English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben


Pastores gregis

II. János Pál pápa apostoli buzdítása a püspökről, aki Jézus Krisztus evangéliumának szolgája, hogy a világ remélni tudjon
2003. október 16.


TARTALOM

BEVEZETÉS
A Püspöki Szinódus tizedik gyűlése
A Krisztusban megalapozott remény
A remény a különféle remények meghiúsulása közepette
Az evangélium szolgái, hogy a világ remélni tudjon

ELSŐ FEJEZET: A PÜSPÖK MISZTÉRIUMA ÉS SZOLGÁLATA
„...és kiválasztott közülük Tizenkettőt”
A püspöki szolgálat szentháromságos alapja
A püspöki szolgálat kollegiális jellege
A püspöki szolgálat missziós jellege és egysége
„...magához hívta azokat, akiket akart”

MÁSODIK FEJEZET: A PÜSPÖK LELKI ÉLETE
„Megalkotta belőlük a Tizenkettőt, hogy vele legyenek”
Meghívás az életszentségre korunk Egyházában
A püspök lelki élete
Mária, a remény Anyja és a lelki élet mesternője
Isten Igéjének meghallása
Az Eucharisztiából táplálkozni
Az imádság és a zsolozsma
Az evangéliumi tanácsok és boldogságok útja
Az engedelmesség erénye
A szegénység lelkülete és gyakorlata a püspökben
Tisztasággal a Krisztus tisztaságát tükröző Egyház szolgálatában
A közösségi és missziós lelkiség ébresztője
A mindennapokban bontakozó élet
A püspök folyamatos képzése
A szent püspökök példája

HARMADIK FEJEZET: A HIT TANÍTÓJA ÉS AZ IGE HIRDETŐJE
„Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot”
Krisztus az evangélium szíve
A püspök az Ige hallgatója és őrzője
Az Ige hiteles és tekintéllyel végzett szolgálata
A püspök szolgálata az evangélium inkulturációjáért
Hirdetni az Igét szóval és példával

NEGYEDIK FEJEZET: A LEGFŐBB PAP KEGYELMÉNEK SZOLGÁJA
„Jézus Krisztusban megszenteltek, az életszentségre meghívottak”
A részegyház életének forrása és csúcsa
A székesegyház fontossága
A püspök a liturgiának mint a hitre nevelésnek vezetője
Az Úr napjának központi szerepe a liturgikus esztendőben
A püspök mint az Eucharisztia ünneplésének szolgája
A püspök mint a keresztény beavatás felelőse
A püspök felelőssége a bűnbánati fegyelemért
Törődés a népi jámborsággal
Minden hívő életszentségének elősegítése

ÖTÖDIK FEJEZET: A PÜSPÖK PÁSZTORI KORMÁNYZÁSA
„Példát adtam nektek”
A püspök pásztori szolgálatának tekintélye
A kormányzás lelkipásztori stílusa és az egyházmegyei közösség
A részegyház szervezeti tagolódása
A lelkipásztori látogatás
A püspök és papsága
A papjelöltek nevelése
A püspök és az állandó diakónusok
A püspök gondoskodása a szerzetesekről
A laikus hívek a püspök lelkipásztori gondoskodásában
A püspök törődése a családokkal
A fiatalok elsőbbsége a lelkipásztori munkában a jövő szempontjából
A hivatásgondozás

HATODIK FEJEZET: AZ EGYHÁZAK KÖZÖSSÉGÉBEN
„Az összes egyházak gondja”
A megyéspüspök és a legfelsőbb tekintély
Az »ad limina Apostolorum« látogatások
A Püspöki Szinódus
A püspökök és egyházak közössége helyi szinten
A keleti katolikus Egyházak
A patriarkális Egyházak és Szinódusaik
Az érsekségek és egyháztartományok
A püspöki konferenciák
Az Egyház egysége és az ökumenikus dialógus
A püspöki szolgálat missziós jellege

HETEDIK FEJEZET: A PÜSPÖK A MAI KIHÍVÁSOK ELŐTT
„Bízzatok, én legyőztem a világot!”
A püspök az igazságosság és a béke szerzője
A vallásközi dialógus, elsősorban a világ békéje javára
A polgári, társadalmi és gazdasági élet
A környezet tiszteletben tartása és a teremtett világ megőrzése
A püspök szolgálata és az egészségvédelem
A püspök lelkipásztori törődése az elvándorlókkal

BEFEJEZÉS


BEVEZETÉS

1. A nyáj pásztorai tudják, hogy püspöki szolgálatuk teljesítése közben számíthatnak Isten különleges kegyelmi segítségére. A Pontificale Romanumban az ünnepélyes szentelési imádságban a fő szentelő püspök, miután kérte a kormányzó és irányító Szentlélek kiáradását, megismétli a szavakat, melyek már a nagyon korai Traditio apostolicában megtalálhatók: „Ó Atyánk, aki ismered a szívek titkait, add meg e szolgádnak, akit te választottál ki a püspökségre, hogy vezesse szent nyájadat és feddhetetlenül teljesítse a főpapi küldetést”.[1] Így teljesül folyamatosan az Úr Jézus, az örök Pásztor akarata, aki úgy küldte apostolait, ahogyan őt küldte az Atya (vö. Jn 20,21), és azt akarta, hogy az apostolok utódai, a püspökök, pásztorok legyenek az ő Egyházában az idők végezetéig![2]

A Jó Pásztor képét, amit annyira kedvelt az őskeresztény ikonográfia is, jól ismerik a püspökök, akik az egész világról összegyűltek a Püspöki Szinódus 2001. szeptember 30-tól október 27-ig tartó tizedik rendes, általános gyűlésére. Szent Péter apostol sírjánál velem együtt gondolkodtak a püspök alakjáról, aki Jézus Krisztus evangéliumának szolgája, hogy a világ remélni tudjon. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy Jézus Krisztus mint a Jó Pásztor az a kiváltságos személy, akire állandóan hivatkoznunk kell. Ugyanis senki sem tekinthető méltónak a pásztor névre, „csak akkor, ha a szeretet által eggyé válik Krisztussal”[3] Ez a magyarázata annak, hogy a püspök eszményképe, amit az Egyház mindig szeme előtt tart, annak a pásztornak a képe, aki szent életével hasonlóvá válik Krisztushoz, nagylelkűen odaadja életét a rábízott Egyházért, ugyanakkor a szívében hordozza a világon szerte élő összes egyházak gondját (vö. 2Kor 11,28).[4]

A Püspöki Szinódus tizedik gyűlése
2. Hálát adok tehát az Úrnak, mert megajándékozott minket azzal, hogy ismét megtarthattuk a Püspöki Szinódus gyűlését és az Egyház létének gazdag tapasztalatát meríthettük belőle. A harmadik évezred kezdetén, amikor még elevenen élt bennünk a Nagy Jubileum emléke, a Püspöki Szinódus 10. általános rendes gyűlése egész sor korábbi gyűléshez kapcsolódott: a földrészek, Afrika, Amerika, Ázsia, Óceánia és Európa evangelizálásával foglalkozó speciális, és azokhoz a rendes összejövetelekhez, melyek közül az utolsók a Szentlélek által az Egyházban ébresztett különböző hivatásokkal foglalkoztak. Így a püspöki szolgálatra fordított figyelem végképp kialakította a közösség- és küldetés-egyház képét, amiről soha nem szabad megfeledkeznünk.

A szinódus munkája közben állandóan hivatkozott arra a püspökről és a püspöki szolgálatról szóló tanításra, amit a II. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg, főként az Egyházról szóló Lumen gentium konstitúció 3. fejezetében, és a püspökök lelkipásztori hivataláról szóló Christus Dominus határozatban. Erről a világos tanításról, mely összefoglalja és kibontja a hagyományos teológiai és jogi elemeket, tiszteletreméltó elődöm, VI. Pál pápa joggal mondhatta: „Úgy látom, hogy a Zsinat visszaadta a püspöknek isteni alapításból fakadó tekintélyét, megszilárdította mással nem pótolható teendőiben, kiemelte tanítói, megszentelő és kormányzó lelkipásztori hatalmát, kapcsolatba hozta a kollegiális közösséggel és az egyetemes Egyházzal, pontosan meghatározta helyét a hierarchiában, megerősítette a többi püspökkel közösen viselt testvéri felelősségét az Egyház általános és részleges szükségleteiért, és az alárendelt egység és szolidáris együttműködés szellemében még inkább hozzákapcsolta az Egyház fejéhez, aki a püspöki kollégium lényeges központja.”[5]

Ugyanakkor a témaválasztás szempontjából a Szinódusi atyák újra átgondolták sajátos szolgálatukat a remény teológiai erényének fényénél. Hamarosan kiderült, hogy ez is szorosan kapcsolódik a lelkipásztori szolgálathoz, ami az Egyházban a húsvéti és eszkatologikus tanúságtétel elsőrangú megnyilvánulása.

A Krisztusban megalapozott remény
3. Minden püspöknek feladata ugyanis, hogy Jézus Krisztus evangéliumának hirdetéséből kiindulva hirdesse a világnak a reményt: „nem csak az utolsó előtti dolgokra vonatkozó reményt, hanem – és elsősorban – a végső, az eszkatologikus reményt, mely Isten dicsőségének kincsére irányul (vö. Ef 1,18), mely mindent felülmúl és beköltözött az emberi szívbe (vö. 1Kor 2,9), amellyel nem hasonlíthatók össze a jelen idő szenvedései (vö. Róm 8,18).[6] A remény teológiai erénye távlatának – a hittel és a szeretettel együtt – teljesen át kell hatnia a püspök lelkipásztori szolgálatatát.

Sajátosan az ő feladata, hogy a remény prófétája, tanúja és szolgája legyen. Neki kell bizalmat öntenie másokba, és tudnia kell számot adni mindenkinek a keresztény remény alapjairól (vö. 1Pt 3,15). A püspök e remény prófétája, tanúja és szolgája, főként ott, ahol erős az immanens kultúra nyomása, ami kizár mindenféle nyitottságot a transzcendencia iránt. Ahol nincs remény, kérdésessé válik a hit is. A szeretet is erejét veszíti a remény elhalásával. A remény ugyanis főként a hitetlenség és közömbösség növekedése idején hathatós támasza a hitnek és erős késztetője a szeretetnek. Erejét Isten egyetemes üdvözítő akaratának bizonyosságából (vö. 1Tim 2,3) és az Úr Jézus állandó vigasztaló jelenlétéből meríti, aki az Emmánuel, a 'velünk az Isten' a világ végzetéig (vö. Mt 28,20).

A püspök csak az evangéliumból áradó világossággal és vigasztalással tudja ébren tartani a maga reményét (vö. Róm 15,4) és lesz képes táplálni mindazokban, akik lelkipásztori gondjaira vannak bízva. Tehát a Boldogságos Szűz Mária, a remény Anyja követője, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki (vö. Lk 1,45). Isten Igéjére támaszkodva és megkapaszkodva a reményben, ami olyan, mint az égbe nyúló horgony (vö. Zsid 6,18-20), a püspök egyházában éber őrszeme, bátor prófétája, hihető tanúja és hűséges szolgája annak a Krisztusnak, aki „a dicsőség reménye” (vö. Kol 1,27), kinek köszönhetően „többé nem lesz sem halál, sem gyász, sem siralom, sem jajgatás” (vö. Jel 21,4).

A remény a különféle remények meghiúsulása közepette
4. Valamennyien emlékszünk rá, hogy a Püspöki Szinódus ülései milyen drámai időszakban folytak. Az atyák lelkében elevenen élt 2001. szeptember 11-e szörnyű eseményeinek visszhangja, melyeknek nagyon sok ártatlan áldozata volt, és újjáéledt a világban a bizonytalanság és a félelem magával az emberi civilizációval és a népek békés együttélésével kapcsolatban. A háború és a halál további horizontjai bontakoztak ki, amelyek – a már létező konfliktusokhoz kapcsolódva – megmutatták, mennyire könyörögnünk kell a Béke Fejedelméhez az emberi szívek megtéréséért, hogy legyenek készségesek a kiengesztelődésre, a szolidaritásra és a békére.[7]

Az imádsággal együtt a Püspöki Szinódus fölemelte a szavát, hogy elítélje az erőszak minden formáját és gyökereit az emberi bűnben mutassa meg. Az emberi remények meghiúsulását látva – melyek materialista, immanens, ökonomista ideológiákra épülve mindent a piac, az erőviszonyok és a hatékonyság fogalmaival mérnek – a Szinódusi atyák megerősítették a meggyőződést, hogy egyedül a Feltámadott világossága és a Szentlélek indításai segítik az embert, hogy várakozásait arra a reményre építse, ami nem csal meg. Ezért hirdették meg: „Nem engedhetjük magunkat megfélemlíteni az élő Isten tagadásának különféle formáitól, melyek többé-kevésbé nyíltan a keresztény reményt fenyegetik azzal, hogy eltorzítják vagy nevetségessé teszik. A Szentlélek örömében valljuk: Krisztus valóban föltámadott! A maga megdicsőült emberségében megnyitotta az örök élet horizontját minden megtérő ember előtt.”[8]

E hitvallás bizonyosságának olyannak kell lennie, hogy napról napra erősítse a püspök reményét, és vezesse rá, hogy bízzon benne: Isten irgalmas jósága szüntelenül építi az üdvösség útjait és megnyitja azokat az emberi szabadság előtt. Ez a remény bátorítja őt, hogy fölismerje – abban a környezetben, ahol szolgálatát végzi – az élet jeleit, melyek képesek legyőzni az ártalmas és halált okozó csírákat. A remény támogatja, hogy még a konfliktusokat is a gyarapodás alkalmaivá tudja átalakítani, a megbékélés felé terelve azokat. Jézusba, a Jó Pásztorba vetett remény tölti be a szívét együttérzéssel, és teszi képessé arra, hogy gyógyítsa minden szenvedő sebeit, csillapítsa a fájdalmakat, bízva abban, hogy az eltévedt bárányt meg lehet találni. Így a püspök egyre világítóbb jele lesz Krisztusnak, az Egyház Pásztorának és Vőlegényének. Minden ember atyja, testvére és barátjaként mindenki számára Krisztus élő képmásává válik, aki a mi reményünk,[9] akiben beteljesedik Isten minden ígérete és valóra válik a teremtés minden várakozása.

Az evangélium szolgái, hogy a világ remélni tudjon
5. Jelen apostoli buzdításommal – melybe belefoglalom a Püspöki Szinódus 10. általános rendes gyűlésén kiérlelt gondolatokat az első vázlattól az Instrumentum laborisig, a gyűlésteremben elhangzott hozzászólásoktól a belőlük született két Beszámolóig, a kisebb csoportokban felvetődött gondolatoktól és lelkipásztori tapasztalatoktól a Javaslatokig bezárólag, melyeket a Szinódus munkájának eredményeként átadtak nekem, hogy az egész Egyház számára adjak ki egy dokumentumot a Szinódus témájáról, a püspökről mint az evangélium szolgájáról, hogy a világ remélni tudjon,[10] – testvérként üdvözlöm és a béke csókját küldöm minden püspöknek, aki közösségben van azzal a katedrával, amely elsőként Péterre bízatott, hogy az egység biztosítéka legyen, s miként mindenki elismeri, a szeretetben foglalja el az első széket.[11]

Felétek, tisztelendő és drága Testvéreim, megismétlem a fölhívást, melyet az új évezred kezdetén az egész Egyházhoz intéztem: Duc in altum! Sőt, maga Krisztus ismétli ezt azoknak az apostoloknak az utódai felé, akik az ő élő hangján hallották ezt a felszólítást, és Benne bízva elindultak küldetésükre a világ útjain: Duc in altum! (Lk 5,4) Az Úr e sürgető felhívásának fényénél „újragondolhatjuk az Egyházban ránk bízott hármas feladatot: a tanítás, a megszentelés és a kormányzás feladatát. Evezz a mélyre a tanításban! »Hirdesd az igét – mondjuk az Apostollal -, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.« (2Tim 2,4) Evezz a mélyre a megszentelésben! A hálók, amelyeket ki kell vetnünk az emberek között, elsősorban a szentségek, melyeknek mi vagyunk a fő osztogatói, szabályzói, őrei és előmozdítói. A szentségek üdvözítő hálót alkotnak, amely megszabadít a rossztól és elvisz az élet teljességére. Evezz a mélyre a kormányzásban! Mint a papok és a többi munkatársak által segített pásztoroknak és atyáknak az a feladatunk, hogy gyűjtsük össze a hívők családját és neveljük benne a szeretetet és a testvéri közösséget. Bármilyen nehéz és fárasztó a feladat, senki ne veszítse kedvét. Péterrel és az első tanítványokkal együtt mi is ismételjük meg bizalomteljes hitvallásunkat: Uram, „a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5)! A te szavadra, Krisztus, szolgálni akarjuk a te evangéliumodat, hogy remélni tudjon a világ.[12]

Ily módon, mert a remény embereiként élnek és szolgálatukban a közösség és küldetés egyházszemléletét tükrözik, a püspökök valóban a remény ébresztői lesznek nyájuk számára. Mi tudjuk, hogy a világnak szüksége van a „reményre, mely nem csal meg” (vö. Róm 5,5). Mi tudjuk, hogy ez a remény Krisztus. Tudjuk, ezért hirdetjük a keresztből fakadó reményt.

Ave Crux spes unica! 'Üdvözlégy szent kereszt, egyetlen remény!' E köszöntés, mely a Püspöki Szinódus 10. általános rendes gyűlése munkájának közepén hangzott fel a gyűlésteremben, hangozzék mindig ajkunkon, mert a kereszt a halál és az élet misztériuma.

E húsvéti örömhír hirdetésében szent pásztorok serege járt előttünk, akik az Egyházban a Jó Pásztor beszédes jelei voltak. Mi ezért mindig hálát adunk és áldjuk a mindenható, örök Istent, mert – ahogy a szent liturgiában énekeljük – példájukkal megerősít, tanításukkal oktat és közbenjárásukkal oltalmaz minket.[13] E szent püspökök mindegyikének arca az Egyház első éveitől kezdve napjainkig – ahogy a Szinódus befejezésekor mondtam – olyan, mint egy-egy mozaikszem egy nagy, misztikus mozaikképben, mely a Jó Pásztor arcát mutatja.

Tehát Őrá szegezzük a tekintetünket, hogy ebben is példaképei legyünk a nyájnak, melyet a Pásztorok Pásztora bízott ránk, hogy egyre nagyobb elkötelezettséggel legyünk az evangélium szolgái, hogy a világ remélni tudjon.

Urunk és Mesterünk arcát szemlélve abban az órában, amikor „mindvégig szerette övéit”, valamennyien, mint Péter apostol, engedjünk megmosni a lábunkat, hogy részünk lehessen Ővele (vö. Jn 13,1-9). És azzal az erővel, ami Belőle árad a Szent Egyházba, papjaink és diakónusaink, minden Istennek szentelt szerzetesünk és drága laikus híveink színe előtt hangos szóval ismételjük: „Bárkik vagyunk, ne bennünk reménykedjetek: ha jók vagyunk, szolgák vagyunk; ha rosszak vagyunk, akkor is szolgák vagyunk. Ha azonban jó és hűséges szolgák vagyunk, akkor vagyunk igazán szolgák” – az evangélium szolgái, hogy a világ remélni tudjon.

ELSŐ FEJEZET
A püspök misztériuma és szolgálata

... és kiválasztott közülük Tizenkettőt” (Lk 6,13)
6. Az Úr Jézus földön jártában meghirdette az Ország evangéliumát, meg is nyitotta az országot önmagában azzal, hogy misztériumát kinyilatkoztatta minden embernek.[15] Férfiakat és nőket hívott a követésére, majd a tanítványok közül kiválasztott Tizenkettőt, hogy „vele legyenek” (Mk 3,14). Lukács evangéliuma részletesen elmondja, hogy ez a kiválasztás a hegyen imádságban eltöltött éjszaka után történt (vö. Lk 6,12). Márk evangéliuma úgy tekinti Jézus e cselekedetét, mint teljesen szuverén tettet, alapító cselekményt, amivel meghatározta a választottak kilétét: „megalkotta belőlük a Tizenkettőt” (3,14). Ezáltal föltárul a Tizenkettő kiválasztásának misztériuma: a szeretet tette, amit Jézus mélységes egységben az Atyával és a Szentlélekkel szabadon akart.

A küldetésnek, amit Jézus az apostolokra bízott, a világ végezetéig tartania kell (vö. Mt 28,20), mert az evangélium, amit át kell adniuk, a mindenkori Egyház élete. Ezért gondoskodtak arról, hogy utódokat állítsanak maguk helyett úgy, hogy – Szent Ireneusz tanúsága szerint – az apostoli hagyomány megnyilvánuljon és megmaradjon a századok folyamán.[16]

A Szentlélek különleges kiáradásában, mellyel az apostolokat a föltámadott Úr ajándékozta meg (vö. ApCsel 1,5.8; 2,4; Jn 20,22-23), ők kézrátétellel részesítették munkatársaikat (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6-7). Ezek pedig ugyanezzel a gesztussal adták át, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Így a kézrátétel által hozzánk is elérkezett a kezdetek lelki ajándéka, azaz a püspökszentelés, ami az Ordo szentségének teljességét, a főpapságot, a szent szolgálat teljességét adja. Így a püspök és a körülötte lévő papok által az Úr Jézus Krisztus, aki az Atyaisten jobbján ül, folyamatosan jelen van hívei körében. Mindig és mindenütt ő hirdeti Isten igéjét minden nemzetnek, ő szolgáltatja ki a hit szentségeit a hívőknek, ugyanakkor vezeti az Új Szövetség népét zarándokútján az örök boldogság felé. A Jó Pásztor nem hagyja el nyáját, hanem mindig őrzi és oltalmazza azok által, akik ontológiailag részesedve az ő életében és küldetésében, látható és kiemelkedő módon végezve a tanító, pásztor és pap feladatát, őhelyette járnak el. A lelkipásztori szolgálattal járó feladatok végzése közben az ő helyettesei és követei.[17]

A püspöki szolgálat szentháromságos alapja
7. A lelkipásztori szolgálat krisztológiai dimenziója, ha mélységét szemléljük, elvezet e szolgálat szentháromságos alapjaihoz. Krisztus élete szentháromságos. Ő az Atya örök és egyszülött Fia, és a Szentlélektől fölkenten küldetett a világba; s Ő az, aki az Atyával együtt küldi a Szentlelket az Egyháznak. Ez a szentháromságos dimenzió, ami megnyilvánul Krisztus egész létében és tevékenységében, formálja a püspök létét és tevékenységét is. Méltán akarták tehát a Szinódusi atyák a püspök életét és szolgálatát kifejezetten – a II. Vatikáni Zsinat tanításában található – szentháromságos egyháztannal megvilágítani.

Nagyon régi a hagyomány, mely úgy tekinti a püspököt, mint az Atya képmását, aki – Antiochiai Szent Ignác írásai szerint – a láthatatlan Püspök, mindenki Püspöke. Következésképpen minden püspök Jézus Krisztus Atyjának helyettese olyannyira, hogy épp e megjelenítő reláció miatt mindenkinek tisztelnie kell őt.[18] E szimbolikus jelentés miatt a püspöki katedrát, ami különösen a keleti Egyház hagyományában Isten atyai tekintélyét idézi, csak a püspök foglalhatja el. Ugyanebből fakad minden püspök kötelessége, hogy atyai szeretettel törődjön Isten szent népével és vezesse azt a papokkal, püspöki szolgálatának munkatársaival, és a diakónusokkal az üdvösség útján.[19] És viszont, amint egy ősi szöveg figyelmeztet, a híveknek szeretniük kell a püspököket, akik Isten után atyák és anyák.[20] Emiatt csókolják meg bizonyos kultúrákban a püspöknek mint az élet forrásának és jóságos atyának a kezét.

Krisztus az Atyának eredeti képmása és irgalmas jelenlétének megnyilvánulása az emberek között. A püspök, amikor Krisztus személyében és nevében cselekszik a rábízott Egyházban, Krisztusnak, az Egyház a Pásztorának és Vőlegényének, Tanítójának és Főpapjának élő jelévé válik.[21] Itt fakad a lelkipásztori szolgálat forrása, melynek három alaptevékenységét – Isten népének tanítását, megszentelését és kormányzását -, ahogy ezt a Pontificale Romanum homíliavázlata sugallja, a Jó Pásztor módján kell gyakorolni: szeretettel, ismerve a nyájat, mindenkivel törődve; irgalommal a szegények, a hontalanok, a nyomorultak iránt, és keresve az elcsatangolt bárányokat, hogy visszavigye őket az egyetlen akolba.

A Szentlélek kenete pedig azzal, hogy Krisztushoz teszi hasonlóvá a püspököt, képessé teszi arra, hogy eleven folytatása legyen az ő szolgálatának az Egyház javára. Létének e Szentháromságos karaktere miatt szolgálatában minden püspöknek kötelessége szeretettel virrasztani az egész nyáj fölött, melynek körébe azért helyezte a Szentlélek, hogy kormányozza Isten Egyházát: az Atya nevében, akinek képét megjeleníti; a Szentlélek nevében, aki az életet adja az Egyháznak és a maga hatalmával támogatja az emberi gyengeséget.[22]

A püspöki szolgálat kollegiális jellege
8. „(...) megalkotta belőlük a Tizenkettőt” (Mk 3,14). A Lumen gentium dogmatikus konstitúció ezzel az evangéliumi hivatkozással vezeti be a Tizenkettő csoportjának kollegialitásáról szóló tanítását, akiket Jézus „kollégiumként, azaz állandó testületként apostolokká tett, s e kollégium élére a közülük kiválasztott Pétert állította”.[23] Ugyanígy Róma püspökének Szent Péterrel, s a püspökök összességének az apostolokkal való jogfolytonossága miatt a római pápa és a püspökök kollégiumot alkotnak.[24]

A püspökök kollegiális egysége egyszerre alapszik a püspökszentelésre és a hierarchikus közösségre; tehát minden püspököt a létének mélyén érint és az Egyház Jézus Krisztus által akart struktúrájához tartozik. A püspökszentelés erejéből és a kollégium Fejével és tagjaival – azaz a mindig a fejével együtt értett kollégiummal – való hierarchikus közösség révén ugyanis a püspöki szolgálat teljességét birtokolják. Ezért aki a püspöki kollégium tagja,[25] annak a püspökszentelésben kapott hármas feladatot – a megszentelést, a tanítást és a kormányzást – a hierarchikus közösségben kell gyakorolnia, akkor is, ha ez közvetlen célja miatt más és más formákban történik.[26]

Ez váltja ki a „kollegiális érzést” vagy érzelmi kollegialitást, amiből fakad a püspökök törődése a többi részegyházakkal és az egész Egyházzal.[27] Ha tehát el kell mondanunk, hogy egy püspök soha nincs egyedül, mert mindig egységben van az Atyával a Fiú által a Szentlélekben, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy azért sincs soha egyedül, mert mindig és folyamatosan egységben van testvéreivel a püspökségben és azzal, akit az Úr Péter utódává választott.

Ez a kollegiális érzés különböző fokokban és módokon valósul és nyilvánul meg intézményesen is, mint például a Püspöki Szinódusban, a részleges zsinatokon, a püspöki konferenciákban, a Római Kúriában, az ad limina látogatásokon, a missziós együttműködésben, stb. Teljes valóságában ez a kollegiális érzés csak a szoros értelemben kollegiális cselekményben mutatkozik meg, azaz az összes püspöknek a Fejével együtt ténykedésében, akivel együtt gyakorolják a legfelső és teljes hatalmat az Egyház fölött.[28]

Maga Krisztus akarta, hogy az apostolok szolgálata kollegiális természetű legyen. A kollegiális érzés vagy érzelmi kollegialitás (collegialitas affectiva) mindig érvényes mint a püspökök közössége, de csak bizonyos cselekményekben mutatkozik meg mint hatékony kollegialitás (collegialitas effectiva). A kollegiális érzés hatékony kollegialitásként történő megnyilatkozásai emberi dolgok, de különböző fokokban megvalósítják azt az isteni elvárást, hogy a püspökség kollegiális módon nyilvánuljon meg.[29] Az egyetemes zsinatokon a kollégium egész Egyház fölötti, legfelső hatalmát ünnepélyes formában gyakorolja.[30]

A kollegiális dimenzió a püspökségnek egyetemes karaktert ad. Párhuzamot lehet tehát vonni az egy és egyetemes, ezért osztatlan Egyház, és az egy és osztatlan, ezért egyetemes püspökség között. Mind az Egyház, mind a püspöki kollégium ezen egységének alapja és elve a római pápa. Ugyanis – miként a II. Vatikáni Zsinat tanítja – a kollégium „amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki.”[31] Ezért „a püspökség egysége az Egyház egységének egyik alkotóeleme”.[32]

Az egyetemes Egyház nem a részegyházak összessége, nem is azok szövetsége, nem is azok közösségének eredménye, mert a korai egyházatyák és a liturgia kifejezése szerint misztériumának lényegével megelőzi magát a teremtést.[33] E tanítás fényénél hozzáfűzhetjük, hogy a bensőséges, kölcsönös kapcsolat, ami az egyetemes Egyház és a részegyház között él, minek következtében a részegyházak „az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház”,[34] reprodukálódik a püspöki kollégium egésze és az egyes püspökök kapcsolatában. Ezért „a püspöki kollégiumot nem tekinthetjük a részegyházak élén álló püspökök összességének, sem közösségük eredményének, hanem a püspöki kollégium mint az egyetemes Egyház lényeges eleme a részegyházak fölötti főséget megelőző valóság.”[35]

Jobban megérthetjük ezt az egyetemes Egyház és a püspöki kollégium közötti párhuzamot a II. Vatikáni Zsinat tanításának fényénél: „az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai.”[36] Az apostolokban, nem egyenként, hanem kollégium voltukban benne volt az Egyház struktúrája, mely bennük lett megalapítva a maga egyetemességében és egységében, és utódaiknak, a püspököknek kollégiumában, ami az egyetemesség és az egység jele.[37]

Így tehát „a püspöki kollégium egész Egyház fölötti hatalma nem egyes püspökök részegyházak fölötti hatalmának összessége; hanem egy őket megelőző hatalom, melyben az egyes püspökök részesülnek, akik az egyetemes Egyházra vonatkozóan csak kollegiálisan képesek cselekedni”.[38] Ebben a tanítói és kormányzói hatalomban a püspökök szolidárisan részesülnek közvetlenül azon tény révén, hogy tagjai a püspöki kollégiumnak, melyben valóságosan továbbél az apostoli kollégium.[39]

Miként az egyetemes Egyház egyetemes és oszthatatlan, úgy a püspöki kollégium is „oszthatatlan teológiai alany”, ezért a legfelső, teljes és egyetemes hatalom is – melynek a kollégium hordozó alanya, miként személy szerint hordozója a római pápa – egy és oszthatatlan. Éppen azért, mert a püspöki kollégium a részegyházak püspökeinek főségét megelőző valóság, sok olyan püspök van, akik sajátosan püspöki feladatokat végeznek, de nem fejei részegyháznak.[40] Minden püspök – mindig egységben összes püspök-testvérével és a római pápával – megjeleníti Krisztust, az Egyház Fejét és Pásztorát: nemcsak sajátos és különleges módon, amikor megkapja egy részegyház pásztori feladatát, hanem akkor is, amikor együttműködik a megyéspüspökkel egyháza kormányzásában,[41] vagy részesedik a római pápa egyetemes pásztori feladatában, az egyetemes Egyház kormányzásában. Az Egyház hosszú történelme folyamán a részegyház élén álló megyéspüspökség mellett a püspöki szolgálat egyéb formáit is elismerte, pl. a segédpüspökséget, a pápai képviseletet szentszéki hivatalokban vagy a pápai diplomáciában. Ezeket a formákat, amennyiben szükségesek, az Egyház ma is megengedi a jog szabályai szerint.[42]

A püspöki szolgálat missziós jellege és egysége
9. Szent Lukács evangéliuma elmondja, hogy Jézus a Tizenkettőt apostoloknak nevezte, ami szó szerint küldöttet, megbízottat jelent (vö. 6,13). Szent Márk evangéliumában azt is olvassuk, hogy Jézus azért is alkotta meg a Tizenkettőt, „hogy elküldje őket prédikálni” (3,14). Ez azt jelenti, hogy a Tizenkettő kiválasztásának és megalkotásának missziós célja volt. Első küldetésük (vö. Mt 10,5; Mk 6,7; Lk 9,1–2) akkor teljesedett be, amikor Jézus föltámadása után, a mennybemenetele percében küldetéssel bízta meg őket. A küldés szavai megőrzik teljes aktualitásukat: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát és tegyétek tanítvánnyá mind a nemzeteket, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20). Ez az apostoli küldetés a maga ünnepélyes megerősítését pünkösdkor, a Szentlélek kiáradásakor kapta meg.

Szent Máté imént idézett részletében az egész lelkipásztori szolgálatot a tanítás, a megszentelés és a kormányzás hármas tagolásában láthatjuk, amiben Krisztus küldetésének és szolgálatának hármas természete tükröződik. Mi ugyanis mint keresztények papként minőségileg új módon részesedünk Mesterünk küldetésében, aki Próféta, Pap és Király, és arra kaptunk meghívást, hogy különleges tanúságot tegyünk róla az Egyházban a világ előtt.

