AD GENTES
A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységéről
Tartalomjegyzék
1. Bevezetés
Első fejezet
TEOLÓGIAI ALAPOK
2. Az Atya elhatározása
3. A Fiú küldetése
4. A Szentlélek küldetése
5. Krisztus küldi az Egyházat
6. A misszió
7. A misszió jelentősége és szükségessége
8. A miszió és az ember
9. A misszió eszkatologikus jellege
Második fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG
10. Bevezetés
I. A keresztény tanúságtétel
11. Az élet tanúságtétele; a párbeszéd
12. A szeretet érvényesülése
II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése
13. Az evangélium hirdetése és a megtérés
14. A katechumenátus
III. A keresztény közösség kialakítása
15. A hívők egybegyűjtése
16. A bennszülött klérus megszervezése
17. A hitoktatók
18. A szerzetesek
Harmadik fejezet
A RÉSZEGYHÁZAK
19. A fiatal egyházak fejlődése
20. A részegyház missziós feladatai
21. A világi hívők feladatai
22. Egység a sokféleségben
Negyedik fejezet
A MISSZIONÁRIUSOK
23. A misszionáriusi hivatás
24. A lelkiség
25. Lelkiségi és erkölcsi nevelés
26. Elméleti és apostoli képzés
27. Missziós intézmények
Ötödik fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG MEGSZERVEZÉSE
28. Bevezetés
29. A legfőbb irányító szerv
30. A missziós tevékenység helyi szervezése
31. A püspökök együttműködése
32. A szerzetesrendek munkájának megszervezése
33. Az intézmények együttműködése
34. Tudományos együttműködés
Hatodik fejezet
KÖZÖS FELELŐSSÉG A MISSZIÓÉRT
35. Bevezetés
36. Az Isten egész népének missziós felelőssége
37. A hívő közösségek missziós felelőssége
38. A püspökök missziós felelőssége
39. A papok missziós felelőssége
40. A szerzetes intézmények missziós felelőssége
41. A világi hívek missziós felelőssége
42. Befejezés
A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma
az Egyház missziós tevékenységéről
Pál püspök
Isten szolgáinak szolgája
a zsinati atyákkal együtt örök emlékezetül
(Bevezetés)
1. A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy "az üdvösség egyetemes
szakramentuma" legyen,[1] ezért
katolicitásának legbensőbb igényéből és alapítója parancsát követve[2] minden embernek hirdetni akarja az
evangéliumot. Maguk az apostolok ugyanis, akikre az Egyház
alapíttatott, Krisztus nyomába lépve "hirdették az igazság igéjét és
egyházakat hoztak létre".[3] Az ő utódaik
feladata e mű szünet nélküli folytatása, hogy "az Úr tanítása terjedjen
és dicsőségre jusson" (2Tesz 3,1), és Isten országát a földön
mindenütt hirdessék és megvalósítsák
A világ jelen helyzetében azonban az emberiség új állapotba került, s
az Egyházat, a föld sóját és a világ világosságát[4] fokozottan sürgeti hivatása, hogy megújítson és
üdvözítsen minden teremtményt, annak érdekében, hogy Krisztusban minden
megújuljon, és Benne az emberek egy családdá és Istennek egyetlen
népévé legyenek.
Ezért e Szent Zsinat, megköszönve Istennek az egész Egyház eddigi
erőfeszítésének eredményeit, vázolni szándékozik a missziós tevékenység
alapelveit, és össze akarja fogni minden hívő erejét, hogy Isten népe,
a kereszt szűk ösvényét járva mindenütt terjessze Krisztusnak, az
örökkévalóság urának[5] országát, s
készítse eljövetelének útját.
Első fejezet
TEOLÓGIAI ALAPOK
(Az Atya elhatározása)
2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a
Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.[6]
E terv a " forrástermészetű szeretetből", azaz az Atyaisten
szeretetéből fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitől a Fiú
születik, s kitől a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és
irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra
hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele.
Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát,
úgy, hogy mindenek alkotója végül "minden lesz mindenben" (1Kor
15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi
boldogságunkról. Istennek azonban úgy tetszett, hogy az embereket
nemcsak külön-külön, minden kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját
életében való részesedésre, hanem néppé teszi őket, amelyben szétszórt
gyermekeit összegyűjti.[7]
(A Fiú küldetése)
3. Isten ezen egyetemes üdvözítő terve nemcsak rejtett módon a
lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erőfeszítések által,
melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, "hogy szinte
kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktől sem" (ApCsel
17,27); ezen erőfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra
szorulnak, bár a gondviselő Isten jóságos intézkedéséből olykor az igaz
Istenhez vezető nevelőnek, vagy az evangéliumra való előkészületnek
tekinthetők.[8] Isten -- hogy közte és
köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az emberek között
pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy Fiát testünkben
elküldve új és végleges módon lép be az emberi történelembe, hogy az
embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán hatalmából,[9] és benne kiengesztelődjék a világgal.[10] Fiát pedig, aki által a világot is
teremtette,[11] a mindenség örökösévé
rendelte, hogy benne újítson meg mindent.[12]
Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi közvetítő
legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint "benne lakik testi
formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9); emberi
természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje,
akit "kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14). Isten Fia tehát a
valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket az isteni
természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett,
hogy szegénysége által meggazdagodjunk.[13]
Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő
szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, azaz mindenkiért.[14] A szentatyák állandóan hirdetik, hogy
nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára.[15] Ő pedig az emberi természetet a maga
teljességében magára vette, úgy amint az bennünk, nyomorultakban és
szegényekben van, kivéve a bűnt.[16]
Krisztus ugyanis, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn
10,36), önmagáról mondta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem.
Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a
megtört szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a
látást" (Lk 4,18); s másutt: "Az Emberfia azért jött, hogy
keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10).
Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami őbenne az emberiség
üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig[17] hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve
el,[18] hogy ami egy alkalommal mindenki
üdvösségére megtörtént, az az idők folyamán mindenkiben hatni tudjon.
(A Szentlélek küldetése)
4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a
Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze
az Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt
is működött a világban.[19] Pünkösd
napján azonban leszállt a tanítványokra, hogy örökre velük maradjon,[20] az Egyház nyilvánossá lett a sokaság
előtt, és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a
nemzetek között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven
megszólal, s szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a
bábeli megoszláson[21] -- a hit
katolikus voltával előre jelzi a népek egységét. Krisztus emberi élete
akkor kezdődött el, amikor Szűz Máriára leszállott a Szentlélek;
ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust szolgálatára, s
amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az apostolokra, megkezdődtek
az "apostolok cselekedetei".[22] Maga az
Úr Jézus pedig, mielőtt életét teljesen szabadon letette a világért,
úgy rendezte el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek
elküldését, hogy e kettő mindig és mindenütt együtt vigye végbe az
üdvösség művét.[23] A Szentlélek az
egész Egyházat mindig "egyesíti a közösségben és a szolgálatban,
ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal",[24] az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a
lélek a testet,[25] és ugyanazt a
missziós lelkületet ébreszti föl a hívőkben, amely Krisztusban élt. Az
apostolok munkáját néha még láthatóan is megelőzi,[26] s többféleképpen szüntelenül kíséri és irányítja.[27]
(Krisztus küldi az Egyházat)
5. Az Úr Jézus kezdettől fogva "magához hívta, akiket kiválasztott...,
hogy társai legyenek, és elküldje őket prédikálni " (Mk 3,13).[28] Így az apostolok lettek az új Izrael
csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr
halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra beteljesítette
üdvösségünk és a mindenség megújításának misztériumait, s megkapott
minden hatalmat a mennyben és a földön,[29]
mielőtt fölvétetett a mennybe,[30] az
üdvösség szakramentumaként megalapította Egyházát, és úgy küldte az
apostolokat a világba, amint őt küldte az Atya,[31] megparancsolva nekik: "Menjetek tehát, tegyétek
tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú
és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására,
amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). "Menjetek el az egész
világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz
és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk
16,15).
Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége:
részben a kifejezett parancs miatt, melyet az apostoloktól
örökölt Péter utódjával, az Egyház legfőbb pásztorával együtt a
püspökök testülete, melynek munkatársai a papok; részben az életerő
miatt, melyet testének tagjaiba áraszt Krisztus, "aki az egész
testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével,
hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik
a test és építi föl saját magát a szeretetben" (Ef 4,16). Az
Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy -- Krisztus
parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete
hatására -- megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy
élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem
többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és
békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út
a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez.
Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és kibontakoztatja
Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen
a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az Egyháznak is ugyanazon
az úton kell járnia, amelyen Ő járt: a szegénység, az engedelmesség, a
szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet
föltámadásával legyőzött. Ezért voltak telve reménnyel az apostolok,
akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben kiegészítették azt, ami
hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára.[32] Ugyanígy gyakran lett magvetés a
keresztények vére is.[33]
(A misszió)
6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház
imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell
teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz,
jóllehet a körülményektől függően sokféleképpen oldják meg. Az Egyház
tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belső
lényegéből fakadnak, hanem a körülményekből, melyekben e küldetést
végrehajtják.
A körülmények pedig az Egyháztól, a népektől, közösségektől és az
emberektől is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis,
jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és
nem egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem
tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet
nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy
legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget.
Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ér el, lassan
hatja át és így fogadja be őket a katolikus teljességbe. S meg kell
találnia a körülményeknek és állapotoknak megfelelő eszközöket és
teendőket.
Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium
Egyháztól küldött hirdetői mennek az egész világra, hogy hirdessék az
evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívő
népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a
missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a
Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja
az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és
csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg.[34] Így Isten szavának magvából sarjadnak szerte a
világon az elegendő számban alapított, saját erőből megerősödő és
felnövekvő helyi részegyházak, melyek -- a hívő néppel egységes saját
hierarchiával, a krisztusi élet teljes kibontakoztatásához szükséges,
sajátosságuknak megfelelő eszközök birtokában -- hozzájárulnak az
egyetemes Egyház fejlődéséhez. Ennek a magvetésnek a legfőbb eszköze
Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, hiszen az Úr azért küldte el
tanítványait az egész világra, hogy az emberek Isten igéjéből
újjászülessenek[35] és a keresztség
által az Egyházba gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste,
Isten igéjéből és az eucharisztikus kenyérből él és táplálkozik.[36]
Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az első
időszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak.
Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken
túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni
az evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok,
melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán
alapvetően megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek.
Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények
nem követelik-e újra a missziós tevékenységet.
Néha egy időre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal
hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli
lehetősége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus
szeretetének és jóságának tanúságával előkészítik az Úr útját és
megjelenítik őt.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház
természetéből következik: üdvözítő hitét terjeszti, katolikus egységét
szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti;
megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és
növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós
tevékenység különbözik mind a hívők felé irányuló lelkipásztorkodástól,
mind a keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektől. E
kettő azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével:[37] a keresztények megosztottsága ugyanis
árt a legszentebb ügynek[38] --
tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék
--, és sokak elől elzárja a hithez vezető utat. A missziók érdeke
sürgeti tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön,
és egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt.
De ha még nem képesek az egy hitről teljesértékű tanúságot tenni,
legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük.
(A misszió jelentősége és szükségessége)
7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki "azt akarja,
hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen
egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus
Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4--6); "és
nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12). Mindenkinek meg
kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és
megkeresztelkedve be kell épülnie az ő testébe, az Egyházba. Maga
Krisztus ugyanis "kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség
szükséges voltát,[39] egyúttal az Egyház
szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át
lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik
tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges
intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak
belépni oda vagy megmaradni benne."[40]
Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az
evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely
nélkül lehetetlen neki tetszeni,[41] az
Egyháznak mégis kötelessége[42] és
egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma
éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos.
Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erőit a
növekedésre.[43] Az Egyház tagjait az a
szeretet serkenti a tevékenységre, amellyel Istent szeretik, s ez
ösztönzi őket, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és az örökkévaló
élet lelki javait. Végül e missziós tevékenység teljesen megdicsőíti
Istent, akinek célja az, hogy az emberek tudatosan és teljesen fogadják
el üdvözítő művét, melyet Krisztusban valósított meg. Így a misszió
által valósul meg Isten terve -- melyet Krisztus engedelmesen és
szeretettel szolgált az őt küldő Atya dicsőségére[44] --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen
népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen
templomává épüljön. Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor
megfelel az emberek szívéből feltörő vágynak is. Így végül az embert a
maga képére és hasonlatosságára teremtő Isten terve akkor fog
megvalósulni, amikor mindazok, akik az emberi természet részesei és
Krisztusban a Szentlélek által újjászülettek, együtt szemlélve Isten
dicsőségét, elmondhatják: "Mi Atyánk".[45]
(A miszió és az ember)
8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak törekvéseihez
is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház bemutatja Krisztust
az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles igazságát is föltárja
nekik; Krisztus ugyanis szerzője és ősmintája a megújított, testvéri
szeretetre, őszinteségre és békés lelkületre hajló embernek, akit oly
kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium hirdetésével róla
tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség fölött áll, tehát
senkinek és sehol sem lehet idegen.[46]
Maga Krisztus pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az
evangélium hirdetése, amikor az ő szavát mindenki füle hallatára
ismétlik: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak" (Mk
1,15). Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,[47] Krisztus igéi egyszerre az ítélet és a kegyelem,
a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek meghalva léphetünk be az
új életbe: ez elsősorban a személyekre áll, de érvényes a világ
különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember vétkének, de
Isten áldásának jegyét is: "Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az
Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Senki sem képes önmagától és
önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni; senki sem
tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy rabságából,[48] ezért mindenki rászorul Krisztusra,
mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és éltetőre.
Valóban, az evangélium még e világ történelmében is a szabadság és a
fejlődés kovásza volt, s mindig a testvériség, az egység és a béke
kovásza marad. Nem ok nélkül ünneplik tehát a hívők Krisztust úgy, mint
"akire a nemzetek vártak, melyeknek ő az Üdvözítője".[49]
(A misszió eszkatologikus jellege)
9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr első és
második eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett
gabonát a szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába.[50] Mielőtt ugyanis eljön az Úr, minden
népnek hirdetni kell az evangéliumot.[51]
A missziós tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének
megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek
történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi
az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által
-- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi
Krisztust, az üdvösség szerzőjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy
kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a
nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki
lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így
tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek
szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és
kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul,
fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán
megszégyenítésére és az ember boldogságára.[52]
Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés felé tart;[53] általa növekszik az Atya tetszése
szerint[54] megállapított mértékig és
ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: "Tedd tágassá
sátorhelyedet, hajlékaid bőreit feszítsd ki, ne kíméld!" (Iz 54,2);[55] általa éri el a misztikus test a
krisztusi nagykorúságot,[56] épül az
apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve
Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.[57]
Második fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG
(Bevezetés)
10. Az Egyház, melyet Krisztus küld, hogy minden embernek és nemzetnek
föltárja és kiárassza Isten szeretetét, jól tudja, hogy még igen nagy
missziós tevékenység vár rá. Két milliárd ember -- s számuk egyre
gyarapszik --, akiket a kultúra állandó kapcsolatai, régi vallási
hagyományok, erős társadalmi kötődések hatalmas, zárt egységekbe fognak
össze, még nem, vagy csak alig hallotta az evangéliumot; egy részük a
nagy vallások valamelyikét követi, más részük az Isten fogalmáig sem
jut el, vagy kifejezetten, sőt néha ellenségesen tagadja létezését. Az
Egyháznak pedig, hogy mindenkinek fölajánlhassa az üdvösség
misztériumát és az Istentől hozott életet, be kell illeszkednie minden
közösségbe ugyanúgy, ahogyan Krisztus megtestesülésével beleolvadt
azoknak az embereknek társadalmi és kulturális környezetébe, akik
között élt.
I. A keresztény tanúságtétel
(Az élet tanúságtétele; a párbeszéd)
11. Az Egyháznak e közösségekben a belőlük származó vagy hozzájuk
küldött gyermekei révén kell jelen lennie. Mert minden
Krisztus-hívőnek, bárhol éljen is, élete példájával és tanúskodó
szavával úgy kell megmutatnia a keresztségben magára öltött új embert
és a Szentlélek bérmálásban elnyert erejét, hogy a többiek, látva
jócselekedeteit, dicsőítsék az Atyát[58]
s jobban megértsék, mi az emberi élet valódi értelme és milyen
egyetemes az emberek közössége.
Az Egyház gyermekeinek, hogy Krisztusról eredményesen tudjanak
tanúságot tenni, őszintén becsülniük és szeretniük kell embertársaikat;
ismerjék el, hogy tagjai a nagy közösségnek, és a mindennapi
kapcsolatok ápolásával és munkájukkal vegyenek részt a kulturális és
társadalmi életben; legyenek otthonosak a nemzeti és vallási
hagyományokban; örömmel és tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige
rejtett magvait; ugyanakor vegyék észre a nemzetek között végbemenő
mélyreható átalakulásokat is, és tegyenek meg mindent, hogy korunk
emberei, akik a modern világ tudományát és technikáját rendkívüli
figyelemmel kísérik, el ne idegenedjenek az isteni dolgoktól;
ellenkezőleg, erővel törjön föl szívükből a vágy a kinyilatkoztatott
igazság és szeretet után. Mint maga Krisztus vizsgálta az emberi
szíveket és igazi emberi szóval vezette el őket az isteni fényhez, úgy
az ő Lelkével eltelt tanítványok is ismerjék meg az embereket, akik
között élnek, tartsanak kapcsolatokat velük, hogy azok az őszinte és
türelmes párbeszédből megtanulhassák, milyen kincseket osztott ki a
nemzeteknek a bőkezű Isten. Igyekezzenek ezeket a kincseket az
evangélium fényébe állítani, fölszabadítani és az üdvözítő Isten uralma
alá visszavezetni.
(A szeretet érvényesülése)
12. A Krisztus-hívők jelenlétét a közösségekben az a szeretet éltesse,
amellyel Isten szeret minket, aki azt akarja, hogy mi is ugyanazzal a
szeretettel szeressük egymást.[59]
A keresztény szeretet valójában mindenkire kiterjed, származásra,
társadalmi helyzetre és vallásra való tekintét nélkül; semmi nyereségre
vagyis hálára nem számít. Miként ugyanis Isten ingyenes szeretettel
szeret minket, úgy hiveinek is ugyanazzal a szeretettel kell
gondoskodniuk az emberekről, mellyel Isten kereste az embert. Amint
tehát Krisztus bejárt minden várost és falut, s gyógyított minden
betegséget és bajt, annak jeléül, hogy elközelgett Isten országa,[60] úgy az Egyház is ott van gyermekei
által minden rendű és rangú ember, leginkább a szegények és elnyomottak
mellett, és szívesen hoz áldozatot értük.[61]
Részt vesz ugyanis örömeikben és fájdalmaikban, ismeri törekvéseiket és
problémáikat, s együtt szenvedi velük a halál gyötrelmeit. A békét
keresőknek az evangélium fényét és békéjét nyújtva, testvéri
párbeszédben kíván felelni.
A Krisztus-hívők a többiekkel együtt fáradozzanak a gazdasági és
társadalmi kérdések megoldásán. Külön is törődjenek a gyermekek és
fiatalok nevelésével minden típusú iskolában, melyeket nemcsak a
keresztény ifjúság tanítása és nevelése kiváló eszközének kell
tekinteni, hanem nagyon értékes szolgálatnak is -- főként a fejlődő
nemzetek körében -- az emberi méltóság növelésére és az emberhez
méltóbb életkörülmények előkészítésére. Ezenfelül vegyenek részt
azoknak a népeknek erőfeszítéseiben, amelyek az éhség, a tudatlanság
ellen harcolnak, s magasabb életszínvonal elérésére és a világbéke
megszilárdítására törekszenek. A hívők készségesen és kellő okossággal
kínálják föl együttműködésüket a magán és nyilvános intézményektől,
kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, különböző keresztény
közösségektől, továbbá nem keresztény vallásoktól eredő
kezdeményezésekhez.
Az Egyház azonban semmi módon nem akar beavatkozni az állam
irányításába. Semmi más tekintélyt nem kíván magának, csak azt, hogy
Isten segítségével szeretettel és hűséges szolgálattal szolgálhasson az
embereknek.[62]
Krisztus tanítványai -- életük és tevékenységük révén bensőséges
kapcsolatban lévén embertársaikkal -- remélik, hogy ott is jól
tanúskodhatnak Krisztusról és dolgozhatnak embertársaik üdvösségén,
ahol nem hirdethetik nyíltan Krisztust. Mert nem csupán az emberek
anyagi gyarapodását és jólétét szolgálják, hanem személyi méltóságukat
és testvéri egységüket is törekszenek előmozdítani azokat a vallási és
erkölcsi igazságokat tanítva, melyeket Krisztus világosított meg
világosságával, s így fokozatosan szélesre tárják a kaput Isten felé.
Az emberek ezáltal segítséget kapnak, hogy Istent és embert szeretve
üdvözülhessenek, s világítani kezd előttük Krisztus misztériuma,
amelyben megjelent az új ember, az Istenhez hasonlóvá alkotott
teremtmény,[63] akiben föltárul Isten
szeretete.
II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése
(Az evangélium hirdetése és a megtérés)
13. Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus
misztériumáról,[64] minden embernek[65] bátran és következetesen[66] kell hirdetni[67]
az élő Istent és akit ő mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust;[68] hogy a még nem keresztények,
amennyiben szivűket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon
térjenek az Úrhoz,[69] s őszintén
ragaszkodjanak Krisztushoz, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn
14,6), aki betölti, sőt végtelenül felül is múlja lelkük minden
vágyát.
Ez a megtérés természetesen csak a kezdet, de elegendő ahhoz, hogy az
ember fölfogja: a bűntől megszabadulva bejuthat Isten szeretetének
misztériumába, aki önmagával való személyes kapcsolatra hívja
Krisztusban. Isten kegyelmének hatására ugyanis az újonnan megtért
rálép arra a lelki útra, amelyen a hit által már részesedve a halál és
a föltámadás misztériumában, leveti a régi embert, és egyre jobban
felölti az új, a Krisztusban tökéletes embert.[70]
Ennek az átmenetnek, mely magával hozza a gondolkodás és az erkölcs
fokozatos megváltozását, társadalmi következményeivel a magatartásban
is meg kell mutatkoznia, és a katechumenátus ideje alatt lassan ki kell
bontakoznia. Mivel pedig az Úr, akiben hisznek, az ellentmondás jele,[71] a megtért ember nemritkán
tapasztalja, hogy szakítanak vele vagy elidegenednek tőle, de
megtapasztal örömöket is, amelyeket nem szűken mér Isten.[72]
Az Egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására
kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal
befolyásoljanak; ugyanakkor hatátrozottan követeli mindenki jogát
ahhoz, hogy rosszindulatú zaklatásokkal el ne riasszák a hittől.[73]
Az Egyház ősrégi szokása szerint meg kell vizsgálni, s ha szükséges meg
kell tisztítani a megtérés indítékait.
(A katechumenátus)
14. Akik az Egyház által a krisztusi hitet megkapták Istentől,[74] azokat a liturgikus szertartásokkal
vegyék föl a katechumenátusba, mely nem csupán a hittételek és
parancsolatok előterjesztése, hanem a teljes keresztény életre nevelés,
megfelelő hosszúságú újoncidő, amely alatt kiépül a személyes kapcsolat
a tanítvány és Krisztus, a Mester között. A hittanulókat tehát
megfelelő módon avassák be az üdvösség misztériumába; az evangéliumi
erkölcsök gyakorlásával és meghatározott időközökben egymást követő
szertartásokkal[75] vezessék be őket
Isten népe hívő, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba.
A hittanulók a keresztény beavatás szentségei által kiszabadulva a
sötétség hatalmából[76] Krisztussal
együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak,[77] elnyerik a fogadott fiúság Lelkét,[78] és Isten egész népévél együtt ünneplik az Úr
halálának és föltámadásának emlékezetét.
Kívánatos a nagyböjti és a húsvéti idő liturgiájának olyan megújítása,
hogy az lelkileg jól fölkészítse a hittanulókat a húsvéti misztérium
ünneplésére, melynek keretében a keresztség által újjászületnek
Krisztusban.
A katechumenátus idején a kereszténységbe való bevezetés nemcsak a
hitoktatók és papok, hanem az egész hívő közösség, különösen pedig a
keresztszülők feladata. Így a hittanulók kezdettől fogva érezhetik,
hogy Isten népéhez tartoznak. Mivel az Egyház élete apostoli élet, a
hittanulók tanuljanak meg életük tanúságtételével és hitük
megvallásával rész venni az evangelizációban és az Egyház építésében.
