|
Üzenet a hivatások 45. világnapjára XVI. Benedek pápa
2008. április 13.
Hivatások az Egyház missziós szolgálatában.
Kedves Testvéreim!
1. A hivatások világnapjára, amelyet április 13-án tartunk, a
következő témát választottam: Hivatások az Egyház missziós
szolgálatában. A feltámadt Jézus ezt a küldetést bízta az
apostolokra: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!
Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt
28,19), és biztosította őket: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a
világ végéig” (Mt 28,20). Az Egyház maga és minden tagja missziós.
Míg a keresztség és a bérmálás szentsége által minden keresztény
arra hivatott, hogy tanúsítsa és hírül adja az Evangéliumot, a
missziós jelleg különlegesen és szorosan kapcsolódik a papi
hivatáshoz. Amikor Isten szövetséget kötött Izraellel, megbízta az
általa kiválasztott embereket, hogy népének papjai és prófétái
legyenek. Így tett például Mózessel: „Ezért menj – mondta neki Jahve
–, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd
Egyiptomból. (…) Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a
hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek” (Kiv 3,10-12). Így
történt a prófétákkal is.
2. Az atyáknak tett ígéretek Jézus Krisztusban maradéktalanul
megvalósultak. Ezzel kapcsolatban a II. Vatikáni Zsinat
megállapítja: „Eljött tehát a Fiú, akit az Atya küldött, ki minket a
világ teremtése előtt kiválasztott Őbenne és eleve fogadott fiaivá
rendelt (…) Krisztus tehát, hogy az Atya akaratát teljesítse,
megalapította a földön a mennyek országát, kinyilatkoztatta nekünk
az Atya misztériumát, és engedelmességével végrehajtotta a
megváltást” (Lumen gentium 3). Jézus már nyilvános működése
során – a galileai prédikáció alkalmával – közvetlen munkatársakat
választott megváltói szolgálatához. A kenyérszaporításkor például
így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16). Arra
ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek
szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de
egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök
életre” (Jn 6,27). Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a
városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott,
akik olyanok voltak, „mint pásztor nélküli juhok” (vö. Mt 9,36).
Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett
szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az
aratásába” (Mt 9,38), és pontos iránymutatásokkal küldte a
tizenkettőt először „Izrael házának elveszett juhaihoz”. Ha
megállunk és átelmélkedjük Máté evangéliumának ezt a részletét –
amelyet általában „missziós beszédnek” hívnak –, észrevesszük benne
a keresztény közösség missziós tevékenységének vonásait, amely
hűséges akar maradni Jézus példájához és tanításához. Aki válaszol
az Úr hívására, annak az okosság és a bizalom jegyében számolnia
kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldözéssel is, minthogy „nem
nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál” (Mt 10,24). Az
apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a
mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük cselekszik: „Aki
titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt
fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40). Mindemellett igaz
tanúságtevőkként magukra veszik „a magasságból való erőt” (Lk
24,49), hirdetik a „megtérést és bűnbocsánatot minden népnek” (Lk
24,47).
3. Mivel az Úr küldi őket, a tizenkettő megkapja az „apostol” nevet.
Bejárják a világot, hogy Krisztus halálának és feltámadásának
tanúiként hirdessék az evangéliumot. Ezt írja Szent Pál a korintusi
keresztényeknek: „mi azonban – vagyis az apostolok – a megfeszített
Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,23). Az Apostolok Cselekedetei ebben az
evangelizációs folyamatban fontos szerepet tulajdonít más
tanítványoknak is, akiknek missziós hivatása gondviselésszerű,
olykor fájdalmas körülmények között születik, mint például azoké,
akiket azért űznek el saját földjükről, mert Jézus tanítványai (vö.
8,1-4). A Szentlélek lehetővé teszi, hogy az ilyen próbatétel
kegyelmi alkalommá alakuljon át, és arra ösztönözzön, hogy az Úr
nevét hírül adjuk más népeknek, és így bővüljön a keresztények
közössége. Olyan férfiakról és nőkről van szó, ahogy Lukács írja az
Apostolok Cselekedeteiben, „akik egész életüket Urunk, Jézus
Krisztus nevének szolgálatára szentelték” (15,26). Az első közülük,
akit az Úr hívott meg, hogy igazi apostol legyen, kétség kívül
tarzuszi Pál volt. Pál története – aki minden idők legnagyobb
misszionáriusa –, több szempontból is megmutatja, hogy mi az
összefüggés a hivatás és a küldetés között. Ellenfelei azzal
vádolták, hogy nincs felhatalmazva az apostolkodásra, ő pedig újra
és újra arra hivatkozik, hogy közvetlenül az Úrtól kapta a hivatást
(vö. Róm 1, Gal 1,11-12, 15-17).
4. Az apostolokat mindig a „Krisztus iránti szeretet” „sarkallta”
(vö. 2Kor 5,14). Az Egyház hű szolgáiként számtalan misszionárius
járt a századok során a Szentléleknek engedelmeskedve az első
tanítványok nyomdokaiban. A II. Vatikáni Zsinat megállapítja:
„Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a
hitterjesztés reá eső részét, az Úr Krisztus mégis újra meg újra
meghívja a tanítványok közül azokat, akiket ő maga akar, hogy vele
legyenek, és elküldi őket a nemzetekhez prédikálni (vö. Mk 3,13-15)”
(Ad gentes 23). Krisztus szeretetét ugyanis tovább kell
adni a testvéreknek példamutatással és szavakkal, egész életünkkel.