Ez a hármas feladat (triplex munus) és a belőle fakadó hatalom a cselekvés szintjén fejezi ki a lelkipásztori szolgálatot (munus pastorale), amit minden püspök megkap a püspökszentelésben. Maga a krisztusi szeretet, melyben a szentelés részesít, konkretizálódik a minden nemzetek reményét képező evangélium hirdetésében (vö. Lk 4,16–19), a szentségek kiszolgáltatásában és a szent nép örök élet felé vezetésében. Egymással szorosan összefüggő feladatokról van szó, amelyek kölcsönösen magyarázzák, föltételezik és megvilágosítják egymást.[43]

Ezért tehát amikor a püspök tanít, egyúttal meg is szenteli és kormányozza is Isten népét; miközben megszenteli, tanítja és kormányozza is; s amikor kormányozza, tanítja és meg is szenteli. Szent Ágoston a püspöki szolgálat e teljességét amoris officiumnak, a szeretet hivatalának mondja.[44] Ebből fakad a bizonyosság, hogy az Egyházból soha nem fog hiányozni Jézus Krisztus pásztori szeretete.

„...magához hívta azokat, akiket akart” (Mk 3,13)
10. Nagy sokaság követte Jézust, amikor elhatározta, hogy fölmegy a hegyre és magához hívja az apostolokat. A tanítványok sokan voltak, de ő csak Tizenkettőt választott ki a különleges apostoli feladatra (vö. Mk 3,13–19). A Szinódusi aulában gyakran fölhangzott Szent Ágoston mondása: „Értetek vagyok püspök, veletek együtt vagyok keresztény.”[45]

A Szentlélektől az Egyháznak ajándékozott püspök a többi keresztényhez hasonlóan mindenekelőtt az Egyház fia és tagja. Ettől a Szent Anyától kapta ajándékba az isteni életet a keresztség szentségében és a hitről kapott oktatásban. A többi hívővel együtt hordozza az istengyermekség felülmúlhatatlan méltóságát, hogy a testvériség szellemében és közösségében éljen. Másrészt az ordo szentsége teljességének erejéből a püspök a többi hívek előtt tanító, megszentelő és pásztor, aki azt a megbízatást kapta, hogy Krisztus nevében és személyében cselekedjék.

Azonban nyilvánvalóan nem egyszerűen egymás mellett álló két valóságról van szó, hanem ezek kölcsönös és bensőséges kapcsolatban állnak egymással, s egymásra vannak rendelve, mert mindkettő Krisztusnak, az egyetlen főpapnak gazdagságából fakad. A püspök „atya” lesz, mert teljes értelemben az Egyház „fia”. Ez fölidézi a hívők általános papságát és a szolgálati papságot: a részesedés két módját Krisztus egyetlen papságában, akiben a két dimenzió egyszerre van jelen, és egyesülnek a keresztáldozat végső aktusában.

Ez tükröződik azon a kapcsolaton, mely az Egyházban az általános papság és a szolgálati papság között van. Az a tény ugyanis, hogy bármennyire különböznek is lényegileg egymástól, egymásra vannak rendelve,[46] kölcsönösséget teremt, ami harmonikussá szervezi az Egyháznak, mint a Krisztus által megvalósított üdvösség történelmi aktualizálása helyének életét. Ez a kölcsönösség lelhető föl épp a püspök személyében, aki megkeresztelt ember, és az is marad, ugyanakkor főpappá emeltetett. A püspöknek ez a mély valósága alapozza meg a hívek „közötti”, mégis „elöljárói” létét.

A II. Vatikáni Zsinat egy nagyon szép részlete emlékeztet erre: „Jóllehet tehát az Egyházban nem mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok gondnokainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében. A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, összekapcsolja őket, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös kapcsolatban vannak egymással; az Egyház pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívőknek, ők pedig szívesen működnek együtt a pásztorokkal és tanítókkal.”[47]

[1]

A püspökszentelésben kapott lelkipásztori szolgálat, ami a püspököt a többi hívő „elé” helyezi, a „hívekért” való létben fejeződik ki, ami nem szakítja el őt a „velük együtt” léttől. Érvényes ez a személyes megszentelődésére – amit szolgálatának végzésével kell megvalósítania – éppúgy, mint szolgálatának stílusára bármilyen tevékenységében.

A kölcsönösség, ami fennáll a hívek általános papsága és a szolgálati papság között, s ami benne van a püspöki szolgálatban is, a papság két formája közti bizonyos „körforgásban” jelenik meg: az összes hívek tanúságtétele és a püspök tanítás közben mutatkozó hiteles hívő tanúságtétele közötti körforgásban; a hívek szent élete és a püspök által nekik felkínált megszentelő eszközök közötti körforgásban; végül a püspöknek a rábízott egyház iránti személyes felelőssége és az összes hívőnek az Egyház közjava iránti társfelelőssége közötti körforgásban.

MÁSODIK FEJEZET
A püspök lelki élete

„Megalkotta belőlük a Tizenkettőt, hogy vele legyenek” (Mk 3,14)
11. A szeretetnek ugyanazzal az aktusával, amellyel Jézus szabadon apostolokat állított, meghívta a Tizenkettőt, hogy osszák meg vele az életét. Ezt az osztozást, ami a lelkület és a szándék közösségét jelenti Ővele, a küldetésében való részesedés igényli. Ezért nem redukálható a püspök tevékenysége merő szervezési feladatokra. Épp ennek a veszélynek elkerülése érdekében mind a Szinódust előkészítő dokumentumok, mind a Szinódusi atyák sok felszólalása a Szinódusi aulában hangsúlyozta azt, amit a püspök személyes életében és a rábízottak érdekében végzett szolgálatban az jelent, hogy a püspökség az ordo szentségének teljessége, ennek teológiai, krisztológiai és pneumatológiai alapjaival együtt.

Az objektív megszentelésnek, amit Krisztus tesz az ordo szentségében a Szentlélek közlésével, meg kell felelnie a szubjektív életszentségnek, melyben a püspöknek – a kegyelem segítségével, szolgálata végzésével – egyre előbbre kell jutnia. A konszekrációval kapott ontológiai átalakulás, mint Krisztushoz hasonlóvá válás, olyan életstílust követel a püspöktől, ami kifejezi, hogy „vele van”. Ebből következően a Szinódusi aulában ismételten hangsúlyozták a lelkipásztori szeretetet mint az ordo karakterének és az ordóval járó sajátos kegyelemnek a gyümölcsét. A szeretet – mondották – a püspöki szolgálat lelke, ami beleivódik a másokért való lelkipásztori létbe, és olyan életre serkent, mint Krisztusnak, a Jó Pásztornak az élete volt az Atyáért és a többiekért önmaga mindennapos odaadásában.

A püspök hivatása az, hogy elsősorban a Jó Pásztor szeretetét követni akaró szolgálatával szentelődjék meg és szenteljen meg másokat, s élete egységesítő elve Krisztus arcának szemlélése és az üdvösség evangéliumának hirdetése legyen.[48] Ezért lelkisége – a keresztségen és a bérmáláson túlmenően – irányvonalakat és indításokat magából a püspökszentelésből nyer, ami arra kötelezi, hogy hitben reményben és szeretetben végezze evangelizáló, liturgikus és vezető szolgálatát a közösségben. Ezért a püspök lelkisége egyúttal egyházias lelkiség is, mert egész élete arra irányul, hogy szeretetben építse a Szent Egyházat.

Ez a püspöktől lelki erővel, apostoli bátorsággal és a Szentlélek belső működésére való ráhagyatkozással áthatott lelkületet követel. Olyan életstílust kell elsajátítania, ami követi a szegény és alázatos szolga Krisztus önkifosztását, kenóziszát, oly módon, hogy lelkipásztori szolgálatának végzése igazán tükrözze Jézusnak, Isten szolgájának a szolgálatát, s arra késztessen, hogy mint Ő, a legnagyobbaktól a legkisebbekig mindenkihez közel legyen.

Mindezt összegezve ismét bizonyos kölcsönhatás mutatkozik: a hűséges és szeretetteljes szolgálat megszenteli a püspököt és szubjektív világában egyre hasonlóbbá teszi az életszentség objektív gazdagságához, amivel a püspökszentelés ajándékozta meg.

A püspök személyes életszentsége azonban soha nem áll meg a puszta szubjektív szinten, hanem mindig áldássá válik a lelkipásztori gondjaira bízott hívek számára. A szeretet gyakorlásában, amit a vállalt lelkipásztori szolgálat magában foglal, a püspök Krisztus jelévé válik és megszerzi azt az erkölcsi tekintélyt, amire szüksége van a jogi tekintély gyakorlásához, ha környezetében valóban hatásos akar lenni. Ha ugyanis a püspöki hivatal nem támaszkodik az élet egyszerűségében, az alázatban és a lelkipásztori szeretetben megnyilvánuló életszentség tanúságtételére, merő funkcióvégzéssé silányul és végzetesen elveszítheti hitelét mind a klérus, mind a hívek előtt.

Meghívás az életszentségre korunk Egyházában
12. Egy bibliai személy különlegesen alkalmasnak látszik annak megvilágítására, milyennek kell lennie a püspöknek mint Isten barátjának, a nép pásztorának és vezetőjének. Mózes ez a bibliai személy. Őt szemlélve a püspök indításokat nyerhet saját pásztor voltához és lelkipásztori tevékenységéhez. Mózes ugyanis az Úr kiválasztott és meghívott küldötte; bátran járt népe előtt az ígéret földje felé vezető úton, hűséges közvetítője volt az élő Isten szavának és törvényének; a szövetség közvetítője, buzgón és bizalommal imádkozott népéért. Miként ő, aki a hegyen beszélgetett az Úrral, majd ragyogó arccal tért vissza népe körébe (vö. Kiv 34,29–30), úgy a püspök is csak akkor viselheti magán testvérei körében az atya, a testvér és barát vonásait, ha előbb behatolt az Atya, a Fiú és a Szentlélek misztériumának homályos és fénylő felhőjébe. A Szentháromság világosságától megvilágítva lesz jele az Atya irgalmas jóságának, a Fiú szeretetének élő képmása, a Szentlélek áttetsző embere, akit arra szenteltek föl és arra küldtek, hogy vezesse Isten népét az idő ösvényein az örökkévalóság felé tartó vándorlásban.

A Szinódusi atyák rávilágítottak a lelkiség fontosságára a püspök életében, szolgálatában és eljárásaiban. Én magam is hangsúlyoztam ezt az elsőbbséget, összhangban az Egyház életének követelményeivel és a Szentlélek indításával, aki az utóbbi években mindenki figyelmét ráirányította a kegyelem elsőbbségére, a lelkiség iránti széleskörű igényre és a szent élet sürgetően szükséges tanúságtételére.

A lelkiségre való felhívás a Szentlélek üdvtörténeti tevékenységére való hivatkozásból fakad. Az ő jelenléte tevékeny, dinamikus, prófétai és missziós. A Szentlélek ajándékának teljessége, amit a püspök az ordinációban kap, drága és sürgető felhívás a vele összhangban lévő cselekvésre az egyházi közösségben és az egyetemes misszióban.

A 2000. év nagy jubileumának ünneplése után a Szinódusi Gyűlés kezdettől fogva magáévá tette a szent élet programját, amit én magam az egész Egyház számára megmutattam: „A távlat, ami felé az egész lelkipásztori tevékenységnek tartania kell, az életszentség... A jubileum elmúltával visszatér a mindennapi élet, de az életszentség gyarapítása a lelkipásztori munka legsürgetőbb feladata.”[49]

Felhívásom – hogy az életszentségre szóló meghívást kell első helyre állítanunk – lelkes és nagylelkű fogadtatása határozta meg a légkört, amelyben a Szinódus munkája folyt, és a hangulatot, mely bizonyos értelemben áthatotta az atyák felszólalásait és reflexióit. Úgy érezték, hogy a szívükben visszhangzik Nazianzi Szent Gergely intelme: „Előbb tisztulj, azután tisztíts másokat, előbb engedd, hogy a bölcsesség oktasson, azután taníts másokat; előbb válj világossággá, azután világíts másoknak, előbb közeledj Istenhez, azután vezess hozzá másokat; előbb légy szent, azután szentelj meg másokat.”[50]

Ezért a Szinódusi gyűlés többször is kezdeményezte, hogy világosan fogalmazzuk meg egy püspök életszentségre vezető útjának „püspöki” sajátosságait. Ezt az életszentséget mindig a néppel együtt és a népért kell megélni, olyan közösségben, amely ösztökél és kölcsönösen épít a szeretetben. Nem másodlagos vagy jelentéktelen dolgokról van szó! Ugyanis épp a püspök lelki élete gyarapítja lelkipásztori tevékenységének termékenységét. Vajon nem a Krisztus misztériumáról való szüntelen elmélkedés, nem az 6 arcának odaadó szemlélése, nem a Jó Pásztor életének nagylelkű követése alapoz meg minden hatásos lelkipásztorkodást? Ha igaz az, hogy a mi korunk állandó mozgásban, gyakran hajszoltságban van és az öncélú tevékenykedés veszélye fenyegeti, akkor a püspöknek elsőként kell tanúsítania a „lét” elsőbbségét a „cselekvéssel” szemben, sőt, még inkább a kegyelem elsőbbségét, mely a keresztény életszemléletben lényeges elv a lelkipásztori szolgálat „programozásában” is.[51]

A püspök lelki élete
13. Egy püspök csak akkor lehet a közösség és a remény szolgája Isten szent népe számára, ha az Úr jelenlétében jár. Lehetetlen ugyanis az emberek szolgálatára állni anélkül, hogy előbb ne lennénk „Isten szolgái”. És nem lehetünk Isten szolgái, ha nem vagyunk „Isten emberei”. Ezért mondtam a homíliában a Szinódus elején: „A pásztornak Isten emberének kell lennie; léte és szolgálata teljesen Isten dicsősége alatt áll, és Isten mindenekfölötti misztériumából meríti a világosságot és az erőt.”[52]

Az életszentségre szóló meghívás a püspök számára a szolgálata kezdetén történt szentségi eseményben hangzott el, tudniillik a püspökszentelésben. Szerapion ősi Euchologionjában a szentelés szertartásának imája így hangzik: „Igaz Isten, tedd a te szolgádat élő püspökké, szent püspökké szent apostolaid utódainak sorában.”[53] Mivel azonban a püspökszentelés nem árasztja a szentelendőbe a tökéletes erényeket, „a püspök arra hivatott, hogy még erősebben törekedjen előbbre jutni a tökéletesség felé, hogy elérje a Krisztus mértéke szerinti nagykorúságot.”[54]

Misztériumának és szolgálatának krisztológiai és szentháromságos jellege megköveteli a püspöktől az életszentségre törekvést, ami abban áll, hogy folyamatosan fejlődik a mély lelki és apostoli érettségben, amit a lelkipásztori szeretet elsőbbsége határoz meg. Ezt az utat nyilvánvalóan népével együtt éli egy olyan zarándoklatban, mely egyszerre személyes és közösségi, mint maga az Egyház élete. E fejlődésben azonban a püspök – bensőséges közösségben Krisztussal és figyelmes tanulékonysággal a Szentlélek iránt – tanú, példakép, kezdeményező és animátor lesz. Ezt mondja egyébként a kánonjogi törvény is: „A megyéspüspök, mivel tudatában kell lennie, hogy köteles szeretetben, alázatosságban és életének egyszerűségében példát adni a szentségre, minden módon igyekezzék előmozdítani a Krisztus-hívők életszentségét, kinek-kinek a saját hivatása szerint, és mivel különösen is ő Isten misztériumainak kezelője, állandóan törekedjék arra, hogy a gondjára bízott Krisztus-hívők a szentségek kiszolgáltatása által növekedjenek a kegyelemben, s megismerjék és éljék a húsvéti misztériumot.”[55]

A püspök lelki élete, mint ez minden keresztény esetében is így van, a keresztség és a bérmálás szentségébe gyökerezik. Ez a kegyelem hasonlóvá teszi az összes hívőhöz, mert – miként a II. Vatikáni Zsinat figyelmeztet – „minden rendű és állapotú Krisztus-hívő meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére”.[56] Ebben az esetben egész különlegesen érvényes Szent Ágoston realizmussal és természetfölötti bölcsességgel teli mondása: „Ha megrettent az, hogy értetek vagyok, vigasztal, hogy veletek együtt vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Az terhes feladat, ez kegyelem; az veszedelem, ez az üdvösség”.[57] Mindazonáltal a lelkipásztori szeretetnek köszönhetően a terhes feladat szolgálattá, a veszedelem a növekedés és az érlelődés alkalmává válik. A püspöki szolgálat nem csak az életszentség forrása mások számára, hanem a megszentelődés motívuma is azoknak, akik engedik, hogy szívükön és életükön átsugározzon Isten szeretete.

A Szinódusi atyák összefoglalták e fejlődés néhány követelményét. Mindenekelőtt fölhívták a figyelmet a keresztségi és bérmálási karakterre, ami a keresztény élet kezdetétől fogva – a teológiai erények által – képessé teszi az embert, hogy higgyen Istenben, reméljen benne és szeresse őt. A Szentlélek belénk árasztja ajándékait, s ezzel segít, hogy növekedjünk a jóban az erkölcsi erények gyakorlása által, amik testet adnak a lelki életnek.[58] A keresztség révén, mint minden keresztény, a püspök is részesül a Krisztusba épülés lelkiségében, ami az Ő evangélium szerinti követésében nyilvánul meg. Ezért a püspök is részese az általános életszentségre meghívottságnak. Tehát imádságos és mélyen hívő életet kell élnie, és Istenbe kell vetnie minden bizalmát. Tanúságot kell tennie az evangéliumról, készségesnek kell lennie a Szentlélek indításai iránt, és gyermeki odaadással kell szeretnie a Boldogságos Szűz Máriát, aki a lelki élet tökéletes mesternője.[59]

A püspök lelkisége éppen ezért közösségi lelkiség, amit az összes megkereszteltekkel összhangban él meg, akik vele együtt fiai a mennyei Atyának és az egyetlen földi anyának, az Anyaszentegyháznak. Mint minden kereszténynek, neki is táplálnia kell lelki életét az evangélium hatékony szavával és az élet kenyerével, az Eucharisztiával, az örök élet kenyerével. Az emberi törékenység miatt a püspöknek is sűrűn és rendszeresen kell a bűnbánat szentségéhez járulnia, hogy maga is elnyerje az irgalom ajándékát, melynek szolgája lett. Gyöngeségeinek és bűneinek tudatában minden püspök – papjaival együtt – elsősorban önmaga számára éli át a megbékélés szentségét, mint mélységes igényt és mindig újra várt kegyelmet, hogy szolgálatában új erőt nyerjen megszentelődéséhez. Így láthatóvá teszi az Egyház misztériumát, amely önmagában szent, de tagjai bűnbocsánatra szoruló bűnösök is.

Papjaival együtt a püspök is törekedjék sajátos lelki életére. Ő ugyanis az ordo szentségéből fakadóan új jogcímen hivatott az életszentségre. Ezért a püspök hitből, reményből és szeretetből él, amennyiben az Úr igéjének és Isten népe megszentelésének és lelki gyarapodásának szolgája. Szentnek kell lennie, mert tanítóként, megszentelőként és kormányzóként kell szolgálnia az Egyházat. Ezért nagyon kell szeretnie az Egyházat. Minden püspök azért válik hasonlóvá Krisztushoz, hogy az ő jegyesi szeretetével szeresse az Egyházat, és az egység szolgája legyen, hogy ezáltal az Egyház „az Atya és a Fiú és a Szentlélek egységében egyesült nép legyen”.[60]

A Szinódusi atyák ismételten hangsúlyozták, hogy a püspök sajátos lelkisége tovább gazdagodik a szentelésben kapott papság teljességében rejlő kegyelemből. A püspöknek mint a nyáj pásztorának és Jézus Krisztus evangéliuma szolgájának a reményben tükröznie kell és láthatóvá kell tennie a legfőbb Pásztor, Jézus Krisztus személyét. A Pontificale Romanum külön kiemeli ezt a kötelezettséget: „Vedd a mitrát, és sugározzon belőled az életszentség ragyogása, hogy amikor majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyerhesd a dicsőség hervadhatatlan koszorúját”.[61]

Ezért a püspöknek szüntelenül szüksége van Isten kegyelmére, ami erősíti és tökéletesíti az emberi természetet. Ő is elmondhatja Szent Pál apostollal: „A mi alkalmasságunk Istentől való. Ő tett alkalmassá arra, hogy az Új szövetség szolgái legyünk” (2Kor 3,5-6). Ezért hangsúlyoznunk kell: az apostoli szolgálat a püspök számára a lelkiség forrása. Belőle kell merítenie azt a lelki erőt, ami növeli az életszentségben és lehetővé teszi számára, hogy a rábízott népben fölfedezze a Szentlélek tevékenységét.[62]

A püspök lelki fejlődése egybeesik a lelkipásztori szeretettel, amit joggal tekintünk az apostolkodás lelkének, mint ahogy ugyanez a papok és diakónusok esetében is. Az ő esetükben nem egyszerűen létről, hanem másokért való létről is szó van, azaz olyan létformáról, amit az Úr Krisztus példája határoz meg, ezért teljesen odaadja magát az Atya imádásában és a testvérek szolgálatában. Méltán mondja a II. Vatikáni Zsinat, hogy a pásztoroknak, Krisztus példája szerint, életszentséggel és lendülettel, alázattal és erővel kell teljesíteniük szolgálatukat „mely így számukra is a megszentelődés kiváltságos eszköze lesz”.[63] Minden püspöknek tudnia kell, hogy az életszentség csúcsa a megfeszített Krisztus a maga teljes odaadásában az Atyának és a testvéreinek a Szentlélekben. Ezért a Krisztushoz hasonlóvá válás és az ő szenvedéseiben való részesedés (vö. 1Pt 4,13) a püspök életszentségének királyi útja népe körében.

Mária, a remény Anyja és a lelki élet mesternője
14. A püspök lelki életének egyik támasza a Boldogságos Szűz Mária, a remény Anyja és – ahogy az Egyház megszólítja őt – Reménységünk anyai jelenléte. A püspök tehát igazi és gyermeki áhítattal tisztelje a Boldogságos Szűz Máriát, tegye magáévá az ő igenjét, és minden nap valóságosan élje meg azt az egymásra bizottságot, amellyel Jézus a kereszten Jánost a Szűzanyára, őt pedig a szeretett tanítványra bízta (vö. Jn 19,26-27). Hasonlóképpen a püspöknek úgy kell imádkoznia, ahogyan a tanítványok és az apostolok imádkoztak a Szűzanyával a pünkösdöt várva. A születő Egyházban ugyanis láthatóvá vált a Mária és az apostolutódok felbonthatatlan kapcsolata (vö. ApCsel 1,14).

Isten Szent Anyja a püspököt meg fogja tanítani Isten szavának készséges meghallására és megtételére, arra, hogy hűséges tanítványa legyen az egyetlen Mesternek, szilárd legyen a hitben, bizakodó a reményben és buzgó a szeretetben. Miként Mária az Ige megtestesülésének „emlékezete” volt az első keresztény közösségben, úgy a püspök is – közösségben a többi püspökökkel, egységben Péter utódával és az ő tekintélye alatt – az Egyház élő hagyományának őre és közvetítője lesz.

Az igaz Mária-tisztelet mindig összekapcsolja a püspököt a liturgiával, melyben a Boldogságos Szűz különlegesen jelen van az üdvösség misztériumainak ünneplésekor, és az egész Egyház számára a figyelmes hallgatás, az imádság, az áldozatkészség és a lelki anyaság példaképe. A püspök feladata arról is gondoskodni, hogy a liturgia „követendő minta, kezdeményező forrás, összehasonlítási alap és cél legyen Isten népe Mária-tisztelete számára.”[64] Ennek az elvnek megtartásával a püspök személyes és közösségi Mária-tisztelete merítsen az Egyház által jóváhagyott és ajánlott ájtatossági formákból, különösen az evangélium összefoglalását jelentő rózsafüzérből. A püspök feladata, hogy a személyes tapasztalatok birtokában buzgó terjesztője legyen ennek az imádságnak, mely Krisztus élete üdvöthozó misztériumainak szemlélésére tanít, amelyekhez olyan szorosan kapcsolódik az ő szent Anyja, Mária.[65]

Isten Igéjének meghallása
15. A Püspöki Szinódus gyűlése felsorolt néhány szükséges eszközt, melyekkel táplálni és fejleszteni lehet a lelki életet.[66] Köztük első helyen áll Isten Igéjének olvasása és a róla való elmélkedés. Ezért minden püspöknek rá kell hagyatkoznia „Isten kegyelmére és szavára, akinek van rá hatalma, hogy megadja az összes szenttel közös örökséget” (ApCsel 20,32). Mielőtt tehát az Ige közvetítője volna, a püspöknek – papjaival és híveivel, sőt, az Egyházzal együtt[67] – az Ige hallgatójának kell lennie. Az Igén „belül” kell lennie, és engednie kell, hogy mint anyaméh körülvegye, védje és táplálja őt. Antiochai Szent Ignáccal együtt a püspök is megismételheti: „Úgy bízom az evangéliumban, mint Krisztus testében”.[68] Ezért minden püspök mindig tartsa szem előtt Szent Jeromos figyelmeztetését, amit a II. Vatikáni Zsinat is idézett: „Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri”.[69] Nincs ugyanis életszentség Isten Igéjének hallgatása nélkül, ami irányítója és tápláléka az életszentségnek.

Az Isten Igéjéről való elmélkedés és annak megőrzése – ahogyan a Boldogságos Szűz Mária figyelmes hallgató volt[70] – magával hoz néhány gyakorlatot, amit az Egyház spirituális hagyománya mindig ajánlott. Ilyen mindenekelőtt a Szentírás gyakori, egyéni olvasása és szorgalmas tanulmányozása. Üres hangoztatója lenne a püspök az Igének, ha előbb a bensőjében nem hallotta azt.[71] A Szentírással való sűrű találkozások nélkül a püspök a reménynek alig hihető szolgája volna, ha igaz az, amit Szent Pál ajánl, hogy „az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megtartására” (Róm 15,4). Mindig érvényben marad tehát, amit Órigenész mondott: „A püspöknek ez a két dolga van: tanulni Istentől – olvasva a Szentírást és gyakran elmélkedve róla –, és tanítani a népet. De azokat tanítsa, amiket ő maga Istentől tanult.”[72]

A Szinódus fölhívta a püspökök figyelmét Isten Igéjének olvasása és a róla való elmélkedés fontosságára személyes életükben és a közösség javára végzett szolgálatukban. Miként Novo millennio ineunte apostoli levelemben írtam: „Különösen az fontos, hogy az Ige hallgatása eleven találkozásra adjon alkalmat, a lectio divina ősi, de ma is aktuális hagyományának megfelelően, melynek segítségével megtalálhatjuk a bibliai szövegben azt az eleven igét, ami cselekvésre szólít, irányt jelöl és életet alakít”.[73] Az olvasás és elmélkedés idején a szív, amely már hallja az Igét, megnyílik Isten tetteinek szemlélésére, s ebből következően a gondolkodás és az élet megtérésére, amit a bűnbocsánatot és kegyelmet kérő imádság kísér.

Az Eucharisztiából táplálkozni
16. Továbbá, miként a húsvéti misztérium áll a Jó Pásztor életének és küldetésének középpontjában, úgy áll az Eucharisztia a püspök – és minden pap – életének és küldetésének középpontjában.

A szentmise naponkénti bemutatásakor Krisztussal együtt önmagát ajánlja föl. Ha pedig hívek részvételével a székesegyházban vagy más, főként plébániatemplomban misézik, a püspök úgy áll mindenki szeme előtt, mint főpap, hiszen Krisztus személyében és a Szentlélek hatalmával cselekszik, s mint hierus, 'szent pap', aki az oltár szent misztériumaival foglalkozik, azokat hirdeti és magyarázza tanításával.[74]

A püspök Eucharisztia iránti szeretete mutatkozik meg, amikor a nap folyamán idejéből meglehetősen sokat fordít adorációra a tabernákulum előtt. Itt a püspök kitárja a lelkét, hogy a juhok nagy Pásztorának – aki bárányaiért ontotta vérét és odaadta egész életét – a keresztről áradó szeretete átjárja és átformálja. Ugyanakkor imádságával közbenjár mindazokért a bárányokért, akik rá vannak bízva.

Az imádság és a zsolozsma
17. A Szinódusi atyák szerint a második eszköz az imádság, egész különlegesen a Liturgia horarum, a zsolozsma, ami sajátosan és mindig a keresztény közösségnek Krisztus nevében és a Szentlélek irányítása alatt végzett imája.

Az imádság önmagában különösen is kötelessége a püspöknek és mindazoknak, akik „az Istennek szentelt életre kaptak hivatást, (...) mivel hivatásuk természeténél fogva fokozottan készségessé teszi őket a szemlélődés tapasztalataira”.[75] A püspöknek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy azoknak az apostoloknak az utóda, akiket Krisztus elsősorban azért állított, „hogy vele legyenek” (Mk 3,14), s akik küldetésük kezdetén életprogram jellegű, ünnepélyes nyilatkozatot tettek: „Mi az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat” (ApCsel 6,4). A püspök azonban csak akkor lehet a hívők számára az imádság mestere, ha számíthat az Istennel folytatott dialógus személyes tapasztalataira. Minden percben legyen képes a Zsoltáros szavaival odafordulni Istenhez: „Igédben reménykedem, Uram” (119[118],114). Az imádság itatja át őt azzal a reménnyel, amelyet – mintegy „fertőzésként” – tovább kell adnia a híveknek. Ugyanis az imádság az a kiváltságos hely, ahol megnyilvánul és táplálkozik a remény, mert Aquinói Szent Tamás kifejezése szerint az imádság „a remény tolmácsa”.[76]

A püspök személyes imádsága sajátosan „apostoli”, azaz közbenjárásként hangzik el az Atya felé a rábízott nép minden szükségletéért. A püspökszentelés szertartásában ezt a kötelezettséget említik utoljára a kézföltétel előtt: „Akarsz-e szüntelenül imádkozni a mindenható Istenhez az ő szent népéért, és akarod-e feddhetetlenül végezni főpapi szolgálatodat?”[77] A püspök különösen papjai életszentségéért, a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozik, hogy az Egyházban egyre buzgóbb legyen a missziós és apostoli elkötelezettség.

A Liturgia horarummal kapcsolatban, mely az egész napot áthatja és megszenteli Isten dicséretével, feltétlenül eszünkbe jut a II. Vatikáni Zsinat ide vonatkozó tanítása: „Amikor a papok az egyházi törvény alapján zsolozsmára kötelezettek, vagy a Krisztus-hívők a pappal együtt, jóváhagyott formákban a dicséret e csodálatos énekét zengik, akkor ez a vőlegényéhez beszélő menyasszony hangja, sőt Krisztus és az Ő testének imádsága az Atyához. Mindazok tehát, akik zsolozsmáznak, teljesítik az Egyház szent kötelességét, ugyanakkor részesülnek Krisztus menyasszonyának fönséges méltóságában, mert Isten dicséretét végezvén az Anyaszentegyház nevében állnak Isten trónja előtt.”[78] Tiszteletreméltó elődöm, VI. Pál pápa az Officium divinumról szólva megállapította, hogy az a „helyi Egyház imádsága”, melyben „az imádkozó Egyház igazi természete mutatkozik meg”.[79] Az időnek a Liturgia horarum által történő megszentelése azt az örök istendicséretet aktualizálja, ami a mennyei liturgia előképe és elővételezése, az Isten nevét örökké dicsőítő angyalokkal és szentekkel összekapcsoló kötelék. A püspök tehát annyiban a remény embere, amennyiben bekapcsolódik a Zsoltároskönyv imádkozásának eszkatologikus dinamizmusába. A zsoltárokban a Vőlegényét szólító menyasszony hangja szól.

Tehát minden püspök a népéért és a népével együtt imádkozik. Ugyanakkor épül és segítséget nyer hívei, papjai, diakónusai, szerzetesei és minden laikus hívője imádságától. Az ő körükben a püspök az imádság nevelője és szorgalmazója. Nemcsak a szemlélt valóságokat adja át, hanem megnyitja a keresztények előtt a szemlélődés útját. A hagyományos contemplata aliis tradere (a szemlélteket add át másoknak) szabály így contemplationem aliis tradere (tanítsd meg szemlélődni a többieket) értelmet is hordoz.

Az evangéliumi tanácsok és boldogságok útja
18. Az Úr minden tanítványának, de különösen azoknak, akik már földi életükben az apostolok módján szorosabban akarják őt követni, megmutatja az evangéliumi tanácsok útját. A tanácsok a Szentháromság ajándékai az Egyháznak, amelyek a hívőben a szentháromságos élet tükröződését jelentik.[80] Különösen is ezt jelentik a püspökben, aki mint az apostolok utóda arra hivatott, hogy a szeretet tökéletességének útján kövesse Krisztust. Erre van ő is fölszentelve, mint Jézus. Élete a legszorosabban Tőle függ és teljesen áttetsző, s rajta keresztül az Egyház is és a világ is Krisztust láthatja. A püspök életében Jézus életének, tehát az ő Atya iránti, mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig tartó engedelmességének (vö. Fil 2,8), tiszta és szűzi szeretetének, szegénységének és a földi javaktól való teljes függetlenségének kell tükröződnie.