Végül a hittanulók jogállását az új egyházi törvénykönyvben világosan
meg kell határozni. Ők ugyanis már kapcsolatban állnak az Egyházzal,[79] már Krisztus házanépe,[80] s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet
életét élik.
III. A keresztény közösség kialakítása
(A hívők egybegyűjtése)
15. A Szentlélek -- aki az ige elhintett magvaival és az evangélium
hirdetésével minden embert Krisztushoz hív, és a szívekben fölébreszti
a hitet --, amikor a Krisztusban hívőket a keresztség fürdőjében új
életre kelti, egybegyűjti őket Isten egy népébe, mely "választott
nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép" (1Pt
2,9)[81]
A misszionáriusok tehát, mint Isten munkatársai[82] olyan hívő
közösségeket hoznak létre, amelyek hivatásukhoz méltón[83] az Istentől
rájuk bízott papi, prófétai és királyi tisztet gyakorolják. Így a
keresztény közösség Isten evilági jelenlétének élő jelévé válik; az
eucharisztikus áldozat bemutatásával Krisztussal együtt szüntelenül
átmegy az Atyához,[84] figyelmes
lélekkel táplálkozva[85] Isten igéjével
tanúságot tesz Krisztusról,[86]
szeretetben él és buzgón apostolkodik.[87]
A keresztény közösséget eleve úgy kell megszervezni, hogy amennyire
csak lehet, maga gondoskodjék szükségleteiről.
A hívők közössége a saját nemzeti kultúra kincseinek birtokában mély
gyökereket eresszen a népbe: viruljanak az evangéliumi lelkületű
családok[88] és megfelelő iskolák
segítsék őket; alakítsanak társulatokat és csoportokat, melyek által a
világiak apostolkodása képes az egész társadalmat evangéliumi
szellemmel áthatni. Végül a szeretet uralkodjék a különböző szertartású
katolikusok között.[89]
Az ökumenikus szellemet is erősíteni kell az újonnan megkereszteltek
között: őszintén becsüljék meg azt, hogy a Krisztusban hívő testvérek
Krisztusnak a keresztségben újjászületett és Isten népe bőséges
javaiban részesedő tanítványai. Amennyire a vallási helyzet engedi, az
ökumenizmusról szóló határozat szellemében elő kell mozdítani az
ökumenikus tevékenységet; a katolikusok fogjanak össze különvált
testvéreikkel, amiben csak lehet együtt vallják meg Istenbe és Jézus
Krisztusba vetett hitüket a pogányok előtt, de legyen tőlük távol a
közömbösség, a hitigazságok elködösítése éppúgy, mint az esztelen
versengés. Dolgozzanak együtt elsősorban Krisztusért, közös Urukért: az
ő neve egyesítse őket! Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek
között éppúgy, mint a helyi főpásztor megítélése alapján az egyházak
vagy egyházi közösségek és ezek szervezetei között.
Az Egyházban a minden nemzetből összegyűlt Krisztus-hívők "sem
kormányzás, sem nyelv, sem a politikai élet berendezkedése
szempontjából nem különböznek a többi embertől",[90] tehát saját nemzetük
tiszteletreméltó szokásai szerint éljenek Istennek és Krisztusnak; mint
jó polgárok, őszintén és áldozatosan szeressék hazájukat, a más fajúak
megvetését és a vad nacionalizmust a leghatározottabban utasítsák el
maguktól, s legyenek a mindenkire kiterjedő emberszeretet apostolai.
Mindennek megvalósításában fontos szerepet kapnak és megkülönböztetett
gondoskodást érdemelnek a világi hívők, tudniillik azok a
Krisztus-hívők, akik a keresztség által Krisztus testébe épültek és a
világban élnek. Az ő sajátosságuk, hogy Krisztus Lelkétől áthatottan
kovász módjára belülről éltessék és rendezzék az evilági dolgokat, hogy
azok állandóan Krisztus szerint menjenek végbe.[91]
De nem elég, ha a keresztény nép csupán jelen van és meggyökerezett egy
nemzetben, sem a példa apostolsága nem elég; azért vert ugyanis
gyökeret, azért van jelen, hogy Krisztust szóval és tettel hirdesse nem
keresztény polgártársainak, és segítse őket Krisztus teljes
befogadására.
Márpedig az Egyház meghonosításához és a keresztény közösség
növekedéséhez különféle szolgálatok -- a papi, a diákonusi és a
hitoktatói szolgálat, valamint a katolikus akció -- szükségesek,
melyeknek felkarolása és gondozása legyen mindenkinek szívügye.
Feladataik betöltésükre isteni hívás nyomán vállalkoznak magukból a
hívő közösségekből. Ugyanígy a szerzetesek és a szerzetesnők
imádságukkal és szorgos tevékenységükkel nélkülözhetetlen segítséget
nyújtanak ahhoz, hogy Krisztus országa a lelkekben meggyökerezzen,
megerősödjék és tovább terjedjen.
(A bennszülött klérus megszervezése)
16. Az Egyház nagy örömmel ad hálát a papi hivatás fölbecsülhetetlen
ajándékáért, mellyel Isten annyi fiatalt megajándékozott a Krisztushoz
újonnan megtért nemzetekben. Erősebb gyökeret ver ugyanis az Egyház, ha
a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit: a
püspököket, a papokat és a diákonusokat, úgyhogy a fiatal egyházak
lassan saját papsággal rendelkező egyházmegyei szervezetet kaphatnak.
Amit e Zsinat a papi hivatásról és a papnevelésről elrendelt, gondosan
tartsák meg a most alakuló és a nemrég alapított egyházakban is. Nagyon
fontosnak kell tartani, amiket ezek a határozatok a lelki nevelés,
valamint a tudományos és lelkipásztori képzés szoros
összekapcsolásáról, az egyéni és családi érdekeket föláldozó, az
evangélium szerint alakított életről és az Egyház misztériumát
megragadó benső érzék kifejlesztéséről tartalmaznak. A növendékek
tanulják meg, hogy egészen Krisztus teste szolgálatának és az
evangélium ügyének éljenek, hűséges munkatársként ragaszkodjanak
püspökükhöz, és nyújtsanak segítséget társaiknak.[92]
Ezen általános cél elérése végett a papnövendékek egész nevelése az
üdvösség misztériumának fényében történjék, ahogyan az a Szentírásból
föltárul. A liturgiában találják meg és éljék át Krisztus és az emberi
üdvösség misztériumát.[93]
A Zsinat rendelkezése szerint[94] a
papnevelés általános igényeit,
beleértve a lelkipásztori és gyakorlati oktatás követelményeit is,
hangolják össze azzal a célkitűzéssel, hogy a növendékekben mindig
érvényesülhessen a nemzeti gondolkodás- és cselekvésmód. Tegyék őket
nyílteszűekké és élesen látókká, hogy meg tudják ismerni és helyesen
tudják értékelni nemzeti kultúrájukat; filozófiai és teológiai
tanulmányaikban vizsgálják meg azokat a kapcsolatokat, melyek a hazai
hagyományok és vallások, valamint a keresztény vallás között
fennállnak.[95] A papnevelés legyen
tekintettel a terület lelkipásztori
igényeire is: a növendékek tanuljanak az Egyház missziós
tevékenységének történetéről, céljáról és módszeréről, s ismerkedjenek
meg népük társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaival. Ökumenikus
szellemben neveljék és jól készítsék föl őket a nem keresztényekkel
való testvéri párbeszédre.[96] Mindez
megkívánja, hogy a papsághoz
szükséges tanulmányokat, amennyire lehetséges, mindenki a saját
hazájában végezze, osztozva népe életkörülményeiben és szokásaiban.[97]
Végül fordítsanak gondot arra, hogy a növendékeket képezzék ki az
egyházi adminisztrációra és vagyonkezelésre is.
Ezeken felül válasszanak ki alkalmas, bizonyos lelkipásztori
gyakorlattal bíró papokat, és küldjék őket egyetemre vagy más
tudományos intézetbe magasabb tanulmányokra, akár külföldre is,
főképpen Rómába, hogy a fiatal egyházak bennszülött papjai sorában
legyenek, akikkel megfelelő tudásuk és tapasztalatuk alapján nagyobb
egyházi hivatalok is betölthetők.
Ahol a püspöki konferenciák alkalmasnak ítélik, vissza kell állítani az
állandó diákonátus rendjét az Egyházról szóló konstitúció rendelkezése
szerint.[98] Tanácsos ugyanis, hogy azok
a férfiak, akik ténylegesen diákonusi szolgálatot teljesítenek -- mint
katekéták hirdetik Isten
igéjét, a plébános vagy a püspök nevében távoleső keresztény közösséget
vezetnek, szociális és karitatív szervezetekben dolgoznak --
megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és
közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi
kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket.
(A hitoktatók)
17. Ugyancsak elismerést érdemel a férfi és női hitoktatóknak a pogány
missziókban sok érdemet szerzett serege, akik apostoli szellemben,
hatalmas tevékenységet kifejtve egyedülálló és nélkülözhetetlen
segítséget nyújtanak a hit és az Egyház terjesztéséhez.
Napjainkban, amikor a sokaság evangelizálására és lelkipásztori
szolgálatára kevés a klerikus, nagyon fontos a hitoktatók munkássága. A
kultúra haladásával is lépést tartva úgy kell tehát a hitoktatókat
képezni, hogy a papok értékes munkatársai legyenek, s a lehető
legjobban töltsék be egyre több új és sokrétű munkakörrel bővülő
tisztségüket.
Szaporítsák tehát az olyan egyházmegyei és egyháztartományi iskolák
számát, amelyekben a hitoktatójelöltek elsajátíthatják a katolikus
tanítást, főként a biblikus és liturgikus ismereteket, a hitoktatás
módszerét, a lelkipásztori gyakorlatot, és ahol megszilárdíthatják
magukban a keresztény ember erkölcsi magatartását,[99] nagy súlyt fektetve az imádságra és a lelki
életre. Később is legyen módjuk részt
venni olyan előadásokon és tanfolyamokon, amelyeken a szolgálatukhoz
szükséges ismereteket tovább gazdagíthatják, lelkiéletük pedig
táplálékhoz jut és erősödik.
A főfoglalkozású hitoktatóknak megfelelő fizetéssel biztosítsák az
állásukhoz illő megélhetést és létbiztonságot.[100] Kívánatos, hogy a Hitterjesztés
Kongregációjának hivatalai megfelelő módon, külön
segéllyel gondoskodjanak a hitoktatók képzéséről és eltartásáról. Ha
szükséges és alkalmas, alapítsanak külön szervezetet a hitoktatók
támogatására.
Az egyházak hálás lélekkel ismerjék el a kisegítő hitoktatók áldozatos
munkáját, nélkülözhetetlen közreműködését. Közösségükben ők az
előimádkozók és a vallási ismeretek közvetítői. Gondoskodni kell arról,
hogy megfelelő tudásra és lelki érettségre tegyenek szert.
Ezenfelül kívánatos, hogy ahol alkalmasnak látszik a nyilvánosság
előtt, liturgia keretében hivatalos egyházi küldetéssel lássák el a
kellő felkészültségű hitoktatókat; így nagyobb tekintéllyel végezhetik
a nép körében a hit szolgálatát.
(A szerzetesek)
18. Már az Egyház meghonosításának szakaszában gondoskodni kell a
szerzetesi élet fölvirágoztatásáról, mely nem csupán értékes és
elengedhetetlen segítséget nyújt a missziós tevékenységhez, hanem az
Isten iránti bensőségesebb önátadás által ragyogóan szemlélteti és
megérteti a keresztény hivatás benső természetét is.[101]
Az Egyház meghonosításán fáradozó szerzetes intézmények -- melyeket
áthat az Egyház szerzetesi hagyományát meghatározó természetfölötti
gazdagság -- törekedjenek a kegyelmi adományokat minden nép szellemének
és jellegének megfelelően kifejezni és átadni. Figyelmesen vizsgálják
meg, hogyan lehetne a keresztény szerzetesi életbe átvenni azokat az
aszketikus és szemlélődő hagyományokat, melyeknek csíráit Isten már az
evangélium hirdetése előtt nem egyszer régi kultúrákban rejtette el.
