Sacramentum Caritatis XVI. Benedek pápa
szinódus utáni apostoli buzdítása
a püspökökhöz és papokhoz,
a szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz,
és a világi krisztushívőkhöz
AZ EUCHARISZTIÁRÓL,
AZ EGYHÁZ ÉLETÉNEK ÉS KÜLDETÉSÉNEK
FORRÁSÁRÓL ÉS CSÚCSPONTJÁRÓL
TARTALOMJEGYZÉK
1. Bevezetés
2. Az igazság eledele
3. Az eucharisztikus szertartás kifejlődése
4. A Püspöki Szinódus és az Eucharisztia Év
5. A jelen Buzdítás célja
ELSŐ RÉSZ:
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, MELYET HINNÜNK KELL
6. Az Egyház eucharisztikus hite
A Szentháromság és az Eucharisztia
7. A mennyből alászállott kenyér
8. A Szentháromság ingyenes ajándéka
Az Eucharisztia: Jézus, az igazi áldozati bárány
9. Az új és örök szövetség a Bárány vérében
10. Az Eucharisztia alapítása
11. Az előkép valósággá válik
A Szentlélek és az Eucharisztia
12. Jézus és a Szentlélek
13. A Szentlélek és az eucharisztikus ünneplés
Az Eucharisztia és az Egyház
14. Az Eucharisztia az Egyház oksági elve
15. Az Eucharisztia és az egyházi közösség
Az Eucharisztia és a szentségek
16. Az Egyház szentségi természete
I. Az Eucharisztia és a
keresztény beavatás
17. Az Eucharisztia a keresztény beavatás
teljessége
18. A beavatás szentségeinek sorrendje
19. A beavatás és az egyházi közösség, illetve a
család
II. Az Eucharisztia és a
kiengesztelődés szentsége
20. Belső összefüggésük
21. Néhány lelkipásztori utalás
22. III. Az
Eucharisztia és a betegek kenete
IV. Az Eucharisztia és az Ordo
szentsége
23. Krisztusnak, a főnek személyében
24. Az Eucharisztia és a papi cölibátus
25. A paphiány és a hivatásgondozás
26. Hála és reménység
V. Az Eucharisztia és a
házasság
27. Az Eucharisztia jegyesi szentség
28. Az Eucharisztia és a monogám házasság
29. Az Eucharisztia és a házasság
fölbonthatatlansága
Az Eucharisztia és az eszkatológia
30. Az Eucharisztia az úton lévő embernek szóló
ajándék
31. Az eszkatologikus lakoma
32. Imádság az elhunytakért
33. Az Eucharisztia és Szűz Mária
MÁSODIK RÉSZ:
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, AMELYET ÜNNEPELNÜNK KELL
34. A lex orandi és lex credendi
35. A szépség és a liturgia
Az eucharisztikus ünneplés a „teljes
Krisztus” műve
36. A teljes Krisztus a főben és a testben
37. Az Eucharisztia és a föltámadott Krisztus
38. Ars celebrandi
39. A püspök, „a leiturgosz”
40. A liturgikus könyvek tiszteletben tartása és a
jelek gazdagsága
41. A művészet az ünneplés szolgálatában
42. A liturgikus ének
43. Az eucharisztikus ünneplés részei
44. A liturgikus cselekmény belső egysége
45. Az igeliturgia
46. A homília
47. Az áldozati adományok oltárhoz vitele
48. Az eucharisztikus ima
49. A békecsók
50. Az áldoztatás és a szentáldozás
51. Az elbocsátás: „Ite, missa est”
Tevékeny részvétel
52. Hiteles részvétel
53. A részvétel és a papi szolgálat
54. Az eucharisztikus ünneplés és az inkulturáció
55. A „tevékeny részvétel” személyes feltételei
56. Nem katolikus keresztények részvétele
57. Részvétel a tömegtájékoztató eszközök
segítségével
58. A betegek „tevékeny részvétele”
59. A börtönben lévőkre fordított figyelem
60. Az elvándorlók és az Eucharisztiában való
részvétel
61. A nagy koncelebrációk
62. A latin nyelv
63. Eucharisztikus ünneplések kis csoportokban
A benső részvétellel átélt ünneplés
64. A misztériumokba beavató (misztagógikus)
katekézis
65. Az Eucharisztia iránti tisztelet
Szentségimádás és eucharisztikus jámborság
66. Benső kapcsolat az ünneplés és az imádás
között
67. A szentségimádás gyakorlata
68. Az eucharisztikus áhítat formái
69. A tabernákulum helye a templomban
HARMADIK RÉSZ:
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, MELYET ÉLNÜNK KELL
A keresztény élet eucharisztikus formája
70. A lelki istentisztelet – logiké latreía (Róm
12,1)
71. Az eucharisztikus kultusz mindent átfogó
hatékonysága
72. „Iuxta dominicam viventes”-a vasárnap szerint
élni
73. Megélni a vasárnap parancsolatát
74. A pihenés és a munka értelme
75. Pap nélküli vasárnapi összejövetelek
76. A keresztény lét egyik eucharisztikus formája,
az egyházi hovatartozás
77. Lelkiség és eucharisztikus kultúra
78. Az Eucharisztia és a kultúrák evangelizálása
79. Az Eucharisztia és a világi hívők
80. Az Eucharisztia és a papi lelkiség
81. Az Eucharisztia és az Istennek szentelt élet
82. Az Eucharisztia és az erkölcsi átalakulás
83. Eucharisztikus következetesség
Az Eucharisztia misztérium, melyet hirdetni kell
84. Az Eucharisztia és a misszió
85. Az Eucharisztia és a tanúságtétel
86. Jézus Krisztus, az egyetlen Üdvözítő
87. Vallásszabadság
Az Eucharisztia misztérium, melyet föl kell ajánlanunk a
világnak
88. Az Eucharisztia a világ életéért megtört
kenyér
89. Az eucharisztikus misztérium szociális
tartalma
90. Az igazság eledele és az ember nyomorúsága
91. Az Egyház szociális tanítása
92. A világ megszentelése és a teremtés megmentése
93. Egy eucharisztikus kompendium szükséges volta
94. Befejezés
BEVEZETÉS
1. A szeretet szentsége,[1]
a legszentebb Eucharisztia, az önmagát föláldozó Jézus Krisztus
ajándéka, aki föltárja nekünk Isten minden egyes ember iránti
végtelen szeretetét. Ebben a csodálatos Szentségben az a
„legnagyobb” szeretet nyilvánul meg, mely miatt „valaki életét
adja a barátaiért” (Jn 15,13). Jézus ugyanis „mindvégig szerette
őket” (Jn 13,1). Az evangélista e szavakkal a végtelen alázatosság
cselekedetét jelzi, melyet Ő vitt végbe: mielőtt a kereszten
meghalt értünk, felövezte magát kendővel és megmosta tanítványai
lábát. Ugyanígy az eucharisztikus Szentségben Jézus „mindvégig”,
tudniillik testének és vérének föláldozásáig szeret bennünket.
Mekkora csodálat töltötte el az apostolok szívét az Úr szavai
hallatára és tettei láttán vacsora közben! Mekkora csodálatot kell
keltenie a mi szívünkben az eucharisztikus Misztériumnak!
Az igazság eledele
2. Az Oltáriszentségben az Úr úgy találkozik az Isten képére és
hasonlatosságára teremtett emberrel (vö. Ter 1,27), hogy
útitársnak ajánlja magát. E Szentséggel ugyanis az Úr, az
igazságra és szabadságra éhező ember tápláléka lesz. Mivel
igazában csak az igazság tesz minket szabaddá (vö. Jn 8,36),
Krisztus lesz számunkra az Igazság tápláléka. Amikor Szent Ágoston
az emberi természetet vizsgálta, úgy találta, hogy az ember nem
külső hatásra, hanem belülről mozdul meg, amikor olyan dolog elé
kerül, mely megszólítja és vágyat ébreszt benne.
És amikor fölteszi a kérdést, mi az, ami az embert bensőjéből
mozgatja, a szent püspök azt mondja: „Mi mást kíván a lélek
jobban, mint az igazságot?”[2]
Mert minden ember kitörölhetetlenül magában hordja a végső és
teljes igazság utáni vágyat. Ezért fordul Jézus, az Úr, „az út, az
igazság és az élet” (Jn 14,6), annak az embernek sóvárgó szívéhez,
aki szomjazó zarándoknak érzi magát, a szívhez, mely az élet
forrása után vágyódik, a szívhez, mely az igazságért küzd. Jézus
Krisztus a megszemélyesült Igazság, aki magához vonzza a világot.
„Jézus az emberi szabadság sarkcsillaga, nélküle a szabadság
irányt téveszt, mert az igazság ismerete nélkül erejét veszti,
elszigetelődik és merő önkénnyé válik. A szabadság Jézussal
találja meg újra igazán önmagát.”[3] Az Eucharisztia Szentségében Jézus
különleges módon mutatja meg nekünk a szeretet igazságát, ami maga
az Isten lényege. Ezen evangéliumi igazság minden embert és az
egész embert érinti. Ezért az Egyház, mely az Eucharisztiában
találja meg életfontosságú központját, szüntelenül azon fáradozik,
hogy mindenkinek hirdesse, akár meghallják, akár nem: szeretet az
Isten (vö. 2Tim 4,2).[4]
És éppen ezért, mert Krisztus az igazság tápláléka lett számunkra,
az Egyház az emberhez fordul és meghívja, hogy szabadon fogadja el
Isten ajándékát.
Az eucharisztikus
szertartás kifejlődése
3. Ha Isten Egyházának 2000 éves történetét nézzük, melyet a
Szentlélek bölcs vezetése irányított, nagy hálával csodálhatjuk
meg azon szertartások időbeli kibontakozását, melyekben
üdvösségünk eseményeiről megemlékezünk, kezdve az első századok
sokféleségétől, mely még ma is látható a régi keleti egyházak
szertartásaiban, egészen a római szertartás elterjedéséig; a
Trienti Zsinat világos rendelkezéseitől és Szent V. Pius
misekönyvétől a II. Vatikáni Zsinat által elindított liturgikus
megújulásig: az eucharisztikus ünneplés a liturgikus szertartások
sokféle gazdagságán belül az egyháztörténet minden korszakában úgy
ragyog, mint az Egyház életének és küldetésének forrása és
csúcspontja. A püspöki szinódus XI. rendes általános gyűlése, mely
a Vatikánban 2005. október 2-ától 23-ig tartott, e történeti
folyamatért mélységes hálát adott Istennek, fölismerve benne a
Szentlélek vezetését. A szinódusi atyák külön is megállapították
és hangsúlyozták azt a jótékony hatást, melyet a II. Vatikáni
Zsinat utáni liturgikus megújulás gyakorolt az Egyház életére.[5] A szinódusi atyáknak
megvolt a lehetősége, hogy értékeljék e megújulás Zsinat utáni
fogadtatását. Rendkívül sok pozitív értékelés hangzott el.
Megállapították, hogy a fölmerült nehézségek és bizonyos
visszaélések nem tudták elhomályosítani a liturgikus megújulás
értékét és helyességét, melyben még mindig vannak teljesen föl nem
tárt kincsek. Konkrétan a Zsinat által óhajtott változtatásoknak
az egységen belüli értelmezéséről van szó, ami egyébként a
szertartások történeti fejlődésére jellemző, anélkül, hogy
természetellenes töréseket okoznánk.[6]
A Püspöki Szinódus és
az Eucharisztia Éve
4. Emellett hangsúlyoznunk kell a legutóbbi, Eucharisztiáról
tárgyaló Püspöki Szinódus kapcsolatát mindazzal, ami az utóbbi
években az Egyház életében történt. Mindenekelőtt lélekben vissza
kell lépnünk a 2000. év Nagy Jubileumához, mellyel szeretett
Elődöm, Isten Szolgája, II. János Pál pápa bevezette az Egyházat a
harmadik keresztény évezredbe. A jubileumi évnek kétségtelenül
határozott eucharisztikus jellege volt. Nem feledkezhetünk meg
arról, hogy a Püspöki Szinódust megelőzte és bizonyos értelemben
előkészítette az Eucharisztia Éve, melyet a nagyon messzire látó
II. János Pál pápa az egész Egyház számára meghirdetett. Ezt az
évet 2004 októberében a guadalajarai Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszus nyitotta meg, és 2005. október 23-án zárult a XI.
Szinódusi gyűlésen és öt boldog szentté avatásával, akik mind
kiemelkedtek eucharisztikus lelkiségükkel: Joseph Bilczewski
püspök, Gaetano Catanoso, Zygmunt Gorazdowski, Alberto Hurtado
Cruchaga és a kapucinus Nicosiai Felix. II. János Pál pápának a
Mane nobiscum Domine[7]
apostoli levelében közzétett tanításának és az Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció[8]
értékes indításainak köszönhetően nagyon sok kezdeményezés
történt, melyeket az egyházmegyék és a különféle egyházi
szervezetek magukévá tettek, hogy fölébresszék és erősítsék a
hívőkben az eucharisztikus hitet, növeljék a szentmise iránti
gondosságot és szorgalmazzák a szentségimádást, bátorítsák a
tevékeny szolidaritást, mely az Eucharisztiából kiindulva eléri a
rászorulókat. Végül meg kell említenünk tisztelendő elődöm
Ecclesia de Eucharistia[9]
című enciklikájának fontosságát, mellyel biztonságos hivatkozási
pontot hagyott ránk az Eucharisztiára vonatkozó tanításban és egy
utolsó tanúságtételt arról, hogy ez az isteni Szentség milyen
központi helyet foglalt el az ő életében.
A jelen Buzdítás célja
5. Ennek a szinódus utáni apostoli Buzdításnak az a célja, hogy
összefoglalja a Püspöki Szinódus utolsó Általános Gyűlésén
született reflexiók és javaslatok gazdagságát – a Lineamentától
[Témavázlat] a Propositionesig [Javaslatok], figyelembe véve az
Instrumentum laborist [Megtárgyalandó anyag], a Relationes ante et
post disceptationemet [Beszámolók a vita előtt és után], a
Szinódusi Atyák, a megfigyelők és a delegált testvérek
hozzászólásait is – azzal a szándékkal, hogy meghatározzunk néhány
alapvető irányt, amerre az Egyházban új eucharisztikus indításokat
és buzgóságot kell kibontakoztatni. Tudatában annak a hatalmas
tan- és fegyelembeli örökségnek, mely a századok folyamán
fölhalmozódott e Szentséggel kapcsolatban,[10] a jelen dokumentummal
csatlakozva a Szinódusi Atyák kívánságához[11] elsősorban arra szeretnék
felszólítani, hogy a keresztény nép mélyítse el az eucharisztikus
misztérium, a liturgikus cselekmény és az Eucharisztiából mint a
szeretet Szentségéből fakadó új lelki szolgálat közötti
kapcsolatot. E szempontból szeretném összekapcsolni a jelen
buzdítást Deus caritas est első enciklikámmal, melyben többször is
szóltam az Eucharisztia Szentségéről, hogy hangsúlyozzam a
keresztény szeretettel, mind az istenszeretettel, mind a
felebaráti szeretettel való kapcsolatát: „A megtestesült Isten
mindnyájunkat önmagába von. Ebből érthető, miért lett az Agapé az
Eucharisztiának is neve: benne Isten Agapéja testileg jön hozzánk,
hogy bennünk és általunk tovább hasson.”[12]
ELSŐ RÉSZ
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, AMELYET
HINNÜNK KELL
„Istennek tetsző cselekedet az,
hogy higgyetek abban, akit Ő küldött” (Jn 6,29)
Az Egyház
eucharisztikus hite
6. „Íme, hitünk szent titka!” E kiáltással, mely közvetlenül a
konszekráció szavai után hangzik el, a pap kihirdeti az ünnepelt
misztériumot, és kifejezi csodálatát a kenyérnek az Úr Jézus
testévé és a bornak az Ő vérévé történt lényegi átváltozása miatt,
mely minden emberi megértést felülmúló valóság. Valóban, az
Eucharisztia kiváltképpen „hitünk misztériuma”: „hitünk
összefoglalása és lényege”.[13]
Az Egyház hite lényege szerint eucharisztikus hit, és egész
különlegesen az Eucharisztia asztaláról táplálkozik. A hit és a
szentségek az egyházi élet két egymást kiegészítő összetevője. Az
Isten Igéje hirdetése által fölébresztett hit a föltámadott Úrral
való, a Szentségekben megvalósuló kegyelmi találkozásból
táplálkozik és növekszik: „A hit fejeződik ki a szertartásban, és
a szertartás erősíti és bátorítja a hitet.”[14] Ezért az Oltáriszentség mindig
az Egyház életének középpontja; „az Eucharisztiának köszönhetően
az Egyház mindig újjászületik!”[15] Minél elevenebb Isten népében az
eucharisztikus hit, annál mélyebb a részesedése az egyházi
életben, meggyőződéses ragaszkodása által ahhoz a küldetéshez,
melyet Krisztus tanítványaira bízott. Ennek tanúja magának az
Egyháznak a története. Bizonyos formában minden nagy megújulás
annak a hitnek új fölfedezéséhez kötődik, hogy az Úr az
Eucharisztiában jelen van népe között.
A Szentháromság és az Eucharisztia
A mennyből alászállott
kenyér
7. Az eucharisztikus hit legfontosabb tartalma magának Istennek a
misztériuma, a szentháromságos szeretet. Jézusnak Nikodémussal
folytatott beszélgetésében találunk egy idevonatkozó megvilágosító
kijelentést: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát
adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.
Mert Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a
világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,16-17). E
szavak megmutatják Isten ajándékának legmélyebb gyökerét. Jézus az
Eucharisztiában nem „valamit” ad, hanem önmagát adja; a tulajdon
testét ajánlja föl és a tulajdon vérét ontja. Így ajándékozza
saját létének teljességét, kinyilatkoztatva ennek a szeretetnek
ősforrását. Ő az örök Fiú, akit az Atya odaadott értünk. Az
evangéliumban azt is halljuk, hogy Jézus, miután az öt kenyér és
két hal megszaporításával jóllakatta a sokaságot, azoknak, akik
egészen a kafarnaumi zsinagógáig követték őt, mondja: „Az én Atyám
adja nektek az igazi kenyeret az égből; Isten kenyere az, aki
leszállott az égből és életet ad a világnak” (Jn 6,32-33), és a
végén önmagát, a saját testét és vérét azonosítja ezzel a
kenyérrel: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e
kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a
világ életéért” (Jn 6,51). Jézus így az élet kenyerének
nyilatkoztatja ki magát, akit az örök Atya ajándékoz az
embereknek.
A Szentháromság
ingyenes ajándéka
8. Az Eucharisztiában tárul föl a szeretet terve, mely az egész
üdvtörténetet vezérli (vö. Ef 1,10; 3,8-11). Az üdvtörténetben a
Háromságos Isten, aki önmagában a szeretet (vö. 1Jn 4,7-8),
teljesen egyesült a mi emberi állapotunkkal. A kenyérben és a
borban, melyeknek színe alatt Krisztus nekünk ajándékozza magát a
húsvéti vacsorán (vö. Lk 22,14-20; 1Kor 11,23-26), a teljes isteni
élet érkezik hozzánk és közli magát velünk a Szentség alakjában.
Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti szeretet tökéletes
közössége. Az ember már a teremtésben arra hivatott, hogy bizonyos
mértékben osztozzon Isten éltető leheletében (vö. Ter 2,7). De
csak a meghalt és föltámadott Krisztusban és a Szentlélek mérték
nélküli kiáradásában (vö. Jn 3,34) lettünk részesei Isten
legmélyebb valóságának.[16]
Jézus Krisztus tehát, „aki az örök Lélek által saját magát adta
tiszta áldozatul az Istennek” (Zsid 9,14), az eucharisztikus
ajándékkal magát az isteni életet közli velünk. Egy abszolút
ingyenes ajándékról van szó, mely kizárólag Isten ígéretéből
következik és meghalad minden mértéket. Az Egyház hűséges
engedelmességgel fogadja, ünnepli és imádja ezt az ajándékot. A
„hit misztériuma” a szentháromságos szeretet misztériuma, és
kegyelemként kaptunk meghívást, hogy részesedjünk belőle. Ezért
nekünk is föl kell kiáltanunk Ágostonnal együtt: „Ha látod a
szeretetet, a Szentháromságot látod!”[17]
Az Eucharisztia: Jézus, az igazi áldozati
bárány
Az új és örök szövetség
a Bárány vérében
9. A küldetés, amelyért Jézus közénk jött, a húsvéti
misztériumban teljesedett be. A kereszt magasából, ahol mindeneket
magához vonz (vö. Jn 12,32), mielőtt „kilehelte lelkét”, mondja:
„Beteljesedett” (Jn 19,30). Mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig
(vö. Fil 2,8) tartó engedelmességének misztériumában köttetett meg
az új és örök szövetség. Isten szabadsága és az ember szabadsága
az Ő megfeszített testében végleg találkozott egy fölbonthatatlan,
örökre érvényes szövetségben. Isten Fia az ember bűnéért is
engesztelést nyújtott egyszer s mindenkorra (vö. Zsid 7,27; 1Jn
2,2; 4,10). Miként már volt módom állítani, „kereszthalálában
történik meg teljesen Istennek az az önmaga ellen fordulása,
melyben önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra fölemelje és
megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája”.[18] A húsvéti misztériumban
valóban megvalósult a rossztól és a haláltól való szabadításunk.
Az Eucharisztia alapításakor maga Jézus beszélt az Ő vére ontásán
alapuló „új és örök szövetségről” (vö. Mt 26,28; Mk 14,24; Lk
22,20). Küldetésének e végső célja már nyilvános életének kezdetén
nyilvánvaló volt. Amikor ugyanis a Jordán partján Keresztelő János
látta a hozzá jövő Jézust, felkiáltott: „Íme, az Isten báránya,
íme, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29). Jelentőségteljes, hogy
ugyanez a kifejezés minden szentmisében előfordul, amikor a pap
áldozásra hívja a híveket: „Íme, az Isten báránya, íme, aki
elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus,
az Isten báránya”. Jézus az igazi húsvéti bárány, aki önként
ajánlotta magát áldozatul értünk, és így létrehozta az új és örök
szövetséget. Az Eucharisztia tartalmazza azt a radikális
újdonságot, melyet minden szentmisében fölkínál nekünk.[19]
Az Eucharisztia
alapítása
10. Így elérkeztünk oda, hogy reflektáljunk az Eucharisztia
utolsó vacsorán történt alapítására. Ez az alapítás egy
szertartásos vacsora keretében történt, mely az Izrael népét
megalapító esemény, az egyiptomi szolgaságból való szabadulás
emlékezete volt. Ez a szertartásos vacsora, mely a bárányok
föláldozásához kötődött (vö. Kiv 12,1-28.43-51), a múltra
emlékezett, ugyanakkor prófétai megemlékezés volt, azaz egy
eljövendő szabadulás hirdetése. Ugyanis a nép megtapasztalta, hogy
az a szabadulás nem volt végleges, mert történetét túlságosan
meghatározta a szolgaság és a bűn. A régi szabadulás emlékezete
így kitárult egy mélyebb, radikális, egyetemes és végső üdvösség
keresése és várása felé. Ebben az összefüggésben hozta Jézus
ajándékának újdonságát. A hálaimában, a Berakahban nemcsak az
elmúlt történelem nagy eseményeiért ad hálát az Atyának, hanem a
saját „felmagasztalásáért” is. Megalapítva az Eucharisztia
Szentségét, Jézus elővételezi és egybefoglalja a kereszt áldozatát
és a föltámadás győzelmét. Ugyanakkor úgy mutatkozik meg, mint az
igazi föláldozott bárány, akit az Atya a maga tervében a világ
teremtésétől fogva előre látott, miként Szent Péter első levelében
olvassuk (vö. 1,18-20). Ebbe az összefüggésbe helyezve a maga
ajándékát, Jézus kinyilvánítja halálának és föltámadásának
üdvözítő jelentését, a misztériumot, mely a történelmet és az
egész kozmoszt megújító valósággá válik. Az Eucharisztia alapítása
megmutatja ugyanis, hogy az önmagában erőszakos és abszurd halál
hogyan változott át Jézusban a szeretet végső aktusává és az
emberiségnek a rossztól való végleges szabadításává.
Az előkép valósággá
válik
11. Így Jézus a maga radikális újdonságát beleilleszti az ősi
zsidó áldozati lakoma keretébe. Azt a lakomát nekünk,
keresztényeknek többé nem kell megismételnünk, mert joggal mondják
az atyák, hogy az előkép valósággá válik: az, ami az eljövendő
dolgokat hirdette, most átadta a helyét magának az igazságnak. A
régi szertartás beteljesedett, és végleg felülmúlta azt Isten
megtestesült Fia szeretetének ajándéka. Az igazság tápláléka, az
értünk föláldozott Krisztus dat figuris terminum[20] („véget vet az előképeknek”).
A paranccsal, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 12,29;
1Kor 11,25), azt kéri tőlünk, hogy válaszoljunk az Ő ajándékára és
szentségileg jelenítsük meg. E szavakkal azonban az Úr azt a
várakozását fejezi ki, hogy Egyháza, mely az Ő áldozatából
született, fogadja el ezt az ajándékot és a Szentlélek vezetésével
alakítsa ki a Szentség liturgikus formáját. Az Ő tökéletes
ajándékának emlékezete ugyanis nem az utolsó vacsora egyszerű
megismétlése, hanem az Eucharisztia, azaz a keresztény kultusz
radikális újdonsága. Jézus így ránk hagyta a feladatot, hogy
lépjünk be az Ő „órájába”: „Az Eucharisztia egyesít bennünket
Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a
megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása
dinamikájának.”[21] Ő
„magába von bennünket”.[22]
A kenyér és a bor lényegi átváltozása testévé és vérévé a
teremtésben egy olyan radikális változás elvét teszi le, ami a
„maghasadáshoz” hasonlít, hogy egy ma jól ismert képet
használjunk, ami a lét legmélyén megy végbe. Olyan változás ez,
ami arra van rendelve, hogy elindítsa a valóság átalakulásának
folyamatát, melynek végső állomása az egész világ átalakulása lesz
egészen addig az állapotig, amikor Isten lesz minden mindenben.
