innen fakad a diakónusi lelkiség, melynek forrása a II. Vatikáni Zsinat szerint »a diakonátus szentségi kegyelme«.[270] E kegyelem amellett, hogy értékes segítség a különböző feladatok megoldásánál, mélyen belevésődik a diakónus lelkébe, és elkötelezi arra, hogy egész személyiségét fölajánlja és odaajándékozza Isten országának szolgálatára az Egyházban. Miként a diakonátus szó maga jelzi, aki e szentséget megkapja, annak érzületét és akaratát a szolgálat szelleme különbözteti meg. A diakonátussal az ember arra törekszik, hogy megvalósítsa azt, amit Jézus a maga küldetése lényegéről mondott: »Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon és életét adja sokak megváltására.«”[271] Így a diakónus szolgálata által és közepette az engedelmesség erényét éli: amikor hűségesen elvégzi a rábízott feladatokat, szolgál a püspöknek és a papságnak Krisztus küldetésének „feladataiban.” Amit tesz, az maga a lelkipásztori szolgálat az emberek javára.

45. Ebből következik a kötelezettség, hogy a diakónus hálával fogadja a Szolga Krisztus követésére szóló meghívást, és arra ügyeljen, hogy az élet minden körülményei között hűséges maradjon. A szentelésben kapott karakter Krisztussal való hasonlóságot hoz létre, melyhez a személynek ragaszkodnia kell, s melyet egész életében erősítenie kell.

A minden hívő számára kötelező megszentelődés[272] a diakónus számára a fölszentelésben további alapot kapott.[273] Magában foglalja az életállapotnak megfelelő keresztény erények gyakorlatát, különböző parancsolatok és evangéliumi tanácsok megtartását. A diakónus arra hivatott, hogy szentül éljen, mert a Szentlélek szentté tette a keresztség és az ordo szentségével, és annak a műnek szolgájává állította, mellyel Krisztus Egyháza szolgálja és megszenteli az embert.[274]

Részleteiben a diakónusok számára az életszentségre szóló meghívás „Jézus követését jelenti az alázatos Szolgának ama magatartásában, mely nem csupán a szeretet cselekedeteiben fejeződik ki, hanem magára ölti az egész gondolkodás- és cselekvésmódot”,[275] ezért „ha szolgálatukat ez a lelkület hatja át, világosabban tudják megmutatni Krisztus arcának jellegzetes vonását: a szolgálatot,”[276] hogy ne csupán „Isten szolgái” legyenek, hanem a testvéreikben is szolgálják Istent.[277]

46. A szent rend a diakónusban a sajátos szentségi ajándékokkal sajátos részesedést hoz létre Annak fölszenteltségében és küldetésében, aki az Atya szolgája lett az ember megváltásában, és új és sajátos módon kapcsolja be Krisztus, az Egyház és az összes ember üdvössége misztériumába. Ezért a diakónus lelki életének el kell mélyítenie és ki kell bontakoztatnia e hármas kapcsolatot egy olyan közösségi spirituálitás irányában, melyben az Egyház kommunió természetéről akarnak tanúságot tenni.

47. Az első és alapvető kapcsolat Krisztushoz fűz, aki a szolga alakját öltötte magára az Atya és testvérei, az emberek szeretetéből.[278] A diakónust a szentelése valóban arra hívja, hogy a Szolga Krisztushoz hasonlóan cselekedjék.

Isten örök Fia „kiüresítette önmagát a szolga alakját magára véve” (Fil 2,7), s ezt az állapotot az Atya iránti engedelmességben (vö. Jn 4,34) és a testvérek alázatos szolgálatában élte (vö. Jn 13,4-15.). Mint az Atya szolgája, az emberek megváltásának művében, jelenti Krisztus minden diakónus útját, igazságát és életét az Egyházban.

Az egész szolgálati tevékenységnek akkor lesz értelme, ha segít jobban megismerni, szeretni és követni Krisztust az ő szolgálatában. Ezért elengedhetetlen, hogy a diakónusok Krisztushoz alakítsák életüket, aki az Atya iránti „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) tartó engedelmességben váltotta meg az emberiséget.

48. Ezen alapvető kapcsolathoz elválaszthatatlanul társul az Egyház,[279] melyet Krisztus szeret, megtisztít, táplál és gondoz (vö.Ef 5,25-29). A diakónus nem élhetné hűségesen Krisztushoz való hasonlóságát, ha az Ő Egyház iránti szeretetében részesedve nem tanúsítania igen nagy tiszteletet az Egyház iránt küldetése és isteni alapítása miatt.[280]

A szentelési szertartás rávilágít a püspök és a diakónus között létrejövő kapcsolatra: egyedül a püspök teszi kezét a kiválasztottra, kérve a Szentlélek kiáradását. Ezért minden diakónus szolgálata a püspökkel való hierarchikus közösségben folyik.[281]

A diakónusszentelés ezen túlmenően egy másik egyházi szempontra is fölhívja a figyelmet: a szolgát részesíti Krisztus diakoníájában, mellyel Isten népe – Péter Utódának, a vele közösségben lévő püspökök s a velük együttműködő papok vezetésével – folytatja az emberek megváltása művének szolgálatát. Ezért a diakónus arra hivatott, hogy lelkületét és szolgálatát az Egyház iránti lángoló és tevékeny szeretettel és azzal az őszinte akarattal táplálja, hogy közösségben legyen a Szentatyával, a saját püspökével és az egyházmegye papjaival.

49. Végül nem feledhetjük, hogy Krisztus szolgálata az embernek, minden embernek[282] szól, akik testükben és lelkükben hordozzák a bűn következményeit, de az Istennel való közösségre hivatottak. „Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.”(Jn 3,16. ) A szeretet ezen tervének lett a szolgája Krisztus, magára véve testünket; s az Egyház az Ő szolgálatának lett jele és eszköze a történelemben.

A diakónus tehát a szentség által arra van rendelve, hogy üdvösségre szoruló testvéreinek szolgáljon. S ha a Szolga Krisztusban, szavaiban és tetteiben az ember megláthatja a szeretet teljességét, mellyel az Atya üdvözíti őt, ugyanennek a szeretetnek a diakónus életében is megtalálhatónak kell lennie. Ezért a diakónus lelki életének lényeges feladata, hogy növekedjék Krisztus – az összes emberi ideológiák határait felülmúló – emberek iránti szeretetének követésében.

Akik el akarnak indulni a diakonátus felé vezető úton, azokban meg kell lennie „a szent hierarchia és a keresztény közösség szolgálata iránti természetes hajlandóságnak”,[283] amit nem úgy kell érteni, „mint természetből fakadó, egyszerű spontaneitást (...). A kegyelemmel áthatott természet hajlandóságáról van szó, olyan szolgáló lelkületről, mely az emberi magatartást hasonlóvá teszi Krisztuséhoz. A diakonátus szentsége kibontakoztatja e hajlandóságot a szentelt személyt bensőségesebben részesíti Krisztus szolgáló lelkületében, akaratát sajátos kegyelemmel hatja át, minek következtében egész magatartását egy új hajlandóság élteti a testvérek szolgálatára.”[284]

50. A fenti kapcsolatok nyilvánvalóvá teszik a lelki élet elsőbbségét. A diakónusnak tehát tudnia kell, hogy az Úr szolgálatában való élet meghalad minden természetes képességet, ezért teljes tudatossággal és szabadsággal követnie kell Jézus fölhívását: „Maradjatok bennem és én is tibennetek. Amint a szőlővessző nem teremhet önmagától, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” (Jn 15,4 )

Krisztus követése a diakónusi szolgálatban nagyszerű vállalkozás, de nehéz; telve az Úr Jézus Krisztus igaz követésének sikereivel és gyümölcseivel, de olykor nehézségekkel és fáradalmakkal is. E követés megvalósításához a diakónusnak Krisztus mellett kell lennie, hogy Ő viselje a szolgálat felelősségét; biztosítania kell a lelki élet elsőbbségét, nagylelkűnek kell lennie a szolgálatban – s ha nős –, családi és világban végzett munkája kötelességeiben, s egyre inkább ragaszkodnia kell a Szolga Krisztus személyéhez és küldetéséhez.

51. A diakónus lelki élete fejlődésének elsődleges forrása kétségtelenül szolgálatának hűséges és fáradhatatlan végzése, aminek az élet jól átelmélkedett és őrzött egységében kell történnie.[285] A példaszerűen végzett szolgálat nem akadályozza a lelki életet, hanem inkább támogatja az isteni erényeket, növeli az akarat odaadását, és a testvérek szolgálatát és gyarapítja a hierarchikus közösséget. A megfelelő változtatásokkal a diakónusokról is elmondható, amit a papokról mond a zsinat: „Maguk a mindennapos szent cselekmények, valamint egész szolgálatuk, (...) irányítják őket az élet tökéletessége felé. A papok életszentsége pedig nagyban hozzájárul szolgálatuk termékenységéhez.”[286]

52. A diakónus mindig tartsa szem előtt a szentelésben hallott buzdítást: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”[287] A diakónusoknak, hogy méltón és gyümölcsözőn hirdethessék Isten Igéjét, „szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon, nehogy valamelyikük »Isten igéjének lélektelen hirdetője legyen külsőleg, mert nem hallgatója belsőleg«,[288] holott köteles Isten igéjének gazdagságát közölni a rábízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában”.[289]

Ezen felül a diakónusnak el kell mélyítenie Isten Igéjének ismeretét azok vezetésével, akik az Egyházban az isteni és katolikus igazság hiteles tanítói,[290] hogy hallható legyen annak hívása és üdvözítő ereje (vö. Róm 1,16). A diakónus életszentsége az Ige iránti odaadáson és küldetésen is alapszik: legyen tudatában, hogy az Ige szolgája. Cselekedetei – mint a hierarchia tagjának megnyilvánulásai – az Egyházat érintik. Ezért lelkipásztori szeretete szempontjából lényeges, hogy (a szentelés előtt letett hitvallás és hűségeskü szellemében) bizonyítsa tanítása hitelességét, hatékony és egyértelmű közösségét a pápával, a püspöki renddel és saját püspökével, nem csupán a szorosan vett hitvallás kérdéseiben, hanem a rendes Tanítóhivatal tanítása és a fegyelem kérdéseiben is.[291] Ugyanis „Isten igéjében akkora erő és hatékonyság van, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása”.[292] Ezért a diakónus minél inkább hallgat az isteni szóra, annál erősebb vágyat fog érezni arra, hogy közölje testvéreivel. A Szentírásban Isten szól az emberhez;[293] a prédikációban a fölszentelt szolga elősegíti ezt az üdvöthozó találkozást. Éppen ezért igen nagy gondot fordítson az Ige fáradhatatlan hirdetésére, nehogy a hívőket a szolga tudatlansága vagy lustasága fossza meg Isten szavától, s mélységesen legyen meggyőződve arról, hogy az Ige szolgálata nem merül ki puszta prédikációban.A liturgikus szolgálat lelkisége