A fiatal egyházakban a szerzetesi élet különböző formáit kell
kialakítani, hogy Krisztus küldetésének és az Egyház életének különbözö
szempontjait bemutassák, több irányú legyen közreműködésük a
lelkipásztori munkában, s tagjaikat jól készítsék föl feladataikra. A
püspöki konferenciák azonban vigyázzanak, nehogy ugyanolyan apostoli
célkitűzésű szerzetek felesleges sokasága kárt okozzon a szerzetesi
életnek és az apostolkodásnak.
Külön említést érdemelnek a szemlélődő élet meggyökereztetésére
irányuló kezdeményezések. Egyesek a monasztikus intézmény lényeges
elemeit megőrizve rendjük gazdag hagyományait akarják meghonosítani,
mások viszont visszatérnek a régi szerzetesség egyszerűbb formáihoz; de
valamennyien törekedjenek eltalálni a legszerencsésebb alkalmazkodást a
helyi körülményekhez. Mivel pedig a szemlélődő élet hozzátartozik az
Egyház teljes jelenlétéhez, a fiatal egyházakban is mindenütt vezessék
be.
Harmadik fejezet
A RÉSZEGYHÁZAK
(A fiatal egyházak fejlődése)
19. Az Egyház meghonosítása az emberek egy meghatározott csoportjában
bizonyos értelemben eléri célját, amikor a hívők közössége a társadalmi
életben gyökeret verve, a helyi kultúrához eléggé hozzásimulva már
valamelyest megszilárdult és megerősödött: amikor még nem elegendő, de
már számos bennszülött papja, szerzetese és világi hívője van,
megvannak azok a szolgálatok és intézmények, melyek saját püspöke
vezetése alatt Isten népe életéhez és további gyarapodásához
szükségesek.
Az ilyen fiatal egyházakban Isten népe életének egyre érettebbé kell
válnia a Zsinat irányelvei szerint megújuló keresztény élet minden
megnyilvánulásában: a hívők csoportjai növekvő tudatossággal legyenek a
hit, a liturgikus lelkiség és a szeretet eleven közösségei; a világi
hívők állampolgári és apostoli tevékenységükkel formálják a
társadalomban az igazságosság és a szeretet rendjét; szakszerűen és
okosan használják a tömegkommunikációs eszközöket; a családok igazi
keresztény életet élve váljanak a világiak apostolságának, a papi és
szerzetesi hivatások melegágyává. Megfelelő hitoktatással tanítsák, a
nép lelkületéhez alkalmazkodó liturgiában ünnepeljék, s a megfelelő
kánoni törvényhozás révén tegyék az intézmények és a helyi szokások
éltető lelkévé a hitet.
A püspökök és presbitériumuk egyre jobban betelve Krisztus és az Egyház
lelkületével érezzenek és éljenek együtt az egyetemes Egyházzal. A
fiatal részegyházak maradjanak bensőséges közösségben az egész
Egyházzal, melynek hagyományelemeit építsék be saját kultúrájukba; így
az erők kölcsönös áramlása a titokzatos test életének növekedését fogja
szolgálni.[104] Ezért ki kell dolgozni
azokat a teológiai, lélektani és
emberi kérdéseket, melyek az egész Egyházzal való közösség kialakítását
segítik.
Ezek az egyházak azonban rendszerint éppen a föld szegényebb
országaiban találhatók, többnyire igen súlyos paphiánnyal küzdenek, s
még a szükséges anyagi feltételeket is nélkülözik. Ezért nagyon
rászorulnak arra, hogy az egész Egyház missziós mozgalma állandóan
küldje azokat az eszközöket, melyek a legjobban előmozdítják a helyi
Egyház fejlődését és keresztény életének érlelődését. Ilyen missziós
akció segítsen a régebben alapított, sorvadó vagy legyengült egyházakon
is.
Mindazonáltal ezek az egyházak egységes lelkipásztori erőfeszítéssel és
megfelelő intézmények létesítésével legyenek rajta, hogy több legyen az
egyházmegyékben és a szerzetesrendekben a gondos ítélettel
megválogatott és jobban fölkészített hivatás.[103] Így általuk lesznek
lassanként képessé önmagukról gondoskodni, sőt másokon is segíteni.
(A részegyház missziós feladatai)
20. Mivel a részegyháznak a lehető legtökéletesebben meg kell
jelenítenie az egyetemes Egyházat, tudnia kell, hogy küldetése van a
vele egy területen élő, Krisztusban még nem hívőkhöz, hogy mind az
egyes hívők, mind az egész közösség tanúságtevő élete Krisztusra mutató
jel legyen számukra.
Szükséges az igehirdetés is, hogy mindenkihez eljusson az evangélium.
Elsősorban a püspöknek kell lennie a hit hirdetőjének, aki Krisztushoz
vezeti az új tanítványokat.[104] Hogy
feladatának jól meg tudjon felelni,
alaposan ismerje hivei helyzetét éppúgy, mint a polgártársai szíve
mélyén élő istenképet, és éber figyelemmel kísérje azokat a
változásokat, melyeket a városiasodás, a kívándorlás és a vallási
közömbösség idéz elő.
A fiatal egyházak bennszülött papjai lelkesen fogjanak hozzá az
evangelizációhoz, működjenek együtt a külföldi misszionáriusokkal,
hiszen velük a püspök tekintélye alatt egy, osztatlan presbitériumot
alkotnak nemcsak a hívek gondozására és az istentisztelet végzésére,
hanem az evangélium a kívülállóknak szóló hirdetésére is. Legyenek
készségesek, s ha úgy adódik, önként jelentkezzenek a püspöknél olyan
missziós tevékenységre, melyet saját egyházmegyéjük távoleső,
elhagyatott vidékein vagy más egyházmegyében kell kezdeni.
Legyen ugyanilyen vállalkozó kedv a szerzetesekben és szerzetesnőkben,
s a világi hívőkben is polgártársaik, különösen a szegényebbek javára.
A püspöki konferenciák gondoskodjanak arról, hogy legyenek
meghatározott időközönként biblikus, teológiai, lelkiéleti és
lelkipásztori továbbképző tanfolyamok, hogy a papság megszerezhesse a
hittudománynak és a lelkipásztori módszereknek azt a teljesebb
ismeretét, mellyel a sokféle és változó körülmények között is helyt tud
állni.
Egyébként lelkiismeretesen tartsák meg mindazt, amit e Zsinat különösen
a papi életről és szolgálatról kiadott határozatban elrendelt.
A részegyház e missziós feladatának jó elvégzéséhez alkalmas,
korszerűen és mindegyik Egyház körülményeinek megfelelő módon
fölkészített szolgákra van szükség. Mivel pedig az emberek egyre inkább
közösségeket alkotnak, nagyon helyénvaló, ha a püspöki konferenciák
közös tervet készítenek, hogyan kezdjenek az ilyen csoportokkal
párbeszédet. Ha pedig valahol olyan csoportok akadnak, melyek
vonakodnak a katolikus hitet elfogadni, mert nem tudnak megbarátkozni
az ottani egyházra jellemző sajátos formákkal, kivételt gyakorolva
gondoskodjanak róluk mindaddig,[105]
amíg nem lehet minden keresztényt
egyetlen közösségbe szervezni. A püspökök hívják egyházmegyéjükbe
azokat a misszionáriusokat, akik e célra a Szentszék rendelkezésére
állnak, illetve fogadják őket szívesen, kezdeményezéseiket pedig
hatékonyan támogassák.
Nagyon jó, ha a fiatal egyházak minél előbb maguk is részt vesznek az
egyetemes Egyház missziós tevékenységében, hogy a missziós buzgóság
saját hiveik körében is föllángoljon azáltal, hogy ők is
misszionáriusokat küldenek idegen népekhez az evangélium hirdetésére,
még akkor is, ha náluk sincs elég pap. Az egyetemes Egyházzal való
közösség ugyanis akkor lesz valamiképp teljessé, ha ők is kiveszik
részüket a nemzetek közötti misszióból.
(A világi hívők feladatai)
21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem tökéletes
jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett nem áll és
dolgozik vele együtt a világi hívők komoly rétege. Az evangélium
ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában, életében
és tevékenységében a világi hívők aktív jelenléte nélkül. Ezért már az
Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra, hogy nagy
számban legyenek érett világi keresztények.
A világi hívők ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez, mind
a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek,
kulturális értékein nevelődtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat
köti őket, fejlődésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak
tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is
tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség
által, hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi
legyenek,[106] hogy Krisztusban minden
Istennek legyen alávetve, s végül
Isten legyen minden mindenben.[107]
A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, fő feladata az, hogy
életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a
foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett.
Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és
valóban szent teremtmény.[108] Új
életükkel hazájuk társadalmi és
kulturális környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak
megfelelően kell kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg
és őrködjenek fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas
fokra, sőt Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az
Egyház élete már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt
átjárni és átalakítani. Őszinte szeretettel közeledjenek
polgártársaikhoz, hogy magatartásukon mindenki észrevehesse az
egységnek és az egyetemes szolidaritásnak azt az új összetartó erejét,
mely Krisztus misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok
között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza őket. Ez különösen
is kötelességük, mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az
evangéliumot és ismerheti meg Krisztust. Sőt ahol lehetséges, a
világiaknak készen kell lenniük arra, hogy a hierarchiával való
közvetlenebb együttműködésben külön küldetést töltsenek be az
evangélium hirdetésében és a keresztény tanítás közvetítésében, s ezzel
is erősítsék a születőben lévő Egyházat.
Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos
apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai,
tudatában legyenek mindenkire kiterjedő felelősségüknek; Krisztus
misztériumáról alapos oktatásban részesítsék őket, vezessék be a
gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az
Egyházról szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült
határozat szellemében.
Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívők sajátos
szolgálatát és felelősségét, a fiatal egyház egésze tegyen egyetlen élő
és erős tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé váljék annak az
üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba.
(Egység a sokféleségben)
22. Isten igéje, mint a mag az isteni harmattal megáztatott jó földből
kikel, táplálékot szív magába, azt átformálja és földolgozza, hogy
végül bő termést hozzon. A megtestesülés üdvrendjének mintájára a
Krisztusba gyökerezett és az apostolokra alapozott új egyházak is
csodálatos cserével önmagukba gyűjtik a Krisztusnak örökségül adott
nemzetek összes kincsét.[109] Népeik
szokásaiból és hagyományaiból,
bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből
fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni a Teremtőt, szemléltetni
az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez.[110]
E cél eléréséhez minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális
területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes
Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől
kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a
Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben
felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva
milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet
összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi
rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi
követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb
alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén. Így el lehet majd
kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a keresztény
élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez,[111] a helyi
hagyományok pedig a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével
megvilágított sajátos kincseivel együtt beépülnek a katolikus egységbe.
Végül az új részegyházak, sajátos hagyományokkal ékeskedve úgy
foglalhatják el helyüket az egyházi közösségben, hogy sértetlenül
megmarad Péter -- az egész szeretetközösség élén álló -- székének
primátusa.[112]
Kívánatos, sőt rendkívül hasznos tehát, ha a püspöki konferenciák
minden nagy kultúrkör határain belül szoros összeköttetést tartanak
fönn egymással azért, hogy az alkalmazkodásnak e tervét állandó
eszmecserével meg tudják valósítani.
Negyedik fejezet
A MISSZIONÁRIUSOK
(A misszionáriusi hivatás)
23. Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a
hitterjesztés reá eső részét,[113] az
Úr Krisztus mégis újra meg újra
kiszólítja a tanítványok közül azokat, akiket ő maga akar, hogy vele
legyenek, és elküldi őket a nemzetekhez prédikálni.[114] Éppen ezért, a
Szentlélek által -- aki tetszése szerint osztogatja a közösség javára a
karizmákat[115] -- egyesek szívében
missziós hivatást ébreszt, és
egyúttal olyan intézményeket létesít az Egyházban,[116] melyek az
evangélium egész Egyházra kötelező hirdetését sajátos feladatként
vállalják.
Különleges hivatás részesei ugyanis azok a bennszülött vagy külföldi
papok, szerzetesek és világiak, akik természetes tulajdonságaik,
tehetségük és alkatuk folytán készek is missziós tevékenység
végzésére.[117] A törvényes
tekintélytől kapottt küldetéssel a hit és az
engedelmesség nevében mennek el a Krisztustól még távol élőkhöz: a
nekik szánt munkára vannak rendelve,[118]
mint az evangélium szolgái,
"hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati
ajándékká legyenek" (Róm 15,16).