A Szentlélek és az Eucharisztia
Jézus és a Szentlélek
12. Maga az Úr szavával s a kenyérrel és a borral átadta nekünk
az új kultusz lényeges elemeit. Az Ő jegyese, az Egyház arra
hivatott, hogy napról napra ünnepelje az eucharisztikus lakomát az
Ő emlékezetére. Ezáltal beleírja az emberi történelembe jegyesének
megváltó áldozatát és szentségileg jelenvaló teszi minden
kultúrában. Ezt a nagy misztériumot liturgikus formákban
ünnepeljük, melyeket az Egyház a Szentlélek vezetésével az időben
és a térben bontakoztat ki.[23]
Ezzel kapcsolatban tudatosítanunk kell a Szentlélek döntő szerepét
a liturgikus forma kifejlesztésében és az isteni misztériumok
elmélyítésében. A Vigasztaló a hívőknek adott első ajándék,[24] aki már a
teremtésben működik (vö. Ter 1,2), teljességgel jelen van a
megtestesült Ige egész valójában: Jézus Krisztus ugyanis
fogantatott Szűz Máriától a Szentlélek tevékenysége által (vö. Mt
1,18; Lk 1,35); nyilvános működésének kezdetén a Jordán partján
látta, hogy leszáll rá galamb képében (vö. Mt 3,16 és párh.);
ugyanebben a Lélekben cselekszik, beszél és ujjong (vö. Lk 10,21);
és benne ajánlja föl önmagát (vö. Zsid 9,14). A „búcsúbeszédben”,
melyet János hagyott ránk, Jézus világosan kapcsolatba hozza saját
életének a húsvéti misztériumban történő odaajándékozását a
Szentlélek övéinek történő ajándékozásával (vö. Jn 15,7).
Föltámadva, testében hordozva a szenvedés jegyeit, ki tudja
árasztani a Lelket (vö. Jn 20,22) és övéit saját küldetésének
részesévé teszi (vö. Jn 20,21). A Szentlélek az, aki megtanítja a
tanítványokat mindenre, és emlékezteti őket mindarra, amit
Krisztus mondott (vö. Jn 14,26), mert az Ő dolga mint az igazság
Lelkéé (vö. Jn 15,26), hogy bevezesse a tanítványokat a teljes
igazságba (vö. Jn 16,13). Az Apostolok Cselekedeteinek
elbeszélésében a Lélek Pünkösd napján leszáll a Máriával együtt
imádkozó apostolokra (vö. 2,1-4), és lelkesíti őket a küldetésre,
hogy minden népnek hirdessék az evangéliumot. Éppen ezért maga
Krisztus a Szentlélek tevékenységének erejében marad jelenlévő és
tevékeny Egyházában az élő központból, az Eucharisztiából
kiindulva.
A Szentlélek és az
eucharisztikus ünneplés
13. Ezen a horizonton értjük meg a Szentlélek döntő szerepét az
eucharisztikus ünneplésben, s különösen az átlényegüléssel
kapcsolatban. Ennek tudata az egyházatyáknál nagyon jól
bizonyítható. Jeruzsálemi Szent Cirill katekéziseiben mondja, hogy
„segítségül hívjuk az irgalmas Istent, hogy küldje el Szentlelkét
az előttünk lévő fölajánlott adományokra, hogy Ő változtassa át a
kenyeret Krisztus testévé és a bort Krisztus vérévé. Amit a
Szentlélek megérint, megszenteltetik és teljesen átlényegül.”[25] Aranyszájú Szent
János is kiemeli, hogy a pap segítségül hívja a Szentlelket,
amikor bemutatja az áldozatot:[26] a szolga mint Illés – mondja ő – hívja a
Szentlelket, hogy „amikor a kegyelem leszáll az áldozatra, általa
mindenki lelke lángra lobbanjon”.[27] Ezért nagyon fontos a hívők lelki élete
számára, hogy tudatosabbá váljék bennük az átváltoztatás
gazdagsága: Krisztusnak az utolsó vacsorán kimondott szavaival
együtt ugyanis az anaforában az epiklézis is benne van, a kérés az
Atyához, hogy küldje el a Szentlélek ajándékát, hogy a kenyér és a
bor Jézus Krisztus testévé és vérévé váljon, s hogy „az egész
közösség egyre inkább Krisztus testévé legyen”.[28] A Szentlélek, akit a miséző az
oltárra helyezett kenyér és bor ajándékára lehív, ugyanaz, mint
aki a hívőket „egy testté” egyesíti, és az Atya előtt kedves lelki
áldozattá teszi őket.[29]
Az Eucharisztia és az Egyház
Az Eucharisztia az
Egyház oksági elve
14. Az eucharisztikus Szentség által Jézus a híveket beviszi a
maga „órájába”; ily módon megmutatja nekünk a kapcsolatot, amit
akart közte és közöttünk, az Ő személye és az Egyház között.
Ugyanis maga Krisztus a keresztáldozatban a jegyeseként és a
testeként hozta létre az Egyházat. Az egyházatyák hosszasan
elmélkedtek Évának, az alvó Ádám oldalából (vö. Ter 2,21-23), és
az új Évának, az Egyháznak a halál álmába merült Krisztus
megnyitott oldalából való eredete kapcsolatáról: Krisztus átszúrt
oldalából, mondja János, vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a
szentségek szimbóluma.[30]
Annak szemlélése, „akit átszúrtak” (vö. Jn 19,37) eszünkbe
juttatja az oksági kapcsolatot Krisztus áldozata, az Eucharisztia
és az Egyház között. Valójában az Egyház „az Eucharisztiából él”.[31] Mivel az
Eucharisztiában megjelenik Krisztus megváltó áldozata,
mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy „oksági összefüggés van
az Eucharisztia és az Egyház eredete között”.[32] Az Eucharisztia maga Krisztus,
aki folyamatosan építve bennünket, mint a saját testét, nekünk
ajándékozza magát. Éppen ezért abban a megdöbbentő
kölcsönhatásban, mely az Egyházat építő Eucharisztia és az
Eucharisztiát létrehozó Egyház között van,[33] az elsődleges okságot ez a
formula fejezi ki: az Egyház azért tudja ünnepelni és imádni az
Eucharisztiában jelenlévő Krisztus misztériumát, mert maga
Krisztus előbb neki ajándékozta magát a keresztáldozatban. Az
Egyház lehetősége, hogy „létrehozza” az Eucharisztiát, teljesen
egészében abban az ajándékozásban gyökerezik, hogy Krisztus neki
adta önmagát. Ebben az esetben is fölfedezhetünk egy meggyőző
szempontot Szent János megfogalmazásában: „Ő előbb szeretett
minket” (1Jn 4,19). Így tehát mi is minden szentmisében megvalljuk
Krisztus ajándékának elsőbbségét. Az Eucharisztia oksági hatása az
Egyház eredetére végleg föltárja nemcsak a kronológiai, hanem
ontológiai elsőbbségét annak, hogy Ő „előbb” szeretett minket. Ő
örökre az, aki előbb szeret minket.
Az Eucharisztia és az
egyházi közösség
15. Az Eucharisztia tehát alapvető az Egyház léte és tevékenysége
szempontjából. Ezért az őskeresztények ugyanazzal a Krisztus teste
kifejezéssel jelölték Krisztusnak a Szűz Máriától született
testét, az eucharisztikus Testet és az Egyház testét.[34] Ez a hagyományban
nagyon jelenlévő tény segít abban, hogy tudatosabbá váljék a
Krisztus és az Egyház közötti elválaszthatatlanság. Az Úr Jézus,
amikor áldozatul ajánlotta magát értünk, önmaga ajándékozásában
hatékonyan előre hirdette az Egyház misztériumát. Jelentős, hogy a
II. eucharisztikus ima, amikor a Szentlelket hívja, így fogalmazza
az imádságot az Egyház egységéért: „Kérve kérünk, gyűjtsön egybe a
Szentlélek mindnyájunkat, akik Krisztus testében és vérében
részesülünk”. Ez a szöveg világosan érthetővé teszi, hogy az
Eucharisztia Szentségének valósága a hívek egysége az egyházi
közösségben. Így az Eucharisztia rámutat az Egyházra, mint a
közösség misztériumának gyökerére.[35]
Az Eucharisztia és a közösség közti kapcsolatra már Isten
Szolgája, II. János Pál pápa fölhívta a figyelmet Ecclesia de
Eucharistia enciklikájában. Úgy beszélt Krisztus emlékezetéről,
mint „az Egyházon belüli közösség legnagyobb szentségi
megnyilvánulásáról”.[36]
Az egyházi közösség egysége konkrétan a keresztény közösségekben
nyilvánul meg, és megújul az eucharisztikus cselekményben, mely
egyesíti és megkülönbözteti őket a részegyházakban, „amelyekben és
amelyekből az egy és egyetlen katolikus Egyház áll”.[37] Éppen az egyetlen Eucharisztia
valósága, melyet minden egyházmegyében a saját püspökük körül
ünnepelnek, teszi számunkra érthetővé, hogy miként állnak fönn a
részegyházak az Egyházban és az Egyházból. Ugyanis „az Úr
eucharisztikus testének egyetlen és oszthatatlan volta magában
foglalja az Ő misztikus testének egyetlenségét, mely az egy és
oszthatatlan Egyház. Az eucharisztikus középpontból fakad minden
ünneplő közösség és minden részegyház kellő nyitottsága: az Úr
kitárt karjai vonzzák őket, s iktatják be egyetlen és osztatlan
testébe”.[38] Ezért az
Eucharisztia ünneplésében minden hívő a saját Egyházában, azaz
Krisztus Egyházában van. Ezen eucharisztikus szempontból, ha
helyesen értjük, az egyházi közösség természete szerint katolikus
valóságnak mutatkozik.[39]
Az egyházi közösség ezen eucharisztikus gyökerének a hangsúlyozása
hatékonyan hozzájárulhat a Péter székével nem teljes közösségben
lévő egyházakkal és egyházi közösségekkel folytatott ökumenikus
dialógushoz is. Az Eucharisztia ugyanis objektíven az egység erős
köteléke a katolikus Egyház és az ortodox egyházak között, melyek
megőrizték az Eucharisztia misztériumának eredeti és sértetlen
természetét. Ugyanakkor az Eucharisztia egyházi jellegéből
következően kiváltságos téma lehet a reformációból született
közösségekkel folytatott dialógusban is.[40]
Az Eucharisztia és a szentségek
Az Egyház szentségi
természete
16. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet arra, hogy „az összes
szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli
tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul.
Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java,
tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk.
Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az
embereknek, és ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat,
munkájukat és minden teremtményt ővele együtt áldozatul mutassanak
be.”[41] Az
Eucharisztiának a többi szentséggel és a keresztény
egzisztenciával való e bensőséges kapcsolatát gyökerében értjük
meg, amikor magának az Egyháznak a misztériumát úgy szemléljük,
mint szentséget.[42] E
javaslatra vonatkozóan a II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy „az
Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az
Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem
egységének”.[43]
Miként Szent Ciprián mondja, az Egyház, amennyiben „az Atya, a Fiú
és a Szentlélek egységétől egyesített nép”,[44] a szentháromságos közösség
szentsége.
A tény, hogy az Egyház „az üdvösség egyetemes szentsége”,[45] mutatja, hogy a
szentségi „ökonómia” [üdvrend] mennyire meghatározza a módot,
ahogyan Krisztus, az egyetlen üdvözítő, a Szentlélek
közvetítésével eléri sajátos körülmények közötti létünket. Az
Egyház kapja és ugyanakkor kifejezi önmagát a hét szentségben,
melyek révén Isten kegyelme konkrétan befolyásolja a hívők létét,
azért, hogy az egész Krisztustól megváltott élet Isten előtt
kedves kultusszá váljon. Ebben a távlatban szeretnék hangsúlyozni
néhány elemet, melyeket a Szinódusi Atyák emeltek ki, s melyek
segíthetnek megérteni valamennyi szentség Eucharisztiával való
kapcsolatát.
I. Az Eucharisztia és a keresztény beavatás
Az Eucharisztia a
keresztény beavatás teljessége
17. Ha az Eucharisztia valóban az Egyház életének és küldetésének
forrása és csúcspontja, abból mindenekelőtt az következik, hogy a
keresztény beavatásnak arra kell irányulnia, hogy lehetőséget
nyisson a szentáldozáshoz. Erre vonatkozóan, miként a Szinódusi
Atyák mondták, föl kell tenni magunknak a kérdést, hogy vajon
keresztény közösségeinkben eléggé tudatos-e a keresztség, a
bérmálás és az Eucharisztia közötti kapcsolat.[46] Ugyanis soha nem
feledkezhetünk meg arról, hogy az Eucharisztia miatt lettünk
megkeresztelve és megbérmálva. Ez arra kötelez, hogy a
lelkipásztori gyakorlatban a keresztény beavatás egységesebb
szemléletét tartsuk szem előtt. A keresztség szentsége, mellyel
hasonlóvá váltunk Krisztushoz,[47] beletestesültünk az Egyházba és Isten
fiaivá váltunk, a kapu a többi szentséghez. Ezáltal tagjai lettünk
Krisztus egyetlen testének (vö. 1Kor 12,13), a papi népnek. Az
eucharisztikus áldozatban való részvétel pedig tökéletesíti
bennünk mindazt, amit a keresztségben ajándékul kaptunk. A
Szentlélek ajándékait is Krisztus testének épülésére kaptuk (1Kor
12), és arra, hogy erősebb tanúságot tudjunk tenni az evangélium
mellett a világban.[48]
Ezért a szentséges Eucharisztia teljesíti be a keresztény
beavatást és lesz középpontja és célja az egész szentségi életnek.[49]
A beavatás
szentségeinek sorrendje
18. Ebben az összefüggésben figyelmet kell szentelnünk a beavatás
szentségeinek sorrendjére. Az Egyházban különféle hagyományok
élnek. E különbözőség nyilvánvalóan megmutatkozik Kelet egyházi
szokásaiban[50] és a
nyugati gyakorlatban, amennyiben különbség van a felnőttek
beavatása[51] és a
kisgyermekek beavatása között.[52] De e különbségek nem dogmatikus
természetűek, hanem lelkipásztori jellegűek. Konkrétan tisztázni
kell, milyen gyakorlat segítheti jobban a hívőket abban, hogy az
Eucharisztia szentsége középpontba kerüljön, mely felé az egész
beavatás tart. A Püspöki Konferenciák, szorosan együttműködve a
Római Kúria illetékes Dikasztériumaival, vizsgálják meg a beavatás
jelenlegi gyakorlatának hatékonyságát, hogy a keresztény embert
közösségeink nevelő tevékenysége egyre nagyobb érettségre segítse,
annak érdekében, hogy igazi eucharisztikus beállítottságra
tehessen szert mindennapi életében, és így képes legyen korunknak
megfelelő módon számot adni reményéről (vö. 1Pt 3,15).
A beavatás és az
egyházi közösség, illetve a család
19. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az egész keresztény
beavatás a megtérés útja, melyet Isten segítségével és állandó
kapcsolatban az egyházi közösséggel kell végigjárni akkor is,
amikor egy felnőtt kéri a bebocsátást az Egyházba – miként ez
azokon a helyeken történik, ahol először hirdetik az evangéliumot
és sok szekularizált zónában -, vagy amikor a szülők kérik a
szentségeket gyermekeik számára. A lelkipásztorkodásban a
keresztény családot mindig be kell kapcsolni a beavatásba. A
keresztelkedés, a bérmálkozás és az első szentáldozás nemcsak
annak számára fontos pillanat, aki kapja a szentségeket, hanem az
egész családnak is, melyet az egyházi közösség különféle részeinek
támogatnia kell nevelő feladatában.[53] Itt szeretném hangsúlyozni az első
szentáldozás fontosságát. Ez a nap nagyon sok hívő emlékezetében
méltán marad meg úgy, mint az első, jóllehet még kezdetleges
alkalom, amikor fölfogta a Jézussal való személyes találkozás
fontosságát. A plébániai lelkipásztorkodásnak ki kell használnia e
jelentős alkalom adottságait.
II. Az Eucharisztia és a kiengesztelődés szentsége
Belső összefüggésük
20. A Szinódusi Atyák joggal állapították meg, hogy az
Eucharisztia iránti szeretet magával hozza a kiengesztelődés
szentségének egyre nagyobb megbecsülését is.[54] Az e két szentség közötti
kapcsolat következtében az Eucharisztiáról szóló hiteles katekézis
nem választható el a bűnbánat útjára való bátorítástól (vö. 1Kor
11,27-29). Kétségtelen, láthatjuk, hogy korunk hívei mennyire
olyan kultúrában élnek, mely törölni akarja a bűn érzékét,[55] és olyan felületes
magatartást sugall, mely feledteti, hogy a kegyelem állapotában
kell lennünk ahhoz, hogy méltón járulhassunk a szentáldozáshoz.[56] Valóban, a
bűntudat elvesztése mindig magával hoz bizonyos felületességet az
Isten szeretete iránti fogékonyságban. Nagyon hasznos a hívők
számára, ha emlékeztetjük őket azokra a mozzanatokra, melyek a
szentmisében kifejezik a bűntudatot és vele együtt Isten
irgalmasságának tudatát.[57]
Továbbá az Eucharisztia és a kiengesztelődés közötti kapcsolat
emlékeztet arra, hogy a bűn soha nem kizárólag egyéni ügy; hanem
mindig megsebzi az egyházi közösséget is, melynek a keresztség
révén része lettünk. Ezért a kiengesztelődés, miként az
egyházatyák mondták, bizonyos fáradságos keresztség,[58] s ezzel azt hangsúlyozták,
hogy a megtérés útjának a vége a teljes egyházi közösség
helyreállítása is, mely azzal fejeződik ki, hogy a megtérő újra
szentáldozáshoz járul.[59]
Néhány lelkipásztori
utalás
21. A Szinódus emlékeztetett arra, hogy a püspök lelkipásztori
feladata gondoskodni arról, hogy a saját egyházmegyéjében
határozottan újjáéledjen az Eucharisztiából születő megtérésre
nevelés, és szorgalmazni a hívők körében a gyakori szentgyónást. A
papok mind nagylelkűen, elkötelezetten és hozzáértéssel legyenek
készségesek a gyóntatásra.[60]
E javaslattal kapcsolatban föl kell hívni a figyelmet arra, hogy
templomainkban a gyóntatószékek jól láthatók legyenek és fejezzék
ki a szentség tartalmát. Kérem a lelkipásztorokat, hogy gondosan
ügyeljenek a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatására, az
általános feloldozás gyakorlatát kizárólag a megnevezett esetekre
korlátozzák,[61]
tekintettel arra, hogy a bűnbánat szentségének rendes formája a
személyes gyónás.[62]
A szentségi feloldozás fontosságának fölfedezése szempontjából
minden egyházmegyében legyen mindig penitenciárius.[63]
Végül az Eucharisztia és a kiengesztelődés szentsége kapcsolatának
tudatosítása szempontjából nagy segítséget jelenthet az önmagunk
és az elhunytak részére nyert búcsú kiegyensúlyozott és elmélyült
gyakorlata. A búcsúval elnyerjük „Isten színe előtt a már
megbocsátott bűnökért járó, ideig tartó büntetések elengedését”.[64] A búcsúk
gyakorlata segít annak megértésében, hogy az elkövetett rosszat
pusztán a saját erőnkből nem vagyunk képesek helyrehozni, és hogy
minden egyes bűn kárt okoz az egész közösségnek; továbbá mivel a
búcsúk gyakorlata kapcsolódik a Krisztus végtelen érdemeiről és a
szentek közösségének érdemeiről szóló tanításhoz, megmutatja,
„milyen bensőségesen egyek vagyunk egymással Krisztusban, és hogy
kinek-kinek természetfölötti élete mennyire segítheti a többieket
is”.[65] Mivel a
búcsúk elnyerésének föltételei között szerepel a gyónás és a
szentáldozás, a búcsúk gyakorlata hatékonyan segítheti a hívőket a
megtérés útján és az Eucharisztia keresztény életben betöltött
központi szerepének fölfedezésében.
III. Az Eucharisztia és a
betegek kenete
22. Jézus nemcsak a betegek gyógyítására küldte tanítványait (vö.
Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem külön szentséget is alapított
számukra: a betegek kenetét.[66] Szent Jakab levele bizonyítja, hogy ez a
szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben megvolt
(vö. 5,14-16). Amennyiben az Eucharisztia megmutatja, hogy
Krisztus szenvedése és halála hogyan alakult át szeretetté, úgy a
betegek kenete a szenvedőt hozzákapcsolja ahhoz a fölajánláshoz,
amelyben Krisztus önmagát adta mindenki üdvösségéért, hogy így a
szenvedő ember is a szentek közösségének misztériumában részt
vehessen a világ megváltásában. A kapcsolat a két szentség között
főként a betegség súlyosbodásakor mutatkozik meg: „A haldoklóknak
az Egyház a betegek kenete mellett fölajánlja az Eucharisztiát,
mint útravalót.”[67]
Az Atyához való átmenetelkor a Krisztus testében és vérében való
részesedés úgy mutatkozik, mint az örök élet magva és a föltámadás
ereje: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök
élete van, és én fel fogom támasztani őt az utolsó napon” (vö. Jn
6,54). Mivel a Szent Útravaló föltárja a beteg előtt a húsvéti
misztérium teljességét, feltétlenül biztosítani kell a benne való
részesedést.[68] A
betegek iránti figyelem és lelkipásztori törődés az egész
közösségnek is javára válik, tudva, hogy amit egynek a legkisebbek
közül tettünk, magának Jézusnak tettük (vö. Mt 25,40).
IV. Az Eucharisztia és az Ordo szentsége
Krisztusnak, a főnek
személyében
23. Az Eucharisztia és az Ordo szentsége közötti belső
összefüggés Jézusnak a Cönákulumban elmondott szavaiból
következik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).
Jézus ugyanis halálának előestéjén megalapította az Eucharisztiát,
és ugyanakkor alapította az Új Szövetség papságát is. Ő pap,
áldozat és oltár: közvetítő az Atyaisten és a nép között (vö. Zsid
5,5-10), engesztelő áldozat (vö. 1Jn 2,2; 4,10), aki önmagát
ajánlja föl a kereszt oltárán. Senki nem mondhatja „ez az én
testem” és „ez az én vérem kelyhe”, csak Krisztusnak, az új és
örök Szövetség egyetlen főpapjának nevében és személyében (vö.
Zsid 8-9). A Püspöki Szinódus már más gyűlésein tárgyalta a
fölszentelt papság témáját, részben a szolga identitása,[69] részben a jelöltek
képzése[70]
szempontjából. Ilyen körülmények között a legutolsó szinódusi
gyűlésben folytatott dialógus fényében néhány olyan értékre kell
fölhívni a figyelmet, melyek az Eucharisztia és az Ordo szentsége
közötti kapcsolattal függenek össze. Mindenekelőtt azt kell
hangsúlyoznunk, hogy az Ordo és az Eucharisztia kapcsolata főként
abban a szentmisében látható, melyet a püspök vagy a pap
Krisztusnak, a főnek személyében mutat be.
Az Egyház tanítása szerint a papszentelés elengedhetetlen föltétel
az Eucharisztia érvényes ünnepléséhez.[71] Ugyanis „a fölszentelt szolga egyházi
szolgálatában maga Krisztus van jelen Egyháza számára mint
testének feje, nyájának pásztora, a megváltás áldozatának
főpapja”.[72] A
fölszentelt szolga kétségtelenül „az egész Egyház nevében is
cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát, és
különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot”.[73] Ezért a papoknak
föltétlenül tudatában kell lenniük, hogy egész szolgálatuknak
elsősorban nem önmagukat vagy a saját véleményüket kell
kifejeznie, hanem Jézus Krisztust. Ellentmond a papi mivoltnak
minden olyan kísérlet, mely magát a papot akarná a liturgikus
cselekmény főszereplőjévé tenni. A pap elsősorban szolga, és
mindig arra kell törekednie, hogy jel legyen, mely készséges
eszközként Krisztus kezében Őrá mutat. Ez különösen megmutatkozik
az alázatban, mellyel a pap vezeti a liturgikus cselekményt,
engedelmesen követve a szertartást, melynek előírásait
szívvel-lélekkel megtartja, kerülve mindazt, ami saját, oda nem
való szereplésének szenzációját kelthetné. Éppen ezért ajánlom,
hogy a klérus egyre inkább mélyítse el saját eucharisztikus
szolgálatának azt a felfogását, mely szerint az nem más, mint
Krisztusnak és Egyházának tett alázatos szolgálat. A papság,
miként Szent Ágoston mondta, amoris officium („a szeretet
szolgálata”),[74] a jó
pásztor szolgálata, aki életét adja a juhokért (vö. Jn 10,14-15).
Az Eucharisztia és a
papi cölibátus
24. A Szinódusi Atyák hangsúlyozni akarták, hogy a szolgálati
papság a szentelés révén megköveteli a teljes Krisztushoz
hasonulást. Tiszteletben tartva az eltérő keleti gyakorlatot és
hagyományt, hangsúlyoznunk kell a papi cölibátus mély értelmét,
melyet joggal felfoghatatlan gazdagságnak tartunk és amelyet az a
keleti gyakorlat is megerősít, hogy püspököt csak azok közül
választanak, akik cölibátusban élnek, és nagy tiszteletben tartják
a cölebsz papokat. A papnak e döntésében ugyanis különleges
kifejezést nyer az odaadás, mely hasonlóvá teszi Krisztushoz, és
önmagának kizárólagosan Isten országáért való fölajánlása.[75] Az a tény, hogy
maga Krisztus, az örök pap küldetését szűzi állapotban élte
egészen a keresztáldozatig, biztos hivatkozási pont ahhoz, hogy
erre vonatkozóan megőrizzük a latin Egyház hagyományát. Ezért nem
elég a papi cölibátust merő funkcionális szempontokból megérteni.
Valójában különleges hasonulást jelenít meg magának Krisztusnak az
életstílusához. Egy ilyen döntés mindenekelőtt jegyesi természetű;
azonosulás Krisztusnak, a Vőlegénynek a szívével, aki életét adja
Menyasszonyáért. A nagy egyházi hagyománnyal, a II. Vatikáni
Zsinattal[76] és Pápa
elődeimmel[77]
összhangban hangsúlyozom a cölibátusban megélt papi élet szépségét
és fontosságát mint a Krisztus, az Egyház és Isten országa iránti
teljes és kizárólagos odaadás jelét, s ezért megerősítem kötelező
voltát a latin hagyomány számára. Az éretten, örömmel és odaadóan
megélt papi cölibátus az egyik legnagyobb áldás mind az Egyház,
mind a társadalom számára.
A paphiány és a
hivatásgondozás
25. Az Ordo és az Eucharisztia szentsége közötti kapcsolattal
összefüggésben a Szinódus foglalkozott a bizonyos egyházmegyékben
mutatkozó paphiány kérdésével is. A paphiány nemcsak missziós
területeken, hanem sok régi keresztény hagyományú országban is
mutatkozik. A probléma megoldásához kétségtelenül hozzásegít a
papság egyenletesebb elosztása. Ezért olyan munkára van szükség,
mely hajszálérrendszer-szerűen érzékeny. A püspökök vonják be a
lelkipásztori gondok megoldásába – sajátos karizmáik
figyelembevételével – az Istennek Szentelt Élet Intézményeit és az
új egyházi szervezeteket, és a klérus minden tagját buzdítsák a
készségesebb engedelmességre, hogy az Egyházat ott szolgálják,
ahol szükség van rájuk, áldozatok árán is.[78] Emellett a Szinóduson
megvitatták azokat a teendőket is, melyeket elsősorban a fiatalok
körében a papi hivatás érdekében kellene végrehajtani.
