|
Üzenet a 24. ifjúsági világnapra XVI. Benedek pápa
2009. április 5.
Remélünk az élő Istenben (1Tim 4,10)
Kedves barátaim!
A következő virágvasárnapon ünnepeljük, egyházmegyei szinten, a
XXIV. Ifjúsági Világnapot. Miközben erre az éves eseményre
készülünk, az Úr iránti mély hálával gondolok vissza a tavaly
júliusi sydney-i találkozóra, arra a felejthetetlen együttlétre,
amelynek során a Szentlélek az egész világról egybegyűlt számos
fiatalnak újította meg az életét. Az ünnep öröme és a lelki
emelkedettség, amelyet ezekben a napokban megtapasztaltunk, Krisztus
Lelke jelenlétének kifejező jelei voltak. Most a 2011-ben Madridban
esedékes nemzetközi összejövetelre készülünk, amelynek témájául Pál
apostol szavai szolgálnak: „Krisztusban gyökerezve és rá épülve, a
hitben megerősödve” (vö. Kol 2,7). Az ifjúsági világtalálkozóra
előretekintve egy lelki utat szeretnénk együtt megtenni. 2009-re
Szent Pál állítását vesszük alapul: „Remélünk az élő Istenben” (1Tim
4,10), 2010-ben pedig a gazdag ifjúnak Jézushoz intézett kérdését:
„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17).
A fiatalság, a remény ideje
Sydney-ben a figyelmünk arra összpontosult, hogy mit mond ma a
Szentlélek a hívőknek, és különösen nektek, kedves fiatalok. A
zárómise alatt arra buzdítottalak titeket, hagyjátok, hogy ő
formáljon titeket, hogy az isteni szeretet hírnökeiként képesek
legyetek reményteli jövőt építeni az egész emberiség számára. A
reménység kérdése valójában emberi életünk és keresztényi
küldetésünk középpontjában van, különösen a mai korban. Mindannyian
észrevesszük a remény szükségét, de nem akármilyen reményét, hanem a
szilárd és megbízható reményét, ahogyan hangsúlyozni kívántam Spe
salvi kezdetű enciklikámban. A fiatalság különösen is a
remény ideje, mivel különböző várakozásokkal néz a jövőbe. Ahogyan a
fiatalok ideálokat, vágyakat és terveket táplálnak, úgy a fiatalság
az az idő, amelyben az egész életre szóló döntések megérnek. S talán
emiatt ez az az életszakasz, amelyben erőteljesen felszínre törnek a
lét alapkérdései: miért vagyok a földön? Mi az élet értelme? Milyen
lesz az életem? Továbbá: hogyan lehet elérni a boldogságot? Miért
van a szenvedés, a betegség és a halál? Mi van a halál után?
Kérdések, amelyek sürgetővé válnak, amikor időnként
leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal kell szembenézni: tanulási
nehézségekkel, munkanélküliséggel, családi vitákkal,
válsághelyzettel a baráti kapcsolatokban vagy egy párkapcsolat
felépítésében, betegségekkel vagy rokkantsággal, a megfelelő
mennyiségű pénz hiányával mint a jelenlegi kiterjedt gazdasági és
társadalmi válság következményével. Felvetődik akkor a kérdés:
honnan merítsünk erőt, és hogyan tartsuk életben szívünkben a remény
lángját?
A „nagy reménységet” keresve
A tapasztalat azt mutatja, hogy a személyes képességek és az anyagi
javak nem tudják biztosítani azt a reményt, amelyet az emberi lélek
folytonosan keres. Ahogy az említett Spe salvi kezdetű enciklikában
írtam, a politika, a tudomány, a technika, a gazdaság és minden más
anyagi forrás önmagában nem képes azt a nagy reménységet felkínálni,
amelyre mindannyian vágyunk. Ez a reménység „csak Isten lehet, aki
átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt,
amire önmagunkban nem vagyunk képesek” (31). Ezért az Istenről való
elfeledkezés fő következményeinek egyike a – társadalmunkban
megmutatkozó – nyilvánvaló zavarodottság, amely magányt és erőszakot
szül, elégedetlenséget és a bizalom elvesztését eredményezi, és
mindez nem ritkán kétségbeesésbe torkollik. Világos és határozott az
a felhívás, amely Isten igéjében megnyilvánul: „Átkozott az az
ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve
elfordul az Úrtól. Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: ha valami
jó jön, semmit sem lát belőle…” (Jer 17,5-6).