53. Hasonlóképpen amikor a diakónus keresztel, áldoztat, segédkezik a többi szentség és szentelmények kiszolgáltatásában, igazi mivoltát valósítja meg az Egyház életében: Krisztus Testének, a titokzatos testnek és az egyházi testnek a szolgája. Ne feledje, hogy az Egyház ezen cselekményei, ha hittel és tisztelettel végzi, erősítik saját lelki életét és építik a keresztény közösséget.[294]

54. A diakónusok lelki életükben a kellő jelentőséget tulajdonítsák a kegyelem szentségeinek. melyeknek „az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istent megillető tiszteletet megadják”.[295]

Mindenekelőtt őszinte hittel vegyenek részt a napi eucharisztikus áldozatban,[296] lehetőség szerint gyakorolva sajátos liturgikus feladatukat, s legyenek buzgók a szentségi Jézus imádásában,[297] hiszen az Eucharisztiában, az egész evangelizáció forrásában és csúcspontjában „benne foglaltatik az Egyház egész lelki kincse”.[298] Az Eucharisztiában Krisztussal találkoznak, aki az ember iránti szeretetből engesztelő áldozat, az örök élet tápláléka és minden szenvedéshez közeli, jó barát.

Saját gyöngeségük tudatában, s az isteni irgalmasságban bízva rendszeresen járuljanak a kiengesztelődés szentségéhez,[299] melyben a bűnös ember találkozik a megváltó Krisztussal, bocsánatot nyer bűneire és ösztönzést kap a szeretet teljességére.

55. Végül a szeretet gyakorlásában, amit a püspök bízott rá, a diakónus mind jobban engedje magát vezetni Krisztus minden ember iránti szeretetétől, és ne személyes érdekek vagy – az üdvösség egyetemes voltát csorbító, illetve az ember transzcendens hivatását tagadó – ideológiák vezéreljék. A diakónusnak arra is emlékeznie kell, hogy a szeretetszolgálat szükségszerűen előmozdítja a kommuniót a részegyházon belül. A szeretet ugyanis az egyházi kommunió lelke. Buzgón ápolja tehát a testvériséget és az együttműködést a papokkal, valamint az őszinte közösséget a püspökkel.

56. A diakónusoknak mindig és minden körülmények között hűségesnek kell maradniuk az Úr parancsához: „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.” (Lk 21,36; vö. Fil 4,6-7)

Az imádság, az Istennel folytatott személyes dialógus meg fogja adni számukra a szükséges világosságot és erőt, hogy követni tudják Krisztust és szolgálni tudják a testvéreket a különféle körülmények között. E meggyőződésben törekedjenek arra, hogy a különböző imaformák alakíthassák őket; a zsolozsma püspöki kar által meghatározott módon történő végzése[300] alapvetően meghatározza egész imaéletüket; szolgaként járjanak közben az egész Egyházért. Imádságuk a lectio divinában, a belső imában és a részleges jog által előírt lelkigyakorlatokon való részvételben folytatódjék.[301]

Szívükben hordozzák a bűnbánat erényét és a megszentelődés más eszközeit, melyek annyira segítik az Istennel való személyes találkozást.[302]

57. A Szolga Krisztus szolgálatában való részesedés a diakónus szívét szükségszerűen az Egyházra és annak szentséges Anyjára irányítja. Krisztus ugyanis nem választható el Testétől, az Egyháztól. A Fővel való igaz egység igaz szeretetet ébreszt a Test iránt. E szeretetből fakad, hogy a diakónus tevékenyen részt vesz az Egyház építésében a szolgálati kötelességek iránti odaadás, a testvériség és a saját püspökével, valamint a papsággal való hierarchikus közösség által. A diakónus szívében az egész Egyháznak ott kell élnie: az egyetemes Egyháznak – mely egységének elve és örök, látható alapja a római Pápa mint Péter utóda;[303] – és a részegyháznak, mely „a püspök és presbitériuma vezetésére bizatott, hogy pásztorához ragaszkodva s tőle evangélium és az Eucharisztia által a Szentlélekben összegyűjtve megjelenítse Krisztus egy, szent katolikus és apostoli Egyházát.”[304]

A Krisztus és az Egyház iránti szeretet szorosan kötődik a Boldogságos Szűzhöz, az Úr alázatos szolgálóleányához, aki megismételhetetlen és csodálatos anyasága jogán nagylelkű társa lett isteni Fia szolgálatának (vö. Jn 19,25-27). Az Úr Anyja iránti szeretet – mely hiten alapszik és a rózsafüzér naponkénti imádkozásában, Mária erényeinek követésében, valamint az iránti való gyermeki bizalomban mutatkozik meg – jelentőséget és értelmet ad az őszinte és gyermeki jámborság gyakorlatainak.[305]

Minden diakónus tisztelettel és szeretettel tekintsen Máriára; ugyanis „a szűz és anya Mária az összes teremtmények között a legjobban megtapasztalta a meghívás igazságát; Isten legnagyobb szeretetére senki sem adott akkora szeretettel választ, mint ő.”[306] Ez, a Szűzanya, az Úr szolgálóleánya iránti különleges szeretet, mely az Igéből születik és teljesen az Igében gyökerezik, életének követésére indít. Ily módon meghonosodik az Egyházban az a máriás jelleg, mely nagyon megfelelő a diakónusi hivatásnak.[307]

58. Végül a diakónusnak nagyon javára válik a rendszeres lelkivezetés. A tapasztalat mutatja, milyen nagy haszonnal jár az őszinte és alázatos megbeszélés egy bölcs lelkivezetővel. Nem csupán az életben elkerülhetetlenül fölmerülő kétségek és problémák megoldásában, hanem a szükséges megkülönböztetések és az őszinte önismeret megszerzésében és Krisztus hűséges követésében is.

59. Állandó diakónusok – a papságtól eltérően – elsősorban nőtlen férfiak lesznek, de lehetnek szentségi házasságban élők és özvegyemberek is.[308]

60. Az Egyház hálával fogadja a cölibátus nagyszerű ajándékát, melyet Isten egyes tagjainak ad, s mind keleten, mind nyugaton sokféle módon összekapcsolta a fölszentelt szolgálattal; amely szolgálathoz a cölibátus mindig csodálatosan illett.[309] Az Egyház azt is tudja, hogy ez a karizma, amennyiben a mennyek országáért fogadják és élik (vö. Mt 19,12), a diakónus egész személyét Krisztusra irányítja, aki a szüzesség állapotában adta magát az Atya szolgálatára és arra, hogy az embereket elvezesse az Ország teljességére. Szeretni Istent és szolgálni a testvéreket ebben a teljes odaadottságban nem mond ellent a diakónusok személyisége fejlődésének, hanem épp ellenkezőleg segíti azt, hiszen minden ember igazi tökéletessége a szeretet. A cölibátusban ugyanis a szeretet úgy mutatkozik meg, mint a teljes, osztatlan szívű Krisztusnak-szenteltség, valamint az Isten és az emberek szolgálatára történő szabadabb önátadás jele,[310] mert a cölibátus választása nem a házasság megvetése, nem is menekülés a világból, hanem az emberek és a társadalom szolgálatának kiváltságos módja.

Korunk emberei, akik annyiszor elvesznek a felszínen, különösen is érzékenyek azok tanúságtételére, akik saját életükkel hirdetik az örökkévalóságot. A diakónusok tehát ne mulasszák el a cölibátusuk iránti hűséggel tett tanúságot fölajánlani testvéreiknek, s így serkentsék őket az ember transzcendens hivatását kinyilvánító értékek keresésére. „Az Országért vállalt cölibátus nem csupán eszkatologikus jel, hanem a jelen életben is nagy társadalmi jelentősége van Isten népének tett szolgálatban.”[311]

A diakónusok – hogy teljes életükön át jobban megőrizhessék az Istentől kapott ajándékot az egész Egyház javára – ne bízzanak csak a saját erőikben, hanem legyenek mindig alázatosan okos és éber lelkűek, tudván, hogy „a lélek ugyan kész, a test azonban gyenge”(Mt 26,41); legyenek továbbá hűségesek az imaéletben és szolgálati kötelességeikben.

Okosan viselkedjenek olyan személyekkel, akikkel a bizalmas közelség veszélyezteti a tisztaságot vagy nyilvános botrányt okozhat.[312] Végül ne feledjék, hogy a mai pluralista társadalom óvatos megkülönböztetésre kötelez a tömegtájékoztató eszközök használatában.

61. A házasság szentsége is – mely megszenteli a házastársak szeretetét, s annak a szeretetnek hatékony jelévé teszi, mellyel Krisztus ajándékozza magát Egyházának (vö. Ef 5,25) – Isten ajándéka, melynek táplálnia kell a nős diakónus lelki életét. Mivel a házas és családi élet, s a polgári foglalkozás elkerülhetetlenül csökkenti az egyházi szolgálatra fordítható időt, külön figyelmet igényel az élet egységének biztosítása közös imádság által is. A házasságban a szeretet személyek közötti ajándékozás, kölcsönös hűség, új élet forrása, támasz az öröm és a fájdalom óráiban; egy szóval a szeretet szolgálattá válik. Ha a hitben élik, e családi szolgálat a többi hívő számára Krisztus szeretetének példája lesz, s a nős diakónusnak úgy kell megélnie, hogy családi szolgálata serkentse az Egyházban végzett szolgálatát.

