|
SUMMORUM PONTIFICUM XVI. Benedek pápa
SUMMORUM PONTIFICUM
motu proprio kiadott
apostoli levele
A Pápáknak mind a mai napig gondjuk volt arra, hogy Krisztus Egyháza
az Isteni Fölségnek méltó kultuszt ajánljon fel” Nevének dicséretére
és dicsőségére” és „egész Anyaszentegyháza javára” Ősidőktől fogva
és a jövőben is igazodni kell ahhoz az elvhez, „mely szerint minden
egyes részegyháznak összhangban kell lennie az egyetemes Egyházzal,
nem csupán a hit tanítása és a szentségi jelek, hanem az apostoli és
azóta folytonos hagyomány által egyetemesen elfogadott szokások
tekintetében is, melyeket nem csak a tévedés elkerülése végett kell
megtartani, hanem az átadandó hit épsége érdekében is, mert az
Egyház imádságának törvénye megfelel a hite törvényének.”[1]
A Pápák közül, akik a kellő gondot fordították a liturgiára,
kiemelkedik Nagy Szent Gergely, aki gondoskodott arról, hogy mind a
katolikus hit, mind a rómaiak által a korábbi századokban
felhalmozott kultikus és kulturális kincsek Európa új népeihez is
eljussanak. Megparancsolta, hogy pontosan határozzák meg a szent
liturgia – mind a szentmise, mind a zsolozsma – Rómában végzett
formáját, és ezt kövessék. Nagyon támogatta a Szent Benedek regulája
szerint élő szerzeteseket és szerzetesnőket, akik az evangélium
hirdetésével együtt életükkel mutassák meg mindenütt a Regulának azt
a nagyon üdvös szabályát, hogy „Isten ügyének semmit nem szabad
elébe helyezni” (43. fej.). Ily módon a római szertartású szent
liturgia sok népnek nemcsak a hitét és jámborságát, hanem a
kultúráját is megtermékenyítette. Történelmi tény ugyanis, hogy az
Egyház latin liturgiájának különböző formái a keresztény időszámítás
minden korszakában sok szentet segítettek a lelki életben, és sok
népet erősítettek meg a vallásosság erényében és tettek termékennyé
a jámborságban.
Hogy pedig a szent liturgia e feladatnak jobban megfeleljen, a
századok folyamán sok más Római Pápa egész különleges gondot
fordított rá, kik közül kiválik Szent V. Pius, aki a Trienti Zsinat
késztetését követve nagy lelkipásztori buzgósággal az Egyház egész
kultuszát megújította, a javított és „az Atyák normája szerint
összeállított” liturgikus könyveket kiadatta és az egész latin
Egyház használatára átadta.
A római szertartás liturgikus könyvei közül kiemelkedik a Római
Misekönyv, mely Róma városában alakult ki, és a századok folyamán
fokozatosan öltött magára olyan formákat, melyek a későbbi
változatokban nagyon hasonlóak hozzá.
„Idők múltán a Római Pápák ugyanezt a célkitűzést követték, amikor
[ezt a Misekönyvet] az újabb korokhoz alkalmazták, vagy
szertartásokat és liturgikus könyveket rendeltek el, s végül
századunk (a 20. század!) elején már átfogóbb megújulást
valósítottak meg”.[2] Így jártak el
elődeink: VIII. Kelemen, VIII. Orbán, Szent X. Pius[3], XV. Benedek, XII. Pius és Boldog XXIII. János
pápák.
Legutóbb a II. Vatikáni Zsinat fejezte ki azt a kívánságot, hogy
újra föl kell éleszteni az istentisztelet megbecsülését és gondos
végzését, s igazítani kell korunk követelményeihez. E kívánságtól
indítva Elődünk, VI. Pál pápa az összeállított és részben megújított
liturgikus könyveket 1970-ben a latin Egyház számára jóváhagyta. E
könyveket a világon mindenütt nagyon sok nemzeti nyelvre
lefordították, s a püspökök, papok és hívek szívesen fogadták. II.