(A lelkiség)
24. Isten hívására pedig úgy kell válaszolni, hogy az ember nem hallgat
a testre és a vérre,[119] hanem
egészen elkötelezi magát az evangélium
ügyének. Ilyen választ azonban csak a Szentlélek indítására és erősítő
kegyelméből lehet adni. A küldött ugyanis annak életébe és küldetésébe
lép be, aki "szolgai alakot öltött és kiüresítette önmagát" (Fil
2,7), ezért neki is késznek kell lennie arra, hogy egy életen át
helytáll hivatásában, lemond önmagáról és mindenéről, amije eddig volt,
és mindenkinek mindenévé lesz.[120]
A misszionárius az evangéliumot hirdetve a nemzetek között, nagy
bizalommal ismertesse annak a Krisztusnak a misztériumát, akinek
küldetésében jár, az ő nevében beszéljen, ahogyan kell,[121] nem
szégyellve a kereszt botrányát. Szelíd és alázatosszívű mesterének
nyomában járjon, s mutassa meg, hogy Krisztus igája édes, és az ő terhe
könnyű.[122] Valóban evangéliumi
élettel,[123] nagy türelemmel,
béketűréssel, jósággal és őszinte szeretettel[124] tegyen tanúságot
Uráról, ha szükséges, egészen vére ontásáig. Kérjen Istentől erőt és
bátorságot, hogy megismerhesse: éppen a megtapasztalt sokféle
megpróbáltatásban és a nyomasztó szegénységben található a túláradó
öröm.[125] Arról pedig legyen
meggyőződve, hogy Krisztus szolgájának
sajátos erénye az engedelmesség: Krisztus is engedelmességével váltotta
meg az emberiséget.
Az evangélium hirdetői, hogy el ne hanyagolják a bennük lévő kegyelmet,
napról napra újuljanak meg lelkükben.[126]y
A megyés főpásztorok és
elöljárók pedig rendszeresen gyűjtsék egybe a misszonáriusokat, hogy
hivatásuk reménységében megerősödjenek, és új indításokat kapjanak
apostoli szolgálatukhoz. Erre a célra akár külön házat is rendezzenek
be.
(Lelkiségi és erkölcsi nevelés)
25. A leendő misszionáriust különleges lelki és erkölcsi neveléssel
készítsék föl nagyszerű feladatára.[127]
Rendelkeznie kell ugyanis
kezdeményező bátorsággal, kitartónak kell lennie a munkában és
állhatatosnak a nehézségekben; tudnia kell türelmes, erős lélekkel
viselni a magányt, a fáradságot és a sikertelenséget. Nyílt lélekkel és
kitárult szívvel közeledjék az emberekhez; szívesen vállalja a rábízott
szolgálatokat; nagylelkűen alkalmazkodjék a számára idegen népek
szokásaihoz és az új helyzetekhez; összefogásra készen és kölcsönös
szeretetben segítse testvéreit és mindazokat, akik ugyanannak az ügynek
szentelték magukat. Mindnyájan egy szív és egy lélek legyenek tehát a
hívekkel együtt, az apostolok közösségének mintájára.[128]
Ezeket az erényeket már a tanulmányi időben komolyan gyakorolják s
fejlesszék, a lelki élet által pedig tegyék őket természetfölöttivé és
életerőssé. Az élő hittel és rendíthetetlen reménységgel áthatott
misszionárius legyen az imádság embere; lángoljon benne az erő, a
szeretet és a józanság lelke;[129]
tudjon megelégedni azzal, amije
van;[130] igazi áldozatkészséggel
hordozza önmagában Jézus halálát, hogy
Jézus élete működhessen azokban, akikhez küldték;[131] a lelkekért való
buzgóságból szívesen hozzon áldozatot, sőt önmagát áldozza föl a
lelkekért,[132] hogy "feladata
mindennapos gyakorlásával növekedjék Isten
és a felebarát szeretetében".[133] Így
Krisztussal együtt
engedelmeskedvén az Atya akaratának, az egyházi hierarchia vezetése
alatt Krisztus küldetését folytatja, és együttműködik az üdvösség
misztériumával.
(Elméleti és apostoli képzés)
26. A különböző nemzetekhez küldöttek pedig, mint Krisztus jó szolgái,
a hit és a helyes tanítás -- elsősorban a Szentírásból merített --
igéivel (vö. 1Tim 4,6) táplálkozzanak, hatoljanak be mélyen
Krisztus misztériumába, akinek hirdetői és tanúi lesznek.
Ezért minden misszionáriust -- papot, szerzetes testvért és nővért vagy
világit -- feladatának megfelelően elő kell készíteni, és ki kell
képezni, hogy a reá váró követelmények meg ne haladják képességeit.[134]
Elméleti képzésük kezdettől fogva vessen számot mind az Egyház
egyetemességével, mind az egyes népek sajátosságaival. Ez érvényes
azokra a tantárgyakra, melyek a rájuk váró szolgálatra készítik föl
őket, nemkülönben olyan egyéb ismeretanyagra is, amelyeket hasznos
elsajátítaniuk, hogy átfogó ismeretet szerezzenek a népekről,
kultúrákról és vallásokról, de nemcsak a múltjukról, hanem a jelenükről
is. Mindaz tehát, aki valamelyik néphez készül, becsülje nagyra annak
ősi örökségét, nyelvét és szokásait. A leendő misszionárius föltétlenül
végezzen missziológiai tanulmányokat, azaz ismerje meg az Egyház
missziós tevékenységgel kapcsolatos tanítását és szabályait, tanulja
meg, hogy a századok folyamán milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az
evangélium hirdetői, s azt is, hogy milyen a missziók jelen helyzete, s
melyek a mai időkben hatékonyabbnak tűnő módszerek.[135]
Jóllehet az egész képzést lelkipásztori szellemnek kell áthatnia, jól
megtervezett és sajátos apostoli nevelést kell adni elméleti és
gyakorlati foglalkozásokban egyaránt.[136]
Minél több szerzetes testvért és nővért képezzenek hitoktatóvá, hogy az
apostolkodásban ezáltal is közreműködhessenek.
Feltétlenül kapjanak megfelelő kiképzést azok is, akik csak egy időre
vesznek részt a missziós tevékenységben.
Ezt a fölkészítést pedig ki kell egészíteni ott, ahová küldik őket: a
misszionáriusok a helyszínen még alaposabban ismerjék meg a nép
történelmét, társadalmi szervezetét és szokásait: erkölcsi rendjét,
vallása parancsait s azokat a mély eszméket, melyeket szent hagyománya
alapján Istenről, a világról és emberről alakított ki.[137] A nép nyelvét
olyan fokon sajátítsák el, hogy könnyedén és csiszoltan használhassák,
s így könnyebben találhassanak utat az emberek lelkéhez és szívéhez.[138]
Ezenkívül ismerkedjenek meg a sajátos lelkipásztori követelményekkel.
Egyesek alaposabban is készüljenek föl missziológiai intézetekben vagy
más karokon, illetve egyetemeken, hogy tudjanak hatékonyabban
különleges feladatokat is vállalni,[139]
és szaktudásukkal más
misszionáriusok hasznára lehessenek a missziós munkában, mely különösen
korunkban igen sok nehézséggel, de ugyanannyi kedvező alkalommal is
találkozik. Ezenkívül nagyon kívánatos, hogy a területi püspöki
konferenciáknak elegendő olyan szakembere legyen, akinek tudását és
tapasztalatát fölhasználhatják, ha munkájukban valami nehézséggel
találkoznak. Ne legyen hiány jó technikus szakemberekben és olyanokban
sem, akik tökéletesen tudják alkalmazni a tömegkommunikációs
eszközöket. Ez utóbbiakat tartsa mindenki igen fontosnak.
(Missziós intézmények)
27. A felsoroltakra minden misszionáriusnak feltétlenül szüksége van,
de az egyének számára alig elérhetőek. A tapasztalat tanúsága szerint a
missziót nem teljesíthetik különálló emberek, ezért a közös hivatás a
meghívott személyeket intézményekbe vonzza, amelyekben egyesülnek
erőik, alkalmas nevelést kaphatnak, s az Egyház nevében és a
hierarchikus tekintély irányítása alatt végezhetik a tevékenységüket.
Ezek az intézmények, melyek hosszú századok óta viselik a nap terhét és
hevét, részben vagy teljesen a misszióra szentelték magukat. Gyakran
óriási területeket bízott rájuk a Szentszék az evangélium hirdetésére,
ahol Istennek új népet, saját pásztorát körülvevő helyi egyházat
gyűjtöttek össze. A verejtékükkel, sőt sokszor vérükkel alapított
egyházaknak buzgóságukkal és tapasztalatukkal legyenek segítségére
testvéri együttműködéssel a lelkeket gondozva, vagy különleges
szolgálatot végezve a közösség javára.
Olykor egy egész régióban vállaljanak el sürgős munkákat, például az
evangélium hirdetését olyan csoportnak vagy népnek, amely valamilyen
okból még nem hallott az evangéliumról, vagy annak mindeddig
ellenállt.[140]
Tapasztalataik alapján, ha szükséges, ők vállalják el azok kiképzését
és segítését, akik a missziós tevékenységre csak átmenetileg
vállalkoznak.
A felsoroltak miatt, s mivel napjainkban még igen sok népet kellene
Krisztushoz vezetni, az ilyen intézményekre ezután is feltétlenül
szükség lesz.
Ötödik fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG MEGSZERVEZÉSE
(Bevezetés)
28. Krisztus hiveinek, mivel különböző kegyelmi adományokkal
rendelkeznek,[141] lehetőségeik,
képességeik, karizmáik és szolgálataik[142]
szerint együtt kell dolgozniuk az evangélium
terjesztésében; ezért egyek legyenek mindannyian, akik vetnek és
aratnak,[143] akik ültetnek és
öntöznek,[144] hogy "ugyanarra a célra
szabadon és rendezett módon törekedvén"[145]
együtt vessék be erőiket az Egyház építésére.
Ezért az evangélium hirdetőinek munkáját és a többi Krisztus-hívő
segítését úgy kell irányítani és összefogni, hogy "minden rendben
történjék" (1Kor 14,40) a missziós tevékenység és együttműködés
egész területén.
(A legfőbb irányító szerv)
29. Elsősorban a püspökök testületének kell gondoskodnia arról, hogy az
evangéliumot az egész földkerekségen hirdessék,[146] ezért a püspöki
szinodus, vagyis "a püspököknek az egész Egyház számára létesült
tanácsa"[147] egyetemes fontosságú
ügyei[148]
között különös gondot szenteljen a missziónak, az Egyház legnagyobb és
legszentebb feladatának.[149]
Minden misszió és az egész missziós tevékenység számára csak egy
illetékes hivatal legyen, a Hitterjesztés Kongregációja. Ez irányítsa
és hangolja össze az egész földön a missziós tevékenységet és a
missziók támogatását, tiszteletben tartva a keleti egyházak jogát.[150]
A Szentlélek ugyan sokféle módon ébreszti a missziós buzgóságot Isten
Egyházában, s nemritkán meg is előzi azok a tevékenységét, akik az
Egyház életét irányítják, mégis ez a kongregáció a maga részéről is
toborozzon missziós hivatásokat és szorgalmazza a misszionárius
lelkiséget, a missziókért vállalt tevékenységet és imádságot. Az is rá
tartozik, hogy a missziókról első kézből való és tárgyilagos hírekkel
szolgáljon. Feladata továbbá gondoskodni misszionáriusokról és
szétosztani őket az egyes vidékek szükségletei szerint. Állítson össze
jól átgondolt munkatervet, bocsásson ki a helyzethez alkalmazott
irányelveket és szabályokat az evangélium hirdetésére, s adja a lendítő
erőt. Kezdeményezzen és hangoljon össze gyűjtéseket, s eredményüket, a
szükségletek szerint és a területet, a hívők és nem hívők arányát,
szervezeteket és intézményeket, a segéderők és a misszionáriusok számát
figyelembe véve ossza szét.
A Keresztény Egység Titkárságával együtt keresse a kongregáció az
utakat és módokat a testvéri együttműködés ápolására és szervezésére, s
arra, miképpen lehet más keresztény közösségek missziós műveivel úgy
együtt élni, hogy a megosztottság botránya a lehető legkisebb legyen.
