|
|
|
Nagycsütörtöki levél az áldozópapokhoz 2005-ben
II. János Pál pápa
Kedves Paptestvérek!
1. Az Eukarisztia Évében különösképpen is kedves a nagycsütörtök
alkalmából évről évre visszatérő lelki találkozás, a „végsőkig”
elmenő krisztusi szeretet napja (vö. Jn 13,1), az Eucharisztia
napja, papságunk napja.
Gondolatom hozzátok szól, papokhoz, miközben a kórházban
rehabilitációs kúrán veszek részt, betegként a betegek között, az
Eucharisztiában egyesítve szenvedésemet Krisztus szenvedésével.
Ilyen lelkülettel kívánok veletek együtt elmélkedni papi lelkiségünk
néhány szempontjáról.
Mindezt az Eucharisztia alapításának szavai által vezetve teszem,
amelyeket in persona Christi (Krisztus személyében)
mindennap kimondunk azért, hogy az oltárainkon jelenvalóvá tegyük a
Kálvárián egyszer és mindenkorra végbevitt áldozatot. Ezekből a
szavakból erednek a papi lelkiség megvilágító útmutatásai: ha az
egész Egyház az Eucharisztiából él, a papi létet sajátosan
jellemeznie kell egy „Eucharisztikus formának”. Ezért szükséges,
hogy az Eucharisztia alapításának szavai számunkra ne csupán egy
megszentelő formula, hanem egy „életforma” kifejezései legyenek.
Egy nagyon mélyen „hálaadó” lét
2. „Tibi gratias agens benedixit...” (Neked hálát adva
megáldotta.) Minden szentmisében felidézzük és újraéljük a
kenyértörésben Jézus által kifejezett első érzést: a hálaadást.
A felismerés az a magatartás, amely az „Eucharisztia” szó alapja. A
hálaadás e kifejezésében bennfoglaltatik az Isten csodálatos tetteit
dicsérő egész biblikus lelkiség. Isten szeret minket,
gondviselésével elénk siet, kísér bennünket az üdvösség állandó
eseményei által.
Az Eucharisztiában Jézus hálát mond az Atyának velünk és értünk.
Jézusnak ez a hálaadása hogy ne formálná a pap életét? Ő tudja, hogy
állandó hálaadó lelkületet kell ápolnia önmagában az élete
folyamán kapott ajándékokért: különösképpen a hit ajándékáért,
amelynek köszönhetően a hit hirdetőjévé válhatott, és a papi hivatás
ajándékáért, amely bensőleg felszenteli őt Isten Országának
szolgálatára. Megvannak a magunk keresztjei – s ebben nem vagyunk
egyedül! – de a kapott ajándékok olyan nagyok, hogy nem tudjuk nem
énekelni szívünk mélyéből a magunk Magnificat-ját.
Egy „odaadott” lét
3. „Accipite et manducate... Accipite et bibite...” (Vegyétek és
egyétek... vegyétek és igyátok...) Krisztus önajándékozása,
amely az istenszeretet szentháromságos életéből ered, a
keresztáldozatban éri el legteljesebb kifejeződését, amelynek az
Utolsó Vacsora a szentségi elővételezése. Nem lehet ismételni az
átváltoztatás szavait anélkül, hogy ne éreznénk,
részesesei vagyunk ennek a lelki cselekedetnek. Bizonyos
értelemben a papnak meg is kell tanulni kimondania önmagáról,
őszintén és nagylelkűen: „vegyétek és egyétek”. Az ő életének
valójában akkor van értelme, ha képes ajándékká válni,
rendelkezésére állni a közösségnek, és szolgálni azokat, akiknek
szükségük van rá.