Ily módon a püspökök nemcsak azoknak példaképei, akik az Egyházban azt a hivatást kapták, hogy szerzetesként éljenek, hanem a papoknak is, akiknek az evangéliumi tanácsok szellemében feladata az életszentség radikalizmusa. Ez a radikalizmus egyébként minden hívőre vonatkozik „és senki sem hagyhatja figyelmen kívül, mert Attól származik, aki fölszólított a maga követésére egy olyan közelebbi kapcsolatban, melyet a Szentlélek hoz létre”.[81]

Összegezve tehát, a püspöknek olyannak kell lennie, hogy a hívek az 6 arcán szemlélhessék azokat a tulajdonságokat, amelyeket a kegyelem hoz létre, és a boldogságokban szinte megjelenítik Krisztus arcképét: a szegénység, a szelídség és az igazságért szenvedés képét; az irgalmas Atya, a békés és megbékéltető ember arcát; a mindig és egyedül Istenre figyelő tisztaság képét. De a híveknek a püspök arcán Jézusnak a szenvedők iránti részvétét is látniuk kell, sőt olykor – ahogy ez napjainkban is megtörténik – azt az erőt és belső örömet is, ami azokból sugárzik, akiket üldöznek az evangélium igazságáért.

Az engedelmesség erénye
19. A püspök azáltal, hogy Jézusnak ezeket a nagyon emberi vonásait hordozza, a közösségi lelkiség mintaképe és szorgalmazója is, aki éberen figyel az Egyház építésére úgy, hogy minden szó és minden tett az Atya szeretetteljes terve iránti gyermeki engedelmességben történjék Krisztusban és a Szentlélekben. A püspök ugyanis mint az életszentség tanítómestere és népének megszentelője arra hivatott, hogy hűségesen teljesítse az Atya akaratát. A püspöknek úgy kell engedelmeskednie, hogy példaképének – és nem is lehet másként – Krisztus engedelmességét tekinti, aki többször is elmondta, hogy nem azért szállt alá az égből, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát teszi, aki őt küldte (vö. Jn 6,38; 8,29; Fil 2,7–8).

Krisztus nyomában járva a püspök engedelmeskedik az Evangéliumnak és az Egyház Hagyományának, tud olvasni az idők jeleiből és föl tudja ismerni a Szentlélek hangját a péteri szolgálatban és a püspöki kollegialitásban. Pastores dabo vobis apostoli buzdításomban kiemeltem a papi engedelmesség apostoli, közösségi és lelkipásztori jellegét.[82] Ezek a vonások még határozottabban megvannak a püspök engedelmességében. Az ordo teljessége ugyanis, amelyben részesült, különleges kapcsolatba hozza Péter utódaival, a püspöki kollégium tagjaival és a saját részegyházával. Éreznie kell a kötelességet, hogy intenzíven élje meg e kapcsolatokat a pápával és püspöktestvéreivel az egység és az együttműködés kötelékében, megvalósítva az isteni tervet, mely az apostolokat elszakíthatatlanul egyesíteni akarta Péter körül. A püspöknek a pápával való hierarchikus egysége fokozza benne azt a képességet, hogy a püspökszentelés erejéből megjelenítse Jézus Krisztust, az egész Egyház láthatatlan fejét. Az engedelmesség apostoli jellegétől elválaszthatatlan a közösségi jelleg, mert a püspökség természete szerint „egy és osztatlan”.[83] E közösségi jelleg alapján a püspök arra hivatott, hogy engedelmességével győzzön le minden egyénieskedési kísértést és a püspöki kollégium küldetésének egészében törődjön az egész Egyház gondjaival.

Mint a figyelmes odahallgatás mintaképe, a püspöknek az imádságban és a józan gondolkodásban fel kell fognia Isten akaratát, ahogyan azt a Lélek elmondja az Egyháznak. Hatalmát evangéliumi módon gyakorolva folytasson dialógust munkatársaival és a hívekkel, hogy hatásosan gyarapítsa a kölcsönös megértést.[84] Ez segíteni fogja Isten népe minden tagja méltóságának és felelősségének lelkipásztori megbecsülését, azáltal, hogy józanul és kegyensúlyozottan támogatja kinek-kinek a kezdeményezéseit. A híveket ugyanis segíteni kell abban, hogy növekedjenek a felelős engedelmességben, ami aktívvá teszi őket a lelkipásztornak való segítségnyújtásban.[85] E témakörben mindig aktuális Antiochiai Szent Ignác buzdítása, amellyel Polikárphoz fordult: „Semmit ne tegyenek a te beleegyezésed nélkül, de te se tégy semmit Isten beleegyezése nélkül”.[86]

A szegénység lelkülete és gyakorlata a püspökben
20. A Szinódusi atyák, a kollegiális egyetértés jeleként meghallották a Szinódust megnyitó szentmisén elmondott felhívásomat. A tárgyalások során ugyanis a szegénység evangéliumi boldogságát úgy tekintették, mint egyik szükséges feltételét annak, hogy a mai körülmények között a püspöki szolgálat eredményes lehessen. Ez alkalommal is a gyűlésen résztvevő püspökök között szinte megjelent az Úr Krisztus alakja, aki „megváltó művét szegényen és üldözötten vitte végbe”, s aki az Egyházat is, első helyen a pásztorokat, arra hívja, hogy „ugyanezen az úton járjanak, hogy közölhessék az üdvösség gyümölcseit az emberekkel”.[87]

A püspöknek ezért, ha a remény evangéliumának hiteles tanúja és szolgája akar lenni, vir paupernek, szegény embernek kell lennie. Ezt követeli tőle a tanúságtétel, amit a szegény Krisztus mellett kell tennie; ezt követeli az Egyház szegényekkel való törődése is, akik iránt kötelező a pozitív megkülönböztetés. A püspök döntése, hogy a saját szolgálatát szegénységben végzi, nagyon hozzájárul ahhoz, hogy az Egyházat a „szegények otthonává” tegye.

Egy ilyen döntés a püspököt a belső szabadság állapotába hozza szolgálata végzése közben, és alkalmassá teszi arra, hogy az üdvösség gyümölcseit hatásosan közölje. A püspöki hatalmat fáradhatatlan nagylelkűséggel és kimeríthetetlen ingyenességgel kell végezni. Ez a püspökben a mennyei Atya iránti teljes bizalmat, a javak nagylelkű megosztását, szigorú életstílust és folyamatos, személyes megtérést követel. Csak ezen az úton járva lesz képes részt venni Isten népe szorongatásaiban és fájdalmaiban, hiszen ezt a népet neki nemcsak irányítania és táplálnia kell, hanem szolidárisnak is kell vele lennie, osztoznia kell a gondjaiban és erősítenie kell benne a reményt.

Akkor lesz hatásos a szolgálata, ha élete egyszerű és józan, ugyanakkor aktív és nagylelkű, s azokat, akiket a mi társadalmunk utolsóknak tart, nem engedi a peremre sodródni, hanem megtartja a keresztény közösségben.[88] Szinte mérlegelés nélkül hagyja működni „a szeretet fantáziáját”, ami a nyújtott segítség hatékonyságánál többre tartja a testvéri megosztás képességét. Az apostoli Egyházban ugyanis, amint ezt az Apostolok Cselekedetei elmondja, egyesek szegénysége fölébresztette a többiek szolidaritását, olyan eredménnyel, hogy „senki nem volt közöttük szűkölködő” (4,34). Az Egyház adós ezzel a próféciával az éhséggel és a népek közötti egyenlőtlenséggel küszködő világnak. A megosztásnak és egyszerűségnek ezen összefüggésében mint „jó családfőnek” kell kezelnie a püspöknek az Egyház javait, és éberen kell ügyelnie arra, hogy az Egyház sajátos céljainak megfelelően használják azokat: az istentiszteletre, a szolgák ellátására, az apostoli tevékenységre, a szegényekről való gondoskodásra.

A procurator pauperum, 'a szegények gondozója' mindig egyik neve volt az Egyház pásztorainak, s nekik ma is ennek kell lenniük, hogy megjelenítsék és elevenné tegyék Jézus Krisztus evangéliumának üzenetét, ami mindenki reményének alapja, s különösen azoké, akik egyedül Istentől remélhetnek emberhez méltóbb életet és jobb jövőt. A pásztorok példájától indítva kell megvalósítania az Egyháznak és az egyházaknak azt a „szegények iránti pozitív megkülönböztetést”, amit a harmadik évezred programjaként mutattam meg.[89]

Tisztasággal a Krisztus tisztaságát tükröző Egyház szogálatában
21. „Vedd a gyűrűt, a hűség jelét, és sértetlen hittel és tiszta élettel őrizd a szent Egyházat, Krisztus jegyesét”. A Pontificale Romanum e szavai[90] fölszólítják a püspököt, hogy tudatosítsa: magára vállalja azt a kötelezettséget, hogy Krisztus szűzi szeretetét kell sugároznia minden hívője iránt. Mindenekelőtt arra hivatott, hogy egy olyan család egymást tisztelő és megbecsülő kapcsolatait támassza a hívek között, amelyben a Péter apostol által sürgetett szeretet él: „Hűségesen szeressétek egymást tiszta szívből. Nem pusztulásra ítélt, hanem elpusztíthatatlan magból születtetek újjá az Isten élő és örök szava által.” (1Pt 1,22–23.)

Miközben szavával és példájával arra buzdítja a keresztényeket, hogy adják oda a testüket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), mindenkit emlékeztet arra, hogy „ez a látható világ elmúlik” (1Kor 7,31), ezért a dicsőséges Krisztus visszatérésének, „a boldog reménynek a várásában” (vö. Tit 2,13) kell élniük. Lelkipásztori törődésén belül atyai szeretettel fordul azokhoz, akik az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal szerzetesi életre kötelezték magukat és különösen értékes szolgálatot ajánlanak föl az Egyháznak. Támogatja és bátorítja a papokat, akik önként vállalták a cölibátust a mennyek országáért, s ezzel fölhívják magukban is, a többiekben is a figyelmet – Isten népe szolgálatának szempontjából annyira fontos – választásuk evangéliumi és lelki indítékaira. A mai Egyházban és világban a tiszta szeretet tanúságtétele egyrészt lelki terápia az emberiségnek, másrészt tiltakozás a nemi ösztön bálványozása ellen.

A mai társadalmi körülmények között a püspöknek közel kell állnia népéhez, különösen a papjaihoz, atyai törődéssel ügyelve aszketikus és spirituális nehézségeikre, megadva nekik minden támogatást a hűséghez a hivatásukban és a példás életszentség igényeinek teljesítéséhez szolgálatukban. Súlyos gyarlóságok, s még inkább az evangélium melletti tanúságtételnek ártó cselekmények esetében, különösen ha az Egyház szolgái követik el, a püspöknek erősnek és határozottnak, igazságosnak és higgadtnak kell lennie. Késlekedés nélkül be kell avatkoznia a kánonjog normái szerint egyrészt a fölszentelt szolga lelki java és jobbulása, másrészt az okozott botrány és az igazságosság rendjének helyreállítása, továbbá az áldozatok védelme és megsegítése érdekében.

A püspök szavával s éber és atyai eljárásával tesz eleget kötelezettségének, hogy szolgáiban és híveiben megmutassa a világnak a szent és tiszta Egyházat. Ha így jár el, a pásztor nyája előtt jár, ahogyan tette ezt Krisztus, a Vőlegény, aki életét adta értünk és ránk hagyta a szűzi, ezért egyetemes és termékeny szeretet példáját.

A közösségi és missziós lelkiség ébresztője
22. A Novo millennio ineunte apostoli levélben rámutattam arra, hogy „az Egyházból a közösség iskoláját és otthonát kell formálni”.[91] Szavamnak nagy visszhangja támadt, és a Szinódusi Gyűlés is foglalkozott vele. Nyilvánvaló, hogy elsőként a püspök lelki életének feladata, hogy a közösségi lelkiség ébresztője és támogatója legyen, és ezt tegye a nevelés alapelvévé mindenütt, ahol csak emberi és keresztény nevelés folyik: a plébánián, a katolikus egyesületekben, az egyházi mozgalmakban, a katolikus iskolákban, imádságos közösségekben. Különös figyelmet kell fordítania arra, hogy a közösségi lelkiség fölébredjen és megerősödjön azokon a helyeken, ahol a leendő papokat nevelik, azaz a szemináriumokban és a novíciusházakban, a szerzetesházakban, a teológiai intézetekben és fakultásokon.

E közösségi lelkiség előmozdításának legfontosabb pontjait összefoglaltam ugyanabban az apostoli levélben. Itt elég csak annyit hozzátennem, hogy a püspöknek e lelkiséget a papság, a diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők körében külön is bátorítania kell. Dialógusokkal, személyes találkozásokkal, összejövetelekkel és olyan alkalmak biztosításával tehető ez, amikor részegyházában módot ad arra, hogy készségesebben lehessen hallani az Egyház Lelkét, aki „beszél az egyházakhoz” (Jel 2,7.11). Ilyenek a rekollekciók, a lelkigyakorlatok, a lelki napok, sőt ha a nagyobb hatékonyság javallja, még a tömegtájékoztató eszközök használata is.

A közösségi lelkiség megélése a püspök esetében azt is jelenti, hogy ápolnia kell a közösséget a római Pápával és többi püspöktestvéreivel, különösen azokkal, akikkel egy püspöki konferenciát alkot, illetve egy egyháztartományban dolgozik. Ebben az esetben is, nem utolsósorban a magány és a rendkívül nagy és bonyolult problémáktól való félelem legyőzésére, szívesen folyamodjék az imádság mellett a püspöktestvéreivel való barátsághoz és testvéri közösséghez.

A közösség eredete és szentháromságos jellege mindig megmutatkozik a misszióban. A misszió ugyanis a közösség gyümölcse és logikus következménye. A közösség dinamizmusát növeli, ha kitárulunk a misszió horizontja és szükségletei felé, mindig biztosítva az egység tanúságtételét, hogy a világ higgyen, és teret nyitva a szeretetnek, hogy mindenki eljuthasson a Szentháromság közösségébe, akitől erednek és aki felé tartaniuk kell. Minél intenzívebb a közösség, annál serényebb a misszió, főként ha a szeretetből vállalt szegénységben történik, ami képessé tesz arra, hogy elinduljunk mindenki, minden csoport és kultúra felé, egyedül a kereszt erejével, ami az egyetlen remény és Isten szeretetének végső tanúságtétele, s úgy is megnyilvánul, mint egyetemes testvéri szeretet.

A mindennapokban bontakozó élet
23. Azonban spirituális realizmussal be kell ismernünk, hogy a püspöknek a maga életszentségre hivatottságát külső és belső nehézségek, saját és mások gyöngeségei, váratlan napi események, személyes és intézményes problémák közepette kell megvalósítania. A lelkipásztori élet mindig ilyen, ahogyan már Nagy Szent Gergely tanúskodik, amikor fájdalommal állapítja meg: „Mióta a szívem vállalta a pásztori terhet, a lelkem képtelen mindig összeszedett lenni, mert sok dolog között szóródik szét. Egyszer az egyházak, másszor kolostorok ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran kell érdeklődnöm egyes emberek élete és tettei iránt... Így, miközben a zaklatott léleknek annyi mindennel kell törődnie, mikor tud magába térni, hogy teljesen a prédikálásra koncentráljon, hogy el ne mulassza az Ige hirdetését és szolgálatát? (...) Az őrszemnek mindig a magasban és éberen kell élnie.”[92]

A centrifugális erők ellensúlyozására, melyek szét akarják szórni a belső egységét, a püspöknek higgadt életstílusban kell élnie, ami kedvez a mentális, pszichológiai és érzelmi kiegyensúlyozottságnak, és képessé teszi arra, hogy nyitott legyen az emberekre és problémáikra, és őszintén tudjon osztozni örömeikben és bánataikban egyaránt. A tulajdon egészségével való törődés a püspök részéről a hívei iránti szeretet megnyilvánulása, és biztosítéka annak, hogy nyitottabb és készségesebb legyen a Lélek indításaira. Ismerjük Borromei Szent Károly erre vonatkozó tanácsait, amiket ez a ragyogó lelkipásztor utolsó zsinatán mondott: „Lelkipásztor vagy? Ne hanyagold el magadat emiatt, és ne add oda magadat másoknak annyira, hogy semmi ne maradjon belőled magadnak. Törődnöd kell a rád bízott lelkekkel, kétségtelen, de ne feledkezzél meg magadról.”[93]

Éppen ezért a püspöknek törődnie kell azzal, hogy harmonikus egyensúlyt tartson sokféle teendője között: az isteni misztériumok ünneplése és a magánimádság, a személyes művelődés és a lelkipásztori programok, a koncentrálás és a szükséges pihenés között. Lelki élete e segédeszközeinek igénybevételével meg fogja találni szíve békéjét, tapasztalva a Szentháromsággal való mélységes közösséget, aki kiválasztotta és fölszentelte őt. Az Istentől kapott kegyelemmel, mint a remény tanúja, az Egyház és a világ szükségleteire figyelve is minden áldott nap el tudja végezni szolgálatát.

A püspök folyamatos képzése
24. A püspöknek azon kötelezettségével szoros összefüggésben, hogy Krisztus-közép-pontú és egyházias lelkiségben élve fáradhatatlanul kell járnia az életszentség útját, a Szinódusi Gyűlés sürgette a folyamatos képzést is. A minden hívő számára szükséges folyamatos képzés – miként az előző Szinódusok és az azokat követő Christifideles laici, Pastores dabo vobis és Vita consecrata apostoli buzdítások ezt megerősítették – különösen fontos a püspök számára, aki felelős az általános fejlődésért és a harmonikus életért az Egyházban.

Miként a papok és az Istennek szentelt személyek esetében, úgy a püspöknél is hivatásának és küldetésének belső igénye a folyamatos képzés. Ennek köszönhetően ugyanis föl lehet ismerni az új meghívásokat, melyekkel Isten pontosabbá teszi és aktualizálja az eredeti meghívást. Péter apostol is, a Krisztussal való első találkozáskor hallott „kövess engem” (vö. Mt 4,19) után újra hallotta a Feltámadott Úrtól ezt a hívást, aki mennybemenetele előtt előre megmondta neki a rá váró szenvedéseket és hozzátette: „kövess engem!” (Jn 21,22). Van tehát egy „kövess engem” parancs, ami végigkíséri az apostol életét és küldetését. Ez a hívás halálig tartó hűséget követel, s jelentheti a vértanúsághoz vezető krisztuskövetést is.[94]

Nyilvánvalóan nem csak megfelelő aggiornamentóról van szó, amit az Egyház és a világ reális helyzetismerete követel, hogy a lelkipásztor a jelen helyzetben nyitott és együttérző szívvel tudjon cselekedni. A józan, naprakész folyamatos képzés ezen indokához járulnak még az antropológiai indítékok – abból adódóan, hogy maga az élet szakadatlan érlelődési folyamat – és a szentségi gyökerekből eredő teológiai szempontok: a püspöknek ugyanis „éber szeretettel kell őriznie a «misztériumot», amit az Egyház és az emberiség javára magában hordoz”.[95]

A periodikusan ismétlődő aggiornamento, különösen néhány nagyfontosságú témakörben, megkívánja a tapasztalt személyekkel – püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel, laikusokkal – folytatott huzamosabb együttlétet, dialógust. Ennek során kicserélik lelkipásztori tapasztalataikat, elméleti tudásukat, lelki értékeiket, melyek hozzájárulnak személyes gyarapodásukhoz. A Szinódusi atyák ezért hangsúlyozták külön a püspököknek szervezett továbbképző tanfolyamokat, amilyeneket pl. a Püspöki Kongregáció vagy a Népek Evangelizációjának Kongregációja szervez az újonnan szentelt püspökök számára. Hasonlóképpen kívánatos, hogy a pátriárkai Szinódusok, a nemzeti, regionális vagy kontinentális püspöki konferenciák szervezzenek a püspökök számára rövid tanfolyamokat, tanulmányi napokat és lelkigyakorlatokat.

A püspöki konferencia elnöksége vállalja magára a feladatot, hogy megszervezi ezt a folyamatos képzést, és bátorítsa a püspököket a részvételre, hogy ily módon is erősödjék a pásztorok közötti közösség és az egyes egyházmegyékben hatékonyabb legyen a lelkipásztori munka.[96]

Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az Egyház életéhez hasonlóan a püspöki szolgálat stílusa, gyakorlata, kezdeményezései és formái állandó fejlődésben vannak. Ez is szükségessé teszi az az aggiornamentót a Kánonjogi Kódex rendelkezéseivel összhangban, illetve az új kihívásokkal és az Egyház társadalmon belüli feladataival kapcsolatban. Ezzel összefüggésben a Szinódus Gyűlése javasolta, hogy vizsgáljuk felül az Ecclesiae imago direktóriumot, melyet a Püspöki Kongregáció 1973. II. 22-én bocsátott ki, és illesszék a mai igényekhez és az Egyházban, illetve a lelkipásztori életben beállt változásokhoz.[97]

A szent püspökök példája
25. Életükben és szolgálatukban, lelki életükben és apostoli tevékenységükben a püspököket mindig bátorítja a szent püspökök példája. A Szinódus záró szentmiséjének homíliájában én magam a legutóbbi évszázad szent pásztorait állítottam példaként mint a Szentlélek – eddig sohasem hiányzott és ezután sem hiányzó – kegyelmének tanúit.[98]

Az Egyház történetében az apostoli időktől kezdve igen nagy az olyan pásztorok száma, kiknek tanítása és életszentsége a harmadik évezred püspökeinek lelki életét is megvilágítja és eligazítja. Az első századok nagy püspökeinek, a részegyházak alapítóinak, a hitvallóknak és vértanúknak dicsőséges tanúságtétele szilárd tájékozódási pont marad, melyre a mai püspökök is bátran tekinthetnek, hogy irányt és indításokat nyerjenek az evangélium szolgálatához.

Közülük sokan példát adtak a remény gyakorlására, amikor nehéz időkben bátorították népüket, üldözések és katasztrófák után újjáépítették a templomokat, zarándokházakat és menhelyeket építettek, kórházakat és öregotthonokat nyitottak. Sok püspök világosan látó vezető volt, akik új utakat tudtak nyitni népük számára. Nehéz időkben, le nem véve tekintetüket a megfeszített és föltámadott Krisztusról, a mi reménységünkről pozitív és kreatív válaszokat tudtak adni a pillanat kihívásaira. Itt, a harmadik évezred kezdetén vannak közöttünk főpásztorok, akik be tudnak számolni a keresztbe kapaszkodó hittel átélt időkről. Pásztorok, akik el tudják fogadni, meg tudják érteni és tisztítani az evangélium világosságánál az emberi vágyakat, ezért a rájuk bízott néppel együtt akarják építeni a történelmet.

Minden részegyháznak feladata tehát, hogy gondoskodjék saját szent püspökeinek emlékezetéről, nem feledkezve meg azokról a püspökökről sem, akik szent életükkel és tanításukkal mély nyomokat hagytak a hívő népben. Mennyei őrszemek ők, akik az égből figyelik az időben zarándokló Egyház életét. Annak érdekében, hogy a kiemelkedő püspökök emléke eleven maradjon, a Szinódusi Gyűlés ajánlotta, hogy részegyházak vagy adott esetben a püspöki konferenciák megfelelő életrajzokat adjanak a hívek kezébe, s esetleg vizsgálják meg szenttéavatási eljárások megindítását.[99]

Egy befejezett apostoli és lelki élet tanúságtétele ma is nagy bizonyíték az evangélium személyeket és közösségeket formáló ereje mellett, mert Isten szentségét vitte a világba és a történelembe. Ez is a remény indítéka, különösen az új nemzedékek számára, akik olyan serkentő kezdeményezéseket várnak az Egyháztól, melyekből erőt meríthetnek korunk társadalmának krisztusi megújításához.

HARMADIK FEJEZET
A hit tanítója és az Ige hirdetője

„Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot” (Mk 16,15)
26. A föltámadott Jézus apostolaira bízta a küldetést, hogy „tegyék tanítvánnyá” mind a népeket, megtanítván őket mindarra, amit Ő parancsolt nekik. Tehát ünnepélyesen az Egyházra – a megfeszített és feltámadott Úr tanítványainak közösségére – bízatott a feladat, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. Ez a feladat az idők végezetéig tart. A kezdetektől fogva lehetetlen elképzelni az Egyházat az evangélium hirdetésének e küldetése nélkül. Szent Pál jól ismert szavai ennek tudatát fejezik ki: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem; és jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Ha az evangélium hirdetése az egész Egyháznak és minden gyermekének kötelessége, akkor a püspököknek különösen is kötelessége, akik szentelésük napján, amikor az apostolok utódai lettek, fő kötelességként vállalták az evangélium hirdetését, hogy „a Szentlélek erejében hívják az embereket a hitre és erősítsék meg őket a hívő életben”.[100]

A püspök evangéliumhirdető tevékenysége, mellyel az embereket a hitre akarja vezeti és meg akarja őket erősíteni benne, atyasága kiemelkedő megnyilvánulása. Ezért ismételheti Pál apostollal együtt: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban (1Kor 4,15). Épp Szentlélek szerinti új életet adó ereje által mutatkozik a püspöki szolgálat a világban úgy, mint a remény jele a népek és minden ember számára.

Ezért a Szinódusi atyák nagyon megfelelően emlékeztettek arra, hogy Krisztus hirdetésének mindig elsőbbsége van, s hogy a püspök az evangélium első hirdetője szavaival – s életének tanúságtételével. Ismernie kell a jelen óra kihívásait és bátran szembe kell azokkal néznie. Minden püspök mint az igazság szolgája bátran és bizalommal vállalja feladatát.[101]

Krisztus az evangélium szíve
27. Az evangélium hirdetésének témája valóban kiemelkedett a Szinódusi atyák felszólalásaiban. Ismételten visszatértek rá és változatos módokon hangsúlyozták, hogy az evangélium hirdetésének eleven központja a minden ember üdvösségéért megfeszített és feltámadott Krisztus.[102]

Az evangelizáció szíve ugyanis Krisztus, programja „Krisztus köré összpontosul, őt kell megismernünk, szeretnünk, követnünk, hogy benne részesei lehessünk a Szentháromság életének, s hogy vele együtt átalakíthassuk a történelmet, mígnem beteljesedik mennyei Jeruzsálemben. Ez a program nem változik a különféle korokkal és kultúrákkal, még ha számol is a létükkel, hogy őszinte párbeszédet és hatékony kommunikációt folytathasson velük. Ezt a mindenkori programot tekintjük sajátunknak a harmadik évezredben is.”[103]

Krisztusból, az evangélium szívéből indul ki a hit minden igazsága, és belőle árad a remény is minden emberbe. Ugyanis Krisztus a minden embert megvilágosító világosság, és mindaz, aki újjászületik őbenne, megkapja a Lélek zsengéit, amik lehetővé teszik a szeretet új parancsának teljesítését.[104]

Ezért magának apostoli küldetésének alapján a püspök feladata, hogy népét bevezesse a hit misztériumának a szívébe, ahol találkozhatnak Jézus Krisztus élő személyével.

hívők így megérthetik, hogy az egész keresztény élet forrása és soha el nem halványuló tájékozódási pontja Jézusnak, a bűn és a halál legyőzőjének a Húsvétja.[105]

Az Úr halálának és feltámadásának hirdetése magában foglalja „egy másik világ prófétai hirdetését, az ember mélységes és végső hivatását, ami egyrészt folytatása a jelen életnek, másrészt egészen más: túl van az időn és a történelmen, e világ valóságán, ami elmúlik (...) Az evangélium hirdetése tehát arról a reményről is szól, amit Isten ígérete Jézus Krisztusban megkötött új szövetségben tartalmaz.[106]

A püspök az Ige hallgatója és őrzője
28. A II. Vatikáni Zsinat az Egyház hagyományának folytatásaként elmondja, hogy a püspökök sajátos tanítói küldetése arra szól, hogy szentül őrizzék és bátran hirdessék a hitet.[107]

A római szertartás püspökszentelése beszédes képét adja ennek, amikor a szentelendő feje fölé tartják a nyitott evangéliumoskönyvet. Ez a gesztus egyrészt azt jelenti, hogy az Ige körülveszi és védelmezi a püspök szolgálatát, másrészt pedig azt jelenti, hogy a püspöknek az evangélium mindennapos, türelmes és bölcs hirdetésében (vö. 2Tim 4) teljesen alá kell rendelnie az életét Isten Igéjének. A Szinódusi atyák is többször szóltak arról, hogy a püspök szeretettel őrzi Isten Igéjét és bátran védelmezi azt mint az üdvösség üzenetét. Ugyanis a püspök tanítói feladata a hitletéteményből fakad, amit neki őriznie kell.

Az Úr Krisztus az Ó- és Újszövetségi Szentírásban és a Hagyományban Egyházára bízta az isteni kinyilatkoztatás egyetlen letéteményét, melyben mint tükörben „a zarándok Egyház Istent szemléli, akitől mindent megkapott, míg el nem jut a színlátására, amikor majd látni fogja őt úgy, amint van”.[108] Ma is úgy van, ahogy a századok folyamán történt: a különböző közösségek az idők változásai közepette a mindig új és hatékony Ige befogadásával tanulékony szívvel hallgatták a Szentlélek hangját, és törekedtek arra, hogy az adott történelmi körülmények között elevenné és hatékonnyá tegyék. Így a nemzedékről nemzedékre átadott Ige – a Hagyomány – egyre tudatosabban az élet Igéje lett, amennyiben hirdetésének és megőrzésének feladata folyamatosan megvalósult az igazság Lelkének vezetésével és segítségével, mint folyamatos továbbadása mindannak, ami az Egyház létét és hitét jelenti.[109]

Ez az apostoloktól eredő hagyomány kibontakozik az Egyház életében, amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja. Hasonlóképpen bontakozik az átadott dolgok és szavak megértése úgy, hogy az átadott hit őrzése, gyakorlása és megvallása páratlanul egységessé teszi a püspökök és a hívek gondolkodását.[110] Miközben hűségesek akarnak lenni a Szentlélekhez, aki beszél az Egyházban, a hívek és a pásztorok találkoznak egymással, és megerősítik a hitnek azt az erős kötelékét, melynek elsődleges jelentése a hitérzék. Hasznos lesz idéznünk a II. Vatikáni Zsinat kifejezéseit e tárgyról: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor «a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig» hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.”[111]

Ezért az Egyház élete és az Egyházban zajló élet minden püspök számára a tanítói küldetés teljesítésének feltétele. A püspök a maga identitását és helyét az Úr tanítványainak közösségében találja meg, ahol megkapta az isteni élet ajándékát és az első oktatást a hitben. Minden püspök, különösen amikor a székesegyházában tanítja a híveit, elismételheti Szent Ágostonnal: „Ha az általam elfoglalt helyet nézzük, a tanítótok vagyok, de ha az egyetlen Mesterre tekintünk, valamennyien tanulótársak vagyunk ugyanabban az iskolában”.[112] „Az élő Isten iskolájában, az Egyházban a püspökök és hívek valamennyien tanulótársak és mind rászorulnak arra, hogy a Lélek oktassa őket.

A Szentlélek sok helyen árasztja a maga belső tanítását. Elsősorban kinek-kinek a szívében, azután a részegyházak életében, ahol a közösségek és személyek sokféle problémája fölmerül, korábban ismert, de más, új nyelveken is.

A Szentlélek hallatja hangját akkor is, amikor az Egyházban a karizmák és szolgálatok sokaságát ébreszti. Bizonyára emiatt is gyakran lehetett hallani a Szinódusi aulában buzdításokat arra, hogy a püspök a Jó Pásztor példája szerint – aki ismeri bárányait és név szerint szólítja őket – törekedjék a személyes és közvetlen találkozásokra a gondjaira bízott közösségekben élő hívekkel. A püspök személyes találkozásai papjaival, diakónusaival, a szerzetesekkel és azok közösségeivel, a laikus hívekkel és különböző egyesületeikkel nagyon fontos Isten népének hatékony szolgálatához.

Az Ige hiteles és tekintéllyel végzett szolgálata
29. A püspökszenteléssel minden püspök megkapta az alapvető küldetést arra, hogy tekintéllyel hirdesse az Igét. Ugyanis minden püspök az ordináció erejéből hiteles tanító, aki a rábízott népnek hirdeti a hitet, hogy higgyék és erkölcsi életükben meg is valósítsák. Ez azt jelenti, hogy a püspökök föl vannak ruházva Krisztus tekintélyével, ezért „amikor a római Pápával közösségben tanítanak, a püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá”.[113] Az igazságnak e szolgálatában minden püspök a közösség élén áll, mert ő azért a közösségért van, amelynek lelkipásztori gondját viseli, s amelyért Istenhez emeli imádságait.