Mindazonáltal egy ilyen helyzet nem oldódik meg egyszerű
gyakorlati mesterfogásokkal. Kerülni kell, hogy a püspökök – a
paphiány miatt egyébként érthető aggódástól indítva – elmulasszák
megfelelően mérlegelni a hivatásokat és ne engedjenek különleges
kiképzésre és papszentelésre olyan jelölteket, akik nem
rendelkeznek a papi szolgálathoz szükséges tulajdonságokkal.[79] Egy nem
megfelelően képzett klérus, melyet a kellő mérlegelés nélkül
szenteltek föl, aligha fog olyan tanúságtevő példát adni, mely
alkalmas másokban fölébreszteni a vágyat, hogy nagylelkűen
válaszoljanak Krisztus hívására. Valójában a hivatásgondozásnak az
egész keresztény közösséget, minden formájában magában kell
foglalnia.[80]
Nyilvánvalóan ebben a hajszálér rendszerű lelkipásztori munkában
helye van a családokkal való törődésnek is, melyek gyakran
közömbösek vagy egyenesen ellenségesek a jelentkező papi
hivatással szemben, hogy nagylelkűen nyíljanak meg az élet
ajándéka előtt, és neveljék fiaikat arra, hogy az isteni akarat
rendelkezését elfogadják. Összefoglalva, barátságra van szükségünk
ahhoz, hogy a fiataloknak meg tudjuk mutatni Krisztus követésének
radikalitását és vonzó voltát.
Hála és reménység
26. Végül jobban kell hinnünk és remélnünk az isteni
kezdeményezésben. Még ha bizonyos régiókban paphiány van is, nem
szabad elveszítenünk a bizalmat, hogy Krisztus továbbra is
megszólít embereket, akik elhagyva minden más foglalkozást,
teljesen a szent misztériumok ünneplésére, az evangélium
hirdetésére és a lelkipásztori szolgálatra szentelik magukat.
Szeretném kifejezni az egész Egyház háláját mindazon püspököknek
és papoknak, akik hűséges odaadással és elkötelezettséggel végzik
szolgálatukat. Természetesen az Egyház hálája a diakónusoknak is
szól, akik a kézrátételt „nem a papságra, hanem a szolgálatra”[81] kapták. Miként a
Szinódusi Gyűlés ajánlotta, különleges hálával fordulok a Fidei
donum-papokhoz, akik hozzáértéssel és nagylelkű odaadással építik
a közösséget, hirdetve Isten Igéjét és megtörve az Élet kenyerét,
nem kímélve energiájukat az Egyház küldetésének szolgálatában.[82] Hálát kell adnunk
Istennek nagyon sok papért, akik Krisztus szolgálatában
szenvedtek, egészen életük föláldozásáig. Az ő életük tényekben
mutatja meg, mit jelent maradéktalanul papnak lenni. Megrendítő
tanúságtételekről van szó, melyek sok ifjút indíthatnak arra, hogy
kövessék Krisztust és életüket adják másokért, így találva meg
igazi saját életüket.
V. Az Eucharisztia és a házasság
Az Eucharisztia
jegyesi szentség
27. Az Eucharisztia, a szeretet szentsége, különleges kapcsolatot
mutat a házasságban egyesült férfi és nő szeretetével. Korunk
egyik igénye e kapcsolat elmélyítése.[83] II. János Pál pápa több alkalommal is
beszélt az Eucharisztia jegyesi jellegéről, és a házasság
szentségével való különleges kapcsolatáról: „Az Eucharisztia
megváltásunk szentsége. A Vőlegény és a Menyasszony szentsége.”[84] Egyébként „az
egész keresztény élet magán viseli Krisztus és az Egyház jegyesi
szeretetének jegyét. Már a keresztség, a belépés Isten népébe,
menyegzői misztérium; mintegy menyegzői fürdő, mely megelőzi a
menyegzői lakomát, az Eucharisztiát.”[85] Az Eucharisztia kimeríthetetlen módon
megerősíti minden keresztény házasság fölbonthatatlan egységét és
szeretetét. A keresztény házasságban ugyanis a szentség erejéből a
házastársi kötelék bensőleg összefügg a vőlegény Krisztus és a
menyasszony Egyház eucharisztikus egységével (vö. Ef 5,31-32). A
kölcsönös házassági beleegyezésnek, melyet a férj és a feleség
Krisztusban egymásnak ajándékoz, s mely az életnek és a
szerelemnek a közösségébe állítja őket, szintén eucharisztikus
dimenziója van. Ugyanis Szent Pál teológiájában a házastársi
szeretet Krisztus Egyháza iránti szeretetének szentségi jele,
annak a szerelemnek, melynek csúcspontja a kereszt, Krisztus
emberiséggel való „nászának” kifejezése, mely ugyanakkor forrása
és középpontja az Eucharisztiának. Ezért az Egyház lélekben nagyon
közel van mindazokhoz, akik családjukat a házasság szentségére
alapították.[86] A
család – a családi egyház[87]
– az Egyház életének elsődleges tere, különösen a gyermekek
keresztény nevelése szempontjából döntő szerepe miatt.[88] A Szinódus ebben
az összefüggésben ajánlotta a nő családon és társadalmon belüli
páratlan küldetésének elismerését, védelmét és támogatását.[89] A nő feleség és
anya szerepe mással nem helyettesíthető érték, melynek soha nem
szabad elsilányulnia.
Az Eucharisztia és a
monogám házasság
28. A házasság, a család és az Eucharisztia belső összefüggésének
fényében fontolóra vehetünk néhány lelkipásztori problémát. A
hűséges, fölbonthatatlan és kizárólagos kötelék, mely egyesíti
Krisztust és az Egyházat, s melynek szentségi kifejezése az
Eucharisztia, összecseng azzal az eredeti, antropológiai adattal,
hogy a férfinak végérvényesen csak egy nővel szabad egyesülnie, és
viszont (vö. Ter 2,24; Mt 19,5). A gondolatok e horizontján
foglalkozott a Püspöki Szinódus azzal a gyakorlati lelkipásztori
kérdéssel, mely azokon a területeken merül föl, ahol az
evangéliumot poligámiában élőknek hirdetik. Akik ilyen helyzetben
élnek és megnyílnak a keresztény hit előtt, azokat segíteni kell,
hogy emberi felfogásukat bele tudják illeszteni Krisztus radikális
újdonságába. A katekumenátus során Krisztus a maguk sajátos
állapotában szólítja meg és hívja – bizonyos szükséges lemondások
árán – a teljes egyházi közösségbe, a szeretet teljes igazságára
őket. Az Egyház tapintatos, ugyanakkor határozott lelkipásztori
tevékenységgel kíséri őket,[90]
mindenekelőtt azáltal, hogy megmutatja nekik a keresztény
misztériumokból az emberi természetre és érzelmekre sugárzó fényt.
Az Eucharisztia és a
házasság fölbonthatatlansága
29. Ha az Eucharisztia kifejezi Istennek Krisztusban az Ő Egyháza
iránti szeretetének visszafordíthatatlanságát, akkor érthető,
miért foglalja magában a házasság szentségével kapcsolatban azt a
fölbonthatatlanságot, melyre minden igazi szeretet csak vágyódhat.[91] Nagyon is indokolt
tehát az a lelkipásztori figyelem, melyet a szinódus azokra a
fájdalmas helyzetekre fordított, melyekben nem kevés hívő él, akik
miután megkötötték a szentségi házasságot, elváltak és új
házasságot kötöttek. Fájdalmas és bonyolult lelkipásztori probléma
ez, a mai társadalmi élet valóságos csapása, mely egyre növekvő
mértékben éri el a katolikus területeket is. A pásztoroknak az
igazság iránti szeretetből kötelességük jól fölmérni a különböző
helyzeteket, hogy az egyes hívőket lelkileg megfelelően segíteni
tudják.[92] A Püspöki
Szinódus megerősítette az Egyház Szentíráson alapuló gyakorlatát
(vö. Mk 10,2-12), tudniillik hogy nem engedi szentségekhez járulni
az újraházasodott elváltakat, mert helyzetük és életállapotuk
objektíve ellentmond a Krisztus és az Egyház közötti szeretet
Eucharisztia szentségében jelzett és benne megvalósuló egységének.
Mindazonáltal az újraházasodott elváltak helyzetük ellenére
továbbra is az Egyházhoz tartoznak, mely különleges figyelmet
fordít rájuk, és azt kívánja, hogy amennyire csak lehetséges,
keresztény stílusban éljenek: vegyenek részt a szentmisén,
anélkül, hogy áldoznának, hallgassák Isten Igéjét, végezzenek
szentségimádást, imádkozzanak, vegyenek részt a közösségi életben,
tartsanak bensőséges kapcsolatot egy pappal vagy egy
lelkivezetővel, gyakorolják odaadóan a szeretetet, a bűnbánat
cselekedeteit, és gyermekeiknek legyenek jó nevelőik.
Ahol jogos kételyek merülnek föl a megkötött szentségi házasság
érvényessége körül, minden szükségeset meg kell tenni a kétség
megalapozottságának tisztázásáért. A kánonjog teljes megtartása
mellett[93]
biztosítani kell az egyházi bíróságok létét, lelkipásztori
jellegüket, korrekt és gyors tevékenységüket.[94] Minden egyházmegyében elegendő
számú, megfelelően fölkészített személynek kell lennie az egyházi
bíróságok helyes működéséhez. Emlékeztetek arra, hogy „súlyos
kötelesség” annak biztosítása, hogy az Egyház intézményes
tevékenysége a bíróságokon egyre közelebb álljon a hívekhez”.[95] Mindazonáltal el
kell kerülni még a látszatát is annak, hogy a lelkipásztori
gondosság ellentétben áll a joggal. Sokkal inkább abból a
föltételezésből kell kiindulni, hogy a jog és a lelkipásztorkodás
alapvető találkozási pontja az igazság szeretete: ez ugyanis nem
valami elvont dolog, hanem „minden hívő emberi és keresztény
életútjába integrálisan beépül”.[96] Végül ahol nem ismerik el a házastársi
kötelék semmisségét és objektív körülmények visszafordíthatatlanná
teszik az együttélést, az Egyház ezeket a hívőket arra bátorítja,
hogy kapcsolatukat Isten törvényének követelményei szerint, mint
barátok, mint fivér és nővér éljék meg; így visszatérhetnek az
eucharisztikus asztalhoz, megtartva az egyházi gyakorlatban bevált
szokásokat. Hogy egy ilyen megoldás lehetséges és gyümölcsöző
legyen, támogatást kell kapnia a lelkipásztorok és megfelelő
egyházi kezdeményezések részéről, de soha nem szabad az ilyen
kapcsolatokat megáldani, nehogy a hívők körében zavar támadjon a
házasság értékére vonatkozóan.[97]
Tekintettel a kulturális körülmények bonyolultságára, melyek
között az Egyház sok országban él, a Szinódus ajánlotta, hogy a
lelkipásztorok igen nagy gondot fordítsanak a jegyesoktatásra és
annak előzetes kiderítésére, hogy a jegyesek tisztában vannak-e a
házasság szentsége érvényességének elengedhetetlen feltételeivel.
Ennek komoly megvizsgálása elkerülhetővé teszi, hogy két fiatal
pusztán érzelmi indítékból vagy felszínes meggondolással olyan
felelősséget vállaljon, melyet később nem tudnak viselni.[98] Túlságosan nagy az
az érték, amelyet az Egyház és az egész társadalom a házasságtól
és a rá alapuló családtól vár, ezért semmifajta lelkipásztori
erőfeszítést nem szabad soknak tartani. A házasság és a család
olyan intézmény, melyet támogatni kell és meg kell óvni minden
lehetséges hamisítástól, mert ami kár ezeket éri, valójában az
emberi együttélést lényegében sebzi meg.
Az Eucharisztia és az eszkatológia
Az Eucharisztia az
úton lévő embernek szóló ajándék
30. Amennyiben igaz, hogy a szentségek az időben – a föltámadott
Krisztus győzelmének teljes megnyilvánulása felé – zarándokló
Egyházhoz tartozó dolgok,[99]
akkor az is igaz, hogy különösen az eucharisztikus liturgiában
lehetőséget kapunk az eszkatologikus beteljesedés ízlelésére, mely
felé minden ember és az egész teremtés tart (vö. Róm 8,19 sk.). Az
ember igazi és örök boldogságra teremtetett, melyet egyedül Isten
szeretete képes megadni. De a mi megsebzett szabadságunk
eltévedne, ha lehetetlen volna már most valamit megtapasztalnunk
az eljövendő beteljesedésből. Egyébként minden embernek, hogy
megfelelő irányban tudjon haladni, a végső cél felé kell
irányulnia. E végső cél valójában maga az Úr Krisztus, a bűnnek és
a halálnak legyőzője, aki különleges módon jelenik meg közöttünk
az eucharisztikus ünneplésben. Így bár még „idegenek és
zarándokok” (1Pt 2,11) vagyunk ebben a világban, a hitben már
részesedünk a föltámadott élet teljességében. Az eucharisztikus
lakoma, amikor föltárja határozott eszkatologikus dimenzióját,
segítségére jön úton lévő szabadságunknak.
Az eszkatologikus
lakoma
31. E misztériumra reflektálva elmondhatjuk, hogy Jézus a maga
eljövetelével kapcsolatba került az Izrael népében, az egész
emberiségben és alapjában magában a teremtésben jelenlévő
várakozással. Önmaga odaajándékozásával objektíve megkezdte az
eszkatologikus időt. Krisztus eljött, hogy meghirdesse Isten
szétszórt népének összegyűjtését (vö. Jn 11,52), azáltal, hogy
világosan kifejezte szándékát, hogy össze akarja gyűjteni a
szövetség közösségét, beteljesítve Istennek az ősatyáknak adott
ígéreteit (vö. Jer 23,3; 31,10; Lk 1,55.70). A tizenkettő
meghívásában – mely Izrael tizenkét törzsével kapcsolatos – és
megváltó halála előtt az utolsó vacsorán rájuk bízott parancsban,
hogy ünnepeljék az Ő emlékezetét, Jézus megmutatta, hogy az egész
általa alapított közösségre át akarja ruházni a feladatot, hogy a
történelemben az Őbenne megkezdett eszkatologikus egység jele és
eszköze legyen. Éppen ezért minden eucharisztikus ünneplésben
szentségileg megvalósul Isten népének eszkatologikus egyesülése.
Az eucharisztikus lakoma számunkra a végső lakoma elővételezése,
melyet előre hirdettek a próféták (vö. Iz 25,6-9) és az
Újszövetség mint „a bárány menyegzőjét” (Jel 19,7.9) írja le,
melyet a szentek közösségének örömében ünnepelnek.[100]
Imádság az
elhunytakért
32. Az eszkatologikus ünneplés – melyben az Úr halálát hirdetjük
és hittel valljuk az Ő föltámadását, várva eljövetelét – az
eljövendő dicsőség záloga, melyben a mi testünk is meg fog
dicsőülni. Üdvösségünk emlékezetét ünnepelve erősödik bennünk a
test föltámadásának reménye és a lehetőség reménye, hogy szemtől
szembe újra találkozhatunk azokkal, akik előttünk jártak a hit
jelével. E horizonton a Szinódusi Atyákkal együtt szeretném
emlékeztetni az összes hívőket az elhunytakért mondott közbenjáró
imádság fontosságára, különösen az értük fölajánlott
szentmisékben,[101]
hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az
ünnepelt és imádott Eucharisztiában rejlő eszkatologikus dimenzió
újrafölfedezésével segítséget kapunk utunkon és megerősítést a
dicsőség reményében (vö. Róm 5,2; Tit 2,13).
Az
Eucharisztia és Szűz Mária
33. Az Eucharisztia és az egyes szentségek kapcsolatából és a
szent misztériumok eszkatologikus jelentéséből kirajzolódik a
keresztény lét teljes arca, mely arra hivatott, hogy minden
pillanatban lelki kultusz, önmagából fölajánlott, Istennek kedves
áldozat legyen. És ha igaz, hogy mi valamennyien még úton vagyunk
reményünk teljes beteljesedése felé, ez nem zárja ki azt, hogy már
most hálával ismerjük el, hogy mindaz, amit Isten nekünk
ajándékozott, teljesen megvalósult Szűz Máriában, Isten Anyjában
és a mi anyánkban: az ő testben és lélekben történt mennybevétele
számunkra a biztos remény jele, mert nekünk, akik az időben
zarándokolunk, mutatja azt az eszkatologikus célt, melyet az
Eucharisztia szentsége már most megízleltet velünk.
A szentséges Szűzben látjuk tökéletesen megvalósulva azt a
szentségi módozatot is, mellyel Isten közeledik a maga üdvözítő
kezdeményezésével az emberhez és átöleli őt. Az angyali
üdvözlettől pünkösdig a Názáreti Mária úgy jelenik meg, mint
akinek a szabadsága teljesen Isten akaratának rendelkezésére áll.
Az ő szeplőtelen fogantatása az isteni szó iránti feltétlen
tanulékonyságában mutatkozik meg egész különlegesen. Az engedelmes
hit határozza meg egész életét minden pillanatában Isten
tevékenysége előtt. A figyelmesen hallgató Szűz teljes összhangban
él az isteni akarattal; őrzi a szívében az Istentől jött szavakat,
s mozaikszemekként összerakva azokat, tanulja egyre mélyebben
megérteni a hallottakat (vö. Lk 2,19.51); Mária a nagy Hívő, aki
teljes bizalommal Isten kezébe adja magát és ráhagyatkozik az Ő
akaratára.[102] Ez
a misztérium egyre intenzívebbé vált, egészen addig, hogy teljesen
beleolvadt Krisztus megváltó küldetésébe. Miként a II. Vatikáni
Zsinat tanítja, „maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját
járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a
keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn
19,25), meggyötört szíve eggyé forrt a szenvedésben
Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott,
szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány
föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva
anyául adta őt a tanítványnak: >Asszony, íme a te fiad!<
(vö. Jn 19,26-27.)”[103]
Mária az angyali üdvözlet pillanatától a keresztig hallgatta az
Igét, aki benne testté lett, s végül elnémult a halál
hallgatásában. Végül ő az, aki karjaiba vette a föláldozott, immár
élettelen testét annak, aki valóban szerette övéit, „mindvégig”
(Jn 13,1).
Ezért valahányszor az eucharisztikus liturgiában Krisztus testéhez
és véréhez közeledünk, őhozzá is közeledünk, aki teljesen
egyesülve vele, az egész Egyházért magára vállalta Krisztus
áldozatát. A Szinódusi Atyák joggal mondják, hogy „Mária indította
el az Egyház részesedését a Megváltó áldozatában”.[104] Ő a szeplőtelen, aki
föltételek nélkül elfogadja Isten ajándékát és így kapcsolódik az
üdvözítés művéhez. A Názáreti Mária, a születő Egyház ikonja, a
modellje annak, hogy miként vagyunk hivatva valamennyien befogadni
azt az ajándékot, amit Jézus önmagából készít az Eucharisztiában.
MÁSODIK RÉSZ
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, AMELYET
ÜNNEPELNÜNK KELL
„Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes
adott nektek kenyeret az égből,
hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret” (Jn
6,32)
A lex orandi és a lex
credendi
34. A Püspöki Szinódus sokat foglalkozott az eucharisztikus hit
és ünneplés benső kapcsolatával, kiemelte a lex orandi és a lex
credendi közötti összefüggést, és hangsúlyozta a liturgikus
cselekmény elsőbbségét. Az Eucharisztiát mint a hit hitelesen
ünnepelt misztériumát annak világos tudatában kell megélni, hogy a
hívő megértés (intellectus fidei) alapjában mindig kapcsolatban
van az Egyház liturgikus cselekményével.[105] E témakörben a teológiai
reflexió soha nem szakadhat el a Krisztus által alapított
szentségi rendtől. Másrészt a liturgikus cselekményt nem szabad
csak úgy általában tekinteni, elszakítva a hit misztériumától. A
mi hitünk és az eucharisztikus liturgia forrása ugyanis egy és
ugyanaz az esemény: az ajándék, melyben Krisztus önmagát adta a
húsvéti misztériumban.
A szépség és a liturgia
35. A hitt és ünnepelt misztérium kapcsolata különleges módon
nyilvánul meg a szépség teológiai és liturgikus értékében. A
liturgiának ugyanis, mint a keresztény kinyilatkoztatás egészének
is, benső kapcsolata van a szépséggel: veritatis splendor, „az
igazság ragyogása”. A liturgiában fölragyog a húsvéti misztérium,
mely által maga Krisztus vonz bennünket magához és hív közösségbe.
Jézusban, miként Szent Bonaventúra szokta mondani, a kezdetek
szépségét és ragyogását szemléljük.[106] E sajátosság, melyre hivatkozunk, nem
puszta esztéticizmus, hanem az a mód, ahogyan Isten szeretetének
igazsága elér bennünket Krisztusban, elbűvöl és magával ragad,
úgyhogy kilépünk önmagunkból és vonzódunk a mi igazi hivatásunk, a
szeretet felé.[107]
Isten már a teremtésben bepillantást enged a kozmosz szépségébe és
harmóniájába (vö. Bölcs 13,5; Róm 1,19-20). Az Ószövetségben
bőséges jeleit találjuk Isten hatalma ragyogásának, mely
dicsőségével együtt mutatkozik meg a választott nép körében művelt
csodái által (vö. Kiv 14; 16,10; 24,12-18; Szám 14,20-23). Az
Újszövetségben végleg beteljesedik a szépség e megnyilvánulása
Istennek Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásában:[108] Ő az isteni
dicsőség teljes kinyilatkoztatása. A Fiú megdicsőülésében az Atya
dicsősége tükröződik és közli önmagát (vö. Jn 1,14; 8,54; 12.28;
17,1). Mindazonáltal ez a szépség nem egyszerűen a formák
harmóniája; „a legszebb az emberek fiai között” (Zsolt 45[44],3)
titokzatosan az is, akinek „nem volt szépsége, sem ékessége, hogy
szemléljük őt” (Iz 53,2). Jézus Krisztus megmutatja nekünk, hogy a
szeretet igazsága hogyan tudja átformálni a halál sötét
misztériumát a föltámadás ragyogó fényességévé. Itt Isten
dicsőségének ragyogása meghalad minden evilági szépséget. Az igazi
szépség Isten szeretete, mely véglegesen a húsvéti misztériumban
mutatkozott meg irántunk.
A liturgia szépsége része ennek a misztériumnak; Isten
dicsőségének legmagasabb rendű kifejezése, s bizonyos értelemben
az Ég lehajlása a földre. A megváltó áldozat emlékezete magán
viseli Jézus azon szépségének vonásait, amelyről Péter, Jakab és
János tanúskodik, amikor a Mester úton Jeruzsálem felé színében
átváltozott előttük (vö. Mk 9,2). Éppen ezért a szépség nem
dekoratív eleme a liturgikus cselekménynek; hanem inkább alkotó
eleme, mint magának Istennek és az Ő kinyilatkoztatásának
sajátossága. Mindennek azt kell tudatosítania bennünk, hogy
mekkora figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a liturgikus
cselekmény a maga természetének megfelelően ragyogni tudjon.
Az eucharisztikus ünneplés a „teljes
Krisztus” műve
A teljes Krisztus a
főben és a testben
36. A liturgia benső szépségének alanya a föltámadott és a
Szentlélekben megdicsőült Krisztus, aki magába foglalja
cselekményében az Egyházat.[109] Ebben a távlatban nagyon meggyőző Szent
Ágoston szavaira hivatkozni, melyek hatásosan írják le az
Eucharisztia hitének e dinamikáját. A nagy hippói szent az
eucharisztikus misztériumra hivatkozva kiemeli, hogy Krisztus
mennyire hasonlóvá tesz bennünket önmagához: „A kenyér, melyet az
oltáron láttok, melyet megszentelt Isten szava, Krisztus teste. A
kehely, pontosabban amit a kehely tartalmaz, melyet megszentelt
Isten szava, Krisztus vére. Ezekkel az Úr Krisztus nekünk akarta
adni a testét és a vérét, melyet kiontott értünk a bűnök
bocsánatára. Ha ezeket jól veszitek magatokhoz, ti magatok azzá
váltok, akit magatokhoz vettetek.”[110] Éppen ezért „nem csupán krisztusivá,
hanem magává Krisztussá válunk”.[111] Ebből következően szemlélhetjük Isten
titokzatos tevékenységét, mely mélységes egységet hoz létre az Úr
Jézus és közöttünk: „Nem szabad tehát azt hinnünk, hogy Krisztus
csak a főben van és a testben nincsen, hanem Ő teljes egészében a
főben is és a testben is jelen van”.[112]
Az Eucharisztia és a
föltámadott Krisztus
37. Mivel tehát az eucharisztikus liturgia lényege szerint actio
Dei, „Isten cselekménye”, amely a Szentlélek által bevon bennünket
Jézusba, alapja nem a mi önkényes intézkedésünktől függ és nem
követheti a pillanatnyi divat változásait. Itt is érvényes Szent
Pál kétségbevonhatatlan tétele: „A lerakott alapon kívül, amely
Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat” (1Kor 3,11). Emellett a
nemzetek apostola biztosít afelől, hogy az Eucharisztiával
kapcsolatban nem a maga személyes tanítását közli, hanem azt, amit
maga is kapott (vö. 1Kor 11,23). Az eucharisztikus ünneplés
ugyanis az élő hagyományt foglalja magában. Az Egyház az
eucharisztikus áldozatot Krisztus parancsának engedelmeskedve
mutatja be a föltámadott megtapasztalása és a Szentlélek kiáradása
alapján. Ezért a keresztény közösség kezdettől fogva az Úr napján
gyűlt össze a kenyértörésre. A nap, amelyen Krisztus föltámadt a
halottak közül, a vasárnap, a hét első napja, melyben az
ószövetségi hagyomány a teremtés első napját látta. A teremtés
napja most az „új teremtés” napja lett, szabadulásunk napja lett,
melyen megemlékezünk a meghalt és föltámadott Krisztusról.[113]
Ars
celebrandi, „az ünneplés művészete”
38. A Szinódus folyamán többször is fölmerült az ajánlás, hogy el
kell kerülni minden lehetséges szétválasztást az ars celebrandi,
azaz az előírásoknak megfelelő ünneplés művészete és a hívek
teljes, aktív és gyümölcsöző részvétele között. Ugyanis az első
föltétel, mellyel elősegíthetjük Isten népének a szent
szertartásban való részvételét, magának a szertartásnak a
megfelelő végzése. Az ars celebrandi az actuosa participatio
legjobb feltétele.[114]
Az ars celebrandi a liturgikus előírások teljes egésze iránti hívő
engedelmességből fakad, mert épp ez az ünneplési mód biztosítja
2000 éve az összes hívők hitéletét, akik arra hivatottak, hogy
mint Isten népe, királyi papság és szent nemzet (vö. 1Pt 2,4-5.9)
éljék át az ünneplést.[115]
A püspök, „a
leiturgosz”
39. Jóllehet Isten egész népe részt vesz az eucharisztikus
liturgiában, az ünneplés pontos végzése azonban kikerülhetetlenül
azok feladata, akik megkapták az Ordo szentségét. A püspököknek, a
papoknak és a diakónusoknak – mindegyiküknek a maguk fokozatában –
fő kötelességüknek kell tekinteniük az ünneplést.[116] Mindenekelőtt a
megyéspüspöknek: ugyanis ő mint „Isten misztériumainak első
szétosztója a rábízott részegyházban, az egész liturgikus élet
őrzője, előmozdítója és vezetője”.[117] Mindez döntő jelentőségű a részegyházak
életében, nemcsak azért, mert a püspökkel való közösség a
föltétele annak, hogy joghatósága területén minden ünneplés
törvényes legyen, hanem azért is, mert ő maga kiemelkedő módon
saját egyházának leiturgosza.[118] Neki kell biztosítania egyházmegyéjében
az ünneplések harmonikus egységét. Ezért „a püspöknek kell
gondoskodnia arról, hogy a papok, a diakónusok és a hívek egyre
inkább megértsék a szertartások és a liturgikus szövegek hiteles
értelmét, és így eljussanak az Eucharisztia tevékeny és
gyümölcsöző ünneplésére”.[119] Különösen buzdítok arra, hogy tegyenek
meg minden szükségeset annak érdekében, hogy a székesegyházban
végzett püspöki liturgia az előírások teljes megtartásával
történjék, hogy így a területen lévő összes templomok mintaképének
lehessen tekinteni.[120]
A liturgikus könyvek
tiszteletben tartása és a jelek gazdagsága
40. Amikor az ars celebrandi fontosságát hangsúlyozzuk, világossá
válik a liturgikus előírások értéke is.[121] Az ars celebrandinak
támogatnia kell a szent iránti érzéket és azoknak a külső
formáknak a használatát, melyek ezt az érzéket nevelik, mint pl. a
szertartás, a liturgikus ruhák, a berendezés és a szent hely
harmóniája. Az eucharisztikus ünneplésnek nagyon javára válik, ha
a papok és a liturgikus lelkipásztorkodás felelősei gondot
fordítanak a hatályos liturgikus könyvek és előírások
megismertetésére, valamint a Római Misekönyv Általános
Rendelkezései és a Szentmise Olvasmányrendje gazdagságának
bemutatására. Az egyházi közösségekben talán föltételezhető lenne
ezek ismerete és helyes értékelése, de gyakran nem így van.