Pontosan ez az, amit Jézus várt Apostolaitól, miként János
evangélista hangsúlyozza a lábmosás történetének elmondásában. Ezt
várja Isten Népe is a paptól. Fontos emlékezni az engedelmességre,
amelyre a pappá szentelésének napján kötelezte magát, és amely
ígéret megújítására a krizmaszentelési misében meghívást kap, így
megvilágítást nyer az Eucharisztiával való kapcsolata. Szeretetből
engedelmeskedve és lemondva az esetleg törvényes szabadságról,
amikor a püspökök tekintélyi döntéséhez való ragaszkodásról van szó,
a pap saját testében megvalósítja a „vegyétek és egyétek”
cselekedetét, amellyel Krisztus az Utolsó Vacsorán önmagát
az Egyházra bízta.
Egy „megváltott” lét a
megváltásra
4. „Hoc est enim corpus meum quod vobis tradetur.” (Ez az én
testem, amely értetek adatik.) Krisztus teste és vére az ember
megváltásáért adatott, a teljes emberért és minden
emberért. Ez teljes megváltás és ugyanakkor egyetemes,
mert nincsen ember – hacsak szabadon vissza nem utasította –, aki ki
lenne zárva Krisztus kiontott vérének megváltó erejéből: «qui
pro vobis et pro multis effundetur». (amely értetek és mindenkiért
kiontatik.) „Sokakért” felajánlott áldozatról van szó,
ahogyan a bibliai szöveg mondja (Mk 14,24; Mt 26,28; Iz 53,11-12)
egy tipikusan semita kifejezéssel, amely - miközben jelzi az
egyetlen Krisztus által végbevitt megváltással elért sokaságot -,
egyidejűleg magába foglalja az emberi létezők teljességét,
akikért önmagát adta: a vér „amely értetek és mindenkiért
kiontatott”, miként néhány fordításban helyesen kifejezésre
jut. Krisztus teste ugyanis „a világ életéért” adatott. (Jn
6,51; vö. 1Jn 2,2).
Krisztus tiszteletreméltó szavait ismételve, a liturgikus közösség
figyelmes csendjében, mi, papok, a megváltás ezen misztériumának megkülönböztetett
hirdetőivé válunk. De hogyan válnánk hatékony hirdetőivé, ha
nem éreznénk magunkat megváltottnak? Elsőként a kegyelem minket
érint meg bensőleg, hogy felemelve bennünket gyengeségeinkből,
kiálthassuk a fiak sajátos bizalmával: «Abba, Atya!» (vö.
Gal 4,6; Róm 8,15). Ez késztet bennünket arra, hogy előre haladjunk
a tökéletesség útján. A szentség ugyanis az üdvösség
teljes kifejeződése. Csak megváltottként élve válunk az üdvösség
hiteles hirdetőivé. Másrészt mindannyiszor tudatunkba idézve
Krisztus akaratát, hogy ti. mindenkinek fel kell kínálni az
üdvösséget, nem lehet, hogy ne ébredjen újra lelkünkben a missziós
buzgóság, ösztönözve mindnyájunkat arra, hogy „mindenkinek
mindene legyünk, és mindenkit üdvözítsünk” (vö. 1Kor 9,22).
Egy „emlékező” lét
5. „Hoc facite in meam commemorationem.” (Ezt tegyétek az én
emlékezetemre.) Jézus ezen szavai fennmaradtak nemcsak
Lukácsnál (22,19), hanem Pálnál is (1Kor 11,24). A szövegkörnyezet,
amelyben ezek a szavak kimondattak – ezt jó figyelembe venni –, a
húsvéti vacsora, amely a zsidók számára pontosan egy „emlékezés”
(héberül ’zikkarôn’) volt. Ezen alkalommal a zsidók újra élték
mindenekelőtt a Kivonulást, és ezzel együtt történelmük más fontos
eseményeit: Ábrahám meghívását, Izsák feláldozását, a Sinai
szövetségkötést, Isten számos tettét, amelyeket népe védelmében
végbevitt. A keresztények számára is az Eucharisztia „emlékezés”, de
egészen egyedi módon: nem csak megemlékezik, hanem szentségi módon
jelenvalóvá is teszi az Úr halálát és feltámadását.