Mindazt tehát, amit az Egyház szívéből hallott és magáévá tett, továbbadja a testvéreinek, akikről jó pásztorként gondoskodnia kell. A hitérzék benne teljesedik be. A II. Vatikáni Zsinat ezt tanítja: „E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tessz 2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.”[114] A közösség felé elhangzó szó tehát már nem egyszerűen a püspöknek mint magánembernek a szava, hanem a Pásztoré, aki megerősíti a hitet, összegyűjt Isten misztériuma köré és életet fakaszt.

A híveknek szüksége van saját püspökük szavára, szükségük van hitük megerősítésére és megtisztítására. A Szinódusi Gyűlés hangsúlyozta ezt a szükségletet, és kiemelt néhány sajátos területet, ahol külön figyelmet kell rá fordítani. Az egyik ilyen terület az első igehirdetés, a kérügma, ami mindig szükséges a hívő engedelmesség fölkeltéséhez, de ma még inkább a keresztények közömbössége és vallási tájékozatlansága miatt.[115] A katekézis területén is nyilvánvalóan a püspök az első és kiemelt katekéta. A nagy és szent püspökök szerepe – kiknek kateketikai művei ma is csodálatot ébresztenek – bátorít annak hangsúlyozására, hogy a püspöknek mindig aktuális feladata a katekézis felsőbb irányítása, amihez használnia kell a Katolikus Egyház Katekizmusát.

Ezért mindig érvényben marad, amit a Catechesi tradendae apostoli buzdításomban írtam: „Nektek (püspökök) különleges küldetésetek van egyházatokban; mindenki előtt ti vagytok felelősek a katekézisért.”[116] Ezért minden püspöknek kötelessége részegyházában biztosítani az aktív és hatékony katekézis valóságos elsőbbségét. Sőt magának a püspöknek kell közvetlenül odahatnia, hogy a katekézis buzgó szeretete fölébredjen és megmaradjon.”[117]

A hit továbbadásáért és a hitre nevelésért való felelőssége tudatában minden püspöknek gondoskodnia kell arról, hogy hasonló gondosság éljen mindazokban, akik hivatásuk és küldetésük alapján a hit továbbadására hivatottak. A papokról, diakónusokról, szerzetesekről, családapákról és édesanyákról, lelkipásztori munkatársakról, s főleg a katekétákról, továbbá a teológiát és egyházi tudományokat oktatókról van szó.[118] Ezért a püspöknek törődnie kell alapvető és folyamatos képzésükről.

E kötelesség tekintetében is nagyon hasznos a püspök számára a nyílt dialógus és együttműködés a teológusokkal, akiknek az a dolga, hogy megfelelő módszerekkel elmélyítsék Krisztus misztériuma kifürkészhetetlen gazdagságának ismeretét. Bátorítsák és támogassák őket is, az intézményeket is, amelyekben dolgoznak, hogy a hagyományhoz hűségesen és a történelmi körülményeket figyelembe véve fáradozzanak Isten népe szolgálatában.[119] Amikor kell, a püspökök határozottan védjék a hit egységét és épségét, s tekintéllyel ítéljék meg, mi felel meg Isten szavának, és mi nem.[120]

A Szinódusi atyák fölhívták a püspökök figyelmét tanítói felelősségükre erkölcsi téren is. A szabályok, amelyeket az Egyház előír, az isteni parancsolatokat tükrözik, melyeknek összefoglalása és koronája a szeretet evangéliumi parancsa. A cél, amire minden isteni törvény irányul az ember nagyobb java. Ma is érvényes a Második Törvénykönyvben olvasható intelem: „Járjatok mindig és mindenben azon az úton, amit az Úr, a ti Istenetek parancsolt nektek, hogy éljetek és boldogok legyetek”(5,33). Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Tízparancsolat törvényei az emberi természetben gyökereznek, ezért az értékek, melyeket védenek, egyetemesek. Különösen érvényes ez az emberi életre – amelyet védeni kell fogantatásától kezdve természetes halállal történő befejeződéséig –, a személyek és a nemzetek szabadságára, a szociális igazságosságra és az azt megvalósító struktúrákra.[121]

A püspök szolgálata az evangélium inkulturációjáért
30. A kultúra evangelizálása és az evangélium inkulturációja az új evangelizálás integrális részei, ezért a püspök hivatalának sajátos feladatát képezik. Néhány ide vonatkozó korábbi kijelentésemet idézve a Szinódus megismételte: „Ha egy hit nem válik kultúrává, akkor nem fogadták be igazán, nem gondolták végig teljesen és nem látták át igazán”.[122]

Régi és mindig új feladatról van szó, ami a megtestesülés misztériumából ered, természete az evangéliumnak abból a benső képességéből való, hogy gyökeret tud verni minden kultúrában, alakítani és fejleszteni tudja, meg tudja tisztítani és ki tudja tárni a Jézus Krisztusban megvalósult igazság és élet befogadására. Igen nagy figyelmet szenteltek erre a kontinensek Szinódusain, melyektől nagyon értékes jelzések érkeztek. Magam is több alkalommal támaszkodtam és hivatkoztam rájuk.

Ezért a püspökök – figyelembe véve azon terület kulturális értékeit, ahol a részegyház él – mindent tegyenek meg azért, hogy az evangéliumot a maga teljes egészében hirdessék, úgy, hogy formálni tudja az emberek szívét és a népek szokásait. Az evangelizáláshoz értékes támogatást nyerhetnek a teológusoktól és más szakértőktől az egyházmegye kulturális, művészi és történelmi hagyományának megismeréséből. Ez egyaránt érvényes a hagyományos és az új evangelizálásra, s egyben hatásos lelkipásztori eszközt jelent.[123]

Hasonlóképpen nagyon jelentősek az evangélium hirdetéséhez az „új areopagoszokon” és a hit továbbadásában a tömegtájékoztató eszközök, melyekre szintén kiterjedt a Szinódusi atyák figyelme, és bátorították a püspököket a Püspöki Konferenciák közti nagyobb együttműködésre, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, hogy magasabb szintre emelkedjenek a társadalmi élet ezen értékes, de kényes területén folyó tevékenységek.[124]

Amikor ugyanis az evangélium hirdetéséről van szó, nemcsak az ortodoxiára kell figyelni, hanem a megfelelő előadásmódra is, ami segíti a meghallgatást és a befogadást. Ez nyilvánvalóan szükségessé teszi, hogy főként a szemináriumokban, megfelelő teret kapjon a papjelöltek képzésében a tömegtájékoztató eszközök megfelelő használatának tanítása, hogy az evangélium hirdetői jó kommunikátorok is legyenek.

Hirdetni az Igét szóval és példával
31. A püspöknek mint az evangélium hirdetőjének és a hit őrzőjének a szolgálatát Isten népében nem írnánk le teljesen, ha megfeledkeznénk a személyes koherencia hangsúlyozásáról: tanításának a hitelesen hívő élet tanúságtételében és példájában kell folytatódnia. Ha nem a tanítás szerint élne a püspök – aki a Jézus Krisztus nevében gyakorolt tekintéllyel tanítja[125] a közösségben hallgatott Igét -, a közösségnek egy belső ellentmondást tartalmazó üzenetet adna át.

Így tehát világos, hogy a püspök minden tevékenységének az evangélium hirdetésére kell irányulnia, ami „Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek” (Róm 1,16). Lényeges feladata segíteni Isten népét abban, hogy a hit engedelmességével fogadja a kinyilatkoztatás szavait (vö. Róm 1,5) és teljes egészében fogadja el Krisztus tanítását. Azt is mondhatnánk, hogy a püspökben a küldetés és az élet annyira egy, hogy el sem gondolhatók két önálló valóságként: mi püspökök azonosak vagyunk a küldetésünkkel. Ha ezt nem valósítanánk meg, többé nem volnánk önmagunk. Hitünk tanúságtétele magában foglalja azt is, hogy életünk élő jele legyen Krisztus jelenlétének közösségeinkben.

Az élet tanúságtétele a püspöknek új jogcím a tekintélyre, ami kapcsolódik a szentelésben kapott objektív jogcímhez. A tekintélyhez így csatlakozik a tekintélyesség. Mindkettőre szükség van. Az elsőből ugyanis következik az objektív követelmény, hogy a hívek fogadják el a püspök hiteles tanítását; a másodikból származik a hihetőség: megkönnyíti a bizalmat az üzenet iránt. Szívesen idézem ide azt, amit az ősegyház egyik nagy püspöke, Poitiers-i Szent Hiláriusz mondott: „Szent Pál apostol, amikor le akarta írni az ideális püspök képét, és meg akarta formálni tanításával az Egyház teljesen új emberét, elmondta, hogy milyen a tökéletes püspök: az ő (Pál) tanításával összhangban álló józan tanítást kell vallania, képesnek kell lennie buzdítani erre a tanításra és megcáfolni az ellenkezőt tanítókat (...) Egyfelől a feddhetetlen életű, de műveletlen szolga csak magának használna; másfelől a művelt szolga elveszíti a kultúrából fakadó tekintélyét, ha élete nem feddhetetlen.”[126]

Ugyanez a Pál apostol mondja a püspök magatartásáról: „Magad járj elöl jó példával, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Beszéded legyen találó, megcáfolhatatlan, hadd valljon szégyent az ellenfél, mivel semmi rosszat nem tudnak ránk fogni.” (Tit 2,7-8.)

NEGYEDIK FEJEZET
A Legfőbb Pap kegyelmének szolgája

„Jézus Krisztusban megszenteltek, az életszentségre meghívottak” (1Kor 1,2)
32. Amikor hozzáfogok a püspök egyik alapvető feladatának, a megszentelésnek elemzéséhez, Szent Pál szavaira gondolok, melyekkel a korintusi hívekhez fordult, szemük elé állítva meghívásuk misztériumát: „a Jézus Krisztusban megszentelteknek, az életszentségre meghívottaknak és mindazoknak, akik náluk vagy nálunk segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét” (1Kor 1,2). A keresztény ember megszentelése a keresztség fürdőjében valósul meg. Megerősíti a bérmálás és a bűnbánat szentsége, táplálja az Eucharisztia, az Egyház legdrágább kincse, az a szentség, melytől az Egyház szüntelenül épül mint Isten népe, Krisztus teste és a Szentlélek temploma.[127]

E megszentelésnek, mely elárad az Egyház életében, a püspök elsősorban a szent liturgia által a szolgája. A liturgiáról, egész különlegesen az Eucharisztia ünnepléséről mondjuk, hogy az Egyház életének forrása és csúcsa.[128] Ez az állítás bizonyos értelemben a püspök liturgikus szolgálatára is érvényes, ami az Isten népét megszentelő tevékenységének központi része.

Ebből világosan kitűnik a liturgikus élet jelentősége a részegyházban, melyben a püspök megszentelő szolgálatát végzi, hirdetve Isten Igéjét, vezetve a népért és a néppel mondott imádságot, és végezve a szentségek kiszolgáltatását.

Ezért a Lumen gentium dogmatikus konstitúció a püspöknek a bizánci szertartás püspökszenteléséből vett szép nevet adja: „a legfőbb papság kegyelmének osztogatója, különösen az Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik fölajánlásáról, melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik”.[129]

A megszentelés szolgálata és a másik két szolgálat, az ige és a kormányzás szolgálata között nagyon szoros és mély kapcsolat van. Az igehirdetés az isteni életben való részesedésről szól, amelyhez az Ige és az Eucharisztia asztalánál jutnak hozzá a hívek. Ez az élet pedig a hívek mindennapjaiban bontakozik ki és nyilvánul meg, hiszen valamennyien arra hivatottak, hogy a magatartásukban mutassák meg azt, amit a hitben kaptak.[130] A kormányzás szolgálata, mint a Jó Pásztor esetében is, olyan feladatok és cselekmények elvégzésében nyilvánul meg, melyek a hívők közösségében a szeretet életének teljességét akarják támasztani a Szentháromság dicsőségére és tanúságtételként amellett, hogy Isten szeretettel van jelen a világban.

Éppen ezért minden püspök, miközben a megszentelés szolgálatát (munus sanctificandi) végzi, aktualizálja azt, amiről a tanítás szolgálata (munus docendi) szól, s ugyanakkor elnyeri a kegyelmet a kormányzás szolgálatához (munus regendi), példát véve Krisztusról, a Főpapról, hogy minden az Egyház épülésére és a Szentháromság dicsőségére történjék.

A részegyház életének forrása és csúcsa
33. A megszentelés szolgálatát a püspök az Eucharisztia és a többi szentségek ünneplésével, a Liturgia horarum istendicséretével, a többi szent szertartások végzésével, általában a liturgikus élet és a hiteles népi jámborság támogatásával végzi. Az összes szertartások közül, melyeket a püspök vezet, különösen fontosak azok, amelyekben a püspöki szolgálat mint a papság teljessége nyilvánul meg. Gondolok különösen a bérmálásra, a pap- és diakónusszentelésre, olyan ünnepélyes szentmisékre, amikor a püspök papságával és asszisztenciával körülvéve ünnepli az Eucharisztiát – mint pl. a krizmamisében –, a templom- és oltárszentelésre, szerzetesnők fogadalomtételére (consecratio virginum) és a többi, a részegyház élete számára fontos szertartásokra. Ezeken a szertartásokon a püspök mint a hívek pásztora és atyja látható, mint népének „nagy papja” (vö. Zsid 10,21), az imádkozó és az imádság mestere, aki közbenjár testvéreiért, könyörög az Úrhoz és hálát ad neki, s kinyilvánítja Isten és az ő dicsősége elsőbbségét.

Ezekből a cselekményekből mint forrásból fakad az isteni kegyelem, mely egészen áthatja Isten fiainak életét itt a földön és vezeti őket a mennyei beteljesedés felé. Ezért a megszentelés szolgálata nagyon fontos a keresztény remény élesztése szempontjából. A püspök nem csak hirdeti Isten ígéreteit és mutatja az utat a jövendőbe, hanem bátorítja Isten népét földi zarándokútján, és a szentségek – az örök élet záloga – ünneplésével ízelítőt tud adni az életből, amire ez a nép rendelve van a Boldogságos Szűz Mária és a szentek társaságában, reménykedve Krisztus bűn és halál fölötti végső győzelmében és dicsőséges eljövetelében.

A székesegyház fontossága
34. Jóllehet a püspök a maga megszentelő szolgálatát az egész egyházmegye területén végzi, e szolgálat fókusza mégis a székesegyház, amely anya egyház és a részegyház életének középpontja.

A székesegyház ugyanis az a templom, ahol a püspök katedrája áll, ahonnan formálja és gyarapítja népét az igehirdetéssel, s vezeti a liturgikus év fontosabb ünnepeit és a szentségek kiszolgáltatását. Amikor székében ül, a hívek közössége előtt úgy jelenik meg, mint aki az Atyaistent képviseli, ezért, mint már mondtam, a Kelet és Nyugat egyöntetű ősi hagyománya szerint erre a katedrára csak a püspök ülhet. Épp e katedra teszi a székesegyházat az egység és a közösség fizikai és lelki középpontjává az egyházmegye papsága és Isten egész szent népe számára.

E kérdésben nem szabad megfeledkeznünk a II. Vatikáni Zsinat azon tanításáról, hogy „az egyházmegyében a püspök körül, főleg a székesegyházban kibontakozó liturgikus életet mindenki igen nagyra becsülje. Legyen mindenki meggyőződve róla, hogy az Egyház a legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt az Eucharisztia ünneplésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök.”[131] Tehát a székesegyházban, ahol az Egyház életének legfontosabb eseményei zajlanak, történnek a püspök megszentelő szolgálatának legkiemelkedőbb és legszentebb tettei is, melyek – mint maga a liturgia, melyet vezet – megvalósítják az emberek megszentelését és Isten dicsőségét és kultuszát.

Néhány ritka ünneplés különlegesen is megmutatja az Egyház misztériumát. Ezek közé tartozik az évenként egyszer előforduló krizmamise, melyet úgy kell tekinteni, „mint a püspök papsága teljességének egyik fő megnyilatkozását és a papságnak a püspökével való szoros egysége jelét”.[132] E szentmisében a betegek és katekumenok olajával együtt a krizmát is megáldja, ami az üdvösség és a tökéletes élet jele mindazok számára, akik újjászülettek vízből és Szentlélekből. A legünnepélyesebb liturgiák közé tartozik az ordináció, a diakónus- és papszentelés, melyeknek sajátos és rendes helye a székesegyház.[133] Ezekhez kapcsolódik még a székesegyház dedikációjának és az egyházmegye védőszentjének az ünnepe.

Ezek és a hasonló ünneplések az egyházmegyék saját direktóriumai szerint nagyon jó alkalmak arra, hogy ébren tartsák a püspök és a papok, a szerzetesek és a laikus hívek közötti kapcsolatot és indításokat adjanak a részegyház minden tagjának küldetéséhez. Ezért emeli ki a Caeremoniale Episcoporum a székesegyház és a benne történő ünneplések fontosságát az egész részegyház javára és példájára.[134]

A püspök a liturgiának mint a hitre nevelésnek vezetője
35. A jelen körülményeket figyelembe véve a Szinódusi atyák föl akarták hívni a figyelmet a liturgiában végzett megszentelő szolgálat fontosságára.[135] A liturgiának azonban oktatnia és nevelnie is kell – mondták -, ami megköveteli, hogy a liturgikus ünneplések valóban a misztérium epifániái legyenek. Tehát világosan meg kell mutatniuk az istentisztelet természetét, tükrözve az imádkozó és a misztériumot ünneplő Egyház igazi mivoltát. Amennyiben mindenki a kellő módon megteszi a maga dolgát, méltóság és szépség fogja beragyogni az ünnepet.

n magam szolgálatom végzése közben elsőbbséget akartam biztosítani a liturgikus ünnepléseknek mind Rómában, mind apostoli útjaimon a világ különböző részeiben és népei körében. Fölragyogtatva minden formájában a keresztény liturgia szépségét és méltóságát, meg akartam mutatni Isten neve megszenteltetésének igazi értelmét, hogy neveljem a hívek vallásos érzékét és megnyissam azt a transzcendencia felé.

Ezért buzdítom püspöktestvéreimet, mint a hit tanítómestereit és Krisztus főpapságának részeseit, hogy minden erejükkel fáradozzanak a liturgia igazi előmozdításáért. Ez megkívánja, hogy az ünneplés módja világosan hirdesse a kinyilatkoztatott igazságot, hűségesen adja tovább az isteni életet és egyértelműen fejezze ki az Egyház igazi természetét. Legyenek mindig tudatában, hogy nagyon fontos a katolikus hit misztériumainak szent ünneplése. A hit és a keresztény élet igazságát nem csak szavakkal adjuk tovább, hanem a szentségi jelekkel és a liturgikus szertartások összességével is. Jól ismerjük az ősi axiómát, amely szorosan összekapcsolja a lex credendit a lex orandival.[136]

Ezért minden püspök példakép legyen a liturgia vezetésében, tudván, hogy misztériumokkal bánik. Isten jelenlétében éljen (habeat vitam profundam theologalem) és ebből fakadjon minden cselekedete, amikor kapcsolatba kerül Isten szent népével. Legyen képes átadni a szavak, az imádságok és szertartások természetfölötti értelmét úgy, hogy mindenki részesedni tudjon a szent misztériumokban. Ezen túlmenően a püspöknek – a liturgikus lelkipásztorkodás konkrét és megfelelő támogatásával – gondoskodnia kell arról, hogy a fölszentelt szolgák és a nép helyesen értse és élje a liturgiát, s valamennyien eljuthassanak arra a szent misztériumokban való teljes, tudatos, aktív és gyümölcsöző részvételre, amit a II. Vatikáni Zsinat annyira óhajtott.[137]

Így a liturgikus ünneplések, különösen ha a püspök vezeti a székesegyházában, az Egyház hitének érthető hirdetései lesznek, kiváltságos alkalmak, amikor a Pásztor megjeleníti Krisztus misztériumát a híveknek, és segíti őket, hogy fokozatosan behatoljanak e misztériumba, örömmel tapasztalják meg és a szeretet tetteivel tegyenek tanúságot róla (vö. Gal 5,6).

Tekintettel arra, hogy az Egyház szent liturgiájában a hitet kell továbbadni, a püspök éberen ügyeljen rá – a hívek érdekében –, hogy mindenki, mindig és mindenben tartsa meg a hatályos liturgikus előírásokat. Ez magában foglalja a visszaélések határozott és időben történő kiigazítását és az önkényeskedések megszüntetését a liturgiában. A püspök – amennyiben tőle függ, vagy az illetékes püspöki kollégiumokkal és liturgikus bizottságokkal együttműködve – arra is ügyeljen, hogy a rádiós és televíziós közvetítéseknél őrizzék meg a liturgikus cselekmények méltóságát és igazságát.

Az Úr napjának központi szerepe a liturgikus esztendőben
36. A püspök életét és szolgálatát a misztériumában jelenlévő Úrnak kell áthatnia. Ugyanis, hogy az egész egyházmegyében növekszik-e a meggyőződés a liturgia spirituális, kateketikai és lelkipásztori elsőbbségéről, nagyrészt a püspök példájától függ.

E szolgálatának középpontjában Krisztus húsvéti misztériumának vasárnapi ünneplése áll. Mint többször s nem olyan régen is ismételtem, ahhoz, hogy korunkban keresztény voltunkat határozottan kifejezhessük, vissza kell állítanunk az Úr napjának ünneplését és azon belül az Eucharisztia ünneplését. A vasárnapot úgy kell tekintenünk, „mint a hit különleges napját, a Feltámadott  Úr és a Szentlélek ajándékának napját, a hét igazi Húsvétját”.[138]

A püspök jelenléte, aki vasárnap, ami az Egyház napja is, székesegyházában vagy az egyházmegye valamelyik plébániatemplomában bemutatja a szentmisét, példás jele lehet a föltámadás misztériuma iránti hűségnek, és Isten zarándokútját járó népében ébresztheti a reményt vasárnapról vasárnapra egészen az örök Húsvét soha véget nem érő nyolcadik napjáig.[139]

A liturgikus esztendő folyamán az Egyház újra átéli Krisztus teljes misztériumát az Úr megtestesülésétől és születésétől egészen a mennybemenetelig, a pünkösd napjáig és az Úr dicsősége eljövetelének reménykedő várásáig.[140] Természetesen különös figyelmet fordítson a püspök a Szent Háromnap előkészítésére és végzésére, ami a húsvéti vigíliával és az azt követő 50 nappal az egész liturgikus esztendő szíve.

A liturgikus esztendő a maga visszatérő ünnepeivel lelkipásztori programnak tekinthető, mely szerint az egyházmegye egész életét Krisztus misztériuma köré fonják az Úr dicsőséges eljöveteléig. A hit e zarándokútján az Egyházat támogatja a Boldogságos Szűz Mária emlékezete, „aki a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten (...) a Földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10), a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára”.[141] E reményt táplálja a vértanúknak és a többi szentnek emlékezete is, akik „Isten sokféle kegyelmével eljutottak a tökéletességre, már elnyerték az örök üdvösséget, és így az égben Istennek tökéletes dicséretet zengenek, érettünk pedig közbenjárnak”.[142]

A püspök mint az Eucharisztia ünneplésének szolgája
37. A püspök megszentelő szolgálatának szíve az Eucharisztia, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik a fölajánlásáról, melyben különösen is megnyilvánul az a feladat, hogy „gondnoka”, szolgája legyen a főpapság kegyelmének.[143]

Mindenekelőtt a szentmise bemutatásával járul hozzá a püspök az Egyház – a közösség és küldetés misztériumának – épüléséhez. Az Eucharisztia ugyanis nemcsak az egyes hívők, hanem Krisztus egész közösségének életelve is. Az evangélium hirdetésével összegyűjtött hívek alkotják azokat a közösségeket, amelyekben valóban jelen van Krisztus Egyháza, és ez egész különösen mutatkozik meg éppen az eucharisztikus áldozat bemutatásakor.[144]

Ismerjük a II. Vatikáni Zsinat ide vonatkozó tanítását: „A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármely oltárközösség a szeretetnek a szimbóluma, és «a titokzatos test egységéé, mely nélkül nincs üdvösség». E közösségekben – jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek – jelen van Krisztus, akinek ereje összefogja az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat. Mert «éppen a Krisztus testében és vérében való részesedés hatása nem más, mint hogy azzá alakuljunk át, amit magunkhoz veszünk».[145]

Az Eucharisztia ünnepléséből – ami „az egész evangelizálás forrása és csúcsa”[146] – fakad az Egyház egész missziós elkötelezettsége, mely arra irányul, hogy az élet tanúságtételével mutassa meg a többieknek a hitben megélt misztériumot.

A püspök összes lelkipásztori kötelezettsége között az Eucharisztia ünneplése a legsúlyosabb és a legjelentősebb. Az ő feladata gondoskodni arról, hogy a híveknek legyen lehetőségük az Úr asztalához járulni, főként vasárnap, mely – ahogy az imént említettem – az a nap, amelyen az Egyház, Isten gyermekeinek családja és közössége a papja körül találja meg a maga keresztény mivoltát.[147]

Előfordul azonban bizonyos régiókban, hogy a paphiányból vagy más súlyos és hosszantartó okból kifolyólag nem lehet gondoskodni a rendszeres szentmisékről. A püspöknek mint családfőnek és a kegyelem szolgájának kötelessége fölmérni a szükségleteket és mérlegelni a helyzet súlyosságát. Bölcsen ossza el a papokat a területen, hogy az ilyen helyzetekben lévőknek se kelljen túlságosan sokáig nélkülözniük a szentmisét.

Ha egy közösségnek nincs lehetősége szentmisére, a püspök keresse a módját – fenntartva természetesen az igényt a Krisztussal való teljes találkozásra a szentmisében –, hogy legalább vasárnapokon és ünnepnapokon valami szertartáshoz jussanak a hívek. Ilyen esetekben a hívek egy felelős megbízott által hozzájuthatnak az igeliturgiához és a szentáldozáshoz a pap nélküli vasárnapi összejövetelek számára előírt formákban.[148]

A püspök mint a keresztény beavatás felelőse
38. Az Egyház és világ jelenlegi helyzetében – mind a fiatal Egyházakban, mind azokban az országokban ahol már századok óta megszilárdult a kereszténység – gondviselésszerű a keresztény beavatás fegyelmének visszaállítása, főként felnőttek esetében. A II. Vatikáni Zsinat előrelátó rendelkezése volt,[149] mellyel utat akart nyitni a Krisztussal és az Egyházzal való találkozásra sok férfinak és nőnek, akiket megérintett a Szentlélek kegyelme és fölébredt bennük a vágy, hogy közösségbe kerüljenek az üdvösség misztériumával az értünk meghalt és feltámadott Krisztusban.

A keresztény beavatás útját végigjárva a katekumenek – a természetes élet keletkezésének, kibontakozásának és növekedésének analógiájára – fokozatosan megismerhetik Krisztus és az Egyház misztériumát. A hívők ugyanis, akik újjászülettek a keresztségben és a királyi papság részesei lettek, megerősödnek a bérmálás által, melynek kiszolgáltatója a püspök, és megkapják a Szentlélek ajándékait. Az Eucharisztiában részesülve az örök élet kenyerével táplálkoznak és teljesen beépülnek az Egyházba, Krisztus titokzatos testébe. Ily módon a hívők „a keresztény beavatás e szentségeinek hatására egyre inkább megízlelhetik az isteni élet bőségét és előbbre juthatnak egészen a szeretet tökéletességéig”.[150]

A püspökök feladata, hogy a felnőttek keresztény beavatása szertartásának előírásait aktualizálják a konkrét körülményekhez. Gondoskodjanak róla, hogy minden egyházmegyében meglegyenek a szükséges szervezetek és személyek, hogy a lehető legméltóbban és leghatékonyabban lehessen végrehajtani a keresztény beavatás – korunk szükségleteihez alakított – liturgikus, kateketikai és lelkipásztori előírásait.

A Krisztus és az Egyház misztériumába való fokozatos beépülés – a misztériumba, ami jelen van és hat minden egyes részegyházban – természetszerűen megköveteli a megyéspüspök jelenlétét és szolgálatát, egész különlegesen az utolsó fázisban, azaz a kereszteléskor, bérmáláskor és elsőáldozáskor, ami rendes körülmények között a húsvéti vigíliában történik.

A püspök feladata – az Egyház törvényeivel összhangban – annak szabályozása is, hogyan történjék a kicsinyek és a gyermekek keresztény beavatása. Meg kell határoznia a megfelelő hitoktatási előkészületet és fokozatos bevezetésüket a közösség életébe. Arra is felügyelnie kell, hogy a katekumenátus vagy a keresztény beavatásra készülést megismétlő és újjáélesztő kurzusok vagy azoknak a hívőknek a visszaszoktatása, akik eltávolodtak a megszokott, normális hitélettől, az Egyház általános szabályai szerint és az egyházmegye plébániái életével teljes összhangban történjenek.

Ami végül a bérmálás szentségét illeti – melynek eredeti kiszolgáltatója a püspök –, azt rendes körülmények között neki kell kiszolgáltatnia. Jelenléte a plébániai közösségben – mely a keresztkút és az eucharisztikus asztal következtében a keresztény beavatás útjának rendes és természetes helye – hatékonyan emlékeztet a pünkösd misztériumára és arra, hogy nagyon hasznos az egyházi közösség kötelékeit megerősíteni a pásztor és a hívők között.

A püspök felelőssége a bűnbánati fegyelemért
39. A Szinódusi atyák felszólalásaikban különös figyelmet fordítottak a bűnbánati fegyelemnek, kiemelték a fontosságát, és sürgették a gondosságot, amellyel a püspököknek mint az apostolok utódainak a bűnbánat szentsége iránt viseltetniük kell. Örömmel hallottam tőlük azt, ami nekem személyes meggyőződésem, tudniillik, hogy a legnagyobb gondossággal kell eljárni az Egyház e szentsége körül, ami a megbékélés, a béke és az öröm forrása mindannyiunknak, akik rászorulunk az Úr irgalmára és a bűn sebeinek a gyógyítására.

A püspöknek mint részegyházában a bűnbánati fegyelem első felelősének mindenekelőtt az a feladata, hogy igehirdetéssel hívjon a megtérésre és a bűnbánatra. Az ő feladata evangéliumi szabadsággal hirdetni a bűn szomorú és ártalmas jelenlétét az emberek életében és a közösségek történelmében. Ugyanakkor hirdetnie kell Isten irgalmasságának kimeríthetetlen misztériumát, amit Isten ajándékozott nekünk Fiának, Jézus Krisztusnak halálában és föltámadásában, és a Szentlélek kiárasztásában a bűnök bocsánatára. Ez az üzenet, ami egyszerre meghívás a megbékélésre és fölhívás a reményre, az evangélium szíve közepe. Ezt hirdették először az apostolok pünkösd napján, s ebben az üzenetben megnyilvánul az üdvösség kegyelme, amit a szentségek közvetítenek.

A püspök legyen – megfelelő módon – a bűnbánat szentségének példás kiszolgáltatója, s ő maga is rendszeresen járuljon e szentséghez. Fáradhatatlanul buzdítsa papjait, hogy nagyra becsüljék a megbékélés szolgálatát, amit a papszentelésben kaptak, és bátorítsa őket, hogy nagylelkűen és természetfölötti érzékkel gyóntassanak, követve az Atyát, aki szívesen fogadja a hazatérőket, és a Jó Pásztort, aki vállán viszi vissza a nyájhoz az eltévedt bárányt.[151]

A püspök felelőssége arra is kiterjed, hogy ügyelnie kell, nehogy az általános feloldozással a papok túllépjék a jog adta lehetőségek határait. Erre vonatkozóan a Misericordia Dei motu proprióban hangsúlyoztam, hogy a püspöknek föl kell hívnia a figyelmet a hatályos fegyelemre, mely szerint a személyes és teljes bűnvallomás és a feloldozás alkotja az egyetlen rendes módot arra, hogy a súlyos bűn tudatában lévő hívő kiengesztelődjék Istennel és az Egyházzal. Csak a fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség ment föl e rendes úttól, amikor a kiengesztelődés más módokon is elnyerhető. A püspök emlékeztesse mindazokat, akik lelkipásztorkodással járó hivatalt viselnek, hogy kötelességük lehetővé tenni a hívőknek az egyéni gyónást,[152] s a lehető legjobban könnyítsék meg a gyónási alkalmak megtalálását.

A hagyomány és a Tanítóhivatal fényénél szemlélve a bűnbánat szentsége és az Eucharisztiában való részesedés közti szoros összefüggést, ma egyre jobban tájékoztatni kell a hívők lelkiismeretét, hogy méltón és gyümölcsözően járuljanak az Eucharisztia asztalához, azaz kegyelem állapotában kell lenniük.[153]

Emellett a püspök hatáskörébe tartozik az is, hogy megfelelő módon és a személyek nagyon körültekintő kiválasztása után szabályozza az ördögűzés és a gyógyító imádságok végzését, figyelembe véve a Szentszék legújabb dokumentumait.[154]

Törődés a népi jámborsággal
40. A Szinódusi atyák megerősítették, hogy a népi jámborság fontos a hit továbbadásában és fejlődésében. Ez ugyanis, amint tiszteletreméltó elődöm, VI. Pál pápa mondta, oly sok értéket hordoz Isten és a testvérek színe előtt [155] hogy a lelkiségnek valóságos és igaz kincstára a keresztény közösség életében.