Valóban ezeknek a szövegeknek a tartalma nagyon gazdag, őrzik és
kifejezik Isten zarándok népének a hitét 2000 éves történelmében.
Továbbá a helyes ars celebrandi szempontjából fontos, hogy
figyeljünk a liturgiában használatos összes kifejezési formára: a
beszédre és az énekre, a gesztusokra és a csöndre, a mozgásokra és
a ruhák liturgikus színére. A liturgia ugyanis természete szerint
a közlés változatos regisztereit használja, melyek az egész embert
meg tudják szólítani. A gesztusok egyszerűsége és a meghatározott
sorrendben és kellő időben adott jelek józansága többet közölnek
és jobban bekapcsolják a résztvevőket, mint a felesleges
művészieskedések. A szertartás sajátos struktúrája iránti figyelem
és engedelmesség, miközben kifejezik az Eucharisztia ajándék
jellegének elismerését, megmutatják a szolga akaratát is, hogy
alázattal és hálával akarja fogadni ezt a kimondhatatlan
ajándékot.
A művészet az
ünneplés szolgálatában
41. A szépség és a liturgia közti mély összefüggés miatt nagy
figyelmet kell fordítanunk minden művészeti megnyilvánulásra, ami
az ünneplés szolgálatában áll.[122] Az ars sacra, a „szent művészet” fontos
része kétségtelenül a templomi építészet,[123] melyben kiemelkedő szerepe
van a szentély részeinek: az oltárnak, a feszületnek, a
tabernákulumnak, az ambónak és a papi széknek. Szem előtt kell
tartani, hogy a szakrális építészet célja az, hogy a hit
misztériumait s különösen az Eucharisztiát ünneplő Egyház számára
megfelelő teret alkossunk a liturgikus cselekmények végzéséhez.[124] A keresztény
templom természetét ugyanis az a liturgikus cselekmény határozza
meg, mely föltételezi a hívők összejövetelét [ecclesia], akik
Isten templomának élő kövei (vö. 1Pt 2,5).
Ugyanez az elv érvényes az egész szent művészetre, különösen a
festészetre és a szobrászatra, melyekben a vallásos ikonográfiának
a szentségek jelentését föltáró oktatásra [szentségi müsztagogia]
kell irányulnia. Azoknak a formáknak komoly ismerete, melyeket a
szent művészet az évszázadok során kialakított, nagy segítséget
jelent azok számára, akik a megbízást adják az építészeknek és a
művészeknek a liturgikus cselekményhez kapcsolódó alkotások
elkészítésére. Ezért elengedhetetlen, hogy a szeminaristák és a
papok képzésében fontos tantárgyként helyet kapjon a
művészettörténet, különös hangsúllyal a liturgikus szabályok
szerint épült szakrális épületekre. Röviden összefoglalva,
mindabban, ami az Eucharisztiával kapcsolatos, érvényesülnie kell
a szépérzéknek. Figyelmet és gondosságot kell fordítani a
liturgikus ruhákra, a bútorzatra és a szent edényekre is, hogy
szerves egységben ébresszék az Isten misztériumát megillető
csodálatot, kifejezzék a hit egységét és növeljék az áhítatot.[125]
A liturgikus ének
42. Az ünneplés művészetében kiemelkedő helyet foglal el a
liturgikus ének.[126]
Szent Ágoston méltán mondja egyik híres beszédében: „Az új ember
tudja, hogy milyen az új ének. Az éneklés az öröm kifejezése, s ha
kicsit figyelmesebben meggondoljuk, a szeretet kifejezése.”[127] Isten
ünneplésre összegyűlt népe Isten dicséretét énekli. Az Egyház a
maga 2000 éves története folyamán olyan zenét és énekeket alkotott
és alkot ma is, melyek a hitnek és a szeretetnek öröksége, amely
nem veszhet el. A liturgiában valójában nem mondhatjuk, hogy
minden ének egyforma értékű. E tekintetben kerülni kell a
felületes improvizációt vagy az olyan zenei műfajok bevezetését,
melyek nincsenek tekintettel a liturgia tartalmára. A liturgia
elemeként az éneknek be kell épülnie az ünneplés sajátos
formájába.[128]
Következésképpen teljesen – szövegében, dallamában,
megszólalásában – meg kell felelnie az ünnepelt misztérium
tartalmának, a szertartás részeinek és a liturgikus időknek.[129] Végezetül
figyelembe véve a különböző dicséretes irányzatokat és
hagyományokat, kívánom – a Szinódusi Atyák kérésének megfelelően
-, hogy kellően értékeljék a gregorián éneket,[130] mint a római liturgia saját
énekét.[131]
Az
eucharisztikus ünneplés részei
43. Miután szóltam az ars celebrandi szinóduson fölmerült
tartópilléreiről, szeretném fölhívni a figyelmet az eucharisztikus
ünneplés struktúrájának néhány részére, melyekre a mi korunkban
különös gondot kell fordítanunk, hogy hűségesek maradjunk a II.
Vatikáni Zsinat által elindított liturgikus megújulás mély
szándékához, folytatva az egész nagy egyházi hagyományt.
A liturgikus
cselekmény belső egysége
44. Mindenekelőtt reflektálnunk kell a szentmise szertartásának
belső egységre. Kerülni kell, hogy akár a katekézisekben, akár az
ünneplés módjában teret adjunk annak a felfogásnak, mely szerint a
szentmise két részből áll. Az igeliturgia és az eucharisztikus
liturgia – a bevezető és a záró szertartáson kívül – „oly szorosan
összetartoznak, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt
alkotnak”.[132]
Ugyanis benső kapcsolat van Isten Igéje és az Eucharisztia között.
Isten Igéjét hallgatva születik vagy erősödik a hit (vö. Róm
10,17); az Eucharisztiában a testté lett Ige önmagát adja nekünk
lelki eledelül.[133]
És így „Isten Igéjének és Krisztus testének két asztaláról kapja
és adja a híveknek az élet kenyerét”.[134] Ezért állandóan szem előtt kell tartani,
hogy Istennek az Egyház által a liturgiában olvasott és hirdetett
Igéje a vele egytermészetű céljához, az Eucharisztiához vezet.
Az igeliturgia
45. A Szinódussal együtt kérem, hogy az igeliturgiát mindig jól
készítsék elő és kellő módon végezzék. Éppen ezért nagyon ajánlom,
hogy a liturgiákban nagy figyelmet fordítsanak arra, hogy Isten
Igéjét jól felkészített lektorok olvassák. Soha ne feledjük, hogy
„amikor az Egyház olvassa a Szentírást, maga Isten beszél a
népéhez és a szavában jelenlévő Krisztus hirdeti az evangéliumot”.[135] Ha a
körülmények javallják, elhangozhat néhány bevezető szó, melyek
segítik a hívőket a jobb megértésben. Hogy Isten szavát jól
megértsük, egyházias lelkülettel és azzal a tudattal kell
hallgatnunk és befogadnunk, hogy egységben van az eucharisztikus
áldozattal. Ugyanis az Ige, amit hirdetünk és hallgatunk, a
megtestesült Ige (vö. Jn 1,14), és benső kapcsolatban van Krisztus
személyével és szentségi jelenlétével. Krisztus nem a múltban,
hanem a jelenünkben beszél, mert jelen van a liturgikus
cselekményben. A keresztény kinyilatkoztatás e szentségi
horizontján[136]
Isten Igéjének megismerése és tanulmányozása lehetővé teszi, hogy
jobban értékeljük, ünnepeljük és éljük az Eucharisztiát. Itt is a
maga teljes egészében megmutatkozik az állítás, mely szerint „aki
nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust”.[137]
E célból a hívőket – lelkipásztori kezdeményezésekkel,
igeliturgiákkal és imádságos olvasással (lectio divina) – segíteni
kell abban, hogy értékelni tudják a Szentírásnak a szentmise
olvasmányaiban rejlő kincseit. Továbbá ne feledkezzünk meg az
imádság hagyományos formáinak: az Imaórák Liturgiája – főként a
Laudes, a Vesperás, a Kompletórium – és a Vigíliák imádkozásának
támogatásáról. A zsoltárok imádkozása, a szentírásolvasás és a
zsolozsma nagy hagyománya elvezethet a Krisztus-esemény és az
üdvösség rendjének elmélyült megtapasztalásához, mely
gazdagíthatja az eucharisztikus ünneplés megértését és a benne
való részvételt.[138]
A homília
46. Isten Igéjének fontosságával kapcsolatban merül föl a homília
minősége javításának szükségessége. A homília ugyanis „a
liturgikus cselekmény része”;[139] az a feladata, hogy segítse Isten
Igéjének teljesebb megértését és hatékony megvalósítását a hívők
életében. Ezért a fölszentelt szolgáknak „a Szentírás megfelelő
ismeretére támaszkodva gondosan elő kell készíteniük a homíliát”.[140] Kerüljék az
elvont vagy teljesen általánosságokban mozgó homíliát. Kérem
azokat, akik homíliát mondanak, hogy Isten hirdetett Igéjét
szorosan kössék össze a szentségi ünnepléssel[141] és a közösség életével, oly
módon, hogy Isten Igéje valóban támasza és élete legyen az
Egyháznak.[142]
Ezért gondolni kell a homília oktató és buzdító céljára.
Alkalmasnak látszik ezért, hogy a hároméves olvasmányrendből
kiindulva jól meggondolt tematikus homíliákat mondjanak végig a
liturgikus éven, tárgyalva a keresztény hit nagy témáit, a
Tanítóhivatal tekintélyével a Katolikus Egyház Katekizmusában s
legutóbb a Kompendiumban javasolt négy pillérre támaszkodva:
hitvallás, keresztény misztérium ünneplése, élet Krisztusban,
keresztény imádság.[143]
Az áldozati adományok
oltárhoz vitele
47. A Szinódusi Atyák fölhívták a figyelmet az áldozati adományok
átadására is. Nem egyszerű „közjátékról” van szó az igeliturgia és
az áldozati liturgia között, amit egyébként az is kizár, hogy a
szentmise két részből álló egyetlen cselekmény. Ez az alázatos és
egyszerű gesztus nagy jelentőségű: az oltárhoz vitt kenyérben és a
borban Krisztus az egész teremtést átveszi, hogy átformálja és
bemutassa az Atyának.[144]
Az oltárhoz visszük a világ minden szenvedését és fájdalmát is,
azzal a bizonyossággal, hogy mindez értékes Isten szemében. E
cselekménynek nincs szüksége oda nem való bonyolításokra ahhoz,
hogy hiteles tartalmát át lehessen élni. Lehetővé teszi annak az
eredeti részvételnek a megvalósítását, melyet Isten vár az
embertől, hogy vigye végbe az isteni művet önmagában, és így adja
meg teljes értelmét az emberi munkának, mely az eucharisztikus
ünneplés által egyesül Krisztus megváltó áldozatával.
Az eucharisztikus ima
(a szentmise kánonja)
48. Az eucharisztikus ima (a szentmise kánonja) „az ünneplés
középponti és csúcsmozzanata”.[145] Jelentősége megérdemli, hogy megfelelően
hangsúlyozzuk. A misekönyvben található különféle eucharisztikus
imák az Egyház élő hagyományából valók, és kimeríthetetlen
teológiai és spirituális gazdagság jellemzi őket. A hívőknek el
kell jutniuk oda, hogy megfelelően tudják értékelni ezeket. A
Római Misekönyv Általános Rendelkezései segítenek ebben, mert
felsorolják az összes eucharisztikus ima alapvető elemeit:
hálaadás, akklamáció, epiklészisz, az alapítás elbeszélése,
konszekráció, megemlékezés, felajánlás, közbenjárás és záró
doxológia.[146]
Megvilágosodik az eucharisztikus lelkiség és a teológiai reflexió,
ha szemléljük az átváltoztatásban a Szentlélek segítségül hívása
és az alapítás elbeszélése közötti mélységes egységet,[147] amelyben
„megtörténik az áldozat, melyet maga Krisztus alapított az utolsó
vacsorán”.[148]
Ugyanis „az Egyház különleges hívással kéri a Szentlélek hatalmát,
hogy az emberektől fölajánlott adományok konszekráltassanak, azaz
Krisztus testévé és vérévé váljanak, és hogy a szeplőtelen
áldozat, amit a szentáldozásban kapnak, üdvösségére váljon
azoknak, akik részesednek benne.”[149]
A békecsók
49. Az Eucharisztia természete szerint a béke szentsége. Az
eucharisztikus misztérium e dimenziója a liturgikus ünneplésben
külön is kifejezést nyer a békecsókváltás szertartásában.
Kétségtelenül nagyon értékes jelről van szó (vö. Jn 14,27). A mi
korunkban, melyet annyi konfliktus terhel, e cselekmény már csak a
közösségi érzés szempontjából is különlegesen fontos, mert az
Egyház egyre inkább sajátos feladatának tekinti, hogy kérje az
Úrtól a béke és az egység ajándékát önmaga és az egész emberi
család számára. A béke vágya elfojthatatlanul jelen van mindenki
szívében. A béke és a megbékélés minden jóakaratú ember lelkéből
fölszálló szavának szószólója az Egyház, és ahhoz fordul, aki „a
mi békénk” (Ef 2,14) és aki meg tudja békéltetni a népeket és
személyeket akkor is, ha az emberi próbálkozások zátonyra
futottak. Innen érthető az az intenzitás, amit gyakran lehet
érezni a liturgikus ünneplésben a béke átadásakor. Mindazonáltal a
Püspöki Szinóduson hangsúlyozták, hogy e cselekményt korlátok
között kell tartani, mert túlzó formákat ölthet és kavarodást
támaszthat a közösségben éppen a szentáldozás előtt. Jó
emlékeztetnünk arra, hogy semmit nem von le e cselekmény
értékéből, ha megtartjuk az ünneplés légköréhez illő józanságot,
például úgy, hogy a béke átadását a közvetlen mellettünk állókra
korlátozzuk.[150]
Az áldoztatás és a
szentáldozás
50. Az ünneplés egy másik mozzanata, melyre figyelni kell, a
szentáldozás kiosztása és fogadása. Kérek mindenkit, különösen a
fölszentelt szolgákat és azokat, akik megfelelő fölkészítés után
valós szükséghelyzetben fölhatalmazást kaptak az áldoztatásra,
hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ez a cselekmény a
maga egyszerűségében feleljen meg a szentségben jelenlévő Úr
Jézussal való személyes találkozás értékének. Ami az előírásos
áldoztatást illeti, itt csak utalok az ide vonatkozó
dokumentumokra.[151]
Minden keresztény közösség hűségesen tartsa magát az érvényben
lévő szabályokhoz, meglátva bennük annak a hitnek és szeretetnek a
kifejezését, mellyel valamennyien tartozunk e magasztos
Szentségnek. Továbbá ne mulasszuk el az áldozás utáni hálaadás
drága idejét: egy megfelelő ének éneklése mellett nagyon hasznos
lehet a szent csend megtartása is.[152]
Ezzel kapcsolatban szeretném fölhívni a figyelmet egy olyan
lelkipásztori problémára, mely napjainkban gyakran előfordul. Arra
gondolok, hogy bizonyos körülmények között, például nászmiséken,
gyászmiséken vagy hasonló alkalmakkor a gyakorló hívőkön kívül
olyanok is jelen vannak az ünneplésen, akik már évek óta nem
áldoztak vagy esetleg olyan helyzetben vannak, hogy nem
áldozhatnak. Máskor más keresztény felekezethez vagy más valláshoz
tartozó személyek vannak jelen. Hasonló helyzetek adódhatnak a
turisták által látogatott templomokban, főként a nagy városokban.
Érthető, hogy ilyenkor meg kell találni a módját, hogy mindenki
figyelmét fölhívják a szentáldozás jelentőségére és a szentáldozás
feltételeire. Ahol viszont olyan helyzet alakul ki, amelyben nem
lehet biztosítani az Eucharisztia kellő tiszteletét, meg kell
gondolni, hogy az eucharisztikus ünneplés helyett nem igeliturgiát
kellene-e inkább tartani.[153]
Az elbocsátás: „Ite,
missa est”
51. Végül szeretnék arról szólni, amit a Szinódusi Atyák az
eucharisztikus ünneplés végén elhangzó elbocsátásról mondtak. Az
áldás után a diakónus vagy a pap a népet e szavakkal bocsátja el:
Ite, missa est. E köszöntésben benne foglaltatik az ünnepelt
szentmise és a keresztény világi küldetése közötti kapcsolat. Az
ókorban a „missa” egyszerűen „elbocsátást” jelentett, de a
keresztény használatban egyre mélyebb jelentést nyert. Az
„elbocsátás” ezt a jelentést kapta: „küldetés”. E köszöntés
összefoglaló módon fejezi ki az Egyház missziós természetét.
Azonban hasznos segíteni Isten népét abban, hogy az egyházi
életnek ezen alkotó elemét azáltal is elmélyíthesse, hogy a
liturgiából erre késztetést kap. Hasznos lehet tehát a népért
mondott könyörgések és a záró áldás olyan új szövegeit készíteni
és jóváhagyatni, melyek kifejezik ezt a kapcsolatot.[154]
Tevékeny részvétel
Hiteles részvétel
52. A II. Vatikáni Zsinat joggal különös hangsúlyt helyezett
Isten népének az eucharisztikus ünneplésben való tevékeny, teljes
és gyümölcsöző részvételére.[155] Kétségtelen, hogy az elmúlt évek
megújulása jelentős haladást hozott a Zsinati Atyák által óhajtott
irányban. Mindazonáltal nem szabad eltitkolnunk a tényt, hogy néha
bizonyos értetlenség mutatkozik éppen e részvétel tartalma körül.
Ezért világossá kell tennünk, hogy e szavak nem egyszerű külső
aktivitásra utalnak az ünneplés során. Valójában a zsinat által
óhajtott tevékeny részvételt lényegretörőbben kell értenünk az
ünnepelt misztérium és a mindennapi élettel való kapcsolatának
tudatosabb felfogásából kiindulva. Változatlanul érvényben van a
Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció ajánlása, mely
buzdította a híveket, hogy az eucharisztikus liturgián ne „mint
idegenek vagy néma szemlélők” legyenek jelen, hanem „tudatosan,
teljesen és tevékenyen vegyenek részt a szent cselekményben”.[156] A Zsinat a
reflexiót kibontva folytatta: a hívek „tanuljanak Isten igéjéből,
merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát
Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem
vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani és
napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítő
Krisztus segítségével”.[157]
A részvétel és a papi
szolgálat
53. A liturgikus cselekmény szépsége és összhangja fontos
kifejezést nyer a rendben, mely szerint mindenki hivatott a
tevékeny részvételre. Ez magával hozza az ünneplésbe foglalt
szerepek hierarchiájának elfogadását. Jó emlékeztetni arra, hogy a
tevékeny részvétel önmagában nem azt jelenti, hogy valami
különleges szolgálatot kell végezni. Mindenekelőtt nem használna a
hívők tevékeny részvétele ügyének a zűrzavar, mely az egyházi
közösségben a kire-kire tartozó, különböző feladatokra vonatkozó
megkülönböztetési képesség hiányából támadna.[158] Különösen fontos, hogy
világos legyen a pap sajátos feladata. Az Egyház hagyománya
szerint ő az, aki nem helyettesíthető abban, hogy vezesse az egész
eucharisztikus ünneplést az első köszöntéstől a befejező áldásig.
A szentelés erejéből fakadóan ő jeleníti meg Jézus Krisztust, az
Egyház fejét és a maga sajátos módján magát az Egyházat is.[159] Ugyanis minden
eucharisztikus ünneplést a püspök vezet „személyesen, vagy
munkatársai, a papok által”.[160] A pap mellett segédkezik a diakónus,
akinek az ünneplésben van néhány saját feladata: előkészíti az
oltárt és szolgál a papnak, hirdeti az evangéliumot, esetleg
homíliát mond, előimádkozza a híveknek az egyetemes könyörgés
szándékait és áldoztatja a híveket.[161] Az Ordo szentségéhez kötött e
szolgálatokhoz kapcsolódóan más szolgálatok is vannak, melyeket
dicséretes módon szerzetesek vagy fölkészült világi hívők
végeznek.[162]
Az eucharisztikus
ünneplés és az inkulturáció
54. A II. Vatikáni Zsinat alapvető megállapításaiból kiindulva
többször is hangsúlyozva lett a hívők tevékeny részvételének
jelentősége az eucharisztikus áldozatban. E részvétel elősegítése
érdekében teret lehet adni bizonyos körülmények és különböző
kultúrák sajátosságaihoz való alkalmazkodásnak.[163] A történt visszaélések nem
homályosítják el ennek az alapelvnek a fényét, melyhez igazodni
kell Krisztus ugyanazon misztériumát különböző kulturális
helyzetekben élő és ünneplő Egyháza valós szükségletei szerint. Az
Úr Jézus ugyanis épp a megtestesülés misztériumában, mivel
tökéletes emberként asszonytól született (vö. Gal 4,4), közvetlen
kapcsolatba került nemcsak az Ószövetségen belüli, hanem az összes
népekben élő várakozásokkal is. Ezzel megmutatta, hogy Isten a
saját életközegünkben akar velünk találkozni. Éppen ezért, hogy a
hívők hatékonyabban vehessenek részt a szent misztériumokban,
hasznos az inkulturáció folyamatának elindítása az eucharisztikus
ünneplés keretében, szemmel tartva a Római Misekönyv Általános
Rendelkezései által fölajánlott alkalmazkodás lehetőségeit.[164] E
lehetőségeket az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak
Varietates legitimae IV. instrukciója (1994. I. 25.),[165] és II. János
Pál pápának az Ecclesia in Africa, Ecclesia in America, Ecclesia
in Asia, Ecclesia in Oceania és Ecclesia in Europa kezdetű
szinódus utáni buzdításai szerint kell értelmezni.[166] Erre vonatkozóan ajánlom a
Püspöki Konferenciáknak, hogy a korábban kiadott kritériumok és
eligazítások és az új alkalmazások között kiegyensúlyozottan
járjanak el,[167]
mindig összhangban az Apostoli Szentszékkel.
A „tevékeny
részvétel” személyes feltételei
55. A hívők szent szertartásban való tevékeny részvételével
kapcsolatban a Szinódusi Atyák kiemelték a személyi feltételeket
is, melyek a gyümölcsöző részvételhez ki-ki számára szükségesek.[168] E feltételek
egyike kétségtelenül az állandóan megtérő lelkület, melynek
jellemeznie kell minden hívő életét. Nem várhatunk tevékeny
részvételt az eucharisztikus liturgiában, ha felszínesen vagyunk
jelen, anélkül, hogy előbb megvizsgálnánk a saját életünket. E
belső felkészültséget elősegíti például az összeszedettség és a
csend, legalább néhány perccel a liturgia kezdete előtt, a böjt,
és amikor szükséges, a szentgyónás. Az Istennel megbékélt szív
alkalmassá tesz az igazi részvételre. Arra is föl kell hívni a
hívők figyelmét, hogy lehetetlen a szent misztériumokban való
tevékeny részvétel, ha ugyanakkor nem vesznek részt tevékenyen a
teljes egyházi életben, mely magában foglalja a missziós feladatot
is, hogy Krisztus szeretetét bevigyék a társadalomba.
Kétségtelen, az Eucharisztiában akkor részesedünk teljesen, amikor
személyesen az oltárhoz járulunk szentáldozáshoz.[169] Mindazonáltal ügyelni kell
arra, hogy e jogos megállapítás ki ne alakítson bizonyos
automatizmust a hívők között, mintha abból a tényből fakadóan,
hogy valaki a liturgia idején a templomban tartózkodik, joga,
netán kötelessége volna az Eucharisztia asztalához járulni. A
szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas
és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen
körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés
vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János
Pál pápa emlékeztetett,[170]
és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak.[171]
Nem katolikus
keresztények részvétele
56. A részvétellel kapcsolatban föltétlenül szólnunk kell azon
egyházak vagy egyházi közösségek keresztényeiről, akik nincsenek
teljes közösségben a katolikus Egyházzal. Ezzel kapcsolatban el
kell mondanunk, hogy az Eucharisztia és az Egyház egysége közötti
benső kapcsolat egyrészt felébreszti bennünk a forró vágyat, hogy
egy napon az összes krisztushívővel együtt ünnepelhessük az isteni
Eucharisztiát, és így majd láthatóan kifejezhessük annak az
egységnek a teljességét, melyet Krisztus tanítványai számára kért
(vö. Jn 17,21). Másrészt a tisztelet, mellyel tartozunk Krisztus
teste és vére szentségének, megakadályozza, hogy egyszerű
„eszközt” csináljunk belőle, melyet különbségtételek nélkül
használunk az egység elérése érdekében.[172] Az Eucharisztia ugyanis
nemcsak a Jézus Krisztussal való személyes közösségünket fejezi
ki, hanem magában foglalja az Egyházzal való teljes communiót is.