A remény válsága legkönnyebben az ifjabb generációkra sújt le,
amelyek igazságok, értékek és szilárd hivatkozási pontok híján levő
társadalmi-kulturális környezetben a saját erejüknél nagyobbnak tűnő
nehézségekkel találják szemben magukat. Kedves fiatal barátaim, sok
kortársatokra gondolok, akiket megsebesített az élet, akiket
személyes éretlenség jellemez gyakran valamilyen családi űr, a
megengedő és szabadelvű nevelés, valamint negatív és traumatikus
élmények miatt. Néhányak – és sajnos nem kevesek – útjához csaknem
kikerülhetetlenül hozzátartozik az elidegenítő menekülés a veszélyes
és erőszakos viselkedésbe, a drog- és alkoholfüggőségbe és a
fiatalok között széles körben elterjedt elégedetlenség más formáiba.
Azokban sem aludt ki azonban az igazi szeretet és a valódi boldogság
utáni vágy, akik nehéz helyzetben találják magukat, mert „rossz
tanítók” tanácsát követték. Ám hogyan beszélhetünk a reményről e
fiataloknak? Mi tudjuk, hogy Isten az egyedüli, akiben az ember
igazán kiteljesedik. Ezért mindannyiunk legfőbb feladata az új
evangelizáció, amelynek az a célja, hogy segítsen a fiatalabb
generációknak újra felfedezni Isten igazi arcát, Istenét, aki maga a
szeretet. Titeket, fiatalok, akik szilárd reményt kerestek, Szent
Pál azon szavaival szólítalak meg, amelyeket kora üldözött római
keresztényeinek írt: „Töltsön el benneteket a reménység Istene
teljes örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével
bővelkedjetek a reményben.” (Róm 15,13) Az idei, a népek apostolának
szentelt jubileumi évben, amelynek során születésének kétezredik
évfordulójára emlékezünk, tanuljuk meg tőle, hogyan lehetünk a
keresztény remény hiteles tanúi.
Szent Pál, a remény tanúja
Amikor Pál úgy érezte, hogy túlságosan elborítják a különféle
nehézségek és megpróbáltatások, azt írta hűséges tanítványának,
Timóteusnak: „Remélünk az élő Istenben” (1Tim 4,10). Hogyan
született meg benne ez a remény? Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a
kérdést, vissza kell térnünk Pálnak a feltámadt Jézussal a
damaszkuszi úton való találkozásához. Akkoriban Saul hozzátok
hasonló – körülbelül húsz-huszonöt éves – fiatal volt, aki a mózesi
törvényeket követte, s úgy döntött, hogy minden eszközzel harcol
azok ellen, akiket Isten ellenségének tekint (vö. ApCsel 9,1).
Miközben Damaszkusz felé haladt, hogy elfogja Krisztus követőit, egy
titokzatos fény megvakította, és azt hallotta, hogy valaki a nevén
szólítja: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Földre hullott, és azt
kérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit
te üldözöl” (vö. ApCsel 9,3-5). A találkozás után Pál élete
radikálisan megváltozott: megkeresztelkedett és az evangélium
apostola lett. A damaszkuszi úton belsőleg átformálta az isteni
szeretet, amellyel Jézus Krisztus személyében találkozott. Később
azt írta: „most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki
szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Üldözőből
tanúvá és misszionáriussá vált: keresztény közösségeket alapított
Kis-Ázsiában és Görögországban, és sok ezer kilométert utazott
mindenféle veszedelem közepette, egészen római vértanúságáig.
Mindezt Krisztus szeretetéért.