E hivatalnak tehát a hivatali ügyintézés szervének és az irányítás
dinamikus központjának kell lennie. Használja föl a tudományos
módszereket és a korszerű eszközöket, azaz vegye figyelembe a teológia,
a módszertan és a missziós lelkipásztorkodástan kutatásainak jelenlegi
eredményeit. A hivatal irányításában a pápa által meghatározott módon
szavazati joggal kapjanak szerepet mindazok képviselői, akik a missziós
munkában részt vesznek: püspökök a világ minden részéből a püspöki
karok kijelölése alapján, valamint az intézmények és a pápai missziós
művek vezetői. A nevezetteket meghatározott időközökben össze kell
hívni; az ő feladatuk ugyanis a pápa legfőbb irányítása alatt az egész
missziós tevékenység irányítása.
E hivatalnak álljon rendelkezésére egy állandó szakértő-tanácsadó
testület, melynek tagjait tudományuk vagy gazdag tapasztalatuk alapján
válasszák ki. Feladatuk többek között az, hogy megfelelő információkat
gyűjtsenek az egyes területek helyi viszonyairól, a különböző
embercsoportok eszmevilágáról és az evangélium terjesztésének
módszereiről; tudományosan megalapozott javaslatokat kell
előterjeszteniük a missziós tevékenységre és együttműködésre
vonatkozóan.
A női szerzeteknek, a területi missziós műveknek, a világiak
szervezeteinek, különösen a nemzetközieknek is legyen megfelelő
képviselete.
(A missziós tevékenység helyi szervezése)
30. Hogy a missziós tevékenység elérje célját és eredményes legyen,
mindazoknak, akik a missziókban dolgoznak "egy szív és egy lélek"-nek
kell lenniük (ApCsel 4,32).
Az egyházmegyei apostolkodás irányítójára és központjára, a püspökre
tartozik a missziós tevékenység előmozdítása, vezetése és
egybehangolása, de úgy, hogy becsülje és támogassa a misszionáriusok
kezdeményezéseit. A misszionáriusok, még az exempt szerzetesek is, alá
vannak vetve a püspököknek az apostolkodással kapcsolatos dolgokban.[151]
A nagyobb összhang érdekében a püspök lehetőleg állítson föl
lelkipásztori tanácsot a papok, a szerzetesek és a világiak
képviselőiből; legyen gondja arra is, hogy az apostoli tevékenység ne
korlátozódjék csak a már megtértekre, hanem a missziós munkaerők és az
anyagi eszközök kellő mértékben jussanak a nem keresztények
evangelizálására is.
(A püspökök együttműködése)
31. A püspöki konferencián közös megfontolással tárgyalják meg a
súlyosabb kérdéseket és a sürgősebb feladatokat, de ne hagyják
figyelmen kívül a helyi sajátosságokat.[152]
Annak érdekében, hogy a
rendelkezésre álló személyek és anyagiak szét ne szóródjanak és
szükségtelen alapítások ne történjenek, ajánlatos, hogy a mindenki
javát szolgáló intézményeket, például szemináriumokat, főiskolákat és
technikumokat, lelkipásztori, kateketikai és liturgikus, illetve
tömegkommunikációs eszközökkel foglalkozó központokat, egyesült erővel
létesítsék.
Ilyen együttműködést különböző püspöki konferenciák között is létre
lehet hozni.
(A szerzetesrendek munkájának megszervezése)
32. Össze kell hangolni a szerzetesrendek és az egyházi társulatok
missziós tevékenységét is. Bármely intézmény a missziós munkában a
helyi főpásztor irányítása alá tartozik. Ezért nagyon hasznos, ha
részletes megállapodást kötnek, mely szabályozza az illetékes főpásztor
és a missziós intézmény vezetőjének kapcsolatait.
Ha valamelyik intézményre rábíztak egy területet, a püspök és az
intézmény minden igyekezetével azon legyen, hogy az új keresztény
közösség olyan helyi egyházzá fejlődjék, melynek vezetését alkalmas
időben bennszülött főpásztor és papi testület veszi át.
Ha egy meghatározott területre szóló megbízás megszűnik, új helyzet áll
elő. Ekkor a püspöki konferenciák és a missziós intézmények közösen
állapítsák meg azokat az elveket, melyek a helyi ordináriusok és az
intézmények között lévő kapcsolatokat rendezik.[153] A Szentszékre
tartozik azonban, hogy lefektesse azokat az általános elveket, melyek
szerint megkötik az egyes területekre vagy egyes esetekre szóló
megállapodásokat.
Jóllehet a missziós intézményeknek készen kell állniuk a megkezdett
tevékenység folytatására, együttműködve a lelkipásztorkodás rendes
szolgálatában, a bennszülött papság megnövekedése esetén gondoskodni
kell arról, hogy ezek az intézmények, amennyiben célkitűzésüknek
megfelel, hűségesen megmaradjanak az egyházmegyében, nagylelkűen átvéve
különleges feladatokat vagy egy területet.
(Az intézmények együttműködése)
33. Azoknak az intézményeknek, amelyek ugyanazon a területen végzik a
missziós tevékenységet, meg kell találniuk a módokat tennivalóik
egyeztetésére. Ezért igen hasznos a szerzetesek konferenciája és a
szerzetesnővérek szövetsége, amelyekben részt vesz a nemzet vagy
terület minden szerzetesrendje. Ezek a konferenciák keressék, hogy mit
tehetnének közös erőfeszítéssel és szoros kapcsolatban álljanak a
püspöki konferenciákkal.
A missziós intézmények együttműködése az anyaországban is tanácsos,
hogy a közös ügyekben, kezdeményezésekban könnyebben és kevesebb
költséggel lehessen eljárni. Ilyenek például a leendő misszionáriusok
tudományos képzése, tanfolyamok misszionáriusok részére, a polgári
hatóságokkal vagy a nemzetközi és nemzetek fölött álló szervekkel a
kapcsolatok fönntartása.
(Tudományos együttműködés)
34. Mivel a helyes és tervszerű missziós tevékenység megköveteli, hogy
az evangélium munkásai küldetésükre, különösen a nem keresztény
vallásokkal és kultúrákkal való párbeszédre tudományosan
fölkészüljenek, és hatékony segítséget kapjanak, kívánatos, hogy a
missziók érdekében testvériesen és nagylelkűen dolgozzék együtt minden
olyan intézmény, mely missziológiával és más, a misszió szempontjából
hasznos tárgyakkal foglalkozik: néprajzzal, nyelvészettel,
történelemmel, vallástudománnyal, szociológiával és a lelkipásztorkodás
különféle szakterületeivel, s hasonlókkal.
Hatodik fejezet
KÖZÖS FELELŐSSÉG A MISSZIÓÉRT
(Bevezetés)
35. Mivel az Egyház a maga egészében missziós természetű, és az
evangelizáció Isten népének alapvető kötelessége, a Szent Zsinat
mindenkit komoly benső megújulásra szólít, hogy mindenki érezzen
felelősséget az evangélium terjedéséért, s ezért vegye ki részét a
nemzeteknél folyó missziós munkából.
(Isten egész népének missziós felelőssége)
36. Minden hívőnek -- mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a
bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált
hasonlóvá -- kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában
és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét.
[154]
Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért,
ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az
evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a
hitterjesztés szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a
mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki
szellőként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek
között fölemelt jel,[155] a "világ
világossága" (Mt 5,14) és a
"föld sója" (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben
kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más
keresztény közösségekkel együtt történik.[156]
E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket
Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak
új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges
anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és
minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen állapotáról a
világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: "Segíts
rajtunk!",[157] a modern
tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a
missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót,
nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek
embertársaik segítségére.
A tudósításokat össze kell hangolni a nemzeti és nemzetközi
hírügynökségekkel.
(A hívő közösségek missziós felelőssége)
37. Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei
közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a
tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt.
A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha
szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a
távollévőkről ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról.
Így Istentől e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész
közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között.
Igen hasznos, ha a közösség -- ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az
egyetemes missziót -- kapcsolatot tart a belőle származott
misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy
a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is
szolgáljon.
(A püspökök missziós felelőssége)
38. Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépő testület
tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért
is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell
minden teremtménynek,[158] Péterrel
együtt és az ő vezetése alatt
elsősorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebből fakad az egyházaknak
az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az
evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját
viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás
javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik
Krisztus testének építése.[159]
A püspök a vele egységben lévő egyházmegyéjében a missziós
tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és
láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy
az egész egyházmegye missziós természetűvé válik.
A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedők körében
találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangerlizációjáért teljes
önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket;
nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik
missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha
Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és
segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ők is vállalják a rájuk
eső részt; hivei körében mozdítsa elő a püspök a missziós intézmények,
különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti
meg, mert általuk érhető el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól
kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó
eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekből szükségletei
arányában valamennyi misszió részesedik.[160]
Mivel az Úr szőlőjében napról napra több munkásra van szükség, az
egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ
evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket,
fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az
evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós
munkára ajánlkozót -- megfelelő fölkészítés után -- paphiánnyal küzdő
egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat
szellemében, missziós tevékenységet.[161]
Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb
legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki
konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók
ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok
átengedéséről a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról,
melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a
missziók ügyére áldozni;[162]
közvetlen segélyakciókról a missziók
javára, ezek irányításáról és szervezéséről; döntsenek a missziós
intézmények és a missziókba készülő egyházmegyés papok szemináriumának
ügyeiben, esetleg éppen létesítésükről; végül a missziós intézmények és
az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzéséről is.
A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és
pártolása is, melyek a missziók területéről jött vendégmunkásokat vagy
diákokat testvériesen fogadják és megfelelő lelkipásztori gondozásban
részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen
szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó
alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még
nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és
támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.[163]
(A papok missziós felelőssége)
39. A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai
abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az
Egyház küldetését.[164] Jól értsék meg
tehát, hogy életük a missziók
szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely
főleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával
kapcsolatos -- Krisztussal, a fővel egyesülnek, és másokat is ehhez az
egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még
a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen
gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék
az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél.
A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívők körében a missziós
buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy
az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék
meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelő
feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék
föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós
érdeklődést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére.
Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik
Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek,[165] ne
szégyelljenek támogatásukra a hívektől alamizsnát gyűjteni.
A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a
világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen
égetően szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl
buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a
történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra,
hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelősség tudatát.
(A szerzetes intézmények missziós felelőssége)
40. A szemlélődő és a külső tevékenységet folytató szerzetes
intézmények eddig is igen nagy részt vállaltak a világ
evangelizálásából és vállalnak ma is. Érdemeiket a Szentséges Zsinat
szívesen elismeri, és hálát adva Istennek az ő dicsőségére és a lelkek
szolgálatára tett oly sok erőfeszítésükért buzdítja őket, hogy
fáradhatatlanul folytassák a megkezdett tevékenységet, hiszen tudják,
hogy a szeretet, amelyet hivatásuknál fogva tökéletesebben kötelesek
gyakorolni, igazi katolikus lelkületre és munkára készteti és kötelezi
őket.[166]
A szemlélődő intézmények imádságaikkal, vezekléseikkel és
szenvedéseikkel igen sokat tesznek a lelkek megtéréséért, mivel Isten
az, aki kérésükre küldeni fog aratásába munkásokat,[167] megnyítja az evangélium befogadására a nem
keresztények lelkét[168] és
megtermékenyíti szívükben az üdvösség igéit.[169]
Sőt a Zsinat kéri ezeket a
intézményeket, hogy telepedjenek le a missziós területeken, ahogyan már
nem kevesen meg is tették, hogy ott, a népek eredeti vallási
hagyományaihoz alkalmazkodva éljenek és tegyenek tanúságot a nem
keresztények között Isten fönségéről és szeretetéről, valamint a
Krisztussal való egységről.
A külső tevékenységet folytató intézmények valamennyien
őszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe előtt: nem tudnák-e
bővíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek
között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak
érdekében, hogy a fölszabadult erőket a missziónak szentelhessék; nem
tudnának-e munkába lépni -- figyelembe véve alapítójuk szándékát -- a
missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok
erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek
szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az
evangéliumról?
Mivel pedig a Szentlélek indítására az Egyházban egyre több a világi
szerzetesi intézmény, tevékenységük -- mint a világ
evangelizálásáért való teljes odaadás jele -- a püspök vezetése alatt
sokféle formában lehet gyümölcsöző a missziókban.
(A világi hívek missziós felelőssége)
41. A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium
hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az
Egyház üdvösségszerző küldetésében,[170]
kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja őket erre a
munkára.