A nős diakónusnak különleges felelősséget kell éreznie azért, hogy egyértelmű tanúságot tegyen a házasság és a család szent voltáról. Minél inkább növekszik a házaspárokban a kölcsönös szeretet, annál erősebbé válik odaadásuk a gyermekek felé, s annál jelentősebb lesz példájuk a keresztény közösség számára. „A férj és feleség közötti kölcsönös önfeláldozó szeretet gazdagítása és elmélyítése jelenti talán a diakónus feleségének legkifejezőbb részvételét férje Egyházon belüli nyilvános szolgálatában.”[313] Ez a szeretet növekszik a tisztaság erényétől, mely mindig kivirágzik, amikor a házastársak tisztelik egymást és bizonyos önmegtartóztatással élnek a szülői felelősség gyakorlása érdekében. A tisztaság erénye gyarapítja az érett önátadást, mely hamarosan megmutatkozik a szolgálatban is, azáltal, hogy a diakónus kerüli a hatalmaskodó megnyilvánulásokat, a foglalkozásbeli sikerek bálványozását, jól be tudja osztani az időt, segíti a hiteles személyes kapcsolatokat, kiegyensúlyozott, s mindent a maga súlyának megfelelően értékel.

Törekedni kell arra, hogy az egész családban növekedjék az érzékenység a diakónusi szolgálat iránt. A diakónus feleségét, aki beleegyezését adta férje döntéséhez,[314] segíteni és serkenteni kell, hogy örömmel és diszkréten élje meg saját szerepét, értékelje az Egyház dolgait, főleg a férjére bízott feladatokat. Ezért jó tájékoztatni a férj tevékenységéről – természetesen elkerülve az illetéktelen beavakozásokat –, úgy, hogy egyensúly alakulhasson ki a családi, foglalkozásbeli és egyházi élet között. A diakónus gyermekei is megfelelő felkészítés után becsülni tudják édesapjuk döntését és a maguk módján részt vehetnek az apostolkodásban és az élet tanúságtételében.

Összefoglalva, a nős diakónus családja – mint minden keresztény család – arra hivatott, hogy tevékeny felelősséggel vegyen részt a mai világ körülményei között az Egyház küldetésében. „A diakónusnak és feleségének a keresztény házasság fölbonthatatlansága és hűsége tanújának kell lennie egy olyan világ előtt, mely nagyon érzi az ilyen jelek szükségét. Hívő lélekkel fogadva a házasélet kihívásait és a mindennapi élet követelményeit, nemcsak az egyházi közösségben, hanem az egész társadalomban meg tudják erősíteni a családi életet. Meg tudják mutatni azt is, hogy a szolgálat, a munka és a családi kötelezettségei összhangba hozhatók az Egyház küldetésének szolgálatával. A diakónusok, feleségük és gyermekeik nagy bátorítást jelenthetnek mindazoknak, akik a családi élet támogatásáért fáradoznak.”[315]

62. Gondolnunk kell olyan helyzetre is, mely a diakónus feleségének halálakor áll elő. Az emberi lét olyan mozzanata ez, melyet keresztény hitben és reményben kell megélni. Ha vannak gyermekek, az özvegynek nem kell a velük való kapcsolatát szétrombolnia; reménytelen szomorúságba se kell merülnie. Ez az életszakasz, bármennyire szomorú, meghívás a belső tisztulásra, ösztönzés a rokonság és az Egyház többi tagja iránt szeretet és szolgálat fokozására. Meghívás a reményben való növekedésre, hiszen a szolgálat hűséges végzése út, mely az Atya dicsőségébe, a Krisztussal és a szeretett személyekkel való egységre vezet.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy az ilyen esemény a család mindennapi életében új helyzetet teremt, mely kihat a személyes kapcsolatokra, s nem ritkán gazdasági problémákat okoz. Ezért az özvegyen maradt diakónust nagy szeretettel kell segíteni, hogy fölismerhesse és elfogadhassa új, személyes állapototát, el ne felejtse gyermekei iránti kötelezettsgeit, s feleljen meg a család új igényeinek.

Az özvegy diakónust segíteni kell az örök és teljes megtartóztatás kötelességének teljesítésében[316] és támogatni kell azon indokok megértésében, melyek mind a keleti, mind a nyugati egyházban érvényes törvények szerint lehetetlenné teszik az új házasságot (vö. 1Tim 3,12).[317] Mindez megvalósítható, ha a szolgálatban a diakónus Isten szeretetéért fokozottabban átadja magát. Ilyen esetekben nagy erőt jelent az özvegyen maradt diakónus számára a többi diakónus és a hívők testvéri segítsége, valamint a püspök közelsége.

Ha a diakónus hal meg, a többi diakónusnak és hívőknek a lehetőségek szerint nem szabad magára hagyniuk az özvegyet szükségleteiben.

63. A diakónusok folyamatos képzése emberi igény, mely természetszerűen fakad az Egyházon belüli szolgálat természetfölötti hivatásából és a szolgálatra szóló első képzésből, amennyiben e két tényezőt a keresztény és diakónusi élet szerves alkotórészeinek tekintjük.[318] Ugyanis „aki megkapta a diakonátust, folyamatos elméleti képzésre van kötelezve, mely tökéletesíti és új témákkal egészíti ki a szentelés előtt előírt képzést”,[319] oly módon, hogy a diakonátusra szóló meghívás folytatódik a diakonátusban hangzó meghívással azáltal, hogy időről időre megújítják a szentelés napján kimondott „igen, akarom” kijelentéseket.

A folyamatos képzést tehát – mind az Egyház részéről, amely nyújtja, mind a diakónusok részéről, akik fogadják – úgy kell tekinteni, mint a vállalt hivatásos elkötelezettség igazságára alapuló kölcsönös jogot és kötelességet.

Az a tény, hogy a megfelelő és átfogó képzést mindig lehetővé kell tenni és fogadni kell, mind a püspökök, mind a diakónusok számára meg nem kerülhető kötelezettséget jelent.

A egyházi törvényhozás állandóan emlékeztet e folyamatos képzés kötelező, átfogó, interdiszciplináris, mély, tudományos, apostoli életbe bevezető jellegére.[320] E sajátosságok fokozottan szükségesek akkor, ha az alapképzés nem rendes körülmények között történt.E folyamatos képzés – a szentségi kegyelem gyümölcseként a fölszentelt szolga sajátos lelkipásztori szeretetének minden részletében – a Krisztus és az Egyház iránti „hűség” és a „állandó megtérés” vonásait ölti magára. Úgy jelenik meg, mint optio fundamentalis, mely megkívánja az állandó diakonátus évei folyamán a megismétlést és az újra megerősítést olyan egymásból fakadó válaszok sorozatával, melyek az első igenből következnek és élnek.[321]

64. A szentelési imára utalva a folyamatos képzés abból fakad, hogy a diakónusnak a Jézus Krisztus iránti szeretetből követnie kell Őt („Fiadnak képmásai legyenek”). E képzés arra irányul, hogy megerősítse a diakónust a szolgálata iránti hűségben („hűségesen végezzék a szolgálat művét”); bemutatja a Szolga Krisztus radikális és hűség követését („az evangéliumi erények gazdagsága töltse el őket: a tettetés nélkül való szeretet, (...) törődés, (...) fegyelem”).

A folyamatos képzés tehát „alapját és megindoklását a kapott rend természetéből veszi”[322] és alapvető tápláléka az Eucharisztia, a keresztény misztérium foglalata, minden lelki energia kimeríthetetlen forrása. Bizonyos módon a diakónusra is alkalmazható Pál apostol Timóteushoz intézett buzdítása: „Figyelmeztetlek, éleszd föl magadban Isten ajándékát.” (2Tim 1,6; vö. 1Tim 4,14-16.)

A különleges egyházi közösségre szóló meghívás teológiai követelményei elvárják a diakónustól, hogy szeretete növekedjék az Egyház és testvérei iránt, s e szeretet sajátos feladatainak hűséges végzésében mutatkozik meg. Mivel Isten arra választotta, hogy szent legyen, a diakónusban – az Egyházat és minden embert szolgálva – egyre inkább növekednie kell a folyamatos, kiegyensúlyozott, felelősségteljes, gondos és örömteli szolgálata tudatának.

65. A diakónus, az elsőszámú felelős és főszereplő felől nézve a folyamatos képzés elsősorban a megtérés folyamata, mely a diakónus egész személyét érinti, akit az ordo szentsége fölszentelt és az Egyház szolgálatába állított; és kibontakoztatja minden képességét, hogy a kapott szolgálati ajándékok teljességével éljen az élet minden szakaszában és helyzetében a püspök által rábízott feladatkörökben.[323] Ezért az Egyház minden törekvése hatástalan lenne a diakónusok folyamatos képzésével kapcsolatban, ha ők maguk közömbösök maradnának. E képzés tehát nem szűkíthető arra, hogy csupán részt vesznek kurzusokon, tanulmányi napokon stb., hanem e szükséglet tudatában, érdeklődve és bizonyos józan kezdeményezéssel kell minden diakónusnak részt vennie azokon. A diakónusnak legyenek egyházi szempontból megválasztott olvasmányai, olvasson a Tanítóhivatalhoz hűséges cikkeket és ne hagyja el a mindennapos elmélkedést. Az egyre jobb képzettség és egyre jobb szolgálat jelentős része a diakónustól elvárható szolgálatnak.

66. A püspök[324] és a püspöki renddel együttműködő papok szempontjából – akik felelősek a folyamatos képzésért és viselik ennek terhét – e képzés azt jelenti, hogy segítik a diakónusokat a lelkiség és szolgálat kettőségének megoldásában, s még inkább az esetleges hivatásszerű foglalkozás és a diakónusi lelkiség közötti szakadás elkerülésében, hogy „nagylelkűen meg tudjanak felelni annak a méltóságnak és felelősségnek, melyet Isten az ordo szentsége által ruházott rájuk; hogy meg tudják őrizni, védeni, s ki tudják bontakoztatni hivatásukat és sajátos mivoltukat, megszentelődvén és másokat is megszentelve a szolgálat gyakorlásával.”[325]

E két tényező – a diakónus és a nevelő – kölcsönösen föltételezi és kiegészíti egymást, mert a természetfölötti ajándékok segítségével a személy belső egységére épülnek.

A segítség, melyet a nevelőknek nyújtaniuk kell, annál hatékonyabb lesz, minél inkább megfelel az egyes diakónusok személyes szükségleteinek, hiszen szolgálatát az Egyházban mindegyikük a saját körülményei között és meg nem ismételhető személyként végzi.