Szeretném ezen felül hangsúlyozni, amit Jézus mondott: „Ezt tegyétek
az én emlékezetemre.” Az Eucharisztia tehát nem egyszerűen
egy cselekedetre emlékeztet: (hanem) Őrá emlékeztet! A pap számára
mindennap megismételni in persona Christi (Krisztus
személyében) az „emlékezés” szavait, egy meghívást jelent, hogy
kifejlessze az „emlékezés” lelkiségét. Egy olyan időben, amikor a
gyors kulturális és társadalmi változások gyengítik a hagyomány
jelentőségét, és annak a veszélynek teszik ki különösen az új
nemzedékeket, hogy elveszítsék a kapcsolatot saját gyökereikkel, a
pap arra hivatott, hogy a rábízott közösségben a Krisztusra és az ő
titkaira való hűséges emlékezés embere legyen: az ő
ószövetségi előképének, az ő újszövetségi megvalósulásának, az Ő
személye egyre növekvő megismerésének – a Szentlélek vezetésével –,
amelyre Jézus kifejezett ígéretet tett: „Ő (a Szentlélek) megtanít
benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit
mondtam nektek.” (Jn 14,26).
Egy „megszentelt” lét
6. „Mysterium fidei!” (Íme, hitünk szent titka!) Ezzel a
felkiáltással a pap minden alkalommal kifejezi a kenyér és a bor
átváltoztatása után a kezében végbement rendkívüli csoda miatt mindig
megújuló csodálkozását. Egy csoda, amelyet csak a hit
szemével lehet felfogni. A természetes elemek nem veszítik el külső
sajátosságaikat, ugyanis a „színek” megmaradnak kenyérnek és bornak;
de a „lényegük”, Krisztus szavainak ereje és a Szentlélek
cselekedete által, Krisztus testévé és vérévé alakul át. Az oltáron
így van jelen „valóságosan, reálisan, lényegileg” a meghalt
és feltámadt Krisztus a maga emberi és isteni teljességében. Tehát
egyedülállóan szent valóság! Ezért veszi körül az Egyház oly
nagy tisztelettel ezt a Titkot, és gondosan ügyel, hogy a liturgikus
formákat betartsák, amelyek e nagy Szakramentum szentségét
hivatottak védeni.
Mi, papok, celebrálói, de őrzői is vagyunk ennek a
legszentebb Misztériumnak. Az Eucharisztiával való kapcsolatunkból
ered a legfontosabb kötelezettség, a mi életünk „szent” állapota.
Ennek teljesen át kell tűnnie egész életmódunkon, de mindenekelőtt a
celebrálás módján. Ezért iratkozzunk be a szentek iskolájába! Az
Eucharisztia Éve arra hív, hogy újból fedezzük fel a szenteket, akik
különös erővel tettek tanúságot az Eucharisztia iránti
tiszteletükről (vö. Mane nobiscum Domine, 31). Számos
boldoggá és szentté avatott pap tett erről példamutató tanúságot,
felébresztve a buzgóságot a szentmiséjükön részt vevő hívekben.
Sokan közülük kitűntek a tartós Eucharisztikus imádásban. Időzni az
Eucharisztikus Jézus előtt, bizonyos értelemben felhasználni
„magányosságunkat” arra, hogy elteljünk ezzel a Jelenléttel, azt
jelenti, hogy a Krisztussal való bensőségesség izzását adjuk
megszentelődésünkhöz, amely örömöt és értelmet ad életünknek.