Szeretett elődöm, II. János Pál így írt: „A misszionáriusok sajátos,
az egész életet követelő hivatása napjainkban is megőrzi teljes
érvényességét, jelképezi az Egyház missziós tevékenységét, amely
mindig gyökeres és teljes odaadást kíván, új és merész indításokkal”
(Redemptoris missio 66).
5. Azok között, akik teljesen az evangélium szolgálatának szentelik
magukat, elsősorban a papok hivatottak arra, hogy terjesszék Isten
igéjét, kiszolgáltassák a szentségeket, főleg az Eucharisztiát és a
bűnbánat szentségét, akik a legkisebbeknek, a betegeknek, a
szenvedőknek, a szegényeknek szentelik magukat és azoknak, akik
nehéz időszakokat élnek át a föld különböző pontjain, ahol sokan
élnek, akik még valójában nem találkoztak Jézus Krisztussal. A
misszionáriusok hirdetik nekik elsőként Krisztus megváltó
szeretetét. A statisztikák bizonyítják, hogy a megkereszteltek száma
évről évre növekszik azoknak a papoknak köszönhetően, akik teljesen
a testvérek üdvösségének szentelik magukat. Ennek kapcsán szóljon
külön elismerés a „fidei donum szellemiségét vállaló
papoknak, akik hozzáértéssel és nagylelkű odaadással építik a
közösséget, hirdetve Isten Igéjét és megtörve az élet kenyerét, nem
kímélve energiájukat az Egyház küldetésének szolgálatában. Hálát
kell adnunk Istennek nagyon sok papért, akik Krisztus szolgálatában
szenvedtek, egészen életük feláldozásáig. (…) Megrendítő
tanúságtételekről van szó, melyek sok ifjút indíthatnak arra, hogy
kövessék Krisztust és életüket adják másokért, így találva meg saját
igazi életüket (Sacramentum caritatis 26). Jézus tehát a
papjai által ma is jelen van az emberek között a föld legtávolabbi
sarkán is.
6. Az Egyházban kezdetektől fogva nem kevesen vannak, akik a
Szentlélek ösztönzésére radikálisan akarják élni az Evangéliumot,
letéve a tisztasági, a szegénységi és az engedelmességi fogadalmat.
Ezeknek a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, akik szemlélődő vagy
aktív életet élő közösségek tagjai, „most is nagyon fontos szerepük
van a világ evangelizálásában” (Ad gentes 40). Folyamatos
és közösségi imájukkal a szemlélődő életet folytató szerzetesek
szüntelenül közbenjárnak az egész emberiségért. Az aktív
szolgálatban levők sokoldalú karitatív tevékenységükkel mindenki
előtt élő tanúságot tesznek Isten szeretetéről és irgalmáról. Korunk
ezen apostolaira vonatkozóan Isten Szolgája, VI. Pál pápa ezt
mondta: „Éppen szerzetesi fogadalmuknál fogva, önként és szabadon
elhagynak mindent, és készek a világ határáig is elmenni, hogy az
evangéliumot hirdessék. Vállalkozó szelleműek, apostolkodásuk
gyakran egészen eredeti, és oly nagyszerű, hogy az ember csak ámul
rajta. Nagylelkűek, vállalják a missziók előretolt állásait,
egészségük, sőt életük elveszítését is. Igen, az egyház sokat
köszönhet nekik! (Evangelii nuntiandi 69).
7. Ahhoz, hogy az Egyház folytatni tudja a Krisztus által rábízott
küldetést, és ne szenvedjen hiányt azokban, akik az evangéliumot
hirdetik, fontos a keresztény nevelés: nem lanyhulhat a gyermekek és
felnőttek nevelése a hitre. Elevenen kell tartani a hívekben a
tevékeny missziós felelősségtudatot és a föld népeivel való
szolidaritást. A hit ajándéka minden keresztényt arra hív, hogy
együttműködjön az evangelizációban. Ezt a tudatosságot a prédikáció
és a hitoktatás táplálja, valamint a liturgia és az imádságra való
folyamatos képzés. Növelni kell a befogadás és a szeretet
gyakorlásával, a lelki vezetéssel és az elmélkedéssel, az
értelmünkkel is, és olyan pasztorális tervekkel, amelyeknek szerves
részét képezi a hivatások figyelemmel kísérése.
8. Csak a jól megművelt lelki talajon tudnak szárba szökkenni a papi
és a szerzetesi hivatások. Azok a keresztény közösségek, amelyek
mélyen megélik az Egyház missziójának misztériumát, sosem fognak
önmagukba zárkózni. A misszió mint az isteni szeretetről szóló
tanúságtétel akkor válik különösen hatékonnyá, amikor közösségileg
valósítjuk meg, „hogy a világ higgyen” (vö. Jn 17,21). A hivatások
ajándékát az Egyház minden nap kéri a Szentlélektől. Mint a kezdeti
időkben, most is Szűz Mária, az Apostolok Királynéja köré gyűlve
tanulja meg az Egyház közössége, hogyan imádkozzon az Úrhoz új
apostolokért, és azért, hogy meg tudják élni a misszióhoz szükséges
hitet és szeretetet.
9. Miközben átadom e gondolatokat minden egyházi közösségnek, hogy
magukévá tegyék, és ösztönzést nyerjenek imáikhoz, bátorítom
mindazokat, akik hittel és nagylelkűséggel dolgoznak a hivatások
szolgálatáért. Szívből küldöm különleges apostoli áldásomat a
hitoktatókra és a hivatásgondozókra, legfőképpen pedig a hivatás
útján járó fiatalokra.
Vatikán, 2007. december 3.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|