A személynek szóló támogatás azt a szeretetet is megérezteti a diakónusokkal, mellyel az Anyaszentegyház ott áll mellettük, hogy hűségesek lehessenek a szentség kegyelméhez. Ezért rendkívüli fontos, hogy a diakónusoknak módja legyen egy a püspök által jóváhagyott lelkivezető megválasztására, akivel gyakran és rendszeresen megbeszélhetik dolgaikat.

Emellett bizonyos módon az egész egyházmegyei közösség részese a diakónusok képzésének,[326] s egész különlegesen a plébános vagy egy másik kijelölt pap, aki a testvér figyelmességével segít.

67. A folyamatos képzésre fordított gond és személyes törődés csalhatatlan jelei annak, hogy a diakónus jól válaszol az isteni hívásra, őszintén szereti az Egyházat és hiteles lelkipásztori gonddal figyel a keresztény hívőkre és minden emberre. A diakónusokra is alkalmazhatók a papokról mondottak: „A folyamatos képzés szükséges eszköz (...) hivatásuk céljának eléréséhez, ami nem más, mint: Isten és az Ő népe szolgálata.”[327]

A folyamatos képzés valós igény, melynek folytatnia kell az alapképzést, s ugyanazokat a célokat szolgálja és annak kiegészítése, megtartása és elmélyítése.A diakónus szolgálatkészsége a többiek felé a Szolga Krisztussal való – az ordo szentsége által kapott és a szentségi karakterrel a lélekbe vésett – szentségi hasonulás gyakorlati megnyilvánulása: a diakónusok életének és szolgálatának célja és állandó ösztönzője.

Ebből a szempontból a folyamatos képzés nem korlátozható egy kulturális vagy gyakorlati kiegészítésre a több vagy jobb cselekvés érdekében. A folyamatos képzés nem törekedhet csak az aggiornamento biztosítására, hanem segítenie kell a diakónus egész léte gyakorlati hasonulását Krisztushoz, aki mindenkit szeret és mindenkinek szolgál.

68. A folyamatos képzésnek tartalmaznia kell és összhangba kell hoznia a diakónus életének és szolgálatának minden összetevőjét. Ezért – miként a papok esetében is – teljesnek rendszerezettnek és személyre szólónak kell lennie mind emberi, mind lelki, mind szellemi, mind lelkipásztori szempontból.[328]

69. A pásztorok fontos feladata, ma épp úgy, mint korábban, a gondoskodás a diakónusok humán képzésének különböző összetevőiről. A diakónusnak – tudva, hogy az emberek közül emberként az összes ember üdvösségének szolgálatára választatott ki – készségesen kell fogadnia a segítséget, mely az egyházi szolgálatban nagyon fontos emberi tulajdonságainak javítására, és személyiségének azon vonásainak tökéletesítésére irányul, melyek hatékonyabbá tehetik szolgálatát.

A diakónusnak – annak érdekében, hogy megfeleljen az életszentségre szóló és sajátos egyházi küldetésének, föltekintve Arra, aki tökéletes Isten és tökéletes ember –, mindenekelőtt a természetes és természetfölötti erényeket kell gyakorolnia, melyek egyre hasonlóbbá teszik Krisztushoz, s egyre méltóbbá testvérei megbecsülésére.[329] Részletezve, ápolnia kell a szolgálatában és mindennapi életében a szívjóságot, a türelmet, a kedvességet, a lelki erőt az igazságszeretetet, a szótartást, az áldozatosságot, megbízhatóságot, szolgálatkészséget stb. Ezen erények gyakorlása segíti a diakónusokat abban, hogy kiegyensúlyozott, a cselekvésben, valamint a tények és körülmények megítélésében érett személyiségek legyenek.

Emellett fontos, hogy a diakónus – tudva, hogy közösségbeli viselkedésének példaértéke van – törődjön a dialógusképességgel, a becsületességgel a különböző emberi kapcsolatokban, a kultúrák megítélésének képességével, a barátság értékelésével és az udvariassággal.[330]

70. A folyamatos lelki képzés szorosan összefügg a diakónusi lelkiséggel, melyet táplálnia és fejlesztenie kell, valamint a szolgálattal, melyben „személyesen találkozik Jézussal, bizalmas párbeszédben van az Atyával és mélyen megtapasztalja a Szentlelket.”[331] A diakónusokat tehát nagyon bátorítani és támogatnia kell a papoknak és a püspöknek abban, hogy műveljék lelki életüket, melyből bőségesen árad a szolgálatukat fenntartó és termékennyé tevő szeretet; így tudják elkerülni a diakónusi szolgálatban az aktivista és a bürokrata mentalitás veszedelmét.

Részletezve, a lelki képzésnek ki kell fejlesztenie a diakónusokban az Ige, a liturgia és a szeretet hármas szolgálatába kapcsolódó magatartásokat.

A Szentírás fölötti következetes elmélkedés bensőséges és imádó kapcsolatot alakít ki az élő Istennel, és segít, hogy a kinyilatkoztatott Ige jobban életté váljék.

A hagyomány és a liturgikus könyvek mély ismerete segíti a diakónust abban, hogy folyamatosan fölfedezze az isteni misztériumok kimeríthetetlen gazdagságát, s így ezek méltó szolgája lehessen.

A buzgó testvéri szeretettől indíttatva a diakónus – mint az Egyház szeretetének élő jele – mozgatója és összehangolója lesz a testi és lelki irgalmasság cselekedeteinek.

Mindez az eszközök és az idők reális és pontos programozását követeli, s mindig törekedni kell az improvizáció elkerülésére. Nemcsak a lelkivezetést kell elősegíteni, hanem biztosítani kell kurzusokat és tanulmányi összejöveteleket a keresztény lelkiségi hagyomány nagy kérdéseiről, intenzív lelki összejöveteleket kell tartani és látogatni kell a lelkiség szempontjából jelentős helyeket.

A lelkigyakorlatok alkalmával, melyeken a diakónusoknak legalább két évenként részt kell venniük,[332] ne mulasszák el konkrét életterv elkészítését, amit lelkivezetőjükkel időről időre átgondolnak. Nem hiányozhat belőle a napi szentségimádás, a gyermeki Mária-tisztelet, az állandó aszketikus gyakorlat, a liturgikus imádság és a személyes elmélkedés.

Ennek a lelki útnak egységesítő központja az Eucharisztia, az egész diakónusi élet és szolgálat igazodási pontja és állandó dimenziója; a tudatos állhatatosság és minden hiteles megújulás eszköze, segítség ahhoz, hogy az élet kiegyensúlyozott összhangja megvalósulhasson. E szempontból a diakónus lelki képzése újra fölfedezteti az Eucharisztiát mint évenként (a nagyhéten), hetenként (vasárnap) és naponta (a hétköznapi szentmiséken) megvalósuló húsvétot.

71. A diakónusok beépülése az Egyház misztériumába a keresztség és az ordo első fokozatának szentségi erejéből, szükségessé teszi, hogy a folyamatos képzés erősítse bennük a tudatosságot és az akaratot, hogy megalapozottan, tevékenyen és éretten legyenek közösségben a papokkal és saját püspökükkel, nemkülönben a pápával, aki az egész Egyház egységének látható alakja.

Az így képzett diakónusok a kommunió előmozdítói lesznek szolgálatukban. Főként, ha valahol feszültségek támadnak, békíteni fognak az Egyház java érdekében.

72. A hittani ismeretek elmélyítése érdekében megfelelő alkalmakat (tanulmányi napokat, továbbképző kurzusokat, különelőadások vagy kurzusok látogatását felsőfokú intézményekben) kell szervezni. Ebből a szempontból rendkívüli hasznos az ösztönzés a Katolikus Egyház Katekizmusának rendszeres, elmélyült és figyelmes tanulmányozására.

Föltétlenül biztosítani kell az ordo, az Eucharisztia, a keresztség és a házasság szentségének helyes megismerését. Ugyancsak el kell mélyíteni a filozófia, az egyháztan, a dogmatika, a szentírástudomány és az egyházjog azon kérdéseit, melyek hasznosak szolgálatukban.

Ezeknek az összejöveteleknek nemcsak az a célja, hogy a diakónus a maga módján megismerkedjék az újdonságokkal, hanem az is, hogy imádságra, elmélyültebb közösségre és az új evangelizáció követelményeinek jobban megfelelő lelkipásztori tevékenységre serkentsenek.

Közösségben, megfelelő vezetés mellett foglalkozniuk kell a Tanítóhivatal dokumentumaival, főként azokkal, melyek az Egyház álláspontját fejtik ki a fontosabb dogmatikus és erkölcsi kérdésekről, de mindig tekintettel kell lenni a lelkipásztori szolgálatra. Így meg tudják valósítani a kötelező engedelmességet az Egyház egyetemes pásztora és az egyházmegyés pásztorok iránt, és hűségüket is megszilárdítják az Egyház tanítása és fegyelme iránt a közösség megerősödött kötelékében.

Nagyon fontos és aktuális mindezen túl az Egyház szociális tanításának tanulmányozása, mélyebb megismerése és terjesztése. Mivel a diakónusok jó része családban él és világi munkahelyen is dolgozik, lehetőségük van hatékony megoldásokat találni az Egyház szociális tanításának megismertetésére és megvalósítására.

Akinek megvannak rá a képességei, azt a püspök elküldheti olyan pápai vagy a Szentszék által elismert felsőfokú intézménybe, mely biztosítja a korrekt tanítást, hogy valamely teológiai tárgyban specializálódjék, s adott esetben teológiai fokozatot szerezzen.

Végezetül legyen gondjuk a rendszeres tanulásra, nemcsak azért, hogy teológiai tudásuk tökéletesedjék, hanem azért is, hogy szolgálatuk folyamatosan eleven maradjon és alkalmazkodjék az egyházi közösség szükségleteihez.