A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium
hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét
önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és
iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle
formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak,
másokat is meg lehessen ajándékozni.
A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár
bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket,
vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg
és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a
fiatal Egyház hivei minél előbb kivehessék a maguk részét az Egyház
életéből.[171]
Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és
társadalmi téren a fejlődésben lévő népeknek. Segítségük annál
dícséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul,
melyek a társadalmi élet alapvető struktúráit erősítik, vagy a leendő
felelős vezetők képzésére szolgálnak.
Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és
tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal
mozdítják elő a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium
hirdetőit, és előkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet.
Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi
szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig
szem előtt tartva, hogy "a földi város építésénél az Úr legyen az alap
és a végső cél ".[172]
Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük
van szakmai és lelki előkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e
célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között
igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: "Se
zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint
ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem
hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek"(1Kor
10,32--33).
Befejezés
42. A zsinati Atyák a római pápával együtt, átérezve súlyos
kötelezettségüket, hogy Isten országát mindenhol elterjesszék, nagy
szeretettel köszöntik az evangélium minden hirdetőjét, különösen
azokat, akik Krisztus nevéért üldözést szenvednek, s így az ő társai
lettek a szenvedésben.[173]
Az a szeretet lángol bennük is, amellyel Krisztus szerette az
embereket. Tudják, hogy Isten műve az ő országának eljövetele, ezért az
összes kereszténnyel együtt azért imádkoznak, hogy a Boldogságos Szűz
Máriának, az apostolok királynéjának közbenjárására a nemzetek mielőbb
eljussanak az igazság ismeretére,[174]
és a Szentlélek által mindenkinek
fölragyogjon isteni fényessége, mely Jézus Krisztus arcán tündöklik.[175]
Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz,
helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli
hatalmunkkal a tisztelendő Atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk,
kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat
alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én, PáL, a katolikus Egyház püspöke.
Következnek a zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] Dogmatikai konstitúció az Egyházról,
Lumen Gentium, 48.
[2] Vö. Mk 16,15.
[3] Sz. Ágoston, Enarr. in. Ps. 44,23 (PL
36,508; CChr 38, 510.).
[4] Vö. Mt 5,13-14.
[5] Vö. Sir 36,19.
[6] Vö, Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, I.
[7] Vö. Jn 11,52.
[8] Vö. Sz. Irenaeus, Alv, Haer. II, 18,
I: "Az Ige, aki Istennél van, aki által minden lett, és aki mindig
jelen volt az emberi nem számára..." (PG 7,932); id. IV., 6, 7: "A Fiú
kezdettől fogva emberi faja mellett áll, s mindenkinek kinyilatkoztatja
az Atyát, akinek, és amikor, és ahogyan az Atya akarja." (ib. 990); vö.
IV. 20, 6 és 7 (ib. 1037); Demonstratio n. 34(Patr. Or. XII, 773;
Sohurces Chrét. 62, Patris 1958, p. 87); Alex. Kelemen, Protrept. 112,1
(G. C. S. Clemens I, 79); Strom. VI. 6,44, 1 (G. C. S. Clemens II,
453); 13, 106, 3 és 4 (ib. 485); Magát a tanítást vö. XII. Pius,
Nuntium radiophon. 1952. dec. 31. Dogmatikai konstitúció az Egyházról.
Lumen Gentium, 16.
[9] Vö. Kol 1,13; ApCsel 10,38.
[10] Vö. 2Kor 5,19.
[11] Vö. Zsid. 1,2; Jn 1,3 és 10; 1Kor
8,6; Kol 1,16.
[12] Vö. Ef 1,10.
[13] Vö. 2Kor 8,9.
[14] Vö. Mk 10,45.
[15] Vö. Sz. Athanasius, Ep. ad.
Epictetum, 7 (PG 26, 1060); Jeruzsálemi Sz. Cirill, Catech. 4, 9 (PG
33, 465); Marius Victorinus, Adv. Arium, 3,3 (PL 8, 1101); Sz. Bazil,
Epist. 261, 2 (PG 32, 969); Naz. Sz. Gergely, Epist. 101 (PG 37, 181);
Nyss. Sz. Gergely, Antirrheticus, Adv. Apollin, 17 (PG 45, 1156); Sz.
Ambrus, Epist. 48, 5 (PL 16, 1153); Sz. Ágoston, In Ioan. Ev. tr.
XXIII, 6 (PL 35, 1585; CChr 36, 236); továbbá abból mutatja ki, hogy a
Szentlélek nem váltott meg bennünket, minthogy nem testesült meg: De
Agone Christ. 22,24 (PL
40, 302); Alex. Sz. Cirill, Adv. Nestor. I. 1 (PG 76,20); Sz.
Fulgentius, Epist. 17,3, 5 (PL 65, 454) ; Ad Trasimundum, III, 21 (PL
65, 284: a szomorúságról és a félelemről).
[16] Vö. Zsid 4,15; 9,28.
[17] Vö. ApCsel 8.
[18] Vö. Lk 24,47.
[19] A Lélek szólt a próféták által:
Konstantinápolyi hitvallás. (Denz.-Schoenmetzer, 150); Nagy Sz. Leó,
Sermo 76 (PL 54, 405-406): "Amikor pünkösd napján a Szentlélek
betöltötte az Úr tanítványait, ez nem az ajándék kezdete volt, hanem a
bőség hozzáadása: mivel ugyanennek a Léleknek megszentelő tevékenysége
éltette a pátriárkákat, a prófétákat, papokat, és mindazokat a
szenteket, akik az elmúlt időkben éltek ... bár nem volt azonos az
ajándékok mértéke." Szintén Sermo 77,1 (PL 54, 412); Leo XIII, Enc.
Divinum illud (ASS 1897, 650-651.) Szintén Arany-szájú Sz. János azt
tanítja, hogy Pünkösdkor a Szentléleknek új küldetése volt. In Eph. c.
4, Horn. 10,1 (PG 62, 75).
[20] Vö. Jn 14,16.
[21] Bábelről és pünkösdről gyakran
beszélnek az Atyák: Origenes, in
Genesim, c. 1 (PG 12,112); Naz. Sz. Gergely, Oratio 41, 16 (PG 36,
449); Aranyszájú Sz. János, Horn. 2 in Pentec, 2 (PG 50, 467); In Act.
Apost. (PG 60, 44); Sz. Ágoston, En. in Ps. 54,11 (PL 36, 636; CCHr 39;
664 s.); Sermo 271 (PL 38, 1245); Alex. Sz. Cirill, Glaphyra in Genesim
II (PG 69, 79); S. Gregorius Magnus, Horn. in Evang., Lib. II, Horn.
30, 4 (PL 76, 1222); Sz. Beda, In Hexaem., lib. III (PL 91, 125).
Azonfelül 1. a képet a velencei Sz. Márk bazilika előcsarnokában.
Az egyház minden nyelvet beszél s így mindenkit összegyűjt a hit
egyetemességébe : Sz. Ágoston, Sermones 266, 267, 268, 269 (PL 38,
1225-1237); Sermo 175, 3 (PL 38, 946); Aranyszájú Sz. János, In Ep. 1
ad Cor., Horn. 35 (PG 61, 296); Alex. Sz. Cirill, Fragm. in Act. (PG
74, 758); Sz. Fulgentius, Sermo 8, 2-3 (PL 65, 743-744). Pünkösdről,
mint az apostoloknak a misszióra való fölszenteléséről 1. J. A. Cramer,
Catena in Acta SS. Apostolorum, Oxford 1838, p. 24. s.
[22] Vö. Lk 3,22; 4,1; ApCsel 10,38.
[23] Vö. Jn 14-17; VI. Pál, Alloc. in
Concilio habita die 14 sept. 1964
(AAS 1964, 807).
[24] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról.
[25] Sz. Agoston, Sermo 267, 4 (PL 38,
1231): "Azt teszi a Szentlélek
az egész Egyházban, amit tesz a lélek egy test minden tagjában." Vö.
Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen
Gentium, 7 (a 8. jegyzettel).
[26] Vö. ApCsel I0,44-47; 11,15; 15,8.
[27] Vö. ApCsel 4,8; 5,32; 8,26; 29, 39;
9, 31; 10; 11,24-28; 13, 2, 4,
9, 16, 6-7; 20, 22-23; 21, 11 stb.
[28] Vö. Mt 10,1-42. is.
[29] Vö. Mt 28,18.
[30] Vö. ApCsel 1,11.
[31] Vö. Jn 20, 21.
[32] Vö. Kol 1,24.
[33] Tertullianus, Apologeticum 50, 13
(PL 1, 534; CChr 1, 171).
[34] Már Aquinói Sz. Tamás beszél az
Egy-ház elültetésének apostoli
feladatáról: vö. Szent. Lib. I, dist. 16, q. 1, a. 2 ad 2 és ad 4; a. 3
sol.; Summa Theol. I, q. 43, a. 7 ad 6; I, II, q. 106, a. 4 ad 4. Vö.
XV. Benedek, Maximum illud, 30 nov. 1919 (AAS 1919, 445 és 453); XI.
Pius, Rerum Ecclesiae, 28 feb. 1926 (AAS 1926, 74); XII. Pius, 30. apr.
1939; ad Directores 00. PP. MM.; id., 24 iun. 1944, ad Directores 00.
PP. MM. (AAS 1944, 210; ismét in AAS 1950, 727, és 1951, 508); Id., 29
iun. 1948. a benn-szülött papsághoz (AAS 1948, 374); Id., Evangelii
Praecones, 2 iun. 1951 (AAS 1951, 507); Id., Fidei Donum, 15 ian. 1957
(AAS 1957, 236); Ionnes XXIII, Princeps Pastorum, 28 nov. 1959. (AAS
1959. 835; Paulus VI, Horn. 18. oct. 1964 (AAS 1964, 911).
Mind a pápák, mind az egyházatyák és a skolasztikus hittudósok gyakran
beszélnek az Egyház elterjesztéséről: Aquinói Sz. Tamás, Comn. in
Matth. 16,28; XIII. Leo, Enc. Sancta Dei Civitas (ASS 1880, 241); XV.
Benedek, Enc. Maximum illud (AAS 19I9, 442); XI. Pius enc. Rerum
Ecclesiae (AAS 1926, 65.)
[35] Vö. 1Pét 1,23.
[36] Vö. ApCsel 2,42.
[37] Világos, hogy a missziós
tevékenység ilyen meghatározásába bele
vannak foglalva tárgy szerint Latin-Amerikának azok a területei is,
amelyeken nincs sem saját hierarchia, sem érett keresztény élet, sem
elegendő hithirdetés. Nem függ azonban a zsinattól, hogy a Szentszék
ezeket a területeket ténylegesen elismeri-e missziós területeknek.
Ezért mondjuk szándékosan a missziós tevékenység fogalmának és
meg-határozott területeknek a kapcsolatáról, hogy ezt a tevékenységet
"többnyire" meg-határozott, a Szentszék által elismert területeken
gyakorolják.
[38] Határozat az ökumenizmusról.
Unitatis Redintegratio, I.
[39] Vö. Mk 16,16; Jn 3,5.
[40] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról. Lumen Gentium, 14.
[41] Vö. Zsid 11,6.
[42] Vö. 1Kor 9,16.
[43] Vö. Ef 4,11-16.
[44] Vö. Jn 7, 18; 8,30 és 44; 8,50;
17,1.
[45] Ehhez a szintézishez 1. Sz.
Irenaeus rekapituláció-tanát. Vö. még
Hippolytus, De Antichristo, 3: "Mindenkihez ragaszkodik, mindenkit
óhajt megmenteni, mindenkit Isten gyermekévé akar tenni, s a
megszenteltek mind meghívja, hogy egyet-len tökéletes emberré legyenek
... " (PG 10, 732; G.C.S. Hippolyt. I, 2 p. 6); Benedictiones Iacob, 7
(T.U., 38-1 p. 18, lin. 4 ss.); Origenes, In Ioann. tom. I, n. 16:
"Egyetlen cselekedet lesz azoknak az istenmegismerése, akik
megérkeznek Istenhez az Ige vezetésével, aki az Istennél van; hogy igy
az Atya megismerésében kiformálódva; amint most egyedül a Fiú ismeri
az Atyát, mindnyájan igazi fiak legyenek .. (PG 14,49; G.CC.S. Orig.