Napjainkban is, amikor megfigyelhető a lelkiség utáni szomjúság, ami sokakat szektákba vagy a spiritualizmus különböző megfoghatatlan formáiba sodor, a püspöknek föl kell ismernie és támogatnia kell az igaz népi jámborság értékeit és formáit.

Mindig aktuális, amit az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításban olvasunk: „A lelkipásztori szeretet fogja megmutatni mindazoknak, akiket az Úr az egyházi közösségek élére állított, milyen magatartást tanúsítsanak a népi jámborság különböző megnyilatkozásaival szemben, amelyek lehetnek értékesek is, gyatrák is. Mindenekelőtt kell, hogy érzékünk legyen irántuk, igyekezzünk felmérni benső indítékaikat és értékeiket, irányítsuk szívesen, hogy tévútra ne térjenek. Helyes vezetés mellett a népi jámborság elvezetheti a tömegeket az Istennel való igazi találkozásra Jézus Krisztusban.”[156]

E vallásosságot tehát irányítani kell, ha szükséges, megtisztítva a keresztény hit és élet elveinek meg nem felelő formáktól. A hívőket a népi jámborság által is a Krisztussal való személyes találkozásra, a Boldogságos Szűz Máriával és a szentekkel való közösségre kell vezetni, főként Isten Igéjének hallgatásával, imádsággal, a szentségek vételével, a szeretet és az irgalmasság tanúságtételével.[157]

E tárgyról való bővebb meggondolásra és nagyon értékes teológiai, lelkipásztori és spirituális indításért az apostoli szentszék dokumentumaira hivatkozom, melyek emlékeztetnek arra, hogy a népi jámborság minden megnyilatkozása a püspök hatáskörébe tartozik egyházmegyéje területén. Az ő feladata, hogy szabályozza, amennyiben a hívők keresztény életének javára van, bátorítsa, s amennyiben szükséges, tisztítsa és evangelizálja.[158]

Minden hívő életszentségének elősegítése
41. Isten népének életszentsége, melyre a püspök megszentelő szolgálata irányul, az isteni kegyelem ajándéka és Isten elsőbbségének megnyilvánulása az Egyház életében. Ezért szolgálatában fáradhatatlanul elő kell segítenie az életszentség igazi pasztorációját és pedagógiáját, hogy megvalósítsa a Lumen gentium dogmatikus konstitúció 5. fejezetében mondottakat az életszentségre szóló általános meghívásról.

Ezt a programot akartam én magam is az egész Egyház elé állítani a harmadik évezred kezdetén mint elsődleges lelkipásztori feladatot és a megtestesülés Nagy Jubileumának gyümölcsét.[159] Az életszentség ugyanis ma is az idők jele, a kereszténység igazságának bizonyítéka, mely legjobbjaiban ragyog, mind a sok, már oltárra emelt szentben, mind abban a sokkal nagyobb sokaságban, akik a mindennapok alázatos és derűs életszentségével rejtetten tették és teszik termékennyé az emberi történelmet. Ma sem hiányoznak az életszentség személyes és közösségi tanúi, akik mindenkinek, az új nemzedéknek is a remény jelei.

Hogy az életszentség tanúságtételei felszínre kerüljenek, buzdítom püspöktestvéreimet, gyűjtsék össze és hozzák nyilvánosságra az életszentség és a hősies erények tanúit, akik ma is vannak, különösen egyházmegyéjük laikus hívei, elsősorban házaspárjai között. Amikor pedig valóban alkalmasnak látják, bátorítom őket, indítsák el a szenttéavatási eljárásokat.[160] Ez mindenki számára a remény jele lehet, és Isten népe számára bátorítás a tanúságtételre a világ előtt arról, hogy az isteni kegyelem állandóan jelen van a történelemben.

ÖTÖDIK FEJEZET
A püspök pásztori kormányzása

„Példát adtam nektek” (Jn 13,15)
42. Amikor a II. Vatikáni Zsinat Isten családja kormányzásának és Jézus Krisztus nyája szokásos és mindennapi vezetésének kötelességéről beszél, elmondja, hogy a püspököknek atyai és pásztori szolgálatukat úgy kell végezniük híveik körében, „mint aki szolgál”, mindig szem előtt tartva a Jó Pásztor példáját, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja a bárányokért (vö. Mt 20,28; Mk 10,45; Lk 22 26-27; Jn 10,11).[161]

Ennek a Jézus-képnek, ami a püspök mintaképe, beszédes megnyilvánulása a lábmosás, amit János apostol mond el: „A Húsvét ünnepe előtti napon Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy ebből a világból átmenjen az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. (...) Fölkelt a vacsorától, letette a felsőruháját, majd fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Ezután vizet töltött egy mosdótálba és kezdte mosni a tanítványok lábát, és a maga elé kötött kendővel megtörölte lábukat. (...) Miután tehát megmosta a lábukat, fölvette ruháját, és amikor ismét elfoglalta a helyét, mondta nekik: (...) példát adtam nektek, hogy miként én tettem veletek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek.” (13,1-15.)

Szemléljük csak Jézust, miközben végzi a lábmosást, mert ezzel a gesztussal kezünkbe adja a léte, küldetése, élete és halála megértésnek a kulcsát. Szemléljük a szeretetet is, ami tettekké, konkrét cselekedetekké válik. Szemléljük Jézust, aki feltétlen odaadással magára ölti a szolga alakját (vö. Fil 2,7). Ő, az Úr és a Mester, akinek az Atya mindent a kezébe adott, mindvégig szeretett minket, egész odáig, hogy teljesen az emberek kezére adta magát és elfogadta tőlük mindazt, amit műveltek vele. A szeretetnek ez a gesztusa az Eucharisztia alapításában, s szenvedésének és halálának vállalásában tetőzött. A megtestesülést, sőt az isteni lényeget tárja föl ez a gesztus. Szeretet az Isten, ezért öltötte magára a szolga alakját: Isten szolgálja az embert, hogy teljes közösségbe vigye Ővele.

Ha tehát az Úr és a Mester adja az értelmét a Tizenkettőhöz hasonlóan meghívottak létének és szolgálatának, a legbensőségesebb kapcsolatba Jézussal csak úgy lehet kerülni, ha a meghívott teljesen és feltételek nélkül rendelkezésére áll másoknak, akár a nyájhoz tartoznak, akár még nem tartoznak hozzá (vö. Jn 10,16).

A püspök pásztori szolgálatának tekintélye
43. A püspök Krisztus nevében küldetik pásztornak Isten népe egy meghatározott részének a gondozására. Az evangélium és az Eucharisztia által úgy kell gyarapítania, mint valóságos közösséget a Szentlélekben.[162] Ebből ered a rábízott egyház képviselete és kormányzása a kapott szentségi lelkipásztori szolgálat (munus pastorale) végzéséhez szükséges hatalommal, ami részesedés Krisztus konszekrációjában és küldetésében.[163] Ebből következően „a püspökök Krisztus helyetteseiként és követeiként kormányozzák a rájuk bízott részegyházakat, mégpedig nemcsak tanáccsal, meggyőzéssel és jó példával, hanem tekintéllyel és szent hatalommal is, melyet csak arra használnak, hogy nyájuk igazságban és szentségben gyarapodjék, megemlékezve arról, hogy aki nagyobb, legyen olyan, mint a kisebb, s aki elöljáró, mint a szolga (vö. Lk 22,26-27).”[164]

E zsinati részlet a püspök pásztori kormányzásáról szóló katolikus tanítás csodálatos összefoglalása, ami a püspökszentelés szertartásában is fölhangzik: „A püspökség szolgálatot és nem rangot jelent, mert a püspök feladata az Úr parancsa szerint inkább szolgálat, mint uralkodás”.[165] Ez az alapja annak, hogy az Egyházban, ahogyan Szent Pál tanítja, a tekintély célja Isten népének építése és nem rombolása (vö. 2Kor 10,8).

Krisztus nyájának építése az igazságban és életszentségben a püspök részéről – ahogy ismételten elhangzott a Szinódusi aulában – bizonyos tulajdonságokat követel, köztük a példás életet, hiteles és építő személyes kapcsolatok tartásának képességét, alkalmasságot az együttműködés kezdeményezésére és folytatására, jólelkűséget és türelmet, megértést és együttérzést a lelki és testi nyomorúságok iránt, elnézést és megbocsátást. Azaz a lehető leginkább meg kell jelenítenie a legfőbb példaképet, Jézust, a Jó Pásztort.

A püspökök hatalma valóságos hatalom, de a Jó Pásztor fénye járja át és határozza meg a példájával. Ez a Krisztus nevében gyakorolt hatalom „saját, rendes és közvetlen hatalmuk, jóllehet gyakorlását végső fokon az Egyház legfőbb tekintélye irányítja és pontosabban körül is írhatja az Egyház és a hívők érdekében. E hatalom erejével a püspökök szent joga és az Úr színe előtt kötelessége, hogy alattvalóikat törvényekkel kormányozzák, fölöttük bíráskodjanak, s mindenben szabályozzák az istentiszteletet és az apostoli munkát.”[166] A püspök tehát a kapott hivatal erejében objektív, jogi hatalommal van fölruházva, aminek az a rendeltetése, hogy hatalmi intézkedésekben öltsön testet, ezekkel végzi a püspök a szentelésében kapott kormányzás (munus pastorale) szolgálatát.

Azonban a püspök kormányzása lelkipásztori szempontból akkor lesz hatékony – erre most is emlékeztetnünk kell -, ha erkölcsi tekintélyre támaszkodik, ami életszentségéből fakad. Ez készíti föl a lelkeket arra, hogy elfogadják az egyházában tőle hirdetett evangéliumot és a rendelkezéseket, melyeket Isten népe javára hoz. Ezért figyelmeztetett Szent Ambrus: „A papokban ne legyen semmi vulgáris, semmi, ami a közönséges tömeg vágyaival, szokásaival, tetteivel közös. A papi méltóság önmagában a tömegtől tartózkodó komolyságot, szigorú életet és különleges tekintélyt követel.[167]

Az Egyházban a tekintély gyakorlását nem szabad személytelenül és bürokratikusan felfognunk éppen azért, mert tanúságtételből fakadó tekintély. A püspök minden szavának és tettének Krisztus cselekvésének és szavának a tekintélyét kell megmutatnia. Ha hiányoznék a püspök életszentsége, azaz hitének, reményének és szeretetének tanúságtétele, kormányzását Isten népe nehezen fogadná be úgy, mint Krisztus tevékeny jelenlétének megnyilvánulását Egyházában.

A püspökök – mint az Úr akaratából az Egyház apostoli mivoltának szolgái és az Atya vezérlő és kormányzó Lelkének (Spiritus principalis) hatalmával felruházott személyek – az apostolok utódai nem csupán a tekintélyben és a szent hatalomban, hanem az apostoli életformában, az apostoli kínokban az evangélium hirdetéséért és terjesztéséért, a rájuk bízott lelkek gyengéd és irgalmas gondozásában, a gyengék védelmében, az Isten népe körüli állandó figyelmességben is.

A Szinódusi aulában beszéltek arról, hogy a II. Vatikáni Zsinat után a tekintély gyakorlása az Egyházban gyakran vesződségesnek bizonyult. A helyzet ma is ez, bár néhány súlyos nehézséget sikerült elhárítani. Ezért fölvetődik a kérdés, hogyan lehetne a tekintély szükséges szolgálatát jobban megértetni, elfogadtatni és gyakorolni. Egy válasz magának az egyházi tekintélynek a természetéből fakad: ez a tekintély – és ezt kell a lehető legvilágosabban megmutatni – részesedés Krisztus küldetésében, és alázatosan, odaadóan és a szolgálat szellemében kell megélni és gyakorolni.

A püspöki hatalom megbecsülése nem külsőségekben mutatkozik meg, hanem – az apostoliság karizmájára alapuló – szolgálata teológiai, spirituális és erkölcsi tartalmának elmélyítésében. Ami a Szinódusi aulában elhangzott a lábmosás képéről és a kapcsolatról, ami fennáll a szolga és a pásztor alakja között, érthetővé teszi, hogy a püspökség rang, amikor szolgálat. Ezért minden püspöknek önmagára kell alkalmaznia Jézus szavait: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejének tartanak, uralkodnak rajtuk és a nagyjaik éreztetik velük hatalmukat. Köztetek nem így van; hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, legyen mindenkinek a szolgája. Az Emberfia ugyanis nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy 6 szolgáljon és odaadja az életét megváltásul sokakért.” (Mk 10,42-45.) Az Úrnak e szavait őrizve a szívében a püspök az alázatos szolga és a pásztor szeretetével kormányoz, aki úgy vezeti nyáját, hogy Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét keresi (vö. Lk 22,26-27). Így nézve a püspöki kormányzás valóban egyedülálló kormányzási forma a világon.

Idéztük már a Lumen gentium szövegét, mely szerint a püspökök a rájuk bízott részegyházat Krisztus helyetteseként és legátusaként „tanáccsal, meggyőzéssel és jó példával” kormányozzák.[168] S ez nem mond ellent annak, amit a Zsinat folytatásként mond: „nemcsak tanáccsal, meggyőzéssel és jó példával, hanem tekintéllyel és szent hatalommal is”[169] „Szent hatalomról” van ugyanis szó, mely abban az erkölcsi tekintélyben gyökerezik, amit az életszentség ajándékoz a püspöknek. Éppen ez teszi elfogadhatóvá és hatékonnyá egész kormányzói tevékenységét.

A kormányzás lelkipásztori stílusa és az egyházmegyei közösség
44. A megélt egyházi közösség a püspököt megtanítja a mindenkivel való együttműködésre, egyre nyitottabb lelkipásztori stílusra. Bizonyos kölcsönhatás mutatkozik abban, hogy egyrészt a püspök dolga személyesen felelős döntések meghozatala a rábízott egyház javára, másrészt a hívők segítséget nyújtanak neki tanácsadó szerveken keresztül, mint pl. az egyházmegyei zsinat, a papi tanács, a püspöki tanács vagy a lelkipásztori tanács.[170]

A Szinódusi atyák hivatkoztak is a püspöki kormányzás e módozataira, melyek segítségével megszervezik a lelkipásztori munkát az egyházmegyében.[171] A részegyház ugyanis nemcsak a hármas püspöki szolgálattal (munus episcopale) van kapcsolatban, hanem Isten egész népének hármas – prófétai, papi és királyi – feladatával is. A keresztség alapján a maguk sajátos módján az összes hívők részesednek Krisztus hármas hivatalában. Királyi egyenlőségük a méltóságban és a cselekvésben azt eredményezi, hogy valamennyien hivatottak az együttműködésre Krisztus teste építésében, azaz annak a küldetésnek a megvalósításában, amit Isten az egész Egyháznak adott a világban, kinek-kinek saját állapota és feladatai szerint.[172]

A hívők közti bármiféle karizmák, feladatok és szolgálatok szerinti megkülönböztetés Isten népe többi tagjainak a szolgálatára van rendelve. Az az ontológiai-funkcionális megkülönböztetés, ami a püspököt a hívők „élére” állítja az ordo szentségének teljessége alapján, amit megkapott, a többiekért való lét, ami nem szakítja ki őt a többiek közül.

Az Egyház organikus közösség, mely a közös cél, az üdvösség elérése érdekében összehangolt karizmák és szolgálatok által valósul meg. A püspök felelős azért, hogy a különböző összetevőkből kialakuljon az egység, elősegítve – ahogy a Szinódusi Gyűlésen mondták – a különféle tényezők együtthatását, hogy együtt járhassuk a hit és a küldetés közös útját.[173]

Mindezekhez hozzá kell fűznünk, hogy a püspöki szolgálatot nem lehet az egyszerű moderátor szerepére korlátozni. A püspöki feladat természete szerint magában foglalja a kormányzás világos és egyértelmű jogát és kötelességét, aminek joghatósági összetevője is van. A pásztorok nyilvános tanúk, és az 6 hitet tanúsító hatalmuk az ítélő hatalomban éri el a teljességét: a püspöknek nemcsak tanúskodnia kell a hitről, hanem értékelnie és szabályoznia is kell a lelkipásztori gondjaira bízott hívők hitbeli megnyilatkozásait. E feladatának végzése közben minden lehetségeset meg kell tennie, hogy egyetértésben legyen a híveivel, de végső soron vállalnia kell a felelősséget olyan döntésekért, melyeket – mindenekelőtt Isten eljövendő ítéletét szem előtt tartó – pásztori lelkiismerete diktál.

Az egyházi közösség a maga organikus természete miatt föltételezi a püspök személyes felelősségét, de a minden kategóriába tartozó hívők felelősségét is, amennyiben társfelelősséggel tartoznak a részegyházért, amely belőlük áll. Ennek az organikus közösségnek a hitelességét a Szentlélek működése garantálja mind a püspök személyes felelősségében, mind a hívők e felelősségben való részesedésében. Ugyanis a Szentlélek az, aki – megajándékozva minden hívőt a keresztségi egyenlőséggel, valamint a karizmatikus és szolgálatbeli különbözőséggel – képes valóban megvalósítani az egységet. Ezen az alapon működnek az egyházmegyei zsinatok, melyeknek kánonjogi formáját a CIC 460-468. kánonja határozta meg és pontosabban leírta az 1997. III. 19-i dikasztériumközi Instrukció.[174] E szabályok lényegét a többi egyházmegyei gyűlésnek is meg kell tartania, melyek mindegyikén a püspök elnököl, soha le nem mondva a maga sajátos felelősségéről.

Ha a keresztségben minden keresztény megkapja Isten szeretetét a Szentlélek kiáradása által, a püspök – emlékeztetett rá helyesen a Szinódusi Gyűlés – az ordo szentsége által a szívébe kapja Krisztus pásztori szeretetét. E pásztori szeretet a közösség létrehozására irányul.[175] Ám mielőtt e szeretetközösség megvalósításához hozzáfogna, a püspöknek el kell szánnia magát arra, hogy hiteles lelki élettel a tulajdon szívében és az Egyház szívében megjelenítse azt.

Ha a közösség kifejezi az Egyház lényegét, természetes, hogy a közösségi lelkiség meg akar mutatkozni mind személyes, mind közösségi szinten azáltal, hogy a hívők különböző csoportjaiban a részvétel és társfelelősség mindig új formáit hozza létre. Ezért a püspöknek szorgalmaznia kell részegyházában a közösség és részvétel struktúráinak létrejöttét, melyek elősegítik a hívőkben élő és beszélő Szentlélek szavának meghallását, hogy azután meg is valósítsák mindazt, amit a Szentlélek sugall az Egyház igazi javára.

A részegyház szervezeti tagolódása
45. Sok Szinódusi atya beszélt felszólalásában az egyházmegye életének különféle szempontjairól és összetevőiről. Így pl. komolyan foglalkoztak az egyházmegyei hivatallal, mint olyan struktúrával, melyet a püspök fölhasznál, hogy lelkipásztori szeretetét különféle formákban megvalósíthassa.[176] Külön fölhívták a figyelmet arra, hogy az egyházmegye gazdasági ügyeit megbízható és hozzáértő személyekre bízzák, úgy, hogy ez a részleg áttekinthetőségével példát adjon a többi hasonló egyházi intézménynek. Ha az egyházmegyében él a közösségi szellem, feltétlenül külön figyelmet fognak fordítani a szegényebb plébániákra és közösségekre, és lehetővé teszik, hogy az anyagi források egy részét fenntartsák a rászoruló egyházak, főleg missziók és emigránsok támogatására.[177]

A Szinódusi atyák külön figyelmet fordítottak a plébániákra, mert a püspök az összes egyházmegyei közösség között elsősorban ezekért felelős, mindenekelőtt ezekkel kell törődnie.[178] A plébánia ugyanis – amint ezt többen is megerősítették – az egyházmegye mindennapi életében továbbra is az alapsejt marad.

A lelkipásztori látogatás
46. Épp ebből a szempontból mutatkozik meg a lelkipásztori látogatás fontossága, a valóban kegyelmi idő, s az a különleges, sőt egyetlen alkalom, amikor a püspök találkozhat és dialogizálhat a hívőkkel.[179]

Bartolomeu dos Martires püspök, akit néhány nappal a Szinódus bezárása után avattam boldoggá, Stimulus Pastorum (Róma, 1572) c. klasszikus művében, melyet Borromei Szent Károly is nagyra értékelt, úgy határozza meg a lelkipásztori látogatást, mint a püspöki kormányzás lelkét és a püspök lelki jelenlétének kiterjedését a hívei körében.[180]

Amikor a püspök meglátogat egy plébániát, az adminisztratív ügyek vizsgálatát bízza munkatársaira, ő maga pedig a személyes találkozásra helyezze a hangsúlyt, elsősorban a plébánossal és papokkal. Ez az az alkalom, amikor közvetlenül végezheti népe körében az Ige, a megszentelés, és a lelkipásztori kormányzás szolgálatát, közvetlen kapcsolatba kerül az emberek gondjaival és félelmeivel, vágyaival és örömeivel, és mindenkiben ébreszteni tudja a reményt. Ekkor találkozhat közelebbről a szegényekkel, öregekkel és betegekkel is. A lelkipásztori látogatás így a népét békességben meglátogató Úr jelenlétének a jele lesz.

A püspök és papsága
47. Nem véletlen, hogy a Christus Dominus zsinati határozat, amikor a részegyházról szól, úgy mutatja be, mint a hívőknek a püspök és „munkatársai, a papok” lelkipásztori gondjára bízott közösségét.[181] A püspök és a papok között ugyanis szentségi közösség áll fenn a szolgálati (hierarchikus) papság alapján, ami részesedés Krisztus egyetlen papságában, s ebből következően – különböző fokokban ugyan – az egyetlen fölszentelt egyházi szolgálat és egyetlen apostoli küldetés alapján.

A papok, s köztük különösen a plébánosok, tehát a püspök legközvetlenebb munkatársai. A Szinódusi atyák megújították azokat a püspök és papjai közötti kapcsolatra vonatkozó ajánlásokat és fölhívásokat, melyek már a zsinati dokumentumokban megtalálhatók és újabban a Pastores dabo vobis apostoli buzdításban olvashatók.[182] A püspök törekedjék mindig úgy eljárni papjaival, mint szerető atya és testvér, aki szereti, elfogadja, meghallgatja, bátorítja, megerősíti őket, keresi velük az együttműködést, s amennyire lehet, törődik emberi, lelki, szolgálati és gazdasági állapotukkal is.[183]

A püspök papjai iránti különleges szeretete abban is megmutatkozik, hogy atyai és testvéri figyelemmel kíséri életüket első lépéseiktől kezdve a lelkipásztori szolgálatban. Alapvetően fontos a papok folyamatos képzése, ami valamennyiük számára olyan, mint a „hivatáson belüli hivatás”, mert a legkülönbözőbb formákban segítheti a papot abban, hogy Jézus stílusú lehessen létében és tetteiben is.

A megyéspüspökök elsődleges kötelességei közé tartozik papjaik lelki gondozása: „Amikor a szentelés szertartásában a pap püspöke kezébe teszi a kezét és »fiúi tiszteletet és engedelmességet« ígér neki, a gesztus első pillantásra egyirányú. Valójában azonban mindkettőjüket kötelezi: a papot is, a püspököt is. Az új pap rábízza magát a püspökre, a püspök pedig vállalja, hogy megőrzi őt.”[184]

Szeretnék ehhez két másik alkalmat hozzáfűzni, amelyekben a pap joggal látja sajátos közelségét a püspökéhez:

Az egyik a lelkipásztori megbízatás, akár első alkalommal kapja az újmisés, akár újabb szolgálat vagy lelkipásztori megbízatás átadásakor. A lelkipásztori küldetés átadása a püspök számára is jelentős pillanata annak az atyai felelősségnek, amellyel papja iránt tartozik. Szent Jeromos szavai nagyon jól alkalmazhatók erre a helyzetre: „Tudjuk, hogy a püspök és papjai között ugyanolyan kapcsolat van, mint Áron és fiai között volt. Egy az Úr, egy a templom: egység van a szolgálatban is (...) Nem dicsőség-e az atyának a bölcs fiú? A püspök örülhet, ha jó papokat sikerült kiválasztania Krisztus számára.”[185]

A másik, amikor egy pap öregsége miatt abbahagyja a közösség lelkipásztori gondozását és elmegy, vagy csak a közvetlen felelősséget teszi le. Az ilyen és hasonló helyzetekben kötelessége a püspöknek úgy eljárnia, hogy a pap érezze a részegyház háláját eddigi apostoli fáradozásaiért és találja meg új helyét az egyházmegyei papságban. Ugyanis továbbra is megmarad, sőt növekszik a lehetősége annak, hogy az Egyház épülésére szolgáljon több imádsággal és a készséggel, hogy szerzett tapasztalatait megossza fiatalabb paptársaival. A súlyos betegség vagy egyéb tartós nehézségek miatt hasonló helyzetbe került papokkal a püspök mindig éreztesse testvéri közelségét, segítve őket és ébren tartva bennük a meggyőződést, hogy „változatlanul aktív részesei az Egyház épülésének akkor is, s főleg akkor, amikor a szenvedő Krisztussal – és annyi más testvérrel, aki az Egyházban részese az Úr szenvedésének – vannak közösségben.”[186]

A püspök imádságaival és tényleges részvéttel kísérje azokat a papokat is, akik bármi oknál fogva megkérdőjelezték hivatásukat és az Úr iránti hűségüket, s valamilyen módon elhagyták kötelezettségeiket.[187]

Végül ne mulassza el kivizsgálni, ha papjai közül valaki az erények hősének bizonyult, s ha alkalmasnak látja, indítsa el ennek nyilvánosságra hozatalát, megtéve a szükséges lépéseket a szenttéavatási eljárás megindításához.[188]

A papjelöltek nevelése
48. Mélyebben foglalkozva a papok szolgálatával, a Szinódusi atyák figyelme a papjelöltek nevelése felé fordult, ami a szemináriumban történik.[189] A papok képzése imádság, figyelem és törődés szempontjából a püspök elsődleges gondjai közé tartozik. Tudván, hogy a szeminárium az egyházmegye legdrágább kincseinek egyike, igen nagy figyelemmel tárgyaltak róla és megerősítették a nagyszeminárium vitathatatlan szükségességét, ugyanakkor nem kerülte el figyelmüket a kisszeminárium fontos szerepe sem, amit az a krisztuskövetés szempontjából a keresztény értékek átadása terén betölt.[190]

Ezért minden püspök törődését e téren azzal mutassa meg, hogy a lehető legnagyobb gondossággal választja ki a leendő papok nevelőit, és a legalkalmasabb módokat határozza meg ahhoz, hogy megfelelően fölkészülhessenek a keresztény közösség élete szempontjából alapvető fontosságú szolgálatra. Gyakran látogassa meg a szemináriumot, akkor is, ha püspöktársaival olyan – gyakran szükségszerű, sőt egyenesen előnyben részesítendő – döntésre jutott, hogy a sajátos körülmények miatt egyházmegyeközi szemináriumot nyitnak.[191] A püspök nem mulaszthatja el, hogy személyes és mély ismeretséget alakítson ki részegyháza leendő papjaival. E kapcsolatok alapján kell gondoskodnia arról, hogy a szemináriumban érett és kiegyensúlyozott, szilárd emberi és lelkipásztori kapcsolatokat kialakítani képes, teológiailag fölkészült, erőslelkű, az Egyházat szerető személyek nevelődjenek. Hasonlóképpen támogasson és ébresszen anyagi jellegű kezdeményezéseket a papjelöltek támogatására és megsegítésére.

Nyilvánvaló azonban, hogy elsősorban az imádság az az erő, ami képes hivatásokat támasztani és nevelni. A hivatásoknak szüksége van az imádkozók kiterjedt hálózatára, akik közbenjárnak „az aratás Uránál”. Minél inkább imádsággal közelítjük meg a hivatás problémáját, annál nagyobb segítséget kapnak az érintettek a hívó szó meghallására és követésére.

Amikor elérkezik a szentelés ideje, minden püspök végezze el a szükséges vizsgálatot.[192] A papi rend feladása súlyos felelősségének tudatában – a jogi normáknak megfelelően – csak gondos kivizsgálás és széleskörű tájékozódás után fogadjon be egyházmegyéjébe más egyházmegyéből vagy szerzetesi intézményből jött jelölteket.[193]

A püspök és az állandó diakónusok
49. Mint az ordo szentségének kiszolgáltatóinak, a püspököknek közvetlen a felelősségük az állandó diakónusokkal kapcsolatban is, akikről a Szinódusi Gyűlés elismerte, hogy Isten hiteles ajándékai az evangélium hirdetésére, a keresztény közösség oktatására és a szeretet szolgálatára Isten családjában.[194]

Ezért minden püspök nagy gondot fordítson e hivatásokra, hiszen megítélésükért és képzésükért teljesen ők felelősek. Jóllehet rendes körülmények között e felelősséget – a Szentszék rendelkezéseivel összhangban megbízott[195] – munkatársai által gyakorolja, a lehetőségek szerint ismerje meg személyesen a diakonátusra készülőket. Miután pedig fölszentelte őket, igazi atyaként viselkedjék velük, buzdítsa őket a Krisztus Teste és Vére iránti szeretetre, akinek szolgái lettek; a nőseket pedig buzdítsa a példás családi életre.

A püspök gondoskodása a szerzetesekről
50. A Vita consecrata Szinódus utáni apostoli buzdítás már megmutatta, milyen jelentős az Istennek szentelt élet a püspök szolgálatában. Erre hivatkozva a Szinódusi atyák emlékeztettek rá, hogy a közösség-egyházban a püspöknek becsülnie és támogatnia kell az Istennek szentelt élet sajátos hivatását és küldetését, mint ami elválaszthatatlanul hozzátartozik az Egyház életéhez és életszentségéhez.[196] Az Istennek szentelt életnek a részegyházban is példaértékű a jelenléte és karizmatikus a küldetése. Ezért a püspök gondosan vizsgálja ki, hogy az egyházmegyében élt szerzetesek között nem voltak-e hősies erényűek, s ha alkalmasnak látja, indítsa el a szenttéavatási eljárásukat.

A szerzetesség minden formája iránti érdeklődésen belül – ami a bátorításban és a felügyeletben nyilvánul meg – a püspök megkülönböztetett helyet tartson fenn a szemlélődő életnek. A szerzetesek viszont szívesen fogadják a püspök lelkipásztori intézkedéseit, teljes közösségre törekedve annak a részegyháznak életével és küldetésével, melynek területén élnek. A püspök felelős ugyanis az apostoli tevékenységért az egyházmegyében: vele kell együttműködniük a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, úgy, hogy jelenlétük és szolgálatuk gazdagítsa az egyházi közösséget. Ennek érdekében meg kell tartani a Mutuae relationes és a hatályos jog rendelkezéseit.

Külön figyelmet kell fordítani az egyházmegyei jogú intézményekre, főként azokra, amelyek komoly nehézségekkel küzdenek: a püspöknek külön és atyai gondja legyen rájuk. Az egyházmegyéje területén alakult új intézmények jóváhagyása során úgy járjon el, ahogyan azt a Vita consecrata apostoli buzdítás és a Szentszék illetékes dikasztériumainak eligazításai és előírásai mondják.[197]

A laikus hívek a püspök lelkipásztori gondoskodásában
51. A laikus hívőkben, akik Isten népének többségét alkotják, meg kell mutatkoznia a kereszténység missziós erejének. Ehhez azonban szükségük van püspökeik támogatására, bátorítására és segítségére, akik vezetik őket, hogy a keresztség és a bérmálás kegyelméből fakadóan sajátos világi jellegüknek megfelelően bontakozzék ki apostolkodásuk. Ezért támogatni kell a sajátos képzés különféle formáit, amelyek alkalmassá teszik őket arra, hogy felelősséget vállalhassanak az Egyház életében az egyházmegyei és plébániai szervezetekben, s a liturgiával, a katekézissel, a katolikus iskolákban folyó tanítással kapcsolatos szolgálatokban.

Mindenekelőtt a laikusokra tartozik – s ebben az irányban kell bátorítani őket – a kultúrák evangelizálása, az evangélium bevitele a család, a munka, a tömegtájékoztató eszközök, a sport, a szabadidő világába, a társadalmi rend, a nemzeti és nemzetközi közélet szellemiségébe. Mivel ugyanis a világban élnek, nagy hatással lehetnek a környezetükre, sok-sok férfi és nő előtt föltárva a remény távlatait és horizontjait. Másrészt, mivel hivatásválasztásuk szerint a mulandó dolgokkal foglalkoznak, arra hivatottak, hogy sajátos világi jellegüknek megfelelően adjanak számot a reményről (vö. 1Pt 3,15) munkaterületükön úgy, hogy a szívükben hordozzák „az új föld várását”.[198] A püspökök álljanak közel a laikus hívőkhöz, akik a világ bonyolult problémái közepette különösen ki vannak téve a háborgatásoknak és a szenvedésnek, és segítsék őket, hogy erős reményű keresztények legyenek, akik bizonyosak abban, hogy az Úr mindig ott van gyermekei mellett.

