TARTALOM

BEVEZETÉS

ELSŐ FEJEZET
A keresztény Kelet megismerése: a hit megtapasztalása
Evangélium, Egyház és kultúrák
Emlékezés és várakozás között
A szerzetesség mint példamutatás a keresztségi életről
A Szó és az Eucharisztia között
Liturgia az egész ember és az egész világ számára
Világos látás önmagunk felfedezésére
Egy atya a Lélekben
Közösség és szolgálat
Egy Istennel szoros kapcsolatban álló személy
Imádkozó csend

MÁSODIK FEJEZET
A megismeréstől a találkozásig
Az egység tapasztalatai
Találkozni, megismerni egymást, együtt dolgozni
Együtt haladni „Kelet Világossága” felé

BEVEZETÉS

1. Kelet Világossága megvilágította az egyetemes Egyházat, amióta megjelent nekünk „a fölkelő Nap” (Lk 1,78), a mi Urunk, Jézus Krisztus, akihez minden keresztény fohászkodik, mint az ember Megváltójához és a világ reménységéhez.
Ez a Világosság ihlette elődömnek, XIII. Leó pápának az Orientalium dignitas, a 'Keletiek méltósága' apostoli levelét, amellyel ő az egész Egyház számára meg akarta védeni a keleti hagyományok jelentőségét.[1]
Elérkezve ennek az eseménynek, és mindazon kezdeményezéseknek a centenáriumához, amelyekkel ez a pápa arra törekedett, hogy helyreállítsa az egységet Kelet valamennyi keresztényével, az én szándékom is az, hogy hasonló felhívással forduljak a Katolikus Egyházhoz, gazdagodva a most eltelt évezred oly sok ismeretének és találkozásának a tapasztalatával.
Mivel valóban hisszük, hogy a keleti egyházak tiszteletreméltó és ősi hagyománya Krisztus Egyháza örökségének szerves részét alkotja, a katolikusok első feladata ennek a megismerése, hogy ez mindenki számára lehetséges módon táplálja és vigye előre az egység folyamatát.
Keleti katolikus testvéreink tudatában vannak annak, hogy az ortodox testvérekkel együtt élő hordozói ennek a hagyománynak. Szükséges, hogy a katolikus Egyház latin hagyományához tartozó fiai is teljességében megismerjék ezt a kincstárat, és így a pápával együtt érezzék azt a szenvedélyes vágyat, hogy az Egyház és a világ számára helyreálljon az Egyház katolicitásának a teljes megnyilatkozása, amelyet nemcsak egy hagyomány fejez ki, még kevésbé egyik közösség a másik ellen, és hogy mindnyájunknak megadassék az egyetemes Egyház Istentől kinyilatkoztatott és osztatlan örökségének a teljes élvezése,[2] amelyet egyformán őriz meg és növel Kelet és Nyugat egyházának az élete.

2. Tekintetem Kelet Világosságára irányul, amely Jeruzsálemből ragyog fel (vö. Iz 60,1; Jel 21,10). Isten Igéje, aki üdvösségünkért emberré lett, aki „Dávid törzséből született” (Róm 1,3; 2Tim 2,8) zsidó, ebben a városban halt meg és támadt fel. Ebben a szent városban, amikor elérkezett a Pünkösd napja, és „ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak” (ApCsel 2,1), a Vigasztaló Szentlélek leküldetett Máriára és a tanítványokra. Innen sugározta be az Örömhír a földet, mert eltelve Szentlélekkel, „bátran hirdették az Isten szavát” (ApCsel 4,31). Innen, minden egyház anyjától[3] hirdették az evangéliumot az összes nemzetnek, amelyek közül sokan azzal dicsekszenek, hogy az apostolok egyike volt számukra az Úrnak első tanúja.[4] Ebben a városban a legkülönbözőbb kultúrák és hagyományok találtak befogadást az egy Isten nevében (vö. ApCsel 2,9-11). Amikor vágyakozással és hálával fordulunk a szent város felé, újra erőt és lelkesedést találunk, hogy fokozzuk az összhang keresését abban az igazságban és többféleségben, amely az Egyház legjobb eszménye marad.[5]

3. Egy pápa, egy szláv nép fia, különösen a szívén érzi azoknak a népeknek a felhívását, akikhez a két szent testvér, Cirill és Metód fordult, az egység apostolainak dicsőséges példaképei, akik tudták, hogyan kell Kelet és Nyugat közösségét keresve hirdetni Krisztust, olyan nehézségek között is, amelyek olykor már szembeállították egymással a két világot. Többször időztem már az ő életművük példájánál,[6] és fordultam azokhoz, akik az ő gyermekeik a hitben és a kultúrában.
Ezeket a megfontolásokat akarom most kiszélesíteni, hogy átöleljem Kelet minden egyházát különböző hagyományaik változatosságában. Kelet egyházaihoz tartozó testvéreimhez száll most a gondolatom, azzal a vággyal, hogy együtt keressük az erőt, amellyel válaszolni tudunk azokra a kérdésekre, amelyeket a világ minden részén felvetnek az emberek. Hitüknek és életüknek örökségéhez akarok fordulni, annak tudatában, hogy az egység felé vezető lépéseket nem lehet újra meggondolni, mert ez az út visszafordíthatatlan, mint az Úr felhívása az egységre. „Kedveseim, ez a közös feladatunk, Kelet és Nyugat között együtt kell kimondanunk: Nehogy Krisztus keresztje elveszítse erejét! (vö. 1 Kor 1,17). Krisztus keresztje ki ne üresedjék, mert ha Krisztus keresztje üressé válik, az embernek már nincsenek gyökerei, nincsenek távlatai: elpusztul. Ez a huszadik század végének segélykiáltása. Ez Róma kiáltása, Konstantinápoly kiáltása, Moszkva kiáltása. Ez az egész kereszténység kiáltása, az Amerikák, Afrika, Ázsia és minden földrész kiáltása. Ez az új evangelizáció kiáltása.”[7]
Kelet egyházaihoz száll a gondolatom, ahogy tették ezt más pápák is a múltban, átérezve azt, hogy mindenekelőtt az ő feladatuk az Egyház egységének a megtartása, vagy a keresztények egységének fáradhatatlan keresése, ahol ezt megsebezték. Egy különösen erős kapcsolat már egyesít minket. Szinte mindenünk közös,[8] és főképp közös az őszinte vágyunk az egységre.

4. Kelet és Nyugat minden egyes egyházához eljut a mai emberek segélykiáltása, akik az életük értelmét keresik. Mi ebben felismerjük azok könyörgését, akik az elfelejtett és elveszített Atyát keresik (vö. Lk 15,18-20; Jn 14,8). A mai asszonyok és férfiak azt kérik tőlünk, hogy mutassuk meg nekik Krisztust, aki ismeri az Atyát, és kinyilatkoztatta őt nekünk (vö. Jn 8,55;14,8-11). Amikor hagyjuk, hogy tőlünk várják a választ az egész világ kérdéseire, alázattal és gyöngédséggel hallgatva meg ezeket, teljes szolidaritásban azzal, aki a kérdést fölteszi, mi arra vagyunk hivatva, hogy mai szavakkal és tettekkel mutassuk meg azt a mérhetetlen gazdagságot, amelyet egyházaink őriznek hagyományaik kincsestárában. Magától az Úrtól tanulunk, aki útjai közben megállt az emberek között, hallgatta őket, és megesett rajtuk a szíve, amikor úgy látta őket, „mint pásztor nélküli juhokat” (Mt 9,36; vö. Mk 6,34). Tőle kell eltanulnunk a szeretetnek azt a pillantását, amely kibékítette az embereket az Atyával és önmagukkal, megadva nekik azt az erőt, amely egyedül képes az egész embert meggyógyítani.
Amikor Kelet és Nyugat egyházai szembesülnek ezzel a felhívással, érzik kötelességüket, hogy a lényegre összpontosítsák figyelmüket: „Nem jelenhetünk meg Krisztus, a történelem Ura előtt olyan megosztottan, amilyenné sajnálatos módon váltunk a második évezred folyamán. Ezeknek a megosztottságoknak most át kell engedniük helyüket a közeledésnek és az egyetértésnek; a sebeknek be kell hegedniük ezen a keresztények egysége felé vezető úton.”[9]
Minden gyarlóságunkon túljutva hozzá, az egyetlen Mesterhez kell fordulnunk, részeseivé válva halálának, hogy így megtisztuljunk, és már ne ragaszkodjunk görcsösen olyan indulatokhoz és emlékekhez, amelyek nem Isten értünk végbevitt nagy tetteit idézik, hanem emberi eseményeket egy olyan múltból, amely még súlyosan nehezedik szívünkre. A Lélek tegye világossá a tekintetünket, hogy együtt közeledhessünk korunk embere felé, aki várja az örömteli igehirdetést. Ha a világ várakozására és szenvedésére egybehangzó feleletet adunk, mégpedig megvilágosító és éltető feleletet, akkor valóban sokat teszünk azért, hogy korunk emberének hatékonyabban hirdessük az evangéliumot.

ELSŐ FEJEZET
A keresztény Kelet megismerése: a hit megtapasztalása

5. „Mind Keleten, mind Nyugaton más-más módszerhez és eljáráshoz folyamodtak a kinyilatkoztatott igazság feltárásában, hogy az isteni tanítást megismerjék és megvallják. Nem csoda tehát, hogy hol az egyik, hol a másik fogta fel megfelelőbben, vagy világította meg jobban a kinyilatkoztatott hittitkok egyes szempontjait. Ennélfogva többnyire nem arról van szó, hogy teológiai fogalmazásaik ellenkeznek egymással, hanem inkább arról, hogy kiegészítik egymást.”[10]
Szívemben hordozva azokat a kérdéseket, vágyakat és tapasztalatokat, amelyekre fentebb utaltam, lélekben a keresztény Kelet örökségéhez fordulok. Nem szándékom, hogy leírjam vagy értelmezzem azt: hallgatni akarom Kelet egyházait, mert tudom, hogy ők élő tolmácsai az általuk őrzött hagyomány kincseinek. Amikor ezt szemlélem, szemem előtt megjelennek olyan nagy jelentőségű szempontok, amelyek a keresztény tapasztalat mélyebb és teljesebb megértéséhez vezetnek, és ezért alkalmasak arra, hogy segítségével teljesebb keresztény feleletet adjunk a mai férfiak és nők várakozására. Tiszteletben tartva minden más kultúrát, a keresztény Keletnek egyedülálló és kiváltságos szerepe van, amennyiben ez a születő Egyháznak az eredeti környezete.
A keleti keresztény hagyomány magával hozza az Úr Jézusban való hit befogadásának, megértésének és megélésének sajátos módját. Ilyen értelemben egészen közel áll a Nyugat keresztény hagyományához, amely ugyanabból a hitből él és táplálkozik. Mégis különbözik attól, jogosan és csodálatraméltóan, mert a keleti keresztény a maga módján érzi és érti, és ezért eredeti módon éli meg a Megváltóhoz való viszonyát.
Tisztelettel és félelemmel közeledek az imádásnak ahhoz a gyakorlatához, amelyet ezek az egyházak kifejeznek, ahelyett, hogy kiemeljem ezt vagy azt a sajátos teológiai nézőpontot, amelyek a századok során ellenséges szembenállásban merültek fel Nyugat és Kelet között.
A keresztény Kelet kezdettől fogva úgy jelenik meg, mint amely saját belső valóságában is sokféle, amely képes arra, hogy teljes tiszteletben minden részközösség iránt befogadja minden egyes kultúra jellemző vonásait. Nem tehetünk mást, mint hogy mély megrendültséggel adjunk hálát Istennek azért a csodálatos változatosság ért, amely lehetővé tette, hogy különböző minták szerint egy ilyen gazdag és ennyire összeillő mozaikot alkothassunk.

