Az egyházi mozgalmakról és új közösségekről XVI. Benedek pápa beszéde a püspökökhöz azon a pápai
kihallgatáson,
amelyre a Világiak Pápai Tanácsa által szervezett
szeminárium keretében került sor
2008. május 17.
Bíboros Úr,
tisztelt Püspök és Pap Testvéreim,
kedves Testvérek és Nővérek!
Nagyon
örülök, hogy a Világiak Pápai Tanácsa által megrendezett tanulmányi
szeminárium alkalmából találkozhatunk, hogy elgondolkodjunk milyen
lelkipásztori gondoskodással kell az egyházi mozgalmak és új
közösségek
felé fordulnunk. Megköszönöm a nagy számban megjelent egyházi
elöljáróknak, hogy részt akartak venni ezen e találkozón, és
eljöttek a
világ minden részéről: érdeklődésükkel és aktív részvételükkel
biztosítva a munka teljes sikeréért, melynek immár utolsó napjához
érkeztünk. Minden püspök testvéremet és minden jelenlévőt szívből
köszöntök a kommunió és a béke köszöntésével, különös módon
Stanislaw
Ryłko bíboros urat és Josef Clemens püspök urat, a Pápai Tanács
elnökét, illetve titkárát, valamint munkatársaikat.
A
Világiak Pápai Tanácsa nem először rendez szemináriumot a
püspököknek a
világi mozgalmakkal kapcsolatban. Jól emlékszem az 1999-es
alkalomra,
amely a pasztorális feladatokat illetően ideális folytatása volt
szeretett elődöm, II. János Pál pápa találkozásának a mozgalmakkal
és
új közösségekkel előző év május 30-án. Mivel akkor a Hittani
Kongregáció prefektusa voltam, közvetlenül engem is érintett ez a
munka. Módomban állt, hogy közvetlen párbeszédet folytassak a
püspökökkel, hogy őszinte és testvéri légkörben megosszuk
gondolatainkat sok fontos kérdésről. A mostani szeminárium – az
előzőhöz hasonlóan – folytatása szeretne lenni annak a
találkozónak,
amelyet én tartottam 2006. június 3-án a hívők széles körével,
akik
több mint száz világi szervezetet képviseltek. Akkor rámutattam,
hogy
az egyházi mozgalmak és új közösségek tapasztalata „ragyogó jele
Krisztus szépségének, valamint az ő jegyese, az egyház
szépségének”
(vö. a 2006. május 22-i kongresszus résztvevőihez szóló üzenet).
„A
mozgalmakhoz tartozó kedves barátaimat” arra buzdítottam, hogy
legyenek
egyre inkább „a közösség iskolái, és járják együtt az utat, ahol
meg
lehet tanulni az igazságban és a szeretetben élni, amelyet
Krisztus
nyilatkoztatott ki és adott nekünk az apostolok tanúságtétele
által,
tanítványai nagy családjának életében” (uo.).
Az
egyházi mozgalmak és új közösségek jelentik az egyik legfontosabb
újdonságot, melyet a Szentlélek a II. Vatikáni Zsinat
megvalósítása
érdekében létrehozott az Egyházban. Közvetlenül a zsinati ülések
után
terjedtek el, többnyire az azt követő években, abban a lelkesítő
és
ígéretes időszakban, melyet azonban nehéz próbatételek is
jellemeztek.
VI. Pál és II. János Pál nyitott lélekkel tudta befogadni és
megítélni,
bátorítani és támogatni a világi hívek részéről megjelenő új és
váratlan valóságok kirobbanását, melyek sokféle és meglepő
formában
visszaadták az egész Egyháznak az életerőt, a hitet és a reményt .
Ezek
ugyanis már akkoriban tanúságot tettek arról, hogy milyen nagy
öröm,
mennyire ésszerű és szép dolog kereszténynek lenni, és életükkel
kifejezték hálájukat, hogy ahhoz a titokzatos közösséghez
tartozhatnak,
amely az Egyház. Tanúi voltunk egy erőteljes missziós lendület
feléledésének, amelyet az a vágy mozgatott, hogy szeretnék
mindenkinek
továbbadni azt a kincset, amit a Krisztussal való találkozás
jelent, s
amelyet úgy éltek meg, mint az egyetlen megfelelő választ az
emberi
szív mély szomjúságára az igazság és a boldogság iránt.
Ugyanakkor
hogy ne kellene számot vetnünk azzal, hogy egy ilyen nagy
újdonságot
még sokkal jobban meg kell értenünk Isten tervének és az Egyház
küldetésének fényében a mai kor körülményei közt? Éppen ezért
hangzott
el azóta a pápák részéről számos felhívás és útmutatás, amely
egyre
mélyebb párbeszéd felé vezetett a helyi egyházak szintjén. Így nem
kevés előítéletet, ellenállást és feszültséget sikerült legyőzni.
Az a
fontos feladat áll még előttünk, hogy elősegítsük egy még érettebb
közösség (communio) létrejöttét az Egyház összes alkotóeleme
között,
hogy minden karizma a maga sajátosságának megfelelően teljes
mértékben
és szabadon hozzájárulhasson Krisztus egyetlen Testének
építéséhez.