Figyelembe kell venni a társulásos laikus apostolkodásnak mind a hagyományos, mind az újonnan keletkezett formáit. Mindezek a társulások gazdagítják az Egyházat, de mindig szükségük van a józan megítélésre, ami épp a püspök dolga, akinek lelkipásztori küldetéséhez tartozik a különböző társulatok komplementaritásának elősegítése. Ezt teszi, amikor felügyel a fejlődésükre, a vezetők teológiai és spirituális képzésére, az új formációk beépülésére az egyházmegyei és plébániai közösségbe, amitől nem szakadhatnak el.[199] A püspök keresse a módját annak is, hogy a laikus társulások támogassák a hivatásgondozást az egyházmegyében, bátorítsanak mindenféle – különösen a papi, szerzetesi és missziós – hivatás elfogadására.[200]

A püspök törődése a családokkal
52. A Szinódusi atyák közül sokan emeltek szót a család mellett, amit joggal nevezünk „családi egyháznak”, az Úr Jézusba vetett remény otthonának, az élet szentélyének. A házasság szentségére alapuló család elsődleges fontosságú közösség, mert benne élik meg a házastársak is, a gyermekek is sajátos hivatásukat, és tökéletesednek a szeretetben. A keresztény család – hangsúlyozta a Szinódus – apostoli, a misszióra nyitott közösség.[201]

A püspök feladata oda hatni, hogy a polgári társadalomban igazságos politikai és gazdasági döntésekkel támogassák és védjék a házasság értékeit. A keresztény közösségen belül szorgalmazza a jegyesek fölkészítését a házasságra, a fiatal házasokkal való törődést, a családi lelkipásztorkodást és a nehéz helyzetben lévő családokat segítő családi csoportok képzését. A házaspárokhoz és gyermekeikhez közel álló püspök egyházmegyei szintű kezdeményezéseivel is biztonságos támaszt jelent számukra.

A család nevelői feladatait szemügyre véve a Szinódusi atyák egyhangúlag elismerték a katolikus iskolák értékét az új nemzedékek integrális nevelése, a hit inkulturációja és a különböző kultúrák közötti dialógus tekintetében. Ezért a püspöknek támogatnia és minősítenie kell a katolikus iskolák munkáját, elő kell segíteni az új iskolák alapítását, s amennyiben rajta áll, szorgalmaznia kell, hogy a civil intézmények valóban biztosítsák a tanítás szabadságát az országon belül.[202]

A fiatalok elsőbbsége a lelkipásztori munkában a jövő szempontjából
53. A püspök, a keresztény közösség pásztora és atyja külön gondot fordítson a fiatalok evangelizálására és lelki gondozására. A remény szolgálata csak úgy lehetséges, ha azokkal – éppen a fiatalokkal – együtt építi a jövőt, akikre rá van bízva. Mint „a hajnali őrszemek” figyelik a fiatalok egy új világ hajnalhasadását. Az Ifjúság Világnapjának – amit a püspökök szívesen támogatnak – tapasztalatai mutatják, hogy a fiatalok milyen sokan készek elköteleződni az Egyházban és a világban, ha hiteles felelősségvállalást és integrális keresztény képzést ajánlanak föl nekik.

Ebben az összefüggésben a Szinódusi atyák gondolatát tolmácsolva fordulok különleges fölhívással a gyermekek, fiúk és leányok nevelésével és oktatásával foglalkozó szerzetes intézményekhez, hogy el ne veszítsék bátorságukat a jelen nehézségek láttán, és abba ne hagyják jótékony munkájukat, hanem egyre nagyobb erőfeszítéseket tegyenek az eredményességért.[203]

A lelkipásztorok és nevelők személyes kapcsolatokban serkentsék a fiatalokat, hogy növekedjenek a szeretetben, nagylelkű életre neveljék őket, legyenek készek mások, főként a rászorulók és betegek szolgálatára. Így könnyebb lesz beszélni nekik a többi keresztény erényről, főként a tisztaságról is. Ezen az úton megérhetik, hogy az élet akkor „szép”, ha Jézus példájára elajándékozzák. Ezután felelős és végleges döntéseket tudnak majd hozni akár a házasság, akár a papság vagy a szerzetesség irányában.

A hivatásgondozás
54. Perdöntő a tágabb értelemben vett hivatáskultúra előmozdítása. Arra kell ugyanis nevelni a fiatalokat, hogy fedezzék föl: maga az élet hivatás. A püspök hívja föl a családok, a plébániai közösségek és a nevelő intézmények figyelmét, segítsék a fiataloknak fölfedezni, mi Isten terve az életükkel és fogadják el az életszentségre szóló meghívást, amit Isten mindenkihez intéz.[204]

Ezért nagyon fontos az egész lelkipásztori tevékenység hivatás-dimenziójának újjáélesztése. A püspök az ifjúsági lelkipásztorkodást és hivatás-gondozást olyan papokra és laikusokra bízza, akik képesek életük példájával és lelkesen átadni Jézus szeretetét. Az ő feladatuk, hogy baráti, személyes kapcsolatban, s ha lehet, lelkivezetéssel kísérjék a fiatalokat, segítve őket, hogy fölismerhessék az isteni hívás jeleit és erőt meríthessenek a válaszadásra a szentségek kegyelméből és az imádságos életből, ami nem más, mint Isten szavának hallgatása.

Ez néhány azon területek közül, ahol minden püspök gyakorolja kormányzói szolgálatát, és kifejezi Isten népe rábízott része iránti lelkipásztori szeretetét, ami élteti őt. E szeretet egyik jellegzetes formája a Főpap Krisztust követő együttérzés, aki tudott együttérző lenni az emberi törékenységgel, mert ő maga is hozzánk hasonlóan mindenben próbára tétetett, de bűnt nem követett el (vö. Zsid 4,15). Ez az együttérzés mindig társul a felelősséggel, amit a püspök Isten és az Egyház színe előtt magára vállalt. Így teljesíti az ígéreteket és feladatokat, melyeket szentelése napján vállalt, amikor szabad beleegyezését adta az Egyház elvárásaihoz, hogy atyai szeretettel vállalja el Isten szent népe gondozását és vezesse azt az üdvösség útján; hogy mindig elfogadó és irgalmas legyen az Úr nevében a szegények, a betegek és mindazok iránt, akik bátorításra és segítségre szorulnak, s induljon el megkeresni az elveszett bárányokat is, hogy hazavigye őket Krisztus aklába.[205]

HATODIK FEJEZET
Az egyházak közösségében

„Az összes egyházak gondja” (2Kor 11,28)
55. A korintusi keresztényeknek írva a második levelét, Pál apostol fölidézi mindazt, amit az evangéliumért elszenvedett: „Sokszor voltam vándorúton, veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt, veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek között. Fáradoztam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját.” (2Kor 11,26–28.)

A végkövetkeztetés, ahová eljut, egy szenvedélyes kérdés: „Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?” (11,29). Ugyanez a kérdés hangzik el minden püspök lelkiismerete felé, amennyiben a püspöki kollégium tagja.

Kifejezetten erre emlékeztet a II. Vatikáni Zsinat, amikor tanítja, hogy minden püspök, amennyiben a püspöki kollégium tagja és az apostolok törvényes utóda, Krisztus alapítása és parancsa szerint köteles kiterjeszteni gondoskodását az egész Egyházra.

Minden püspök tartozik ugyanis erősíteni és megvédeni a hit egységét és az egész Egyház közös fegyelmét; nevelni a híveket Krisztus egész misztikus testének szeretetére, külön is gondolva a szegény, szenvedő és az igazságért üldözött tagokra (vö. Mt 5,10); végül támogatni az Egyház közös ügyeit, főleg pedig azt a célkitűzést, hogy a hit növekedjék és a teljes igazság fénye minden embernek fölragyogjon. De kétségtelen, ha jól vezetik saját Egyházukat mint az egyetemes Egyház egy részét, nagyban szolgálják az egész misztikus test javát, mely a részegyházak teste is.[206]

Így adódik, hogy minden püspök egyidejűleg van kapcsolatban a saját részegyházával és az egyetemes Egyházzal. Ugyanis ugyanaz a püspök, aki az egység látható elve és alapja a saját részegyházában, a részegyháza és az egyetemes Egyház közötti egyházi közösség látható összekötője is. Azért az összes püspökök szerte a világon, szétszórtan székhelyükön élve, de mindig őrizve a hierarchikus közösséget a püspöki kollégium fejével és magával a kollégiummal, megvalósítják és kifejezik az Egyház katolicitását, s ugyanakkor megadják a saját részegyházuknak a katolikus jelleget. Így minden püspök mintegy összekötő kapocs saját részegyháza és az egyetemes Egyház között, és látható tanúja Krisztus egyetlen Egyháza jelenlétének a saját részegyházában. Az egyházak közösségében tehát a püspök megjeleníti a saját részegyházát és benne az egyházak közösségét. A püspöki szolgálat révén ugyanis a részegyházak részesülnek az Egy-Szent teljességében, s közben ez, épp az ő szolgálatuk révén, megjelenik minden részegyházban.[207]

A püspöki szolgálat egyetemes dimenziója akkor valósul és nyilvánul meg teljesen, amikor az összes püspök, hierarchikus közösségben a római pápával, kollégiumként jár el. Ünnepélyes összejövetelük egyetemes zsinaton vagy a világon szétszórtan, de mindig hierarchikus közösségben a római pápával együtt, az apostolok kollégiumának folytatását jelenti.[208] Azonban más formákban is együttműködnek az összes püspökök egymás közt is, a római pápával is az egész Egyház javára, elsősorban azért, hogy az evangéliumot az egész földkerekségen hirdessék, és szembe tudjanak nézni a részegyházakat gyötrő problémákkal. Ugyanakkor Péter utóda szolgálatának gyakorlása az egész Egyház és minden részegyház javára, mint ahogy a püspöki kollégium tevékenysége is, hatékony segítség ahhoz, hogy az egyes megyéspüspökök gondjaira bízott részegyházakban megmaradjon a hit egysége és az egész Egyház közös fegyelme. Péter székében a püspökök egyenként is, kollégiumként is, a közösség és a hit egységének örök és látható elvét és alapját találják meg.[209]

A megyéspüspök és a legfelsőbb tekintély
56. A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy „a püspököket mint az apostolok utódait a rájuk bízott egyházmegyékben eleve megilleti mindaz a rendes, saját és közvetlen hatalom, ami pásztori tisztségük gyakorlásához szükséges; megmarad azonban mindig és mindenben az a hatalom, amellyel a római pápa hivatalánál fogva rendelkezik, tudniillik, hogy egyes ügyeket fönntartson magának vagy más tekintélynek.”[210]

A Szinódusi aulában néhányan föltették a kérdést, hogy nem lehetne-e a püspök és a legfelső tekintély közti kapcsolatot a szubszidiaritás elvének fényénél vizsgálni, különösen a püspök és a Római Kúria kapcsolatai esetében, kérve, hogy e kapcsolatok a kommunió-egyházfogalom szellemében kinek-kinek illetékessége tiszteletben tartásával történjenek, azaz nagyobb decentralizálás valósuljon meg. Azt is kérték, hogy tanulmányozzák ezen elv alkalmazásának lehetőségét az Egyház életére, érintetlenül hagyva minden esetben azt a tényt, hogy a püspöki tekintély gyakorlásának alapelve az egyes püspökök hierarchikus közössége a római pápával és püspöki kollégiummal.

Mint tudjuk, a szubszidiaritás elvét tiszteletreméltó elődöm, XI. Pius pápa a polgári társadalom számára fogalmazta meg.[211] A II. Vatikáni Zsinat soha nem használta a „szubszidiaritás” kifejezést, de bátorított az Egyház szervei közötti kölcsönös megosztásra, s ezzel egy új reflexiót indított el a püspökség teológiájában, mely már termi gyümölcseit a kollegialitás elvének gyakorlati alkalmazásaiban az egyházi közösség javára. A Szinódusi atyák azonban úgy látták, hogy a szubszidiaritás fogalma, legalábbis a püspöki tekintély gyakorlása szempontjából nem egyértelmű, és sürgették a püspöki tekintély természetének teológiai elmélyítését a kommunió elvének fényénél.[212]

A Szinódusi Gyűlésen többször volt szó a kommunió elvéről.[213] Egy olyan szerves közösségről van szó, melynek képe Krisztus teste, amiről Pál apostol beszél, amikor az egyetlen test különböző tagjai közötti kölcsönös segítés és komplementaritás tetteit hangsúlyozza (vö. 1Kor 12,12–31).

Ahhoz azonban, hogy a kommunió elvére hivatkozás korrekt és hatásos lehessen, néhány szempontot föltétlenül figyelembe kell venni. Mindenekelőtt azt az tényt, hogy részegyházában a megyéspüspök birtokolja azt a rendes, saját és közvetlen hatalmat, amire szüksége van lelkipásztori szolgálata végzéséhez. Ezért megilleti őt e tekintély autonóm gyakorlásának saját területe, amit az egyetemes törvényhozás elismer és tiszteletben tart.[214] Másrészt a püspöki hatalom együtt létezik a római pápa legfőbb hatalmával, ami szintén rendes és közvetlen püspöki hatalom az összes egyházak és csoportjaik, az összes lelkipásztorok és hívek fölött.[215]

A második szilárd pont, amit figyelembe kell venni: az Egyház egysége a püspökség egységében gyökerezik, melynek, hogy egy lehessen, szüksége van arra, hogy a kollégiumnak feje legyen. Hasonlóképpen az Egyháznak ahhoz, hogy egy lehessen, szüksége van az egyházak fejére, a Római Egyházra, melynek püspöke, Péter utóda, a kollégium feje.[216] Ahhoz tehát, hogy „minden részegyház teljes értelemben egyház lehessen, azaz az egyetemes Egyház rész-jelenléte legyen – annak minden lényeges összetevőjével –, tehát az egyetemes Egyház képmása lehessen, jelen kell lennie benne minden lényeges összetevőnek (...) Az Egyház legfőbb tekintélyének, Róma püspökének primátusa és a püspöki kollégium az egyetemes Egyház sajátos elemei, melyek »nem a részegyházakból erednek«, mindazonáltal a részegyházak lényegéhez tartoznak. (...) Az a tény, hogy Péter utódának szolgálata hozzátartozik minden részegyház lényegéhez, a részegyházak és az egyetemes Egyház kölcsönös lényegi összetartozásának szükségszerű kifejezése.”[217]

Krisztus Egyháza a maga katolicitásával teljesen megvalósul minden részegyházban, s megkapja mindazokat a természetes és természetfölötti eszközöket a küldetés teljesítéséhez, melyet Isten bízott az Egyházra, hogy hajtsa végre a világban. Ezek közé tartozik a püspök rendes, saját és közvetlen hatalma is, ami szükséges lelkipásztori szolgálatának (munus pastorale) végzéséhez, gyakorlása azonban alá van rendelve az egyetemes törvényeknek és a jog, a Pápa vagy más egyházi hatóság által elrendelt fenntartásoknak.[218]

A püspököt egyházmegyéjében megillető saját kormányzói képesség, ami a hiteles tanítást is magában foglalja,[219] az Egyháznak ahhoz a titokzatos valóságához tartozik, aminek következtében az egyetemes Egyház minden részegyházban jelen van, és megjeleníti a legfőbb tekintélyt, tudniillik a római pápát és a püspöki kollégiumot a maguk legfőbb, teljes, rendes és közvetlen, minden lelkipásztor és hívő feletti hatalmukkal.[220]

A II. Vatikáni Zsinat tanításával összhangban állítanunk kell, hogy a tanító (munus docendi) és a kormányzó (munus regendi) tevékenységet – tehát a megfelelő tanítói és kormányzói hatalmat – a részegyházban minden egyes megyéspüspök természete szerint a kollégium fejével és magával a kollégiummal hierarchikus egységben gyakorolja.[221] Ez nem gyengíti, hanem épp ellenkezőleg, erősíti a püspöki tekintélyt, amennyiben a hierarchikus közösség kötelékei, melyek a püspököket az Apostoli Székhez kapcsolják, összhangot követelnek a megyéspüspök és a legfőbb tekintély felelőssége között, ami magának az Egyháznak a természetéből következik. Ugyanaz az isteni jog szabja meg mindkettő gyakorlásának a határait. Ezért a püspöki hatalmat „nem oltja ki a legfőbb és egyetemes hatalom, épp ellenkezőleg, helybenhagyja, erősíti és igényli, miközben a Szentlélek csorbítatlanul megőrzi azt a kormányzati formát, melyet Krisztus Urunk alapított meg Egyházában”.[222] Szépen fejezte ezt ki VI. Pál pápa, amikor a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának megnyitásakor ezeket mondta: „Miként nektek, Püspöktestvéreim, hogy szerte a világban fenntartsátok és megjelenítsétek az Egyház igaz katolicitását, szükségetek van egy központra, egy egységesítő elvre a hitben és a közösségben, amit épp Péter katedrájában találtok meg; úgy van szükségünk nekünk rátok, hogy közel legyetek hozzánk, annak érdekében, hogy egyre inkább megmutassátok az Apostoli Széknek a maga kiválóságát, emberi és történelmi valóságát, sőt a hitével való összhangot, példát adjatok kötelességeinek teljesítésére és bátorítsátok szorongatásai közepette.[223]

A közösség valósága, ami minden egyházközi kapcsolat alapja[224] s ami kiderült a Szinódusi megbeszéléseken is, kölcsönös kapcsolatokat jelent a római pápa és a püspökök között. Ugyanis, ha egyrészt a püspöknek, hogy teljességében megtegye a maga feladatát és megalapozza a maga egyháza katolicitását, saját kormányzói hatalmát (munus regendi) a római pápával és a püspöki kollégiummal hierarchikus közösségben kell gyakorolnia, akkor másrészt a római pápa, a kollégium feje, az Egyház legfőbb pásztori szolgálatának végzésében (munus supremi Ecclesiae pastoris) mindig a többi püspökkel közösségben, sőt az egész Egyházzal együtt jár el.[225] Tehát az egyházi közösségben miként a püspök nincs egyedül, hanem folyamatosan kapcsolódik a kollégiumhoz, annak fejéhez és támogatást nyer tőlük; úgy a római pápa sincs egyedül, hanem mindig kapcsolatban áll a püspökökkel és támogatást kap tőlük. Ez másik magyarázata annak, hogy a római pápa legfőbb hatalma miért nem semmisíti meg, hanem megerősíti, bátorítja és megkívánja saját részegyházában a püspök rendes, saját és közvetlen hatalmát.

Az »ad limina Apostolorum« látogatások
57. A püspökök és Péter katedrája közti közösség megnyilvánulása és eszköze az ad limina Apostolorum látogatások.[226] E látogatásnak 3 fő mozzanata van, s mindegyiknek megvan a maga jelentése.[227] Mindenekelőtt az apostolfejedelmek, Szent Péter és Pál sírjához való zarándoklás jelzi a kapcsolatot azzal az egyetlen hittel, amelyért ők vérüket ontották Rómában.

Ehhez kapcsolódik a Péter utódával való találkozás. Az ad limina látogatás alkalmával ugyanis a püspökök összegyűlnek köréje, és a katolicitás elve szerint megvalósítják mindazoknak a javaknak a kölcsönös cseréjét, amelyek a Szentlélek működése folytán jelen vannak – mind részegyházi, mind helyi, mind egyetemes egyházi szinten – az Egyházban.[228] Ami ilyenkor megvalósul, nem egyszerűen kölcsönös informálódás, hanem mindenek előtt a kollegialitás állítása és megerősödése (collegialis confirmatio) az Egyház testében, ami által egység van a különbözőségben, a „perichorészisz” bizonyos formája jön létre az egyetemes Egyház és a részegyházak között, amit a szívből a végtagok felé és onnan vissza a szívbe áramló vérhez lehet hasonlítani.[229] A Krisztusból fakadó éltető nedv egyesíti az összes részeket, amint a szőlő nedve árad a szőlővesszők felé (vö. Jn 15,5). Ez válik nyilvánvalóvá különösen akkor, amikor a püspökök a pápával koncelebrálják az Eucharisztiát. Ugyanis minden szentmisét a saját püspökkel, a római pápával és a püspöki kollégiummal közösségben, s általuk a részegyház és az egyetemes Egyház híveivel mutatunk be, úgy, hogy az egyetemes Egyház jelen van a részegyházban, és ez a többi részegyházzal együtt beleszövődik az egyetemes Egyház közösségébe.

Az első századoktól kezdve a közösségre hivatkozás végén Róma Egyháza állt, ahol Péter és Pál adta életét tanúságul a hit mellett. Kiemelkedő helyzete miatt ugyanis a római egyházzal kell összhangban lennie minden egyháznak, mert ez az apostolok által ránk hagyományozott hit épségének a végső biztosítéka.[230] A római egyházé az elsőség a szeretet egyetemes közösségében[231] ő a törvényes sokféleség biztosítéka, s ugyanakkor éberen ügyel arra, hogy a részletek ne ártsanak az egységnek, hanem megőrizzék azt.[232] Mindez szükségessé teszi, hogy a különféle egyházak közösségben legyenek a római egyházzal, hogy valamennyien megmaradjanak az apostoli hagyomány épségében és a kánonjogi fegyelem egységében a hit, a szentségek és az életszentség konkrét útjának megőrzése érdekében. Az egyházak e közösségét fejezi ki az egyes püspökök és a római pápa közti hierarchikus közösség.[233] Az összes püspököknek a Péterrel és a Péter fősége alatti (cum Petro et sub Petro) szeretetben megvalósított közösségéből fakad a kötelesség, hogy valamennyien működjenek együtt Péter utódával az egész Egyház, s ezzel minden egyes részegyház javára. Az apostoli ad limina látogatás éppen ezt célozza.

Az ad limina látogatás harmadik mozzanata a Római Kúria dikasztériumainak vezetőivel való találkozás. A velük való tárgyalások során a püspököknek módja van közvetlenül belelátni az egyes dikasztériumok illetékességi körébe tartozó problémákba, s így megismerik a közös lelkipásztori gondok különféle szempontjait. Ezzel kapcsolatban a Szinódusi atyák kérték, hogy a kölcsönös megismerés és bizalom jegyében legyen gyakoribb kapcsolat az egyes püspökök vagy a püspöki konferenciák és a Római Kúria dikasztériumai között,[234] hogy e dikasztériumok közvetlenül informálódva az egyházak konkrét problémáiról, jobban végezhessék egyetemes szolgálatukat.

Kétségtelen, hogy az ad limina látogatások az egyházmegyék állapotáról öt évenként adott beszámolókkal együtt[235] hatékony eszközök a kölcsönös megismerésre, ami a püspökök és a római pápa közti közösségnek természetes igénye. A püspökök római látogatása alkalmat adhat arra, hogy egyrészt siettessék a dikasztériumokhoz beadott kéréseik válaszait, másrészt elmondhassák óhajaikat – egyéni vagy közös tanácskozásokon – az általános érvényű dokumentumokkal kapcsolatban; ugyanakkor a jelenlévő püspökök tájékoztatást kaphatnak a Szentszék készülő dokumentumairól, melyeket az Egyház egészéhez vagy éppen az ő részegyházukhoz fog intézni.

A Püspöki Szinódus
58. Immár gyakorivá vált tapasztalat szerint a Püspöki Szinódus minden általános gyűlése – ami bizonyos értelemben a püspökség kifejeződése – különös módon is megmutatja a püspököket a római pápával és a püspököket egymással egyesítő közösségi szellemet, azáltal, hogy lehetővé teszi a Szentlélek vezetése alatt elmélyült, egyházias ítélet meghozatalát az Egyház életét megterhelő problémákról.[236]

Mint tudjuk, a II. Vatikáni Zsinat idejében merült föl az igény, hogy a püspököknek jobban kellene segíteniük a római pápát hivatalának gyakorlásában. Ezen megfontolással hozta létre boldogemlékű elődöm, VI. Pál pápa a Püspöki Szinódust,[237] érintetlenül hagyva azt a segítséget, amit a Bíborosi Kollégium addig is nyújtott a pápának. Az új szerv révén hatékonyabban lehetett kifejezni a püspökök kollegiális érzését és gondoskodását az egész Egyház javára.

Az elmúlt évek megmutatták, hogy a hit és szeretet egységében hogyan tudják hatékonyan segíteni a püspökök a római pápát apostoli szolgálata végzésében, akár a hit és erkölcs őrzésében, akár az egyházi fegyelem megtartásában. A részegyházakra vonatkozó ismeretek cseréje ugyanis – mivel doktrinális kérdésekben is támogatja a vélemények összecsiszolását –, a közösség megerősítésének hatásos módja.[238]

A Püspöki Szinódus minden általános gyűlése mély egyházi tapasztalatot nyújt, akkor is, ha lebonyolítása mindig tökéletesíthető.[239] A Szinódusra összegyűlt püspökök elsősorban saját egyházaikat képviselik, de hozzák magukkal az őket küldő püspöki konferenciák véleményét is. Ezért az Egyház hierarchikus testét jelenítik meg, s bizonyos módon a keresztény népet is, melynek pásztorai.

A Szinódus olyan esemény, amelyen nyilvánvalóvá válik, hogy Péter utóda feladatának végzése közben mindig közösségben van a többi püspökkel és az egész Egyházzal.[240] „A Püspöki Szinódus feladata – mondja a Kánonjogi Kódex – a tárgyalásra kerülő kérdéseket megvitatni és kívánságokat kifejezni, nem pedig a kérdéseket eldönteni és róluk határozatot hozni, hacsak a pápa bizonyos esetekben nem ruházta föl döntési hatalommal; ilyen esetben a pápa joga, hogy a Szinódus döntéseit jóváhagyja.”[241] Az a tény, hogy a Szinódusnak rendes körülmények között csak tanácsadó szerepe van, nem csökkenti a jelentőségét. Az Egyházban ugyanis minden kollegiális – akár tanácskozó, akár döntés-előkészítő – szerv célja mindig az igazság vagy az Egyház javának keresése. Amikor azonban a hit igazolásáról van szó, az Egyház egyetértése (consensus Ecclesiae) nem a szavazatok számlálásából adódik, hanem a Szentlélek – Krisztus egyetlen Egyháza Lelke – működésének gyümölcse.

Éppen azért, mert a Szinódus az igazság és az Egyház szolgálatában áll – az egész püspökség igaz társfelelősségének megnyilvánulásaként Fejével egységben az Egyház javára –, azzal, hogy tanácsadó vagy döntést előkészítő (consultativ vagy deliberativ) véleményt ad, a püspökök a Szinódus többi tagjaival együtt kifejezik részvételüket az egyetemes Egyház kormányzásában. Miként tiszteletreméltó emlékű elődöm, VI. Pál pápa, én is gyakran merítettem a Szinódusi atyák véleményének és javaslatainak kincstárából, s használtam föl olyan dokumentumok kidolgozásánál, amelyek Szinódusok eredményét összegezték; ezért is láttam el őket a „Szinódus utáni” minősítéssel.

A püspökök és egyházak közössége helyi szinten
59. Az egyetemes Egyházzal való kapcsolaton túlmenően sok formában mutatkozhat és mutatkozik is a püspöki közösség, s ezáltal az összes nővér egyházakkal való törődés. A püspökök közti kapcsolatok azonban messze fölülmúlják az intézményes találkozásokat. A rájuk bízott szolgálat kollegiális dimenziójának eleven tudata serkentse őket – elsősorban az egyháztartományi vagy egyházi régió szintű püspöki konferencián belül – a szentségi testvériség sokféle kifejezésére, egymás kölcsönös elfogadásától és megbecsülésétől a figyelmes szereteten át a konkrét együttműködésig.

Mint már korábban megírtam, „a II. Vatikáni Zsinat óta sok minden történt a Római Kúria reformja, a Szinódusok szervezése, a püspöki konferenciák működése ügyében is. De még ezentúl is sokat kell tennünk annak érdekében, hogy mind jobban megmutatkozzanak azok a lehetőségek, melyek e közösségalkotó eszközökben rejlenek. Ez manapság különösképpen szükséges ahhoz, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk válaszolni a problémákra, melyekkel az Egyháznak korunk gyors változásai közepette számolnia kell.”[242] Az új évezredben valamennyiünknek a korábbiaknál jobban kell törődnünk azoknak a helyzeteknek és eszközöknek az értékelésével és kibontakoztatásával, amelyek elősegítik és biztosítják a püspökök és az egyházak közötti közösséget.

A püspöknek minden cselekménye, amivel saját lelkipásztori szolgálatát végzi, mindig a kollégiumon belül végrehajtott tett. Akár az igehirdetés, akár a kormányzás a saját részegyházában, akár a püspöktestvéreivel együtt hozott döntések a tartományi vagy regionális püspöki konferenciához tartozó részegyházak kérdéseiben, mindig a kollégiumon belüli cselekmények, mert a többi püspökökkel és a kollégium fejével közösségben történnek a saját lelkipásztori felelősség tudatában. És mindez már nem egyszerű emberi egyetértés, hanem a többi egyházakkal való törődés alapján történik, amely törődés abból fakad, hogy minden egyes püspök egy kollégium, egy test tagjává vált. Ugyanis minden püspök egyszerre felelős, még ha különböző módokon is, a saját részegyházáért, a szomszédos nővér egyházakért és az egyetemes Egyházért.

Éppen ezért a Szinódusi atyák helyesen hangsúlyozták, hogy „a püspöki közösségben élve az egyes püspökök sajátjuknak érzik püspöktestvéreik nehézségeit és szenvedéseit. Hogy ez a püspöki közösség egyre erősödjön, az egyes püspökök és az egyes püspöki konferenciák gondosan mérlegeljék a lehetőségeket, hogyan segíthetnek a szegényebb egyházaknak.”[243] A szegénység jelentheti a súlyos pap- és a munkatárs-hiányt, de az anyagi eszközök hiányát is. Mindkét szegénységnek az evangélium hirdetése látja kárát. Emiatt, annak folytatásaként, amit már a II. Vatikáni Zsinat sürgetett,[244] teszem magamévá a Szinódusi atyák gondolatát, akik határozottan óhajtották, hogy ápoljuk a testvéri szolidaritás – tapasztalatcserében, személyek átadásában és anyagi segítségnyújtásban megnyilvánuló – kapcsolatait a régen evangelizált és a „fiatal egyházak” között, „ikerpárok” létrehozásával is. Ez ugyanis megerősíti az Egyházat mint „Isten családját”, amelyben az erősebbek támogatják a gyengébbeket mindenki javára.[245]

Így valósul meg az egyházak közösségében a püspökök közössége, ami a szeretetteljes figyelemben is kifejeződik azon püspökök iránt, akik sajátos helyi körülményeik miatt – gyakran a híveikkel együtt – másoknál többet szenvedtek és sajnos szenvednek ma is.

Különleges figyelmet érdemel a püspökök egy újabb csoportja, akiknek száma egyre nő, tudniillik a nyugalomba vonult püspököké. A 10. Általános rendes Gyűlés befejezésének szentmiséjében a Szinódusi atyákkal együtt többször gondoltam rájuk. Az egész Egyház nagy tisztelettel van e testvéreim iránt, akik fontos tagjai maradnak a püspöki kollégiumnak, és hálás nekik lelkipásztori szolgálatukért, amit elvégeztek és végeznek ma is, a közösség rendelkezésére bocsátva bölcsességüket és tapasztalataikat. Az illetékes tekintély el ne mulassza személyes spirituális javaik értékelését, aminek fontos része az általuk vezetett egyházak történelmi emlékezete. Mindent meg kell tenni nyugodt szellemi és anyagi körülményeik biztosítására az általuk racionálisan igényelt emberi környezetben. Keresni kell annak lehetőségét is, hogy hozzáértésüket továbbra is hasznosíthassák a püspöki konferenciák szerveiben.[246]

A keleti katolikus Egyházak
60. A püspökök és az egyházak közösségének távlatában a Szinódusi atyák különös figyelmet fordítottak a keleti katolikus Egyházakra. Ismételten visszatértek hagyományaik tiszteletreméltó, ősi értékeihez, melyek élő és a latin Egyházéhoz hasonló formákban megnyilvánuló kincstárat alkotnak. A latin és keleti egyházak együtt jobban meg tudják világítani Isten szent népe katolikus egységét.[247]

Továbbá kétségtelen, hogy a keleti katolikus egyházaknak, spirituális, történelmi, teológiai, liturgikus és egyházfegyelmi rokonságuk miatt az ortodox egyházakkal és a többi keleti egyházzal, melyek még nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, különleges jogcímük van a keresztények, főként a keletiek egységének előmozdítására. A többi egyházakhoz hasonlóan imádsággal és példás keresztény élettel kell ezt tenniük; ezen túlmenően különleges hozományként hozzá kell tenniük vallásos hűségüket régi keleti hagyományaikhoz.[248]

A patriarkális Egyházak és Szinódusaik
61. A keleti katolikus Egyházak saját intézményei közül kiemelkednek a patriarkális egyházak. Az egyházaknak olyan csoportosulásai, amelyek – mint a II. Vatikáni Zsinat tanítja[249] – az isteni gondviselés terve szerint idők folyamán szerves fejlődéssel jöttek létre, saját egyházfegyelmük és liturgikus szokásaik vannak, közös teológiai és spirituális hagyománnyal, de őrzik az egyetemes Egyház isteni alapításának és hitének egységét. Különleges méltóságuk abból fakad, hogy a hit anyjaként más egyházakat hoztak létre, melyek mintegy a leányaik, ezért mind a mai napig a szentségi életben s a jogok és kötelességek kölcsönös tiszteletben tartásában szorosabban kötődnek hozzá.