73. A szent tudományok kötelező elmélyítése mellett a hatékony szolgálat érdekében gondoskodni kell a lelkipásztori módszerek megismertetéséről is.[333] A folyamatos lelkipásztori képzés elsősorban abban áll, hogy állandóan segíti a diakónus törekvését szolgálata hatékonyságának tökéletesítésére, tudniillik, hogy az Egyházban és a társadalomban megjelenítse Krisztus megkülönböztetés nélkül minden embernek – főként a legelesettebbeknek és legrászorulóbbaknak – szóló szeretetét és szolgálatát. A diakónus szolgálatának ereje és mintája ugyanis Jézus pásztori szeretete. Ugyanez a szeretet készteti és sürgeti a diakónust, hogy a püspökkkel és a papokkal együttműködve támogassa a laikus hívők sajátos küldetését a világban. Ez serkenti arra, „hogy egyre jobban megismerje azoknak az embereknek helyzetét, akikhez küldetése szól, hogy a konkrét történelmi helyzetben fölismerje a Lélek indításait, s végül hogy alkalmasabb és eredményesebb formákat találjon szolgálata végzéséhez,”[334] hűséges és meggyőződéses közösségben a Pápával és saját püspökével.

E formák között a mai apostolkodás igényli a csoportmunkát is, melynek, hogy gyümölcsöző legyen – összhangban az egyházi közösség természetével –, tisztelnie és védenie kell a papok, a diakónusok és a hívők egymást kölcsönösen kiegészítő ajándékainak és tevékenységeinek különbözőségét.

74. A részegyházak közötti különbségek megnehezítik a diakónusok folyamatos képzése megszervezésének és eszközeinek kimerítő leírását. A képzés eszközeit mindig világos teológiai és lelkipásztori összefüggésben kell megválasztani.

Ezért alkalmasabbnak látszik itt csupán néhány általános utalást tenni, melyek könnyen lefordíthatók a különböző konkrét helyzetekre.

75. A diakónusok folyamatos képzésének elsődleges helye maga a szolgálat. A diakónus szolgálata által érlelődik, azáltal, hogy személyes hivatását az életszentségre egyre inkább sajátos közösségi és egyházi, kiváltképpen szolgálati feladatainak teljesítsére összpontosítja. A szolgálat tudatosítása tehát a folyamatos képzés kiemelkedő célja.

76. A folyamatos képzésnek pontosan meghatározott és az illetékes hatóság által jóváhagyott terv szerint kell történnie, egységesnek és fokozatosnak, továbbá az egyházi Tanítóhivatallal teljes összhangban lévőnek kell lennie. Jó meghatározni egy mindenkitől megkövetelendő alsó szintet, amit nem szabad összekeverni a képzés magasabb szintjeivel.

A folyamatos képzés tervének két szorosan összefüggő szintet kell szem előtt tartania: az egyházmegyeit, melynek vezetője a püspök vagy megbízottja, és a helyi közösségi szintet, melyben a diakónus a szolgálatát végzi, s vezetője a plébános vagy egy másik pap.

77. Fontos pillanat a diakónus első kinevezése az adott közösségbe vagy lelkipásztori területre. A közösség vezetői (plébános, papok stb.) és a diakónus kölcsönös bemutatkozása az ismerkedésen túl hozzásegít ahhoz, hogy az együttműködés a kölcsönös megbecsülésen és tiszteletteljes dialóguson alapuljon a hit és a szeretet szellemében. A keresztény közösség nagyon hozzásegíthet a képzéshez, ha a diakónus olyan lelkülettel közeledik feléje, mely tiszteletben tartja hagyományait, meg tudja hallgatni, józanul képes ítéletet alkotni, szolgálni és szeretni tud úgy, ahogy az Úr Jézus tenné.

A lelkipásztori munka megkezdését különleges figyelemmel kell kísérnie egy, a püspöktől megbízott, példás életű papnak.

78. A diakónusok számára biztosítani kell időről időre egyházmegyei vagy egyházmegyék fölötti szinten liturgikus, lelkiségi, továbbképző, illetve tanulmányi találkozókat.

A struktúrák sokasítása nélkül jó dolog a püspök vezetésével rendszeresen találkozókat szervezni a papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, valamint a lelkipásztorkodásban résztvevő laikusok számára, részben, hogy a kis csoportok el ne szigetelődjenek egymástól, részben, hogy a különböző lelkipásztori modellek látás és cselekvésmódja egységes legyen.

A püspök kísérje figyelemmel diakónus-munkatársait, ha lehet, személyesen vegyen részt a találkozókon, akadályoztatása esetén pedig küldjön képviselőt.

79. A püspök jóváhagyásával ki kell dolgozni a folyamatos képzés reális és megvalósítható, a jelen szabályokat követő tervét, mely számol a diakónusok életkorával és sajátos helyzeteivel, illetve lelkipásztori szolgálatuk igényeivel.

E célból a püspök létrehozhat egy csoportot az alkalmas nevelőkből, vagy kérheti a szomszédos egyházmegyék segítségét.

80. Kívánatos, hogy a püspök hozza létre a diakónusok koordinációs bizottságát a diakónusi szolgálat tervezésére, összehangolására és megvalósítására. E bizottság figyelme terjedjen ki a hivatások elbírálásától kezdve[335] a képzésen és a lelkipásztori gyakorlaton át egészen a folyamatos képzésig.

E bizottság elnöke maga a püspök, vagy egy megbízott pap, tagjai diakónusok, megfelelő számban. E bizottságnak kapcsolatot kell tartania a többi egyházmegyei szervvel.

A bizottság működését a püspöktől kiadott saját szabályzat irányítsa.

81. A nős diakónusok számára az eddigieken túl meg kell találni a folyamatos képzés olyan formáit, melyek bevonják a feleségeket és az egész családot is, természetesen mindig figyelembe véve a szerepek lényeges különbségét és a szolgálat szabadságát.

82. A diakónusok becsüljék meg azokat a kezdeményezéseket, melyekkel általában a Püspöki Konferenciák vagy az egyházmegyék előmozdítják a klérus folyamatos képzését: a lelkigyakorlatokat, konferenciákat, tanulmányi napokat, összejöveteleket, teológiai-lelkipásztori kurzusokat.

Fordítsanak gondot arra, hogy ne mulasszák el ezeket az alkalmakat, melyek kifejezetten evangelizációs, liturgikus és karitatív szolgálatukra irányulnak.

A Szentatya, II. János Pál pápa a jelen Direktóriumot jóváhagyta és közzétételét elrendelte.

Róma, a Kongregáció székhelyéről, 1998. február 22-én, Szent Péter katedrájának ünnepén

Darío Castrillón Hoyos bíboros prefektus
Ternyák Csaba eminenzianai c. érsektitkár

MÁRIA, Tanítója a szeretetnek, aki az isteni hívás iránti feltétlen készségeseddel együttműködtél a hívők születésénél az Egyházban, tedd termékennyé a diakónusok életét és szolgálatát, tanítván őket az önátadásra Isten népének szolgálatában.

MÁRIA, Tanítója az imádságnak, aki anyai közbenjárásoddal támogattad és segítetted a születő Egyházat, tedd a diakónusokat egyre figyelmesebbé a hívők szükségleteire, tanítván őket fölfedezni az imádság értékét.

MÁRIA, Tanítója az alázatnak, aki mélységesen tudva, hogy az Úr szolgálóleánya vagy, beteltél a Szentlélekkel, tedd a diakónusokat Krisztus megváltásának alkalmas eszközévé, tanítván őket kicsinyként nagynak lenni.

MÁRIA, Tanítója a rejtett szolgálatnak, aki szeretetteljes hétköznapi életedet példásan egyeztetni tudtad Isten üdvösség tervével, tedd a diakónusokat jó és hűséges szolgává, tanítván őket az Egyházban a lángoló szeretettel végzett szolgálat örömére.

Amen.