Egy Krisztus felé feszülő lét
7.„Mortem tuam annuntiamus, Domine, et tuam resurrectionem
confitemur, donec venias.” (Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel
valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.) Minden alkalommal,
amikor az Eucharisztiát, Krisztus emlékezetét ünnepeljük az ő
húsvéti titkában, felébreszti a Vele való teljes és végleges
találkozás vágyát. Éljünk az ő eljövetelének várásában! A
papi lelkiségben ez a várakozás a pasztorális szeretet sajátos
formájában valósuljon meg, amely arra késztet, hogy Isten
Népével együtt éljünk, útját irányítva és reményét táplálva. Ez
olyan feladat, amely a paptól Szent Pál apostoléhoz hasonló belső
magatartást kíván, amelyet ő átélt önmagában: „Felejtem, ami
mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van...” (Fil
3,13-14). A pap olyan ember, aki az évek előrehaladása ellenére is
fiatalos lelkületet sugároz, szinte „megfertőzve” ezzel azokat,
akikkel találkozik. A titka abban a „szenvedélyességben” van,
amellyel Krisztusért él. Szent Pál mondta: „Számomra az élet
Krisztus” (Fil 1,21).
Elsősorban az új evangelizáció összefüggésében, az embereknek joguk
van a papokhoz fordulni azzal a reménnyel, hogy bennük Krisztust
lássák (vö. Jn 12,21). Különösképpen érzik ezt az igényt a fiatalok,
akiket Krisztus folyamatosan hív, hogy barátai legyenek, és közülük
egyeseknek azt ajánlja, hogy Isten Országáért teljesen ajándékozzák
oda magukat. Biztos, hogy nem maradnak el a hivatások, ha papi
életünk stílusa emelkedik, ha szentebbek, örömtelibbek, és
szenvedélyesebbek leszünk szolgálatunk gyakorlása során. Egy
Krisztus által „megragadott” pap (vö. Fil 3,12) könnyebben „nyer
meg” másokat az elhatározásra, hogy ugyanarra az életre
vállalkozzanak.
Egy „Eucharisztikus” élet Mária
iskolájában
8. A Szent Szűz kapcsolata az Eucharisztiával nagyon szoros, amint
erre utaltam az Ecclesia de Eucharistia (Az Egyház az
Eucharisztiából él) kezdetű enciklikában (vö. 53-58). Jóllehet a
liturgikus nyelv mértékletességével, de minden Eucharisztikus ima
utal erre. A római Kánonban ezt imádkozzuk: „A szentek
közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a
dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, Istenünk és Urunk, Jézus
Krisztus édesanyjáról”. Majd más Eucharisztikus imákban a
tiszteletadás esdeklés formájában fogalmazódik meg, mint pl. a
második Kánon felajánlási részében (Anafora): „...hogy részesei
lehessünk az örök életnek ... Isten Anyjával, a Boldogságos Szűz
Máriával” (együtt).
Ezekben az években kitartóan – főleg a Novo millennio ineunte (vö.
23. és továbbiak), és a Rosarium Virginis Mariae (vö. 9. és
továbbiak) enciklikákban – Krisztus arcát szemlélve, Szűz Máriára,
mint a nagy tanítóra mutattam. Az Eucharisztiáról szóló enciklikában
pedig úgy mutattam be, mint „Eucharisztikus Asszonyt” (vö. 53). Ki
tudná Máriánál jobban megéreztetni velünk az eukarisztikus titok
nagyszerűségét? Nála jobban senki sem tudja megtanítani nekünk, hogy
milyen buzgósággal kell ünnepelni a szent Misztériumokat, és hogyan
kell elidőzni az eukarisztikus színek alatt rejtőző Fia
társaságában. Őt kérem tehát mindnyájatokért, Reá bízom főleg az
időseket, a betegeket és azokat, akik nehéz élethelyzetben vannak.
Most, az Eucharisztia Évének Húsvétján jólesik visszhangoznom
mindnyájatoknak Jézus kedves és megnyugtató szavait: „Íme, a te
Anyád” (Jn 19,27).
Mindezen érzésekkel, szívből megáldalak benneteket, kívánva
mindnyájatoknak nagyon felemelő húsvéti örömöt.
Rómában, a Gemelli Kórházból, 2005. március 13-án, nagyböjt 5.
vasárnapján, Pápaságom huszonhetedik évében
|
|
|
| |
Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van!
Lk 1,26-38
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|
Nyomtatóbarát változat