A nagy remény Krisztusban van
Pál számára a remény nem egyszerűen egy ideál vagy egy érzés, hanem
élő személy: Jézus Krisztus, az Isten fia. Mélységesen átitatva
ezzel a bizonyossággal, így írt Timóteusnak: „Remélünk az élő
Istenben” (1Tim 4,10). Az „élő Isten” a világunkban jelen lévő
feltámadt Krisztus. Ő a valódi remény: Krisztus, aki velünk és
bennünk él, aki arra hív bennünket, hogy osztozzunk vele az örök
életben. Ha nem vagyunk egyedül, ha ő velünk van, sőt mi több, ő a
jelenünk és a jövőnk, mitől félnénk? A keresztény remény tehát „az
az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és
nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére
támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint
boldogságunkra” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1817).
A nagy reményhez vezető út
Kedves fiatalok, amint egykor a fiatal Pállal találkozott, ugyanúgy
akar mindannyiótokkal találkozni Jézus. Igen, Krisztus hevesen
vágyik erre a találkozásra, még mielőtt mi vágyakoznánk rá. Ám
valaki közületek megkérdezheti tőlem: Hogyan találkozhatok Jézussal
ma? Vagy még inkább: milyen módon közeledik felém? Az Egyház azt
tanítja nekünk, hogy az Úrral való találkozás vágya már az ő
kegyelmének gyümölcse. Amikor a hitünket az imádságban kifejezzük,
még a sötétségben is megtaláljuk őt, mert önmagát adja nekünk. A
kitartó ima megnyitja a szívet, hogy befogadjuk Istent, ahogy Szent
Ágoston magyarázza: „Urunk és Istenünk azt kívánja, hogy vágyainkat
imába foglaljuk, így képesek legyünk megragadni azt, amit nekünk
készül adni” (Levelek 130, 8,17). Az imádság a Lélek ajándéka, ami a
remény embereivé tesz minket, és imánk megőrzi a világ Isten felé
nyitottságát (vö. Spe salvi, 34).
Adjatok teret az imádságnak életetekben! Egyedül imádkozni jó, de
még ennél is sokkal szebb és gyümölcsözőbb együtt imádkozni, mert az
Úr biztosít minket, hogy jelen van mindenhol, ahol ketten vagy
hárman összegyűlnek az ő nevében (vö. Mt 18,20). Számos módja van
annak, hogy megismerjük őt; léteznek élmények, csoportok és
mozgalmak, találkozók és előadássorozatok, amelyek segítenek, hogy
jobban imádkozzunk és így növekedjünk a hit gyakorlásában. Vegyetek
részt a plébániai liturgiákon, és gazdagon táplálkozzatok Isten
igéjéből és a szentségek aktív vételéből. Amint tudjátok, minden
hívő és minden keresztény közösség létének és küldetésének csúcsa és
középpontja az Eucharisztia, az üdvösség szentsége, amelyben
Krisztus jelenvalóvá válik, és testét és vérét adja mint az örök
életre szóló lelki táplálékot. Milyen felfoghatatlan misztérium! Az
Eucharisztia körül születik meg és növekedik az Egyház, a
keresztények nagy családja, amelybe a keresztségben lépünk be, s
amelyben állandóan megújulunk a bűnbocsánat szentségének
köszönhetően. A megkeresztelteket aztán a bérmálkozásban megerősíti
a Szentlélek, hogy Krisztus hiteles barátaiként és tanúiként
éljenek, a papi rend és a házasság szentsége pedig képessé teszi
őket arra, hogy teljesítsék apostoli feladatukat az Egyházban és a
világban. Végül a betegek kenete segít nekünk megtapasztalni az
isteni vigaszt a betegségben és a szenvedésben.
A keresztény remény szerint cselekedni
Ha Krisztusból táplálkoztok, kedves fiatalok, és mélyen benne éltek,
ahogy Pál apostol tette, képtelenek lesztek majd mást tenni, mint
beszélni róla s megismertetni és megszerettetni őt sok barátotokkal
és kortársatokkal. Legyetek az ő hívő tanítványai, így hozzá tudtok
járulni olyan szeretetteljes keresztény közösségek megalakulásához,
mint amelyekről az Apostolok Cselekedetei beszél. Az
Egyház számít rátok ebben a nem könnyű küldetésben: ne
bátortalanítsanak el titeket a nehézségek és megpróbáltatások,
amelyekkel találkoztok. Legyetek türelmesek és kitartóak,
felülkerekedve azon a siető és mindent rögtön akaró természetes
hajlamon, amely a fiatalkor sajátja.