6. A lelki és teológiai hagyománynak van néhány olyan vonása, amely közös több keleti egyházban, és amely felismerhetővé teszi ezek fogékonyságát azokkal a módszerekkel szemben, amelyeket a nyugati területeken vett fel az evangélium továbbadása. Ezt így összegezi a II. Vatikáni Zsinat: „Köztudomású, hogy mily nagy szeretettel végzik a keleti keresztények a Szent Liturgiát, hogyan ünneplik főleg az Eucharisztiát, amely az Egyház életének forrása és a jövendő dicsőség záloga; ezzel járulnak a hívek püspökükkel egységben az Atyaistenhez a Fiú, az Ige által, aki megtestesült, kínhalált szenvedett és megdicsőült, a Szentlélek kiáradásában. Ezáltal érik el a közösséget a Szentháromsággal, és így válnak »az isteni természet részeseivé«” (2Pt 1,4).[11]
Ezekben a vonásokban vázolhatjuk a keresztény ember keleti szemléletét, amelynek a célja az isteni természetben való részesedés, a Szentháromság titkával való közösség által. Ebben körvonalazódik az Atya „monarchiája” (az Atyának mint egyetlen kezdetnek a hangsúlyozása) és az üdvösségnek az „oikonomia”, az isteni üdvterv szerint való felfogása, ahogy ezt Lyoni Szent Ireneusz nyomán tanítja a keleti teológia, s ahogyan ezt a kappadókiai atyák bővebben kifejtik.[12]
A Szentháromság életében való részesedés a liturgián keresztül valósul meg, és különösképpen az Eucharisztia által, amely a Krisztus megdicsőült testével való közösség szentsége és a halhatatlanság magva.[13] A keleti teológia egészen különös szerepet tulajdonít a Szentléleknek a megistenülésben és főként a szentségekben: a Lélek ereje által, aki az emberben lakozik, már a földön megkezdődik az istenivé válás, a teremtett világ már átalakul és megkezdődik az Isten Országa.

Evangélium, Egyház és kultúrák
7. Már többször hangsúlyoztam a keresztény Keleten különlegesen megélt első nagy értéket, a figyelmet a népek és azok kultúrája iránt, hogy Isten szava és az ő dicsérete minden nyelven megszólalhasson. Ennél a témánál időztem a Szlávok Apostolai enciklikában, ahol kiemeltem, hogy Cirill és Metód „hasonlókká akartak válni mindenben azokhoz, akiknek az evangéliumot hirdették; a szláv népekhez akartak tartozni, sorsukban akartak osztozni”;[20] „itt a katekézis új módszeréről volt szó”.[21] Amikor ezt tették, a keresztény Keleten igen elterjedt magatartást fejeztek ki.
 „Azáltal, hogy Szent Cirill és Metód az evangéliumot az általuk megtérített népek kultúrájába beillesztették és azzal eleven egységgé formálták, nagy érdemeket szereztek nemcsak ennek a kultúrának a kialakításában és fejlesztésében, hanem sok más kultúrában is.”[22] Bennük egyesült a részleges kultúrák iránti figyelem és megbecsülés az Egyház egyetemességének vágyával, amit fáradhatatlan buzgósággal akartak megvalósítani. A tesszaloniki két testvér magatartása jól képviseli a keresztény ókor sok egyházának jellemző stílusát: a kinyilatkoztatást akkor hirdetik megfelelő módon, és akkor válik az teljesen érthetővé, amikor Krisztus a különböző népek nyelvét beszéli, és ezek olyan nyelven és olyan kifejezésekkel olvashatják a Szentírást és énekelhetik a liturgiát, amely az ő sajátjuk, mintegy megújítva a Pünkösd csodáját.
Ebben a korban tehát, amikor egyre alapvetőbb jogként ismerik el, hogy minden nép saját kultúrájának és gondolkodásának öröksége szerint fejezhesse ki magát, az egyes keleti egyházak tapasztalata úgy áll előttünk, mint a különféle kultúrákba való sikeres beépülés (inkulturáció) hiteles példája.
Ebből a példából értjük meg, hogy ha el akarjuk kerülni a széthúzás és az elkeseredett nacionalizmus újjászületését, el kell fogadnunk, hogy az evangélium hirdetésének egyszerre mélységesen bele kell gyökereznie a kultúrák sajátosságaiba és egyúttal nyitottnak kell lennie az egyetemes Egyházzal való összekapcsolódás felé, amely csere a közös gazdagodás érdekében történik.

Emlékezés és várakozás között
8. Ma gyakran a jelen foglyainak érezzük magunkat: mintha az ember elvesztette volna azt az érzését, hogy egy történelem része, amely megelőzi és követi őt. Abban a fáradozásban, amellyel ki-ki a múlt és a jövő között igyekszik elhelyezni magát, hálás lélekkel a kapott és a még várt jótéteményekért, Kelet egyházai a folyamatosságnak különösen tiszta érzékével rendelkeznek, amelyet hagyománynak és eszkatologikus várakozásnak neveznek.
A hagyomány Krisztus Egyházának öröksége, a Feltámadottnak élő emlékezete, aki találkozott az apostolokkal, hogy azok tanúságot tegyenek róla és tovább adják az Ő élő emlékét utódaik megszakítatlan sorának, amelyről az apostoli szukcesszió kezeskedik a kézföltétel által egészen a mai püspökökig. Ez a hagyomány minden egyház történelmi és kulturális örökségében megfogan, és ebbe beletartoznak a vértanúk, az atyák és a szentek tanúságtétele, valamint minden egyes keresztény ember élő hite a századokon át egészen napjainkig. Nem a formulák változatlan ismétléséről van szó, hanem egy olyan örökségről, amely megőrzi az eredeti igehirdetés élő magvát. Ez a hagyomány óvja meg az Egyházat attól, hogy csak változékony véleményeket gyűjtsön, és ez kezeskedik az egyházi tanítás bizonyosságáról és folyamatosságáról.
Ha csupán változhatatlan dolognak fogjuk fel az egyes egyházak gyakorlatát és szokásait, akkor nyilván annak a kockázatnak tesszük ki magunkat, hogy megfosztjuk a hagyományt attól a jellegétől, hogy az élő valóság, amely mindig nő és fejlődik, amit a Szentlélek biztosít éppen azért, hogy az minden kor emberéhez szóljon. És amint a Szentírás is növekszik azokban, akik azt olvassák,[23] éppen úgy az Egyház élő örökségének minden eleme növekszik azáltal, hogy a hívek megértik, befogadják azt, és új értékekkel növelik azt húségben és folyamatosságban.[24] Annak, amit az egyház „Hagyomány”-nak nevez, csak a hit engedelmességében történő vallásos befogadása adhatja meg, hogy különböző történelmi-kulturális helyzetek és körülmények között öltsön testet.[25] A hagyomány soha nem lehet merő vágyakozás elmúlt dolgok vagy formák iránt, nem is az elveszett jogok vagy kiváltságok visszasírása, hanem a Jegyesnek élő emlékezete, amelyet örökre fiatalnak őriz meg a benne lakozó Szeretet. A hagyomány megadja a múlttal való folyamatosságot, az eszkatológiai várakozás pedig megnyitja nekünk az Isten jövő idejét. Minden egyháznak küzdenie kell az ellen, hogy abszolutizálja azt, amit végbevisz, vagyis hogy önmagát dicsőítse vagy belefeledkezzék a szomorúságba. De az idő Istené, és mindaz, ami az időben megvalósul, még nem azonosítható az Ország teljességével, amely mindig ingyenes ajándék. A mi Urunk Jézus már eljött, hogy meghaljon értünk, és feltámadt a halálból, de a teremtés, amely remény szerint már meg van váltva, még a szülés fájdalmait szenvedi (vö. Róm 8,22); ugyanaz az Úr fog ismét eljönni, hogy a világot átadja az Atyának (vö. 1Kor 15,28). Az Egyház fohászkodva kéri ezt a visszatérést. Ennek kiváltságos tanúja a szemlélődő és a világban élő szerzetes.
Kelet életszerűen fejezi ki a hagyomány és a várakozás valóságát. Az egész liturgia különösképpen az üdvösség emlékünnepe és az Úr eljövetelének leesdése. És ha a hagyomány arra tanítja az egyházakat, hogy legyenek hűségesek ahhoz, ami életre hívta őket, az eszkatológiai várakozás arra serkenti őket, hogy azzá legyenek, amit még nem értek el teljességgel, és amit a Úr elvár tőlük, hogy azzá legyenek, ezért serkenti őket, hogy a hűségnek mindig új útjait keressék, legyőzve a pesszimizmust, mert az Isten reménysége felé vitetnek, amely soha meg nem csal.
Meg kell mutatnunk az embereknek az emlékezés szépségét, az erőt, amely a Lélektől jön le ránk, és amely tanúkká tesz minket, mert tanúk fiai vagyunk. Meg kell ízleltetnünk velük azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket a Lélek vetett el a történelemben. Meg kell győznünk őket arról, hogy éppen a hagyomány őrzi meg ezeket a csodás dolgokat, és ez adja meg a reményt azoknak, akik nem látták ugyan, hogy a jóra irányuló erőfeszítéseiket siker koronázta, de tudják, hogy valaki Más elvezeti törekvéseiket a beteljesedésre. Akkor az ember már kevésbé érzi magát magányosnak és bezártnak a saját egyéni tevékenységének szűk keretei közé.

A szerzetesség mint példamutatás a keresztségi életről
9. Szeretném most a keleti kereszténység széles tájait egy sajátos magaslatról szemlélni, amely lehetővé teszi, hogy annak sok vonását felfedezzük. Ez a magaslat a szerzetesség.
A szerzetesség Keleten megőrizte nagy egységét, és ez nem ismeri az apostoli élet különböző típusainak kialakulását, ahogy ez Nyugaton történt. A szerzetesi élet különféle kifejezései, a szorosan vett közös élet (cenobitizmus), ahogy azt Pachómius és Bazil megfogalmazta, Remete Szent Antal vagy Egyiptomi Makáriosz szigorúbb remeteségéig, inkább felelnek meg a lelki előrehaladás különböző állomásainak, mint különféle életállapotok között való választásnak. Ezek mindenképpen visszatérnek a szerzetesség eredeti eszményéhez, akármilyen formában fejeződik is ki az.
Ezenkívül a szerzetességet nem csupán úgy szemlélik Keleten, mint egy különálló állapotot, amely a keresztények egy kategóriájának a sajátja, hanem sajátosan úgy, mint viszonyítási pontot minden megkeresztelt számára, az Úrtól kinek-kinek felajánlott ajándékok mértékében, amely úgy áll előttünk, mint a kereszténység jelképes összefoglalása.
Ha Isten mindenestül neki szentelt életre hív valakit, mint a szerzetesi életben, akkor a személy elérheti azt a legmagasabb pontot, amit fogékonysága, kultúrája és lelkisége révén ki tud fejezni. Sokkal inkább érvényes ez a keleti egyházak esetében, amelyek számára a szerzetesség egy lényegesen szükséges megtapasztalást jelentett, és amelyekben ma is látjuk ennek virágzását, alighogy az elnyomás véget ért és a szabadságban a szívek felemelkedhetnek az ég felé. A monostor az a prófétai hely, ahol a teremtett világ Isten dicsőítésévé, a szeretetnek gyakorlatban megélt parancsa az emberi együttélés eszményévé válik, és ahol az ember korlátok és akadályok nélkül keresi Istent, és ezzel útmutató lesz mindenki számára, akiket szívében hordoz és segít Isten keresésében.
Szeretnék emlékeztetni arra a ragyogó tanúságtételre is, amelyet a szerzetesnők vállalnak a keresztény Keleten. Ez a tanúságtétel megmutatta a sajátosan női adottságok értékelésének egy mintáját az Egyházban, megküzdve a kor szellemével is. A legújabb üldözések idején, elsősorban Kelet-Európa országaiban, amikor sok férfi kolostort erőszakkal bezártak, a női szerzetesség őrizte meg a szerzetesi élet fáklyájának lángját. A szerzetesnő lelki adománya a rá jellemző adottságokkal látható jele Isten anyai gyöngédségének, amelyre oly sokszor hivatkozik a Szentírás.
Így szemlélem tehát most a szerzetességet, hogy külön is bemutathassam azokat az értékeket, amelyeknek nagy jelentőséget tulajdonítok annak érzékeltetésére, hogy mit adhat hozzá a keresztény Kelet Krisztus Egyházának az Isten Országa felé való vándorlásához. Ezek a szempontok, anélkül, hogy kizárólagosan csak magában a szerzetesi tapasztalatban lennének, vagy hogy csak Kelet örökségében léteznének ott, gyakran sajátos jelentőséget kaptak azon belül. Másrészt mi nem valamelyik rész kizárólagosságát keressük, hanem a kölcsönös gazdagodást mindabban, amit az egyetlen Lélek hozott életre Krisztus egyetlen Egyházában.
A szerzetesség mindig is a keleti egyházak lelke volt: az első keresztény szerzetesek Keleten születtek, és a szerzetesi élet lényeges alkotó eleme volt annak a Keleti Világosságnak, amit a hajdan még meg nem osztott egyház kiváló Atyái közvetítettek Nyugatra.[26]
Azok a szilárd közös vonások, amelyek egyesítik Kelet és Nyugat szerzetesi tapasztalatát, a testvériség csodálatos hídjává teszik azt, ahol a megélt egység sugárzik még annál is sokkal inkább, mint ahogy az egyházak párbeszédéből azt látni lehetne.
 
A Szó és az Eucharisztia között
10. A szerzetesség sajátos módon kinyilvánítja, hogy az élet két csúcspont között van felfüggesztve, Isten Szava és az Eucharisztia között. Ez azt jelenti, hogy a szerzetesség mindig, még a remeteség formájában is, egyszerre lesz személyes felelet egy egyéni meghívásra és egyúttal egyházi és közösségi esemény.
A szerzetesség kiindulópontja Isten szava, egy Szó, amely szólít, meghív, személyes válaszra késztet, ahogy az apostolokkal történt. Ha egy személyt elér ez a Szó, akkor engedelmesség születik, a Szó meghallgatása a szófogadás, amely megváltoztatja az életet. A szerzetes mindennap az Ige kenyerével táplálkozik. Ha ettől megfosztják, akkor szinte holttá válik, és nincs több mondanivalója a testvéreknek, mert az Ige Krisztus, a szerzetesnek pedig az a hivatása, hogy hozzá hasonuljon.
Amikor a szerzetes testvéreivel együtt énekli azokat az imákat, amelyekkel megszenteli az időt, ő akkor is folytatja az Ige elsajátítását. Az igen gazdag liturgikus himnuszköltészet, amelyre joggal büszke minden keleti egyház, nem más, mint az olvasott, a megértett, a magunkba szívott és végül a megénekelt Igének a folytatása: ezek a himnuszok nagyrészt a bibliai szöveg igen finom átköltései, átszűrve és személyessé téve az egyes ember és a közösség tapasztalatán.
Az Isten végtelen irgalmasságának mélységével szembesülő szerzetesnek nem marad más, mint megvallani saját gyökeres szegénységének a tudatát, amely azonnal könyörgéssé és örvendező kiáltássá válik egy még gazdagabb üdvösség után, mivel ezt már alig lehetett remélnie saját nyomorúságának mélységéből.[27] Ezért van, hogy a megbocsátásért való esdeklés és Isten dicsőítése tölti ki a liturgikus imádság nagy részét. A keresztény ember elmerül ennek a paradoxonnak a csodálatában, hiszen ez az utolsó elem egy végtelen sorban, amelyet egészen hálásan dicsőít a liturgia nyelvezete: a Mérhetetlen véges lesz; egy Szűz szül; Aki maga az Élet, a halál által örökre legyőzi a halált; a magasságos mennyben egy emberi test ül az Atya jobbján.
Ennek az imádságos tapasztalatnak a csúcsán van az Eucharisztia, a Szóhoz elválaszthatatlanul hozzákötött másik csúcspont, mert ez az a hely, ahol az Ige Test és Vér lesz, mennyei tapasztalat, ahol ez ismét visszatér, hogy eseménnyé váljék.
Az Eucharisztiában tárul fel az Egyház legmélyebb természete, amely az ünneplő gyülekezetbe meghívottak közössége, hogy dicsőítsék annak az ajándékát, aki maga a feláldozó és a feláldozott: amikor részesülnek a Szent Titkokban, Krisztusnak lesznek „vérrokonai”,[28] elővételezve a megistenülés tapasztalatát abban a már elválaszthatatlan kötelékben, amely Krisztusban összeköti az istenséget az emberséggel.
Az Eucharisztia az, ami elővételezi az embereknek és a dolgoknak a mennyei Jeruzsálemhez való tartozását. Ezzel leplezi le teljesen a maga eszkatologikus természetét: a szerzetes, mint ennek a várakozásnak az élő jele, folytatja és a liturgiában a teljességig viszi az Egyház könyörgését, a Jegyesét, aki esdekel a Vőlegény visszatéréséért egy „marana tha” állandó ismétlésével, mégpedig nemcsak szavakkal, hanem egész életével.

Liturgia az egész ember és az egész világ számára
11. A liturgikus megtapasztalásban Krisztus Urunk az a Világosság, amely megvilágítja az utat és feltárja az egész világ áttetsző mivoltát, ugyanúgy, mint a Szentírásban. Krisztusban a múlt eseményei megkapják az értelmüket és a teljességüket, és a teremtett világ kinyilvánítja, hogy Válójában micsoda: a részleteknek olyan együttese, amelyek csak a liturgiában kapják meg a maguk beteljesülését és feltétlen rendeltetését. Íme, ezért lesz a liturgia a mennyország a földön, és abban az Ige, aki fölvette a testet, átjárja az anyagot üdvözítő erejével, amely a maga teljességében nyilvánul meg a szentségekben: itt a teremtett dolgok megadják mindenkinek azt a képességet, amit Krisztustól kaptak. Így az Úr, aki alámerül a Jordán folyóban, átad a víznek egy olyan erőt, amely képessé teszi azt arra, hogy a keresztségi újjászületés fürdője legyen.[29]
Ebben a keretben Keleten a liturgikus imádság nagyon alkalmasnak mutatkozik arra, hogy az emberi személyt a maga teljességében vonja be az imádságba: a misztériumot annak magasan kifinomult tartalmában éneklik meg, de ugyanakkor az érzelmeknek azzal a melegségével, amelyet ez éleszt a megváltott emberiség szívében. A szent cselekményben az ember testisége is be van vonva a dicséretbe, és mindenben megnyilvánul a szépség, amely Keleten az egyik legkedveltebb név az isteni harmóniának és az átváltozott ember mintájának a kifejezésére:[30] megnyilvánul a templom formájában, a hangokban, a színekben, a fényekben, az illatokban. A szertartások hosszasan elnyújtott ideje, a könyörgések ismétlése, mindez végül is kifejezi az egész személyiség fokozatos azonosulását az ünnepelt misztériummal. És így az Egyház imádsága már a mennyei liturgiában való részesedés, a végső boldogság elővételezése.
Nagyon időszerű az emberi személy teljes értékű valóságának ilyen kidomborítása a maga értelmi és érzelmi összetevőivel, az eksztázisban és a bensőségességben, és ez csodálatos iskola a teremtett dolgok jelentésének a megértésére: ezek nem abszolút valóságok, de nem is a bűnnek és véteknek a fészkei. A liturgiában a dolgok felfedik, hogy természetüknél fogva ajándékok, amelyeket a Teremtő ajánl fel az emberiségnek: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Mindez magán hordja a bűn drámájának jegyét is, amely nehézkessé teszi az anyagot és akadályozza annak áttetszőségét, de ugyanakkor meg is van váltva a megtestesülésben, amely által ismét istenhordozó lett, azaz képes arra, hogy kapcsolatba hozzon minket az Atyával: ez a tulajdonság mindenekfelett megnyilvánul a szent misztériumokban, az Egyház szentségeiben.
A kereszténység nem utasítja el az anyagot, és a testi valóságot, sőt a liturgikus cselekmény teljességében az ember testisége megkapja igazi értékét, itt mutatja meg az emberi test legbensőbb természetét, hogy a Lélek temploma, és itt jut el a Jézus Urunkkal való egyesülésre, aki maga is testté lett a világ üdvösségéért. Ez azonban nem jelenti mindannak a feltétlen felmagasztalását, ami a fizikai világhoz tartozik, mert jól tudjuk, hogy milyen rendetlenséget vitt bele a bűn az emberi létezés összhangjába. A liturgia nyilvánítja ki, hogy a test, ha átmegy a Kereszt misztériumán, útban van az átváltozás, a lelkivé válás felé: a Tábor hegyén Krisztus tündöklőnek mutatta azt, mert az az Atyának az akarata, hogy a test ismét ilyenné váljon.
A kozmikus valóság is meg van híva a hálaadásra, mert az egész mindenségnek az a hivatása, hogy Krisztus Urunkban újra egybe legyen foglalva. Ebben a felfogásban kifejezésre jut egy kiegyensúlyozott és csodálatos tanítás a teremtett világnak, és különösen az emberi testnek a méltóságáról, a tiszteletéről és a rendeltetéséről. Ez a test, elvetve minden dualizmust és minden öncélú élvezet kultuszát, a kegyelem által teljesen átvilágosított hellyé válik, azaz teljes értelemben emberivé.
Annak, aki igazán jelentős és fontos kapcsolatot keres saját magával és a világgal, amelyet még oly sokszor eltorzít az önzés és a mohóság, a liturgia feltárja az utat az új ember egyensúlya felé, és tiszteletre szólít fel a teremtett világban levő eucharisztikus lehetőség előtt: a világ arra van rendelve, hogy az Úr fölvegye azt a maga Eucharisztiájába, az oltár áldozatában jelen lévő Húsvétjába.

Világos látás önmagunk felfedezésére
12. A szerzetes tekintete Krisztusra szegeződik, az Ember-Istenre: Neki, a fájdalom emberének eltorzult arcán ő már felfedezi a Feltámadott átváltozott arcának prófétai meghirdetését. A szemlélődő szemeknek Krisztus kinyilatkoztatja magát, mint a jeruzsálemi asszonyoknak, akik fölmentek, hogy szemléljék a Kálvária titkos látványát. A szerzetes szeme ebben az iskolában szokik hozzá, hogy Krisztust meglássa a teremtett világ rejtett sebeiben és az emberi történelemben is, amely maga is bele van foglalva a teljes Krisztushoz való fokozatos átalakulásba.
A fokozatosan krisztusivá váló tekintet így megtanulja, hogy elszakadjon a külsőségektől, az érzelmek háborgásától, vagyis mindattól, ami az emberben akadályozza azt a szabad könnyedséget, hogy engedi magát megragadni a Lélektől. Ezt az utat járva hagyja, hogy kiengesztelődjék Krisztussal a megtérésnek szakadatlan folyamatában saját bűneinek és az Úrtól való eltávolodásának tudatában, ami szívbeli bűnbánatot ébreszt, a könnyek üdvösséges vizében való megkeresztelkedésének jelét, csendben és az állandóan keresett és továbbadott belső nyugalomban, amelyben ráneveli magát, hogy szívét a Lélek ritmusával összehangzóan dobogtassa, kiküszöbölve minden kettősséget és kétszínűséget. Ez az egyre józanabbá és lényegretörőbbé, önmaga számára egyre áttetszőbbé válás azt is eredményezheti, hogy dicsekvésbe vagy keserűségbe esik, ha odáig jut, hogy mindezt a saját aszketikus erőfeszítései gyümölcsének tekinti. A lelki megkülönböztetés az állandó megtisztulásban alázatossá és szelíddé teszi őt, annak tudatában, hogy csak néhány vonását ismerte meg annak az igazságnak, amely kielégíti, mert ez a Vőlegény ajándéka, és egyedül Ő a boldogság teljessége.
Kelet ezt az iskolát ajánlja fel az embernek, aki keresi az élet értelmét, hogy megismerje önmagát és szabaddá váljon, és érezze Jézus szeretetét, aki ezt mondta: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok; én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28). Aki a belső gyógyulást keresi, annak Ő mondja, hogy tovább is folytassa a keresést; ha a szándék helyes és az út tisztességes, annak végén megmutatja majd az Atya az ő arcát, amely az emberi szívbe van mélyen belevésve.
 
Egy atya a Lélekben
13. A szerzetes előrehaladásának ritmusát általában nemcsak a személyes erőfeszítés határozza meg, hanem vonatkozásban áll egy lelkiatyával, akire fiúi bizalommal bízza rá magát, azzal a bizonyossággal, hogy benne nyilvánul meg Istennek gyöngéd és igényes atyasága. Az ő alakja rendkívül hajlékonnyá teszi a keleti szerzetességet: a lelkiatya segítségével minden életútja egészen személyessé válik Isten keresésének idejét, ritmusát és módozatait illetően. Éppen azért, mert a lelkiatya valamiféle középpont, aki kapcsolatot és összhangot teremt, a szerzetesség képes arra, hogy a közösségi és remete életmód lehető legnagyobb változatosságát mutassa fel. Így lehetett a szerzetesség Keleten minden egyház várakozásainak a megvalósulása történelmük különböző szakaszaiban![31]
Ebben a keresésben Kelet különösen is azt tanítja, hogy vannak testvéreink és nővéreink, akiknek a lélek megadta a lelkivezetés adományát: igen értékes vonatkozási pontok ők, mert annak a szeretetnek a szemével néznek, amellyel Isten lát minket. Nem arról van szó, hogy lemondunk a szabadságunkról, amikor hagyjuk, hogy más vezessen: inkább arról, hogy gyümölcsöző legyen a szív ismeretének isteni ajándéka, ami valóban karizma, hogy szelíden és határozottan segítséget kapjunk az igazság útjának megtalálására. Világunknak igen nagy szüksége van atyákra. Sokszor elutasította őket, mert kevésbé hihetőnek látszottak, vagy az ő mintájuk már túlhaladottnak tűnt és a mai fogékonyság számára kevésbé vonzónak. Mégis újakat keres, és szenved a félelemtől és a bizonytalanságtól, eszmények és vonatkozási pontok nélkül. Aki a Lélekben atya, ha valóban az - és Isten népe mindig megmutatta, hogy fel tudja ismerni ezeket -, az ilyen atya nem önmagához teszi hasonlóvá az embereket, hanem segíti őket megtalálni az utat az Isten Országához.
Igaz, Nyugatnak is megadatott a férfi és női szerzetesi élet csodálatraméltó ajándéka, amely megőrzi a Lélekben való vezetést, és arra vár, hogy értékeit felismerjék. Ilyen környezetben, és bárhol, ahol a kegyelem felkelti a belső érlelődésnek ezeket az értékes eszközeit, bárcsak tudnák az elöljárók művelni és értékelni az ilyen adományt, és mindenki tudná helyesen használni: megtapasztalnák ezáltal, milyen vigasztalás és milyen támasz a Lélekben való atyaság a hitben történő előrehaladásukban![32]

Közösség és szolgálat
14. A szerzetes éppen abban, hogy fokozatosan elszakad mindattól, ami a világban akadályozza őt az Urával való közösségben, újra megtalálja a világot, mint olyan helyet, amely visszatükrözi a Teremtő szépségét és a Megváltó szeretetét. Imádságában elmondja a Lélek leesdését erre a világra, és biztos abban, hogy meghallgatásra talál, mert ez az ima részesedik Krisztusnak ugyanilyen imájából. Így érzi meg, hogy mélységes szeretet születik benne az emberiség iránt: az a szeretet, amelyet Keleten az imádság oly gyakran tisztel Isten tulajdonságaként, hiszen Ő az emberek barátja, az emberszerető Isten, aki nem vonakodott saját Fiát feláldozni, hogy a világ üdvözüljön. Ebben a magatartásban a szerzetesnek olykor az is megadatik, hogy úgy tekintse ezt a világot, mint ami . már átváltozott a meghalt és feltámadott Krisztus mindent megistenítő működésével.
Bármilyen életmódot tartogat a szerzetesnek a Szentlélek, ő mindenekelőtt lényegénél fogva mindig a közösség embere. Az ókeresztény kortól fogva ezzel a névvel jelölték a közös élet szerzetesi stílusát is. A szerzetesség azt mutatja meg nekünk, hogy nincs semmilyen hiteles hivatás, ami nem az Egyházból és az Egyházért születik. Ezt tanúsítja igen sok szerzetesnek a tapasztalata, akik - cellájukba zárva -, imádságukban rendkívül szenvedélyes szeretetet hordoznak nemcsak az emberi személyért, hanem minden teremtményért, meg nem szűnő könyörgésben azért, hogy mindenki térjen meg Krisztus szeretetének üdvözítő áramlására. A belső felszabadulásnak ez a folyamata a Másik felé való megnyílásban a szeretet emberévé teszi a szerzetest. Pál apostol tanításához híven, aki a törvény teljességének a szeretetet nevezi (vö. Róm 13,10), a keleti szerzetesi közösség mindig törekedett arra, hogy a szeretet felsőbbrendű legyen minden törvényhez képest.
Ez a szerzetesi életben mindenekelőtt a testvérek szolgálatában, de ezen túl az egyházi közösség szolgálatában is megnyilvánul az idők és helyek szerint változó formában, a szociális munkától a vándorló prédikálásig. Kelet egyházai igen nagylelkűen élték meg ezt a feladatot, elkezdve az evangelizációtól, mert ez a legnagyobb szolgálat, amit a keresztény ember testvérének tehet, hogy aztán ezt kövesse a lelki és anyagi segítségnyújtásnak sok más formája. Sőt, el lehet mondani, hogy a szerzetesség volt az ókeresztény korban - és több ízben a későbbi korokban is - a népek evangelizációjának kiváló eszköze.

Egy Istennel szoros kapcsolatban álló személy
15. A szerzetes élete ad magyarázatot arra az egységre, ami Keleten fennáll a lelkiség és a teológia között: a keresztény, és különösen a szerzetes, az elvont igazságok keresése helyett tudja, hogy egyedül az ő Ura az Igazság és az Élet, de azt is tudja, hogy Ő az Út (vö. Jn 14,6), amelyen mindkettőt elérhetjük, mert a megismerés és a részesedés egyetlen valóság: az emberi személytől a háromszemélyű Istenig vezet el Isten Igéjének megtestesülése által.
Kelet segít minket abban, hogy igen gazdag vonásokkal vázolhassuk az emberi személy keresztény értelmét. Ez a megtestesülésben található meg; hiszen már a teremtés is ebből kapja világosságát. Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember, teljesen feltárul az ember hivatása: az Ige azért vette magára az emberséget, hogy az ember Istenné váljon. Az ember, aki állandóan megismeri saját korlátainak és bűneinek keserű ízét, nem adja át magát az önvádnak és a szorongásnak, mert tudja, hogy benne működik az istenség ereje. A Krisztus által fölvett emberi természet nem vált el az isteni természettől, és nem is keveredett össze vele.[33] Így az ember nincs magára hagyatva, amikor sokféle, gyakran meghiúsult módon hiába kísérli meg a mennybe való lehetetlen feljutást: megvan a dicsőséges sátor, Urunknak, Jézusnak legszentebb személye, ahol az isteni és az emberi találkoznak egy soha föl nem bontható ölelésben: az Ige testté lett, mindenben hozzánk hasonlóvá, a bűnt kivéve. Ő az istenséget önti az emberiség beteg szívébe, és beleárasztva abba az Atya Lelkét, képessé teszi arra, hogy a kegyelem által Istenné váljon. 
De ha ezt nyilatkoztatta ki nekünk a Fiú, akkor megadatott nekünk, hogy közeledjünk az Atya titkához, a szeretet közösségének kezdetéhez. A Legszentebb Háromság akkor úgy jelenik meg nekünk, mint a szeretet közössége: Őt megismerni annyit jelent, mint érezni a sürgető vágyat, hogy Ő szóljon a világhoz, hogy közölje önmagát; az üdvösség története nem más, mint Isten szeretetének a története a teremtménye iránt, akit Ő szeretett és kiválasztott, és azt akarta, hogy „az Ikon ikonja szerinti legyen” – ahogy a keleti atyák felismerő szemlélete kifejezi[34] –, vagyis a Képmásnak, a Fiúnak a képmására legyen formálva, és a megszentelő, a szeretet Lelke által legyen elvezetve a tökéletes közösségig. Még akkor is, ha az ember vétkezik, ez az Isten keresi és szereti őt, hogy a kapcsolatuk meg ne szakadjon, és a szeretet tovább áradjon. És szereti őt Fiának misztériumában, aki hagyja magát megöletni a kereszten egy olyan világ által, amely nem fogadta be őt, de az Atya feltámasztotta őt, mintegy örök biztosítékul, hogy senki sem tudja megölni a szeretetet, mert aki ennek részese, azt megérintette Isten dicsősége: ilyen a szeretet által átalakított ember, akit a tanítványok a Tábor hegyén láttak, és mi mindnyájan arra lettünk hivatva, hogy ilyen emberré legyünk.