Ez a patriarkátusi intézmény nagyon régi az Egyházban. Már az első Niceai Zsinaton megmutatkozott, az első egyetemes zsinatok elismerték, s mindmáig a kormányzás hagyományos formája a keleti egyházakban.[250] Eredete és különös szervezete egyházi jellegű. Éppen ezért fejezte ki a II. Vatikáni Zsinat az óhajt, hogy „ahol szükséges, állítsanak föl új patriarkátusokat, melyeknek alapítási joga az egyetemes zsinatnak vagy a római pápának van fönntartva”.[251] Mindazok, akiknek a keleti egyházakban a püspökök vagy az egyházmegyék fölötti hatalma van – mint a pátriárkák és a patriarkális egyházak Püspöki Szinódusai –, Péter utódának az egész Egyház fölötti legfőbb hatalmában részesednek, és e hatalmukat nemcsak a római Pápa primátusának,[252] hanem az egyes püspökök hivatalának tiszteletben tartásával is gyakorolják, anélkül, hogy beavatkoznának illetékességi köreikbe és korlátoznák saját jogköreik szabad gyakorlását.

Egy patriarkális egyház püspökei és a pátriárka – aki a maga részéről pátriárkai eparchiájának püspöke – kapcsolatai már az ősi Apostoli Kánonokban meghatározott alapokon fejlődnek: „Minden nemzet püspökeinek tudnia kell, ki az első közülük. Fejüknek tekintsék és semmi fontosabb dolgot ne tegyenek beleegyezése nélkül; mindenki csak azzal foglalkozzék, ami a hatáskörébe tartozik, és csak a saját földrajzi területén; de ő se tegyen semmit a többiek beleegyezése nélkül; így összhang fog uralkodni és megdicsőül Isten Krisztus által a Szentlélekben.”[253] Ez a kánon a Szinódusi gyakorlatot fejezi ki a keleti egyházakban, ugyanakkor megadja a teológiai alapot és a doxológiai tartalmat, mert világosan kimondja, hogy a püspökök szinodális eljárása megdicsőíti a háromszemélyű egy Istent.

A patriarkális egyházak Szinódusaiban tehát föl kell ismernünk a püspöki szolgálat kollegiális dimenziójának hatékony megvalósulását. Az összes törvényesen fölszentelt püspök részt vesz patriarkális egyházának Szinódusán mint Isten népe egy részének pásztorai. Mindazonáltal az első, a pátriárka szerepét úgy ismerik el, mint a kollegiális eljárás lényeges elemét. Nincs ugyanis semmiféle kollegiális cselekmény egy „első” elismerése nélkül. A Szinódusi struktúra nem rombolja le, nem is csorbítja egy-egy püspök törvényes autonómiáját a saját egyháza kormányzásában; hanem erősíti a püspökök kollegiális érzését, mert együtt felelősek a patriarkátus területén lévő egyházakért.

A pátriárkai Szinódusnak valóságos kormányzó hatalma van. E Szinódus választja ugyanis a pátriárkát és a püspököket a pátriárkai egyház területén különféle hivatalokra, továbbá a püspökjelölteket a patriarkális egyház határain kívüli hivatalokra, és terjeszti elő kinevezésre a római pápának.[254] Azon túl, hogy a Szinódus a pátriárka jogkörébe eső meghatározott cselekmények érvényességéhez szükséges beleegyezést vagy véleményt nyilvánít, törvényeket is hoz, melyek a patriarkális egyház határain belül – a liturgikus rendelkezései pedig azon kívül is – érvényesek.[255] Emellett a pátriárkai Szinódus, tiszteletben tartva az Apostoli Szentszék illetékességét, a patriarkális egyház határain belül legfelső bíróság is.[256] A legfontosabb ügyek intézéséhez, különösen az apostolkodás formáinak és módjainak, valamint az egyházfegyelem megváltoztatásához a pátriárka és a pátriárkai Szinódus is igénybe veszi a pátriárkai Gyűlés tanácsait, melyet a pátriárka legalább öt évenként összehív.[257]

Az érsekségek és egyháztartományok
62. A püspökök közti közösség és az egyházak közti szolidaritás támogatásának egyik konkrét módja az egyháztartományok ősi intézményének fölélesztése, melyekben a metropolita (az érsek) a tartomány püspökei közti testvériségnek és a római pápával való közösségüknek eszköze és jele.[258] A közös lelkipásztori munkát – az egyes püspököket kínzó problémák hasonlósága miatt, s mert kis létszámuk lehetővé teszi a nagyobb és hatékonyabb figyelmet – bizonyára jobban meg lehet tervezni egy egyháztartomány püspökeinek gyűlésén, különösen egyháztartományi zsinatán.

Ahol a közjó érdekében alkalmasnak látják egyházi régiók fölállítását, hasonló feladata lehet egy régió püspökei gyűlésének vagy a plenáris zsinatoknak. Erre vonatkozóan meg kell erősítenünk azt, amit már a II. Vatikáni Zsinat mondott: „E Szent Egyetemes Zsinat óhajtja, hogy a Szinódusok és zsinatok tiszteletreméltó intézményei éledjenek újjá, hogy a kor körülményeihez alkalmazkodva megfelelőbben és eredményesebben lehessen gondoskodni az egyházakban a hit gyarapodásáról és a fegyelem megőrzéséről.”[259] Ezeken az összejöveteleken a püspökök nemcsak egymás közötti, hanem Isten népe rájuk bízott részének minden összetevőjével való közösségüket kifejezve tudnak eljárni; ezeket az „összetevőket” a zsinatokon a kánonjog normái szerinti képviselet jeleníti meg.

A részleges zsinatokon ugyanis a papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, laikusok – jóllehet csak tanácsadó – részvétele közvetlen módon kifejezi nem csak a püspökök, hanem az egyházak közötti közösséget is. A részleges zsinatokat mint ünnepélyes egyházi alkalmakat nagyon gondosan elő kell készíteni. Az előkészületbe be kell vonni a hívők minden kategóriáját úgy, hogy az őket megillető szerepet megkapják a fontosabb döntésekben, főleg azokban, amelyek a hitet érintik. A részleges zsinatok helyét azonban nem foglalhatják el a püspöki konferenciák, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat pontosan megfogalmazza, amikor azt kívánja, hogy a részleges zsinatok intézménye éledjen újjá. Viszont a püspöki konferenciák hatékony eszközök lehetnek a plenáris zsinatok előkészítésében.[260]

A püspöki konferenciák
63. Ezzel nem akarjuk elhallgatni a püspöki konferenciák fontosságát és hasznosságát, melyek a legutóbbi zsinaton megkapták intézményes alakjukat, s amit tovább pontosított a Kánonjogi Kódex és a legutóbbi Apostolos suos motu proprio.[261] Hozzájuk hasonló intézmények a keleti katolikus egyházakban a különféle sui juris egyházak vezetőinek gyűlése, melyeket a Keleti Egyház Kánonjogi Kódexe azért hozott létre, hogy „a tapasztalatok és bölcsesség eszmecseréjével és a nézetek összevetésével összefogják az erőket az egyházak közjava érdekében. Ez elősegíti az eljárások egyöntetűségét, a közös cselekvéseket, előmozdítja a vallás ügyét és segít jobban megtartani az egyházfegyelmet.”[262]

A püspökök ilyen gyűlése ma, miként a Szinódusi atyák is tapasztalták, hatékony eszköz a püspökök kollegiális szellemének kifejezésére és gyakorlati megvalósítására: ezért a továbbiakban a püspöki konferenciákat értéküknek megfelelően kell megbecsülni.[263] E konferenciák ugyanis „figyelemreméltó módon kifejlődtek, és egy ország vagy régió püspökei számára elfogadott szervvé váltak az Egyház javára folytatott eszmecserékre és együttműködésre: «ezekben az években szerte a világban konkrét, eleven és hatásos valósággá váltak». Fontosságuk abból látható, hogy hozzájárulnak a püspökök s általuk az Egyház egységéhez, és hatékony eszköznek bizonyulnak az egyházi közösség megerősítésére.”[264]

Mivel a püspöki konferenciák tagjai kizárólag a püspökök és azok, akik az egyházjogban a megyéspüspökkel egyenrangúak, bár nincsenek püspökké szentelve,[265] e konferenciák teológiai alapja – szemben a részleges zsinatokkal – közvetlenül a püspöki kormányzás kollegiális dimenziója; és csak közvetve ilyen alap az egyházak közötti közösség.

A püspöki konferencia minden esetben állandó jellegű, periodikusan ülésező szerv. Működése akkor lesz eredményes, ha segítő szerepet tölt be azon tevékenységek mellett, melyeket az egyes püspökök isteni jogon végeznek egyházaikban. Az egyes egyházakban ugyanis a megyéspüspök az Úr nevében vezeti a rábízott nyájat mint saját, rendes és közvetlen pásztora, és tevékenysége szorosan személyes, nem kollegiális, bár közösségi szellem hatja át. A részegyházak földrajzi (országos, regionális, stb.) egységenként történő csoportosulásai szintjén az őket vezető püspökök nem közösen, kollegiális cselekményekkel intézik lelkipásztori gondozásukat a püspöki kollégiumhoz hasonlóan, amely mint teológiai alany oszthatatlan.[266] Ezért egy püspöki konferencia püspökei, amikor összegyűlnek, csak bizonyos – lelkipásztori hivatalukból (munus pastorale) fakadó – tevékenységeket folytatnak közösen híveik javára a jogtól vagy az Apostoli Szentszéktől rájuk ruházott illetékesség határai között.[267]

Kétségtelen, hogy a nagyobb létszámú püspöki konferenciák, épp azért, hogy a benne részt vevő püspökök és részegyházaik szolgálatára lehessenek, bonyolult szervezetet igényelnek. Azonban minden esetben „el kell kerülni a hivatalok és a teljes ülés között dolgozó bizottságok bürokratizálódását”.[268] A püspöki konferenciák ugyanis „bizottságaikkal és hivatalaikkal a püspökök segítségére és nem a helyettesítésükre vannak rendelve”,[269] s még kevésbé arra, hogy közbeeső fórumot alkossanak a Szentszék és az egyes püspökök között. A püspöki konferenciák hatásos segítséget tudnak nyújtani az Apostoli Szentszéknek azzal, hogy véleményt nyilvánítanak az általánosabb problémákról.[270]

Emellett a püspöki konferenciák kifejezik és megvalósítják a püspököket egyesítő közösségi lelkületet, s ezen keresztül a különféle egyházak közötti közösséget, megszilárdítva közöttük, főként a szomszédos Egyházak között a szoros kapcsolatot a nagyobb jó keresésében.[271] Ez sokféleképpen történhet tanácskozások, szimpóziumok, szövetkezések által. Különösen jelentősek a püspökök kontinentális összejövetelei, de ezek soha nem rendelkeznek azzal az illetékességgel, amivel a püspöki konferenciák. Az ilyen összejövetelek nagyban hozzájárulnak a különböző országok püspöki konferenciáinak együttműködéséhez, ami a mostani „globalizációs” korszakban különösen szükséges ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni a kihívásokkal és meg tudjuk valósítani „a szolidaritás igazi globalizációját”.[272]

Az Egyház egysége és az ökumenikus dialógus
64. Az Úr Jézus imádsága a tanítványai közötti egységért (ut unum sint: Jn 17,21) minden püspök számára sürgető fölhívás egy jól meghatározott apostoli kötelességre. De lehetetlen úgy törekedni erre az egységre, mintha a mi erőfeszítéseink gyümölcse volna; az egység elsősorban a Szentháromság ajándéka az Egyháznak. Ez természetesen nem menti föl a keresztényeket a teljes elkötelezettségtől, kezdve az imádságon, annak érdekében, hogy előbbre jussanak az egység útján. Az Úr imádságaira és szándékaira, és a szétszórt gyermekek összegyűjtésére fölajánlott keresztáldozatára válaszul (vö. Jn 11,52) a katolikus Egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenikus dialógusra, amitől a világban tett tanúságtételének hatékonysága függ. Ki kell tehát tartani az igazság és szeretet dialógusának útján.

A Szinódusi atyák közül sokan fölhívták a figyelmet a különleges hivatásra, ami minden püspököt arra szólít, hogy egyházmegyéjében mozdítsa elő ezt a dialógust és bontakoztassa ki igazságban és szeretetben (vö. Ef 4,15). A keresztények közötti megoszlás botrányát ugyanis mindenki úgy látja, mint a keresztény reménnyel ellentétes jelet. Az ökumenikus dialógus előmozdításának konkrét formái közé sorolták a katolikus Egyház és a vele még teljes közösségben nem lévő többi egyházak és egyházi közösségek kölcsönös, jobb megismerését találkozásokon és megfelelő kezdeményezésekkel, mindenekelőtt a szeretet tanúságtételében. Létezik ugyanis a mindennapi élet ökumenizmusa, ami a kölcsönös elfogadásban, meghallgatásban és együttműködésben valósul meg, és egyedülálló hatékonysága van.

Másrészt a Szinódusi atyák figyelmeztettek a meggondolatlan gesztusok veszedelmeire, a „türelmetlen ökumenizmus” jelzéseire is, amik kárára lehetnek a teljes egység felé vezető aktuális törekvéseknek. Ezért nagyon fontos, hogy mindenki ismerje és valósítsa meg az ökumenikus dialógus helyes elveit, és azt, hogy ezek az elvek mit kívánnak a szemináriumokban a papjelöltekkel kapcsolatban, a plébániákon és más egyházi intézményekben. Az Egyház belső életének az egység tanúságtételét kell nyújtania egymás tiszteletben tartásával és egyre nagyobb terek nyitásával, ahol a különféle teológiai, spirituális, liturgikus és egyházfegyelmi hagyományok megmutathatják gazdagságukat.[273]

A püspöki szolgálat missziós jellege
65. Mint a püspöki kollégium tagjai a püspökök nemcsak egy egyházmegye számára szenteltettek, hanem minden ember üdvösségéért[274] Ezt a II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott tanítást idézték a Szinódusi atyák annak megvilágítására, hogy minden püspöknek tudatában kell lennie lelkipásztori küldetése missziós jellegének. Tehát egész lelkipásztori tevékenységét missziós lelkületnek kell áthatnia, hogy fölébressze és ébren tartsa a hívők lelkében a buzgóságot az evangélium terjesztéséért. Ezért a püspöknek feladata a missziós kezdeményezések és tevékenységek ébresztése, kibontakoztatása és irányítása, ökumenikus szempontból is.[275]

Nem kevésbé fontos, amint ezt a Szinóduson elmondták, hogy a püspök a részegyházában a missziós dimenziót erősítse azzal is, hogy a különféle helyzeteknek megfelelően alapvető értékeket támogat, pl. a felebarát elismerését, a kulturális különbségek elismerését és a különféle kultúrák közötti józan kölcsönhatásokat. Az országok és a társadalmak egyre inkább multikulturális jelleget öltenek, emellett a nagymérvű elvándorlások olyan új helyzeteket teremtenek, amikből különleges missziós kihívások származnak.

A Szinódusi aulában elhangzottak olyan hozzászólások is, amelyek a megyéspüspökök és a missziós szerzetesi kongregációk közötti kapcsolatra hívták föl a figyelmet. Hangsúlyozva a kérdés elmélyült vizsgálatának szükségességét, ugyanakkor elismerték, hogy egy részegyház igen jól hasznosíthatja egy missziós szerzet tapasztalatait a hívők missziós érdeklődésének ébrentartásához.

Ezen a téren a püspök buzgóságával a remény szolgájának és tanújának bizonyul. A misszió ugyanis kétségtelenül a Krisztusba és az ő irántunk való szeretetébe vetett hit pontos jele:[276] a mindenkori embert új, a reménytől éltetett életre serkenti. A föltámadott Krisztust hirdetve ugyanis a keresztények megjelenítik Őt, aki megnyitja a történelem új korszakát, és meghirdetik a világnak a teljes és egyetemes üdvösség örömhírét, ami magában foglalja egy új világ ígéretét, amelyben a fájdalom és az igazságtalanság átadja helyét az örömnek és szépségnek. Az új évezred kezdetén, amikor tudatosabbá válik az üdvösség egyetemessége, és tapasztaljuk, hogy az evangélium hirdetését napról napra meg kell újítani, a Szinódusi Gyűlés részéről elhangzott a fölhívás, hogy ne hagyjuk gyengülni a missziós elkötelezettséget, hanem tegyük intenzívebbé az egyre mélyebb missziós együttműködésben.

HETEDIK FEJEZET
A püspök a mai kihívások előtt

„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)
66. A Szentírás az Egyházat nyájhoz hasonlítja, „melyről Isten előre hirdette, hogy Ő maga lesz a pásztora, s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért”.[277] Vajon nem maga Jézus nevezte kisded nyájnak tanítványait, és nem ő biztatta őket, hogy ne féljenek, hanem reménykedjenek? (vö. Lk 12,32).

Ezt a biztatást Jézus többször is megismételte tanítványai felé: „A világban szorongatástok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Amikor visszatérni készült az Atyához, miután megmosta apostolai lábát, mondta nekik: „Ne nyugtalankodjék a szívetek”, és hozzáfűzte: „Én vagyok az út (...) Senki sem jön az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,1-6.) Ezen az úton, aki Krisztus, a kisded nyáj, az Egyház elindult, és (Ő vezeti, a Jó Pásztor, aki „miután kieresztette a juhait mind, előttük megy és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját” (Jn 10,4).

Jézus Krisztus példáját és nyomait követve a püspök is megy, hogy hirdesse a világnak Őt, az ember, minden ember Üdvözítőjét. Az evangélium misszionáriusaként a püspök cselekszik az emberi természetet ismerő és korunk emberéhez közel álló Egyház nevében. Ezért az evangéliumi radikalizmusból erőt merítve az is kötelessége, hogy leleplezze a hamis antropológiákat, hogy visszaszerezze az ideológiai folyamatok által elorzott értékeket és föltárja az igazságot. Elismételheti az Apostollal együtt: „Azért fáradozunk és küzdünk, mert bízunk az élő Istenben, aki minden embernek Üdvözítője, kivált a hívőnek” (1Tim 4,10).

A püspök tevékenységét tehát az a bátorság jellemzi, ami a Szentlélek tevékenységének a gyümölcse (vö. ApCsel 4,31). Így tehát, amikor önként elindul hirdetni Jézus Krisztust, s bizakodva és bátran vállalja küldetését, pontifex lesz, valóban „híddá” lesz minden ember felé. A pásztor szeretetével megy keresni a bárányokat, Jézust követve, aki mondta: „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók, azokat is ide kell vezetnem; hallgatni fognak a szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor” (Jn 10,16).

A püspök az igazságosság és a béke szerzője
67. A misszió témakörében a Szinódusi atyák a püspököt úgy mutatták be, mint az igazságosság prófétáját. Az erősek háborúja a gyengék ellen, ma még inkább, mint korábban, mély szakadékot vágott a gazdagok és a szegények közé. Megszámlálhatatlan a szegények serege! Egy igazságtalan, nagy szerkezeti különbségekkel működő gazdasági rendszerben a társadalom peremére sodródottak helyzete napról napra rosszabb. A világ nagyon sok helyén éhínség, másutt túltermelés van. Ennek a drámai hasadásnak elsősorban a szegények, a fiatalok, a menekültek az áldozatai. Sokfelé a nők személyi méltósága is sérül, mert a hedonista és materialista kultúra áldozataivá válnak.

Ezen igazságtalan helyzetek láttán – sokszor olyan helyzetekben, melyek elkerülhetetlenül kaput tárnak a konfliktusok és a halál előtt – a püspök az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember jogainak a védelmezője. Hirdeti az Egyház erkölcsi tanítását az élet védelméről fogantatásától egészen természetes befejezéséig; hirdeti az Egyház evangéliumon alapuló szociális tanítását is, és szívén viseli a gyengék védelmét, hangja lesz azoknak, akiknek nincs szava jogaik érvényesítésére. Kétségtelen, hogy az Egyház szociális tanítása képes fölébreszteni a reményt a legnehezebb helyzetekben is, mert ha nincs reményük a szegényeknek, hamarosan senkinek, a gazdagoknak sem lesz reményük.

A püspökök nagyon határozottan elítélték a terrorizmust és népirtást, s fölemelték szavukat azok mellett, akik sírnak az igazságtalanságok miatt, akiket üldöznek, akik munka nélkül vannak, valamint a súlyosan zaklatott gyermekek védelmében. Miként a szent Egyház az Istennel való benső egység és az egész emberi nem egységének szentsége a világban,[278] úgy a püspök is a szegények védelmezője és atyja, az igazságosság és az emberi jogok szorgalmazója, a remény hordozója.[279]

A Szinódusi atyák szava az én szavammal együtt világos és erős. „Nem vehettük hallatlanba a Szinódus folyamán sok más kollektív dráma visszhangját (...) Változás zajlik az erkölcsi rendben (...) Bizonyos helyi bajok, melyekkel sokáig nem foglalkoztak a kellő mértékben, egész népeket sodorhatnak kétségbeesésbe. Hallgathatunk-e az éhség és nyomor drámája láttán egy olyan korszakban, amikor az emberiségnek soha nem látott módon kezében vannak az eszközök az egyenlő elosztáshoz? Nem tehetjük meg, hogy ki ne fejezzük szolidaritásunkat a menekültekkel és emigránsokkal, akik háborúk, politikai elnyomás vagy gazdasági diszkrimináció következtében kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, hogy munkát és békességet találjanak. A malária pusztítása, az AIDS terjedése, az analfabétizmus, gyermekek és utcán tengődő fiatalok jövőnélkülisége, a nők kizsákmányolása, a pornográfia, a türelmetlenség, a vallás fölhasználása erőszakos célokra, a drog- és fegyverkereskedelem: és a fölsorolás még mindig nem teljes! És mégis, mindezen nehézségek közepette az alázatosak fölemelik a fejüket. Az Úr látja és megsegíti őket: „A nyomorultak elnyomására és a szegények jajszavára válaszul én fölkelek, mondja az Úr” (Zsolt 12[11],6).[280]

Az imént vázolt drámai képhez nyilvánvalóan hozzátartozik a fölhívás a békére és a béke melletti elkötelezettség. Az elmúlt századból és évezredből örökölt háborús tűzfészkek továbbra is izzanak. Nem hiányoznak a helyi konfliktusok sem, súlyos súrlódásokkal kultúrák és nemzetiségek között. És hogyan hallgathatnánk el a vallási fundamentalizmust, ami mindig ellensége a dialógusnak és a békének? Sokfelé olyan a Föld, mint egy puskaporos hordó, amely bármelyik pillanatban fölrobbanhat és mérhetetlen fájdalmat okozhat az emberiség családjának.

Az Egyház ebben a helyzetben is folytatja Krisztus békéjének hirdetését, aki a hegyi beszédben boldognak mondta a „békességszerzőket” (Mt 5,9). A békéért egyetemesen felelősek vagyunk, és e felelősség a mindennapok apró cselekedeteiben valósul meg. A béke várja a maga prófétáit és művészeit, akik nem hiányozhatnak az egyházi közösségből sem, amelynek a püspök a pásztora. A püspök Jézus példáját követve – aki azért jött, hogy szabadulást hirdessen a raboknak és meghirdesse az Úr kedves esztendejét (vö. Lk 4,16-21) – mindig kész arra, hogy megmutassa: a keresztény remény szorosan összefügg az ember és a társadalom integrális fejlődésével, ahogy ezt az Egyház szociális tanítása hirdeti.

Az esetleges és sajnos nem ritka fegyveres összecsapások idején a püspöknek akkor is, amikor sürgeti népét jogainak érvényesítésére, mindig képviselnie kell azt, hogy egy kereszténynek minden esetben kerülnie kell a bosszút és nyitottnak kell lennie a megbocsátásra és a szeretetre az ellenség iránt.[281] Az igazságosság ugyanis lehetetlen megbocsátás nélkül. Bármilyen nehéz is elfogadni, minden értelmes ember számára nyilvánvaló: igazi béke csak a megbocsátás által válik lehetségessé.[282]

A vallásközi dialógus, elsősorban a világ békéje javára
68. Mint már több alkalommal megismételtem, a vallásközi dialógusnak a népek közti béke szolgálatában kell állnia. A vallási hagyományok ugyanis rendelkeznek a szükséges erővel ahhoz, hogy felül lehessen emelkedni a pártoskodásokon, és ápolni lehessen a népek közötti barátságot és kölcsönös megbecsülést. A Szinódus fölhívással fordult a püspökökhöz, hogy a népek képviselőivel együtt szorgalmazzák a találkozásokat, hogy elgondolkozzanak a világot gyötrő ellentétek és háborúk fölött, és megtalálják a járható utakat az igazságosság, az egyetértés és béke közös szolgálatához.

A Szinódusi atyák nyomatékosan hangsúlyozták a vallásközi dialógus fontosságát a béke szempontjából, és kérték a püspököket, hogy ilyen értelemben hassanak egyház-megyéikben. A béke felé új utakat lehet nyitni a vallásszabadságnak olyan felfogásával, amiről a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae határozata beszélt, valamint az új nemzedékek megfelelő nevelésével és a tömegtájékoztató eszközök becsületes használatával.[283]

A vallásközi dialógus távlatai azonban kétségtelenül tágasabbak ennél, ezért a Szinódusi atyák hangsúlyozták, hogy ez a dialógus az új evangelizálás része, főleg mostanában, amikor a korábbiaknál sokkal gyakoribb a különböző vallásokhoz tartozó emberek együttélése régiókban, városokban, munkahelyeken, a mindennapokban. A vallásközi dialógus tehát sok keresztény család mindennapi életének alapfeltétele, ezért a püspököknek, mint a hit tanítóinak és Isten népe pásztorainak megfelelő figyelmet kell fordítania rá.

A más vallásúakkal való együttélésből adódik a keresztények számára a különleges kötelezettség, hogy tanúságot tegyenek Jézus Krisztus üdvözítő misztériumának páratlan és egyetemes voltáról, s ebből következően az Egyháznak mint az egész emberiség üdvössége eszközének szükségességéről. „E hitigazság nem kisebbíti a tényt, hogy az Egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt az indifferens fölfogást, melyet „vallási relativizmus hat át és arra a vélekedésre vezet, hogy »az egyik vallás annyit ér, mint a másik«„.[284] Világos azonban, hogy a vallásközi dialógus soha nem helyettesítheti a hit hirdetését és terjesztését, melyek az igehirdetés, a katekézis és az Egyház küldetésének elsődleges céljai.

Annak határozott és egyértelmű állítása, hogy az ember üdvössége a Krisztus által megvalósított megváltástól függ, nem akadályozza a többi vallásokkal való dialógust. A keresztény remény megvallásának távlatában nem szabad megfeledkezni arról, hogy épp a megváltás alapozza meg a vallásközi dialógust. Mert miként a Nostra aetate zsinati nyilatkozat mondja: „az összes nemzetek egy közösséget alkotnak, mert közös az eredetük, hiszen Isten tette az egész emberi nem lakóhelyévé az egész földkerekséget, s közös a végső céljuk is, Isten, kinek Gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed mindaddig, amikor majd a választottak együtt lesznek a szent Városban, melyet Isten fényessége fog megvilágítani és a nemzetek az Ő világosságában fognak járni..”[285]

A polgári, társadalmi és gazdasági élet
69. A püspök lelkipásztori szolgálata nem nélkülözheti az arra a szeretet- és igazságosság-igényre irányuló különleges figyelmet, mely a legszegényebbekből, a legelhagyatottabbakból és legmegvetettebbekből – akikben a hívők Jézus képmását látják – sugárzik feléjük. Az ő jelenlétük az egyházi és polgári közösségekben keresztény hitünk hitelességének próbaköve.

Egy szót szeretnék szánni arra az összetett jelenségre, ami mostani világunk egyik jellegzetessége, a globalizációra. Folyik ugyanis a gazdaság, a pénzügyek és a kultúra globalizációja, s az informatika gyors fejlődésének következményeként folyamatosan halad előre. Mint már más alkalommal módomban állt elmondani, ez a globalizáció gondos megítélést igényel, hogy szét tudjuk választani pozitív és negatív összetevőit s következményeit mind az Egyház, mind az egész emberiség számára. Ebben jelentős része van a püspököknek, akiknek mindig hangoztatniuk kell, hogy a szeretet globalizációjához kell eljutnunk, kirekesztések nélkül. A Szinódusi atyák is hangsúlyozták „a szeretet globalizációja” elősegítésének kötelezettségét, különös tekintettel a külső adósságok elengedésére, ami lehetetlenné teszi egész népek gazdasági életét, mert megfojtja társadalmi és politikai fejlődésüket.[286]

Anélkül, hogy újra megismételném ezt a súlyos problémakört, csak néhány alapvető, másutt már elmondott pontra szeretnék hivatkozni. Az Egyház szemléletében e kérdésnek három lényeges, egymással összefüggő tényezője van: az emberi személy méltósága, a szolidaritás és a szubszidiaritás. Éppen ezért „a globalizált gazdasági életet a szociális igazságosság elveinek fényénél kell vizsgálni, figyelembe véve a szegények pozitív megkülönböztetését – akiket olyan helyzetbe kell hozni, hogy meg tudják magukat védeni a globalizált gazdaságban – és a nemzetközi közjó követelményeit”.[287] Ha a szolidaritás át tudja hatni, a globalizáció nem fog senkit kirekeszteni. A szolidaritás globalizációja ugyanis közvetlen következménye annak az egyetemes szeretetnek, ami az evangélium lelke.

A környezet tiszteletben tartása és a teremtett világ megőrzése
70. A Szinódusi atyák szóltak az ökológia etikai szempontjairól is.[288] A szolidáris globalizációra szóló fölhívás mély értelme sürgetően veti föl a teremtett világ és a föld készletei megőrzésének kérdéseit is. A „teremtés vajúdása”, amiről az Apostol beszél (vö. Róm 8,22), ma mintha fordítva valósulna meg, mert már nem Isten fiai megnyilvánulása várásának eszkatologikus feszültségéről van szó (vö. 8,19), hanem halálos küzdelemről, ami magát az embert is el akarja pusztítani.

És éppen itt vetődik föl a legálnokabb és legvisszásabb módon az ökológiai kérdés. Ugyanis „az ökológiai kérdésben rejlő erkölcsi kérdések legmélyebb és legsúlyosabb jele az élet tiszteletének hiánya, amit sokféle formában lehet tapasztalni. A termelés szempontjai gyakran a dolgozó ember méltósága ellenére érvényesülnek, és a gazdasági érdekek megelőzik az egyes személyek, ha nem egyenesen egész népek javát. Ilyen esetekben a környezetszennyezés vagy a természet rombolása valójában az ember megvetése.”[289]

Nyilvánvaló, hogy nem csupán a természet ökológiájáról, azaz a különféle élőlények környezetének megóvásáról van szó, hanem emberi ökológiáról, ami védi az élet alapvető javait minden tekintetben, és a következő nemzedékeknek olyan környezetet készít elő, ami a lehető legjobban megközelíti a Teremtő terveit. Ökológiai megtérésre van tehát szükség, amihez a püspökök azzal járulhatnak hozzá, hogy tanítják az ember becsületes kapcsolatát a természettel. Az Atyaistenről, az ég és a föld Teremtőjéről szóló tanítás fényénél „szolgálati” kapcsolatról beszélünk: az ember úgy tétetett a teremtés központjává, mint a Teremtő szolgája.

A püspök szolgálata és az egészségvédelem
71. Az emberért való aggódás készteti a püspököt, hogy kövesse Jézust, az igazi, részvéttel és irgalmassággal teljes „irgalmas szamaritánust”, aki minden megkülönböztetés nélkül veszi gondjaiba az embert. A jelen kihívások között kiemelkedő helyet foglal el az egészségvédelem. Sajnos a világ sok helyén még sokféle betegség van jelen, s jóllehet a tudomány mértani haladvány szerint jut előre az új megoldások keresésében és segíti a betegségek leküzdését, mindig új helyzetek merülnek föl, melyek a testi és lelki egészséget veszélyeztetik.

Saját egyházmegyéjében minden püspök feladata, hogy szakképzett személyek segítségével teljes egészében hirdesse „az élet evangéliumát”. Az orvoslás humanizálására törekvés és a betegápolás a keresztények részéről, akik bátorítóan állnak a szenvedők mellett, mindenkiben fölidézik Jézusnak, a test és a lélek orvosának alakját. Ő az apostolainak adott küldetésbe belefoglalta a betegek gyógyítását is (vö. Mt 10,8).[290] Ezért az egészségügyben dolgozók lelkipásztori gondozásának megszervezése és fejlesztése valóban elsőbbséget érdemel a püspök szívében.