Kedves barátaim, Pál példáját követve, legyetek a feltámadt Krisztus
tanúi! Ismertessétek meg Krisztust azokkal a kortársaitokkal és
azokkal a felnőttekkel, akik azt a „nagy reményt” keresik, ami
értelmet ad az életüknek. Ha Jézus reményetekké lett, hirdessétek
ezt másoknak örömötökkel, lelki, apostoli és társadalmi
elkötelezettségetekkel. Engedjétek, hogy Krisztus bennetek lakjon, s
hiteteket és bizalmatokat beléje vetve terjesszétek ezt a reményt
magatok körül. Olyan döntéseket hozzatok, amelyekből kitűnik a
hitetek, mutassátok meg, hogy megértitek a pénz, az anyagi javak, a
karrier és a siker bálványozásának veszélyeit, és ne engedjétek,
hogy ezek a téves illúziók vonzzanak titeket. Ne adjátok meg
magatokat az önző érdekek logikájának, hanem gyakoroljátok a
szeretetet a többi ember iránt, s igyekezzetek magatokat, illetve
emberi és szakmai képességeiteket a közjó és az igazság szolgálatába
állítani, mindig készen arra, „hogy mindenkinek megfeleljetek, aki
csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,15). A hiteles
keresztény sohasem szomorú, akkor sem, ha mindenféle
megpróbáltatással kell szembesülnie, mivel Jézus jelenléte a titka
örömének és békéjének.
Mária, a remény anyja
Legyen Szent Pál a példaképetek az apostoli élet ösvényén. Az ő
élete az állandó hitből és reményből táplálkozott, Ábrahám példáját
követve, akiről így ír a Rómaikhoz írt levélben: „Ő a remény
ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz” (Róm 4,18).
A remény népének – vagyis minden kor prófétáinak és szentjeinek –
nyomában tovább haladunk az Isten országának megvalósulása felé, és
ezen a lelki ösvényen elkísér bennünket Szűz Mária, a Remény Anyja
is. Ő, akiben megtestesült Izrael reménye, aki a világnak
ajándékozta a Megváltót, és aki a kereszt tövében is ott maradt
rendíthetetlen reménnyel, a mi példaképünk és támaszunk. Mária
mindenekelőtt közbenjár értünk, és nehézségeink sötétjén át elvezet
minket a feltámadt Krisztussal való találkozás ragyogó hajnalához.
Szeretném ezt az üzenetet, kedves fiatal barátaim, Szent Bernát egy
szép és jól ismert buzdításával zárni, amelyet Mária egyik
elnevezése, a Stella Maris, a Tengernek Csillaga ihletett:
„Te, aki ennek az életnek az állandó bizonytalanságában inkább úgy
érzed, hogy a viharok dobálnak, mint hogy szilárd talajon állnál,
tartsd tekinteted ennek a csillagnak a ragyogásán, ha nem akarod,
hogy a forgószelek elsöpörjenek. Ha feltámadnak a kísértés szelei,
és zátonyra futsz a gyötrelmek sziklái között, nézz fel a csillagra,
hívd segítségül Máriát… Veszélyek, aggodalmak, bizonytalanság
közepette gondolj Máriára, hívd segítségül Máriát… Az ő példáját
követve nem tévedsz el; ha segítségül hívod, nem veszíted el a
reményt; ha rá gondolsz, nem esel hibába. Ha rá támaszkodsz, nem
esel el; védelme alatt nem fogsz félni semmitől; az ő vezetésével
nem fáradsz el; az ő védelmével eljutsz úticélodhoz” (A
Szűzanyát dicsőítő homíliák, 2,17).
Mária, Tengernek Csillaga, kérünk téged, vezesd az egész világ
fiataljait isteni fiadhoz, Jézushoz, s légy égi őrzője az
evangéliumhoz való hűségüknek és reményüknek.
Kedves fiatal barátaim, biztosak lehettek benne, hogy megemlékezem
rólatok mindennapi imáimban. Szívből jövő áldásomat adom rátok és
mindazokra, akik kedvesek nektek.
Vatikán, 2009. február 22.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|