BEVEZETÉS

1. A Szentatya, II. János Pál pápa és a Szentszék illetékes dikasztériumai újabban többször tárgyaltak a homoszexualitást érintő különböző kérdésekről.[1] Ugyanis nyugtalanító erkölcsi és társadalmi jelenség ez azokban az országokban is, melyekben a törvényhozás szempontjából még nincs jelentősége. Még súlyosabb azonban a helyzet azokban az országokban, ahol már engedélyezték vagy engedélyezni készülnek a homoszexuális együttélések törvényes elismerését, beleértve bizonyos esetekben a gyermekek örökbefogadására szóló fölhatalmazást is. A jelen Megfontolások nem tartalmaznak új doktrinális elemeket, hanem föl akarjuk hívni a figyelmet a szóban forgó kérdés lényeges pontjaira, és rávilágítunk néhány racionális érvre, melyek hasznosak lehetnek a világ különböző részein adódó helyzetekben a püspökök számára a megfelelő lépések megtételéhez: olyan lépésekhez, melyekkel védik és erősítik a házasság méltóságát, a család alapját és a társadalom stabilitását, melynek a házasság és a család intézménye lényeges alkotóeleme. E megfontolásoknak az is célja, hogy segítse a katolikus politikusok tevékenységét, irányt mutatva számukra, hogyan maradhatnak összhangban keresztény lelkiismeretükkel olyan esetekben, amikor e kérdéssel kapcsolatos törvényjavaslatokról kell ítéletet alkotniuk.[2] Mivel a téma a természetes erkölcsi törvénnyel kapcsolatos, az alábbi megfontolásokat nemcsak a hívőknek szánjuk, hanem mindazoknak, akiknek feladata a társadalom közjavának gyarapítása és védelme.

3. A házasság természetes igazságát a teremtéstörténet bibliai elbeszéléseiben lévő kinyilatkoztatás megerősíti, de az ősi emberi bölcsesség is mondja, s magának a természetnek a hangja is hallható benne. A házasságra vonatkozó teremtői tervnek három alapvető adata van, melyekről a Teremtés könyve beszél.

Az első: az ember, Isten képmása, „férfinak és nőnek teremtetett” (Ter 1,27). A férfi és a nő mint személyek, egyenlőek, mint nemileg különbözőek, egymás kiegészítői. A szexualitás egyrészt biológiai valóság, másrészt az emberben magasabb szintre, a személy szintjére emelkedik, ahol a test és a lélek egyesül.

A második: a házasságot a Teremtő alapította mint olyan életformát, amelyben megvalósul a személyeknek az a közössége, melynek feladata a nemi képesség gyakorlása. „Ezért az ember elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testben lesznek.” (Ter 2,24)

A harmadik: Isten a férfi és a nő egyesülését meg akarta ajándékozni azzal, hogy különleges részt ad nekik teremtő művében. Ezért megáldotta az embert és az asszonyt e szavakkal: „Legyetek termékenyek és sokasodjatok” (Ter 1,28). A Teremtő tervében a nemek egymást kiegészítése és a termékenység tehát a házasság intézményének természetéhez tartozik. Ezen felül a férfi és a nő közti házastársi egyesülést Krisztus szentségi méltóságra emelte. Az Egyház tanítja, hogy a keresztény házasság a Krisztus és az Egyház közti jegyesi szövetség hatékony jele (vö. Ef 5,32). A házasságnak e keresztény értelme nem hogy csökkentené a férfi és a nő házastársi egyesülésének mélységesen emberi értékét, hanem megerősíti és biztosítja azt (vö. Mt 19,3–12; Mk 10,6–9).

4. Nincs semmi alapja annak, hogy hasonlóságokat vagy akárcsak távoli analógiákat lehetne megállapítani az egyneműek együttélései és Istennek a házasságra és a családra vonatkozó terve között. A házasság szent, a homoszexuális kapcsolatok viszont ellenkeznek a természetes erkölcsi törvénnyel. A homoszexuális cselekedetek ugyanis „kizárják a nemi aktusból az élet ajándékát. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.”[4]

A Szentírás a homoszexuális kapcsolatokat „mint súlyos eltévelyedéseket ítéli el (...) (vö. Róm 1,24–27; 1Kor 6,10; 1Tim 1,10). A Szentírásnak ez az ítélete nem jogosít föl arra a következtetésre, hogy mindazok, akik ettől a tehertől szenvednek, személyesen felelősek érte, hanem arról tanúskodik, hogy a homoszexualitás cselekedetei lényegük szerint rendellenesek.”[5] Ugyanez az erkölcsi megítélése megtalálható az első századok sok egyházi írójánál,[6] és a katolikus hagyomány egyöntetűen elfogadta.