Ezért ez az az indíték, mely miatt fájdalommal, de nem
reménytelenül kérjük a nem katolikus keresztényeket, hogy értsék
meg és tartsák tiszteletben a Bibliára és a hagyományra támaszkodó
meggyőződésünket. Mi úgy tartjuk, hogy az eucharisztikus közösség
és az egyházi közösség oly bensőségesen összetartozik, hogy
általánosságban lehetetlenné teszik az egyikhez járulást a másik
nélkül nem katolikus keresztények esetében. Még nagyobb
érzéketlenség volna egy valóságos és szoros értelemben vett
koncelebráció a katolikus Egyházzal teljes közösségben nem lévő
Egyházak és Egyházi Közösségek szolgáival. Mindazonáltal igaz
marad, hogy az örök üdvösségre való tekintettel megvan a lehetőség
arra, hogy egyes nem katolikus keresztényeket az Eucharisztiához,
a bűnbánat szentségéhez és a betegek kenetéhez bocsássunk. Ez
pontos föltételekkel körülírt, meghatározott és kivételes
helyzeteket tételez föl.[173]
E föltételeket világosan fölsorolja a Katolikus Egyház Katekizmusa[174] és annak
Kompendiuma,[175]
melyeket mindenkinek hűségesen meg kell tartania.
Részvétel a
tömegtájékoztató eszközök segítségével
57. A kommunikációs eszközök hatalmas fejlődése következtében az
utóbbi évtizedekben a „részvétel” sokkal tágabb jelentést kapott,
mint korábban. Valamennyien örömmel ismerjük el, hogy ezek az
eszközök az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban is új
lehetőségeket kínálnak.[176]
Ez a lehetőség az e szektorban dolgozó lelkipásztori
munkatársaktól sajátos előkészületet és élő felelősségérzetet
követel. Ugyanis a televízióban közvetített szentmise
elkerülhetetlenül minta jelleget ölt. Ezért különleges figyelmet
kell fordítani arra, hogy az ünneplés méltó helyen és jó
előkészítés után a liturgikus szabályok betartásával történjék.
Ami pedig a kommunikációs eszközök által lehetővé tett részvételt
illeti, aki az ilyen adásokat nézi, annak tudnia kell, hogy rendes
körülmények között nem tesz eleget a szentmisén való részvétel
kötelezettségének. A képek ugyanis megjelenítik a valóságot, de
önmagukban nem reprodukálják.[177] Amennyire dicsérendő, hogy öregek és
betegek rádiós és televíziós közvetítés által vesznek részt ünnepi
szentmisén, ugyanez nem mondható el arról, aki az ilyen
közvetítésekre hivatkozva föl akarná menteni magát a templomba
menéstől, hogy az Egyház élő közösségében vegyen részt
eucharisztikus ünneplésben.
A betegek „tevékeny
részvétele”
58. Tekintettel azok állapotára, akik egészségi vagy életkori
okokból nem tudnak elmenni a templomba, szeretném az egész egyházi
közösség figyelmét fölhívni arra, hogy lelkipásztori feladat lelki
segítséget nyújtani a betegeknek, akár otthon, akár kórházakban. A
Püspöki Szinódus többször is visszatért erre a témára. Gondoskodni
kell arról, hogy e testvéreink gyakran áldozhassanak, s ily módon
erősítve kapcsolatukat a megfeszített és föltámadott Krisztussal,
érezhessék, hogy teljesen beletartoznak az Egyház életébe és
küldetésébe azáltal, hogy Urunk áldozatával egyesülve fölajánlják
saját szenvedésüket. Különös figyelmet érdemelnek a fogyatékosok;
amennyiben állapotuk ezt megengedi, a keresztény közösségnek
segítenie kell, hogy a kultusz helyén vehessenek részt az
ünneplésben. Gondoskodni kell arról, hogy a szakrális épületekből
eltávolítsák az esetleges építészeti akadályokat, melyek
lehetetlenné teszik a fogyatékosok bejutását. Végül, amennyire
lehetséges, biztosítani kell a megkeresztelt és megbérmált értelmi
fogyatékosok bejutását, ők ugyanis az Eucharisztiát a család és az
őket körülvevő közösség hitében is fogadják.[178]
A börtönben lévőkre
fordított figyelem
59. Az Egyház spirituális hagyománya Krisztus kifejezett szavaira
támaszkodva (vö. Mt 25,36) a börtönben lévők meglátogatását az
irgalmasság testi cselekedetei között tartja számon. Az ilyen
helyzetben lévőknek különösen szükségük van arra, hogy maga az Úr
meglátogassa őket az Eucharisztia szentségében. Az egyházi
közösség közelségének megtapasztalása és a szentáldozás az életnek
egy ilyen különleges és fájdalmas időszakában minden bizonnyal
segít a hit útját járni, és később is a személy teljes szociális
rehabilitálásában. A szinódusi gyűlés kívánságainak megfelelően
kérem az egyházmegyéket, keressék a módját, hogy a lehetőségek
határai szerint fordítsanak energiát a lelkipásztori szolgálatban
a rabok lelki gondozására.[179]
Az elvándorlók és az
Eucharisztiában való részvétel
60. A Szinódus, érintve azok problémáját, akik különböző okokból
kénytelenek elhagyni a saját földjüket, különös hálával fordult
azok felé, akik az elvándorlók lelkipásztori gondozásával
foglalkoznak. Különös figyelmet kell fordítani azokra az
elvándorlókra, akik keleti katolikus egyházakhoz tartoznak, és
hazájuk elhagyásának gondjához kapcsolódik az a nehézség is, hogy
nem tudnak a saját szertartásuk szerint részt venni a liturgiában.
Éppen ezért ahol csak lehetséges, saját szertartásukhoz tartozó
papok szolgálatát engedélyezni kell számukra. Kérem a püspököket,
minden esetben Krisztus szeretetével fogadják ezeket a
testvéreket. A más szertartáshoz tartozó hívőkkel való találkozás
alkalom lehet a kölcsönös gazdagodásra. Külön is gondolok arra a
segítségre, amely elsősorban a klérus számára adódhat a különböző
hagyomány megismeréséből.[180]
A nagy koncelebrációk
61. A szinódusi gyűlés megfontolás tárgyává tette azon nagy
ünnepeken történő részvétel minőségét, amikor rendkívüli
körülmények között nemcsak igen sok hívő van jelen, hanem sok pap
is koncelebrál.[181]
Egyrészt könnyű fölismerni ezen alkalmak értékét, különösen amikor
a püspök vezeti a liturgiát papsága és diakónusai körében.
Másrészt ilyen körülmények között problémák jelentkezhetnek a
papság egységének látható kifejezésében, különösen a szentmise
kánonjában és az áldoztatáskor. El kell kerülni, hogy ezek a nagy
koncelebrációk szétszóródást váltsanak ki. Ehhez megfelelő
eszközökkel és szervezéssel kell biztosítani a kultusz helyét, oly
módon, hogy lehetőséget nyújtsunk a papoknak és a híveknek a
teljes és valós részvételre. Mindenesetre szem előtt kell tartani,
hogy kivételes koncelebrációkról van szó és azok alkalmát a
rendkívüli helyzetekre kell korlátozni.
A latin nyelv
62. A mondottakkal nem akarjuk beárnyékolni e nagy liturgiák
értékét. Különösen gondolok most a ma egyre gyakoribb nemzetközi
találkozók szentmiséire. Ezeket megfelelően értékelni kell. Ahhoz,
hogy az Egyház egyetemességét és egységét jobban kifejezzük, a
Püspöki Szinódus javaslatait követve, összhangban a II. Vatikáni
Zsinat útmutatásaival[182]
– az olvasmányokat, a homíliát és a hívek közös könyörgését kivéve
-, jó, ha az ilyen szentmiséket latin nyelven végzik; ugyanígy
latinul imádkozzák az Egyház hagyományának legismertebb
imádságait,[183] és
esetleg a gregorián ének tételeit. Még általánosabban kérem, hogy
a leendő papokat a szemináriumi évektől kezdve készítsék föl arra,
hogy értsék és végezni tudják a szentmisét latinul, továbbá, hogy
használni tudják a latin szövegeket és énekelni tudják a
gregoriánt; ne mulasszák el megtanítani a híveknek latinul a
legáltalánosabb imádságokat és a liturgia bizonyos részeinek
gregorián énekeit.[184]
Eucharisztikus
ünneplések kis csoportokban
63. Ezektől nagyon különböző az a helyzet, amikor bizonyos
lelkipásztori körülmények között éppen a tudatosabb, tevékenyebb
és gyümölcsözőbb részvétel érdekében kedvelik a kiscsoportos
szentmiséket. Elismerve az ilyen megoldás nevelő értékét,
hangsúlyoznunk kell, hogy összhangban kell lenniük az egyházmegye
lelkipásztori tervének egészével. Ugyanis az ilyen megoldások
elveszítenék nevelő jellegüket, ha a részegyház életével szemben
vagy azzal párhuzamosan gondolnák el. Ezzel kapcsolatban a
Szinódus kiemelt néhány kritériumot, melyekhez tartanunk kell
magunkat: a kis csoportoknak a közösség egységesülését és nem
széthullását kell szolgálniuk; ennek a konkrét gyakorlatban
érvényesülnie kell; e csoportoknak hozzá kell járulniuk az egész
közösség gyümölcsöző részvételéhez, s amennyire csak lehetséges,
meg kell őrizniük az egyes családok liturgikus életének egységét.[185]
A benső részvétellel átélt ünneplés
A misztériumokba
beavató (müsztagogikus) katekézis
64. Az Egyház nagy liturgikus hagyománya tanítja, hogy a
gyümölcsöző részvételhez elengedhetetlen, hogy személyesen
megfeleljünk az ünnepelt misztériumnak azáltal, hogy fölajánljuk
Istennek a saját életünket, egyesítve Krisztus áldozatával az
egész világ üdvösségéért. Éppen ezért a Püspöki Szinódus
ajánlotta: gondoskodjunk arról, hogy a hívekben a belső
fölkészültség összhangban legyen a cselekményekkel és a szavakkal.
Ha ez hiányozna, bármilyen elevenek volnának is a szentmiséink,
fenyegetne a merő ritualizmus veszélye. Éppen ezért olyan nevelést
kell előmozdítani, mely az eucharisztikus hitben fölkészíti a
hívőket arra, hogy személyesen éljék át azt, amit ünneplünk.
Fontosságára való tekintettel, melyek lehetnek e személyes és
tudatos részvételre nevelés megfelelő eszközei? A Szinódusi Atyák
egyhangúan mutattak rá a misztériumokba beavató katekézis útjára,
mely a híveket egyre inkább beavatja az ünnepelt misztériumokba.[186] Az ünneplés
művészete és a tevékeny részvétel közötti kapcsolat érdekében
mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy „az Eucharisztiáról
szóló legjobb katekézis maga a jól ünnepelt Eucharisztia”.[187] A liturgiának
ugyanis természete szerint megvan a maga nevelő hatása arra, hogy
bevezesse a híveket az ünnepelt misztérium megismerésébe. Éppen
ezért az Egyház ősi hagyományában a keresztény fölkészítés –
anélkül, hogy elhanyagolták volna a hit tartalmának rendszeres
oktatását – mindig tapasztalati jellegű volt, s benne meghatározó
volt a hiteles tanúk által hirdetett Krisztussal való eleven és
meggyőző találkozás. Ebben az értelemben a tanú az, aki elsősorban
bevezet a misztériumokba. Az ilyen találkozás kétségtelenül
elmélyül a katekézisben, s forrását és csúcspontját az
eucharisztikus ünneplésben találja meg. A keresztény tapasztalat
ezen alapvető struktúrájából következik egy, a misztériumokba
beavató út, amelyen három elemnek jelen kell lennie:
a) Mindenekelőtt a szertartásoknak az üdvöthozó események
fényében történő magyarázatáról van szó, az Egyház élő
hagyományával összhangban. Az eucharisztikus ünneplés végtelen
gazdagságában állandó hivatkozások történnek az üdvtörténetre. A
megfeszített és föltámadott Krisztusban mi valóban megkaptuk az
egész valóságot összefoglaló középpont ünneplését (vö. Ef 1,10). A
keresztény közösség kezdettől fogva az egész ószövetségi
előtörténettel kapcsolatban olvasta Jézus életének és különösen a
húsvéti misztériumnak az eseményeit.
b) A misztériumokba beavató katekézisnek ezután be kell vezetnie
a jelenlévőket a szertartásokban előforduló jelek értelmébe. Ez a
feladat különösen sürgető egy technikával annyira átitatott
korban, mint a miénk, melyben fenyeget a veszedelem, hogy
elveszítjük a jelek és szimbólumok felfogásának képességét. E
müsztagogikus katekézis nem egyszerűen információt ad át, hanem
föl kell ébresztenie és nevelnie kell a hívők érzékenységét a
jelek és cselekmények nyelvének értésére, melyek a szavakkal
együtt alkotják a szertartást.
c) Végül a misztériumokba beavató katekézisnek be kell mutatnia,
mit jelentenek a szertartások a keresztény élet számára, annak
minden dimenziójában: a munkában és elkötelezettségben, a
gondolkodásban és érzelmekben, a tevékenységben és a pihenésben. A
müsztagogikus képzés része annak megvilágítása, hogy a
szertartásban ünnepelt misztériumok kapcsolatban vannak a hívők
missziós felelősségével. Ezért a müsztagógia végeredménye annak
tudata, hogy az ünnepelt szent misztériumok lassanként átalakítják
az életet. Egyébként az egész keresztény nevelés célja a hívő „új
emberré”, felnőtt hitre formálása, mely képessé teszi arra, hogy
környezetében tanúságot tegyen az őt éltető keresztény reményről.
Ahhoz, hogy egyházi közösségeinkben egy ilyen nevelő feladatot
meg tudjunk oldani, megfelelően fölkészített nevelőkre van
szükségünk. Kétségtelen, hogy Isten egész népének éreznie kell a
feladatát e nevelésben. Minden keresztény közösség arra hivatott,
hogy a hitben ünnepelt misztériumokba bevezető nevelés helye
legyen. E tekintetben a Szinódusi Atyák hangsúlyozták, hogy jobban
be kell vonni az Istennek szentelt élet, a lelkiségi mozgalmak és
egyesületek közösségeit, melyek sajátos karizmáikkal új lendületet
adhatnak a keresztény nevelésnek.[188] A Szentlélek a mi korunkban is árasztja
ajándékait, hogy támogassa az Egyház apostoli küldetését, melynek
feladata a hit terjesztése és az érett hitre való nevelés.[189]
Az Eucharisztia
iránti tisztelet
65. Hogy az eucharisztikus katekézis hatott a hívekre, annak
meggyőző jele, ha növekszik bennük a köztünk jelenlévő Isten
misztériuma iránti érzék. Ez az Eucharisztia iránti tisztelet
sajátos megnyilvánulásaiban mutatkozik meg, melyekbe a
misztériumokba történő beavatás során be kell vezetni a híveket.[190] Általában a
cselekmények és testtartások fontosságára gondolok, például a
térdre borulásra a szentmise kánonja alatti kiemelkedő
pillanatokban. Megőrizve a jelek törvényes különbözőségeit az
egyes kultúrákban, mindegyik elevenen fejezze ki annak tudatát,
hogy minden ünneplésben Isten végtelen fölsége előtt állunk, aki
alázatosan közeledik felénk a szentségi jelekben.
Szentségimádás és eucharisztikus jámborság
Benső kapcsolat az
ünneplés és az imádás között
66. A Szinódus egyik legkiemelkedőbb eseménye volt, amikor a
Szent Péter-bazilikában szentségimádást tartottunk. Ezzel az
imádságos cselekménnyel a Püspökök Gyűlése föl akarta hívni a
figyelmet – nemcsak szavakkal – az eucharisztikus ünneplés és a
szentségimádás közötti benső kapcsolat jelentőségére. Az Egyház
hitének e jelentőségteljes megnyilvánulásában az Egyház útjának –
melyet a II. Vatikáni Zsinat által szándékolt liturgikus megújulás
után tettünk meg – egyik fontos eleme látható. A megújulás első
lépései közben a szentmise és a szentségimádás belső kapcsolatát
nem elég világosan fogtuk föl.
Akkoriban elterjedt ellenvetés volt például, hogy az
eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem
azért, hogy együk. Valójában az Egyház imádságos tapasztalatának
fényében ez a szembeállítás minden alapot nélkülözött. Már Szent
Ágoston megmondta: „Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül, hogy
előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk”.[191] Az
Eucharisztiában ugyanis Isten Fia jön elénk és egyesülni akar
velünk; a szentségimádás nem egyéb, mint az eucharisztikus
ünneplés természetszerű fejleménye, ami nem más, mint az Egyház
imádásának legnagyobb tette.[192] Magunkhoz venni az Eucharisztiát annyit
jelent, hogy imádjuk azt, akit befogadunk. Éppen így és csak így
válunk eggyé Ővele, és bizonyos módon a mennyei liturgia szépségét
ízleljük. A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és
elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt. Ugyanis „csak
az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen
az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a
szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és
le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem
és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak
el minket.”[193]
A szentségimádás
gyakorlata
67. Ezért a Szinódusi Gyűléssel együtt nagyon ajánlom az Egyház
pásztorainak és Isten népének mind a személyes, mind a közösségi
szentségimádást.[194]
Igen nagy segítséget fog nyújtani egy erről szóló katekézis,
melyben megmagyarázzák a hívőknek ezen istentiszteleti cselekmény
jelentőségét, mely azután lehetővé teszi a liturgikus ünneplés
mélyebb és gyümölcsözőbb átélését. A lehetőség keretei között,
főként a nagyobb településeken jó lenne kijelölni templomokat vagy
kápolnákat a folyamatos szentségimádás helyéül. Emellett ajánlom,
hogy a katekézisben, különösen az első szentáldozásra való
fölkészítésben, ébresszék föl a kicsinyekben a Jézus társaságában
időzés iránti érzéket és ennek szépségét, s tanítsák őket csodálni
Jézus jelenlétét az Eucharisztiában.
Elismerésemet és bátorításomat szeretném kifejezni az Istennek
szentelt élet mindazon intézményeinek, melyeknek tagjai idejük
jelentős részét szentségimádással töltik. Ezzel ugyanis
mindenkinek példát adnak arra, hogy egy ember hogyan engedi
formálni önmagát az Úr valóságos jelenléte által. Ugyanígy
bátorítani akarom a hívők társulatait és egyesületeit, amelyek
sajátos feladatuknak tekintik a szentségimádást, s ezzel az egész
Egyház számára a szemlélődés kovászaként jelei annak, hogy
Krisztus az egyes emberek és a közösségek életének középpontja.
Az eucharisztikus
áhítat formái
68. A személyes kapcsolat, melyet egy-egy hívő ápol az
Eucharisztiában jelenlévő Jézussal, mindig az egyházi közösség
egészére utalja őt, táplálva benne annak tudatát, hogy Krisztus
testéhez tartozik. Ezért amellett, hogy egyes híveket hívok, hogy
találjanak időt az Oltáriszentség előtti imádságra, fontosnak
tartom buzdítani a plébániákat és a többi egyházi csoportokat,
hogy végezzenek közösségi szentségimádást. Természetesen az
eucharisztikus áhítat már meglévő formái mind megőrzik értéküket.
Gondolok például a szentséges körmenetekre, mindenekelőtt
Úrnapján, a negyvenórás szentségimádásra, a helyi, nemzeti és
nemzetközi eucharisztikus kongresszusokra és a többi hasonló
kezdeményezésre. A helyi körülményekhez alkalmazva és megfelelően
modernizálva, ma is érdemes gyakorolni ezeket az áhítat-formákat.[195]
A tabernákulum helye
a templomban
69. Az Eucharisztia őrzése és a Krisztus áldozatának szentsége
iránti tisztelet és imádás fontosságával kapcsolatban a Püspöki
Szinódus föltette a kérdést, hogy vajon templomainkban megfelelő
helyen van-e a tabernákulum.[196] A tabernákulum megfelelő helye ugyanis
segít fölismerni Krisztus valóságos jelenlétét az
Oltáriszentségben. Ezért a helynek, ahol őrzik a szentségi
színeket, könnyen felismerhetőnek kell lennie az örökmécsről is
mindazoknak, akik belépnek a templomba. E célból figyelembe kell
venni a templom építészeti adottságait: azokban a templomokban,
ahol nincs szentségi kápolna és megmaradt a főoltár a
tabernákulummal, továbbra is érdemes megtartani ezt a struktúrát
az Eucharisztia őrzése és imádása céljából, elkerülve azt, hogy a
celebráns székét a tabernákulum elé helyezzék. Új templomban jó a
szentély közelében kialakítani a szentségi kápolnát; ahol erre
nincs mód, tanácsos a tabernákulumot a szentélyben megfelelően
kiemelt helyre, az apszis zónájának középpontjába, vagy más jól
látható helyen elhelyezni. E körültekintő szabályozás emeli a –
művészileg is a legnagyobb gonddal megépített – tabernákulum
méltóságát. Nyilvánvalóan figyelembe kell venni mindazt, amit erre
vonatkozóan a Római Misekönyv Általános Rendelkezései mondanak.[197] E témakörben a
végső szót mindig a megyéspüspök mondja ki.
HARMADIK RÉSZ
AZ EUCHARISZTIA MISZTÉRIUM, AMELYET ÉLNÜNK
KELL
„Miként az élő Atya küldött és én az Atya
által élek,
úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni” (Jn 6,57)
A keresztény élet eucharisztikus formája
A lelki
istentisztelet – logiké latreía (Róm 12,1)
70. Az Úr Jézus, aki az igazság és a szeretet eledele lett
számunkra, amikor életének ajándékáról beszél, biztosít bennünket,
hogy „aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,51). De ez
az „örök élet” már ebben az időben elkezdődik azzal az
átváltoztatással, amelyet az eucharisztikus ajándék indít el
bennünk: „aki engem eszik, általam fog élni” (Jn 6,57). Jézus e
szavai megértetik velünk, hogy a „hitt” és „ünnepelt”
misztériumban olyan dinamizmus lakik, mely az Eucharisztiát új
élet forrásává teszi bennünk és alakítja a keresztény létet.
Amikor ugyanis magunkhoz vesszük Jézus Krisztus testét és vérét,
egyre felnőttebb és tudatosabb módon válunk az isteni élet
részeseivé. Itt is érvényes, amit Szent Ágoston a Vallomásaiban az
örök Logoszról, az élet eledeléről mond: kiemelve ennek az
eledelnek a különlegességét, a szent doktor úgy véli, hogy hallja:
„Én a nagyok eledele vagyok: növekedj és egyél engem. És nem én
fogok hasonlóvá válni hozzád, mint a tested eledele, hanem te
válsz hasonlóvá hozzám.”[198]
Ugyanis nem az eucharisztikus eledel alakul át bennünk, hanem
titokzatos módon mi alakulunk hasonlóvá Őhozzá. Krisztus úgy
táplál, hogy egyesít önmagával; „önmagába von be minket”.[199]
Az eucharisztikus ünneplés itt teljes erejében mutatkozik meg,
mint az egyházi lét forrása és csúcsa, amennyiben egyidejűleg
fejezi ki a logiké latreía, az új és végleges kultusz létrejöttét
és beteljesedését.[200]
Szent Pálnak a rómaiakhoz szóló szavai ebből a szempontból a
legösszefoglalóbb megfogalmazása annak, hogy az Eucharisztia
hogyan formálja át egész életünket Isten előtt kedves lelki
kultusszá: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok
testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen
szellemi hódolatotok” (Róm 12,1). Ebben a buzdításban fölmerül egy
új kultusz képe, a személynek az egész Egyházzal közösségben
történő teljes fölajánlása. Az Apostol testünk fölajánlását
sürgető szava hangsúlyozza egy, a testtől egyáltalán nem független
kultusz emberi konkrétságát. A szent Hippói Püspök is emlékeztet
ezzel kapcsolatban arra, hogy „ez a keresztények áldozata: sokan
vannak, s ugyanakkor egy testet alkotnak Krisztusban. Az Egyház e
misztériumot az oltár szentségével ünnepli, melyet a hívők jól
ismernek, s amely világosan mutatja, hogy amit fölajánl, abban
önmagát ajánlja föl.”[201]
A katolikus tanítás ugyanis állítja, hogy az Eucharisztia mint
Krisztus áldozata az Egyház és ezért a hívők áldozata is.[202] Az áldozat
(latinul sacrificium, ami annyit jelent, mint „szentté tett”)
sürgetése itt az egzisztenciális sűrűséget jelenti, amely benne
foglaltatik emberi valóságunk Krisztus által megvalósított
átformálásában (vö. Fil 3,12).
Az eucharisztikus
kultusz mindent átfogó hatékonysága
71. Az új keresztény kultusz a lét minden szempontját átfogja és
átformálja: „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást
tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). A
keresztény ember életének minden cselekedetében arra hivatott,
hogy igaz kultuszt nyújtson Istennek. Innen ölt formát a
keresztény élet bensőleg eucharisztikus természete. Az
Eucharisztia, amennyiben magában foglalja a hívő embert mindennapi
konkrétságában, napról napra lehetővé teszi az ember – aki
kegyelemből arra hivatott, hogy Isten Fiának képmása legyen –
fokozatos átalakulását (vö. Róm 8,29). Nincs semmi hitelesen
emberi dolog – gondolat és érzelem, szó és tett -, ami ne találná
meg az Eucharisztia szentségében a megfelelő formáját ahhoz, hogy
tökéletesen lehessen megélni. Itt merül fel a Krisztus által az
Eucharisztiával elhozott radikális újdonság teljes antropológiai
értéke: az istentisztelet az emberi életben nem zsugorítható
néhány különleges és magánéleti pillanatra, hanem természete
szerint arra irányul, hogy a személy minden összetevőjét áthassa.