A Szinódusi atyák szükségét érezték, hogy hangsúlyosan kifejezzék aggodalmukat az „élet kultúrája” hiteles előmozdításáért a jelen társadalomban: „Ami talán a legjobban nyomasztja pásztori szívünket, az az élet megvetése fogantatásától a halálig és a család széthullása. Amikor az Egyház tagadja az abortuszt és az eutanáziát, igent mond az életre, igent mond a teremtés eredeti jóságára, igent, ami elérhet minden embert lelkiismeretének szentélyében, igent a családra, a remény első sejtjére, amelyben Istennek annyira kedve telik, hogy meghívja: váljék családi egyházzá.”[291]

A püspök lelkipásztori törődése az elvándorlókkal
72. A mai népvándorlás igen nagy méreteket öltött, igen sokakat érintő tömegmozgalommá vált. Sokan hagyják el szülőföldjüket háborús konfliktusok, rossz gazdasági helyzet, politikai, etnikai, szociális összetűzések, természeti katasztrófák miatt. Bármilyen okból következik is a vándorlás, súlyos kérdések elé állítja közösségeinket a lelkipásztori ellátás, az evangelizálás és a vallásközi dialógus tekintetében egyaránt.

Ajánlatos tehát az egyházmegyékben lelkipásztori szervezetek létrehozása az ilyen személyek fogadására és sajátos helyzetüknek megfelelő lelkipásztori ellátására. Serkenteni kell a szomszédos egyházmegyék együttműködését a hatékonyabb és szakszerűbb szolgálat érdekében. Gondoskodni kell olyan papok és laikusok megfelelő képzéséről, akik nagylelkűen hajlandók részt venni ebben a szolgálatban, főleg jogi esetekben, amiket az idegen jogrendbe való beilleszkedés vet fel.[292]

A keleti katolikus Egyházakból jött Szinódusi atyák beszéltek azokról a bizonyos szempontokból új problémákról és súlyos következményeikről, amelyeket a közösségeikből történő elvándorlás okoz. Megtörténik ugyanis, hogy a keleti katolikus Egyházakból érkező hívek jelentős csoportja szülőföldjétől és saját, keleti szertartású főpásztorától távol telepszik le maradandóan. Érthető módon az ilyen helyzetek a főpásztorok napi gondját alkotják.

Ezért a Püspöki Szinódus is szükségesnek tartotta a kérdés elmélyültebb vizsgálatát, hogy a katolikus Egyházak, akár keletiek, akár nyugatiak, hogyan hozhatnának létre megfelelő lelkipásztori szervezeteket, amelyek meg tudnának felelni e „szórványba” került hívők igényeinek.[293] Minden esetben a helyi püspök kötelessége, hogy – bár más rítusú – e keleti hívők igazi atyja legyen, biztosítva számukra a lelkipásztori gondozásban azon sajátos vallási és kulturális értékeik megőrzését, amibe beleszülettek és amelyben kezdeti keresztény nevelésüket kapták.

Mindez csak néhány azon területek közül, ahol különlegesen sürgető elvárások mutatkoznak a keresztény tanúságtétel és a püspöki szolgálat iránt. A világgal, problémáival, kihívásaival és elvárásaival szembeni felelősségvállalás a remény evangéliuma hirdetése iránti elkötelezettség része. Mindig az ember jövője forog kockán, aki „remélő lény”.

Nagyon érthető, ha a kihívások sokasodása láttán, aminek ki van téve a remény, megjelenik a kételkedés és a bizalmatlanság kísértése. A keresztény ember azonban képes a legnehezebb helyzetekkel is szembenézni, mert reményének alapja a kereszt és az Úr föltámadásának misztériuma. Csak innen lehet erőt meríteni Isten szolgálatának vállalásához és végzéséhez, aki a teljes ember üdvösségét és szabadulását akarja.

BEFEJEZÉS

73. Az evangélium hirdetésének emberi szemmel annyira bonyolult helyzetét nézve, önkéntelenül is eszünkbe jut a kenyérszaporítás evangéliumi elbeszélése. A tanítványok föltárták Jézusnak-tanácstalanságukat a sokaság láttán, amely a pusztába is követte, hogy hallgassa őt, és azt javasolták: „Bocsásd el a sokaságot (...)” Valószínűleg féltek, és valójában nem láttak lehetőséget arra, hogy jóllakassanak ekkora tömeget.

Hasonló magatartás ébredhet a mi lelkünkben is a problémák rendkívüli sokaságát látva, amelyek szorongatják Egyházainkat és minket, püspököket is. Ebben az esetben a szeretetnek ahhoz az új fantáziájához kell folyamodnunk, ami nemcsak és nem annyira a kéznél levő eszközök fölhasználásában, hanem inkább abban bontakozik ki, hogy a szükséget szenvedő mellé áll és megérezteti a szegényekkel, hogy minden keresztény közösség igazi otthonuk.[294]

Jézusnak azonban megvan a maga módja a problémák megoldására. Szinte provokálva mondja apostolainak: „Ti adjatok nekik enni” (Lk 9,13). Jól ismerjük a történet végét: „Ettek mindnyájan és jóllaktak, és tizenkét kosarat töltöttek meg a maradékkal” (9,17). A bőséges maradék ma is jelen van az Egyház életében!

A harmadik évezred püspökeinek ugyanazt kell tenniük, amit oly sok szent püspök tett a történelem folyamán napjainkig. Mint például Szent Basziliosz, aki Caesarea kapujánál hatalmas menhelyet építtetett a rászorulóknak, a szeretet citadelláját, amit őróla Basziliádnak neveztek el. Ebből világosan látszik, hogy „a tettek szeretete páratlan erőt ad a szavak szeretetének”.[295] Nekünk is ezen az úton kell járnunk: a Jó Pásztor bízta nyáját minden püspökre, hogy szavával táplálja és példájával formálja.

De hát mi, püspökök, honnan vegyük a szükséges kenyeret, hogy választ adhassunk az egyházaknak és Egyháznak belülről és kívülről föltett sok kérdésre? Kedvünk volna panaszkodva kérdezni, amint az apostolok kérdezték Jézust: „Honnan volna annyi kenyerünk itt a pusztában, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot?” (Mt 15,33.) Hol vannak a „helyek” ahonnan erőt meríthetünk? Legalább néhány, alapvető válaszra rá tudunk mutatni.

Az első, transzcendens erőforrásunk Isten szeretete, ami kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által (vö. Róm 5,5). A szeretet, amivel Isten szeret minket, mindig megsegíthet, hogy megtaláljuk a megfelelő utakat a mai férfiak és nők szívéhez. Az Úr  a Szentlélek erejével minden pillanatban megadja nekünk a képességet, hogy megtaláljuk a szeretet legjobb és legszebb formáit. Arra kaptunk meghívást, hogy az evangélium szolgái legyünk, hogy a világ remélni tudjon. Mi pedig tudjuk, hogy ez a remény nem belőlünk származik, hanem a Szentlélektől, aki „az ember szívében állandóan őrzi a reményt, valamennyi emberi teremtmény reményét, de főként azokét, »akik bensejükben hordozzák a Lélek csíráit« és »testük megváltására várnak«”.[296]

Másik erőforrásunk az Egyház, melynek tagja lettünk a keresztség által sok-sok testvérünkkel együtt, akikkel közösen valljuk az egyetlen mennyei Atyát, és átitat bennünket a szentség ugyanazon Lelke.[297] Ha meg akarunk felelni a világ várakozásainak, akkor a jelen idő feladata az, hogy az Egyházat „a közösség otthonává és iskolájává formáljuk át”.[298]

A püspöki testülettel való közösségünk, amelynek a püspökszentelés által lettünk tagjai, mérhetetlenül gazdag, mert nagyon erős támasz ahhoz, hogy figyelmesen olvassunk az idők jeleiből és világosan fölismerhessük, mit mond a Lélek az egyházaknak. A püspöki kollégium szívében ott van Péter utódának a támasza és szolidaritása, akinek legfőbb és egyetemes hatalma nem megsemmisíti, hanem állítja, megerősíti és igényli a püspökök, az apostolok utódainak hatalmát. Ezért fontos megbecsülni a közösség eszközeit a II. Vatikáni Zsinat nagy iránymutatásai szerint. Kétségtelen ugyanis, hogy vannak olyan körülmények, és nem is ritkán, amikor egy részegyház egyedül képtelen és esetleg a szomszédos egyházak sem képesek megfelelő megoldásokat találni a legsúlyosabb problémákra, vagy a megoldás gyakorlatilag lehetetlenné van téve. Főleg az ilyen helyzetekben lehet jó erőforrás és gyakorlati segítség a püspöki közösség.

Egy utolsó és közvetlen erőforrás a püspök számára, hogy kenyeret találjon testvérei éhségének csillapítására, a saját részegyháza, ha a közösségi lelkiség a nevelési elv benne „mindenütt, ahol formálódik az ember és a keresztény, ahol az oltár szolgáit, a szerzeteseket, a lelkipásztori munkatársakat nevelik, ahol a családok és a közösségek épülnek”.[299] És itt találkozik a Püspöki Szinódus X. Általános Rendes Gyűlése az őt megelőző többi, Általános Gyűléssel. A püspök ugyanis soha – sem az egyetemes Egyházban, sem a saját részegyházában – nincs egyedül.

74. Világosan körülírtuk a püspök feladatait a harmadik évezred elején. Örök feladat: hirdetni Krisztusnak, a világ üdvösségének evangéliumát. De vannak új sajátosságai ezen örök feladatnak, melyek Isten népe minden tagjától egyetértő odaadást követelnek. A püspöknek számítania kell egyházmegyés papsága tagjaira; a diakónusokra, Krisztus vére és a szeretet szolgáira; a szerzetesekre és szerzetesnőkre, kiknek az a hivatása, hogy tanúi legyenek Isten elsőbbségének a keresztény életben és szeretete erejének az emberi gyengeségek közepette; s végül a laikus hívőkre, akiknek megnövekedett apostolkodási lehetőségei az Egyházban a püspökök számára különleges támaszt és sajátos erősítést jelentenek.

Ezen reflexiók végén számot vetünk azzal, hogy a Püspöki Szinódus X. Általános Rendes Gyűlése minket, püspököket mennyire testvéreink felé fordított az Egyházban és minden ember felé a világban. Krisztus úgy küld minket hozzájuk, mint egykor küldte az apostolokat (vö. Mt 28,19-20). Ami feladatunk, hogy minden ember számára kiemelkedően és látható módon Jézus Krisztus, a Mester, a Főpap és Pásztor élő jelei legyünk.[300]

Jézus Krisztus tehát a példakép, tisztelendő Püspöktestvéreim, akire föltekintünk, hogy elvégezzük a remény hírnökeinek szolgálatát. Mint ahogy ő tette, úgy nekünk is föl kell ajánlanunk életünket a ránkbízottak üdvösségéért, hirdetve és ünnepelve Istennek a bűn és a halál fölött győzelmes irgalmas szeretetét.

Hívjuk segítségül e szolgálatunkhoz a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja és az Apostolok Királynője közbenjárását. Ő, aki a cönákulumban imádságával támogatta az apostoli kollégiumot, nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy a szeretet, amit Krisztus ránk bízott, soha meg ne fogyatkozzék bennünk.

Mária, az igaz élet tanúja, „a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára – s különösen számunkra, akik e nép pásztorai vagyunk – mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja”.[301]

Kelt Rómában, Szent Péternél, 2003. október 16-án,
pápává választásom 25. évfordulóján.

II. János Pál


Jegyeztek
[1] A püspökszentelés szertartása, szentelési ima.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 18.
[3] Aquinói Szent Tamás: Super evangelium Johannis X, 3.
[4] II. János Pál pápa: Homília a X. Rendes Püspöki Szinódus általános ülésének bezárásakor (2001. X. 27.), 3: AAS 94 (2002), 114.
[5] Beszéd az itáliai bíborosokhoz, érsekekhez és püspökökhöz (1965. XII. 6.): AAS 58 (1966), 68.
[6] Javaslat 3.
[7] Vö. II. János Pál pápa: Imádság 30 nappal szeptember 11-e után. L'Osservatore Romano, 2001. X. 12.1.o.
[8] A X. Rendes Püspöki Szinódus általános ülésének üzenete (2001. X. 25.), 8: L'Osservatore Romano, 2001. X. 27.5.o.; vö. VI. Pál pápa: Octogesima adveniens apostoli levél (1971. V. 14.), 41: AAS 63 (1971), 429-430. o.
[9] Vö. Javaslat 6.
[10] Vö. Javaslat 1.
[11] Vö. Optatus Milevius: Contra Parmenianum donatistam 2,2: PL I1, 947; Antiochiai Szent Ignác: Levél a rómaiaknak 1,1: PG 5, 685.o.
[12] II. János Pál pápa: Homília a X. Rendes Püspöki Szinódus általános ülésének megnyitásakor (2001. IX. 30), 6: AAS 94 (2002),111-112. o.
[13] Vö. Római misekönyv: A szent lelkipásztorok prefációja.
[14] Szent Ágoston: Sermo 340/A,9: PLS 2,644. o.
[15] Vö. Lumen gentium 3.
[16] Vö. Adversus haereses, III, 2, 2; 3, 1: PG 7, 847-848; Javaslat 2.
[17] Vö. Lumen gentium 21; 27.
[18] Vö. Levél a Magnészia-bélieknek, 6, 1: PG 5, 764; Levél a trallszieknek, 3, 1: PG 5, 780; Levél a szmirnaiaknak, 8, 1: PG 5, 852.
[19] Vö. Pontificale Romanum: A püspökszentelés szertartása: A kiválasztott kötelességei.
[20] Vö. Didascalia Apostolorum II, 33, l, ed. F.X. Funk, I, 115.
[21] Vö. Javaslat 6.
[22] Vö. Pontificale Romanum: A püspökszentelés szertartása. Homíliavázlat.
[23] 19. pont
[24] Vö. ua. 22; CIC, 330. k .; CCEO 42. k.
[25] Vö. Lumen gentium 22; CIC 336. k.; CCEO 49. k.
[26] Vö. Javaslat 20; Lumen gentium 21; CIC 375.k. 2.§
[27] Vö. Lumen gentium 23; Christus Dominus 3, 5-6; II. János Pál pápa: Apostolos suos motu proprio (1998. V. 21113: AAS 90 (1998), 650-651.
[28] Vö. II. János Pál pápa: Pastor Bonus apostoli konstitúció (1988. VI. 28.), Függelék I, 4: AAS 80 (1988), 914-915; Lumen gentium 22; CIC can. 337. k. 1-2. §; CCEO can. 50 1-2. §.
[29] Vö. II. János Pál pápa: Beszéd a VII. Rendes Püspöki Szinódus általános ülésének bezárásakor (1987. X. 29.), 4: AAS 80 (1988), 610; Pastor Bonus, Függelék: AAS 80 (1988) 915-916; II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 22.
[30] Vö. Lumen gentium 22.
[31] Uo.
[32] II. János Pál pápa: Apostolos suos motu proprio 8.
[33] Vö. Angouléme-i Sacramentarium: In dedicatione basilicae novae: «Dirige, Domine, ecclesiam tuam dispensatione caelesti, ut quae ante mundi principium in tua semper est praesentia pro parata, usque ad plenitudinem gloriamque promissam te moderante perveniat»: CCSL 159 C, rubr. 1851; a Katolikus Egyház Katekizmusa 758-760; Hittani Kongregáció: Communionis notio levél (1992. V. 28.), 9: AAS 85 (1993), 843.
[34] Lumen gentium 23.
[35] II. János Pál pápa: Apostolos suos motu proprio 12.
[36] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes 5.
[37] Vö. Lumen gentium 22.
[38] II. János Pál pápa: Apostolos suos motu proprio 12.
[39] Vö. Lumen gentium 22.
[40] Vö. II. János Pál pápa: Apostolos suos 12.
[41] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus 25-26.
[42] Vö. Javaslat 33.
[43] Vö. Lumen gentium 21, 27; II. János Pál pápa: Nagycsütörtöki levél az áldozópapoknak (1979. IV. 8.), 3: AAS 71 (1979), 397.
[44] Vö. In Ioannis evangelium tractatus 123, 5: PL 35, 1967.
[45] Sermo 340,1: PL 38, 1483: «Vobis enim sum episcopus; vobiscum sum christianus».
[46] Vö. Lumen gentium 10.
[47] Ua. 32.
[48] Vö. Javaslat 8.
[49] II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél (2001. jan. 6.), 30: AAS 93 (2001), 287.
[50] Oratio II, 71. p.: PG 35, 479.
[51] Vö. II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél 15, 31.
[52] 5. p.: AAS 94 (2002),111.
[53] Szerapion: Sacramentarium 28, ed. F.X. Funk, II, 191.
[54] II. János Pál pápa: Homília a X. Rendes Püspöki Szinódus általános ülésének megnyitásakor (2001. IX. 30), 5: AAS 94 (2002), 111.
[55] CIC 387.k.; vö. CCOE 197.k.
[56] Lumen gentium 40.
[57] Sermo 340,1: PL 38, 1483.
[58] Vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 1804, 1839.
[59] Vö. Javaslat 7.
[60] Karthagói Szent Ciprián: De oratione dominica 23: PL 4, 535; vö. Lumen gentium 4.
[61] A püspökszentelés szertartása: a mitra átadása.
[62] Vö. Javaslat 7.
[63] Lumen gentium 41.
[64] Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: A népi jámborság és liturgia direktóriuma. (2001. XII.17.), 184. Città del Vatican, 2002, 154.
[65] Vö. II. János Pál pápa: Rosarium Virginis Mariae apostoli levél (2002. X. 16.), 43: AAS 95 (2003), 35-36.
[66] Vö. Javaslat 8.
[67] Vö. VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. XII.8.), 59: AAS 68 (1976), 50.
[68] Levél a Filadelfia belieknek 5: PG 5, 700.
[69] Commentarium in Isaiam, Prologus: PL 24, 17; vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 25.
[70] VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás (1974. II. 2.),17: AAS 66 (1974), 128.
[71] Vö. Szent Ágoston: Sermo 179,1: PL 38, 966.
[72] Homíliák a Leviták könyvéhez, VI : PG 12, 474 C. 7339. p.: AAS 93 (2001), 294.
[73] 39. p.
[74] Vö. Pseudo Areopagita Dénes: De hierachia coelesti, III: PG 3 512; Aquinói Szent Tamás: STh II-II, 184,5.
[75] II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél 34.
[76] STh II-II, 17, 2.
[77] A püspökszentelés szertartása: a választott kötelességei.
[78] Sacrosanctum Concilium 84-85.
[79] Laudis canticum apostoli konstitúció (1970. XI. 1.): AAS 63 (1971), 532.
[80] Vö. II. János Pál pápa: Vita consecrata Szinódus utáni apostoli buzdítás (1996. III: 25.), 20-21: AAS 88 (1996), 393-395.
[81] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis Szinódus utáni apostoli buzdítás (1992. III. 25.), 27: AAS 84 (1992), 701.
[82] Vö. ua. 28. p.
[83] Lumen gentium 18.
[84] Vö. ua. 27, 37.
[85] Vö. Javaslat 10.
[86] Levél Polikárp püspöknek, IV: PG 5, 721.
[87] Lumen gentium 8.
[88] Vö. Javaslat 9.
[89] Vö. II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél 49.
[90] A püspökszentelés szertartása: a gyűrű átadása.
[91] 43. p.: AAS 93 (2001), 296.
[92] Homília in Ezechielem I, 11: PL 76, 908.
[93] Acta Ecclesiae Mediolanensis, Milano 1599, p. 1178.
[94] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis Szinódus utáni apostoli buzdítás 70.
[95] Ua. 72.
[96] Vö. Javaslat 12.
[97] Vö. Javaslat 13.
[98] Vö. 6. p.: AAS 94 (2002),116.
[99] Vö. Javaslat 11.
[100] Christus Dominus 12; vö. Lumen gentium 25.
[101] Vö. Javaslat 14-15.
[102] Vö. Javaslat 14.
[103] II. János PáI pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél 29.
[104] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes 22.
[105] Vö. Javaslat 15.
[106] VI. PáI pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 28: AAS 68 (1976), 24.
[107] Vö. Lumen gentium 25; Dei Verbum 10; CIC 747. kán. l.; CCEO 595. kán. 1.
[108] Dei Verbum 7.
[109] Vö. ua. 8.
[110] Vö. ua. 10.
[111] Lumen gentium 12.
[112] Enarrationes in Psalmum 126, 3: PL 37, 1669.
[113] Lumen gentium 25.
[114] Ua. 12.
[115] Vö. Javaslat 15.
[116] 63. p.: AAS 71 (1979),1329.
[117] Vö. Klérus Kongregáció: A katekézis általános direktóriuma 233: Ench. Vat. 16, 1065.
[118] Vö. Javaslat 15.
[119] Vö. Javaslat 47.
[120] Vö. Hittani Kongregáció: Donum veritatis instrukció (1990. V. 24.), 19: AAS 82 (1990),1558; CIC 386.k. 2. §; CCEO 196.k. 2.§
[121] Vö. Javaslat 16.
[122] Akulturális egyházi mozgalmak itáliai kongresszusához intézett beszéd (1982. I. 16.), 2: Insegnamenti V/1 (1982), 131; vö. Javaslat 64.
[123] Vö. Javaslat 65.
[124] Vö. Javaslat 66.
[125] Vö. Dei Verbum 10.
[126] De Trinitate VIII, 1: PL 10, 236.
[127] Vö. II. János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia enciklika (2003, IV. 17.), 22-24: AAS 95 (2003), 448-449.
[128] Vö. Sacrosanctum Concilium 10.
[129] 26. p.
[130] Vö. Sacrosanctum Concilium 10.
[131] Ua. 41.
[132] Pontificale Romanum: Az olajok megáldása, Bevezetés 1.
[133] Vö. Pontificale Romanum: A püspök-, pap- és diakónusszentelés szertartása. Bevezetés 21,120, 202.
[134] Vö. 42-54. p.
[135] Vö. Javaslat 17.
[136] »Legem credendi lex statuat supplicandi«: Szent Celesztin: A galliai püspököknek: PL 45,1759.
[137] Vö. Sacrosanctum Concilium 11, 14.
[138] Novo millennio ineunte apostoli levél 35.
[139] Vö. Javaslat 17.
[140] Vö. Sacrosanctum Concilium 102.
[141] Lumen gentium 68.
[142] Sacrosanctum Concilium 104.
[143] Vö. Lumen gentium 26.
[144] Vö. II. János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia enciklika, 21.
[145] Lumen gentium 26.
[146] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis 5.
[147] Vö. Lumen gentium 28; II. János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia enciklika, 41-42.
[148] Vö. Klérus Kongregáció (és mások): Ecclesiae de mysterio instrukció a laikusok részvételéről a lelkipásztori szolgálatban (1997. VIII. 15.), «Gyakorlati rendelkezések», 7. art.: AAS 89 (1997), 869-870.
[149] Vö. Sacrosanctum Concilium, 64.
[150] VI. Pál pápa: Divinae consortium naturae apostoli konstitúció (1971. VIII. 15.): AAS 63 (1971), 657.
[151] Vö. Javaslat 18.
[152] Vö. Misericordia Dei motu proprio 1: AAS 94 (2002), 453-454.
[153] Vö. Javaslat 18.
[154] Vö. Rituale Romanum: Az ördögűzés szertartása (1998. XI. 22.), Città del Vaticano 1999; Hittani Kongregáció: Instrukció a gyógyító imádságokról (2000. IX.14.): L'Osservatore Romano, 2000. XI. 24., p. 6.
[155] Vö. Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás (1975. XII. 8.), 48: AAS 68 (1976), 37-38.
[156] Uo.
[157] Vö. Javaslat 19.
[158] Vö. Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: A népi jámborság és liturgia direktóriuma. 21.
[159] Vö. Novo millennio ineunte apostoli levél 29-41.
[160] Vö. Javaslat 48.
[161] Vö. Lumen gentium 27; Christus Dominus 16.
[162] Vö. Christus Dominus 11; CIC 369.k.; CCEO 177.k.1.§
[163] Vö. Lumen gentium 27; Christus Dominus 8; CIC 381.k. 1.§; CCEO 178.k.
[164] Lumen gentium 27.
[165] Pontificale Romanum: A püspökszentelés szertartása. Homíliavázlat.
[166] Lumen gentium 27; vö. CIC , can. 381.k.1. §; CCEO 178.k.
[167] Epistulae ad Irenaeum, lib. I, ep. VI: Sancti Ambrosii episcopi Mediolanensis opera, Milano-Roma 1988, 19, p. 66.
[168] 27. p.
[169] Uo.
[170] Vö. CIC 204.k.1. §; 208; 212 2-3. §; CCEO 7.k.1. §; 11. k.; 15.k. 2-3. §
[171] Vö. Javaslat 35.
[172] Vö. Lumen gentium 32; CIC 204.k.1.§; 208.
[173] Vö. Javaslat 35.
[174] Vö. AAS 89 (1997), 706-727. Ugyanezt kell elmondanunk az eparchiális gyűlésekről is, melyekről a CCEO 235-242. kánonjai szólnak.
[175] Vö. Javaslat 35.
[176] Vö. Javaslat 36.
[177] Vö. Javaslat 39.
[178] Vö. Javaslat 37.
[179] Vö. ua.
[180] Vö. 52. o.
[181] 11. p.
[182] Vö. 16-17 p.: AAS 84 (1992), 681-684.
[183] Vö. Javaslat 40.
[184] II. János Pál pápa: Beszéd az újonnan kinevezett püspökökhöz. (2002. IX. 22.), 4: L'Osservatore Romano (2002. IX. 23-24.), p. 5.
[185] Epistula ad Nepotianum presbyterum LII, 7: PL 22, 534.
[186] II. János Pál pápa: Pastores dabo vobis Szinódus utáni apostoli buzdítás 77.
[187] Vö. Christus Dominus 16.
[188] Vö. Javaslat 40.
[189] Vö. Javaslat 41.
[190] Vö. uo.; Pastores dabo vobis 60-63.
[191] Vö. ua. 65.
[192] Vö. CIC 1051.k.
[193] Vö. Javaslat 41.
[194] Vö. Javaslat 42.
[195] Vö. Katolikus Nevelés Kongregációja: Az állandó diakónusok képzésének alapszabályai (1998. II. 22.): AAS 90 (1998), 843-879; Klérus Kongregáció: Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriuma (1998. II. 22.): AAS 90 (1998), 879-926.
[196] Vö. Lumen gentium 44.
[197] Vö. Javaslat 43.
[198] Gaudium et spes 39.
[199] Vö. Javaslatok 45-46, 49.
[200] Vö. Javaslat 52.
[201] Vö. Javaslat 51.
[202] Vö. Uaz.
[203] Vö. Javaslat 53.
[204] Vö. Javaslat 52.
[205] Vö. Pontificale Romanum: A püspökszentelés szertartása: A választott kötelességei.
[206] Lumen gentium 23.
[207] Vö. VI. Pál pápa: Beszéd a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának megnyitásakor (1964. IX. 14.): AAS 56 (1964), 813; Hittani Kongregáció: Communionis notio levél (1992. V. 28.), 9. 11-14: AAS 85 (1993), 843-845.
[208] Vö. Lumen gentium 22; CIC 337.k.; 749.k. 2. §; CCEO 50.k.; 597.k. 2. §.
[209] Vö. Lumen gentium 23.
[210] Christus Dominus 8.
[211] Vö. Quadragesimo anno enciklika (1931. V. 15.): AAS 23 (1931), 203.
[212] Vö. Javaslat 20.
[213] Vö. Vita utáni beszámoló 15-17: L'Osservatore Romano, 2001. X. 14., p. 4; Javaslat 20.
[214] Vö. CIC 381.k.1. §; CCOE 178.k.
[215] Vö. Lumen gentium 22; CIC 331, 333.k.; CCEO 43.k., 45.k. 1. §
[216] Vö. Hittani Kongregáció: Communionis notio levél 12: AAS 85 (1993), 845-846.
[217] Uaz 13.
[218] Vö. Lumen gentium 27; Christus Dominus 8; CIC 381.k.1. §; CCEO 178.k.
[219] Vö. CIC 753.k.; CCEO 600.k.
[220] Vö. Lumen gentium 22; CIC 333.k.1.§; 336.k.; CCEO 43.k.; 45.k.1. §; 49.k.
[221] Vö. Lumen gentium 21; CIC. 375.k. 2.§
[222] Lumen gentium 27; vö. CIC 333.k.1.§; CCEO 45.k.1. §
[223] Vö. Beszéd a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának megnyitásakor: AAS 56 (1964), 813.
[224] Vö. II. Általános Rendkívüli Püspöki Szinódus: Exeunte coetu zárójelentés (1985. XII. 7.), C. 1: L'Osservatore Romano, 1985. XII. 10. p. 7.
[225] Vö. CIC 333.k. 2. §; CCEO 45.k. 2. §
[226] Vö. Javaslat 27.
[227] Vö. Pastor Bonus art. 31; Függelék I, 6; CIC 400.k.1. §; CCEO 208.k.
[228] Vö. Lumen gentium 13.
[229] Vö. Pastor Bonus Függelék I, 2; I, 5.
[230] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 3, 2: PG 7, 848.
[231] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Levél a rómaiaknak 1, 1: PG 5, 685.
[232] Vö. Lumen gentium 13.
[233] Vö. Lumen gentium 21-22; Christus Dominus 4.
[234] Vö. Javaslatok 26 e 27.
[235] Vö. CIC 399.k.; CCEO 206.k.
[236] Vö. Javaslat 25.
[237] Vö. Apostolica sollicitudo motu proprio (1965. IX. 15.): AAS 57 (1965), 775-780; Christus Dominus 5.
[238] Vö. Apostolica sollicitudo II; Beszéd a Szinódusi atyákhoz (1967. IX. 30.): AAS 59 (1967), 970-971.
[239] Vö. Javaslat 25.
[240] Vö. CIC 333.k. 2.§; CCEO can. 45.k. 2.§
[241] 343.k.
[242] Novo millennio ineunte apostoli levél 44.
[243] Javaslat 31; Vö. Apostolos suos 13.
[244] Vö. Christus Dominus 6.
[245] Vö. Javaslat 32.
[246] Vö. Javaslat 33.
[247] Vö. Javaslat 21.
[248] Vö. Javaslat 22.
[249] Vö. Lumen gentium, 23; Orientalium Ecclesiarum 11.
[250] Vö. II. János Pál pápa: Sacri canones apostoli konstitúció (1990. X: 18.): AAS 82 (1990), 1037.
[251] Orientalium Ecclesiarum 11.
[252] Vö. CCEO 76-77.k.
[253] Vö. Canones Apostolorum, VIII, 47, 34: ed. F.X. Funk, I, 572-574.
[254] Vö. CCEO 110.k. 3.§,149.k.
[255] Vö. CCEO 110.k. 1.§;150.k. 2-3.§
[256] Vö. CCEO 110.k. 2.§;1062.k.
[257] Vö. CCEO 140-143.k.
[258] Vö. Javaslat 28; CIC 437.k. 1.§; CCEO 156.k.1.§
[259] Christus Dominus 36.
[260] Vö. CIC 441, 443.k.
[261] Vö. AAS 90 (1998), 641-658.
[262] 322.k.
[263] Vö. Javaslatok 29-30.
[264] Apostolos suos 6.
[265] Vö. CIC 450.k.
[266] Vö. Apostolos suos 10, 12.
[267] Vö. ua. 12, 13, 19. p.; CIC 381.k. 1.§; 447.k.; 455.k.1.§
[268] Apostolos suos 18.
[269] Uo.
[270] Vö. Javaslat 25.
[271] Vö. CIC 459.k.1.§
[272] Vö. Javaslat 30.
[273] Vö. Javaslat 60.
[274] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes 38. m
[275] Vö. Javaslat 63.
[276] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika (1990. XII.7.), 11: AAS 83 (1991), 259-260.
[277] Lumen gentium 6.
[278] Vö. Lumen gentium 1.
[279] Vö. Javaslatok 54-55.
[280] X. Rendes Püspöki Szinódus általános ülése: Üzenet (2001. X. 25.), 10-11: L'Osservatore Romano, 2001. X.27.
[281] Vö. Javaslat 55.
[282] Vö. II. János Pál pápa: Üzenet a béke világnapjára, 2002. I.1-re. (2001. XII. 8.), 8: AAS 94 (2002), 137.
[283] Vö. Javaslatok 61-62.
[284] Hittani Kongregáció: Dominus lesus nyilatkozat, 22.
[285] 1. p.
[286] Vö. Javaslat 56.
[287] II. János Pál pápa: Ecclesia in America Szinódus utáni apostoli buzdítás (1999. I. 22.), 55: AAS 91 (1999), 790-791.
[288] Vö. Javaslat 56.
[289] II. János Pál pápa: Üzenet a béke világnapjára, 1990. I. 1-re. (1989. XII. 8.), 7: AAS 82 (1990), 150.
[290] Vö. Javaslat 57.
[291] Rendes Püspöki Szinódus általános ülése: Üzenet (2001. X. 25.), 12: L'Osservatore Romano, 2001. X. 27., p. 5.
[292] Vö. Javaslat 58.
[293] Vö. Javaslat 23.
[294] Vö. II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél 50.
[295] Vö. uo.
[296] II. János Pál pápa: Dominum et Vivificantem enciklika, 67: AAS 78 (1986), 898.
[297] Vö. Tertullianus: Apologeticum 39, 9: CCL 1,151.
[298] Vö. Novo millennio ineunte apostoli levél 43.
[299] Uo.
[300] Vö. Lumen gentium 21.
[301] Lumen gentium 68.


Napi evangelium
Az én házam az imádság háza.
  Lk 19,45-48

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum