|
PRESBYTERORUM ORDINIS A II. Vatikáni Zsinat PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről Tartalomjegyzék 1. ELŐSZÓ Első fejezet A PAPSÁG AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉBEN 2. Teológiai alapvetés 3. A pap az emberek között Második fejezet A PAPI SZOLGÁLAT I. A papok feladatai 4. Az ige szolgálata 5. A szentségek és az Eucharisztia szolgálata 6. Az egyházi közösség szolgálata II. A papok kapcsolatai 7. A papok és a püspökök 8. A papok egymás között 9. A papok és a világi hívők III. A papság területi elosztása; a papi hivatások ügye 10. A papok területi elosztása 11. Papi hivatások Harmadik fejezet A PAPOK ÉLETE I. A tökéletességre szóló meghívás 12. Az életszentségre törekvés kötelessége 13. Megszentelődés a szolgálatban 14. A papi élet egysége II. Sajátos lelki követelmények a pap életében 15. Az alázat és az engedelmesség 16. A cölibátus 17. Helyes magatartás a földi javakkal szemben III. A papi élet támaszai 18. A lelki haladás eszközei 19. Lelkipásztori továbbképzés 20. Anyagi ellátás 21. Szociális biztonság 22. Zárószó és buzdítás A II. Vatikáni Zsinat PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL ELŐSZÓ 1. A papi rend kiemelkedő szerepét az Egyházban e Szentséges Zsinat már ismételten mindenkinek figyelmébe ajánlotta.[1] Mivel pedig e rendre Krisztus egyházának megújulási folyamatában nagyon fontos és egyre nehezebbé váló feladatok várnak, nagyon hasznosnak látszott külön is, részletesebben és alaposabban tárgyalni a papokról. Amiről a következőkben szó lesz, minden papra vonatkozik, elsősorban a lelkipásztorokra, de megfelelő alkalmazásokkal a szerzetespapokra is. A papokat ugyanis a püspöktől kapott fölszentelés és küldetés a tanító, pap és király Krisztus szolgálatába állítja; abban a szolgálatban részesednek, mely az Egyházat itt a földön Isten népévé, Krisztus testévé és a Szentlélek templomává építi. Azért tehát, hogy a sokszor alapjaiig megváltozott lelkipásztori és emberi körülmények között a papok szolgálatukat eredményesebben végezhessék és jobban lehessen törődni életükkel, e Szentséges Zsinat a következőket döntötte és határozta: Első fejezet A PAPSÁG AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉBEN (Teológiai alapvetés) 2. Az Úr Jézus, akit "az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36)[2], a Lélek kenetében, mely őt fölkente, egész titokzatos testét is részesíti: benne ugyanis a hívők valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erőit hirdetik, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára.[3] Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében, hanem mindegyiknek szentül kell tisztelnie szívében Jézust,[4] s prófétai lelkülettel kell tanúságot tennie Jézusról.[5] Ugyanaz az Úr azonban a hívők között, hogy egy testté szerveződjenek, amelyben "más a szerepe minden tagnak" (Róm 12,4) egyeseket szolgává tett, hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani,[6] s hogy Krisztus nevében az emberek javára nyilvánosan is gyakorolják a papi hivatalt. Így tehát, miután elküldte apostolait, amint az Atya küldte őt,[7] Krisztus az apostolok által saját felszentelésének és küldetésének részeseivé tette ezek utódait, a püspököket,[8] kiknek szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra,[9] hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére, a püspöki rend munkatársai legyenek.[10] A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedhetnek.[11] A papok -- mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek -- Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen.[12] Isten népét ugyanis az evangélium apostoli hirdetése hívja és gyűjti egybe, így mindazok, akik ehhez a néphez tartoznak, mivel a Szentlélek megszenteli őket, önmagukat adják oda "élő, szent, Istennek tetsző áldozatul" (Róm 12,1). A papok szolgálata által a hívők lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön.[13] Erre irányul és ebben teljesedik be a papok szolgálata: az evangélium hirdetésével kezdődik, Krisztus áldozatából meríti erejét és hatékonyságát, s arra irányul, hogy "az egész megváltott várost, azaz a szentek gyülekezetét és társaságát egyetemes áldozatul mutassa be Istennek az a Főpap, aki szenvedésében önmagát is föláldozta értünk, hogy mi ilyen kiváló főnek teste lehessünk".[14] A papok célja tehát, melyre életükkel és szolgálatukkal törekszenek, az Atyaisten megdicsőítése Krisztusban. Az Atya dicsősége pedig abban áll, hogy az emberek Istennek Krisztusban végbevitt művét tudatosan, szabadon, hálásan elfogadják és ezt egész életükkel meg is mutatják. A papok tehát amikor imádkoznak és szentséglátogatást végeznek, az igét hirdetik, az eucharisztikus áldozatot mutatják be, a szentségeket szolgáltatják ki, vagy bármilyen más szolgálatot tesznek az embereknek, Isten dicsőségét növelik, és az embereket is segítik, hogy gyarapodjanak az isteni életben. Mindezek forrása pedig Krisztus húsvétja, s beteljesedése Urunk dicsőséges eljövetele lesz, amikor átadja az uralmat Istennek, az Atyának.[15] (A pap az emberek között) 3. A papok, akik az emberek közül vétettek és az emberekért állíttattak az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékokat és bűnért való áldozatokat ajánljanak föl,[16] testvérként érintkeznek a többi emberrel, miként az Úr Jézus, Isten Fia, akit az Atya emberként küldött az emberekhez, közöttünk élt és minden tekintetben hasonlóvá akart válni testvéreihez, a bűnt kivéve.[17] Őt követték már a szent apostolok és a nemzetek tanítója, "az Isten evangéliumának hirdetésére elkülönített" Szent Pál (Róm 1,1), aki azt mondja magáról, hogy mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit üdvözítsen.[18] Az új szövetség papjait hivatásuk és felszentelésük elkülöníti Isten népén belül, de nem azért, hogy eltávolodjanak e néptől vagy bárki mástól, hanem azért, hogy teljesen annak a munkának éljenek, melyet az Úr szánt nekik.[19] Nem lehetnének Krisztus szolgái, ha nem lennének egy másik, nem evilági élet tanúi és szétosztói, de az embereknek sem lehetnének szolgálatára, ha ezek élete és körülményei idegenek maradnának számukra.[20] Szolgálatuk külön jogcímen is követeli tőlük, hogy ne hasonuljanak ehhez a világhoz,[21] de azt is megkívánja, hogy ebben a világban, az emberek között éljenek; mint jó pásztorok, ismerjék juhaikat, sőt azokat is törekedjenek haza vezetni, akik nem ebből a nyájból valók, hogy ők is hallgassanak Krisztus szavára, és egy nyáj legyen és egy pásztor.[22] Mindebben nagy segítségükre vannak azok az erények, amelyeket az emberi kapcsolatokban méltán értékelnek, mint például a jószívűség, az őszinteség, a lelkierő és az állhatatosság, az igazságérzet, az udvariasság és hasonlók. Ezeket Szent Pál is ajánlja, amikor azt mondja: "Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ártatlan, kedves, dicséretre méltó, erényes és magasztos." (Fil 4,8)[23] Második fejezet A PAPI SZOLGÁLAT I. A papok feladatai (Az ige szolgálata) 4. Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe,[24] melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról.[25] Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet,[26] a papoknak, mint a püspök munkatársainak első kötelessége, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék,[27] hogy -- teljesítve az Úr "menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15) parancsát[28] -- létrehozzák és gyarapítsák Isten népét. Az üdvösség igéje ugyanis a hitetlenek szívében életre kelti, a hívők szívében pedig megerősíti a hitet, melyből születik és növekszik a hívők közössége, az apostol szava szerint: "A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából" (Róm 10,17). A papok tehát minden embernek tartoznak azzal, hogy közöljék velük az evangélium igazságát,[29] melyet maguk már boldogan birtokolnak az Úrban. Tehát akár a nemzetek körében példás életükkel vezetik az embereket Isten dicsőítésére,[30] akár prédikációban nyíltan hirdetik a még nem hívőknek Krisztus misztériumát, akár hitoktatnak vagy az Egyház tanítását magyarázzák, akár valamilyen időszerű kérdést igyekeznek tanulmányozni Krisztus fényénél, soha ne a maguk bölcsességére támaszkodjanak, hanem mindig Isten szavát tanítsák, és mindenkit nyomatékosan hívjanak a megtérésre és a szent életre.[31] A papi igehirdetésnek, mely a mai világban gyakran igen nehéz feladat, Isten igéjét nemcsak általánosságban és elvontan kell kifejtenie, hanem a való élet körülményeire kell alkalmaznia az evangélium örök igazságát, hogy megindítsa a hallgatók értelmét és szívét. Így az ige szolgálata sokféleképpen végzendő, a hallgatóság szükségletei és az igehirdetők karizmái szerint. Nem keresztény vidékeken és csoportok körében az evangélium hirdetésével az embereket először a hitre, majd az üdvösség szentségeihez kell vezetni.[32] A már keresztény közösségekben, főleg olyanok számára, akik láthatóan alig értik és hiszik azt, amiben részesednek, a prédikáció az igéből születő és táplálkozó hit szentségeinek kiszolgáltatásához szükséges.[33] Ez elsősorban a szentmise igeliturgiájára áll; a szentmisében ugyanis fölbonthatatlan egység jön létre Krisztus halálának és föltámadásának hirdetése, az igét hallgató nép válasza és az áldozat között, melyben Krisztus a vérével pecsételte meg az új szövetséget, s melybe a hívők önmaguk fölajánlásával és az Eucharisztia vételével kapcsolódnak be.[34] (A szentségek és az Eucharisztia szolgálata) 5. Isten, aki egyedül szent és megszentelő, mintegy társként és segítőként embereket akart maga mellé venni, hogy alázatosan szolgálják a megszentelés művét. A püspök közreműködésével azért szentel papokat, hogy Krisztus papságában sajátos módon részesedve tevékenykedjenek a szent cselekményekben, mint annak a Főpap szolgái, aki a liturgiában a Szentlélek által szünet nélkül gyakorolja papi hivatalát.[35] A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát. A szentségek szolgálata által -- amint ezt már az ősegyházban Szent Ignác vértanú tanúsította[36] -- a papok a püspökkel különféle szempontból hierarchikus kapcsolatban vannak, s a hívő közösségekben valamiképpen megjelenítik őt.[37] Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul.[38] Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java,[39] tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek, és ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt ővele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa, mert a hittanulók az Eucharisztia vételére készülnek, a már megkeresztelt és megbérmált hívők pedig általa épülnek be teljesen Krisztus testébe. Az Eucharisztia ünneplése tehát a pap által vezetett hívő közösség középpontja. Tanítsák ezért a papok a híveket arra, hogy a szentmisén ajánlják föl az Atyának az isteni áldozatot, és vele együtt ajánlják föl a saját életüket. Krisztusnak, a jó pásztornak lelkületével tanítsák meg őket, hogy a bűnbánat szentségében töredelmes szívvel vessék az Egyház ítélete alá bűneiket, és napról napra jobban térjenek meg az Úrhoz, emlékezvén az ő szavára : "Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!" (Mt 4,17) Hasonlóképpen tanítsák meg őket úgy bekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy ezekben is elmélyülten tudjanak imádkozni. Vezessenek mindenkit sajátos kegyelmei és szükségletei szerint arra, hogy egész élete imádságos lelkületű legyen; mindenkit buzdítsanak állapotbeli kötelességei teljesítésére, s a lelki életben előrehaladottabbakat serkentsék az evangéliumi tanácsok állapotukhoz illő megvalósítására. Továbbá neveljék a híveket, hogy tudjanak szívből énekelni az Úrnak himnuszokat és szent énekeket, mindig mindenért hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának.[40] Maguk a papok a nap különböző óráiban folytatják az eucharisztikus ünneplés istendicséretét és hálaadását a zsolozsmával, melyet az Egyház nevében imádkoznak az egész rájuk bízott népért, sőt az egész világért. Az imádság házának -- mely az Eucharisztia ünneplésének és őrzésének helye, ahová egybegyűlik a hívő nép, ahol segítséget és vigasztalást talál az, aki hittel imádja Isten áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlévő Fiát, Üdvözítőnket -- szépnek, áhítatra hangolónak és a szent szertartások végzésére alkalmasnak kell lenni.[41] E helyen hallják a hívást a lelkipásztorok és a hívek, hogy hálás szívvel viszonozzák Krisztus ajándékát, aki szent embersége által állandóan árasztja isteni életét testének tagjaiba.[42] Legyen gondjuk tehát a papoknak arra, hogy a liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek; liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket. (A egyházi közösség szolgálata) 6. A papok Krisztusnak, a főnek és pásztornak hivatalát tekintélyében való részesedésük mértéke szerint gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget, melyet egy lélek éltet, és Krisztus által a Szentlélekben odavezetik az Atyaistenhez.[43] E szolgálatukhoz, mint a többi papi teendőkhöz is, lelki hatalmat kapnak, de azt az Úr építésre adja.[44] Az Egyház építésében a papoknak az Úr példája szerint mindenkivel szemben nagyon emberségesnek kell lenniük. Nem tetszésüket keresve,[45] hanem a keresztény tanítás és élet követelményeihez igazodva viselkedjenek velük, tanítsák és mint kedves gyermekeket intsék őket[46] az Apostol szavai szerint: "Állj elő az evangéliummal, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel" (2Tim 4,2).[47] Ezért a papokra, mint a hit nevelőire tartozik a Szentlélek segítségével arról gondoskodni -- akár személyesen, akár mások útján --, hogy az egyes hívek evangéliumi lelkülettel kövessék hivatásukat, jussanak el az őszinte és tevékeny szeretetre és arra a szabadságra, mellyel Krisztus szabadított meg minket.[48] A legszebb szertartások és a legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha nem arra irányulnak, hogy az embereket a keresztény érettségre neveljék.[49] Ennek előmozdítására segítsék őket abban a papok, hogy mind az apró hétköznapi, mind a nagyobb eseményekben föl tudják ismerni a dolgok jelentését és Isten akaratát. Arra is neveljék a keresztényeket, hogy ne csak maguknak éljenek, hanem a szeretet új törvényének követelményei szerint mindenki a kapott kegyelemnek megfelelően legyen a másik szolgálatára,[50] s így valamennyien keresztény módon teljesítsék kötelességeiket az emberi közösségben. Jóllehet a papok mindenkinek adósai, tudatában kell lenniük, hogy a szegények és a gyengébbek, akikkel maga az Úr közösséget vállalt,[51] külön is rájuk vannak bízva, s az ő evangelizációjuk a messiási mű ismertető jegye.[52] Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, s nemkülönben a házaspároknak és a szülőknek; kiknek baráti közössége nagyon kívánatos, mert így kölcsönösen segíthetik egymást, hogy nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet. Ne feledkezzenek meg a papok arról, hogy az Úr házában kiemelkedő helyet elfoglaló szerzetesek és szerzetesnők lelki fejlődése az egész Egyház érdekében megkülönböztetett gondoskodást érdemel. Végül a betegekre és a haldoklókra legyen igen nagy gondjuk, s látogatván erősítsék meg őket az Úrban.[53] A lelkipásztori tevékenység azonban nem szorítkozhat arra, hogy a hívekkel csak egyenként törődjék, hanem ki kell terjednie arra is, hogy valódi keresztény közösséget alakítson ki. A közösségi szellem azonban csak akkor bontakozhat ki egészségesen, ha a helyi egyházon túl a maga közösségének érzi az egyetemes Egyházat is. A helyi közösségnek tehát ne csak a hívő tagokra legyen gondja: missziós buzgósággal arra is törekedjék, hogy minden ember számára megnyissa az utat Krisztus felé. Külön fogadja gondjaiba a hittanulókat és az újonnan megkeresztelteket, akiket fokozatosan kell bevezetni a keresztény élet megismerésébe és gyakorlatába. Egyetlen keresztény közösség sem épül föl, ha alapja és szegletköve nem a szent Eucharisztia ünneplése, melyből a közösségi szellemre irányuló egész nevelésnek ki kell indulnia.[54] Hogy ez az ünneplés őszinte és teljes értékű legyen, mindenkit a szeretet cselekedeteire, egymás megsegítésére, missziós tevékenységre és a keresztény tanúságtétel különféle formáira kell vezetnie. Ezenkívül az imádsággal, szeretettel, példaadással és a bűnbánat cselekedeteivel a Krisztushoz vezetendő lelkeknek az egyházi közösség valóban anyja. Hatékony eszköz ugyanis, mely utat jelez és készít Krisztus és az Egyház felé azoknak, akik még nem hisznek, de Krisztus híveit is lelkesíti, táplálja, s erősíti a lelki harcra. A keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetői és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak. II. A papok kapcsolatai másokkal (A papok és a püspökök) 7. A papok valamennyien a püspökökkel együtt úgy részesednek Krisztus egy és ugyanazon papságában és szolgálatában, hogy magának a fölszenteltségnek és a küldetésnek az egysége megkívánja hierarchikus közösségüket a püspökök rendjével,[55] melyet a legjobban akkor fejeznek ki, amikor koncelebrálnak a püspökökkel, és minden misében megvallják, hogy az eucharisztikus áldozatot a püspökökkel közösségben mutatják be.[56] A püspökök tehát a Szentlélek ajándéka miatt, melyet a papok a szentelésben megkaptak, úgy tekintsenek rájuk, mint nélkülözhetetlen segítőkre és tanácsadókra Isten népe tanításának, megszentelésének és lelkipásztori vezetésének szolgálatában.[57] A liturgikus szövegek már az ősegyház idejéből világos szavakkal kifejezik ezt, amikor ünnepélyesen kérik Istentől a szentelendőre "a kegyelem és tanács Lelkének kiáradását, hogy tudja tiszta szívvel segíteni és vezetni a népet",[58] mint ahogyan a pusztában Mózes lelke hetven bölcs férfira átszállt,[59] és így "segítségükkel könnyen kormányozta a megszámlálhatatlan sokaságot".[60] E papságban és szolgálatban való közösség miatt tehát a püspökök testvéreiknek és barátaiknak tartsák a papokat,[61] s erejükhöz mérten viseljék szívükön anyagi, de főképp lelki gondjaikat. Papjaik életszentségének súlyos terhe ugyanis leginkább rájuk nehezedik:[62] a legnagyobb gondjuk legyen tehát presbitériumuk állandó képzése.[63] Szívesen hallgassák meg őket, sőt kérjék ki tanácsukat, tárgyaljanak meg velük mindent, ami összefügg a lelkipásztori munka problémáival és az egyházmegye érdekeivel. Ennek megvalósítására meg kell alakítani a jog által meghatározandó formában és szabályok szerint a mai körülménynek megfelelő[64] papi csoportot, más szóval a presbitériumot képviselő papok szenátusát,[65] akik a püspököt tanácsaikkal az egyházmegye kormányzásában hatékonyan segíteni tudják. A papok pedig szem előtt tartván, hogy a püspökök az ordo szentségének teljességét birtokolják, Krisztusnak, a legfőbb Pásztornak a tekintélyét tiszteljék bennük. Saját püspökükhöz tehát őszinte szeretettel és engedelmességgel ragaszkodjanak.[66] E papi engedelmesség -- melyet áthat az együttműködés szelleme -- a püspöki szolgálatban való részesedésen alapszik, melyet a papok az ordo szentsége és a kánoni küldetés által kapnak.[67] A püspököknek papjaikkal való egysége napjainkban annál is inkább kívánatos, mert korunkban különféle okokból az apostoli tevékenységnek nemcsak változatos formákat kell öltenie, hanem egy-egy plébánia vagy egyházmegye határait is fölül kell haladnia. Elszigetelten és egymagában tehát egyetlen pap sem képes küldetésének megfelelni, hanem csak a paptársakkal együttműködve, s azoknak a vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak. (A papok egymás között) 8. A szentelés által a papi rend tagjaivá lett papokat a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz; abban az egyházmegyében, melynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték őket, egy presbitériumot alkotnak. Különböző hivatalokat viselnek ugyan, de egyetlen papi szolgálatot végeznek az emberekért. Ugyanabban a közös munkában való együttműködésre irányul tehát minden pap küldetése: akár plébániai, akár plébániák fölött álló munkakörben vannak elfoglalva; akár tudományos kutatást végeznek vagy tanítanak; akár kezük munkájával osztoznak a munkások sorsában, ahol ez az illetékes egyházi hatóság jóváhagyásával előnyösnek látszik; végül akkor is, ha valamilyen más apostoli vagy az apostolkodást elősegítő munkában fáradoznak. Ugyanazt a célt szolgálják valamennyien, tudniillik Krisztus testének építését, mely különösen napjainkban sokféle munkakört és állandó alkalmazkodó készséget igényel. Ezért nagy jelentőségű, hogy mind az egyházmegyés, mind a szerzetespapok segítsék egymást, hogy mindig az igazság munkatársai legyenek.[68] Minden egyes papot az apostoli szeretet, a szolgálat és a testvériség különleges szálai fűzik a presbitérium többi tagjához. Ezt ősidőktől fogva a liturgia is kifejezi, amikor a papszentelésen fölszólítják a papokat, hogy a szentelő püspökkel együtt tegyék ők is a kezüket az új választottra, s amikor a szentmisét egy szívvel, egy lélekkel koncelebrálva mutatják be. Minden papot paptestvéreivel a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés egyesít, és így nyilvánul meg az az egység, amellyel Krisztus övéit tökéletesen egyesíteni akarta, hogy a világ megismerje: a Fiút az Atya küldte.[69] Az idősebbek ezért testvérként fogadják maguk közé a fiatalabbakat, és segítsék át őket a kezdet nehézségein, könnyítsék meg nekik a szolgálatot, igyekezzenek megérteni gondolkodásmódjukat, még ha az övékétől eltérő is, kezdeményezéseiket pedig jóakaróan támogassák. A fiatalok viszont becsüljék meg az öregebbek korát és tapasztalatát; beszéljék meg velük a lelkipásztori ügyeket, és legyenek készségesek az együttműködésben. A papi testvériség szelleme megkívánja, hogy a papok ne feledkezzenek meg a vendégszeretetről,[70] gyakorolják a jótékonyságot, és osszák meg egymással javaikat.[71] Külön gondjuk legyen beteg társaikra, az elcsüggedtekre, a munkákkal túlterheltekre, a magukra hagyottakra, a számkivetettekre, és azokra, akik üldözést szenvednek.[72] Felüdülés végett is szívesen és örömmel találkozzanak, gondolva magának az Úrnak a szavára, amellyel kifáradt apostolait hívta: "Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit" (Mk 6,31). Ezenfelül annak érdekében, hogy a papok a lelki és szellemi életben kölcsönösen segíteni tudják egymást, jobban együtt tudjanak működni a szolgálatban, s megszabaduljanak az egyedüllétből eredő esetleges veszélyektől, alakítsák ki a közös élet valamilyen formáját, mely az egyéni és a lelkipásztori igényeknek megfelelően lehet együttlakás, ahol ez megoldható, vagy asztalközösség, vagy legalábbis gyakori és rendszeres összejövetel. Nagyon kell becsülni és támogatni az olyan társulatokat, melyek az illetékes egyházi hatóság által jóváhagyott szabályzat alapján, megfelelő és bevált életmóddal és testvéri támogatással segítik a papokat, hogy szolgálatukban szentelődjenek meg; így e társulatok az egész papi rend szolgálatára törekszenek. Végül a papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek; idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges diszkréten figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék meg velük, hogy valóban testvéreik és barátaik. (A papok és a világi hívők) 9. Az újszövetség papjai, jóllehet az egyházi rend szentsége alapján az atya és a mester magasztos és szükséges feladatát végzik Isten népében és e nép javára, az összes Krisztus-hívővel együtt az Úr tanítványai, s a meghívó Isten kegyelméből részesei az ő országának.[73] Mindazokkal, akik a keresztségben újjászülettek, a papok is testvérek a testvérek között,[74] mint Krisztus egy és ugyanazon testének tagjai, melynek építése mindenkire rábízatott.[75] A papok tehát úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy ne a maguk javát keressék, hanem a Jézus Krisztusét,[76] fogjanak össze a világi hívőkkel, és egész magatartásukkal kövessék a Mester példáját, aki az emberek közé "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért". (Mt 20,28) Őszintén ismerjék el és segítsék érvényesülni a világi hívek méltóságát és az Egyház küldetésében nekik jutott sajátos szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, mely az emberi közösségben mindenkit megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék fígyelembe kívánságaikat, ismerjék el a különféle szakterületeken tapasztalatukat és illetékességüket, hogy így, velük együtt képesek legyenek fölismerni az idők jeleit. Megvizsgálván a szellemeket, hogy Istentől valók-e,[77] a hit érzékével fedezzék föl, örömmel ismerjék el és gondosan ápolják a világi hívek sokféle karizmáit, az egyszerűbbeket épp úgy, mint a rendkívülieket. A hívekben bőségben megtalálható isteni ajándékok között különös fígyelmet érdemelnek azok, melyek által nem kevesen a magasabb lelki élet felé vonzódnak. Ugyanígy bizalommal ruházzanak hivatalokat is a világi hívekre az Egyház szolgálatában, teret és szabadságot hagyva tevékenységüknek, sőt megfelelő módon bátorítsák őket, hogy kezdeményezzenek.[78] A papok azért élnek a világiak között, hogy valamennyiüket elvezessék a szeretet egységére, " testvéri szeretettel szeretvén s tiszteletadásban megelőzvén egymást" (Róm 12,10). Feladatuk tehát, hogy a különféle felfogásokat úgy hangolják össze, hogy a hívők közösségében senki ne érezze magát idegennek. A közjónak a püspök nevében védelmezői, ugyanakkor az igazság elszánt hirdetői, nehogy a tanítások minden szele magával sodorja a híveket.[79] Külön törődjenek azokal, akik a szentségek vételében, sőt talán a hitben is megfogyatkoztak; ne mulasszák el, hogy jó pásztorként keressék őket. Az ökumenizmusról szóló utasításokat[80] figyelembe véve, ne feledkezzenek meg azokról a testvérekről, akik nincsenek velük teljes egyházi közösségben. Azokat is rájuk bízottaknak tekintsék, akik Krisztust nem ismerik el megváltójuknak. Maguk a Krisztus-hívők pedig legyenek tudatában, hogy tartoznak a papjaiknak, s ezért gyermeki szeretettel kövessék őket mint pásztorokat és atyákat; osztozzanak gondjaikban, s amennyire lehet imádsággal és tettekkel segítsék papjaikat, hogy azok fölébe tudjanak kerekedni a nehézségeknek és feladataikat gyümölcsözőbben tudják megoldani.[81] III. A papság területi elosztása; a papi hivatások ügye (A papok területi elosztása) 10. A lelki adomány, melyet a papok a szentelésben kaptak, nem valamilyen korlátozott és egy helyhez kötött, hanem az üdvösség "egészen a föld határáig" (ApCsel 1,8) mindent átfogó egyetemes küldetésére készíti föl őket, mert bármely papi szolgálat Krisztustól az apostoloknak adott küldetés egyetemes távlataiban részesedik. Krisztus papsága ugyanis, amelyben a papok részesedtek, természete szerint minden néphez szól, nem köti meg a vér, a nemzet vagy a kor semmiféle határa, amint ennek Melchizedek alakja titokzatosan előképe volt.[82] Ne feledjék el tehát a papok, hogy minden egyház gondját szívükön kell viselniük. Éppen ezért a hivatásokban gazdagabb egyházmegyék papjai álljanak készen arra, hogy ordináriusuk engedélyével vagy buzdítására paphiányban szenvedő vidékeken, missziókban, vagy apostoli művekben teljesítsenek szolgálatot. Ezenkívül az inkardináció és exkardináció szabályait úgy kell módosítani, hogy ez az ősi intézmény megmaradjon ugyan, de jobban feleljen meg a mai lelkipásztori igényeknek. Ahol pedig az apostolkodás céljai megkívánják, könnyítsék meg nem csupán a papok megfelelő elosztását, hanem a különleges lelkipásztori tevékenységeket is, melyeket a föld bármely részén egyes társadalmi csoportok javára kell végezni valamely területen vagy nemzetnél. E célra tehát hasznos lehet nemzetközi szemináriumokat, különleges egyházmegyéket vagy személyi prelatúrákat, s más hasonló intézményeket létrehozni, ahová -- az egyes alapítások számára megállapítandó módon és a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett -- papokat beosztani vagy inkardinálni lehet az egész Egyház közjavára. Idegen területekre azonban -- főleg ha még nem ismerik a vidék nyelvét és szokásait -- ne egymagukban küldjék a papokat, hanem ahogyan Krisztus küldte tanítványait, legalább kettesével vagy hármasával,[83] mert így egymás segítségére lehetnek. Komolyan gondoskodjanak a küldöttek lelki életéről, valamint fizikai és pszichikai egészségükről is; lehetőleg egyéni képességeiknek megfelelően válasszák ki számukra a munka helyét és körülményeit. Nagyon fontos, hogy akik idegen országba indulnak, ne csak a nyelvet tanulják meg, hanem ismerkedjenek meg a nép lelkületével és szokásaival is, hogy minél tökéletesebben eggyé válhassanak azokkal, akiknek alázatosan szolgálni akarnak, Pál apostol példája szerint, aki elmondhatta magáról: "Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A zsidók közt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat." (1Kor 9,19--20) (Papi hivatások) 11. Lelkünk pásztora és püspöke[84] úgy alapította Egyházát, hogy a kiválasztott és vére árán megszerzett népnek[85] mindig és a világ végezetéig kell, hogy legyenek papjai, nehogy a keresztények valaha is pásztor nélküli juhok legyenek.[86] Az apostolok fölismervén Krisztus akaratát, a Szentlélek sugallatára kötelességüknek tartották olyan szolgák kiválasztását, "akik alkalmasak lesznek rá, hogy másokat tanítsanak" (2Tim 2,2). E kötelesség valóban tartozéka a papi küldetésnek, mely a papot az egész Egyház azon gondjának részesévé teszi, hogy itt a földön Isten népében soha ne legyen hiány a munkásokban. Mivel pedig "a hajó kormányosának és utasainak közös érdeke van,"[87] az egész keresztény népet meg kell tanítani: kötelessége, hogy kitartó imádsággal és minden más rendelkezésre álló eszközzel[88] működjék közre abban, hogy az Egyháznak mindig legyenek papjai, mert nem nélkülözheti őket isteni küldetése teljesítésében. Elsőként tehát a papok szívügye legyen, hogy az ige szolgálatával, valamint a szolgálat lelkületét és a húsvéti örömöt sugárzó életük tanúságával a hívek szeme elé állítsák a papság nagyszerűségét és szükséges voltát; akiket pedig megfontoltan e nagy szolgálatra alkalmasnak tartanak, azokat -- akár fiatalok, akár idősebbek --, fáradságot nem sajnálva és nem félve nehézségektől, segítsék, hogy jól felkészüljenek és a maga idején minden belső és külső kényszertől mentesen hallhassák a püspök hívó szavát. E célra a leghasznosabb a megfontolt és okos lelkivezetés. A szülők, tanítók és mindazok, akikre bármiképpen tartozik a gyermekek és fiatalok nevelése, úgy irányítsák őket, hogy megismervén az Úr nyája fölötti őrködését és figyelembe véve az Egyház szükségleteit, készek legyenek a próféta szavával nagylelkűen válaszolni az Úr hívására: "Itt vagyok, engem küldj!" (Iz 6,8). Az Úr hívó szavát azonban soha nem szabad úgy várni, hogy az valamilyen rendkívüli módon jusson el a leendő pap fülébe. Inkább olyan jelekből kell fölismerni és megítélni, melyekből Isten akarata az okos keresztényeknek a hétköznapokban mutatkozik meg; e jelekre a papoknak nagyon fígyelniük kell.[89] Nagyon ajánljuk tehát nekik a Hivatások Művét mind egyházmegyei, mind országos szinten.