Az Isten előtt kedves kultusz így új életstílussá válik, mely
minden körülmények között és minden apró részletet fölmagasztal,
ha Krisztushoz kapcsolódva, Istennek fölajánlott áldozatként élik
meg. Isten dicsősége az élő ember (vö. 1Kor 10,31). És az ember
élete Isten látása.[203]
„Iuxta dominicam
viventes” – a vasárnap szerint élni
72. Ez a radikális újdonság, melyet az Eucharisztiához az emberi
életbe, a keresztény lelkiismeretben kezdettől fogva
megmutatkozott. A hívők nagyon gyorsan felfogták azt a mélyreható
befolyást, melyet az eucharisztikus ünneplés gyakorolt
életstílusukra. Antiochiai Szent Ignác mondta ki ezt az igazságot,
amikor a keresztényeket úgy minősítette, mint „akik új reménységet
nyertek”, és úgy mutatta be őket, mint akik „a vasárnap szerint
élnek” (iuxta dominicam viventes).[204] A nagy antiochiai vértanú megfogalmazása
világosan mutatja az eucharisztikus valóság és a mindennapi
keresztény élet kapcsolatát. A keresztények sajátos szokása, hogy
– Szent Jusztinosz vértanú elbeszélése szerint[205] – a szombat utáni első
napon összegyűlnek Krisztus föltámadását ünnepelni, olyan tényező,
mely meghatározza a Krisztussal való találkozástól megújult
létformát. Szent Ignác formulája – „a vasárnap szerint élni”-
hangsúlyozza azt a mintajelleget is, amellyel ez a szent nap a hét
többi napja számára rendelkezik. A vasárnap ugyanis nemcsak abban
különbözik a többi naptól, hogy – mintegy bizonyos szünetként a
napok megszokott ritmusában – elmaradnak a megszokott
tevékenységek. A keresztények ezt a napot mindig a hét első
napjának tekintették, mert ezen emlékeztek meg a Krisztus által
elhozott radikális újdonságról. Ezért a vasárnap az a nap, melyen
a keresztény ember megtalálja létének azt az eucharisztikus
formáját, mely szerint e hivatásának megfelelően állandóan élnie
kell. „A vasárnap szerint élni” azt jelenti: a Krisztustól nyert
szabadulás tudatában élni, és úgy kibontakoztatni az életet, mint
Istennek fölajánlott áldozatot, mert Krisztus győzelme minden
ember bensőleg megújított életvitelében mutatkozik meg teljesen.
Megélni a vasárnap
parancsolatát
73. A Szinódusi Atyák ennek az új életelvnek a tudatában, melyet
az Eucharisztia olt bele a keresztény emberbe, minden hívő számára
megerősítették a vasárnap parancsolatának fontosságát, mint a
hiteles szabadság forrását ahhoz, hogy minden áldott nap úgy
tudjanak élni, ahogyan ünnepeltek „az Úr napján”. A hitélet
ugyanis veszélybe kerül, amikor már nem figyel arra, hogy részt
akarjon venni az eucharisztikus ünneplésen, melyen a húsvéti
győzelemről emlékezünk meg. A vasárnapi liturgikus összejövetelen
való részvétel a többi testvérekkel együtt, akikkel Jézus
Krisztusban egy testet alkotunk, a keresztény lelkiismeret
követelménye, s ugyanakkor a keresztény lelkiismeret formálója.
Elveszíteni a vasárnap, az Úr megszentelendő napja iránti érzéket,
annak jele, hogy elveszett a hiteles keresztény szabadság, az
Isten fiainak szabadsága iránti érzék.[206] Ezzel kapcsolatban drága kincsként
megmaradnak szeretett Elődöm, II. János Pál pápa megállapításai,
melyeket Dies Domini[207]
apostoli levelében a vasárnap keresztény dimenzióiról tett: a
vasárnap az Úr napja a teremtés műve alapján; Krisztus napja, mert
az új teremtés napja és a feltámadott Krisztus ajándékának, a
Szentlélek eljövetelének napja; az Egyház napja, mert a keresztény
közösség ekkor jön össze ünnepelni; az ember napja, mert az öröm,
a pihenés és a felebaráti szeretet napja.
Ez a nap tehát az elsődleges ünnepnap, amelyen minden keresztény
abban a környezetben, amelyben él, az idő értelmének hírnöke és
őrzője lehet. Ugyanis ebből a napból fakad a lét keresztény
értelme és az idő, a kapcsolatok, a munka, az élet és halál új
megélési módja. Jó dolog tehát, ha az Úr napján az egyházi
szervezetek a vasárnapi szentmise körül sajátosan keresztény
programokat szerveznek: baráti találkozókat, hitoktatási
alkalmakat gyermekeknek, fiataloknak és felnőtteknek,
zarándoklatokat, szeretetgyakorlatokat s különféle imádságos
alkalmakat. E jelentős értékek miatt – bármennyire a vasárnaphoz
tartozik a szombat este az első vesperástól kezdve, s ezen az
estén is eleget lehet tenni a vasárnapi misehallgatás
kötelezettségének – hangsúlyoznunk kell, hogy a vasárnap
megérdemli, hogy aznap szenteljük meg, hogy a végén ne legyen
belőle „Isten nélküli” nap.[208]
A pihenés és a munka
értelme
74. Végül nagyon határozottan emlékeztetnünk kell arra, hogy az
Úr napja a pihenés és a munkaszünet napja is. Nagyon óhajtjuk,
hogy ezt a polgári társadalom is ismerje el, úgy, hogy lehetőség
legyen a munkaszünetre büntető következmények nélkül. A
keresztények ugyanis nem a zsidó hagyomány szombatjától
függetlenül látták az Úr napjában a mindennapi munkától való
megpihenés napját. Ennek pontos jelentése volt, mert a munka
relativizálását jelentette, azt, hogy a munka célja az ember: a
munka van az emberért, és nem az ember a munkáért. Könnyű
észrevenni a védelmet, ami ebből az ember számára következik, aki
ezáltal kiemelkedik a rabszolgaság egyik formájából. Miként volt
már alkalmam kifejezni: „a munkának elsődleges jelentősége van az
ember önmegvalósítása és a társadalom fejlődése szempontjából,
ezért mindig a személy méltóságának tiszteletben tartásával és a
közjó szolgálatában kell megszervezni és végezni. Ugyanakkor
elengedhetetlen, hogy az ember ne legyen a munka rabszolgájává, ne
bálványozza, ne abban találja meg az élet végső és meghatározó
célját.”[209] Az
Istennek szentelt napon az ember megtalálja létének és munkás
tevékenységének értelmét.[210]
Pap nélküli vasárnapi
összejövetelek
75. Ha újra fölfedezzük a vasárnapi szentmise jelentőségét a
keresztény életben, magától fölvetődik a pap nélküli közösségek
problémája, akik számára lehetetlen a szentmise ünneplése az Úr
napján. Meg kell mondanunk, hogy nagyon különböző helyzetekkel
állunk szemben. A Szinódus mindenekelőtt azt ajánlja a híveknek,
hogy még áldozatok árán is próbáljanak meg eljutni az egyházmegye
olyan templomába, ahol biztosítva van pap jelenléte.[211] Ahol viszont a
nagy távolságok gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vasárnapi
szentmisén való részvételt, fontos, hogy a keresztény közösség
összegyűljön dicsérni az Urat és megemlékezni a neki szentelt
napról. Természetesen megfelelő oktatást kell kapniuk arról, hogy
mi különbség van a szentmise és a pap nélküli összejövetelek
között. Ebben az esetben az Egyház lelkipásztori gondoskodásának
abban kell kifejeződnie, hogy felügyel arra, hogy a diakónus vagy
az illetékes hatóság által megbízott világi hívő vezette
igeliturgia a Püspöki Konferencia által e célra megalkotott és
jóváhagyott szertartással történjék.[212] Emlékeztetek arra, hogy az Ordináriusok
jogköre áldoztatási felhatalmazást adni ilyen liturgiákhoz,
gondosan mérlegelve az ilyen engedély célszerűségét. Továbbá úgy
kell eljárni, hogy az ilyen összejövetelek ne támasszanak zavart a
pap és a szentségek egyházi életben betöltött központi szerepét
illetően. A világi hívők szerepének fontossága, akiket köszönet
illet a keresztény közösségnek tett szolgálataikért, soha nem
fedheti el a papok helyettesíthetetlen szolgálatát az Egyház
életében.[213]
Ezért éberen kell őrködni, hogy a papra váró közösségek ne adjanak
helyt olyan egyháztani véleményeknek, amelyek nem felelnek meg az
evangéliumi igazságnak és az Egyház hagyományának. Inkább legyenek
kiemelkedő imádságos közösségek, melyek azért könyörögnek, hogy
Isten küldjön számukra szíve szerinti papokat. Ezzel kapcsolatban
megindító, amit II. János Pál pápa 1979-ben a papoknak szóló
nagycsütörtöki levelében írt. Megemlékezett azokról a helyekről,
ahol a diktatórikus hatalom megfosztotta papjától a népet, s ők
egy templomban vagy kegyhelyen összejöttek, az oltárra helyezték a
megőrzött stólát, elimádkozták a szentmise szövegét, de „a
konszekráció helyén csöndet tartottak” annak bizonyságaként, hogy
„mennyire vágyták hallani azt a szót, amelyet hatásosan csak egy
pap ajkai tudnak kimondani”.[214] Éppen ezért, tekintettel az
eucharisztikus áldozatból fakadó páratlan jóra, kérem az összes
papot, hogy legyenek készek a lehető legtöbbször felkeresni a
rájuk bízott közösségeket, hogy nem maradjanak hosszú ideig a
szeretet e szentsége nélkül.
A keresztény lét
egyik eucharisztikus formája, az egyházi hovatartozás
76. A vasárnapnak mint az Egyház napjának fontossága felhívja
figyelmünket a benső kapcsolatra, amely Jézusnak a rossz és a
halál fölötti győzelme és a mi Egyházhoz, mint az Ő testéhez
tartozásunk között fennáll. Ugyanis az Úr napján minden keresztény
ember megváltott létének közösségi dimenzióját is megtalálja.
Részt venni a liturgikus cselekményben, magunkhoz venni Krisztus
Testét és Vérét, azt is jelenti, hogy egyre mélyebben és
bensőségesebben Hozzá tartozunk, aki értünk meghalt (vö. 1Kor
6,19; 7,23). Valóban, aki eszik Krisztusból, Őérte él. Az
eucharisztikus misztériummal kapcsolatban értjük meg a szentek
egyességének mély értelmét. A közösségnek mindig egyszerre van
horizontális és vertikális dimenziója: közösség Istennel és
közösség a testvérekkel. E két dimenzió titokzatosan találkozik az
eucharisztikus ajándékban. „Ahol lerombolják az Istennel való
közösséget, ami közösség az Atyával és a Fiúval és a
Szentlélekkel, az emberek közötti közösség gyökerét és forrását is
tönkreteszik. S ahol nem él az emberek közötti közösség, nem él és
nem igaz a Szentháromsággal való közösség sem.”[215] Ezért arra hivatva, hogy
Krisztus tagjai, tehát egymás tagjai is legyünk (vö. 1Kor 12,27),
ontológiailag a keresztségre alapuló és az Eucharisztiával táplált
valóságot alkotunk, olyan valóságot, mely igényli, hogy
közösségeink életében érzékelhető módon jelenjék meg.
A keresztény lét eucharisztikus formája kétségtelenül egyházi és
közösségi forma. Az egyházmegyék és plébániák által, melyek az
Egyházat hordozó struktúrák egy részterületen, minden hívő konkrét
tapasztalatot nyerhet Krisztus Testéhez tartozásáról. A
társulásoknak, egyházi mozgalmaknak, új közösségeknek – a
Szentlélektől korunk számára kapott eleven karizmáikkal – és az
Istennek szentelt élet intézményeinek feladata, hogy a maguk
sajátos módján segítsék a híveknek felfogni, hogy nem önmagukéi,
hanem az Úré ők (vö. Róm 14,8). A szekularizáció, melynek nem
véletlenül nagyon individualista jellege van, káros hatásait főleg
az elszigetelt és sehova nem tartozó személyekben fejti ki. A
kereszténység kezdetétől fogva társaságot jelentett, állandóan az
Ige hallgatásából, a szentmiséből és a Szentlélek indításaiból élő
kapcsolatok hálózatát jelenti.
Lelkiség és
eucharisztikus kultúra
77. A Szinódusi Atyák határozottan állították, hogy „a hívőknek
szüksége van arra, hogy mélyebben megértsék az Eucharisztia és a
mindennapi élet kapcsolatait. Az eucharisztikus lelkiség nem merül
ki a szentmisén való részvételben és az eucharisztikus
áhítatokban, hanem átfogja az egész életet.”[216] E megállapítás mindannyiunk
számára nagyon jelentős. El kell ismernünk, hogy az imént említett
szekularizáció egyik legsúlyosabb következménye a keresztény
hitnek a lét peremére szorítása, mintha az emberek konkrét élete
szempontjából teljesen jelentéktelen volna. A „mintha Isten nem
léteznék” életmód tévedése már mindenki előtt ott áll. Újra fel
kell fedeznünk, hogy Jézus Krisztus nem egyszerű magánmeggyőződés
vagy elvont tanítás, hanem valóságos személy, kinek jelenléte a
történelemben képes megújítani mindenki életét. Ezért az
Eucharisztiát mint az Egyház küldetésének és életének forrását és
csúcspontját lelkiséggé, „Lélek szerinti” életté (Róm 8,4; vö. Gal
5,16.25) kell lefordítani. Jelentőségteljes, hogy Szent Pál a
Rómaiakhoz írt levelének abban a részében, amelyben arra hív, hogy
az új, lelki kultuszt éljük, ugyanakkor felszólít a gondolkodás-
és életmód megváltoztatására: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem
gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi
az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a
tökéletes” (12,2). Így tehát a nemzetek Apostola hangsúlyozza az
igazi lelki kultusz és az új életfelfogás-életvitel közötti
kapcsolatot. A keresztény élet eucharisztikus formájának
integrális része a lelkület megújítása: „Akkor majd nem leszünk
éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő
álnokság minden szele magával sodor” (Ef 4,14).
Az Eucharisztia és a
kultúrák evangelizálása
78. A mondottakból következik, hogy az eucharisztikus misztérium
dialógusba állít a különféle kultúrákkal, de bizonyos értelemben
kihívást is jelent számukra.[217] El kell ismernünk ennek a lelki
kultusznak, a logiké latreíának interkulturális jellegét. Jézus
Krisztus jelenléte és a Szentlélek kiáradása olyan események,
amelyek folyamatosan képesek szembesülni minden kultúrával, hogy
evangéliumi értelemben megerjesszék azokat. Ez következésképpen
magával hozza az elszántságot, hogy meggyőződéssel támogassuk a
kultúrák evangelizálását annak tudatában, hogy Krisztus minden
ember és az egész emberi történelem igazsága. Az Eucharisztia
értékelési kritériuma mindannak, amivel egy keresztény a különböző
kulturális megnyilatkozásokban találkozik. E fontos folyamatban
megérthetjük, milyen jelentőségteljesek Szent Pál szavai, aki az
első Tesszaloniki levélben arra szólít, hogy „mindent vizsgáljatok
meg, és ami jó, azt tartsátok meg” (5,21).
Az Eucharisztia és a
világi hívők
79. Krisztusban, aki az Egyháznak, tulajdon Testének a Feje, az
összes keresztények „választott nemzetség, királyi papság, szent
nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” (1Pt 2,9), hogy annak
dicsőségét hirdessék, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos
világosságára. Az Eucharisztia mint megélendő misztérium,
mindannyiunknak saját életkörülményeink közepette felkínálja, hogy
egzisztenciális helyzeteinkben naponta éljük meg a keresztény
újdonságot. Ha az eucharisztikus áldozat táplálja és növeli
bennünk mindazt, amit a keresztségben – mely mindegyikünket
meghívott az életszentségre[218] – kaptunk, akkor ennek meg kell
mutatkoznia éppen azokban a helyzetekben és életállapotokban,
amelyben ki-ki él. Napról napra Isten előtt kedves kultusszá
válunk, ha életünket hivatásként éljük. A liturgikus
összejövetelből kiindulva maga az Eucharisztia szentsége kötelez,
hogy mindennapi életünkben minden Isten dicsőségére történjék.
Mivel a világ „szántóföld” (Mt 13,38), ahol Isten jó magként
helyezi el fiait, a világi hívők – a keresztség és bérmálás
kegyelméből és az Eucharisztiával megerősítve -, arra hivatottak,
hogy a Krisztus által hozott radikális újdonságot az élet
szokványos körülményei között éljék meg.[219] Ápolniuk kell magukban a
vágyat, hogy az Eucharisztia egyre mélyebben ivódjék bele
mindennapi életükbe, és tegye őket felismerhető tanúkká
munkahelyükön és az egész társadalomban.[220] Különös bátorítással
fordulok a családokhoz, hogy merítsenek indításokat és erőt ebből
a Szentségből. A férfi és a nő szeretete, az élet elfogadása, a
nevelés azok a kiváltságos helyek, melyeken az Eucharisztia meg
tudja mutatni, hogy át tudja formálni és beteljesedésre tudja
vinni a lét értelmét.[221]
A lelkipásztorok soha ne hagyjanak fel azzal, hogy támogassák,
neveljék és bátorítsák a világi híveket, hogy teljesen
életszentségre szóló hivatásuk szerint éljenek ebben a világban,
melyet Isten annyira szeretett, hogy a Fiát adta oda, hogy
üdvözüljön a világ (vö. Jn 3,16).
Az Eucharisztia és a
papi lelkiség
80. A keresztény lét eucharisztikus formája kétségkívül egész
különlegesen mutatkozik meg a papi életben. A papi lelkiség
bensőjében eucharisztikus. E lelkiség magva már a papszentelés
liturgiájában elhangzik a szentelő püspök szavaiban: „Vedd a szent
nép áldozati adományait az eucharisztikus áldozathoz. Fontold meg,
mit teszel, kövesd, amit ünnepelsz, alakítsd lelkedet az Úr
Krisztus keresztjének misztériumához.”[222] Hogy létének egyre inkább eucharisztikus
formája legyen, a papnak már a felkészülés éveiben és utána is
nagy teret kell biztosítania a lelki élet számára.[223] Arra hivatott, hogy
állandóan hiteles, istenkereső ember legyen, ugyanakkor maradjon
az emberek gondjai közelében. Az intenzív lelki élet teszi
lehetővé számára, hogy egyre mélyebb közösségbe kerüljön az Úrral,
és segíti, hogy át tudja adni magát Isten szeretetének; így lesz
az ő tanúja minden körülmények között, nehézségekben és sötét
órákban is. Ezért a Szinódusi Atyákkal együtt ajánlom a papoknak
„a naponkénti szentmisét, akkor is, ha nincsenek jelen hívek”.[224] Ez az ajánlás
elsősorban minden szentmise objektíven végtelen értékével van
összhangban; és indoka a páratlan lelki hatékonyság is, mert ha
figyelemmel és hittel élik át, a szentmise a szó legmélyebb
értelmében alakít, mert hasonlóbbá tesz Krisztushoz és megerősíti
a papot hivatásában.
Az Eucharisztia és az
Istennek szentelt élet
81. Az Eucharisztia és a különféle egyházi hivatások
kapcsolatának összefüggésében különösen felragyog „az Istennek
szentelt férfiak és nők prófétai tanúságtétele”, akik a
szentmisében és a szentségimádásban találják meg az erőt az
engedelmes, szegény és szűzi Krisztus radikális követéséhez”.[225] A szerzetesek
és szerzetesnők, bár sokféle szolgálatot végeznek a nevelésben, a
szegénygondozásban, a tanításban és a betegápolásban, tudják, hogy
életük fő célja „az isteni igazságok szemlélése és az állandó
egyesülés Istennel”.[226]
A lényeges szolgálat, amit az Egyház az Istennek szentelt élettől
vár, sokkal inkább a lét, mint a cselekvés rendjébe tartozik.
Ebben az összefüggésben szeretném kiemelni a szüzesség
tanúságtételének jelentőségét épp az Eucharisztia misztériumával
kapcsolatban. Ugyanis a papi cölibátussal való kapcsolat mellett
az eucharisztikus misztérium bensőséges kapcsolatot mutat az
Istennek szentelt szüzességgel, mert ez az Egyház kizárólagos
Krisztusnak ajándékozottságának a kifejezése, akit radikális és
termékeny hűséggel Vőlegényeként fogad.[227] Az Istennek szentelt
szüzesség indítékot és táplálékot talál az Eucharisztiában ahhoz,
hogy teljesen Krisztusnak ajándékozza magát. Ezenfelül bátorítást
és késztetést merít az Eucharisztiából, hogy a mi korunkban is
annak az ingyenes és termékeny szeretetnek legyen a jele, mellyel
Isten szereti az emberiséget. Végül sajátos tanúságtétele által az
Istennek szentelt élet objektíve hirdeti és elővételezi „a bárány
menyegzős lakomáját” (Jel 19,7.9), ami az egész üdvtörténet célja.
Ebben az értelemben az Istennek szentelt élet hatásos utalás arra
az eszkatologikus horizontra, melyre minden embernek szüksége van,
hogy helyesen tájolja be választásait és életre szóló döntéseit.
Az Eucharisztia és az
erkölcsi átalakulás
82. Ha fölfedezzük a keresztény lét eucharisztikus formájának a
szépségét, akkor reflektálnunk kell azokra az erkölcsi energiákra
is, melyeket e létforma mozgósít Isten fiai igazi szabadságának
támogatására. Ezzel egy olyan témát elevenítek föl, mely a
Szinóduson merült föl a lét eucharisztikus formája és az erkölcsi
átalakulás kapcsolatáról. II. János Pál pápa tanítja, hogy „a
keresztény ember erkölcsi életének lelki kultusz (Róm 12,1; vö.
Fil 3,3) értéke van, mert Isten dicsőségének és szentségének abból
a kimeríthetetlen forrásából táplálkozik, ami a szentségek, főként
az Eucharisztia. A keresztény ember ugyanis, részesedvén a kereszt
áldozatában, közösségbe kerül Krisztus ajándékozó szeretetével,
alkalmassá és elkötelezetté válik arra, hogy ugyanezt a szeretetet
élje az élet minden helyzetében és cselekedetében.”[228] Röviden: „magában a
>kultuszban<, az eucharisztikus közösségben van jelen a
szeretettség (a szeretet, amit kapunk) és a szeretet továbbadása.
Az az Eucharisztia, mely nem válik tevékeny szeretetté, önmagában
töredékes.”[229]
A lelki kultusz erkölcsi értékére utaló emlékeztetést nem szabad
moralizálva értelmezni, mert elsősorban a szív szeretete
dinamizmusának boldog fölfedezése abban, aki befogadja az Úr
ajándékát, ráhagyatkozik és megtalálja az igazi szabadságot. Az
erkölcsi átalakulás, melyet a Krisztus által alapított új kultusz
magában foglal, a szív nekifeszülése és vágya arra, hogy egész
létével megfeleljen az Úr szeretetének, saját törékenységének
teljes tudatában. Amiről beszélünk, nagyon jól látható a Zakeusról
szóló evangéliumi elbeszélésben (vö. Lk 19,1-10). A vámos, miután
házába fogadta Jézust, teljesen átalakult: elhatározza, hogy
vagyona felét a szegényeknek adja, és négyszeresen téríti meg azok
kárát, akiket megkárosított. Az erkölcsi törekvés, mely akkor
születik meg bennünk, amikor vendégül látjuk Jézust az életünkben,
a hálából fakad, hogy érdemtelenül megtapasztalhattuk az Úr
közelségét.
Eucharisztikus
következetesség
83. Fontos hangsúlyoznunk azt, amit a Szinódusi Atyák
eucharisztikus következetességnek neveztek, amelyre valamennyien
meghívást kaptunk. Az Isten előtt kedves kultusz ugyanis soha nem
csak magáncselekmény, melynek ne lennének következményei a társas
kapcsolatainkra: megkívánja hitünk nyilvános megvallását. Ez
minden megkereszteltre érvényes, de különösen sürgető azok
számára, akiknek társadalmi vagy politikai helyzetük következtében
állást kell foglalniuk alapvető értékekkel kapcsolatban, mint
például az emberi élet tisztelete és védelme fogantatásától a
természetes halálig, a férfi és nő házasságára alapuló család, a
gyermekek nevelésének szabadsága és a közjó előmozdítása minden
formában.[230] Ezek
az értékek nem tárgyalás témái. Éppen ezért a katolikus
politikusoknak és törvényhozóknak súlyos társadalmi felelősségük
tudatában különösen is érezniük kell helyesen formált
lelkiismeretük parancsát, hogy képviseljék és támogassák az emberi
természeten alapuló értékeket.[231] Mindez pedig objektív kapcsolatban van
az Eucharisztiával (vö. 1Kor 11,27-29). A püspököknek állandóan
emlékeztetniük kell ezekre az értékekre; ez része a rájuk bízott
nyájjal kapcsolatos feladatuknak.[232]
Az Eucharisztia misztérium, melyet
hirdetni kell
Az Eucharisztia és a
misszió
84. A pápai székfoglalási szentmise homíliájában mondtam:
„Számunkra nincs szebb annál, mint ha elér és megragad minket az
evangélium és Krisztus. Mert számunkra nincs szebb annál, mint
megismerni Őt és közölni másokkal a vele való barátságot.”[233] Ez az állítás
hangsúlyosabb jelentést kap, ha az eucharisztikus misztériumra
gondolunk. A szeretetet ugyanis, melyet a szentségben ünneplünk,
nem tarthatjuk meg magunknak. E szeretet természete szerint
igényli, hogy mindenkivel közöljük. Amire a világnak szüksége van,
az Isten szeretete, a Krisztussal való találkozás és a belé vetett
hit. Ezért az Eucharisztia nem csupán az Egyház életének, hanem a
küldetésének is forrása és csúcspontja: „Egy igazán eucharisztikus
Egyház missziós egyház”.[234]
Nekünk is meggyőződéssel kell elmondanunk a testvéreinknek: „Amit
láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy ti is
közösségben legyetek velünk!” (1Jn 1,3.) Valóban, nincs szebb,
mint találkozni Krisztussal és közölni Őt mindenkivel. Egyébként
az Eucharisztiának az alapítása maga elővételezi azt, ami Jézus
küldetésének a szíve: az Atya őt a világ megváltására küldte (vö.
Jn 3,16-17; Róm 8,32). Az utolsó vacsorán Jézus rábízta
tanítványaira azt a szentséget, mely aktualizálja önfeláldozását
engedelmesen az Atya iránt, mindannyiunk üdvösségéért. Nem
járulhatunk az eucharisztikus asztalhoz anélkül, hogy engedjük
magunkat bevonni a misszióba, mely Isten szívéből kiindulva el
akar érni minden embert. Ezért a keresztény lét eucharisztikus
formájának alkotórésze a missziós törekvés.