János Pál pápa a Római Misekönyv harmadik editio typicáját hagyta
jóvá. Így a Római Pápák azért dolgoztak, hogy „a liturgia épülete
[...] ismét épségben és szépségben ragyogjon”.[4]
Bizonyos régiókban azonban sok hívő olyan szerető érzülettel
ragaszkodott és ragaszkodik ma is a korábbi liturgikus formákhoz,
melyek mélyen áthatották lelki kultúrájukat, hogy II. János Pál pápa
e hívők iránt érzett lelkipásztori gondoskodástól indítva 1984-ben
az Istentiszteleti Kongregáció által kidolgozott “Quattuor abhinc
annos” kezdetű különleges engedélyével lehetőséget adott a Boldog
XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott Misekönyv használatára;
1988-ban pedig ugyancsak II. János Pál pápa „Ecclesia Dei” kezdetű
motu proprio kiadott apostoli levelével buzdította a püspököket,
hogy e lehetőséggel minden ezt kérő hívő javára széles körben és
nagylelkűen éljenek.
Az ilyen hívők kéréseit már Elő-dünk, II. János Pál pápa hosszasan
megfontolta, s miután mi is meg-hallgattuk a Bíboros Atyákat a 2006.
március 23-án tartott kon-zisztóriumon, mindent gondosan mérlegelve,
a Szentlélek segítségül hívása után, Isten segítségével jelen
Apostoli Levelünkkel a következőket határozzuk:
1. cikkely. A VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin
szertartású katolikus Egyház „lex orandi”-jának rendes kifejeződése.
A Szent V. Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra
kiadott Római Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház
ugyanezen „lex orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és
tiszteletreméltó és régi használata következtében kellő tiszteletben
kell tartani. Az Egyház „lex orandi”-jának e két kifejeződése a
legkevésbé sem vezet az Egyház „lex credendi”-jének megoszlására;
ugyanis az egyetlen római szertartás két szokását képviselik. Éppen
ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János által kiadott és soha be
nem tiltott editio typicája szerinti Szentmisét mint az Egyház
liturgiájának rendkívüli formáját szabad ünnepelni. A korábbi
feltételeket, melyeket a „Quattuor abhinc annos” és „Ecclesia Dei”
kezdetű dokumen-tumok e Misekönyv használatához megszabtak, a
következőkre változtatjuk:
2. cikkely. A nép részvétele nélkül ünnepelt szentmisénél bármely
latin szertartású katolikus pap, akár egyházmegyés, akár szerzetes,
használhatja a Boldog XXIII. János által 1962-ben kiadott, vagy a
VI. Pál pápa által 1970-ben közzétett Római Misekönyvet, mégpedig
bármelyik napon, kivéve a Szent Háromnapot (Nagycsütörtök,
Nagypéntek, Nagyszombat). A bármely misekönyv szerinti misézéshez a
papnak sem az Apostoli Szentszéktől, sem saját Ordináriusától
semmiféle engedélyre nincsen szüksége.
3. cikkely. Ha az Istennek szentelt élet intézményei, vagy az
Apostoli élet társaságai, akár pápai, akár egyházmegyei jogúak,
saját kápolnájukban konventmiséjüket, azaz közösségi miséjüket az
1962-ben közzétett Misekönyv szerint akarják végezni, megtehetik. Ha
egyes közösségek vagy az egész Intézmény, illetve Társaság a
szentmisét gyakran, többnyire vagy huzamosan így kívánja végezni, az
ügyet a felettes elöljárók a jog szabályai a törvények és statutumok
előírásai szerint döntsék el.
4. cikkely. A 2. artikulusban említett szentmiséken a jogszabályok
megtartásával olyan krisztushívők is részt vehetnek, akik ezt önként
kérik.
5. cikkely. 1. § Azokon a plébániákon, ahol állandó jelleggel jelen
van a korábbi liturgikus hagyományhoz ragaszkodó hívők csoportja, a
plébános szívesen fogadja az 1962-ben kiadott Misekönyv szerinti
szentmisére vontakozó kéréseiket. Õ maga ügyeljen arra, hogy e hívek
java összhangban legyen a rendes lelkipásztori gondoskodással, a
püspök irányítása alatt a 392. kánonnak megfelelően, elkerülve a
széthúzást és ápolva az egész Egyház egységét.
2. § A Boldog XXIII. János Misekönyve szerinti misézésnek helye
lehet hétköznapokon; vasárnap és ünnepnapokon is bemutatható egy
ilyen szentmise.