Imádkozó csend
16. Bár ez a misztérium folyamatosan kinyilvánul, mégis elfedi magát csendben,[35] mert el akarja kerülni, hogy Isten helyett egy bálvány készüljön számunkra. Istennel az ember csak a közösség tudatának fokozatos megtisztulásában fog találkozni és örök ölelésben felismerni szeretetük soha meg nem szűnt, vele egy természetű azonosságát.
Így születik az, amit a keresztény Keleten apofatizmusnak neveznek: minél inkább növekszik az ember Isten ismeretében, annál jobban megérti, hogy Ő megközelíthetetlen titok lényegét tekintve és kimondhatatlan. Ezt nem szabad összekeverni valamilyen homályos miszticizmussal, amelyben az ember elvész rejtélyes, személytelen dolgokban. Kelet keresztényei ezzel szemben úgy fordulnak Istenhez, mint Atyához, Fiúhoz és Szentlélekhez, élő személyekhez, akik gyengéden jelen vannak, és nekik éneklik a liturgikus doxológiát, amely ünnepélyes és alázatos, méltóságteljes és egyszerű. De ők megértik, hogy ehhez a jelenléthez mindenekelőtt úgy közeledünk, ha hagyjuk magunkat ránevelni egy imádkozó csendre, mert Isten megismerésének és megtapasztalásának a csúcsán az ó transzcendenciája áll. Hozzá a Szentírás és a liturgia imádságos magunkba fogadásával közeledünk, sokkal inkább, mint módszeres elmélkedéssel.
A teremtményi korlátoknak ebben az alázatos elfogadásában, szembesülve egy olyan Isten végtelen transzcendenciájával, aki nem szűnik meg kinyilatkoztatni magát, mint aki a Szeretet-Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, a Szentlélek örömében: ebben látom én azt az imádságos magatartást és azt a teológiai módszert, amelyet Kelet előnyben részesít, és állandóan felajánl minden Krisztusban hívőnek.
Be kell vallanunk, hogy mindnyájunknak szükségünk van erre az imádott jelenléttel teljes csendre. Szüksége van rá a teológiának, hogy teljesen érvényre juttassa saját bölcsességi és spirituális lelkét; az imádságnak, hogy soha el ne felejtsük, Istent látni annyit jelent, mint annyira sugárzó arccal szállni le a hegyről, hogy kényszerítve érezzük magunkat eltakarni azt egy lepellel (vö. Kiv 34,33), és hogy közösségeink tudjanak teret engedni Isten jelenlétének, és így elkerüljék önmaguk ünneplését. Szüksége van a csendre az igehirdetésnek, nehogy azzal áltassuk magunkat, mintha a szavak szaporítása elégséges lenne arra, hogy másokat Isten megtapasztalására vezessünk; a kötelességteljesítésnek, hogy elkerüljük az önmagunkba zárkózás veszélyét egy szeretet és megbocsátás nélküli harcban. Szüksége van a csendre a mai embernek, aki sokszor azért nem tud hallgatni, mert fél, hogy találkozik önmagával, hogy lelepleződik, hogy megérzi az ürességet, amely léte értelmét kérdezi; szüksége van rá az embernek, aki zajjal kábítja el magát. Mindenkinek, hívőknek és nem hívőknek, meg kell tanulniuk a csendet, amely megengedi a Másiknak, hogy szóljon, akkor és úgy, ahogy akar, és nekünk is lehetővé teszi, hogy megértsük ezt a szót.

MÁSODIK FEJEZET
A megismeréstől a találkozásig

17. Harminc év telt el azóta, hogy a katolikus egyház püspökei Zsinatra gyűltek össze, más egyházakhoz és egyházi közösségekhez tartozó számos testvérünk jelenlétében, és hallgatták a Szentlélek szavát, aki mélyértelmű igazságokat világított meg az Egyház természetéről, és így kinyilvánította, hogy Krisztus valamennyi híve sokkal közelebb áll egymáshoz, mint ahogy ezt gondolhatták volna; mindnyájan úton vannak az egyetlen Úrhoz, mindnyájukat az ő kegyelme tartja fent és gyámolítja. Ebből eredt az egyre sürgetőbb felhívás az egységre.
Azóta hosszú utat tettünk meg egymás kölcsönös megismerésében. Ez megerősítette bennünk a tiszteletet, és lehetővé tette, hogy sokszor imádkozzunk együtt az egyetlen Úrhoz, és imádkozzunk egymásért is, a szeretetnek egy olyan menetében, amely már az egység zarándoklata.
A VI. Pál pápa által megtett számos jelentős lépés után én is azt akartam, hogy folytassuk a kölcsönös megismerés útját a szeretetben. Tanúsíthatom azt a nagy örömöt, amit bennem keltett az egyházak és egyházi közösségek vezetőivel és képviselőivel ezekben az években történt testvéri találkozás. Együtt osztottuk meg gondjainkat és várakozásainkat, együtt könyörögtünk egyházaink egységéért és a világ békéjéért. Megéreztük, hogy együtt még inkább felelősek vagyunk a közös jóért, nemcsak egyes emberként, hanem azoknak a keresztényeknek a nevében is, akik számára pásztornak rendelt minket az Úr. Néha ide, a Római Székhez fordultak sürgető segélykérésekkel más egyházak, amelyeket erőszak és elnyomás fenyegetett vagy sújtott, és ez mindig igyekezett megnyitni a szívét. Róma püspöke, amikor ez lehetséges volt, felemelte értük a szavát, hogy a jóakaratú emberek meghallják ezeknek a szenvedő testvéreinknek a hangját.
 „Egész biztosan a nagyobb bűnbánatot és megtérést követelő bűnök közé kell sorolnunk azokat, amelyeket Isten népe egysége ellen követtünk el. Az egyházi közösség a mögöttünk álló második évezredben az első évezrednél fájdalmasabban tapasztalta – »olykor mindkét rész hibájából«[36] – azokat a szakadásokat, amelyek nyilvánvalóan ellenkeznek Krisztus akaratával és botránkoztatják a világot. A múltnak e bűnei sajnos ma is éreztetik hatásukat, és a kísértések ma is megvannak. Elégtételt kell adnunk értük, nagyon kérve Krisztus bocsánatát.”[37]
Igen nagy a szétszakadásunk bűne: szükségét érzem annak, hogy növekedjék bennünk a közös készség a Szentlélek felé, aki megtérésre hív bennünket, hogy elfogadjuk és elismerjük egymást testvéri tiszteletben, hogy új, bátor gesztusokat tegyünk, amelyek képesek feloldani minden olyan irányú kísértést, hogy önmagunkba zárkózzunk. Erezzük annak szükségét, hogy tovább kell lépnünk a közösségnek azon a fokán, amit már elértünk.

18. Napról napra égetőbbé válik bennem az a kívánság, hogy újból végigjárjam az egyházak történetét, hogy megírjam végre egységünk történetét, és visszamenjek ahhoz az időhöz, amikor Urunk, Jézus halála és feltámadása útján, az evangélium elterjedt a legkülönbözőbb kultúrákban, és elindult egy igen gyümölcsöző kölcsönös gazdagodás, amit még ma is tanúsítanak az egyházak liturgiái. Bár voltak nehézségek és ellentétek, az apostolok (vö. 2Kor 9,11-14) és az atyák levelei[38] igen szoros, testvéri kapcsolatot mutatnak az egyházak között a hit teljes egységében, a sajátosságok és azonosságok tiszteletben tartásával. A vértanúság közös tapasztalata, minden egyház vértanúi aktáinak átelmélkedése, a hit oly sok szent mesterének a tanításában való részesülés annak terjesztésével és továbbadásával, megerősíti az egység csodálatos érzését.[39] Az egyházi élet különböző tapasztalatainak kifejlődése nem akadályozta a kölcsönös jó viszonyt, amelyben a keresztények folyamatosan biztosak voltak abban, hogy otthon vannak bármelyik templomban, mert mindegyikből felszállt a nyelvek és dallamok csodálatos változatosságában az egyetlen Atya dicsérete Krisztus által a Szentlélekben; mindenütt azért gyűltek össze, hogy ünnepeljék az Eucharisztiát, amely a közösség szíve és mintája, nemcsak a lelkiség vagy az erkölcsi élet szempontjából, hanem az Egyház szervezete számára is, a tisztségek és szolgálatok változatosságában a püspök, az apostolutód vezetése alatt.[40] Az első zsinatok világosan bizonyítják ennek az egységnek a fennmaradását a különbözőségben.[41]
Még akkor is, amikor felerősödtek bizonyos dogmatikai meg nem értések, amelyeket gyakran politikai és kulturális tényezők hatása erősített fel, és amelyek már fájdalmas következményekkel jártak az egyházak közötti kapcsolatban, elevenen megmaradt az erőfeszítés, hogy óhajtsák és előmozdítsák az Egyház egységét. Teljes szívünkből hálát adunk Istennek azért, hogy az ökumenikus párbeszéd első találkozásain a Szentlélek megadta nekünk, hogy megerősítsük egymást a közös hitben, az apostoli igehirdetés tökéletes folytatásában.[42] És ha már a keresztény kor első századaiban támadtak lassan ellentétek az Egyház testén belül, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nehézségek ellenére az egész első évezredben megvolt az egység Róma és Konstantinápoly között. Egyre tisztábban megértettük, hogy nem egy történelmi esemény, nem is egyszerű elsőbbségi kérdés kezdte ki az egység szövetét, hanem egy fokozatos elidegenedés, amelyben a másik különbözőségét már nem közös gazdagságnak fogták fel, hanem összeférhetetlen ellentmondásnak. Még a második évezredben is, amikor megkeményedtek a viták és a szakadások, amikor még inkább nőtt a kölcsönös nemismerés és az előítélet, akkor sem szűntek meg a konstruktív találkozások az egyházfők között, akik vágytak arra, hogy erősítsék a kapcsolataikat és támogassák az eszmecserét. Ugyanígy nem lett kisebb a szent férfiak és nők tevékenysége sem, akik felismerték, milyen nagy bűn a szembenállás, de ők elszántan törekedtek az egységre és a szeretetre, ezért megkísérelték, hogy különböző módon elősegítsék a közösség keresését: imával, tanulmányokkal és átgondolással, nyílt és szívélyes találkozásokkal.[43] Mindezek az említésre méltó fáradozások folytak egybe a II. Vatikáni Zsinat gondolataiban, és ezeknek lett mintegy a jelvénye az, hogy VI. Pál pápa és I. Athenagorasz ökumenikus pátriárka közös elhatározással visszavonták az 1054-ben kölcsönösen kimondott kiközösítést.”[44]

19. A szeretetben való előrehaladás útján a nehézségek új részleteivel kellett megismerkedni azokat a legfrissebb eseményeket követően, amelyek erősen megrázták Közép- és Kelet-Európát. Olyan keresztény testvérek, akik együtt szenvedték el az üldöztetést, gyanakvással és félelemmel tekintenek egymásra most, amikor a nagyobb szabadság távlatai és reményei nyílnak meg: vajon nem a bűnnek új, súlyos kockázata ez, amit minden erőnkkel kötelességünk leküzdeni, ha azt akarjuk, hogy a kereső népek könnyebben megtalálhassák a szeretet Istenét, és ne kelljen ismét megbotránkozniuk a mi szakadásainkon és szembenállásunkon? Amikor 1994 nagypéntekjén Őszentsége I. Bartolomeosz konstantinápolyi pátriárka megajándékozta a római egyházat elmélkedéseivel a „keresztút” tiszteletére, emlékeztetni akartam a vértanúság új tapasztalatának a közösségére: „Mi egyek vagyunk ezekben a vértanúkban, Róma, »a Vértanúk Hegye« és a Szolovjeszkij-szigetek, meg oly sok más haláltábor között. Mi, akik egyek vagyunk a vértanúk alapján, azt nem tehetjük meg, hogy ne legyünk egyek.”[45]
Sürgős tehát, hogy tudatára ébredjünk ennek az igen súlyos felelősségünknek: ma együttműködhetünk Isten Országának hirdetésében, vagy pedig új megosztások szerzőivé válhatunk. Az Úr nyissa meg szívünket, térítse meg gondolkodásunkat és sugalmazzon konkrét, bátor lépéseket, amelyek szükség esetén képesek eloszlatni a közhelyeket, a kényelmes beletörődést vagy a hatalmi előnyöket. Aki első akar lenni, arra van hivatva, hogy mindenki szolgája legyen: a szeretetnek ez a bátorsága majd meg adja neki, hogy meglássa a szeretet uralmának a kibontakozását. Azért imádkozom az Úrhoz, hogy sugalmazzon mindenekelőtt nekem magamnak és a Katolikus Egyház püspökeinek konkrét gesztusokat ennek a belső bizonyosságnak a tanúsítására. Valahányszor az Eucharisztiát ünnepeljük, a közösség szentségét, a Testben és Vérben, amelyben osztozunk, egységünk szentségét és figyelmeztető jelét találjuk meg.[46]
Hogyan lehetnénk teljesen szavahihetők, ha az Eucharisztia előtt megosztottan jelenünk meg, ha nem vagyunk képesek megélni részesedésünket az egy Úrban, holott éppen arra lettünk hivatva, hogy őt hirdessük az egész világon? Az Eucharisztiából való kölcsönös kizártságunkkal szembesülve érezzük a magunk szegénységét és az igényt minden erőfeszítés megtételére, hogy eljöjjön a nap, amelyen együtt részesülünk ugyanabból a kenyérből és ugyanabból a kehelyből.[47] Akkor fogjuk ismét teljesen megérteni az Eucharisztiát mint Isten Országának próféciáját, és akkor visszhangzanak majd teljes igazsággal ezek az ősrégi eucharisztikus imádságból vett szavak: „Amint ez a megtört kenyér szét volt szórva a dombokon, és összegyűjtve eggyé vált, úgy gyűljön össze Egyházad is a föld határairól a te országodban!”[48]