[90] A szentbeszédekben, a hitoktatásban és a sajtóban pedig világosan tárják föl az Egyháznak mind helyi, mind általános szükségleteit; vonzó formában mutassák be a papi szolgálat értelmét és értékét. Benne ugyanis nagy terhekhez nagy örömök kapcsolódnak, és az egyházatyák szerint a papi szolgálatban lehet tenni Krisztus mellett a szeretet legnagyobb tanúságát.[91] Harmadik fejezet A PAPOK ÉLETE I. A tökéletességre szóló meghívás (Az életszentségre törekvés kötelessége) 12. Az egyházi rend szentségében a papok Krisztushoz, a Paphoz lesznek hasonlóvá az ő egész testének, az Egyháznak tökéletes fölépítésére, mint a Fő szolgái, s mint a püspöki rend munkatársai. Már a keresztségi konszekrálással, minden keresztény hívőhöz hasonlóan, megkapták annak a nagyszerű hivatásnak és kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy még az emberi gyöngeségben is[92] elérhető a tökéletesség és el is kell érniük az Úr szavai szerint: "Legyetek tehát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). E tökéletesség elérésére sajátos jogcím kötelezi a papokat. Az egyházi rend felvétele új módon szenteli őket Istennek: Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközeivé válnak, hogy a történelem századain át folytatni tudják az ő csodálatos művét, mely isteni hatalommal az egész emberiséget visszaállította eredeti épségébe.[93] Mivel tehát minden pap a maga módján Krisztust képviseli, különleges kegyelmet is kap arra, hogy a rábízottaknak és Isten egész népének szolgálatában elérje annak tökéletességét, akit képvisel, s hogy gyarlóságát annak szentsége orvosolja, aki számunkra "szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített" főpap lett (Zsid 7,26). Krisztus, akit az Atya megszentelt, azaz fölszentelt és a világba küldött,[94] "önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen" (Tit 2,14), és így szenvedése által ment be dicsőségébe;[95] hasonlóképpen a Szentlélek kenetével fölszentelt és Krisztus által küldött papoknak is meg kell ölniük magukban a test cselekedeteit, és teljesen az emberek szolgálatára kell szentelniük magukat; így kell eljutniuk a Krisztusban kapott szentségben a tökéletes nagykorúságra. [96] Így tehát a Lélek és a megigazulás szolgálatában fáradozva[97] megerősödnek a lelki életben, csak legyenek tanulékonyak Krisztus Lelke iránt, aki élteti és vezeti őket. Maguk a mindennapos szent cselekmények, valamint egész szolgálatuk, amelyet a püspökkel és paptestvéreikkel együtt végeznek, irányítják őket az élet tökéletessége felé. A papok életszentsége pedig nagyban hozzájárul szolgálatuk termékenységéhez: igaz ugyan, hogy Isten kegyelme az üdvösség művét véghezviheti méltatlan szolgák révén is, rendszerint mégis olyanok által nyilvánítja ki szívesebben a maga csodatetteit, akik fogékonyabbak a Szentlélek indításaira és irányítására, s Krisztussal való egységük és életük szentsége alapján elmondhatják az apostollal: "Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20). Ezért e Szentséges Zsinat, hogy lelkipásztori céljait -- az Egyház belső megújulását, az evangélium hirdetését az egész világon és a mai világgal folytatandó párbeszédet -- elérhesse, nyomatékosan buzdít minden papot, hogy az Egyház által ajánlott megfelelő eszközöket fölhasználva[98] törekedjenek arra a mindig nagyobb életszentségre, mellyel napról napra alkalmasabb eszközzé válnak Isten egész népének szolgálatára. (Megszentelődés a szolgálatban) 13. Az életszentséget a papok sajátos módon, feladataiknak krisztusi szellemű, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével érik el. Mivel Isten igéjének szolgái, naponként olvassák és hallgatják Isten igéjét, amit másoknak tanítaniuk kell; ha tanítván törekszenek az igét magukba fogadni, az Úrnak egyre tökéletesebb tanítványai lesznek Pál apostol Timóteushoz intézett szavai szerint: "Ezeket gyakorold, és ezekben tarts ki, hogy előrehaladásodat mindenki lássa. Figyelj magadra és a tanításra. Légy állhatatos benne. Ha megteszed, magadat is, hallgatóidat is üdvösségre segíted" (1Tim 4,15--16). Keresvén, hogyan tudnák másoknak jobban átadni a szemlélt dolgokat,[99] mélyebben ízlelik "Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát" (Ef 3,8) és Isten sokrétű bölcsességét.[100] Szem előtt tartván, hogy az Úr az, aki megnyitja a szíveket,[101] s hogy a nagyszerűség nem belőlük, hanem Isten erejéből származik,[102] éppen az ige átadása közben forrnak össze jobban Krisztussal, a Mesterrel, és kerülnek az ő Lelkének vezetése alá. Így a Krisztussal való közösség révén részeseivé lesznek Isten szeretetének, melynek századok óta elrejtett misztériuma[103] Krisztusban nyert kinyilatkoztatást. Mint a szentély szolgái, főként a szentmiseáldozat bemutatásában a papok különleges módon képviselik Krisztus személyét, aki önmagát adta áldozatul az emberek megszentelésére; ezért arra hivatottak, hogy utánozzák azt, amit tesznek, amennyiben az Úr halálának misztériumát ünnepelvén törekedniük kell arra, hogy tagjaik meghaljanak a bűnös vágyaknak és rossz készségeknek.[104] Az eucharisztikus áldozat misztériumában, melyben a papok legfőbb feladatukat végzik, megváltásunk műve folytatódik;[105] ezért nagyon ajánlatos a naponkénti bemutatása, mely akkor is Krisztusnak és az Egyháznak szent cselekménye, ha a hívek jelenléte nem biztosítható.[106] Így tehát amikor a papok Krisztus papi tevékenységével egyesülnek, naponta teljesen fölajánlják magukat Istennek; és amikor Krisztus testével táplálkoznak, annak szíve szeretetéből részesülnek, aki eledelül adja magát a híveknek. Hasonlóképpen a szentségek kiszolgáltatásában egyesülnek Krisztus szándékával és szeretetével, ami különösen megtörténik akkor, amikor készségesen gyóntatnak, valahányszor híveik azt indokoltan kérik. A zsolozsmában pedig a hangjukat kölcsönzik az Egyháznak, mely az egész emberi nem nevében állhatatosan kitart az imádságban Krisztussal együtt, "aki örökké él, hogy közbenjárjon értünk" (Zsid 7,25). Mint Isten népének vezetőit és pásztorait a Jó Pásztor szeretete készteti őket arra, hogy életüket adják juhaikért,[107] készen a legnagyobb áldozatra is, azoknak a papoknak példáját követve, akik nem vonakodtak napjainkban sem föláldozni életüket; mivel nevelők a hitben, s nekik maguknak is bizodalmuk van abban, hogy "Krisztus véréért beléphetnek a szentélybe" (Zsid 10,19), "őszinte szivvel és hitből fakadó bizalommal" (Zsid 10,22) járulnak Isten elé; ébren tartják híveikben a szilárd reményt,[108] hogy minden szomorúságukban meg tudják vigasztalni őket, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amellyel Isten őket vigasztalja;[109] mint a közösség vezetői, a lelkipásztor sajátos aszkézisét gyakorolják azáltal, hogy lemondanak saját kényelmükről, s nem a maguk hasznát keresik, hanem sokakét, hogy üdvözüljenek;[110] mindig tökéletesítvén lelkipásztori módszereiket, készek arra, hogy a lelkek gondozásának új útjaira is rálépjenek, a Lélek szeretetének irányításával, aki ott fú, ahol akar.[111] (A papi élet egysége) 14. A mai világban az emberek nagy elfoglaltságuk és nem egyszer gyorsan megoldandó különböző problémáik szorongatása miatt abban a veszélyben forognak, hogy szétszóródnak. A papok pedig, akiket annyiféle hivatásbeli kötelesség vesz igénybe és köt le, nem minden aggódás nélkül keresik a módját, miként hangolhatnák össze külső elfoglaltságaikkal benső életüket. Az életnek ezt az egységét önmagában sem teendőik jó beosztása, sem a jámborsági gyakorlatok végzése nem tudja jól biztosítani, bár mindkettőnek van benne szerepe. De meg tudják valósítani, ha Krisztus példáját követik szolgálatuk teljesítésében, akinek az volt eledele, hogy megtegye annak akaratát, aki őt küldte, és elvégezze művét.[112] Valójában ugyanis Krisztus tevékenykedik szolgái által, hogy az Atyának ugyanazt az akaratát szüntelenül teljesítse a világban az Egyház révén; ezért szolgái élete egységének mindig Ő az alapja és forrása. A papok tehát megtalálják életük egységét, ha az Atya akaratának fölismerésében és a rájuk bízott nyájért vállalt önfeláldozásban Krisztussal egyesülnek.[113] Ha így átveszik a Jó Pásztor szerepét, akkor magában a lelkipásztori szeretetnek a gyakorlásában találják meg a papi tökéletességnek azt a kötelékét, mely életüket és tevékenységüket egybefogja. E pásztori szeretet[114] leginkább az eucharisztikus áldozatból fakad, mely ezért az egész papi élet középpontja és gyökere azáltal, hogy ami az áldozati oltáron végbemegy, azt a papi lélek törekszik önmagára vonatkoztatni. Ez azonban csak úgy érhető el, ha maguk a papok Krisztus misztériumában az imádság révén egyre inkább elmélyülnek. Hogy életük egységét konkrétan is meg tudják valósítani, minden teendőjüket fontolják meg, keresvén, hogy mi az Isten akarata,[115] azaz mérlegeljék, hogy teendőik összhangban vannak-e az Egyház evangéliumi küldetésének szabályaival. A Krisztus iránti hűséget ugyanis nem lehet elválasztani az Egyháza iránt táplált hűségtől. A pásztori szeretet tehát megköveteli, hogy a papok -- nehogy hiába fáradozzanak [116] -- mindig a püspökkel és paptestvérekkel szoros közösségben dolgozzanak. Ha így cselekszenek, az Egyház küldetésének egységében megtalálják életük egységét, s így Urukkal és általa az Atyával a Szentlélekben egyesülnek, hogy betelhessenek vigasztalással és túláradhasson bennük az öröm.[117] II. Sajátos lelki követelmények a pap életében (Az alázat és az engedelmesség) 15. A papok szolgálatához legszükségesebb erények közé tartozik a léleknek az a készsége, hogy ne a maguk akaratát keressék, hanem mindig annak akaratát, aki küldte őket.[118] Az az isteni mű ugyanis, amelynek megvalósítására a Szentlélek szánta őket,[119] meghalad minden emberi erőt és bölcsességet, mert Isten "azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket" (1Kor 1,27). Krisztusnak igaz szolgája tehát saját gyöngeségének tudatában alázatosan dolgozik, azt keresvén, ami Istennek kedves,[120] s mintegy a Lélekhez kötötten[121] annak az akarata vezeti mindenben, aki minden embert üdvözíteni akar; ezt az akaratot mindennapi teendőiben fölismerheti és teljesítheti is, ha alázatosan szolgál mindazoknak, akiket munkakörében és élete sokféle eseménye által rábízott az Isten. Mivel a papi szolgálat magának az Egyháznak szolgálata, csak az egész test hierarchikus közösségében végezhető. A pásztori szeretet tehát arra ösztönzi a papokat, hogy e közösségben cselekedvén saját akaratukat az engedelmesség által adják oda Isten és a testvérek szolgálatára, azáltal, hogy hittel elfogadják és végrehajtják mindazt, amit a pápa, saját püspökük vagy más elöljárójuk parancsol vagy ajánl; a rájuk bízott legszerényebb vagy legszegényebb munkakörben is örömest hozzanak áldozatot, sőt magukat is teljesen áldozzák föl.[122] Ily módon megőrzik és megerősítik a szükséges egységet azokkal, akik testvéreik a szolgálatban, főképpen pedig azokkal, akiket az Úr egyházának látható vezetőivé rendelt, és Krisztus testének építésén dolgoznak, mely "a különféle ízületek összetartása által" növekszik.[123] Ez az engedelmesség, mely Isten fiainak érettebb szabadságára vezet, természeténél fogva megkívánja, hogy amikor a papok munkájuk közben a szeretet sürgetésére és az Egyház érdekében bölcs megfontolásokkal új utakat keresnek, bizalommal terjesszék elő elgondolásaikat, és bátran hozakodjanak elő a rájuk bízott nyáj szükségleteivel; legyenek azonban mindig készen arra, hogy azok ítéletének vessék alá magukat, akik Isten Egyházának kormányzói. Ezzel az alázatossággal és ezzel a felelős és önkéntes engedelmességgel a papok Krisztushoz válnak hasonlóvá, hiszen ugyanaz a lelkület van bennük, amelyik Krisztus Jézusban volt, aki "szolgai alakot öltött, kiüresítette magát és engedelmeskedett mindhalálig" (Fil 2,7--8), s ezzel az engedelmességgel győzte le és váltotta meg Ádám engedetlenségét az Apostol tanúsága szerint: "Ahogy egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, meg is igazultak egynek engedelmességéért" (Róm 5,19). (A cölibátus) 16. A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást -- melyet az Úr Krisztus ajánlott,[124] a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott -- az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzője a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása.[125] A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából[126] és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élő fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani.[127] A cölibátus azonban sok szempontból nagyon megfelel a papságnak. A papi küldetés ugyanis teljes egészében annak az új emberiségnek a szolgálatára van szentelve, melyet a halálon győztes Krisztus hoz létre Lelke által e világban, s melynek tagjai "nem a vérnek vagy a testnek vágyából, nem is a férfi akaratából, hanem Istenből születtek" (Jn 1,13). A mennyek országáért vállalt szüzesség, illetve cölibátus által[128] a papok új és sajátos értelemben szentelődnek Krisztusnak, könnyebben ragaszkodnak hozzá osztatlan szívvel,[129] benne és általa szabadabban szentelik életüket Isten és az emberek szolgálatára, országáért és az Istenből való újjászületés művéért akadálytalanabbul dolgoznak, s így alkalmasabbak lesznek arra, hogy a Krisztusban elnyert lelki atyaságot mélyebben felfogják. Ily módon tehát az emberek előtt megvallják, hogy osztatlanul oda akarják adni magukat a rájuk bízott feladatnak, tudniillik, hogy a híveket eljegyezzék egy férfival, és tiszta szűzként vezessék őket Krisztushoz;[130] így arra az Istentől alapított és a jövőben beteljesedő, titokzatos házasságra utalnak, mely által Krisztus az Egyház egyetlen jegyese.[131] Ezenfelül élő jeleivé válnak annak a hit és a szeretet által már jelenlévő, eljövendő világnak, melyben a föltámadás gyermekei nem nősülnek és férjhez sem mennek.[132] A Krisztus misztériumában és az Ő küldetésében így megalapozott cölibátust kezdetben ajánlották a papoknak, később a latin egyházban törvénnyel köteleztek rá mindenkit, akit az egyházi rend fölvételére bocsátottak. E törvényhozást a papságra készülőkre nézve e Szentséges Zsinat újra jóváhagyja és megerősíti, bízván a Szentlélekben, hogy az újszövetségi papságnak annyira megfelelő cölibátus ajándékát az Atya bőkezűen adni fogja, föltéve, hogy mindazok, akik az egyházirend szentségének felvételével Krisztus papságának részesei az egész Egyházzal együtt alázatosan és buzgón kérik. E Szent Zsinat az összes papot is -- akik a szent cölibátust Isten kegyelmében bízva, Krisztus példája szerint szabad akarattal vállalták -- buzdítja, hogy nagylelkűen, teljes szívvel ragaszkodva hozzá és ebben az állapotban hűségesen kitartva, ismerjék föl a drága ajándékot, melyet az Atyától kaptak, s melyet az Úr oly nyíltan magasztalt,[133] és tartsák szem előtt azokat a nagy misztériumokat, melyeket a cölibátus jelez és beteljesít. Minél inkább lehetetlennek tartja sok mai ember a világban a teljes megtartóztatást, a papok annál alázatosabban és kitartóbban imádkozzanak az Egyházzal együtt a hűség kegyelméért, melyet Isten nem tagad meg azoktól, akik kérik tőle; fölhasználván a mindenki rendelkezésére álló természetes és természetfölötti segédeszközöket. Főképp ne hanyagolják el azokat az Egyház tapasztalata szerint bevált aszkétikai szabályokat, melyek a mai viszonyok között sem kevésbé szükségesek. Így tehát e Szentséges Zsinat nemcsak a papokat, hanem az összes hívőt is kéri, hogy viseljék szívükön a papi cölibátus e drága ajándékát és valamennyien kérjék Istentől, hogy ezt az ajándékot mindig bőkezűen adja Egyházának. (Helyes magatartás a földi javakkal szemben) 17. Egymással és a többi emberrel ápolt baráti és testvéri kapcsolatokban a papoknak lehetősége van művelni az emberi értékeket és Isten ajándékaként megbecsülni a teremtett javakat. Bár a világban élnek, legyenek mindig tudatában annak, hogy Urunk és Mesterünk szava szerint nem ebből a világból valók.[134] A világot úgy használván, mintha nem használnák[135] jussanak el arra a szabadságra, mely minden rendetlen gondtól megszabadítja, ezáltal fogékonyakká teszi őket arra, hogy meghallják az isteni szót a mindennapi életben. Ebből a szabadságból és fogékonyságból azután kifejlődik bennük a lelki megkülönböztetés képessége, mellyel megtalálják a helyes viszonyt a világhoz és a földi javakhoz. A helyes viszony azért nagyjelentőségű a papok számára, mert az Egyház a világban teljesíti küldetését, és mert a teremtett javak az emberi személyiség kibontakozásához föltétlenül szükségesek. Legyenek tehát hálásak mindazért, amit a mennyei Atya a normális élethez nyújt nekik. De a hit fényénél mérlegeljék a dolgokat, melyekkel találkoznak, hogy megtanulják azokat helyesen, Isten akarata szerint fölhasználni, s képesek legyenek elutasítani mindazt, ami küldetésükben gátolná őket. A papoknak ugyanis, akiknek az Úr az "osztályrészük és örökségük" (Szám 18,20), a mulandó javakat csak olyan célokra szabad fölhasználniuk, melyekre az Úr Krisztus tanítása és Egyház rendelkezése szerint fölhasználhatók. A papok a szoros értelemben vett egyházi javakat természetüknek megfelelően és az egyházi törvények rendelkezései szerint kezeljék; lehetőleg vegyék igénybe a világi szakemberek segítségét, mindig csak olyan célokra költsenek, amelyek indokolják azt, hogy az Egyháznak földi javai legyenek, ilyenek: az istentisztelet méltó elvégzése; gondoskodás a klérus tisztességes megélhetéséről, az apostoli intézményekről, és főleg az ínségesek megsegítése, a szeretet művei által.[136] Azokat a javakat pedig, amelyeket valamilyen egyházi hivatallal kapcsolatban szereznek -- tiszteletben tartva a helyi jog esetleges intézkedéseit[137] -- a papok és püspökök elsősorban saját tisztes megélhetésük biztosítására és állapotukkal járó kötelezettségeik teljesítésére fordítsák. Ami megmarad, azt ne másra, mint az Egyház javára vagy a szeretet műveinek támogatására költsék. Az egyházi hivatalt tehát ne tekintsék egyszerűen kereseti forrásnak, ne is fordítsák a belőle származott jövedelmet családi vagyonuk növelésére.[138] A papok tehát kerüljenek minden kapzsiságot, ne engedjék, hogy a szívük a vagyonhoz tapadjon,[139] és a kereskedésnek még a látszatától is komolyan tartózkodjanak. Hivatásuk többre, az önkéntes szegénységre szól, hogy még hasonlóbbak legyenek Krisztushoz, és szabadabbak a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.[140] Az apostolok példájukkal tanúsították, hogy Isten ingyenes ajándékát ingyen kell továbbadni,[141] és tudtak bővelkedni, de szűkölködni is.[142] Sőt a rendelkezésre álló javaknak bizonyos fokú közös használata -- annak a vagyonközösségnek mintájára, melyről az ősegyház története oly elismerően szól[143] -- a legjobb utakat készíti a lelkipásztori szeretet számára; ebben az életformában a papok dicséretes módon megvalósíthatják azt a lelki szegénységet, amit Krisztus ajánlott. A papok és a püspökök tehát az Úr Lelkének vezetésével -- aki az Üdvözítőt fölkente és elküldte, hogy örömhírt mondjon a szegényeknek[144] -- kerüljenek mindent, ami a szegényeket bármi módon elidegenítené tőlük. Még jobban, mint Krisztus világi tanítványai, kerüljék mindenben a hiúságnak a látszatát is. Lakásukat úgy rendezzék be, hogy oda senki se féljen belépni, s még a szegény ember se érezze magát feszélyezve benne. III. A papi élet támaszai (A lelki haladás eszközei) 18. Annak érdekében, hogy Krisztussal való egységüket az élet minden körülményei között ápolni tudják, szolgálatuk lelkiismeretes végzésén kívül a papoknak rendelkezésére állnak általános és sajátos, új és régi segédeszközök, melyeket a Szentlélek Isten népében szüntelenül ad, és az Egyház tagjai megszentelésére ajánl, sőt olykor megparancsol.[145] Valamennyi segédeszköz közül kiemelkednek azok a cselekmények, melyekkel a Krisztus-hívők az Eucharisztia és a Szentírás kettős asztalánál Isten Igéjével táplálkoznak;[146] mindenki tudja, hogy mit jelent ez a rendszeres töltekezés a sajátos papi megszentelődésre nézve. A szentségi kegyelem szolgái bensőségesen egyesülnek Krisztussal, az Üdvözítővel és Pásztorral a szentségek gyümölcsöző vétele által, különösen a gyakori gyónásban, mely ha napi lelkiismeretvizsgálat készíti elő, nagyon elősegíti szívük szükséges megtérését az irgalmasság Atyjának szeretetéhez. A lelkiolvasmányokból táplálkozó hit fényénél az élet különböző eseményeiben komolyan keresni tudják Isten akaratának jeleit, kegyelmének indításait, így napról napra tanulékonyabbak lesznek a Szentlélekben vállalt küldetésükben. A tanulékonyság csodálatos példaképét találják mindig a Boldogságos Szűz Máriában, aki a Szentlélek vezetése alatt teljesen az emberek megváltása misztériumának szentelte magát;[147] őt, az Örök Főpap Anyját, az apostolok Királynőjét és szolgálatuk oltalmazóját a papok tehát gyermeki odaadással tiszteljék és szeressék. Szolgálatuk hűséges végzése érdekében szívügyük legyen az Úr Krisztussal folytatott naponkénti beszélgetés szentséglátogatás alkalmával; szívesen szánjanak időt a rekollekcióra, és tartsák fontosnak a lelkivezetést. Sokféleképpen, különösen az elmélkedő ima bevált módszereit használva és szabadon választott imaformákkal, keressék és buzgón kérjék is Istentől az igazi imádás szellemét, hogy általa a rájuk bízott néppel együtt bensőségesen egyesüljenek Krisztussal, az új szövetség közvetítőjével, s így mint fogadott gyermekek kiálthassák: "Abba, Atya!" (Róm 8,15). (Lelkipásztori továbbképzés) 19. A püspök arra figyelmezteti a szentelés szertartásában a papokat, hogy "érettek legyenek a tudásban", s "tanításuk Isten népének lelki orvossága legyen".[148] A szent dolgok szolgája tudományának is szentnek kell lennie, mert szent forrásból fakad és szent célra irányul. Elsősorban tehát a Szentírás olvasásából és elmélkedéséből fakad,[149] de a szentatyák, az egyháztanítók írásai és a szenthagyomány egyéb kincsei is gazdag anyagot nyújtanak. A mai idők emberének kérdéseire is meg kell adniuk a helyes választ; ezért a papok ismerjék jól az Egyház Tanítóhivatala, különösen a zsinatok és a római pápák megnyilatkozásait. A további eligazítást pedig a legjobb és elismert teológus szerzőknél keressék. Mivel napjainkban az emberi kultúra és a szent tudomány is eddig nem tapasztalt gyorsasággal fejlődik, a papok törekedjenek arra, hogy az isteni és az emberi dolgokra vonatkozó ismereteiket szünet nélkül tökéletesítsék, s ezáltal készüljenek föl a párbeszédre kortársaikkal. Annak érdekében, hogy a papok minél könnyebben tudjanak tanulmányokat folytatni, s minél hatékonyabban elsajátíthassák az evangelizáció és apostolkodás módszereit, minden segítséget meg kell nekik adni; ilyenek például az egy-egy terület körülményeinek megfelelő tanfolyamok és kongresszusok szervezése, lelkipásztori tanulmányi központok fölállítása, könyvtárak alapítása és a tanulmányok megfelelő személyek által történő irányítása. Fontolják meg a püspökök, esetleg egymás között is tárgyalják meg, miképpen lehetne legjobban biztosítani, hogy valamennyi papjuk meghatározott időközökben -- de főképpen néhány évvel a szentelés után -- tanfolyamon vehessen részt,[150] mely módot ad nekik arra, hogy elmélyítsék ismereteiket a lelkipásztori módszerek és a hittudományok terén, de arra is, hogy lelkiéletükben megerősödjenek és paptestvéreikkel kicseréljék lelkipásztori tapasztalataikat.[151] Ilyen és más hasonló eszközökben kapjanak komoly segítséget a kezdő plébánosok és azok, akik új lelkipásztori munkaterületre lépnek, vagy akiket más egyházmegyébe, illetve országba küldenek. Végül gondoskodjanak a püspökök arról, hogy néhány papjuk a szent tudományok alaposabb művelésére szentelje magát annak érdekében, hogy mindig legyenek alkalmas tanárok a papnövendékek oktatására, továbbképzők, akik a többi papokat és hívőket segítik a nekik szükséges tudás megszerzésében, és kutatók, akik az Egyház számára annyira szükséges egészséges fejlődést a szent tudományokban biztosítják. (Az anyagi ellátás) 20. A papok a rájuk bízott munkakör betöltésével Isten szolgálatára szentelték magukat, megérdemlik tehát azt, hogy méltányos anyagi ellátásban részesüljenek, mert "a munkás megérdemli a maga bérét" (Lk 10,7),[152] és "úgy rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek" (1Kor 9,14). Ezért, amennyiben a papok méltányos ellátása más forrásból nincsen biztositva, maguk a hívek, akikért a papok dolgoznak, kötelesek gondoskodni számukra a tisztes és méltó életfeltételekről. A püspököknek pedig figyelmeztetniük kell híveiket e kötelezettségre. Egyben gondoskodni tartoznak arról, hogy a saját egyházmegyéjükben, vagy -- és ez lenne a megfelelőbb -- közösen egész területekre megfelelő szabályzatot állapítsanak meg; ebben történjék gondoskodás azoknak a tisztes megélhetéséről, akik Isten népét valamilyen módon szolgálták vagy szolgálják. Az egyes járandósok megállapításánál tekintetbe kell venni ugyan a munkakör természetét, a kor és a helyek körülményeit, de az azonos körülmények között lévők esetében alapjában véve az egyenlőségnek kell érvényesülnie; a járandóság legyen a papi álláshoz szabva, és ne csak azt tegye számukra lehetővé, hogy a szolgálatukban állóknak megadhassák a kellő fizetést, hanem valamilyen formában a szegényeket is támogathassák, mert a szegényekkel való törődést az Egyház kezdettől fogva nagyra értékelte. Olyan mértékű legyen továbbá az anyagi ellátottság, hogy a papok évenként megérdemelt és szükséges szabadságot élvezhessenek; a püspöknek gondoskodnia kell arról, hogy a szabadságot valóban kivehessék. Az elsődleges szempontnak azonban a hivatalnak kell lennie, amit a szent szolgálatra rendelt személyek betöltenek. Ezért az úgynevezett beneficiumos rendszert el kell hagyni, vagy legalább úgy kell átalakítani, hogy a jövedelem beneficiális része -- azaz a hivatalhoz kapcsolt javadalomból folyó bevétel -- csak másodlagos legyen, s a jogban a hangsúly az egyházi hivatalra essék, ami mostantól fogva minden lelki célt szolgáló, állandó jelleggel átadott hivatalt jelent. (Szociális biztonság) 21. A jeruzsálemi ősegyház híveinek példája legyen mindig szem előtt: "mindenük közös volt" (ApCsel 4,32), "mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten" (ApCsel 4,35). Ezért nagyon megfelelő volna, hogy legalább olyan területeken, ahol a klérus anyagi ellátása egészében vagy nagyobb részben a hívek adományaitól függ, az e célra fölajánlott javakat egy egyházmegyei intézmény gyűjtse össze, melyet néhány kijelölt pap és -- ha megfelelőnek látszik -- néhány világi gazdasági szakember segítségével a püspök irányít. Kívánatos az is, hogy ezenkívül az egyes egyházmegyékben vagy területeken, a lehetőséghez mérten, létesüljön közös vagyonalap. Ebből a püspökök fizethetik az Egyház szolgálatában álló más személyeket, és fedezhetik az egyházmegye egyéb anyagi kiadásait. Sőt ebből támogathatnák a gazdagabb egyházmegyék a szegényebbeket, hogy bőségük azok ínségén enyhítsen.[153] Ezt a közös vagyonalapot elsősorban a hívek adományaiból kell létesíteni, lehetnek azonban más forrásai is, amelyeket a jog szabályozzon. Ezenfelül olyan országokban, ahol a klérus szociális biztosítása még nincs kellőképpen megszervezve, gondoskodjanak a püspöki konferenciák arról is, hogy -- szem előtt tartva az egyházi és polgári törvényeket -- alapítsanak olyan egymással szövetséget alkotó egyházmegyei intézeteket vagy több egyházmegye, esetleg egy egész régió számára egy intézetet, melyek a hierarchia felügyelete alatt, kielégítően gondoskodnak az egészségügyi szolgáltatásokról, a betegellátásról és a betegség, rokkantság vagy öregség következtében munkaképtelenné vált papok támogatásáról. Az így megszervezett intézményeket a papoknak támogatniuk kell a paptestvéreikkel való szolidaritás szellemében és megosztván szorongatásukat,[154] meggondolván, hogy így nem kell aggódniuk a jövő miatt, s maguk is elevenebb evangéliumi szellemben gyakorolhatják a szegénységet és egészen a lelkek szolgálatára fordíthatják erőiket. Az illetékesek pedig legyenek rajta, hogy az egyes nemzetek hasonló intézetei között is jöjjenek létre kapcsolatok: így azok szilárdabb anyagi alaphoz jutnak és szélesebb körben terjednek el. (Zárószó és buzdítás) 22. E Szentséges Zsinat szem előtt tartván a papi élet örömeit, nem mehet el szó nélkül a nehézségek mellett sem, melyeket a papoknak a mai életben el kell viselniük. Tud arról, mennyire átalakulóban van a gazdasági, társadalmi, sőt az erkölcsi élet is, s mennyire változik a közvéleményben az értékek rendje; ennek következtében az Egyház szolgái, sőt nem egyszer maguk a Krisztus-hívők is idegennek érzik magukat a világban, melyben élnek, és aggódva keresik a módot és a nyelvet, mely által a kapcsolatot mégis fenntarthatnák vele. Ugyanis a hit útjában tornyosuló sok új akadály, a végzett munka látszólagos sikertelensége és a gyakran tapasztalt keserű magányosság a csüggedés veszélyébe sodorhatja őket. A világot azonban, mely mai állapotában van az Egyház pásztorainak szeretetére és szolgálatára bízva, Isten úgy szerette, hogy egyszülött Fiát adta oda érte.[155] Valójában ez a sok bűnnel terhelt, de nem kis lehetőségekkel bíró világ szolgáltatja az élő köveket az Egyháznak,[156] akik a Lélek által egybeépülnek Isten hajlékává.[157] Ugyanaz a Szentlélek, aki arra ösztönzi az Egyházat, hogy új utakat nyisson a mai világ megközelítésére, a papi szolgálat korszerűsítését is sugallja és támogatja. Ne feledjék tehát a papok, hogy munkájukban soha sincsenek egyedül, hanem a mindenható Isten erejére támaszkodnak, s a Krisztusba vetett hittel, aki meghívta őket, hogy papságában részesedjenek, teljes bizalommal adják át magukat szolgálatuknak, tudván, hogy Istennek hatalmában áll növelni bennük a szeretetet.[158] Gondoljanak arra is, hogy paptestvéreik, sőt a hívek is az egész világon mellettük állnak. A papok valamennyien együttműködnek Isten üdvözítő tervének -- tudniillik Krisztus misztériumának, vagyis az öröktől fogva Istenben elrejtett szentségnek -- megvalósításában,[159] mely csak lassanként valósul meg, a Krisztus testét építő sokféle szolgálat együttes munkálkodásával, míg ez a test el nem jut a nagykorúságra. Mindez, mivel Krisztussal Istenben van elrejtve,[160] leginkább hittel fogható föl. Hittel kell ugyanis járnia Isten népe vezetőinek, követvén a hívő Ábrahám példáját, aki "hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy." (Zsid 11,8) Valóban, Isten titkainak gondozója a magvető emberhez hasonlít, akiről azt mondja az Úr: "Akár alszik, akár ébren van, éjjel és nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan" (Mk 4,27). Egyébként az Úr Jézus, amikor azt mondta: "Bízzatok, mert én legyőztem a világot" (Jn 16,33), nem ígért Egyházának teljes győzelmet már ebben a világban. Mégis örömére szolgálhat a Szentséges Zsinatnak, hogy az evangélium magvával bevetett föld már most sok helyen hoz termést az Úr Lelkének vezetése alatt, aki betölti a földkerekséget, és sok pap és hívő szívében ébresztette föl az igazi missziós lelkületet. Mindezért a Szentséges Zsinat a földkerekség papjainak nagy szeretettel mond köszönetet. "Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban" (Ef 3,20--21). Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Zsinati atyák aláírásai JEGYZETEK [1] II. vat. zsinat: konstitúció a Liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 18; dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 28; határozat a püspökökről, Christus Dominus; határozat a papképzésről, Optatam Totius. [2] Vö. Mt 3,16; Lk 4,18; ApCsel 4,27; 10,38. [3] Vö. 1 Pt 2,5 és 9. [4] Vö. 1 Pt 3,15. [5] Vö. Jel 19,10; dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen gentium, 35. [6] Vö. Trid. zsin., XXIII. ülés, 1. fej. 1. kánon: Denz. 957 és 961 (1764 és 1771). [7] Vö. Jn 20,21; dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 18. [8] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 28. [9] Vö. uo. [10] Pontificale Romanum, a papszentelés prefációja. Ezek a szavak már megtalál-hatók a Sacramentarium Veronese-ben (kiad. L. C. Möhlberg, Róma, 1956. 122. 1.); a Missale Francorum-ban (kiad. L. C. Möhlberg, Róma, 1957. 9.1.); a Liber Sacramentorum Romanae Ecclesiae-ban (kiad. L. C. Möhlberg, Róma, 1960. 25.1.); valamint a Pontificale Romano-Germanicum-ban (kiad. Vogel-Elze, Citta del Vaticano, 1963. I. köt. 34,I.). [11] Vö. Dogmatikai konstitúció az házról, Lumen Gentium 10. [12] Vö. Róm 15,16 (gör.). [13] Vö. 1 Kor 11,26. [14] Szent Ágoston, De civitate Dei, 10,6: PL 41, 284. [15] Vö. 1 Kor 15,24. [16] Vö. Zsid. 5,1. [17] Vö. Zsid. 2,17; 4,15. [18] Vö. 1 Kor 9,19-23 (Vulg.). [19] Vö. ApCsel 13,2. [20] "A vallási és erkölcsi tökéletességre irányuló törekvést erősítik azok a külső körülmények is, amelyek között az egyház él; nem maradhat ugyanis tétlen és közömbös az emberiség ügyeivel szemben, amelyek közelről érintik és sok irányból erősen befolyásolják magatartását és meghatározzák tevékenységének módját és fel-tételeit. Közismert tény, hogy az Egyház nem áll az emberi közösségen kívül, ha-nem annak részese, és az ösztönzi és vezeti is a tagjait cselekvésükben; e közösség kultúráját szívja magába, törvényeit megtartja és átveszi ennek szokásait. Az egyháznak a társadalommal való együtt-élése állandóan nehéz problémák fonása, amelyek különösen napjainkban súlyosak ... A népek apostola keresztény kor-társait igy buzdította: ,Ne húzzátok egy igát a hitetlenekkel. Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy mi köze a világosságnak a sötétséghez?... Vagy mi köze a hívőknek a hitetlenekhez? (2 Kor 6,14 -15). Ezért mindazok, akik napjainkban nevelők és tanítók az egyházban, figyelmeztessék a katolikus ifjúságot kiemelkedő helyzetére és ebből eredő feladatára; élni a világban, de nem ennek a világnak szellemében: ahogyan Krisztus imádkozott tanítványaiért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok e világból való. (Jn 17,15-I6.) Ezt az imádságot az Egyház magáévá tette. A különbség azonban nem jelent elszakadást, sem figyelmen kívül hagyást, sem félelmet, sem elutasítást. Az Egyház hangsúlyozza a különbséget amely fennáll közötte és az emberiség között, mégsem áll azzal szemben; ellenkezőleg, nagyon is össze akar forrni vele" (VI. Pál "Ecclesiam suam" körlevél, 1963. aug. 6: AAS 56 (1964) 627 és 638. 1.). [21] Vö. Róm 12,2. [22] Vö. Jn 10,14-16. [23] Vö. Szent Polikárp Filippeiekhez írt levele, VI. 1: "És a papok legyenek résztvevő szívűek, mindenkivel szemben irgalmasak, vezessék vissza a tévelygőket, látogassanak meg minden beteget, ne hanyagolják el az özvegyeket, árvákat és szegényeket. Legyen mindig gondjuk a jóra Isten és az emberek előtt. Tartózkodjanak a haragtól, a személyválogatástól, az igazságtalan ítélkezéstől. Távol legyen tőlük minden kapzsiság, ne legyenek hiszékenyek mások kárára, ne legyenek túl kemények ítéleteikben, legyenek annak tudatában, hogy a bűnnek mindannyian adósai vagyunk". (Kiad. F. X. Funk, Patres Apostolici, I, 273. 1.) [24] Vö. 1 Pt 1,23; ApCsel 6,7; 12,24. "Az apostolok hirdették az igazság igéjét és egyházakat létesítettek"; Szent Ágoston, Enarr. in. Ps 44,23: PL 3]6,508. [25] Vö. Mal 2,7; 1 Tim 4,11-13; 2 Tim 4,5; Tit 1,9. [26] Vö. Mk 16,16. [27] Vö. 2 Kor 11,7. A papok a püspökük segítőtársai, rájuk is érvényesek tehát a püspökökről szóló határozatok: Vö. Statuta Ecclesiae Antiqua, 3. fej. (Kiad. Ch. Mu?nier, Paris, 1960. 19. 1.); Decretum Gratiani, C. 6, D. 88 (kiad. Friedberg, I. 307); Trid. zsin., V. ülés, Decr. 2. n. 9. (Con. Oec. Decreta, Herder, Roma, 1962. 645. 1.); XXIV. ülés, Decr. de reform., 4. fej. (739. 1.); Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 25. [28] Vö. Constitutiones Apostolorum, II, 26,7: ,; A papok legyenek az isteni tudomány tanítói, mert maga az Úr is ezt parancsolta nekünk: Menjetek, tanítsatok ... " (kiad. F. X. Funk, Didascalia et Constitutiones Apostolorum, I. Paderborn, 1905, 105. 1.) - Ugyanez a gondolat kifejezésre jut a papszentelés prefációjában, a Sacramentarium Leonianumtól kezdve a többi sacramentariumon át a Pontificale Romanumig: "Ezzel a gondviseléseddel, Uram, Fiad apostolainak a hittanítókat társakul adtad, akik az egész földkerekséget második tanítókként (vagy: tanítással) töltötték be". - Liber Ordinum Liturgiae Mozarabicae, a papszentelés prefációja: "A népek tanítója és alárendeltek vezetője tartsa meg. rendben a katolikus hitet és hirdesse mindenkinek az igazi üdvösséget". (Kiad. M. Férotin, le liber Ordinum en usage dans 1'Église Wisigothique et Mozarabe d'Espagne: Monumenta Ecclesiae Liturgica, 5. kötet., Paris, 1904. 55. hasáb.) [29] Vö. Gal 2,5. [30] Vö. 1 Pt 2,12. [31] Vö. az alexandriai jakobita egyház papszentelési szertartásait: ... Gyűjtsd egybe népedet a tanítás igéjére, a gyermekeit gondozó anya szeretetével”: H. Denzinger, Ritus Orientalium, II. köt., Würzburg, 1863. 14. 1. [32] Vö. Mt 28,19; Mk 16,16; Tertullianus, De baptismo, 14,2. (Corpus Christ. ser. latina I. 289. 1,11-13); Szent Atanáz, Adv. Arionus, 2,42: PG 26,237 A-B; Szent Jeromos, In Mt. 28,19: PL 26,226 D: ,.Először tanítanak minden népet, s akik tanultak, azokat megkeresztelik. Mert a test nem tudja befogadni a szentségeket, hacsak előtte a lélek magáévá nem tette a hit, igazságát"; Szent Tamás, Expositio Primae Decretalis § 1: „Megváltónk prédikálni küldte a tanítványokat, s három dolgot bízott rájuk: Először, hogy tanítsák a hitet, másodszor, hogy a hivőknek kiszolgáltassák a szentségeket” (kiad. Marietti, Opuscula Theologica, Taurini-Romae 1954, 1138). [33] Konstitúció a liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 35: [34] Uo. 33,35, 48,52. [35] Uo. 7; XII. Pius „Mystici Corporis” körlevél, 1943. június 29: AAS 35 (1943) 230. 1. [36] Szent Ignác vértanúi, Smyrn., 8,1-2 (kiad. F. X. Funk, 240. 1.); VIII. 29,2 (uo. 532. 1.) [37] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 28. [38] „Az eucharisztia mintegy kiteljesedése a lelki életnek és valamennyi szentség célja”: Szent Tamás, Summa Theol. III. 2. q. 73, a. 3 c; vö. III], q. 65. a. 3. [39] Vö. Szent Tamás, Summa Theol. III, qq. 65, a. 3. ad 1; q. 79, a. 1. c, és ad 1. [40] Vö. Ef 5,19-20. [41] Vö. Szent Jeromos, 114. levél: „ ... A szent kelyheket, a szent ruhákat, és a többit, ami az Úr szenvedésének megünneplésével kapcsolatban van … az Ő testével és vérével való érintkezésük alapján ugyanolyan tisztelettel kell illetni, mint testét és vérét": PL 22,934. - Liturgia 122-127. [42] „Ezenfelül időközönként ne mulasszák el meglátogatni az Oltáriszentséget, amelyet a liturgikus szabályok szerint a templom legelőkelőbb helyén a legnagyobb tisztelettel kell őrizni; ez a benne lakozó Krisztus Urunkkal szemben legyen a hálás lélek bizonysága, a szeretet záloga és a neki kijáró imádás szolgálata": VI. Pál „Mysterium Fidei” körlevél, 1965. szeptember 3.: AAS 57 (1965) 771. 1. [43] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 28. [44] Vö. 2 Kor 10,8; 13,10. [45] Vö. Gal I,10. [46] Vö. 1 Kor 4,14. [47] Vö. Didascalia, II, 34,3; II, 46,6; II, 47,1; Constitutiones Apostolorum, II, 47,1 (kiad. F. X. Funk, Didascalia et Constitutiones, I, 116, 142 és 143. 1.) [48] Vö. Gal 4,3; 5,1 és 13. [49] Szent Jeromos 58. levele 7: „Mi haszna van annak, ha a falak drágakővel ékesek, de Krisztus éhséget szenved a szegényben?”; PL 22,584. [50] Vö. 1 Pt 4,10 sköv. [51] Vö. Mt 25,34–45. [52] Vö. Lk 4,18. [53] Más csoportokat is fel lehetne sorolni, mint például vándormunkások, nomádok stb. Ezekről van szó a határozatban a püspökök szolgálatáról. [54] Vö. Didascalia, II. 59,1–3: „Tanítvány pedig parancsold meg a népnek és buzdítsd arra, hogy gyakran járjon templomba, s onnan teljesen sohase hiányozzék; mindig jöjjenek össze a hivők, s azzal, hogy elmaradnak, ne tegyék kisebbé az Egyházat, ne szakítsanak le egy tagot Krisztus testéről... Ne szakadjatok el te-hát, Krisztus tagjai, az Egyháztól azzal, ahogy nem gyűltök egybe; Krisztus a fej, ígérete szerint jelen van és közli magát veletek. Ne vessétek meg tehát, és ne is idegenítsétek el a Megváltót tagjaitól; ne is tépjétek, ne is szórjátok szét a testét...” (Kiad. F. X. Funk, I. 17. 1.); VI. Pál beszéde az olasz papság Orvietóban tartott lelkipásztori konferenciájának résztvevőihez, 1963. szeptember 6; AAS 55 (1963) 750. sköv. 1. [55] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 28. [56] Vö. Constitutio Ecclesiastica Apostolorum, XVIII: „A papok a püspöknek társai a szent titokban és a küzdelmekben” (kiad. Th. Schermann, Die allgemeine Kirchenordnung, I. Paderborn, 1914. 26,1.); A. Harmack, Die Quellen der sog. apostolischen Kirchenordnung, T. u. U, II, 5,13. 1., 18–19; Pseudo–Hieronymus, De Septem Ordinibus Ecclesiae: „ .. Az áldásban a püspökkel együtt a szent titkok részesei” (kiad. A. W. Kalff, Würzburg, 1937, 45. 1.) ; Szent Szevillai Izidor, Der Ecclesiasticis Officiis, II, 7. fej.: „Krisztus egyházának élén állnak és az isteni test és vér szerzésében társai a püspököknek, hasonlóképpen a nép tanításában és az igehirdetés munkájában”: PL 83, 787. [57] Vö. Didascalia, II, 28,4. (kiad. F. X. Funk, 108. 1.); Constitutiones Apostolorum, II, 28,4; II, 34,3 (uo. 109. és 117. 1.) [58] Constitutiones Apostolorum, VIII, 16,4 (kiad. F. X. Funk, I, 523. 1.); vö. Epitome Const. Apost., VI. (uo., II, 80. 