3. § Hívők vagy papok kérésére a plébános ilyen rendkívüli formájú
szentmiséket különleges alkalmakkor is megengedhet, mint pl.
házasságkötés, temetés, vagy más alkalommal, pl. búcsújáráskor.
4. § A Boldog XXIII. János Misekönyvét használó papoknak alkalmasnak
kell lenniük a szentmise bemutatására és nem állhatnak misézési
tilalom alatt.
5. § Olyan templomokban, melyek nem plébánatemplomok, és
szerzetesközösséghez sem tartoznak, a fenti engedély megadása a
templomigazgatóra tartozik.
6. cikkely. A Boldog XXIII. János Misekönyve szerint néppel
bemutatott szentmisében az olvasmányok népnyelven is olvashatók az
Apostoli Szentszék által jóváhagyott kiadásokból.
7. cikkely. Ha az 5. cikkely 1. §-ában szereplő hívők valamely
csoportja a plébánostól nem kapja meg kérése teljesítését, értesítse
a dologról a Megyéspüspököt. A Püspököt nagyon kérjük, hogy
hallgassa meg kívánságukat. Ha képtelen gondoskodni az ilyen
szentmiséről, terjessze fel az ügyet az „Ecclesia Dei” pápai
bizottsághoz.
8. cikkely. Ha a püspök teljesíteni óhajtja a laikus hívők ilyen
kérését, de különböző okok akadályozzák, az ügyet az „Ecclesia Dei”
pápai bizottságra bízhatja, mely tanácsot és segítséget fog nyújtani
neki.
9. cikkely. 1. § Ugyanígy a plébános, mindent jól mérlegelve,
engedélyt adhat a korábbi rituálé használatára a keresztség, a
házasság, a gyónás és a betegek kenete szentségének
kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja.
2. § Az Ordináriusok felhatalmazást kapnak arra, hogy a bérmálás
szentségét a régi Pontificale Romanum szerint szolgáltassák ki, ha a
lelkek java ezt javallja.
3. § A szent rendekben lévő klerikusok használhatják a Boldog XXIII.
János pápa által 1962-ben kiadott Breviáriumot.
10. cikkely. A helyi Ordinárius, ha alkalmasnak látja, az 518. kánon
értelmében felállíthat személyi plébániát a régebbi római ritus
szerinti liturgia végzésére, vagy kinevezhet ilyen templomigazgatót,
illetve káplánt a jogszabályok megtartásával.
11. cikkely. A II. János Pál pápa által 1988-ban felállított
„Ecclesia Dei”pápai bizottság[5]
folytatja feladatának teljesítését. E Bizottságnak olyan szervezete,
feladatai és eljárásmódjai vannak, amelyeket a Római Pápa szabadon
határoz meg.
12. cikkely. Ugyanez a Bizottság már meglévő fakultásai mellett az
Apostoli Szentszék tekintélyét gyakorolja e rendelkezések megtartása
és alkalmazása felügyeletében. Mindazt pedig, amit ezen motu proprio
kiadott Apostoli Levelünkkel elhatároztunk, szilárdnak és
érvényesnek nyilvánítunk és elrendeljük, hogy folyó év szeptember
14-én, Szent Kereszt Felmagasztalása ünnepén, minden akadály nélkül
lépjen hatályba.
Kelt Rómában, Szent Péternél,
július 7-én, az Úr 2007. évében, pápaságunk 3. esztendejében.
XVI. Benedek pápa
Jegyzetek
[1] A Római Misekönyv Áltlaános
rendelkezései. Harmadik kiadás, 2002, 397.
[2] II. János Pál pápa: Vicesimus
quintus annus apostoli levél 1988. dec. 4., 3: AAS 81(1989), 899.
[3] Uo.
[4]Szent X. Pius pápa:Abhinc duos annos
motu proprio apostoli levél 1913. okt. 23.: AAS 5 (1913), 449-450;
vö. II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél 1988.
dec. 4., 3: AAS 81(1989), 899.
[5] Vö. II. János Pál pápa: Ecclesia
Dei motu proprio apostoli levél 1988. júl. 2, 6: AAS 80(1988), 1498.