Az Eucharisztia és a
tanúságtétel
85. Az ünnepelt szent misztériumokból fakadó első és alapvető
küldetés az életünkkel való tanúságtétel. Az ajándék feletti
csodálat, melyet Isten Krisztusban adott nekünk, új erőt ad
létünknek, hogy az Ő szeretetének tanúi legyünk. Akkor válunk
tanúkká, amikor cselekedeteink, szavaink és létmódunk által valaki
Más jelenik meg és közli magát. Elmondható, hogy a tanúságtétel az
eszköz, mellyel Isten szeretetének igazsága eléri az embert a
történelemben, és meghívja, hogy szabadon fogadja be ezt a
radikális újdonságot. A tanúságtételben Isten kiteszi magát az
ember szabadsága kockázatának. Maga Jézus, a hűséges és igazmondó
tanú (vö. Jel 1,5; 3,14), azért jött, hogy tanúságot tegyen az
igazságról (vö. Jn 18,37). E gondolatsorban föl kell idéznem az
őskeresztények kedvelt gondolatát, mely nekünk, mai
keresztényeknek is szól: az önfeláldozásig, a vértanúságig tartó
tanúságtételt az Egyház története folyamán mindig úgy tekintették,
mint az új lelki kultusz csúcspontját: „adjátok oda a testeteket”
(Róm 12,1). Gondoljunk például Szent János tanítványa, Szmirnai
Szent Polikárp vértanúságára: az egész drámai történetet
liturgiaként írták le, sőt, olyan eseményként, melyben maga a
vértanú vált Eucharisztiává.[235] Gondoljunk arra az eucharisztikus
tudatra is, melyet Antiochiai Szent Ignác fejez ki vértanúságával
kapcsolatban: úgy tekinti magát, mint „Isten búzája”, és a
vértanúságban „Krisztus tiszta kenyere” akar lenni.[236] A keresztény ember, aki a
vértanúságban föláldozza az életét, teljes közösségbe lép Jézus
Krisztus húsvétjával, és ő maga válik Ővele együtt Eucharisztiává.
Ma is vannak az Egyházban vértanúk, akikben felülmúlhatatlanul
megmutatkozik az Isten iránti szeretet. De még ha nem is kérik
tőlünk a vértanúságot, tudjuk, hogy az Isten előtt kedves kultusz
megkívánja a belső készséget a vértanúságra,[237] és megmutatkozik a világ
előtt tett örömteli és meggyőződéses tanúságtételben, a
következetes keresztény életben azon körülmények között, ahova az
Úr meghív, hogy hirdessük Őt.
Jézus Krisztus, az
egyetlen Üdvözítő
86. Az Eucharisztia és a misszió belső kapcsolatának
hangsúlyozása fölfedezteti velünk igehirdetésünk végső tartalmát.
Minél elevenebb a keresztény nép szívében az Eucharisztia iránti
szeretet, annál világosabb lesz számára a missziós feladat:
Krisztust hordozni; nemcsak egy eszmét vagy egy általa sugallt
etikát, hanem az Ő személyének ajándékát. Aki nem közli
testvérével a Szeretet igazságát, még nem adott oda mindent. Az
Eucharisztia, mint üdvösségünk szentsége, feltétlenül emlékeztet
Krisztusnak és az Ő vére árán megszerzett üdvösségnek egyetlen
voltára. A hitt és ünnepelt eucharisztikus misztériumból
megszületik az igény, hogy mindenkit folyamatosan a missziós
tevékenységre neveljünk, melynek középpontja Jézusnak, az egyetlen
Üdvözítőnek a hirdetése.[238]
Ez meg fogja akadályozni, hogy merő szociális vállalkozássá
silányítsuk az emberi fejlődést segítő műveket, melyeket mindig
magába foglal a hiteles evangelizáció.
Vallásszabadság
87. Ebben az összefüggésben hangot akarok adni annak, amit az
Atyák a szinódusi gyűlésen elmondtak a nagy nehézségekről, melyek
a kisebbségben vagy vallásszabadságuktól megfosztottan élő
keresztény közösségek küldetését terhelik.[239] Valóban hálát kell adnunk
az Úrnak minden püspökért, papért, szerzetesért és világi
hívőkért, akik életüket áldozzák az evangélium hirdetéséért és
életüket kockáztatva vallják meg hitüket. A világnak nem kevés
régiója van, melyekben pusztán az Egyházhoz tartozás hősies
tanúságtétel, és ahol mellőzéseknek és erőszaknak teszi ki magát a
hitvalló. Ilyen körülmények között is az egész Egyház
szolidaritásáról biztosítom azokat, akik a kultuszszabadság
hiányától szenvednek. Ahol hiányzik a vallásszabadság, ott –
tudjuk – a legfontosabb szabadság hiányzik, hiszen a hitben az
ember léte végső céljával kapcsolatban fejezi ki belső döntését.
Imádkozzunk tehát, hogy minden államban tere legyen a
vallásszabadságnak, hogy a keresztények, miként a többi vallások
tagjai is, személyesen is, közösségben is szabadon élhessenek
meggyőződésük szerint.
Az Eucharisztia misztérium, melyet föl
kell ajánlanunk a világnak
Az Eucharisztia a
világ életéért megtört kenyér
88. „A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”
(Jn 6,51). Az Úr e szavakkal föltárja minden emberért odaadott
élete ajándékának igazi jelentését. E szavak megmutatják a mély
együttérzést is, melyet Ő minden személy iránt tanúsít. Az
evangéliumok ugyanis sokszor beszélnek Jézus emberek, különösen a
szenvedők és a bűnösök iránti érzelmeiről (vö. Mt 20,34; Mk 6,34;
Lk 19,41). Mély emberi érzelmekkel fejezi ki Isten minden emberre
irányuló üdvözítő szándékát, hogy igazán élni tudjanak. Minden
szentmise szentségileg aktualizálja az ajándékot, melyet Jézus a
saját életéből formált meg a kereszten értünk és az egész
világért. Ugyanakkor az Eucharisztiában Jézus annak tesz minket
tanúivá, hogy Isten együtt érez minden testvérrel és nővérrel. Így
születik meg az eucharisztikus misztérium körül a
szeretetszolgálat a felebarát felé, amely „abban áll, hogy azokat
az embertársaimat is, akiket első látásra nem szívlelhetek, vagy
egyáltalán nem is ismerek, Isten kedvéért szeretem. Ez csak az
Istennel való bensőséges találkozás által lehetséges, amiből
akaratközösség születik és behatol az érzelmekbe. Ekkor tanulom
meg, hogy azt a másikat ne csak a szememmel és érzelmeimmel
nézzem, hanem Jézus Krisztus szempontjából lássam.” [240] Ily módon
azokban, akikhez közeledem, fölismerem a testvéreket, akikért az
Úr életét adta, mert „mindvégig” (Jn 13,1) szerette őket.
Következésképpen amikor közösségeink ünneplik az Eucharisztiát,
egyre inkább tudatosítaniuk kell, hogy Krisztus áldozata
mindenkiért van, ezért az Eucharisztia minden Őbenne hívőt arra
késztet, hogy „megtört kenyér” legyen mások számára, és legyen
elkötelezett egy igazságosabb és testvériesebb világ mellett. A
kenyerek és halak megszaporítására gondolva föl kell ismernünk,
hogy Krisztus ma is buzdítja tanítványait: „ti adjatok nekik enni”
(Mt 14,16). Valóban, mindegyikünk hivatása, hogy Jézussal együtt
megtört kenyér legyünk a világ életéért.
Az eucharisztikus
misztérium szociális tartalma
89. A Krisztussal való egyesülés, mely a szentségben valósul meg,
egészen új szociális kapcsolatokra is képessé tesz minket: „A
szentség >misztikájának< szociális jellege van. (.) A
Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal,
akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül,
csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell,
hogy legyenek.”[241]
Ezzel kapcsolatban világosan ki kell fejeznünk az eucharisztikus
misztérium és a szociális elkötelezettség közötti kapcsolatot. Az
Eucharisztia a fivérek és nővérek közötti kommunió szentsége, akik
elfogadják a Krisztusban való megbékélést, aki zsidókból és
pogányokból egy népet formált, lebontva az ellenségeskedés falát,
mely elválasztotta őket (vö. Ef 2,14). Csak ez a megbékélésre való
állandó törekvés teszi lehetővé azt, hogy méltón vegyük magunkhoz
Krisztus testét és vérét (vö. Mt 5,23-24),[242] Krisztus ugyanis
áldozatának emlékezete által erősíti a testvérek közötti
közösséget, s különösen a harcoló feleket sürgeti, hogy a
dialógusra és az igazságosság szolgálatára kitárulva siettessék a
megbékélést. Kétségtelen, hogy az igaz béke építésének föltételei
az igazságosság helyreállítása, a megbékélés és a megbocsátás.[243] Ennek
tudatából születik meg az igazságtalan struktúrák átformálására
irányuló akarat is, hogy helyreálljon az Isten képére és
hasonlatosságára teremtett ember méltóságának tisztelete. E
feladat konkrét megoldása révén válik az Eucharisztia azzá az
életben, amit az ünneplésben jelez. Miként már volt módom
állítani, az Egyháznak nem feladata fölvállalni a politikai harcot
a lehető legigazságosabb társadalom megvalósításáért;
mindazonáltal nem maradhat távol az igazságosságért folyó
küzdelemtől. Az Egyháznak „érveléssel kell belépnie az értelem
küzdelmébe, és föl kell ébresztenie a lelki erőket, melyek nélkül
az igazságosság, mely mindig lemondásokat is követel, nem
valósítható meg és nem is védhető meg”.[244]
Az összes keresztények szociális felelősségével összefüggésben a
Szinódusi Atyák emlékeztetnek arra, hogy Krisztus áldozata a
szabadítás áldozata, mely állandóan megszólít és felszólít
bennünket. Ezért felszólítással fordulok minden hívőhöz, hogy
legyenek valóban a béke és az igazságosság munkásai: „Ugyanis, aki
az Eucharisztiában részesedik, annak elkötelezettnek kell lennie a
béke építésére, sok erőszaktól és háborútól – s különösen ma, a
terrorizmustól, a gazdasági korrupciótól és a szexuális
kizsákmányolástól – szenvedő világunkban.”[245] Mindezen problémák nagyon
aggasztóak, mert gyakran további megalázó jelenségeket
gerjesztenek. Tudjuk, hogy e szituációkat nem lehet felszínesen
megközelíteni. Éppen az ünnepelt misztérium erejéből kell
tiltakoznunk az olyan körülmények ellen, melyek ellenkeznek az
ember méltóságával, akiért Krisztus a vérét ontotta, ezzel
bizonyítván minden egyes személy nagy értékét.
Az igazság eledele és
az ember nyomorúsága
90. Nem maradhatunk tétlenek a globalizáció bizonyos folyamatai
láttán, melyek nem ritkán növelik világméretekben a gazdagok és a
szegények közötti szakadékot. Kárhoztatnunk kell a föld kincseinek
eltékozolását, ami égbekiáltó különbségeket okoz (vö. Jak 5,4).
Lehetetlen például hallgatnunk, látva „a világ különböző részein a
nagy menekülttáboroknak vagy a menekülteknek megrendítő képeit,
akiket befogadtak, hogy a rosszabb sorsot elkerüljék, de nagyon
szükséget szenvedők valamennyien. Ezek az emberek nem a mi
fivéreink és nővéreink? Az ő gyermekeik a boldogságnak nem
ugyanazzal a törvényes várakozásával születtek a világra, mint a
többiek?”[246] Az
Úr Jézus, az élet kenyere sürget és hívja föl a figyelmünket a
szűkölködésre, melyben az emberiség nagy része még szenved: olyan
helyzetekben, melyekért gyakran nyilvánvalóan és nyugtalanító
módon emberek felelősek. Ugyanis „a rendelkezésünkre álló
statisztikai adatok alapján állítható, hogy a globális
fegyverkezésre költött mérhetetlen összegek kevesebb mint fele
elegendő volna arra, hogy maradandóan megszüntessük a szegények
megszámlálhatatlan seregének nyomorúságát. Ez felhívás az emberi
lelkiismerethez. Annak a népességnek, mely a szegénység küszöbe
alatt él – és inkább a nemzetközi politikai, kereskedelmi és
kulturális kapcsolatoktól függő helyzetek, mint kezelhetetlen
körülmények miatt -, közös elkötelezettségünk az igazság mellett
új reményt adhat és kell is adnia.”[247]
Az igazság eledele arra késztet, hogy kárhoztassuk az emberhez
méltatlan helyzeteket, melyekben az igazságtalanság és a
kizsákmányolás miatt éhen halnak emberek, és új erőt és bátorságot
ad, hogy megállás nélkül fáradozzunk a szeretet civilizációjának
építéséért. A keresztények kezdettől fogva törődtek azzal, hogy
megosszák a javaikat (vö. ApCsel 4,32) és segítsék a szegényeket
(vö. Róm 15,26). A liturgikus összejöveteleken gyűjtött adományok
ennek eleven emléke, de aktuális szükséglet is. Az egyházi
jótékonysági intézmények, különösen a különböző szintű
Karitász-szervezetek, nagyon értékes szolgálatot tesznek a
szükséget szenvedő személyek, főként a legszegényebbek
megsegítésére. Ezek az intézmények az Eucharisztiából, a szolgáló
szeretet szentségéből merítve indításokat, e szeretetnek válnak
konkrét megnyilvánulásává; ezért minden elismerést és bátorítást
megérdemelnek szociális szolgálatukért a világban.
Az Egyház szociális
tanítása
91. Az Eucharisztia misztériuma e világ struktúrái közepette
képessé tesz és sürget arra, hogy meghonosítsuk azokat az új
kapcsolatokat, melyeknek kimeríthetetlen forrása Isten ajándéka.
Az imádság, melyet a szentmisében megismétlünk: „mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma”, arra kötelez, hogy a nemzetközi,
állami és magánintézményekkel együttműködve tegyünk meg minden
lehetségeset azért, hogy szűnjék meg vagy legalább csökkenjen a
világban az éhség és az alultápláltság botránya, mely miatt
milliók szenvednek, főként a fejlődő országokban. Különösen az
Eucharisztia iskolájában nevelődött laikus keresztény hivatott
arra, hogy közvetlen politikai és társadalmi felelősséget
vállaljon. Azonban ahhoz, hogy feladatait jól tudja végezni, a
szolgáló szeretetre és az igazságosságra irányuló konkrét
neveléssel kell felkészíteni. Ezért, miként a Szinódus kívánta, az
egyházmegyékben és a keresztény közösségekben ismertetni és
terjeszteni kell az Egyház szociális tanítását.[248] Ebben a drága örökségben,
mely a legkorábbi egyházi hagyományból fakad, megtaláljuk azokat
az elemeket, melyek mélységes bölcsességgel irányítják a
keresztények magatartását a kínzó szociális kérdésekkel
kapcsolatban. Ezt az Egyház egész története folyamán kiérlelt
tanítást realizmus és kiegyensúlyozottság jellemzi, ezért segíteni
tud a megtévesztő kompromisszumok és az üres illúziók
elkerülésében.
A világ megszentelése
és a teremtés megmentése
92. Végül, hogy mély eucharisztikus lelkiség bontakozzék ki, mely
eredményesen tud beavatkozni a szociális területen is, a
keresztény népnek, mely hálát ad az Eucharisztia által, tudnia
kell, hogy e hálaadást az egész teremtés nevében végzi, s ezzel
törekszik és fáradozik szorgalmasan a világ megszenteléséért.[249] Maga az
Eucharisztia nagyon erős fénnyel világítja meg az emberi
történelmet és az egész kozmoszt. Ebben a szentségi összefüggésben
tanuljuk napról napra, hogy minden egyházi eseménynek jel
természete van, mellyel Isten önmagát közli és megszólít
bennünket. Így a lét eucharisztikus formája valóban hozzájárulhat
a történelem és a világ értelmezési módjának hiteles
megváltozásához. Maga a liturgia nevel minderre, amikor a
fölajánláskor a pap áldó és kérő imádsággal fordul Istenhez a
kenyérrel, „a föld termésével”, és a borral, „a szőlőtő és az
emberi munka gyümölcsével”. E szavakkal – azon túlmenően, hogy a
fölajánlásban benne van minden emberi tevékenység és fáradság – a
szertartás arra késztet, hogy a földet Isten teremtményének
lássuk, mely megtermi nekünk mindazt, amire szükségünk van. A föld
nem közömbös dolog, nem puszta anyag, amit kényünk-kedvünk szerint
elhasználhatunk. Sokkal inkább Isten jóságos tervének része, és ez
a terv valamennyiünket arra hív, hogy fiak és leányok legyünk
Isten egyetlen Fiában, Jézus Krisztusban (vö. Ef 1,4-12). A jogos
aggodalmak az ökológiai állapotért, melyben a világ a föld sok
részén van, bátorítást nyernek a keresztény remény távlatában,
mely arra kötelez, hogy felelősen dolgozzunk a teremtés
megmentéséért.[250]
Az Eucharisztia és a kozmosz kapcsolatában ugyanis fölfedezzük
Isten tervének egységét és arra kapunk indítást, hogy ápoljuk a
teremtés és az „új teremtés” közötti mély kapcsolatot, mely az új
Ádám, Krisztus föltámadásából vette kezdetét. Ebben az új
teremtésben már most részünk van a keresztség erejéből (vö. Kol
2,12 skk.), és ezért az Eucharisztiával táplált keresztény életünk
előtt megnyílik az új világ, az új ég és az új föld távlata, ahova
az égből, Istentől száll alá az új Jeruzsálem, „mely szép, mint a
vőlegényének fölékesített menyasszony” (Jel 21,2).
Egy eucharisztikus
kompendium szükséges volta
93. E reflexiók végén, melyekkel a Szinóduson fölmerült
javaslatoknál akartam időzni, ide kapcsolom még a kérést, melyet
az Atyák fogalmaztak meg, segíteni akarva a keresztény népet
abban, hogy egyre jobban higgye, ünnepelje és élje az
eucharisztikus misztériumot. Az illetékes dikasztériumok
gondozásában meg fog jelenni egy Kompendium, mely magában foglalja
majd a Katolikus Egyház Katekizmusának szövegeit, imádságokat, a
Misszáléban található misekánonok magyarázatait, és mindazt, ami
hasznos lehet a szentmise és a szentségimádás pontos megértéséhez
és helyes ünnepléséhez.[251]
Kívánom, hogy ez a segédeszköz járuljon hozzá ahhoz, hogy a mi
Urunk húsvétjának emlékezete napról napra egyre inkább az Egyház
életének és küldetésének forrása és csúcspontja legyen. Ez
késztetni fog majd minden hívőt arra, hogy a saját életéből igazi
lelki kultuszt formáljon.
BEFEJEZÉS
94. Drága fivéreim és nővéreim, az Eucharisztia az életszentség
minden formájának forrása, és mi valamennyien az élet teljességére
kaptunk meghívást a Szentlélekben. Hány szent élete lett hiteles
eucharisztikus jámborságuk miatt! Antiochiai Szent Ignáctól Szent
Ágostonig, Szent Antal apáttól Szent Benedekig, Assisi Szent
Ferenctől Aquinói Szent Tamásig, Assisi Szent Klárától Sziénai
Szent Katalinig, Baylon Szent Pascaltól Eymard Szent
Péter-Juliánig, Liguori Szent Alfonztól Boldog Charles de
Foucauld-ig, Vianney Szent Jánostól Lisieux-i Szent Terézig,
Pietrelcinai Szent Piótól Boldog Kalkuttai Terézig, Boldog
Piergiorgio Frassatitól Boldog Ivan Mertzig – hogy csak néhányat
említsünk a sok név közül – az életszentség mindig az Eucharisztia
szentségében találta meg a maga központját.
Ezért az Egyházban e szentséges misztériumot valóban hinni kell,
áhítattal ünnepelni és intenzíven élni kell. Az ajándék, mellyel
Jézus önmagát adja szenvedése emlékének szentségében, arra
figyelmeztet, hogy a sikeres élet nem más, mint a szentháromságos
életben való részesedés, melyet Őbenne véglegesen és hatékonyan
megkaptunk. A szentmise és a szentségimádás lehetővé teszi
számunkra, hogy közeledjünk Isten szeretetéhez és személyesen
ragaszkodjunk Hozzá, egészen a szeretett Úrral való egyesülésig.
Életünk fölajánlása, a hívők egész közösségével való kommunió és a
minden emberrel való szolidaritás a „logiké latreía”, az Isten
előtt kedves és szent lelki kultusz összetevői (vö. Róm 12,1),
melyben egész konkrét emberi valóságunk átalakul Isten
dicsőségére. Ezért felszólítom az összes lelkipásztort, hogy a
legnagyobb figyelmet fordítsák a hitelesen eucharisztikus
keresztény lelkiség nevelésére. A papok, a diakónusok, s mindazok,
akik valamilyen eucharisztikus szolgálatot végeznek, magából a
gondosan és mindig előkészülettel végzett szolgálatból erőt és
indítást nyerhetnek személyes és közösségi megszentelődésükhöz.
Buzdítom az összes világi hívőt, különösen a családokat, hogy
Krisztus szeretetének szentségében találjanak mindig energiát
ahhoz, hogy a föltámadott Úr jelenlétének hiteles jelévé alakítsák
át az életüket. Kérem az összes szerzetest és szerzetesnőt, hogy
saját eucharisztikus létükkel mutassák meg, micsoda fénye és
szépsége van annak, ha valaki teljesen az Úrhoz tartozik.
95. A 4. század elején a keresztény kultuszt a birodalmi
hatóságok még tiltották. Néhány észak-afrikai keresztény, akik
fontosnak tartották az Úr napjának megünneplését, semmibe vették a
tilalmat. Megkínozták őket, s ők közben kijelentették, hogy
számukra lehetetlen élni az Eucharisztia, az Úr eledele nélkül:
„sine dominico non possumus”.[252] Ezek az abitinai vértanúk sok-sok
szenttel és boldoggal együtt, akik az Eucharisztiát tették életük
középpontjává, járjanak közben értünk, és tanítsanak a föltámadott
Krisztussal való hűséges találkozásra. Mi sem tudunk élni az
üdvösségünk szentségében való részesedés nélkül, és szeretnénk
iuxta dominicam viventes lenni, azaz átfordítani életté azt, amit
az Úr napján ünneplünk. Ez a nap ugyanis a mi végső szabadulásunk
napja. Lehet-e csodálkozni, hogy szeretnénk, ha minden áldott nap
azt az új életet élnénk, melyet Krisztus az Eucharisztia
misztériumával hozott el?
96. A Boldogságos Szűz Mária, a szeplőtelen Szűz, az új és örök
szövetség Szekrénye kísérjen minket az eljövendő Úrral való
találkozás felé vezető úton. Őbenne találjuk meg az Egyház
legtökéletesebben megvalósult lényegét. Az Egyház Máriában, az
„eucharisztikus Asszonyban” – miként Isten Szolgája, II. János Pál
pápa nevezte őt[253]
– a saját legszebb ikonját látja, és úgy tekinti, mint az
eucharisztikus élet páratlan mintáját. Ezért amikor az oltáron
jelen van a verum Corpus natum de Mariae Virgine [a Szűz Máriától
született valóságos test], a pap a liturgikus közösség nevében a
kánon szavaival megerősíti: „megemlékezünk elsősorban a dicsőséges
és mindenkor Szűz Máriáról, Istenünknek és Urunknak, Jézus
Krisztusnak édesanyjáról”.[254] Az ő szent nevét segítségül hívják és
tisztelik a keleti keresztény hagyományok kánonjaiban is. A hívők
pedig „Máriának, az Egyház anyjának ajánlják létüket és
munkájukat. Arra törekedve, hogy Mária érzülete éljen bennük,
segítik az egész közösséget, hogy az Atya előtt kedves, élő
áldozatként éljenek.”[255]
Ő a tota pulchra, az egészen szép, mert benne tükröződik Isten
dicsőségének ragyogása. A mennyei liturgia szépsége, melynek a mi
közösségeinkben is tükröződnie kell, őbenne hűséges tükörre talál.
Tőle kell megtanulnunk, hogy mi magunk is eucharisztikus és
egyházias személyek legyünk, hogy Szent Pál szavai szerint mi is
„szeplőtelenül” jelenhessünk meg az Úr színe előtt, ahogyan ő ezt
tőlünk kezdettől fogva várja (vö. Kol 1,21; Ef 1,4).[256]
97. A Boldogságos Szűz Mária közbenjárására gyújtsa meg bennünk
is a Szentlélek azt a tüzet, melyet az emmauszi tanítványok
éreztek lángolni magukban (vö. Lk 24,13-35), és újítsa meg
életünkben az eucharisztikus csodálatot a ragyogás és a szépség
iránt, melyek Isten szent misztériuma végtelen szépségének
hatékony jelében, a liturgikus szertartásban jelennek meg. Azok a
tanítványok útra keltek és sietve visszatértek Jeruzsálembe, hogy
megosszák örömüket hitbeli testvéreikkel. Az igazi öröm ugyanis
az, hogy fölismerjük: az Úr közöttünk marad mint hűséges
útitársunk. Az Eucharisztia fölfedezteti velünk, hogy a meghalt és
föltámadott Krisztus kortársunk testének, az Egyháznak
misztériumában. A szeretet e misztériumának leszünk a tanúi.
Kívánom, hogy valamennyien örömmel és csodálattal járuljunk a
szent Eucharisztiával való találkozáshoz, hogy megtapasztaljuk és
hirdessük a többieknek azon szavak igazságát, melyekkel Jézus
tanítványaitól búcsúzott: „Én veletek vagyok minden nap a világ
végezetéig” (Mt 28,20).
Kelt Rómában, Szent Péternél, 2007. február 22-én, Szent
Péter Katedrája ünnepén, pápaságom második évében.
XVI. BENEDEK
[1] Vö. Aquinói Szent
Tamás: Summa Theologiae III, 73, 3.
[2] Szent Ágoston: In
Iohannis Evangelium tractatus, 26,5: PL, 35, 1609.
[3] XVI. Benedek: Allocutio
ad plenariam Sessionem Congregationis pro Doctrina fidei (2006. II.
10.) AAS 98 (2006), 255.
[4] Vö. XVI. Benedek:
Allocutio ad Participes Consilii Ordinarii Secretariae Generalis
Synodi Episcoporum (2006. VI. 1.): L'Osservatore Romano, 2006. VI.
2. 5. o.
[5] Vö. Propositio 2.
[6] Itt a folytonosságot
szemmel tartó hermeneutika szükséges voltára utalok a II. Vatikáni
Zsinat utáni liturgikus fejlődés helyes értelmezése szempontjából
is. Vö. XVI. Benedek: Sermo ad Romanam Curiam (2005. XII. 22.): AAS
98 (2006), 44-45.
[7] Vö. AAS 97 (2005),
337-352.
[8] Vö. Anno
dell'Eucaristia: suggerimenti e proposte (2004. X. 15.):
L'Osservatore Romano, 2004. X. 15. supplemento.
[9] Vö. AAS 95 (2003),
433-475. Emellett említenünk kell az Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció Redemptionis Sacramentum instrukcióját (2004. III. 25.):
AAS 96 (2004), 549-601, melyet II. János Pál pápa kifejezetten
akart.
[10] Hogy csak a
legfontosabbakat említsük: Trienti Zsinat: Doctrina et canones de
ss. Missae sacrificio, DS, 1738-1759; XIII. Leó pápa: Mirae
caritatis enc. (1902. V. 28.): AAS (1903), 115-136; XII. Pius pápa:
Mediator Dei enc. (1947. XI. 20.): AAS 39 (1947), 521-595; VI. Pál
p.: Mysterium fidei enc. (1965. IX. 3.): AAS 57 (1965), 753-774; II.
János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia enc. (2003. IV. 17.): AAS 95
(2003), 433-475; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció:
Redemptionis Sacramentum instrukció (1967. V. 25.): AAS 59 (1967),
539-573; Liturgiam authenticam instr. (2001. III. 28.): AAS 93
(2001), 685-726.