1., 3-4); Testamentum Domini: .. Add neki a kegyelem, a tanács és a nagylelkűség lelkét, a papi rend lelkét..., hogy közreműködve segítse és kormányozza népedet munkában, istenfélelemben és a szív tisztaságában" (ford. I. E. Rahmani, Mainz 1899. 69. 1.); Trad. Apost. (kiad. B. Botte, La Tradition Apostolique de Saint Hippolyte, Münster i. W. 1963, 20. 1.) [59] Vö. 4 Móz 11,16–25. [60] Pontificale Romanum, a papszentelés prefációja. E szavak bár megvannak a Sacr. Leonianumban, Gelasianumban és Gregoriánumban is. Hasonló szövegek találhatók a keleti liturgiákban is: vö. Trad. Apost.: „... Tekints erre a szolgádra, részesítsd a kegyelem és a papi bölcsesség lelkében, hogy tiszta 'szívvel segítse és vezesse népedet; amint rátekintettél választott népedre, és meghagytad Mózesnek, hogy válasszon véneket, akiket eltöltöttél azzal a lélekkel, amelyet szolgádnak ad-tál” (kiad. B. Botte, La Tradition Apostolique des S. Hippolyte, Münster i. W. 1963. 20. 1.); Const. Apostol. VIII. 16,4. (kiad. F. X. Funk, I. 522, 1,16–17); Epitome Const. Apost. VI. (uo. II, 20. 1., 5–7); Testamentum Domini (ford. I. E. Rahman, Mainz 1899, 69, 1.); Euchologion Serapionis, XXVII. (kiad. F. X. Funk, Didascalia et Constitutiones, II., 190. 1. 1–7); Ritus Ordinationis in ritu Marionitarum (ford. H. Denzinger, Ritus Orientalium, II. Würzburg, 1863, 161. 1_). Az egyházatyák közül idézhetjük: Theodorus Mopsuestenus, In 1 Tim 3,8 (kiad. Swete, II, 119-121); Theodoretus, Quaestiones in Numeros, XVIII: PG 80, 369 C – 372 B. [61] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen gentium, 28. [62] Vö. XXIII. János „Sacerdotii Nostri primordia” körlevél, 1959. augusztus 1: AAS 51 (1959) 576. 1; X. Szent Pius „Haerent animo” buzdító szózat a papsághoz, 1908. augusztus 4; S. Pii X. Acta, IV (1908), IV (1908), 237. sköv. 1. [63] Vö. Határozat a püspökökről, Christus Dominus, 15,16. [64] A jelenlegi jogban is megvan már a székeskáptalan, mint a püspök szenátusa és tanácsadó testülete" (CIC, 391. kánon), vagy ennek hiányában az egyházmegyei tanácsosok testülete (vö. CIC, 423–428. kánonok). Kivánatos azonban ezeknek az intézményeknek olyan átalakítása, hogy a mai körülményeknek és szükségleteknek jobban megfeleljenek. Magától értetődő, hogy ez a papi tanács nem azonos a püspökök lelkipásztori feladatáról szóló zsinati határozat 27. pontjában említett lelki-pásztori tanáccsal, amelynek világi hivők is tagjai és amelynek feladata csupán a lelkipásztori problémák szemmeltartása. - A papokról, mint a püspökök tanácsadóiról szó van: Didascalia, II, 28,4 (kiad. F. X. Funk, I, 108. 1.); Constit. Apost., II, 28,4 (kiad. F. X. Funk, I. 109. 1.); Szent Ignác vértanú, Magn., 6,1 (kiad. F. X. Funk, 194. 1.); Trall., 3,1 (kiad. F. X. Funk, 204. 1.); Origenes, Contra Celsum, III, 50: A papok tanácsadók: PG 11,957 D-960 A. [65] Szent Ignác vértanú, Magn. 6,1: „Arra buzdítlak benneteket, hogy Istennel egyetértve törekedjetek elintézni mindent az Istent helyettesítő püspök irányítása alatt, az apostoli szenátust képviselő papokkal, és a nekem nagyon kedves diákonusokkal együtt. Rájuk van bízva Krisztus szolgálata, aki az idők kezdete előtt az Atyánál volt és végül megjelent” (kiad. F. X. Funk, 195. 1.); Szent Ignác vértanú, Trall. 3,1: „Valamennyien úgy tiszteljétek a diákonusokat, mint Krisztus Jézust; amint a püspököt is, mint az Atya képmását, a papokat pedig, mint Isten szenátusát és az apostolok testületét. Ezek nélkül nincs egyház” (uo. 204. 1.); S Szent Jeromos, In Isaiam, II, 3: „Az egyházban nekünk is megvan a szenátusunk, a papok testülete”: PL 24,61 D. [66] Vö. VI. Pál beszéde a római plébánosokhoz és nagyböjti szónokokhoz, 1965. március 1: AAS 57 (1965) 326. 1. [67] Vö. Constit. Apost., VIII, 47, 39: „A papok ... a püspök megkérdezése nélkül semmit se tegyenek, őrá van ugyanis bízva isten népe, tőle kérik majd számon a lelkeket” (kiad. F. X. Funk, 577. 1.). [68] Vö. 3 Jn 8. [69] Vö. Jn 17,23. [70] Vö. Zsid. 13,16. [71] Vö. Zsid. 13,1-2. [72] Vö. Mt 5,10. [73] Vö. 1. Tessz 2,12; Kol 1,13. [74] Vö. Mt 23,8. - „Amennyiben az emberek pásztorai, atyái és tanítói szeretnének lenni, testvérekként kell tevékenykedniük”: VI. Pál „Ecclesiam suam” körlevél, 1964. augusztus 6.: AAS 58 (1964) 647. 1. [75] Vö. Ef 4,7 és 16; Constit. Apost ..., VIII, 1,20: „A püspök ne akarjon szembe-fordulni a papokkal és a szerpapokkal, sem a papok a néppel, mert mindannyian együtt teszik ki az egyház közösségét”. (Kiad. F. X. Funk, I, 467. 1.) [76] Vö. Fil 2,21. [77] Vö. 1 Jn 4,1. [78] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 37. [79] Vö. Ef 4,14. [80] Vö. Határozat az ökumenizmusról, Unitatis Redintegratio. [81] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 37. [82] Vö. Zsid. 7,3. [83] Vö. Lk 10,1. [84] Vö. 1 Pt 2,25. [85] Vö. ApCsel 20,28. [86] Vö. Mt 9,36. [87] Pontificale Romanum: A papszentelés szertartása. [88] Vö. Határozat a papképzésről, Optatam Totius, 2. [89] „Isten hívő szava két különböző, de csodálatos és egybehangzó módon szólal meg. Az egyik a lélek bensejében, ez a kegyelem, a Szentlélek szava, és emberi ajakkal nem fejezhető benső vonzás, amelyet Isten csendes és hathatós szava gyakorol a lélek kifürkészhetetlen mélységei-re. A másik külső, emberi, érzékelhető, társadalmi, jogi, konkrét hang. Ez az Isten szavát hirdető megbízott szolgáknak, az apostolnak, a hierarchiának a szava, amely nélkülözhetetlen eszköz, amelyet Krisztus létesített és akart, mint megbízott közvetítőt, hogy tapasztalható emberi beszédre fordítsa le az ige és az isteni parancs üzenetét. Ezt hirdeti Szent Pállal együtt a katolikus tanítás: ,Hogyan halljanak hírnök nélkül? ...A hit hallásból ered.' (Róm 10,14 és 17)”. VI. Pál beszéde 1965. május 5: L'Osservatore Romano, 1965. május 6. [90] Vö. Határozat a papképzésről, Optatam Totius, 2. [91] Ezt tanítják a szentatyák, amikor Krisztusnak Péterhez intézett szavait: „Szeretsz engem? ...Legeltesd juhaimat” (Jn 21,17) így magyarázzák: Aranyszájú Szent János, De sacerdotio, II, 2: PG 48, 633; Nagy Szent Gergely, Regulae Past. liber I, 5.: PL 77,19 A. [92] Vö. 2Kor 12,9. [93] Vö. XI.; Pius „Ad catholici sacerdotii” körlevél, 1935. december 20: AAS 28 (1936) 10. 1. [94] Vö. Jn 10,36. [95] Vö. Lk 24,26. [96] Vö. Ef 4,13. [97] Vö. 2Kor 3,8-9. [98] Vö. többek közt: X. Szent Pius: „Haerent animo” buzdító szózat a papsághoz, 1908. augusztus 4.: S. Pii Acta, IV. (1908) 237 sköv. 1.: XI. Pius „Ad catholici sacerdotii” körlevél, 1935. december 20.: AAS 28 (1936) 5 sköv. 1.; XII. Pius „Menti nostrae” buzdító szózat, 1950. szeptember 23.: AAS 42 (1950) 657/sköv. 1; XXIII. János „Sacerdotii Nostri primordia” körlevél, 1959. augusztus 1: AAS 51 (1959) 545 sköv. 1. [99] Vö. Szent Tamás, Summa Theol. II-II. q. 188, a. 7. [100] Vö. Ef 3,9-10. [101] Vö. ApCsel 16,14. [102] Vö. 2Kor 4,7. [103] Vö. Ef 3,9. [104] Vö. Pontificale Romanum: a papszentelés szertartása. [105] Vö. Missale Romanum: Pünkösd után IX. vasárnap, oratio super oblata. [106] Minden mise, akkor is, ha a pap magányosan mutatja be, nem magányos ténykedés, hanem Krisztusnak és az egy-háznak a ténykedése; ez az egyház ugyan-is úgy tudja, hogy a bemutatott áldozatban önmagát mutatja be, mint egyetemes áldozatot, és a keresztáldozatának végtelen és egyetlen megváltó erejét fordítja az egész világ üdvösségére. Minden be-mutatott misét nemcsak egyesekért, ha-nem az egész világ üdvösségéért mutatnak be. A papoknak tehát, akik legnagyobb örömük és koronánk az Úrban, atyai szeretettel és kifejezetten ajánljuk, hogy naponként misézzenek, méltóan és áhítattal" : VI. Pál „Mysterium fidei” körlevél, 1965. szeptember 3.: AAS 57 (1965) 761-2. 1. - Vö. Konstitúció a liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 26-27. [107] Jn 10,11. [108] Vö. 2Kor 1,7. [109] Vö. 2Kor 1,4. [110] Vö. 1Kor 10,35. [111] Vö. Jn 3,8. [112] Vö. Jn 4,34. [113] Vö. 1Jn 3,16. [114] „Az Úr népének legeltetése legyen a szeretet szolgálata”: Szent Ágoston, Tract. in Jo., 123,5: PL 35, 1967. [115] Vö. Róm 12,2. [116] Vö. Gal 2,2. [117] Vö. 2Kor 7,4. [118] Vö. Jn 4,34; 5,30; 6,38. [119] Vö. ApCsel 13,2. [120] Vö. Ef. 5,10. [121] Vö. ApCsel 20,22. [122] Vö. 2Kor 12,15. [123] Vö. Ef 4,11-16. [124] Vö. Mt 19,12. [125] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 42. [126] Vö. 1Tim 3,2-5; Tit 1,6. [127] Vö. XI. Pius „Ad catholici sacerdotii” körlevél, 1935. december 20.: AAS 28 (1936) 28. 1. [128] Vö. Mt 19,12. [129] Vö. 1Kor 7,32-34. [130] Vö. 2Kor 11,2. [131] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 42 és 44; határozat a szerzetesekről, Perfectae Caritatis, 12. [132] Vö. Lk. 20,35-36; XI. Pius „Ad catholici sacerdotii” körlevél, 1935. december 20.: AAS 28 (1936) 24-28. 1.; XII. Pius „Sacra Virginitas” körlevél, 1954. március 25.: AAS 46 (1954) 169-172. 1. [133] Vö. Mt 19,11. [134] Vö. Jn 17,14-16. [135] Vö. 1Kor 7,31. [136] Antiochiai zsinat, 25. kánon: Mansi 2,1327-1328; Decretum Gratiani, c. 23, C. 12.q.1. (kiad. Friedberg, I. 684-685. 1.). [137] Ez elsősorban a keleti egyházak jogszabályaira és szokásaira vonatkozik. [138] 829-es párizsi zsinat, 15. fej. M.G.H, Legem sectio III, Concilia, t.2., 622.; Trid. zsin. XXV. ülés, Decr. de reform., 1. fej.: Conc. Oec. Decseta (kiad. Herder, Róma 1962. 760-761. 1.) [139] Vö. Zsolt 62,11 (Vulg 61). [140] Vö. 2Kor 8,9. [141] Vö. ApCsel 8,18-25. [142] Vö. Fil 4,12. [143] Vö. ApCsel 2,42-47. [144] Vö. Lk 4,18. [145] Vö. CIC, 125, sköv. kánonok. [146] Határozat a szerzetesekről Perfectae caritatis, 7; dogmatikai konstitúció a kinyilatkoztatásról, Dei verbum, 21. [147] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen gentium, 65. [148] Pontificale Romanum: a papszentelés szertartása. [149] Vö. Dogmatikai konstitúció a kinyilatkoztatásról, Dei verbum, 25. [150] Ez a tanfolyam nem azonos azzal a pasztorális tanfolyammal, amelyet mindjárt a felszentelés után kell elvégezni, amelyről vö. határozat a papképzésről, Optatam totius, 22. [151] Határozat a püspökökről, Christus Dominus, 17. [152] Vö. Mt 10,10; 1Kor 9,7; 1Tim 5,18. [153] Vö. 2Kor 8,14. [154] Vö. Fil 4,14. [155] Vö. Jn 3,16. [156] Vö. 1Pt 2,5. [157] Vö. Ef 2,22. [158] Pontificale Romanum: a papszentelés szertartása. [159] Vö. Ef 3,9. [160] Vö. Kol 3,3. |
Nyomtatóbarát változat
Keresés a Bibliában:
|
|
Eseménynaptár |
 |