Őszentsége XVI. Benedek pápa levele a püspökökhöz
az 1970-ben végrehajtott reform előtti
római liturgia használatáról szóló
Summorum Pontificum kezdetű
motu proprio kiadott apostoli levél
közzététele alkalmából
Kedves Püspök Testvéreim!
Nagy bizalommal és reménységgel adom lelkipásztori kezetekbe egy új,
motu proprio kiadott apostoli levél szövegét az 1970-ben
végrehajtott reform előtti római liturgia használatáról. A
dokumentum hosszas reflexiók, sok-sok tanácskozás és imádság
gyümölcse. A megfelelô információk nélküli hírek és ítélkezések nem
kis zavart okoztak. Nagyon eltérő reakciók mutatkoztak az örömteli
elfogadástól a kemény ellenkezésig egy olyan üggyel kapcsolatban,
melynek tartalmát igazában nem ismerték.
E dokumentummal kapcsolatban közvetlenül két félelem jelentkezett,
melyekkel ebben a levélben kicsit közelebbről szeretnék szeretnék
szembenézni.
Az első félelem az, hogy támadás éri a II. Vatikáni Zsinat
tekintélyét, s hogy egyik lényeges határozatát – a liturgikus
reformot – tesszük kétségessé. Ez a félelem megalapozatlan. Ezzel
kapcsolatban mindenekelôtt azt kell kijelentenünk, hogy a VI. Pál
pápa által közzétett, majd II. János Pál pápa által két további
kiadásban újra kiadott Misekönyv nyilvánvalóan az eucharisztikus
liturgia normális – rendes – formája, és az is marad.
A Római Misekönyv utolsó, Zsinat előtti megfogalmazása viszont,
melyet XXIII. János pápa 1962-ben tett közzé és a Zsinat alatt is
használták, most úgy lesz használható, mint a liturgikus ünneplés
rendkívüli formája. A Római Misekönyv e két megfogalmazásáról nem
volna helyes úgy beszélni, mintha „két szertartás” lenne. Sokkal
inkább egy és ugyanazon szertartás kettős használatáról van szó. Ami
az 1962-es Misekönyv használatát, mint a szentmise liturgiájának
rendkívüli formáját illeti, szeretném fölhívni a figyelmet arra,
hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem került hatályon kívül,
következésképpen elvileg mindig megengedett maradt. Az új Misekönyv
bevezetésének pillanatában nem látszott szükségesnek az előző
Misekönyv esetleges használatára vonatkozó szabályok kiadása.
Valószínű volt a föltételezés, hogy csak néhány egyedi eset adódik,
melyeket esetről esetre kell majd megoldani.
Hamarosan kiderült azonban, hogy nem kevesen erősen kötődnek a római
rítus ezen, számukra gyermekkoruktól fogva megszokott használatához.
Ez történt mindenekelôtt azokban az országokban, amelyekben a
liturgikus mozgalom sokakat megajándékozott tartalmas liturgikus
képzéssel, és mély, bensőséges kapcsolatba hozta ôket a liturgikus
ünneplés korábbi formájával. Valamennyien tudjuk, hogy a Lefebvre
érsek által vezetett mozgalomban a régi Misekönyvhöz való
ragaszkodás külső jellegzetességgé vált; az ebből született szakadás
gyökerei azonban mélyebbre nyúltak. Sokan voltak, akik bár
egyértelműen elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét és
hűségesek voltak a pápához és a püspökökhöz, újra meg akarták
találni a szent liturgia számukra kedves formáját; ez fôként azért
történt, mert sok helyen nem az új Misekönyv előírásait hűségesen
követő módon ünnepeltek, hanem ezt a Misekönyvet úgy értelmezték,
hogy fölhatalmazza vagy egyenesen kötelezi ôket a kreativitásra,
mely gyakran az elviselhetetlenségig eltorzította a liturgiát. Ezt
tapasztalatból mondom, mert én magam is megéltem ezt az időszakot
minden várakozásával és kudarcával. És láttam, milyen mély sebeket
kapnak a liturgia önkényes eltorzítása miatt azok, akik nagyon
mélyen az Egyház hitébén gyökerezve éltek.