[1] Vö. A Törvényszöveket Értelmező Pápai Tanács Chiarimenti circa il valore vincolante dell'art. 66 del Direttorio per il Ministero e la Vita dei Presbiteri nyilatkozata (1994. okt. 22). Sacrum Ministerium folyóirat, 2 (1995) 263.
[2] LG 18.
[3] KEK 1581.
[4] Vö. KEK 1536.
[5] Vö. KEK 1538.
[6] KEK 875.
[7] LG 28.
[8] Vö. LG 20, CIC 375. k. 1. §
[9] KEK 876.
[10] Vö. KEK 877.
[11] Vö. KEK 878
[12] KEK 879.
[13] Vö. LG 29; VI. Pál pápa Ad pascendum apostoli levele (1972. aug. 15.): AAS 64 (1972) 534.
[14] A Szent Pál leveleiben említett 60 munkatárs között egyesekről mint diakónusról szól: Timóteus (1Tesz 3, 2), Epafrász (Kol 1,7), Tichikusz (Col 4, 7; Ef 6, 2).
[15] Vö. Levél a Philadephiaiakhoz 4; a Szmyrnaiakhoz, 12, 2; a Magnésziabeliekhez 6, 1: Funk: Patres Apostolici. Tübingen 1901, 266-267; 286-287; 234-235.
[16] Vö. Didascalia Apostolorum (szír ford.), III, XI. Kiad. A. Vööbus: The „Didascalia Apostolorum” in Syriae (eredeti szöveg és angol fordítás), CSCO, vol. I, n. 402 (tom. 176), 29-30; vol. II, n. 408 (tom. 180), 120-129; Didascalia Apostolorum, III, 13 (19), 1-7: Funk, Didascalia et Constitutiones Apostolorum, Paderborn 1906, I. 212-216.
[17] Az elvirai zsinat 32-33 (PL 84, 305), az arles-i zsinat 16 (15), 18, 21 (CCL, 148, 12-13), és a niceai zsinat 15, 16,
[18] (Conciliorum Oecumenicorum Decreta, kétnyelvű kiadás G. ALBERIGO – G. L. DOSSETTI – Cl. LEONARDI – P. PRODI, cons. H. JEDIN. Dehoniane, Bologna 1991, 1315.)18 Az ősegyházban minden helyi egyházban kellett lennie megfelelő számú diakónusnak, hogy mindenkit ismerni és segíteni tudjanak (Vö. Didascalia Apostolorum III, 12.). Rómában Szent Fábián pápa (236-250) a várost hét zónára (később „diakoniának” nevezett „régióra”) osztotta, élére egy diakónust („regionariust”) állított a karitatív és szegénygondozó szolgálatra. Hasonló volt a „diakónusi” szolgálat a 3-4. században sok nyugati és keleti városban.
[19] Vö. Trienti zsinat XXIII. sess. 17. can. Conciliorum Oecumenicorum Decreta, 1991: 750.
[20] LG 29.
[21] AAS 59 (1967), 697-704.
[22] AAS 60 (1968), 369-373.
[23] AAS 64 (1972), 534-540.
[24] Tíz kánon szól kifejezetten az állandó diakonátusról: 236; 276, 2,3; 281, 3; 288; 1031, 2-3; 1032, 3; 1035, 1; 1037; 1042.
[25] Vö. CIC, can. 1031, 1.
[26] Vö. VI. Pál pápa Sacrum Diaconatus Ordinem apostoli levele (1969. jún. 18.): AAS 59 (1967), p. 698.
[27] Vö. LG 29; AG 16; OE 17; II. János Pál pápa beszéde 1985. márc. 16-án 1. Insegnamenti VIII,1. 648.
[28] II. János Pál pápa katekézise az általános kihallgatáskor 1993. okt. 6-án. Insegnamenti XVI, 2. 954.
[29] „Az állandó diakonátus visszaállításának eldöntésénél szerepe volt annak a nagyon érezhető igénynek, hogy az Egyház szolgái a meglévő lelkipásztori struktúrákon túl jobban és közvetlenül legyenek jelen a családban, a munkahelyeken, az iskolákban, stb.” (Uo.) 30
[30] Vö. LG 29b.31
[31] Vö. Uo., AG 16.
[32] 32. AG 16. Vö. KEK 1571.
[33] 1. Vö. VI. Pál pápa: Sacrum diaconatus ordinem apostoli levél (1967. jún. 18.): AAS 59 (1967), 697-704. A levél fiatal jelöltekről szóló II. fejezete előírja: 6. A fiatal diakónusjelölteket külön intézetbe gyűjtsék össze, ahol vizsgálják meg, neveljék őket valóban evangéliumi életre és készítsék fel, hogy sajátos feladataikat jól tudják végezni... 9. A szorosan vett diakónusi felkészítés legalább három évig tartson; a tanrend olyan legyen, hogy a jelölteket fokozatosan, lépésről lépésre készítse fel arra, hogy hozzáértéssel és gyümölcsözően foghassanak hozzá a diakónusi feladatok végzéséhez. A tanulmányi időt úgy is lehet szervezni, hogy az utolsó évben sepciális képzést kapjanak a hivatalokra, amelyek rájuk várnak. 10. Ehhez kapcsolódjanak a gyakorlatok, melyek a kicsinyek és nagyok hitoktatásába, a szent ének betanításába és vezetésébe, a Szentírás olvasásába a hívők közösségében, a prédikációba, a diakónus feladatkörébe tartozó szentségkiszolgáltatásba, beteglátogatásba, s egyéb rájuk bízható feladatokba vezetik be őket. – Ugyanennek a pápai levélnek a II. fejezete a korosabb jelöltekről szól. Előírja: „14. Kívánatos, hogy a 8-10. pontokban mondottak szerint ők sem csak átlagos ismeretekkel rendelkezzenek, és kapják azt az intellektuális felkészítést, ami a Püspöki Konferenciák megítélése szerint feladataik elvégzéséhez feltétlenül szükséges. Bizonyos időre vonuljanak be olyan intézménybe, ahol megtanulhatják mindazt, amire a diakónus feladatok méltó végzéséhez szükségük van. Ha erre nincs lehetőség, a jelentkezőt bízzák rá egy kiváló papra, aki gondoskodjék róla, nevelje őt és tanusítsa a szenteléshez szükséges fölkészültségét és érettségét.”
[34] A Kongregáció körlevele felsorolta, hogy a kurzusoknak ki kell terjedniük a Szentírástudományra, a dogmatikára, morálisra, kánonjogra, liturgiára, s olyan „szaktudományokra melyek a jelölteket felkészítik a szolgálatra. Ilyenek a pszichológia, pedagógia, kateketika, ékesszólástan, ének, katolikus szervezetek, egyházi adminisztráció, anyakönyv vezetés, stb.”
[35] VI. Pál pápa Ad pascendum apostoli levele 1972. aug. 15. VII b: AAS 64 (1972) 540.
[36] Vö. II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis 12.
[37] Vö. LG 28-29.
[38] 6. Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, Editio typica altera, Typis Polyglottis Vaticanis 1990, p. 101. Az Előzetes tudnivalók 179. pontjában a diakónusszenteléssel kapcsolatban idézi „a püspök szolgálatára szenteltetnek” kifejezést, ami használt a Traditio apostolica, 8 (SCh, ll bis, 58-59) és megismételt a Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae III, 2. (Funk: Didascalia et Constitutiones Apostolorum, II, Paderborn 1905, p. 103.), azaz nem az Eucharisztia végzésére, hanem a szolgálatra.
[39] „Legyenek irgalmasak, tevékenyek; az Úr igazságában járjanak, aki mindenki szolgája lett” (Szt Polikárp, Epistula ad Philippenses, 5, 2: Funk Patres Apostolici, I, Tübingen, 1901, 300-302).
[40] VI. Pál pápa Ad pascendum apostoli levél, Bevezetés.
[41] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 207. Editio typica altera, Typis Polyglottis Vaticanis 1990, p. 115-122.
[42] KEK 1570.
[43] KEK 1588.
[44] CD 25.
[45] Vö. CIC 266.
[46] Vö. LG 29.
[47] Pontificale Romanum 210.
[48] Vö. LG 29.
[49] Vö. LG 29.
[50] VI. Pál pápa: Sacrum diaconatus ordinem, I, 1.
[51] Vö. CIC 276. k. 2. §
[52] Vö. 1031. 3. §
[53] OT 1.
[54] VI. Pál pápa: Sacrum diaconatus ordinem, VII, 32.
[55] Ua, VII, 35.
[56] LG 64.
[57] Uo.
[58] E tekintetben a megyéspüspökkel egyenrangúak azok, akikre területi prelatúra, területi apátság, apostoli vikariátus, apostoli prefektura, állandó apostoli adminisztratúra (Vö. CIC 368, 381 2.§), személyi prelatúra (Vö. CIC 266 1.§; 295) és katonai ordinariátus (Vö. II. János Pál pápa: Spirituali militum curae (1986. ápr. 21.) I, 1; II, 1: AAS 78 (1986), 482; 483) van rábízva.
[59] Vö. CIC 1025; 1029.
[60] Beleértve – ha van ilyen – a külön képző ház igazgatóját is. Vö. CIC 236, 1.
[61] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis 68.
[62] Uaz. 69.
[63] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis 36.
[64] Catechismus ex decreto Concilii Tridentini ad Parochos, II, 7, 3. Torino, 1914. 288. o.)
[65] Didakhé 15,1: Funk: Patres Apostolici I, 32.
[66] Epistula ad Philippenses, V, 2: Funk: Patres Apostolici I, 300.
[67] CIC 1029. Vö. 1051,1.
[68] Vö. Sacrum diaconatus ordinem II,8.
[69] Vö. CIC 285, 1-2.§; 289. – Sacrum diaconatus ordinem III,17.
[70] CIC 1021, 2.§. – Sacrum diaconatus ordinem II,5; III,12. – Az 1031. k. 3. § előírja: „A Püspöki Konferenciáknak jogában áll olyan szabályt kimondani, mely magasabb életkort kíván.”
[71] Vö. CIC 1040-42. k. Az 1041. k. a szabálytalanságokat (örökös akadályok) a következőkben sorolja fel: „1. Aki valamilyen elmebetegségben vagy más pszichés betegségben szenved, melyről szakértők meghallgatása után úgy ítélik, hogy alkalmatlanná teszi őt a szolgálat megfelelő ellátására. 2. Aki a hitehagyás, az eretnekség vagy a szakadárság büntetendő cselekményét követte el. 3. Aki, akárcsak polgárilag is, házasságot kísérelt meg. 4. Aki szándékos emberölést követett el vagy sikeresen magzatelhajtást végzett. 5. Aki magát vagy mást súlyosan és szándékosan megcsonkított vagy öngyilkosságot kísérelt meg. 6. Aki püspököknek vagy áldozó papoknak fenntartott, a szent rend gyakorlásával járó cselekményt végzett.” – Az 1042. k. szerint az egyszerű akadályok: 1. A klerikusok számára tilos hivatal viselése; 2. Újonnan megkeresztelt, ha csak az ordinárius másként nem ítél.
[72] Sacrum diaconatus ordinem II,4; Vö. LG 29.
[73] Sacrum diaconatus ordinem III,13.
[74] Sacrum diaconatus ordinem III,12; Vö. CIC 1031, 2§; 1050,3.
[75] Sacrum diaconatus ordinem 16; Vö. VI. Pál: Ad pascendum, VI; CIC 1087. k.