Nagyra
értékeltem, hogy a szeminárium témájának alapjául az ad limina
látogatáson résztvevő német püspökök csoportjához intézett
buzdításom
szolgált, amelyet ma természetesen hozzátok is intézek, akik sok
helyi
egyház pásztorai vagytok. „Kérlek, hogy nagy szeretettel
közeledjetek a
mozgalmakhoz” (2006. november 18.). Szinte azt is mondhatnám, hogy
ehhez nincs mit hozzáfűznöm! A Jó Pásztor megkülönböztető jegye a
szeretet: ez ad neki tekintélyt, és ez teszi hatékonnyá a rábízott
szolgálat gyakorlásában. Ha szeretettel akarunk közeledni a
mozgalmakhoz és új közösségekhez, ez arra késztet minket, hogy a
felületes benyomásokat vagy leszűkítő megítéléseket félretéve
próbáljuk
meg kellően megismerni az általuk képviselt valóságot. Segít abban
is,
hogy megértsük: az egyházi mozgalmak és új közösségek nem
valamiféle
többlet problémát vagy kockázatot jelentenek amúgy is fárasztó
teendőink mellett. Nem! Az Úr ajándékai ők, értékes erőforrások,
hogy
karizmáikkal az egész keresztény közösséget gazdagítsák. Ezért nem
hiányozhat a bizalomteli befogadás, mely teret ad nekik, és
értékeli a
helyi egyház életéhez való hozzájárulásukat. A részletkérdésekben
felmerülő nehézségek vagy meg nem értés nem hatalmaz fel az
elzárkózásra. A „nagy szeretetből” bölcsesség és türelem fakad.
Nekünk
pásztoroknak az a feladatunk, hogy szívbéli és bölcs atyai
támogatással
álljunk a mozgalmak és új közösségek mellett, hogy nagylelkűen,
mindenki javára, rendezetten és termékenyen rendelkezésre tudják
bocsájtani azt a sok ajándékot, amelyet hordoznak, s amelyeket már
megtanultunk felismerni és értékelni: a missziós lendületet, a
keresztény képzés hatékony útjait, az egyház iránti hűség és
engedelmesség tanúbizonyságát, a szegények szükséglete iránti
érzékenységet, a hivatások gazdagságát.
Az új
karizmák hitelességét garantálja a készségük, hogy alávessék
magukat az
egyházi tekintély megítélésének. A Szentszék már sok egyházi
mozgalmat
és új közösséget elismert, és ennél fogva kétségtelenül Isten
ajándékának kell tekinteni ezeket az egész Egyház számára. Más
mozgalmak és új közösségek még születőfélben vannak, és a helyi
egyházak pásztorai részéről még tapintatosabb és éberebb
gondoskodást
kívánnak. Aki a megkülönböztetésre – a hitelesség megítélésre – és
a
vezetés szolgálatára hivatott, az ne akarjon uralkodni a karizmák
felett, hanem inkább óvakodjon a veszélytől, hogy elfojtsa azokat
(vö.
1Tessz 5,19-21), álljon ellen a kísértésnek, hogy egységesíteni
akarja
azt, amit a Szentlélek sokfélének akart: hogy ezáltal épüljön és
növekedjék Krisztus egyetlen Teste, amelyet maga a Szentlélek tesz
szilárddá az egységben. A püspöknek – akit Isten Lelke szentelt
fel és
áraszt el Krisztusban, aki az Egyház feje –, meg kell vizsgálnia
és
próbára kell tennie a karizmákat, hogy elismerhesse és
értékelhesse
azt, ami jó, igaz és szép, ami hozzájárul az egyes emberek és a
közösség életszentségének megvalósulásához. Amikor pedig javítólag
kell
közbelépni, legyen az is „nagy szeretet” kifejeződése. A mozgalmak
és
az új közösségek büszkék arra, hogy szabadon társulhatnak, hogy
hűségesek karizmájukhoz, de amint bizonyították, azt is jól
tudják,
hogy az egyházi közösség, amelynek a Péter utódával egyesült
püspökök a
szolgái, őrzői és vezetői, a biztosítéka és nem a korlátja ennek a
hűségnek és szabadságnak.
Kedves Püspök
testvéreim! Találkozásunk végén buzdítalak benneteket, hogy
élesszétek
föl magatokban a fölszenteléskor kapott ajándékot (vö. 2 Tim 1,6).
Isten Lelke segítsen bennünket, hogy felimerjük és megőrizzük a
csodákat, melyeket Ő támasztott az Egyházban minden ember javára.
Szűz
Máriára, az Apostolok Királynéjára bízom mindnyájatok
egyházmegyéjét,
és teljes szívemből adom rátok apostoli áldásomat, amelyet
kiterjesztek
a gondjaitokra bízott egyházban élő papokra, szerzetesekre,
szerzetesnőkre, szeminaristákra, katekétákra és minden hívőre, ma
pedig
különösen is az egyházi mozgalmaknak és új közösségeknek tagjaira,
akik
a ti szívetekre bízott egyházakban élnek.
|