Ezért II. János Pál pápa, kötelességének érezte, hogy az 1988.
július 2-án kiadott „Ecclesia Dei” motu propriójával az 1962-es
Misekönyv használatának törvényes keretet adjon, mely azonban nem
tartalmazott részleges előírásokat, hanem általános felhívást
intézett a püspökökhöz, hogy legyenek nagylelkűek azon hívôk „jogos
kívánságai tekintetében”, akik a római szertartás ezen használatát
kérik. Abban az órában a Pápa így akart segíteni elsôsorban a Szent
X. Pius Testvériséget, hogy újra megtalálja a teljes egységet Péter
utódával, s így próbálta gyógyítani az egyre fájdalmasabb sebet.
Sajnos e megbékélés mindmáig nem történt meg; mindazonáltal sok
közösség hálával élt e motu proprio lehetôségeivel. Ellenben súlyos
kérdés maradt az 1962-es Misekönyv használatának kérdése a
csoportokon kívül, kiknek számára hiányoztak a pontos jogi normák,
fôként azért, mert a püspökök ezekben az esetekben attól féltek,
hogy kétségessé válik a Zsinat tekintélye. Közvetlenül a II.
Vatikáni Zsinat után azt lehetett föltételezni, hogy az 1962-es
Misekönyv használatának kérése az idősebb nemzedékre korlátozódik,
azokra, akik ezzel a Misekönyvvel együtt nőttek fel. Közben azonban
kiderült, hogy fiatalok is fölfedezik ezt a liturgikus formát,
vonzódnak hozzá, és benne találják meg a nekik megfelelô formát a
szentséges Eucharisztia misztériumával való találkozáshoz.
Így született meg egy világosabb jogi szabályozás igénye, melyet az
1988-es Motu Proprio idején nem lehetett előre látni; ezeknek a
szabályoknak az is célja, hogy megszabadítsák a püspököket attól a
tehertől, hogy mindig újra kelljen mérlegelniük, milyen választ
adjanak a különbözô helyzetekre.
Második helyen a Motu Propriót megelőző megbeszélések során azt a
félelmet fogalmazták meg, hogy az 1962-es Misekönyv használatának
szélesebb körű lehetôsége zavart vagy egyenesen szakadást kelthet a
plébániai közösségekben. Ezt a félelmet sem látom igazán
megalapozottnak. A régi Misekönyv használatának föltétele bizonyos
liturgikus műveltség és a latin nyelv ismerete; akár egyik, akár
másik nem nagyon gyakori. Már e konkrét föltételeket nézve is
világos, hogy az új Misekönyv marad minden bizonnyal a római
szertartás formája, nem csupán a jogi szabályozás miatt, hanem a
valós helyzet miatt is, melyben a hívôk közösségei élnek.
Igaz, hogy nem hiányoznak túlzások, s olykor szociális szempontok
is, melyek helytelenül kötődnek a latin liturgia régi hagyományához
ragaszkodó hívôk magatartásához. Lelkipásztori okosságotok és
szeretetetek indítson és vezessen benneteket a tökéletesebb
megoldásokra. Egyébként a római szertartás használatának két formája
kölcsönösen gazdagíthatja egymást: a régi Misekönyvbe be lehet és be
is kell illeszteni új szenteket és néhány új prefációt.
Az „Ecclesia Dei” Bizottság a „régebbi szokás” különbözô
szervezeteivel együtt tanulmányozni fogja a gyakorlati
lehetôségeket. A szentmisének a VI. Pál-féle Misekönyv szerinti
ünneplése kifejezettebben megmutathatja – ami eddig gyakran nem
történt meg – azt a szakralitást, amely sokak számára teszi vonzóvá
a régi szokást. A legjobb biztosíték arra, hogy VI. Pál Misekönyve
egyesíthesse a plébániai közösségeket és azok megszeressék, az, hogy
előírásait nagy tisztelettel megtartva mutassák be a szentmisét; ez
teszi láthatóvá e Misekönyv lelki gazdagságát és teológiai
mélységét.