[76] Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 1997. VI. 6-án kiadott 263/97. sz. körlevele úgy intézkedik, hogy az alábbiak közül egy is elegendő ahhoz, hogy az 1087. kánonban emltett akadály alól fölmentést lehessen kapni: a szóban forgó diakónusnak bizonyítottan jelentős szerepe van egyházmegyéjében; kiskorú gyermekei anyai gondoskodásra szorulnak; gondoskodnia kell saját vagy elhúnyt feleségének ápolásra szoruló, idős szüleiről.
[77] Sacrum diaconatus ordinem VII, 32-35.
[78] VI. Pál: Ecclesiae sanctae ap. levele, 1966. aug. 6: I. 25, 1§; AAS 58 (1966): 770.
[79] Vö. CIC 1026. k.
[80] VI. Pál pápa Ad pascendum. Bevezetés. Vö. Uaz. I. a; CIC 1034. k. 1.§. Maga a szertartás: Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, Appendix II, 232.
[81] Vö. CIC 1016, 1019. k.
[82] Vö. CIC 1016, 1019, 1034, 1.§; VI. Pál pápa Ad pascendum. I,a.
[83] Vö. CIC 236. k.; jelen dokumentum 41-44. p.
[84] CIC 236. k. 1.§; Vö. Sacrum diaconatus ordinem II,6.
[85] Sacrum diaconatus ordinem II,7.
[86] CIC 236. k. 2.§
[87] Sacrum diaconatus ordinem III,15.
[88] CIC 1035. k. 1.§
[89] VI. Pál pápa Ad pascendum. II; Uő: Ministeria quaedam apostol levél, 1972. aug. 15. XI. AAS 64 (1972): 532.
[90] VI. Pál pápa Ad pascendum. Bevezetés.
[91] Ministeria quaedam, VIII. a.
[92] Vö. Pontificale Romanum – De Institutione Lectorum et Acolythorum. 1972.
[93] VI. Pál pápa: Ministeria quaedam, X; Uő. Ad pascendum. IV.
[94] 62. CIC 1035, 2.§
[95] 63. CIC 1036; Vö. VI. Pál pápa Ad pascendum, V.
[96] CIC 1050.
[97] CIC 1050, 3; Vö. 1031. k. 2. §.
[98] CIC 1051,1.
[99] CIC 1051,2.
[100] Vö. CIC 1028; a diakónusi kötelezettségekről lásd a 273-289. kánont. A házas diakónusok számára hozzá kell fűzni az új házasság megkötésének akadályát (1087. k.).
[101] Vö. CIC 1037 VI. Pál pápa Ad pascendum, VI.
[102] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 177.
[103] Vö. CIC 833, 6; Hittani Kongregáció: Professio fidei et Iusiurandum fidelitatis in suscipiendo officio nomine Ecclesiae exercendo. AAS 81 (1989):
[104] , 1169.104 CIC 1015. 1.§
[105] Vö. CIC 1019.
[106] III. De Ordinatione Diaconorum
[107] Vö. CIC 1010-11.
[108] CIC 1039.
[109] Pastores dabo vobis, 43.
[110] Pastores dabo vobis, 43.
[111] Vö. uaz.
[112] II. János Pál pápa: Redemptor hominis enc. (1979. márc. 4.), 10. AAS 71. (1979) 274.
[113] Pastores dabo vobis, 44.
[114] Vö. uaz
[115] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 1981. nov. 22. AAS 74. (1982) 81.
[116] Pastores dabo vobis, 44.
[117] Vö. az Evangéliumos könyv átadása a diakónusszentelésben. Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 210.
[118] VI. Pál Sacrum diaconatus ordinem levelének 22. pontjáról van szó
[119] Vö. A Katolikus Nevelés Kongregációja: Come è a conoscenza kezdetű körlevél (1969. júl. 16.) 2.
[120] Vö. Uaz 3.
[121] Pastores dabo vobis, 57.
[122] Vö. A Katolikus Nevelés Kongregációja: Come è a conoscenza kezdetű körlevél 3.
[123] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis 10; Ad gentes 20.
[124] Didascalia Apostolorum III, 13, 3. Funk, Didascalia et Constitutiones Apostolorum, I, 214. (Az ÓI 5. kötetben: XVI, 189. ! )
[125] . Vö. LG 28a.
[126] Vö. CIC 1034. 1§; VI. Pál pápa Ad pascendum, I,a.
[127] Vö. CIC 265-166.
[128] Vö. CIC 1034. 1§, 1016, 1019; Spirituali militum curae apostoli konstitúció, VI, 3-4. §; CIC 295. 1§
[129] CIC 267-268. 1§
[130] CIC 271.
[131] Sacrum diaconatus ordinem VI, 30.
[132] CIC 678. 1-3.§, 715, 738; Sacrum diaconatus ordinem VII,33-35.
[133] Vö. Az Államtitkárság 1984. jan. 3-án kelt 122.765 sz. levele a Szentségi és Istentiszteleti Szent Kongregáció bíboros prefektusához.
[134] Vö. CD 15; Sacrum diaconatus ordinem 23.
[135] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 201.
[136] „... Akiben kontestáló vagy a tekintéllyel szembehelyezkedő lelkület uralkodik, képtelen jól végezni a diakónusi feladatokat. A diakonátus csak azoknak adható föl, akik hisznek a püspök és a pap lelkipásztori küldetésének értékében, és a Szentlélek segítségében, aki vezeti őket tevékenységükben és egyházmegyéjükban. Hangsúlyozottan megismétlem, hogy a diakónusnak »tiszteletet és engedelmességet kell ígérnie püspökének«. ... Továbbá a diakónus szolgálata saját keresztény közösségének és az Egyház egészének szól, mely iránt küldetése és isteni alapítása miatt igen nagy tiszteletet kell tanúsítania.” (II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az általános kihallgatáson, 2. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1055.)
[137] CIC 274. 2§
[138] „... a diakónus feladatai közé tartozik az is, hogy »bátorítsa és támogassa a laikusok apostol tevékenységeit«. Mivel a világi struktúrákban és helyzetekben jobban jelen van, mint a pap, bátornak kell lennie a fölszentelt szolgálat és a laikusok tevékenysége közelítésében, hogy közösen szolgálják Isten országát.” (II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 13-án az általános kihallgatáson, 5. Insegnamenti XVI, 2. /1993/ 1002.); Vö. CIC 275.
[139] Vö. CIC 282.
[140] Vö. CIC 288.
[141] Vö. CIC 284. – Klérus Kongregáció: Tota Ecclesia c. direktóriuma a papi életről és szolgálatról, 66. (1994. jan. 31.); – A Törvényszövegeket Magyarázó Pápai Tanács értelmezése az előbbi dokumentum 66. pontjának kötelező erejéről. (1994. okt. 22.): Sacrum Ministerium 2 (1995) 263.
[142] Vö. CIC 669.
[143] Vö. 278. k. 1-2.§; 215.
[144] Vö. CIC 278, 3.§; 1374. – A Német Püspöki Kar „A katolikus Egyház és a szabadkőművesség” nyilatkozata (1980. febr. 28.)
[145] Vö. Klérus Kongregáció: Quidam Episcopi nyilatkozata, IV. (1982. márc. 8.) AAS 74 (1982) 642.
[146] Vö. CIC 299. 3. §; 304.
[147] Vö. CIC 305.
[148] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd a zairi püspökök „ad Limina” látogatása alkalmából, 1983. ápr. 30-án, 4: Insegnamenti VI, 1. (1983) 1112. – Beszéd az állandó diakónusokhoz 1985. márc. 16-án: Insegnamenti VIII, 1. (1985) 648. – Beszéd nyolc kinshaszai új püspök szentelésekor 1980. máj. 4-én, 3-5: Insegnamenti III, 1. (1980) 1111. – Katekézis 1993. okt. 6-án az általános kihallgatáson. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 951.
[149] LG 33; Vö. CIC 225.
[150] Vö. CIC 288; 285, 3-4. § .
[151] Vö. CIC 288; 286.
[152] Vö. CIC 222. 2§; 225. 2.§
[153] Vö. CIC 672.
[154] CIC 287, 1§
[155] CIC 287. 2§
[156] CIC 288.
[157] CIC 283. 1§
[158] Sacrum diaconatus ordinem 21.
[159] Vö. CIC 281.
[160] „A klerikusok, mivel egyházi szolgálatot teljesítenek helyzetüknek megfelelő díjazást érdemelnek; ennek meg kell felelnie feladatuk természetének, a hely és a kor viszonyainak, és lehetővé kell tennie, hogy fedezzék életszükségleteiket, és méltányosan tudják díjzani azokat, akiknek szolgálatára szorulnak.” (CIC 281. 1.§)
[161] 37. „Ugyancsak biztosítani kell, hogy olyan szociális gondoskodásban részesüljenek, mely kellően fedezi szükségleteiket betegség, munkaképtelenség vagy öregség esetén.” (CIC 281. 2§)
[162] CIC 281. 3§. A díjazás fogalma a kánonjogban – a polgári jogtól eltérően – nem annyira a szorosan vett munkabér, mint olyan anyagi juttatás, mely biztosítja a szolgálattevő tisztességes és megfelelő ellátását abban az esetben, amikor erre az igazságosság kötelez.
[163] CIC 1274. 1§
[164] CIC 1274. 2§
[165] Vö. CIC 281. 1§
[166] Vö. CIC 281. 3§
[167] Vö. CIC 281. 3§.
[168] Vö. CIC 290-293.
[169] LG 29.
[170] Beszéd az állandó diakónusokhoz 1985. márc. 16-án: Insegnamenti VIII, 1. (1985) 649; Vö. LG 29; CIC 1008.
[171] Keresztény Egység Pápai Tanácsa: Direktórium az ökumenizmus szabályainak és elveinek alkalmazásához (1993. márc. 25.), 71. AAS 85 (1993) 1069; Hittani Kongregáció: Communionis notio (1992. máj. 28.) AAS 85 (1993) 838.
[172] Keresztény Egység Pápai Tanácsa: Direktórium az ökumenizmus szabályainak és elveinek alkalmazásához (1993. márc. 25.), 70.
[173] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 210: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”
[174] Vö. LG 29. „A diakónusoknak is feladata, hogy a püspökkel és papságával közösségben az Ige szolgálatában Isten népének rendelkezésére álljanak.” (CIC 757.) – „Az prédikációban a diakónusok részesednek a papi szolgálatban.” (II. János Pál pápa: Beszéd a montréali Szent József bazilikában a papokhoz, diakónusokhoz, szerzetesekhez és papnövendékekhez 1984. szept. 11-én, 9. AAS 77 (1985) 396.)
[175] Vö. PO 4.
[176] Vö. DV 25; Come é a conoscenza körlevél; CIC 760.
[177] LG 25a; DV 10a ,
[178] Vö. CIC 753 ,
[179] CIC 760.
[180] Vö. CIC 769.
[181] Vö. Institutio Generalis Missalis Romani, 61; Missale Romanum, Ordo Lectionis Missae Praenotanda, 8, 24, 50. Második kiadás 1981.
[182] Vö. CIC 764.
[183] Klérus Kongregáció: Tota Ecclesia c. direktóriuma a papi életről és szolgálatról, 45-47. (1994. jan. 31.)