Az egység tapasztalatai
20. Különleges jeles évfordulók bátorítanak minket, hogy gondolatunkat szeretettel és megbecsüléssel fordítsuk a keleti egyházak felé. Ilyen mindenekelőtt, ahogy mondtam, a Keletiek méltósága pápai levél centenáriuma. Azóta elindult egy folyamat, amely elvezetett többek között XV. Benedek pápa jóvoltából 1917-ben a Keleti Egyházak Kongregációjának[49] a létrehozására és a Pápai Keleti Intézet[50] megalapítására. Ezt követően, 1960. június 5-én XXIII. János pápa megalapította a Keresztények Egységének a Titkárságát[51] Később, 1990. október 18-án kihirdettem a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexét,[52] hogy a keleti örökség sajátossága megőriztessék és új erőt kapjon.
Ezek a jelei annak a magatartásnak, amelyről a Római Egyház mindig úgy érezte, hogy lényeges részét alkotják annak a parancsnak, amit Jézus Krisztus adott Péter apostolnak: erősítsd meg testvéreidet a hitben és az egységben (vö. Lk 22,32). A múlt kísérleteinek megvoltak a maguk korlátai, amelyek azoknak a koroknak a gondolkodásmódjából és magából az Egyházra vonatkozó igazságok felfogásából eredtek. De itt ismét szeretném megerősíteni, hogy ez a kötelezettség a gyökerében hordozza azt a meggyőződést, hogy Péter (vö. Mt 16,17-19) a szeretetben egyesült Egyház szolgálatára akar lenni. „Péternek az a feladata, hogy állhatatosan keresse az utat, amely az egység megtartásához vezet. Nem akadályokat kell állítania, hanem utakat kell keresnie. Mindez egyáltalán nem mond ellent annak a feladatnak, amellyel Krisztus megbízta: „erősítsd meg testvéreidet a hitben” (Lk 22,32). Fontos az is, hogy Krisztus akkor mondta ezt, mielőtt az apostol megtagadta. Mintha a Mester ezt akarta volna mondani neki: „Emlékezz arra, hogy gyenge vagy, hogy neked is szükséged van a folytonos megtérésre. Akkor térítheted meg a többieket, ha tudatában vagy a gyöngeségednek. Az igazságnak, Isten nagy igazságának a feladatát bízom rád, amellyel az ember üdvözül, de az igazságot csakis a szeretet által lehet hirdetni és megvalósítani”. Szükséges, hogy mindig szeretetben gyakoroljuk az igazságot – „veritatem facere in caritate” (vö. Ef 4,15).[53] Ma tudjuk, hogy az egység csak Isten szeretetéből valósulhat meg, ha az egyházak együtt akarják azt, az egyes hagyományok és a szükséges önállóság tiszteletben tartásával. Tudjuk, hogy ezt csak az egyházak szeretetéből kiindulva lehet megvalósítani, amelyek hivatást éreznek arra, hogy egyre jobban kinyilvánítsák Krisztus egyetlen egyházát, amely az egy keresztségből és az egy Eucharisztiából született, és amelyek testvérek akarnak lenni.[54] Volt már módom elmondani, hogy „egy a Krisztus Egyháza; ha megosztások vannak, ezeket le kell küzdeni, de az Egyház egy, Krisztus Egyháza Kelet és Nyugat között nem lehet más, mint egy, egy és egyesült”.[55]
Biztos, mai szemmel úgy látjuk, hogy az igazi egység csak mások méltóságának teljes tiszteletben tartásával volt lehetséges, annak fenntartása nélkül, hogy a latin egyház gyakorlatának és szokásainak az összessége teljesebb vagy alkalmasabb lenne a helyes tanítás teljességének a megmutatására; és hogy ezt az egységet meg kell előznie a közösség tudatának, amely átjárja az egész egyházat, és nem korlátozódik csupán a legfőbb vezetők megegyezésére. Ma tudatában vagyunk annak – és ezt többször megerősítették –, hogy az egység akkor és úgy valósul meg, ahogy és amikor az Úr akarja, és hogy ez megköveteli majd a szeretet fogékonyságának és teremtő erejének a támogatását, esetleg túlmenve a történelmileg már megtapasztalt formákon.[56]

21. Azok a keleti egyházak, amelyek teljes közösségre léptek ezzel a Római Székkel, azt akarták, hogy ennek a gondoskodásnak legyenek a megnyilvánulásai, amelyet ama korszak egyházi tudata érettségének mértéke szerint fejeztek ki.[57] Amikor beléptek a katolikus közösségbe, valójában nem akarták megtagadni saját hagyományaikhoz való hűségüket, amelyet évszázadokon át hősiesen tanúsítottak, sokszor a vérük árán is. És ha olykor az ortodox egyházakkal való viszonyukban félreértések és nyílt ellentétek keletkeztek, ma mindnyájan tudjuk, hogy szakadatlanul kell kérnünk az Isten irgalmát, adjon nekünk új szívet, amely minden elviselt vagy okozott sértés után is képes a kiengesztelődésre.
Többször megerősítettük már, hogy a keleti katolikus egyházaknak a Római Egyházzal már megvalósult teljes egységének nem kell bennük a saját valóságuk és eredetiségük tudatának csökkenését eredményezni.[58] Amennyiben ez megtörtént, a II. Vatikáni Zsinat buzdította őket, hogy fedezzék fel újra teljesen saját azonosságukat, mert nekik „joguk is, kötelességük is, hogy saját külön fegyelmi rendjük szerint kormányozzák magukat, hiszen ezeket tiszteletreméltó ősiségük ajánlja, jobban megfelelnek híveik szokásainak, és alkalmasabbnak látszanak a lelkek szolgálatára”.[59] Ezek az egyházak drámai sebeket hordoznak testükön, mert még akadályozva van a keleti ortodox egyházakkal való teljes közösségük, jóllehet közös ezekkel az atyáiktól kapott örökségük. Elengedhetetlen az állandó és közös megtérés, hogy elszántan és lendületesen haladjanak előre a cél, a kölcsönös megértés felé. Megtérésre van szüksége a Latin Egyháznak is, hogy teljességében tisztelje és értékelje a keletiek méltóságát, és hálásan fogadja azokat a lelki kincseket, amelyeknek a keleti katolikus egyházak a hordozói az egész katolikus közösség javára;[60] mutassa meg konkrétan, sokkal inkább, mint a múltban, hogy mennyire tiszteli és csodálja a keresztény Keletet, és mennyire lényegesnek tartja annak a segítségét, hogy teljesen megéljék az Egyház egyetemességét.

Találkozni, megismerni egymást, együtt dolgozni
22. Ég bennem a vágy, hogy azok a szavak, amelyeket Szent Pál Keletről intézett a római egyház híveihez, ma a Nyugat keresztényeinek ajkán hangozzanak fel újra a keleti egyházakban levő testvéreik felé: „Először is hálát adok Istenemnek mindnyájatokért Jézus Krisztus által, hitetekről ugyanis az egész világon dicsérettel szólnak” (Róm 1,8). Rögtön utána a nemzetek apostola lelkesen fejti ki tervét: „Nagyon szeretnélek látni benneteket, hogy megerősödésetekre némi lelki ajándékot juttassak nektek, más szóval, hogy a hitben, amely éppúgy a tiétek is, mint az enyém, kölcsönösen megvigasztaljuk egymást” (Róm 1,11-12). Ez tehát a találkozás dinamikájának csodálatos leírása: mások hite kincseinek a megismerése – ahogy ezt éppen most igyekeztem fejtegetni – önkéntelenül előidézi az ösztönzést egy újabb és bensőségesebb találkozásra a testvérek között, hogy az valóban és őszintén kölcsönös ajándékozás legyen. Olyan ösztönzés ez, amit a Lélek állandóan felszít az egyházakban, és amely még sürgetőbbé válik éppen a nagyobb nehézségek idején.

23. Egyébként jól tudom, hogy jelenleg bizonyos feszültségek, amelyek a római egyház és egyes keleti egyházak között keletkeztek, nehezebbé teszik a kölcsönös tiszteletben való előrehaladást az egyetértés felé. Ez a Római Szék többször érezte kényszerítve magát, hogy olyan útbaigazításokat adjon ki, amelyek elősegítik valamennyi egyház közös előrehaladását a világ életének ilyen jelentős korszakában, főként Kelet-Európában, ahol a legutóbbi időben gyakran drámai események akadályozták meg a keleti egyházakat abban, hogy teljesen végrehajtsák az evangelizáció parancsát, amelyet maguk is sürgetőnek éreztek.[61] A nagyobb szabadságban kialakult körülmények új lehetőségeket kínálnak nekik, akkor is, ha nagyon korlátozottak a rendelkezésükre álló eszközök, azoknak az országoknak a nehézségei miatt, ahol működnek. Szeretném erősen hangsúlyozni, hogy a nyugati közösségek készek nekik mindenben segíteni ennek a diakóniai szolgálatnak az erősítésében. Már sokan munkálkodnak ilyen értelemben, rendelkezésükre bocsátva a karitász szabadabb gyakorlásával hosszú éveken át szerzett tapasztalatokat. Jaj nekünk, ha az egyikünk bővelkedése az oka a másik megaláztatásának vagy a terméketlen és botrányos versengésnek. A nyugati közösségek a maguk részéről mindenekelőtt azt érzik kötelességüknek, hogy ahol lehetséges, átadják szolgálatuk terveit és módszereit a keleti egyházakban élő testvéreiknek, vagy hogy segítséget nyújtsanak nekik mindannak a megvalósításához, amit ők saját népük szolgálatára kezdeményeznek, de semmi esetre sem fognak a közös működési területeken olyan kérkedő magatartást tanúsítani, amely tiszteletlennek tűnhet azokkal a fáradságos törekvésekkel szemben, amelyeket a keleti egyházak akarnak megvalósítani. Ezek annál nagyobb dicséretet érdemelnek, minél gyöngébbek a rendelkezésükre álló eszközök.
Közvetlenül is ékesszóló cselekvésnek bizonyul majd az, ha kifejezik a közös szeretet gesztusait egymás iránt, és együtt a szükséget szenvedő emberek iránt. Ha ezt nem tesszük meg, vagy éppen az ellenkezőjéről tanúskodunk, ez arra a felismerésre vezetné azokat, akik minket figyelnek, hogy az egyházak között a szeretetben való közeledésnek minden feladata csak elvont szólam; meggyőződés és konkrét megvalósítás nélkül.
Alapvetőnek érzem az Úr felhívását, amely szerint mindent meg kell tenni, hogy Krisztus minden híve együtt tegyen tanúságot a saját hitéről, mindenekelőtt olyan területeken, ahol jobb az együttélés a katolikus egyház fiai – latinok és keletiek – és az ortodox egyházak fiai között. Az ateista kormányzatok elnyomása alatt közösen elszenvedett vértanúság után elérkezett az idő, amikor azért kell szenvedni, ha szükséges, nehogy valamiben megrövidüljön a keresztények közötti szeretet tanúságtétele, mert még ha odaadnánk is a testünket, hogy elégessék, de nem lenne szeretetünk, ez semmit sem használna (vö. 1Kor 13,3). Folyamatosan kell imádkoznunk, hogy az Úr tegye jóságossá elménket és szívünket, és ajándékozzon nekünk türelmet és szelídséget.