[11] Vö. Propositio 1.
[12] 14. p.: AAS 98
(2006), 229.
[13] KEK 1327.
[14] Propositio 16.
[15] XVI. Benedek:
Székfoglaló homília (2005. V. 7.): AAS 97 (2005), 752.
[16] Vö. Propositio 4.
[17] De Trinitate, VIII,
8, 12: CCL 50, 287.
[18] XVI. Benedek: Deus
caritas est enc., 12: AAS 98 (2006), 228.
[19] Vö. Propositio 3.
[20] Liturgia Horarum:
Úrnapi himnusz.
[21] XVI. Benedek: Deus
caritas est enc. 13: AAS 98 (2006), 228.
[22] XVI. Benedek:
Marienfeldi homília, Köln, (2005. VIII. 21.): AAS 97 (2005),
891-892.
[23] Vö. Propositio 3.
[24] Vö. Missale Romanum:
Prex Eucharistica IV.
[25] Catechesis XXIII, 7:
PG 33, 1114-1115.
[26] Vö. De Sacerdotio,
VI, 4: PG 48, 681.
[27] Ua., III, 4: PG 48,
642.
[28] Vö. Propositio 22.
[29] Vö. Propositio 42:
„Az eucharisztikus összejövetel a Szentlélekben történik, aki
átalakít és megszentel bennünket. Ez az összejövetel fölébreszti a
tanítványokban a erős szándékot, hogy másoknak is bátran hirdessék,
amit ők maguk hallottak és láttak, hogy elvezessék őket ugyanarra a
Krisztussal való találkozásra. Így a tanítvány misszionárius lesz,
aki az eucharisztikus lakomáról küldve határtalan küldetéssel indul
útnak.”
[30] Vö. LG 3; Vö. pl.
Aranyszájú Szent János: Catechesis 3,13-19; SC 50, 174-177.
[31] II. János Pál pápa:
Ecclesia de Eucharistia enc., 1: AAS 95 (2003), 433.
[32] Ua., 21: AAS 95
(2003), 447.
[33] Vö. II. János Pál
pápa: Redemptor hominis enc. (1979. III. 4.), 20: AAS 71 (1979),
309-316; Dominicae Cenae apostoli levél (1980. II. 24.), 4: AAS 72
(1980), 119-121.
[34] Vö. Propositio 5.
[35] Aquinói Szent Tamás:
STh III, 80, 4: „Ebben a szentségben, mint a többiben is a
sacramentum annak jele, ami a sacramentum tárgya (res sacramenti).
Ennek a szentségnek azonban mint fentebb mondtuk, kettős a tárgya:
az egyik, amit jelöl és tartalmaz, ti. maga Krisztus; a másik amit
jelöl, de nem tartalmaz, ti. Krisztus titokzatos teste, mely a
szentek közössége. Mindaz tehát, aki ezt a szentséget magához veszi,
ezzel magával jelzi, hogy Krisztussal egyesült és a tagjai közé
testesült. Ez azonban a (szeretet által) megformált hit által
történik, amivel senki nem rendelkezik, akinek halálos bűne van.”
[36] 38. p.: AAS 95
(2003), 458.
[37] LG 23.
[38] Hittani Kongregáció:
Communionis notio levele a katolikus Egyház püspökeihez az Egyházról
mint communióról (1992. V. 28.), 11: AAS 85 (1993), 845.
[39] Propositio 5: „A
>katolikus< név azt az egységből fakadó egyetemességet
jelenti, melyet az Eucharisztia, bármely Egyházban ünneplik is, épít
és ápol. Így az Eucharisztiát az egyetemes Egyházban ünneplő
részegyházak felelőssége, hogy a maguk sajátosságait az egységben
tegyék láthatóvá. A testvéri szeretet e megőrzendő kapcsolata a
szentháromságos közösség nyoma. A Zsinatok és Szinódusok a
történelem folyamán az Egyháznak e testvéri arculatát jelenítik
meg.”
[40] Vö. Ua.
[41] PO 5.
[42] Vö. Propositio 14.
[43] LG 1.
[44] De Oratione
Dominica, 23: PL 4, 553.
[45] LG 48; vö. 9. p.
[46] Vö. Propositio 13.
[47] Vö. LG 7.
[48] Vö. Ua. 11; AG 9,
13.
[49] Vö. II. János Pál
pápa: Dominicae Cenae nagycsütörtöki levél a papokhoz (1980. II.
24.), 7: AAS 72 (1980), 124-127; PO 5.
[50] Vö. CCEO 710. k.
[51] Vö. Ordo
initiationis christianae adultorum. Ált. bevezetés. 34-36. pp.
[52] Vö. Ritus Baptismi
puerorum. Bevezetés 18-19. pp.
[53] Vö. Propositio 15.
[54] Vö. Propositio 7;
Ecclesia de Eucharistia 36: AAS 95 (2003), 457.
[55] Vö. II. János Pál
pápa: Reconciliatio et Paenitentia szinódus utáni apostoli buzdítás
(1984. XII. 2.), 18: AAS 77 (1985), 224-228.
[56] Vö. KEK 1385.
[57] A Confiteorra, ill.
azokra a szavakra kell gondolnunk, melyeket a pap és a közösség mond
a szentáldozás előtt: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,
hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem.” A liturgia
a pap számára is előír néhány nagyon szép imádságot, melyekben
bűnbocsánatot kér, és halkan elmondja, mielőtt a híveket a
szentáldozásra hívja: „Szabadíts meg engem szent Tested és véred
által minden vétkemtől és minden bajtól. Add, hogy mindig
ragaszkodjam törvényeidhez és soha el ne szakadjak Tőled.”
[58] Vö. Damaszkuszi
Szent János: De recta fide, IV, 9: PG 94, 1124C; Nazianzi Szent
Gergely: Sermo 19, 17: PG 36, 356A; Trienti Zsinat: Doctrina de
sacramento paenitentiae, cap. 2. DS 1672.
[59] Vö. LG 11;
Reconciliatio et Paenitentia, 30: AAS 77 (1985), 256-257.
[60] Vö. Propositio 7.
[61] II. János Pál pápa:
Misericordia Dei motu proprio (2002. IV. 7.): AAS 94 (2002),
452-459.
[62] A szinódusi atyákkal
együtt emlékeztetünk arra, hogy a nem szentségi bűnbánati liturgiák,
melyekről a Szertartáskönyv szól, hasznosak lehetnek a keresztény
közösségekben a megtérés és a közösség lelkületének felébresztésére,
melyek előkészítik a lelkeket a szentség vételére. Vö. Propositio 7.
[63] Vö. CIC 508. k.
[64] VI. Pál pápa:
Indulgentiarum doctrina apostoli konstitúció (1967. I. 1.), Normae,
n. 1: AAS 59 (1967), 21.
[65] Ua. 9: AAS 59
(1967), 18-19.
[66] Vö. KEK 1499-1531.
[67] Ua. 1524.
[68] Vö. Propositio 44.
[69] Vö. Püspöki Szinódus
II. Általános Gyűlése: Ultimis temporibus dokumentum a papi
szolgálatról (1971. XI. 30.): AAS 63 (1971), 898-942.
[70] Vö. II. János Pál
pápa: Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítás (1992.
III. 25.), 42-69: AAS 84 (1992), 729-778.
[71] Vö. LG 10; Hittani
Kongregáció: Sacerdotium ministeriale levél a katolikus püspökökhöz
az Eucharisztia szolgáival kapcsolatos néhány kérdésről (1983. VIII.
6.): AAS 75 (1983), 1001-1009.
[72] KEK 1548.
[73] KEK 1552.
[74] Vö. In Iohannis
Evangelium tractatus 123,5: PL 35, 1967.
[75] Vö. Propositio 11.
[76] Vö. PO 16.
[77] Vö. XXIII. János
pápa: Sacerdotii nostri primordial enc. (1959. VIII. 1.): AAS 51
(1959), 545-579; VI. Pál pápa: Sacerdotalis caelibatus enc. (1967.
VI. 24.): AAS 59 (1967), 657-697; II. János Pál pápa: Pastores dabo
vobis 29: AAS 84 (1992), 703-705; XVI. Benedek pápa: Beszéd a Római
Kúriához (2006. XII. 22.): L'Osservatore Romano, 2006. XII. 25. 6.
o.
[78] Vö. Propositio 11.
[79] Vö. OT 6; CIC 241.
k. 1.§ és 1029. k.; CCEO 342. k. 1.§, 758. k.; II. János Pál pápa:
Pastores dabo vobis 11, 34, 50: AAS 84 (1992), 673-675; 712-714;
746-748; Klérus Kongregációja: Dives Ecclesiae direktórium a papi
szolgálatról és életről (1994. III. 31.), 58: LEV, 1994, 56-58.; A
Katolikus Nevelés Kongregációja: Instructio circa criteria ad
vocationes discernendas eorum qui inclinantur ad homosexualitatem,
intuitu eorundem admissionis ad Seminarium et ad Ordines Sacros
(2005. XI. 4.): AAS 97 (2005), 1007-1013.
[80] Vö. Propositio 12;
II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis 41: AAS 84 (1992), 726-729.
[81] LG 29.
[82] Vö. Propositio 38.
(A Fidei donum-papok XII. Pius Fidei donum enciklikája értelmében
missziós területen meghatározott ideig dolgozó, egyházmegyei
kötelékben lévő papok. A ford. megj.)
[83] Vö. II. János Pál
pápa: Familiaris consortio szinódus utáni apostoli buzdítás (1981.
XI. 22.), 57: AAS 74 (1982), 149-150.
[84] Mulieris dignitatem
apostoli levél (1988. VIII. 15.), 26: AAS 80 (1988), 1715-1716.
[85] KEK 1617.
[86] Vö. Propositio 8.
[87] Vö. LG 11.
[88] Vö. Propositio 8.
[89] Vö. Mulieris
dignitatem: AAS 80 (1988), 1653-1729; Hittani Kongregáció: Epistula
de mutuis relationibus inter viros et mulieres (2004. V. 31.): AAS
96 (2004), 671-687.
[90] Vö. Propositio 9.
[91] Vö. KEK 1640.
[92] Vö. II. János Pál
pápa: Familiaris consortio 84: AAS 74 (1982), 184-186; Hittani
Kongregáció: Annus Internationalis Familiae levél a katolikus Egyház
püspökeihez az újraházasodott elváltak szentáldozásáról (1994. IX.
14.): AAS 86 (1994), 974-979.
[93] Vö. Törvényszövegek
Pápai Tanácsa: Dignitas connubii instrukciója az egyházi bíróságok
számára házassági ügyekben (2005. I.25.), Citta del Vaticano 2005.
[94] Vö. Propositio 40.
[95] XVI. Benedek: Beszéd
a Rota Romana Bírósághoz az ítélkezési év kezdetén (2006. I. 28.):
AAS 98 (2006), 138.
[96] Vö. Propositio 40.
[97] Vö. Ua.
[98] Vö. Ua.
[99] Vö. LG 48.
[100] Vö. Propositio
3.
[101] Emlékeztetünk a
II. eucharisztikus imádság reményteli szavaira: „Emlékezzél meg a
feltámadás reményében elhunyt testvéreinkről, és mindazokról, akik
irgalmasságodban bízva távoztak el az élők sorából, és bocsásd őket
szent színed látására.”
[102] Vö. XVI. Benedek
pápa: Homília (2005. XII. 8.): AAS 98 (2006), 15-16.
[103] LG 58.
[104] Propositio 4.
[105] Vita utáni
beszámoló 4: L'Osservatore Romano, 2005. X. 14. 5. o.
[106] Vö. Sermo 1,7;
11,10; 22,7; 29,76: Sermones dominicales ad fidem codicum nunc denuo
editi. Grottaferrata, 1977, pp. 135, 209 s., 292 s., 337; Vö. XVI.
Benedek: Ad Ecclesiales Motus Novasque Communitates. Üzenet (2006.
V. 22.): AAS 98 (2006), 463.
[107] Vö. GS 22.
[108] Vö. DV 2, 4.
[109] Propositio 33.
[110] Sermo 227,1: PL
38, 1099.
[111] Szent Ágoston:
In Iohannis Evangelium tractatus 21,8: PL 35, 1568.
[112] Ua. 28,1: PL 35,
1622.
[113] Vö. Propositi
30. Az Egyház hét közben bemutatott szentmiséi is, melyekre hívja a
híveket, mintaképét az Úr napjában, ti. Krisztus feltámadásának
napjában találja meg: Propositio 43.
[114] Vö. Propositio
2.
[115] Vö. Propositio
25.
[116] Vö. Propositio
19.; Propositio 25: „A liturgikus cselekmény kifejezi az
eucharisztikus misztérium szent természetét. Ennek kell átragyognia
a miséző pap szavain és cselekedetein, miközben az Atyaisten előtt a
hívekkel együtt vagy a hívekért imádkozik.”
[117] Institutio
Generalis Missalis Romani, 22; Vö. SC 41; Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció: Redemptionis Sacramentum instrukció (2004.
III. 25.), 19-25: AAS 96 (2004), 555-557.
[118] Vö. CD 14; SC
41.
[119] Institutio
Generalis Missalis Romani, 22.
[120] Vö. Uo.
[121] Vö. Propositio
25.
[122] Vö. SC 112-130.
[123] Vö. Propositio
27.
[124] Vö. Uo.
[125] Mindezek
tekintetében gondosan meg kell tartani mindazt, amit az Institutio
Generalis Missalis Romani tartalmaz.
[126] Vö. Institutio
Generalis Missalis Romani, 39-41; SC 112-118.
[127] Sermo 34,1: PL
38, 210.
[128] Vö. Propositio
25: „Mint minden művészi megnyilvánulásnak, az éneknek is bensőséges
összhangban kell lennie a liturgiával, igazán szolgálva annak
célját, ami a hit megélése, az imádság és az Eucharisztiában
jelenlévő Jézus iránti csodálat és szeretet kifejezése.”
[129] Vö. Propositio
29.
[130] Vö. Propositio
36.
[131] Vö. SC 116;
Institutio Generalis Missalis Romani, 41.
[132] Institutio
Generalis Missalis Romani, 28; Vö. SC 56; Sacra Congregatio Rituum:
Eucharisticum Mysterium instrukció (1967. V. 25.), 3: AAS 57 (1967),
540-543.
[133] Vö. Propositio
18.
[134] Ua. 18.
[135] Institutio
Generalis Missalis Romani, 29.
[136] Vö. II. János
Pál pápa: Fides et Ratio enc. (1998. IX. 14.), 13: AAS 91 (1999),
15-16.
[137] Szent Jeromos:
Comm. in Isaiam, Prol.: PL 24,17; vö. DV 25.
[138] Vö. Propositio
31.
[139] Institutio
Generalis Missalis Romani, 29; vö. SC 7, 33, 52.
[140] Propositio 19.
[141] Vö. SC 52.
[142] Vö. DV 21.
[143] Ezért a Szinódus
szorgalmazta a hároméves olvasmányrendre támaszkodó lelkipásztori
segédeszközök kidolgozását, hogy segítsék az olvasmányok
magyarázatát szoros összefüggésben a hit tanításával. Vö. Propositio
19.
[144] Vö. Propositio
20.
[145] Institutio
Generalis Missalis Romani, 78.
[146] Vö. Ua. 78-79.
[147] Vö. Propositio
22.
[148] Institutio
Generalis Missalis Romani, 79d.
[149] Ua. 79c.
[150] Szem előtt
tartva régi, tiszteletreméltó hagyományokat és a szinódusi atyák
óhajait, kértük a megfelelő Dikasztériumoktól, hogy vegyék fontolóra
a béke jelének a szentmisén belül máshová helyezését, pl. az
adományok oltárra vitele előtti helyre. Egy ilyen változat
felhívhatja a figyelmet az Úr figyelmeztetésére, hogy áldozati
adományunk felajánlása előtt meg kell békülnünk felebarátainkkal
(vö. Mt 5,23 sk.). Vö. Propositio 23.
[151] Vö. Redemptionis
Sacramentum instrukció 80-96: AAS 96 (2004), 574-577.
[152] Vö. Propositio
34.
[153] Vö. Propositio
35.
[154] Vö. Propositio
24.
[155] Vö. SC 14-20; 30
sk.; 48 sk.; Redemptionis Sacramentum instrukció 36-42: AAS 96
(2004), 561-564.
[156] 48. p.
[157] Ua.
[158] Vö. Congregatio
pro Clericis et alia Dicasteria Curiae Romanae: Instr. de
cooperatione laicorum in presbyterorum ministerio Ecclesiae de
mysterio (1997. VIII. 15.): AAS 89 (1997), 852-877.
[159] Vö. Propositio
33.
[160] Institutio
Generalis Missalis Romani, 92.
[161] Vö. Ua. 94.
[162] Vö. SC 37-42.
[163] Vö. AA 24;
Institutio Generalis Missalis Romani, 95-111; Redemptionis
Sacramentum instrukció 43-47: AAS 96 (2004), 564-566; Propositio 33:
„E szolgálatokat különleges megbízással és az ünneplő közösség valós
szükségleteinek megfelelően kell bevezetni. Azokat, a laikusokat,
akikre rábízzák, gondosan kell kiválasztani, megfelelően fel kell
készíteni és folyamatosan tovább kell képezni. Kinevezésüknek
meghatározott időre kell szólnia. A közösségnek ismernie kell őket
és jó véleménnyel kell róluk lennie.”
[164] Vö. Institutio
Generalis Missalis Romani, 386-399.
[165 AAS 87 (1995),
288-314.
[166] Szinódus utáni
buzdítások: Ecclesia in Africa (14 Septembris 1995. IX. 14.), 55-71:
AAS 88 (1996), 34-37; Ecclesia in America (1999. I. 22.), 16, 40,
64, 70-72: AAS 91 (1999), 752-753; 775-776; 799; 805-809; Ecclesia
in Asia (1999. XI. 6.), 21 sk.: AAS 92 (2000), 482-487; Ecclesia in
Oceania (2001. XI. 22.), 16: AAS 94 (2002), 382-384; Ecclesia in
Europa (2003. VI. 28.), 58-60: AAS 95 (2003), 685-686.
[167] Vö. Propositio
26.
[168] Vö. Propositio
35; SC 11.
[169 Vö. KEK 1388; SC 55.
[170] Vö. Ecclesia de
Eucharistia enc. (2003. IV. 17.), 34: AAS 95 (2003), 456.
[171] Pl. Aquinói
Szent Tamás: STh., III, q. LXXX, 1, 2; Nagy Szent Terézia: A
tökéletesség útja 35. f. E tanítást a Trienti Zsinat is
megerősítette (XIII. sess., VIII. c.).
[172] Vö. II. János
Pál pápa: Ut unum sint enc. (1995. V. 25.), 8: AAS 87 (1995),
925-926.
[173] Vö. Propositio
41; UR 8, 15; Ut unum sint enc. 46: AAS 87 (1995), 948; Ecclesia de
Eucharistia enc. 45-46: AAS 95 (2003), 463-464; CIC 844. k. 3-4. §;
CCEO 671. k. 3-4.§; Pontificium Consilium ad Unitatem Christianorum
fovendam: Directoire pour l'application des principes et des Normes
sur l'ocuménisme (1993. III. 25.), 125, 129-131: AAS 85 (1993),
1087, 1088-1089.
[174] Vö. 1398-1401.
pp.
[175] Vö. 293. p.
[176] Vö.
Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa: Aetatis novae lelkipásztori
instrukció (1992. II. 22.): AAS 84 (1992), 447-468.
[177] Vö. Propositio
29.
[178] Vö. Propositio
44.
[179] Vö. Propositio
48.
[180] Ilyen
ismeretekre már a szemináriumban is szert tehetnek a papnövendékek.
Vö. Propositio 45.
[181] Vö. Propositio
37.
[182] Vö. SC 36. és
54.
[183] Vö. Propositio
36.
[184] Vö. Ua.
[185] Vö. Propositio
32.
[186] Vö. Propositio
14.
[187] Propositio 19.
[188] Vö. Propositio
14.
[189] Vö. XVI.
Benedek: Homília Pünkösd első vesperásában (2006. VI. 3.): AAS 98
(2006), 509.
[190] Vö. Propositio
34.
[191] Enarrationes in
Psalmos 98,9: CCLXXXIX, 1385; vö. XVI. Benedek: Beszéd a Római
Kúriához (2005. XII. 22.): AAS 98 (2006), 44-45.
[192] Vö. Propositio
6.
[193] XVI. Benedek:
Beszéd a Római Kúriához (2005. XII. 22.): AAS 98 (2006), 45.
[194] Vö. Propositio
6; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Direttorio su pieta
popolare e liturgia (2001. XII. 17.), 164-165. pp. Citta del
Vaticano 2002, pp. 137-139; Eucharisticum Mysterium instrukció: AAS
57 (1967), 539-573.
[195] Vö. Vita utáni
beszámoló, 11: L'Osservatore Romano, 2005. X. 14., 5.
[196] Vö. Propositio
28.
[197] Vö. 314. o.
[198] VII, 10, 16: PL
32,742.
[199] XVI. Benedek:
Marienfeldi homília: AAS 97 (2005), 892; vö. Homília Pünkösd
vigíliáján (2006. VI. 3.): AAS 98 (2006), 505.
[200] Vö. Vita utáni
beszámoló, 6, 47; L'Osservatore Romano, 2005. X. 14., 5-6. o.;
Propositio 43.
[201] De civitate Dei,
X,6: PL 41,284.
[202] Vö. KEK 1368.
[203] Vö. Szent
Irenaeus: Adversus haereses IV,20,7: PG 7,1037.
[204] Ep. ad
Magnesios, 9,1: PG 5,670.
[205] Vö. I. Apologia
67,1-6; 66: PG 6,430s. 427. 430.
[206] Vö. Propositio
30.
[207] Vö. AAS 90
(1998), 713-766.
[208] Propositio 30.
[209] Homília (2006.
III. 19.): AAS 98 (2006), 324.
[210] E témáról
helyesen mondja az Egyház szociális tanításának kompendiuma: „Az
emberi munkához hozzátartozó pihenés lehetőséget ad a teljes
szabadság, tudniillik az örök szombat várására (Zsid 4,9-10). A
pihenés közben ugyanis az ember emlékezhet és újra átélheti Isten
műveit a teremtéstől a megváltásig; teremtmény voltára is
reflektálhat (vö. Ef 2,10), és hálát adhat Istennek életéért.”
(258.)
[211] Vö. Propositio
10.
[212] Vö. Ua.
[213] Vö. XVI.
Benedek: Beszéd a Kanada-Quebeci Püspöki Konferencia ad limina
látogatáson részt vevő püspökeihez (2006. V. 11.): L'Osservatore
Romano, 2006. V. 12., 5. o.
[214] 10. p.: AAS 71
(1979), 414-415.
[215] XVI. Benedek:
Általános kihallgatás, 2006. III. 29: L'Osservatore Romano, 2006.
III. 30., 4. o.
[216] Propositio 39.
[217] Vö. Vita utáni
beszámoló, 30: L'Osservatore Romano, 2005. X. 14., 6. o.
[218] Vö. LG 39-42.
[219] Vö. II. János
Pál pápa: Christifideles laici szinódus utáni apostoli buzdítás
(1988. XII. 30.), 14. 16: AAS 81 (1989), 409-413; 416-418.
[220] Vö. Propositio
39.
[221] Vö. Ua.
[222] Pontificale
Romanum. De ordinatione Episcopi, Presbyterorum et Diaconorum, Ritus
ordinationis presbyteri, 150. o.
[223] Vö. II. János
Pál pápa: Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítás
(1992. III. 25.), 19-33; 70-81: AAS 84 (1992), 686-712; 778-800.
[224] Propositio 38.
[225] Propositio 39;
vö. II. János Pál pápa: Vita consecrata szinódus utáni apostoli
buzdítás (1996. III. 25.), 95: AAS 88 (1996), 470-471.
[226] CIC 663. k. 1.
§.
[227] Vö. Vita
consecrata szinódus utáni apostoli buzdítás 34: AAS 88 (1996),
407-408.
[228] Veritatis
splendor enc. (1993. VIII. 6.), 107: AAS 85 (1993), 1216-17.
[229] XVI. Benedek
pápa: Deus caritas est enc. 14: AAS 98 (2006), 229.
[230] Vö. II. János
Pál pápa: Evangelium vitae enc. (1995. III. 25.), 107: AAS 87
(1995), 401-522; XVI. Benedek: Allocutio ad Pontificiam Academiam
pro vita (2006. II. 27.): AAS 98 (2006), 264-265.
[231] Vö. Hittani
Kongregáció: Nota doctrinalis de christifidelium rationibus in
publicis negotiis gerendis (2002. XI. 24.): AAS 96 (2004), 359-370.
[232] Vö. Propositio
46.
[233] AAS 97 (2005),
711.
[234] Propositio 42.
[235] Vö. De martyrio
sancti Polycarpi, XV,1: PG 5, 1039. 1042.
[236] Antiochiai Szent
Ignác: Epistula ad Romanos, IV,1: PG 5, 690.
[237] Vö. LG 42.
[238] Vö. Propositio
42.
[239] Deus caritas est
enc. 18: AAS 98 (2006), 232.
[240] Ua. 14. p.
[241] Vö. Propositio
42; Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat (2000. VIII. 6.),
13-15: AAS 92 (2000), 754-755.
[242] Megindult
lélekkel hallgattuk a szinódusi gyűlésen a tanúságtételeket, melyek
arról szóltak, hogy milyen hatása van az Eucharisztiának a
megbékélés művében. Erről mondja a 49. Propositio: „A szentmisének
köszönhetően egymással konfliktusban lévő népek összegyűlhetnek
Isten Igéje köré, hallhatják az ingyenes megbocsátásprófétai
üzenetét és elnyerhetik a megtérés kegyelmét, mely lehetővé teszi
számukra, hogy ugyanabban a kenyérben és ugyanabban a kehelyben
részesüljenek.”
[243] Vö. Propositio
48.
[244] Deus caritas est
enc. 28: AAS 98 (2006), 239.
[245] Propositio 48.
[246] XVI. Benedek:
Allocutio ad Coetum Legatorum apud Apostolicam Sedem (2006. I. 9.):
AAS 98 (2006), 127.
[247] Ua.
[248] Vö. Propositio
48. Ehhez nagyon hasznos az Egyház szociális tanításának
kompendiuma.
[249] Vö. Propositio
43.
[250] Vö. Propositio
47.
[251] Vö. Propositio
17.
[252] Martyrium
Saturnini, Dativi et aliorum plurimorum, 7,9,10: PL 8, 707. 709-710.
[253] Vö. Ecclesia de
Eucharistia enc. 53: AAS 95 (2003), 469.
[254] Prex
Eucharistica I (Canon Romanus)
[255] Propositio 50.
[256] Vö. XVI.
Benedek: Homília (2005. XII. 8.): AAS 98 (2006), 15.
|