Így jutottam el ahhoz a pozitív megindokláshoz, mely arra
készetetett, hogy a jelen Motu Proprióval napra késszé tegyem az
1988-as Motu Propriót. A belső megbékélés eléréséről van szó az
Egyházon belül. Visszatekintve a múltra, a megoszlásokra, melyek a
századok folyamán megkínozták Krisztus testét, mindig az a
benyomásunk, hogy a megoszlások születésének kritikus pillanataiban
az Egyház felelôsei nem tették meg az elegendő dolgokat ahhoz, hogy
megőrizzék vagy megnyerjék a megbékélést és az egységet. Az a
benyomásom, hogy az Egyházon belüli mulszatásoknak megvolt a maguk
vétkes része abban, hogy ezek a megoszlások megszilárdulhattak. Ez a
múltra vetett pillantás ma kötelezettséget ró ránk: minden
erőfeszítést meg kell tennünk, hogy azok számára, aik valóban
óhajtják az egységet, lehetôvé tegyük a megmaradást ebben az
egységben, vagy annak újra megtalálását. Eszembe jut a második
Korintusi levél egy mondata, melyben Szent Pál ezt írja: „ Megnyílt
nektek az ajkunk, és kitárult felétek a szívünk, korintusiak. Nem mi
zárkóztunk el előletek, hanem ti nem nyitottátok ki a szíveteket.
Mint gyermekeimhez szólok: ti is tegyetek úgy, mint én, tárjátok ki
ti is a szíveteket!” (6,11–13). Kétségtelenül Pál ezt egy más
összefüggésben mondja, de felszólítása nekünk is szól, s meg kell
hogy érintsen bennünket is éppen ebben a témában. Tárjuk ki
nagylelkűen a szívünket, és bocsássuk be mindazt, aminek a hit nyit
teret.
Nincs semmiféle ellentmondás a Római Misekönyv egyik és másik
kiadása között. A liturgia történetében növekedés és fejlôdés van,
de semmiféle törés nincsen. Ami az előző nemzedékek számára szent
volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul
teljesen tiltottá vagy nem ítélhető károsnak. Mindegyikünknek jót
tesz megőrizni azt a gazdagságot, mely az Egyház hitében és
imádságában alakult ki, és jó biztosítani számára az azt megillető
helyet. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy a régi szokáshoz ragaszkodó
közösségek papjai is megéljék a teljes közösséget, elvileg nem
zárkózhatnak el az új könyvek szerinti ünnepléstől. Ugyanis nem
volna összeegyeztethető az új szertartás értékének és szentségének
elismerésével ugyanennek teljes kizárása.
Végezetül kedves Testvéreim, szívből hangsúlyozom, hogy ezek az új
szabályok semmiképpen nem csökkentik a ti tekintélyeteket és
felelôsségteket, sem a liturgia, sem hiveitek lelkipásztori
gondozása tekintetében. Ugyanis minden püspök saját egyházmegyéjében
a liturgia irányítója (vö. Sacrosanctum Concilium 22. p.: „A szent
liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytôl függ: az
Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre
tartozik”).
Sértetlen marad tehát a püspök tekintélye, kinek továbbra is
feladata ügyelni arra, hogy minden békességben és nyugalomban
történjék. Ha olyan probléma vetődne fel, melyet a plébános nem tud
megoldani, a helyi ordinárius mindig beavatkozhat, de természetesen
teljes összhangban a Motu Proprio új szabályaival.
Továbbá arra kérlek benneteket, kedves Testvéreim, hogy e Motu
Proprio hatályba lépése után 3 évvel írjátok meg tapasztalataitokat
a Szentszéknek. Ha valóban komoly nehézségek kerülnének felszínre,
meg fogjuk keresni a megoldás útjait.
Kedves Testvéreim, hálás és bizakodó lélekkel bízom lelkipásztori
szívetekre e Motu Proprio sorait és szabályait. Mindig emlékezzünk
Szent Pál apostolnak az Efezusi presbiterekhez intézett szavaira:
„Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket
a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten
egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának”
(20,28).
Máriának, az Egyház Anyjának hatalmas közbenjárására bízom ezeket az
új szabályokat és szívből adom Apostoli Áldásomat rátok, kedves
Testvéreim, valamint egyházmegyéitek plébániáira, munkatársaitokra,
az összes papokra és összes híveitekre is.
Kelt Szent Péternél, július 7-én
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Ha valaki lámpát gyújt, nem takarja le. Lk 8,16-18
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|

|
|