24. Hiszem, hogy a kölcsönös megértésben és egységben való növekedésnek igen jelentős módszere éppen az, hogy tökéletesítjük egymásról alkotott ismereteinket. A Katolikus Egyház fiai már ismerik azokat az utakat, amelyeket az Apostoli Szentszék mutatott nekik ennek a célnak az eléréséhez: megismerni Kelet egyházainak a liturgiáját[62] elmélyíteni ismereteinket a keresztény Kelet atyáinak és tanítóinak lelki hagyományairól;[63] példát venni a keleti egyházaktól az evangéliumi üzenetnek különböző kultúrákba való beépítéséről; leküzdeni a latinok és keletiek között a feszültségeket, és serkenteni a párbeszédet a katolikusok és ortodoxok között; a keresztény Kelet tanulmányozására szakosított intézetekben kiképezni teológusokat, liturgikusokat, történészeket és egyházjogászokat, akik maguk is terjeszthetik a keleti egyházak ismeretét; a szemináriumokban és a teológiai egyetemeken megfelelő oktatást biztosítani ezekről a témákról különösen a leendő papok számára.[64] Ezek mindig nagyon érvényes útmutatások, amelyeket különös erővel akarok hangsúlyozni.

25. A megismerésen túl nagyon fontosnak tartom a kölcsönös látogatást. Ebből a szempontból azt kívánom, hogy sajátságos feladatot töltsenek be a monostorok, éppen azon különös szerep révén, amit a szerzetesség tölt be ezen egyházakon belül, és azon sok szempont miatt, amelyek Keleten és Nyugaton egyesítik a szerzetesi tapasztalatot, és ennek folytán a lelki fogékonyságot is. A találkozásnak másik formája ortodox tanárok és tanulók fogadása pápai egyetemeken vagy más katolikus felsőoktatási intézményekben. A jövőben is megteszünk mindent annak érdekében, hogy ez a fogadókészség minél nagyobb méreteket öltsön. Isten áldása kísérje továbbá azoknak a helyeknek a születését és fejlődését, amelyek keleti testvéreink fogadására vannak rendelve, itt Róma városában is, amely elevenen őrzi az Apostolok Fejedelmeinek és oly sok vértanúnak az emlékét.
Fontos, hogy a látogatásoknak és cseréknek ezekbe a kezdeményezéseibe minél szélesebb módon és formában bekapcsolják az egyházi közösségeket: tudjuk például, milyen hasznosnak bizonyulnak az olyan egyházközségek között kezdeményezett kapcsolatok, amelyek testvérközösségekké válnak a kölcsönös kulturális és lelki gazdagodás érdekében és a karitász gyakorlásában is.
Igen pozitíven ítélem meg a közösen kezdeményezett zarándoklatokat olyan helyekre, ahol különös módon jut kifejezésre a szentség, olyan férfiaknak és nőknek az emlékében, akik minden időben életük áldozatával gazdagították az Egyházat. Ebben az irányban nagy jelentőségű cselekedet lenne, ha eljutnánk mindazon keresztények szentségének közös elismerésére, akik az utóbbi évtizedekben, különösen Kelet-Európa országaiban, vérüket ontották Krisztus egyetlen hitéért.

26. Különös módon gondolok a szórványterületekre, ahol latin többségű környezetben él a keleti egyházaknak sok híve, akik elhagyták őseik földjét. Ezek a helyek, ahol egy pluralista társadalmon belül könnyebben kialakulnak a békés kapcsolatok, eszményi környezetet alkothatnának az együttműködés javítására és megerősítésére az egyházak között a jövendő papok képzésében, lelkipásztori és karitatív tervekben, a keletiek hazai területeinek az érdekében is.
Ezen országok latin Ordináriusainak különös módon ajánlom, hogy behatóan tanulmányozzák, minél teljesebben értsék meg és hűségesen alkalmazzák azokat az alapelveket, amelyeket az Apostoli Szentszék adott ki az ökumenikus együttműködésről[65] és a keleti katolikus egyházak híveinek lelkipásztori gondozásáról, különösen akkor, ha ezeknek nincs saját hierarchiájuk.
Felhívom a keleti katolikus főpásztorokat és papságot, hogy szorosan működjenek együtt a latin Ordináriusokkal egy eredményes lelkipásztorkodás érdekében, amely ne legyen szétforgácsolt, különösen ott, ahol a joghatóságuk igen nagy területekre terjed ki, ahol az együttműködés hiánya valójában elszigeteltséget jelent. A keleti főpásztorok ne hanyagoljanak el semmilyen eszközt, amely segíti a testvériség, az őszinte és kölcsönös tisztelet és az együttműködés légkörét az olyan egyházakhoz tartozó testvéreikkel, akikkel még nem egyesít minket a teljes közösség, különösen azokkal, akik azonos egyházi hagyományhoz tartoznak.
Ahol Nyugaton nincsenek keleti papok a keleti katolikus egyházak híveinek ellátására, a latin Ordináriusok és munkatársaik azon munkálkodjanak, hogy ezekben a hívekben növekedjék saját hagyományuk tudata és ismerete, és hogy ők is meghívást kapjanak a tevékeny együttműködésre, saját adottságaik szerint, a keresztény közösség növekedésére.

27. Utalni szeretnék a szerzetesi életre, szem előtt tartva annak jelentőségét a keleti kereszténységben, és kívánom, hogy az újra virágozzék a keleti katolikus egyházakban, és hogy bátorítást kapjanak mindazok, akik hivatásuknak érzik ennek a megerősödésnek a munkálását.[66] Keleten ugyanis belső kapcsolat van a liturgikus imádság, a lelki hagyomány és a szerzetesi élet között. Éppen ezért a szerzetesi életnek jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése számukra is az egyház igazi felvirágzása lehetne. Nem szabad arra gondolni, hogy ez csökkenti a lelkipásztori szolgálat hatékonyságát, sőt az is megerősödve kerül ki egy ilyen erős lelkiségből, és így újra megtalálja a maga eszményi helyét. Ez a kívánság a keletiek szórványterületeire is vonatkozik, mert a keleti monostorok jelenléte nagyobb biztonságot adhatna maguknak a keleti egyházaknak ezekben az országokban, ezenkívül hasznos segítséget nyújthatna a nyugati keresztények vallásos életéhez is.

Együtt haladni „Kelet Világossága” felé
28. Levelemet befejezve a gondolatom szeretett testvéreimhez száll, a pátriárkákhoz, a püspökökhöz, a papokhoz és a diakónusokhoz, a szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz, a férfiakhoz és nőkhöz, a keleti egyházak minden hívéhez.
A harmadik évezred küszöbén mindnyájan halljuk, hogy püspöki székünkhöz eljut az emberek segélykiáltása, akiket megnyomorít a súlyos fenyegetések terhe, vagy akik, talán tudtukon kívül, arra vágynak, hogy megismerjék a szeretetnek Isten által irányított történetét. Ezek az emberek érzik, hogy a világosságnak egy sugara, ha befogadjuk, még eloszlathatja a homályt az Atya gyengédségének az égboltjáról.
Mária, „a soha le nem nyugvó csillagnak Anyja”[67] „a titokzatos Napnak hajnala”,[68] „a dicsőség Napjának keletje”,[69] mutassa meg nekünk Kelet Világosságát.
Keletről minden nap újra felkél a reménység napja, a világosság, amely visszaadja az emberi nemnek a létezését. Egy szép kép szerint Üdvözítőnk Keletről fog visszatérni (vö. Mt 24,27).
Kelet férfiai és asszonyai számunkra az Úrnak jelei, aki visszatér. Nem felejthetjük el őket, nemcsak azért, mert szeretjük őket, mint testvéreinket és nővéreinket, akiket ugyanaz az Úr váltott meg, hanem azért is, mert a hit és szeretet teljes közösségében megélt századok szent vágyakozása sürget minket, szemünkbe kiáltja bűneinket, kölcsönös meg nem értésünket: mi megfosztottuk a világot egy közös tanúságtételtől, amely talán meg tudott volna előzni olyan sok drámát, ha nem egyenest a történelem irányát változtatta volna meg.
Fájdalommal érezzük, hogy még nem részesülhetünk ugyanabban az Eucharisztiában. Most, hogy bezárul az évezred, és tekintetünk teljesen a fölkelő Nap felé fordul, hálásan találjuk meg azt tekintetünknek és szívünknek útján.
Az evangélium visszhangja, a soha meg nem csaló igének hangja, továbbra is erősen hangzik, csak a mi szétváltságunk gyengíti azt: Krisztus kiált, de az ember nehezen érti meg szavát, mert nekünk nem sikerül egybehangzó szavakat továbbítani. Hallgassuk meg együtt az emberek könyörgését, akik teljes egészében hallani akarják Isten igéjét. Nyugat szavainak szükségük van Kelet szavaira, hogy az Isten igéje egyre jobban tárja fel a maga kifürkészhetetlen gazdagságát. A mi szavaink örökre találkoznak majd a mennyei Jeruzsálemben, de azt kérjük és azt akarjuk, hogy ezt a találkozást már most elővételezzük a szent Egyházban, amely még úton van Isten Országának teljessége felé.
Isten tegye röviddé az időt és a teret. Gyorsan, nagyon gyorsan adja meg nekünk Krisztus, Kelet Világossága, annak megértését, hogy a valóságban, a távolság sok évszázada ellenére igen közel voltunk egymáshoz, mert talán anélkül, hogy tudtuk volna, együtt haladtunk az egyetlen Úr felé, tehát egymás felé is.
Hadd élvezhesse már a harmadik évezred embere ezt a felfedezést, akihez végre eljut az egyetértő és ezért teljesen hihető szó, amelyet egymást szerető testvérek hirdetnek, akik hálát adnak azért a gazdagságért, amellyel kölcsönösen megajándékozzák egymást. És így jelenünk meg az Úr előtt a kiengesztelődés tiszta kezeivel, és a földkerekség embereinek még egy biztos indokuk lesz arra, hogy higgyenek és reméljenek.
Ezekkel a kívánságokkal adom mindenkire apostoli áldásomat.

Kelt Vatikánban, május 2-án, Szent Atanáznak,
az Egyház nagy Püspökének és Tanítójának az ünnepén, 1995-ben, pápaságom tizenhetedik évében.