IV, 20); S. Augustinus, De sermone Domini in monte, I, 41: "Szeressük
azt, ami velünk egyedül eljuthat abba az országba, ahol senki sem
mondja: , Atyám, hanem mindenki azt mond-ja az egy Istennek: mi Atyánk"
(PL 34, 1250); S. Cyrillus Alex., In Ioann. I: ,Mindnyájan ugyanis
Krisztusban vagyunk, és az emberiség közös személye benne új életet
talál. Ezért nevezik utolsó Ádámnak is .. . Köztünk lakott ugyanis, aki
természete szerint Fiú és Isten; ezért az ő Lelke által kiáltjuk: Abba,
Atyánk! Benn lakik az Ige mindenkiben, mint egyetlen templomban,
amelyet tudniillik értünk és belőlünk vett
föl, hogy mindenkit magában hordozva, mindenkit az egy testben, mint
Pál mond-ja, az Atyával kiengeszteljen." (PG 73, 161-164.)
[46] XV. Benedek, Maximum illud (A.A.S.
1919, 445) : "Mert, mint Isten
egyháza, katolikus, és nem idegen egyetlen népnek, vagy nemzetnek sem
... " Vö. XXIII. János, Mater et Magistra enc.: "isteni jogon minden
néphez hozzátartozik ... Ha az Egyház életerejét mintegy beleárasztja
valamely népbe, azért nem olyan intézmény, melyet kívülről erőltettek
rá arra a népre, és nem is tekinti magát olyannak ... így ezért
támogatnak és véghezvisznek mindent (ti. azok, akik újjászülettek
Krisztusban), ami jónak és értékesnek mutatkozik." (AAS 1961. 444).
[47] Vö. Jn 3,18.
[48] Vö. Irenaeus, Adv. Haer. III, 15.
n. 3 (PG 7,919) : "Az igazság
hirdetői és a szabadság apostolai voltak."
[49] Breviárium Romanum december 23-a
vesperásának ;,O" antifónája.
[50] Vö. Mt 24, 31; Didaché, 10, 5 (Funk
I. p. 32.).
[51] Vö. Mk 13,10.
[52] Dogmatikai konstitúció az
Egyházról. Lumen Gentium, 17;
Sz.
Ágoston, De Civitate Dei 19, 17 (PL 41, 646); Inst. S.C. P.F.
(Collectanea I, n. 135, p. 42).
[53] Origenes szerint hirdetni kell az
evangéliumot a világ vége előtt:
Horn. in Lc. XXI (G.C.S. Orig. IX. 136, 21 sq.); In Matth. comm. ser.
39 (XI, 75, 25 sq.; 76,4 sq.); Horn. in Ierem. III, 2 (VIII, 308, 29
sq.); Sz. Tamás, Summ. Theol. I. I, q. 106, a. 4, ad 4.
[54] Vö. ApCsel 1,7.
[55] Pict. Hilarius, In Ps. 14 (PL 9,
301); Caesariai Eusebius, In
Isaiam 54,2-3 (PG 24,462-463); Alex. Cyrill, In Isaiam V, cap. 54, 1-3
(PG 70,1193
[56] Vö. Ef 4,13.
[57] Vö. Jn 4,23.
[58] Vö. Mt 5,16.
[59] Vö. 1Jn 4,11.
[60] Vö. Mt 9,35 ff.; ApCsel 10,38.
[61] Vö. 2Kor 12,15.
[62] Vö. Mt 20,26; 23,11; VI. Pálnak
1964. nov. 21-én a zsinaton
mondott beszédét (AAS 1964, 1013).
[63] Vö. Ef 4,24.
[64] Vö. Kol 4,3.
[65] Vö. Mk 16,15.
[66] Vö. ApCsel 13 29 31; 9,27-28;
13,46; 14,3; 19,8; 26,26; 28,31;
1Tessz 2,2; 2Kor 3,12; 7,4; Fil 1,20; Ef 3,12; 6,19 20.
[67] Vö. 1Kor 9,15 Róm 10,I4.
[68] Vö. 1Tessz 1,9-10; Kor 1,18-21; Gal
1,31; ApCsel 14, 15-17;
17,22-31.
[69] Vö. ApCsel 16,14.
[70] Vö. Kol 3,5-10; Ef 4,20-24.
[71] Vö. Lk 2,34; Mt 10,34-39.
[72] Vö. a vallásszabadságról szóló
nyilatkozat, Dignitatis Humanae,
2,4,10; Konstitúció az Egyházról a mai világban Gaudium et spes.
[73] Vö. 1Tessz 1,6.
[74] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 17.
[75] Vö. Konstitúció a szent
liturgiáról, Sacrosanctum Concilium,
64-65.
[76] A sötétség és az ördög
szolgaságából való szabadulásról, az
evangéliumban vö. Mt I2,28; Jn 8,44; 12,31 (vö. 1Jn 3,8; Ef 2, 1-2). A
keresztség szertartásában vö. Rit. Rom.
[77] Vö. Róm 6,4-11; Kol 2,12-13; 1Pét
3,21-22; Mk 16,16.
[78] Vö. 1Tessz 3,5-7; Apg 8,14-17.
[79] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 14.
[80] Vö. Sz. Ágoston, Tract. in Ioann.
11,4 (PL 35, 1476).
[81] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 9.
[82] Vö. 1Kor 3,9.
[83] Vö. Ef 4,1.
[84] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 10, 11, 34.
[85] Vö. Dogmatikai konstitúció a
kinyilatkortatásról, Dei Verbum,
21.
[86] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 12, 35.
[87] Vö. uo. 23,26.
[88] Vö. uo. 11, 35, 41.
[89] Vö. Határozat a keleti kat.
egyházakról, Orientalium Ecclesiarum,
30.
[90] Epist. ad Diognetum, 5 (PG 2,
1173); vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 38.
[91] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 32;
Határozat a világiak apostolkodásáról, Apostolicam actuositatem.
[92] Vö. Határozat a papképzésről,
Optatam totius, 4, 8, 9.
[93] Vö. Konstitúció a liturgiáról,
Sacrosanctum Conc., 17.
[94] Vö. Határozat a papképzésről,
Optatam totius, 1.
[95] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum
(AAS 1959, 843-844).
[96] Vö. Határozat a ker. egységéről,
Unitatis Redintegratio, 4.
[97] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum
(AAS 1959, 842).
[98] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 29.
[99] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum
(AAS 1959, 855).
[100] Főfoglalkozású katekétákról van
szó.
[101] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 31, 44.
[102] Vö. XXIII. János, Princeps
Pastorum (AAS 1959, 838).
[103] Vö. Határozat a papok
szolgálatáról és életéről, Presbyterorum
Ordinis, 11; Határozat a papképzésről, Optatam totius, 2.
[104] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egy-házról, Lumen Gentium, 25.
[105] Vö. Határozat a papok
szolgálatáról és életéről, Presbyterorum
Ordinis, 10, ahol személyi prelatúrák létesítését helyezik
kilátásba,
amennyiben azt az apostolkodás helyes végzése megkívánja; hogy a
különböző társadalmi csoportok lelkipásztori ellátását megkönnyítsék.
[106] Vö. Kor 15,23.
[107] Vö. 1Kor 15,28.
[108] Vö. Ef 4,24.
[109] Vö. Zsolt 2,8.
[110] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 13.
[111] Vö. Alloc. Pauli VI. in Canon.
Ss. Mart. Ugandens. (AAS 1964,
908).
[112] Vö. Dogmatikai konstitúció az
házról, Lumen Gentium, 13.
[113] Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 17.
[114] Vö. Mk 3,13 f.
[115] Vö. 1Kor 12,1I.
[116] "Intézmény" névvel jelöljük a
missziókban dolgozó rendeket,
kongregációkat, intézményeket és egyesületeket.
[117] Vö. XI. Pius, Rerum Ecclesiae
(AAS 1926, 69-71); XII. Pins,
Saeculo exeunte (AAS 1940, 256); Evangelii Praecones (AAS 1951, 508).
[118] Vö. ApCsel 3,2.
[119] Vö. Gal 1,16.
[120] Vö. 1Kor 9,22.
[121] Vö. Ef 6,19f.; ApCsel 4,31.
[122] Vö. Mt 11,29f.
[123] Vö. XV. Benedek, Maximum illud
(AAS 1919, 449-450).
[124] Vö. 2Kor 6,4f.
[125] Vö. 2Kor 8,2.
[126] Vö. 1Tim 4,14; Ef 4,23; 2Kor
4,16.
[127] Vö. XV. Benedek, Maximum illud
(AAS 19I9, 448-449); XII. Pius,
Evangelii Praecones (AAS 1951, 507). A pap-misszionáriusok kiképzésében
tekintettel kell lenni mindarra, amit a II. vatikáni zsinat elrendel a
papképzésről szóló, Optatam totius,
határozatban.
[128] Vö. ApCsel 2,42; 4,32.
[129] Vö. 2Tim 1,7.
[130] Vö. Fil 4,11.
[131] Vö. 2Kor 4,10 skk.
[132] Vö. 2Kor 12,15 sk.
[133] Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 41.
[134] Vö. XV. Benedek, Maximum illud
(AAS I919, 440); XII. Pius,
Evangelii Praecones (AAS 1951, 507).
[135] XV. Benedek, Maximum illud (AAS
1919, 448); Decr. S. C. P. F.,
1923. máj. 20. (AAS 1923, 369-370); XII. Pius, Saeculo exeunte (AAS
1940, 256); Evangelii Praecones (AAS 1951, 507); XXIII. János,
Princeps Pastorum (AAS 1959, 843-844).
[136] Határozat a papképzésről,
Optatam totius, 19-21; Const. Apost.
Sedes Sapientiae cum Statutis generalibus.
[137] XII. Pius, Evangelii Praecones
(AAS 1951, 523-524).
[138] XV. Benedek, Maximum illud (AAS
1919, 448); XII. Pius Evangelii
Praecones (AAS 1951, 507).
[139] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS
1957, 234).
[140] Vö. Határozat a papok
szolgálatáról és életéről, Presbyterorum
Ordinis, 10, ahol a személyi egyházmegyékről és prelatúrákról s
hasonlókról van szó.
[141] Vö. Róm 12,6.
[142] Vö. Kor 3,10.
[143] Vö. Jn 4,37.
[144] Vö. 1Kor 3,8.
[145] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 18.
[146] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 23.
[147] Vö. Motu proprio Apostolica
Sollicitudo, 15 sept. 1965.
[148] Vö. VI. Pál, Alloc, die 21 nov.
1964. in Concilio habita (AAS
1964).
[149] Vö. XV. Benedek, Maximum illud
(AAS 1919, 39-40).
[150] Ha egyes missziók különleges
okok miatt egy időre még más
kongregációknak vannak alárendelve, tartsanak ezek kapcsolatot a
Hitterjesztés Kongregációjával, hogy minden misszióban a vezetés és az
irányítás valóban állandó és egységes módon történhessék.
[151] Vö. Határozat a püspökökről,
Christus Dominus, 35,4.
[152] Vö. uo. 36-38.
[153] Vö. uo. 35, 5-6.
[154] Vö. Ef 4,13.
[155] Vö. Iz 11,12.
[156] Vö. Határozat az ökumenizmusról,
Unitatis Redintegratio, 12.
[157] Vö. ApCsel 16,9.
[158] Vö. Mk 16,15.
[159] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egy-házról, Lumen Gentium,
23-24.
[160] Vö. XV. Benedek, Maximum illud
(AAS 1919, 453-454) ; XI. Pius,
Rerum Ecclesiae (AAS 1926, 71-73); XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS
1951, 525-526); ua., Fidei Donum (AAS 1957, 241).
[161] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS
1957, 245-246).
[162] Határozat a püspökökről,
Christus Dominus, 6.
[163] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS
1957, 245).
[164] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egy-házról, Lumen Gentium, 28.
[165] Vö. XI. Pius, Rerum Ecclesiae
(AAS 1926, 72).
[166] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 44.
[167] Vö. Mt 9,38.
[168] Vö. ApCsel 16,14.
[169] Vö. 1Kor 3,7.
[170] Vö. uo. 33,35.
[171] Vö. XII. Pius, Evangelii
Praecones (AAS 1951, 510-514); XXIII.
János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 851-852).
[172] Vö. Dogmatikai konstitúció az
Egyházról, Lumen Gentium, 46.
[173] Vö. XII. Pius, Evangelii
Praecones (AAS 1951, 527); XXIII. János,
Princeps Pastorum (AAS 1959, 864).
[174] Vö. 1Tim 2,4.
[175] Vö. 2Kor 4,6.
|