[184] Vö. Institutio Generalis Missalis Romani, 42, 61. – Rendelkezés néhány olyan kérdésben, mely világi hívőknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttműködéséből fakad (1997. aug. 15.), 3.
[185] SC 35; Vö. 52; CIC 677. 1§.
[186] Vö. CIC 779.
[187] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. dec. 8.): AAS 68 (1976) 5-76.
[188] Vö. CIC 804-805
[189] Vö. CIC 810.
[190] Vö. CIC 761
[191] Vö. CIC 822.
[192] Vö. CIC 823. 1§
[193] Vö. CIC 831. 1-2§
[194] AG 2a.
[195] Vö. CIC 784, 786.
[196] Vö. AG 16; Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 207.
[197] Vö. LG 29.
[198] SC 10.
[199] SC 7d.
[200] Vö. SC 22, 3; CIC 841, 846.
[201] Vö. CIC 840.
[202] „A diakónusok az istentisztelet végzésében a jog előírásai szerint vesznek részt.” CIC 835, 3§.
[203] KEK 1570; Vö. Caeremoniale Episcoporum, 23-26.
[204] SC 26-27.
[205] Vö. CIC 846, 1.§
[206] Vö. SC 28
[207] Vö. CIC 929
[208] Vö. Institutio generalis Missalis Romani, 81,b; 300, 302; Institutio generalis Liturgiae Horarum, 255; Pontificale Romanum – Ordo dedicationis ecclesiae et altaris, 23-24, 28-29. Róma, 1977; Rituale Romanum – De Benedictionibus 36. Róma, 1985; Ordo coronandi imaginem beatae Mariae Virginis 12. Róma, 1981; Istentiszteleti Kongregáció: Christi Ecclesia 38: Notitiae 24 (1988) 388; Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 188. („Közvetlenül a szentelő imádság után a fölszentelteket diakónusi módon stólába és dalmatikába öltöztetik, ami a liturgiában végzendő szolgálatuknak a jele.”), 190; Caeremoniale Episcoporum, 67.
[209] CIC 861. 1§
[210] Vö. CIC 530. 1§ ,
[211] Vö. CIC 862.
[212] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 1.
[213] Vö. Institutio generalis Missalis Romani, 61, 127-141.
[214] Vö. CIC 930. 2.§
[215] Vö. CIC 907; Ecclesiae de mysterio nyilatkozat, 6.
[216] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 6.
[217] Vö. CIC 910, 1.§
[218] Vö. CIC 911, 2.§
[219] Vö. CIC 943; Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 3.
[220] Vö. Christi Ecclesia 38; Ecclesiae de mysterio nyilatkozat, 7.
[221] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 73.
[222] Vö. CIC 1063.
[223] Vö. LG 29; CIC 1108, 1-2.§; Ordo celebrandi Matrimonium (1991), 21.
[224] Vö. CIC 1111, 1-2.§
[225] Vö. CIC 227, 3-4.§
[226] Vö. Firenzei zsinat: Exsultate Deo bulla (DS 1325); Trienti zsinat: Doctrina de sacramento extremae unctionis, cap. 3. (DS 1697), és can. 4. de extrema unctione (DS 1719) ,
[227] Vö. Sacrum diaconatus ordinem II, 10; Ecclesiae de mysterio nyilatkozat, 9.
[228] Vö. CIC 276, 2.§, 3.
[229] Vö. Institutio generalis Liturgiae Horarum, 20.
[230] SC 60; Vö. CIC 1066, 1068; KEK 1667.
[231] Vö. CIC 1169, 3. §
[232] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 5; Ordo exsequiarum, 19; Ecclesiae de mysterio nyilatkozat, 12.
[233] Vö. Rituale Romanum – De Benedictionibus 18c.
[234] Vö. CIC 129. 1§
[235] Szt Polikárp, Epistula ad Philippenses, 5, 2.
[236] Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 5.
[237] Vö. LG 29.
[238] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 207.
[239] Vö. Hippolytus: Traditio apostolica, 8, 24 (SCh, ll bis, 58-63; 98-99). – Didascalia Apostolorum III, 13. – CD 13.
[240] GS 40-45.
[241] Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 9. – II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 13-án az általános kihallgatáson, 5. Insegnamenti XVI, 2. /1993/ 1000-1004.
[242] Vö. CIC 494.
[243] Vö. CIC 493.
[244] II. János Pál pápa: Beszéd az USA állandó diakónusaihoz. Detroit, 1987. szept. 19. 3. Insegnamenti X, 3. (1987) 656.
[245] Vö. CIC 157.
[246] LG 27a
[247] Vö. CIC 519.
[248] Vö. CIC 517. 1§
[249] Vö. CIC 517. 2. §
[250] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 22, 10.
[251] Vö. CIC 1248. 2.§; Christi Ecclesia direktórium, 29.
[252] II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 13-án az általános kihallgatáson, 4. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1002.
[253] Sacrum diaconatus ordinem V, 24; CIC 536.
[254] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 24; CIC 512. 1.§
[255] Vö. CIC 463. 2.§
[256] Vö. LG 28, CD 27, PO 7, CIC 495. 1.§
[257] Vö. CIC 482.
[258] Vö. CIC 1421. 1.§
[259] Vö. CIC 1424.
[260] Vö. CIC 1428. 2.§
[261] Vö. CIC 1435.
[262] Vö. CIC 438. 1.§
[263] CIC. 1420. 4.§
[264] SC 2.
[265] LG 5.
[266] GS 2b.
[267] GS 4a
[268] LG 40
[269] PO 12a
[270] AG 16.
[271] II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az általános kihallgatáson, 1. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1053.
[272] „Minden krisztushívő köteles azon igyekezni, hogy állapotának megfelelően szent életet éljen, s az Egyház erősödésén és megszentelődésének állandó előmozdításán munkálkodjék.” CIC 210.
[273] „...a diakónusok, akiknek mint Krisztus és az Egyház misztériumai szolgáinak minden bűnös szokástól tisztán kell őrizniük magukat, s törekedniük kell arra, hogy elnyerjék Isten tetszését és minden jót megtegyenek az emberek színe előtt (1Tim 3,8-10.12,13).” LG 41; Vö. Sacrum diaconatus ordinem VI, 25.
[274] „A klerikusok különösen is kötelesek életmódjukban a szentségre törekedni, hiszen a fölszenteléssel új címen is Istennek szentelődtek, és ők Isten misztériumainak kezelői Isten népe szolgálatára.” CIC 276. 1.§
[275] II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az általános kihallgatáson, 2. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1054.
[276] Uaz, 1.
[277] AA 4, 8; GS 27, 93.
[278] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd 1985. márc. 16-án, 2: Insegnamenti VIII, 1. (1985) 649; PDV 3, 21.
[279] Vö. PDV 16.
[280] Vö. II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az általános kihallgatáson, 2. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1055.
[281] Vö. Sacrum diaconatus ordinem V, 23.Vö.
[282] Vö. RH 13-17.
[283] Sacrum diaconatus ordinem II, 8.
[284] II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az átalános kihallgatáson, 2. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1054.
[285] Vö. PO 14-15; CIC 267. 2.§ 1.
[286] PO 12.
[287] Pontificale Romanum – De Ordinatione Episcoporum, Presbyterorum et Diaconorum, 210.
[288] Szt Ágoston: Sermo 179, 1: PL 38, 966.
[289] DV 25; Vö. Sacrum diaconatus ordinem VI, 26, 1; CIC 267. 2.§ 2.
[290] LG 25a
[291] Vö. CIC 833; Hittani Kongregáció: Professio fidei et Iusiurandum fidelitatis in suscipiendo officio nomine Ecclesiae exercendo. AAS 81 (1989): 104, 1169.
[292] DV 21.
[293] Vö. SC 7.
[294] Vö. SC 7.
[295] SC 59a
[296] Vö. CIC 267. 2.§ 2; Sacrum diaconatus ordinem VI, 26, 2.
[297] Vö. Sacrum diaconatus ordinem VI, 26, 2.
[298] Vö. PO 5b
[299] Vö. CIC 267. 2.§ 5; Sacrum diaconatus ordinem VI, 26, 3.
[300] Vö. CIC 267. 2.§ 3.
[301] Vö. CIC 267. 2.§ 4.
[302] Vö. CIC 267. 2.§ 5.
[303] Vö. LG 23a
[304] ChD 11; CIC 369.
[305] Vö. CIC 267. 2.§ 5; Sacrum diaconatus ordinem VI, 26, 4.
[306] PDV 36.
[307] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd a Római Kúriához, 1987. dec. 22-én: AAS 80 (1988) 1025; MD 27.
[308] LG 29b
[309] „A Krisztus misztériumában és az Ő küldetésében így megalapozott cölibátust kezdetben ajánlották a papoknak, később a latin egyházban törvénnyel köteleztek rá mindenkit, akit az egyházi rend fölvételére bocsátottak.” PO 16; vö. CIC 247. 1§; 277. 1§; 1037.
[310] Vö. CIC 277. 1.§; OT 10.
[311] II. János Pál pápa: Novo incipiente levele a papokhoz nagycsütörtökön, 1979. ápr. 8-án: AAS 71 (1979) 408.
[312] Vö. CIC 277. 2§
[313] II. János Pál pápa: Beszéd az USA állandó diakónusaihoz. Detroit, 1987. szept. 19. 5. Insegnamenti X, 3. (1987) 658.
[314] Vö. CIC 1031. 2.§
[315] II. János Pál pápa: Beszéd az USA állandó diakónusaihoz. Detroit, 1987. szept. 19. 5. Insegnamenti X, 3. (1987) 658.
[316] Vö. CIC 277. 1. §
[317] Vö. Sacrum diaconatus ordinem III, 16; Ad pascendum VI; CIC 1087. Az esetleges kivételekről az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 1997. jún. 6-án kiadott 263/97 sz. körlevelének 8. p-ja rendelkezik.
[318] PDV 42.
[319] II. János Pál pápa katekézise 1993. okt. 20-án az általános kihallgatáson, 4. Insegnamenti XVI, 2. (1993) 1056.
[320] Vö. Sacrum diaconatus ordinem II, 8-10; III, 14, 15; Ad pascendum VII; CIC 236; 1027; 1032. 3.§
[321] Vö. PD 70.
[322] PDV 70.
[323] PDV 76, 79.
[324] Vö. ChD 15; PDV 79.
[325] Tota Ecclesia direktórium 71.
[326] Vö. PDV 78.
[327] Tota Ecclesia direktórium 71.
[328] Vö. PDV 71; Tota Ecclesia direktórium 74.
[329] Antiochiai Szt Ignác: „Jézus Krisztus diakónusainak is mindenben tetszeniük kell mindenkinek, hiszen nem az étel és ital szolgái, hanem Isten Egyházának sáfárai.” (Trallésziekhez írt levél, 2-3.): Funk I, 244.
[330] Vö. PDV 72; Tota Ecclesia direktórium 75.
[331] PDV 72.
[332] Vö. Sacrum diaconatus ordinem VI, 28.
[333] Vö. CIC 279.
[334] PDV 72.
[335] Vö. CIC 1029. 112

Nyomtatóbarát változat