Mindazonáltal az Egyház tanítása szerint a homoszexuális hajlamú férfiakkal és nőkkel „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell bánni. Kerülni kell az igazságtalan megkülönböztetés minden formáját.”[7] Az ilyen személyek, épp úgy, mint a többi keresztény, a tiszta életre kaptak meghívást.[8] A homoszexuális hajlam azonban „objektíve rendellenes”[9], és a homoszexuális gyakorlatok „súlyos bűnök a tisztaság ellen”.[10]

5. A ténylegesen létező homoszexuális együttélések jelenségével kapcsolatban a polgári hatóságok különféle álláspontokat foglalnak el: olykor e jelenség megtűrésére szorítkoznak; olykor támogatják az ilyen együttélések törvényes elismerését azzal a megindoklással, hogy el akarják kerülni – bizonyos jogokra való tekintettel – az azonos nemű személlyel együtt élők hátrányos megkülönböztetését; egyes esetekben odáig mennek el, hogy törvényileg egyenjogúnak tekintik a homoszexuális együttélést a házassággal, nem zárva ki a jogi képességet sem gyermekek örökbefogadására.

Ahol az állam a homoszexuális együttélések megtűrésének politikáját választja, és nincs olyan törvény, mely kifejezetten engedélyezi az ilyen életformák törvényes elismerését, világosan meg kell különböztetni a kérdés különféle szempontjait. Az erkölcsi lelkiismeret követeli, hogy minden esetben tanúja lehessen annak a teljes erkölcsi igazságnak, mellyel ellenkezik mind a homoszexuális kapcsolatok jóváhagyása, mind a homoszexuális személyek jogtalan és hátrányos megkülönböztetése. Ezért hasznosak a megfontolt és okos beavatkozások, mint például a toleranciával való ideológiai vagy eszközszerű visszaélések leleplezése; az ilyen együttélések erkölcstelen voltának egyértelmű állítása; az állam fölszólítása arra, hogy a jelenséget tartsa korlátok között, hogy ne veszélyeztesse a közerkölcsöket, s főként ne alakítson ki a fiatal nemzedékekben téves fogalmakat a nemiségről és a házasságról, melyek védtelenné tennék őket és hozzájárulnának a jelenség terjedéséhez. Azokat, akik e toleranciából kiindulva akarnak eljutni az egynemű együttélésben lévő személyek sajátos jogainak a törvénybe iktatásához, emlékeztetnünk kell arra, hogy a rossz megtűrése teljesen más, mint a rossz jóváhagyása és törvényesítése.

Amikor a homoszexuális együttéléseket törvényesen elismerik, vagy törvényileg egyenjogúnak tekintik a házassággal, és számára biztosítják a házasság sajátos jogait, kötelező ennek világos és határozott elutasítása. Az ilyen súlyosan igazságtalan törvény kihirdetésében vagy alkalmazásában való bármilyen formális együttműködéstől – s amennyire lehetséges, a törvény alkalmazásában a materiális együttműködéstől is – tartózkodni kell. Ebben a kérdésben mindenki megkövetelheti magának a lelkiismereti ellenállást.

6. A motívumok megértéséhez, melyek kötelezővé teszik az ellenállást a homoszexuális együttélések törvényesítésére törekvő irányzatokkal szemben, néhány – különböző rendekhez tartozó – sajátos etikai megfontolásra van szükség.

A polgári törvény feladatköre kétségtelenül szűkebb, mint az erkölcsi törvényé,[11] de a polgári törvény nem kerülhet ellentmondásba a józan ésszel anélkül, hogy el ne veszítse a lelkiismeret számára kötelező erejét.[12] Minden emberek által hozott törvény annyiban törvény jellegű, amennyiben megegyezik a józanul gondolkodó értelem által fölismert természetes erkölcsi törvénnyel, és amennyiben részleteiben is tiszteletben tartja minden személy elidegeníthetetlen jogait.[13] A homoszexuális együttéléseknek kedvező törvényhozás ellenkezik a józan ésszel, mert a házasság intézményét megillető, jogi garanciákhoz hasonlókat biztosít két azonos nemű személy együttéléséhez. A kérdéssel kapcsolatos értékeket figyelembe véve, ha az állam törvényesíti az ilyen együttéléseket, nem teljesíti kötelezettségét, mellyel támogatnia és védenie kell a közjó szempontjából lényeges intézményeket, amilyen a házasság is.

Föltehetjük a kérdést, hogy miként ellenkezhet a közjóval egy olyan törvény, ami nem kötelez semmiféle konkrét cselekményre, hanem arra szorítkozik, hogy törvényesít egy létező valóságot, mely látszólag senkivel szemben nem jelent jogtalanságot. Erre vonatkozóan mindenekelőtt meg kell gondolnunk a különbséget, mely a homoszexuális magatartás mint magánjelenség és mint törvényesen jóváhagyott – s végeredményként a jogrend egyik intézményévé avatott – társadalmi jelenség között van. E második eset ugyanis nem egyszerűen súlyosabb, hanem sokkal nagyobb és mélyebb következményekkel jár, s végül az egész társadalmi szervezet olyan módosulásához vezetne, ami ellenkezik a közjóval. A polgári törvények olyan elvek, melyek a társadalom keretein belül szervezik az emberi életet a jó vagy a rossz irányában. „Nagyon fontos, olykor meghatározó szerepük van a közgondolkodás és a szokások alakításában.”[14] A polgári törvényekben kifejeződő életformák és -modellek nemcsak külsőleg alakítják a társadalmi életet, hanem arra törekszenek, hogy az új nemzedékekben módosítsák a magatartásformák megértését és megbecsülését. A homoszexuális együttélések törvényesítése szükségszerűen kiváltaná néhány alapvető erkölcsi érték elhomályosulását és a házasság intézményének lebecsülését.

A biológiai és antropológiai rend

7. A homoszexuális együttélésekből teljesen hiányzanak a házasság és a család azon biológiai és antropológiai elemei, melyek ésszerűvé tehetnék az ilyen együttélések törvényes elismerését. Ezek az együttélések ugyanis nem alkalmasak arra, hogy megfelelően biztosíthatnák az emberi faj szaporodását és fennmaradását. Ezen alkalmatlanságukon a mesterséges megtermékenyítés területén elért újabb fölfedezések esetleges fölhasználása – azon túl, hogy súlyosan sérti az emberi méltóságot[15] – semmit nem változtat. A homoszexuális együttélésekből teljesen hiányzik a házastársi dimenzió is, amely a szexuális kapcsolatok emberi és rendezett formáját képviseli. E kapcsolatok ugyanis akkor emberiek, amikor és amennyiben kifejezik és elősegítik a nemek kölcsönös megsegítését a házasságban, és nyitottak az élet továbbadására.

Amint a tapasztalat bizonyítja, a kétneműség hiánya akadályokat állít a gyermekek normális fejlődése elé, akik esetleg az ilyen együttélések részesévé válnak. Nincs alkalmuk megtapasztalni az anyaságot vagy az apaságot. Gyermekeket örökbefogadással bevinni homoszexuális együttélésekbe erőszakot jelent e gyermekekkel szemben, abban az értelemben, hogy kihasználják kiszolgáltatottságukat azáltal, hogy olyan környezetbe helyezik őket, mely nem támogatja teljes emberi fejlődésüket.

Az ilyen gyakorlat súlyosan erkölcstelen lenne, és nyílt ellentmondásba kerülne azzal az elvvel, amelyet az ENSZ gyermekek jogairól szóló nemzetközi konvenciója is elismer, mely szerint minden esetben a gyermek mint gyengébb és védtelen fél érdekét kell előnyben részesíteni.

8. A társadalom a házasságra épülő családnak köszönheti fönnmaradását. Amennyiben a homoszexuális együttéléseket törvényesen elismerik, ennek szükségszerű következménye a házasság újrameghatározása. A házasság olyan intézménnyé válik, melyet lényegében elismer a törvény, de elveszíti lényeges kapcsolatát a kétneműséghez kapcsolódó összetevőkkel, mint például az életadás és a nevelés feladata. Ha a két különböző nemű személy házassága a törvény szempontjából csupán a lehetséges házasságok egyik formája lenne, a házasság fogalma változna meg radikálisan a közjó igen nagy kárára. Amennyiben a homoszexuális együttélést jogilag analógnak tekintik a házassággal vagy a családdal, az állam önkényesen jár el és ellentmondásba kerül sajátos kötelességeivel.

A homoszexuális együttélések törvényesítésének igazolására nem lehet hivatkozni a személy tiszteletére és a személy hátrányos megkülönböztetésére. A személyek közötti megkülönböztetés vagy egy társadalmi igény illetve elismerés megtagadása csak akkor elfogadhatatlan, ha az igazságossággal ellenkezik.[16] Megtagadni a házasság társadalmi és jogi státusát olyan életformáktól, melyek nem házasságok, s nem is lehetnek azok, nem ellenkezik az igazságossággal, épp ellenkezőleg, az igazságosság követelménye.

Értelmesen a személy jogos autonómiájának elvére sem lehet hivatkozni. Való igaz, hogy az egyes polgárok szabadon folytathatnak tevékenységeket, melyekkel érdekeket szolgálnak, s e tevékenységek általában beilleszkednek a szabadság általános polgári jogaiba; azonban ettől nagyon különbözik az, hogy olyan tevékenységek, melyek a személy és a társadalom fejlődésére nem pozitív hatásúak, az állam részéről sajátos és minősített törvényes elismerést nyerhessenek. A homoszexuális együttélések még távolabbi analógiás értelemben sem teljesítenek olyan feladatokat, melyek miatt a házasság és a család sajátos és minősített elismerést érdemel. Ellenben nyomós érvek szólnak amellett, hogy az ilyen együttélések ártalmasak az emberi társadalom egészséges fejlődésére, főként ha egyre nagyobb mértékben fordulnak elő a társadalom egészében.

9. Mivel a házaspárok biztosítják a nemzedékek egymást követő rendjét, s ezért kiemelkedően szolgálják a közérdeket, a polgári jog biztosítja számukra az intézményes elismerést. A homoszexuális együttélések ellenben nem igényelnek sajátos figyelmet a jogrend részéről, mert nem töltik be a közjó javára a mondott szerepet.

Nem igaz az az érvelés sem, mely szerint a homoszexuális együttélések jogi elismerése szükséges volna ahhoz, hogy az így együtt élők – együttélésük puszta ténye miatt – ne veszítsék el azon közös jogoknak hatékony elismerését, melyeket mint személyek és állampolgárok birtokolnak. Valójában ugyanis, mint minden állampolgár – személyes autonómiájuk alapján is –, folyamodhatnak az általános joghoz, hogy biztosítsák a kölcsönös érdekek jogi szituációit. Ellenben súlyos igazságtalanságot jelentene föláldozni a közjót és a család jogát olyan javak eléréséért, melyeket oly módokon lehet és kell is biztosítani, melyek nem ártanak a társadalom egészének.[17]

10. Ha minden hívő köteles szembeszállni a homoszexuális együttélések törvényes elismerésével, akkor a katolikus politikusoknak sajátos felelősségükből következően ez fokozott kötelességük. Amennyiben a homoszexuális együttéléseknek kedvező törvényjavaslatokról van szó, a következő etikai útmutatáshoz kell magukat tartaniuk.

Abban az esetben, ha először kerül a törvényhozó testület elé a homoszexuális együttélések törvényes elismerését támogató törvényjavaslat, a katolikus képviselőnek erkölcsi kötelessége világosan és nyilvánosan kifejezni egyetnemértését, és a törvényjavaslat ellen szavazni. Egy ilyen, a közjóra ártalmas törvény megszavazása súlyosan erkölcstelen cselekedet.

Abban az esetben, ha már érvényben van a homoszexuális együttéléseknek kedvező törvény, a katolikus képviselőnek a számára lehetséges módokon tiltakoznia kell, s ki kell nyilvánítania ellenvéleményét: ez az igazság melletti tanúságtétel kötelező aktusa. Ha lehetetlen egy ilyen törvény hatályon kívül helyeztetése, a katolikus képviselő az Evangelium vitae kezdetű enciklika útmutatására hivatkozva „leadhatja a szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, amely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait és a negatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén”, azzal a föltétellel, hogy „világos és mindenki előtt ismert legyen személyes ellenkezése” a szóbanforgó törvénnyel szemben, és ki legyen zárva a botrány veszélye.[18] Ez nem azt jelenti, hogy ebben a témakörben egy szigorúbb törvény igazságosnak vagy legalább elfogadhatónak volna tekinthető; hanem inkább arról van szó, hogy törvényes és kötelező kísérlet történik egy igazságtalan törvény legalább részleges megszüntetésének elindítására, olyan körülmények között, amikor a teljes megszüntetés lehetetlen.

11. Az Egyház tanítja, hogy a homoszexuális személyek iránti tisztelet semmiképpen nem vezethet a homoszexuális magatartás jóváhagyásához vagy a homoszexuális együttélések törvényes elismeréséhez. A közjó követeli, hogy a törvények ismerjék el, támogassák és védelmezzék a házassági együttélést mint a társadalom alapvető sejtjének, a családnak alapját. A homoszexuális együttélések törvényes elismerése vagy azok házassággal való azonosítása nem csupán egy deviáns magatartás jóváhagyását jelentené, azzal a következménnyel, hogy a mai társadalom egy modelljévé teszi, hanem alapvető értékeket is elhomályosítana, melyek az emberiség közös örökségéhez tartoznak. Az Egyház nem teheti meg, hogy ne védelmezze az ilyen értékeket az emberek és az egész társadalom javára.

II. János Pál pápa az alulírott bíboros prefektusnak 2003. március 28-án adott kihallgatás alkalmával a Kongregáció rendes ülésén elfogadott jelen Megfontolásokat jóváhagyta és közzétételét elrendelte.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székházában, 2003. június 3-án, Lwanga Szent Károly és társai vértanúk emléknapján

Nyomtatóbarát változat