II. János Pál pápa

Jegyzetek:
[1] Vö. Leonis XIII Acta, 14 (1894), 358-370. o. A pápa arra hivatkozik, hogy a Szentszék megbecsüli és konkrét formában segíti a keleti egyházakat, és meg akarja védeni azok sajátosságait. Lásd még: Praeclara gratulationis apostoli levél (1894. június 20.), uo. 195-214. o.; Christi nomen enciklika (1894. december 24.), uo. 405-409.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Orientalium Ecclesiarum határozat a keleti katolikus egyházakról, 1.; Unitatis redintegratio határozat az ökumenizmusról, 17.
[3] Szent Ágoston erről ezt mondja: „Honnan származott az Egyház? Jeruzsálemből.” In Epistulam Joannis, II,2: PL 35, 1990.
[4] Vö. Lumen gentium dogmatikai konstitúció az Egyházról, 23.; Unitatis redintegratio 14.
[5] Vö. Ua. 4.
[6] Vö. II. János Pál: Egregiae virtutis apostoli levél (1980. december 31.): AAS 73 (1981), 258-262. o.; Slavorum apostoli enciklika (1985. június 2.),1214.: AAS 77 (1985) 792-796 o.
[7] Beszéd a nagypénteki keresztűt után (1994. április 1.), 3: AAS 87 (1995), 88. o.
[8] Vö. Unitatis redintegratio 14-18.
[9] Beszéd a rendkívüli konzisztóriumon (1994. június 13.): L'Osservatore Romano, június 13-14. 5. o.
[10] Unitatis redintegratio 17.
[11] Ua. 15.
[12] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses, V. 36. 2: SCh 153/2, 461 o.; Szent Bazil: Tractatus de Spirito Sancto, XV. 36: PG 36, 132. o.; XVII. 43: ua. 148. o.; XVIII. 47: ua. 153. o.
[13] Vö. Nisszai Szent Gergely: XXXVII. Katechetikai beszéd: PG 45,97.
[14] Vö. Adversus haereses, III. 10. 2: SCh 211/2, 121. o.; III. 18.7: ua. 365. o.; III. 19. 1: ua. 375. o.; IV. 20.4: SCh 100/2, 635. o.; IV. 33.4: ua. 811. o.; V. Bevezetés: SCh 153/2,15. o.
[15] Beleoltva Krisztusba „az emberek istenek lesznek és Isten fiai, a por a dicsőségnek olyan magas fokáig magasztaltatott fel, hogy már dicsőségben és istenségben egyenlő lett az isteni természettel.” Nikolasz Kabaszilasz: Élet Krisztusban, l: PG 150, 505. o.
[16] Vö. Damaszkuszi Szent János: A szent képekről, 1,9: PG 94, 1249. o.
[17] Vö. II. János Pál: Redemptoris Mater enciklika (1987. III. 25.), 31-35.; Unitatis redintegratio 15.
[18] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses, II. 28. 3-6: SCh 294, 274-282. o.; Nisszai Szent Gergely: Mózes
élete: PG 44, 377. o.; Nazianzi Szent Gergely: A szent húsvétról, XLV, 35: PG 36, 625-630. o.
[19] Vö. Unitatis redintegratio 15.
[20] Slavorum apostoli enciklika, 9.: MS 77 (1985) 789-790. o.
[21] Ua. 11.
[22] Ua. 21.
[23] „Az isteni kijelentések az olvasóval növekszenek”. Nagy Szent Gergely: Ezekielhez, I. VII. 8: PL 76, 843. o.
[24] Dei Verbum konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, 8.
[25] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság: Az értelmezés problémái (1989. október) II,1-2: EV 11, 1717-1719. o.
[26] Nyugaton nagy hatása volt Szent Atanáz írásának, Szent Antal élete: PG 26. 835-977. o. Emlékeztet rá többek között Szent Ágoston: Vallomások, VIII, 6: CSEL 33, 181-182. o. A keleti atyák írásainak fordításai adták meg a nyugati szerzetesség jellegét is, pl.: Szent Bazil: Regulák: PG 31,889-1305. o.; Az egyiptomi szerzetesek története: PG 65, 441-456. o.; A sivatagi atyák bölcs mondásai: PG 64, 72-446. o. - Vö. Villelmus Abbas S. Theodorici: Epistula ad Fratres in Monte Dei: SCh, 223, 130-384. o.
[27] Vö. pl. Szent Bazil: Rövidebb Regulák: PG 31, 1079-1305. o. - Aranyszájú Szent János: A bűnbánatról: PG 47, 391-422. o.; Homíliák szent Máté evangéliumához, XV. hom. 3: PG 57, 225-228. o. - Nisszai Szent Gergely: A boldogságokról, 3. homília: PG 44,1219-1232. o.
[28] Vö. Nikolasz Kabaszilasz: Élet Krisztusban, IV.: PG 150, 584-585. o. - Alexandriai Szent Cirill: Értekezés Jánosról, IV. 11.: PG 74,561. o.; ua. 12.: 564. o. - Aranyszájú Szent János: Homíliák szent Máté evangéliumához. LXXXVII. hom. 5.: PG 58, 743-744. o.
[29] 29 Vö. Nazianzi Szent Gergely: Beszédek, XXXIX.: PG 36, 335-360. o.
[30] Alexandriai Szent Kelemen: A Pedagógus, 111. 1,1.: SCh 158,12. o.
[31] Jelentősek például Antal tapasztalatai (vö. Szent Atanáz: Szent Antal élete, 15.: PG, 26, 865. o.), vagy Pachomiusé (L. Th. Lefort kiadása: Szent Pachomiusnak és utódainak kopt életrajzai, Louvain 1943. 3. o.), és Evagrius Ponticus tanúságtétele (Praktikus értekezés, 100.: SCh 171,710. o.).
[32] Vö. II. János Pál: Beszéd a szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz (1988. február 2.), 6.: AAS 80 (1988), 1111. o.
[33] Vö. Kalkedoni hitvallás, DS 301-302.
[34] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses, V. 16. 2.: SCh 153/2.217. o.; IX. 33.4.: SCh 100/2. 811. o. - Szent Atanáz: A pogányok ellen, 2-3. és 34.: PG 25, 5-8. és 68-69. o.; Az Ige megtestesülése, 12-13. SCh 18, 228-231. o.
[35] A csend („hesychia”) a keleti szerzetesi lelkiség lényeges vonása. Vö. A sivatagi atyák élete és mondásai, PG 65, 72-456. o. - Evagrius Ponticus: A szerzetesi élet alapjai, PG 40, 1252-1264. o.
[36] Unitatis redintegratio 3.
[37] II. János Pál: Tertio millennio apostoli levél 34.
[38] Vö. Római Szent Kelemen: A korintusiakhoz írt levél: Apostoli Atyák, F. X. Funk kiadása, 1.60-144. o. - Antiochiai Szent Ignác: Levelek, ua. 172-252. o. - Szent Polikárp: A filippiekhez írt levél: ua. 266-282. o.
[39] Vö. Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen, 1.10.2.: SCh 264/2. 158-160. o.
[40] Vö. Lumen gentium 26. - Sacrosanctum Concilium 41. - Unitatis redintegratio 15.
[41] Vö. II. János Pál: A konstantinápolyi zsinatról levél (1981. március 25.), I. 2.: AAS 73 (1981) 515. o.; Duodecimum saeculum apostoli levél (1987. december 4.), 2. és 4.: AAS 80 (1988), 242-244. o.
[42] Vö. II. János Pál: Homília a Szent Péter-bazilikában I. Demetriosz konstantinápolyi érsek és egyetemes pátriárka jelenlétében (1988. dec. 6.), 3.: AAS 80 (1988), 713-714. o.
[43] Vö. pl. Anselmus de Havelberg: Párbeszédek: PL 188,1139-1248. o.
[44] Vö. Tomos agapis, Vatican-Phanar (1958-1970) és Róma-Istanbul (1971), 278-295. o.
[45] Beszéd a nagypénteki keresztűt után (1994. április 1.): AAS 87 (1995), 87. o.
[46] Római Misekönyv: Krisztus legszentebb Testének és Vérének ünnepe, felajánlási imádság; ua.: M. Eucharisztikus ima; Szent Bazil: Alexandriai anafora: Liturgiarum Orientalium Collectio, I., E. Renaudot kiadása, Frankfurt, 1847., 68. o.
[47] Vö. VI. Pál: Üzenet a mechitaristákhoz (1977. szeptember 8.): Tanítások, 15 (1977), 812. o.
[48] Didaché: Apostoli Atyák, F. X. Funk kiadása, I.22. o.
[49] Vö. Dei providentis motu proprio (1917. május 1.): AAS 9 (1917), 529-531. o.
[50] Vö. Orientis catholici motu proprio (1917. október 15.): AAS 9 (1917), 531-533. o.
[51] Vö. Superno Dei nutu motu proprio (1960. június 5.), 9.: AAS 52 (1960), 435-436. o.
[52] Vö. Sacri canones apostoli konstitúció (1990. október 18.): AAS 82 (1990),1033-1044. o.
[53] II. János Pál: Átlépni a remény küszöbén. Milánó, 1994. 168. o.
[54] Vö. Unitatis redintegratio 14.
[55] Köszöntő beszéd a Pápai Keleti Intézet tanáraihoz (1993. december 12.): L'Osservatore Romano, 1993. december 13-14., 4. o.
[56] Vö. Orientalium ecclesiarum 30.
[57] Vö. II. János Pál: A keresztség nagy ajándéka üzenet (1988. február 14.), 4.: AAS 80 (1988) 991-992. o. Budapest, 1994.9-11. o.
[58] Vö. Orientalium ecclesiarum 24.
[59] Ua. 5.
[60] Vö. Unitatis redintegratio 17.; II. János Pál: Beszéd a rendkívüli konzisztóriumon (1994. június 13.): L'Osservatore Romano, 1994. június 13-14. 5. o.
[61] II. János Pál: Levél Európa püspökeihez (1991. május 31.): AAS 84 (1992), 163-168. o. - Les Principes généraux et normes pratiques pour coordonner l'évangélisation et l'engagement oecumenique de l'Eglise catholique en Russie et dans les autres pays de la C.E.I., 1992. VI. I.
[62] Vö. A Katolikus Nevelés Kongregációja: In ecclesiasticam futurorum instrukció (1979. június 3.), 48.: EV 6, 1080. o.
[63] Vö. A Katolikus Nevelés Kongregációja: Inspectis dierum instrukció (1989. november 10.): AAS 82 (1990) 607., 636. o.
[64] Vö. A Katolikus Nevelés Kongregációja: En égard au développement körlevél (1987. január 6.), 9-14.: L'Osservatore Romano, 1987. április 16., 6. o.
[65] Vö. A Keresztények Egysége Előmozdításának Pápai Tanácsa: Directoire pour l'application des principes et des normes sur I'Oecuménisme, V.: AAS 85 (1993) 1096-1119. o.
[66] Vö. A VII. Rendes Általános Püspöki Szinódus: Felhívás a keleti Egyházak szerzeteseihez és szerzetesnőihez (1994. október 27.): L'Osservatore Romano, 1994. X. 29. 7. o.
[67] Horológion: Akathisztosz Himnosz a Legszentebb Istenszülőhöz, 5. ikosz.
[68] Uo.
[69] Horológion: Vasárnap esti zsolozsma (1. hang) a bizánci liturgiában.

Nyomtatóbarát változat