|
Az első rádiós üzenet a bíborosokkal együtt bemutatott szentmisén Főtisztelendő Testvérek! Az Anyaszentegyház szeretett Fiai! És valamennyien jóakaratú Emberek, akik figyeltek ránk! A Szentírás hatalmas anyagából egyetlen mondat merül föl most előttünk, amikor Szent Péter katedráját elfoglalva bemutatkozunk nektek. Az a mondat, amely – miközben kontrasztként világít rá emberi személyünk korlátaira – rávilágít a ránk nehezedő feladatra és ennek mérhetetlen súlyára: „Ó micsoda mélységes Isten tudása és bölcsessége! Milyen fölfoghatatlanok az ítéletei és mily kifürkészhetetlenek az Ő útjai!”[1] És valóban, ki láthatta előre a mindig emlékezetünkben maradó VI. Pál pápa halála után az Ő szeretetreméltó utódjának, I. János Pál pápának korai halálát? És hogyan sejthettük volna mi magunk, hogy az ő félelmetes örökségük a mi vállainkra fog kerülni? Ezért el kell gondolkodnunk a jóságos és gondviselő Isten titokzatos tervein. Nem azért, hogy megértsük azokat, hanem inkább, hogy imádva leboruljunk előtte és imádkozzunk. Úgy érezzük, hogy a Zsoltáros szavát kell most megismételnünk, aki a magasba emelte tekintetét és így fohászkodott: „Honnan jöhet segítség nekem? Az én segítségem az úrtól való!”[2] Maguk az események, amelyek ilyen rövid idő alatt teljesen váratlanul követték egymást, és önmagunk elégtelensége, amelyet a velünk szemben álló várakozással kapcsolatban érzünk, nemcsak arra késztetnek minket, hogy lelkünk az Úrhoz szóljon és teljesen rábízzuk magunkat, hanem megfosztanak attól a lehetőségtől is, hogy most olyan dolgokat mondjunk el pápaságunkról, amelyeket hosszas megfontolásnak és pontos kidolgozásnak kellett volna megelőznie. De ennek pótlására szemünk előtt áll az, ami Isten erőt adó jelenlétének a jele. Kevéssel több mint egy hónap telt el azóta, hogy ebben a történelmi nevezetességű kápolnában, és rajta kívül is, hallhattuk I. János Pál pápa szavait, amelyeket szolgálatának kezdetén mondott, és annyi jó remény csillant föl bennük. Ezt a beszédet nem hagyhatjuk most említés nélkül, mert még elevenen él emlékezetünkben, és nagyon bölcs intelmek és buzdítások hangzottak el benne. Az a beszéd nagyon helyénvaló volt az akkori körülmények között, de úgy tűnik, most is egészen aktuális, amikor mi magunk kezdjük meg a pápai szolgálatot, amelyet Istenre és az Egyházra való tekintettel nem utasíthatunk vissza. Most szeretnénk kifejteni néhány dolgot, melyek útjelző jellegűek, mert úgy gondoljuk, hogy a legfontosabbak, és ezért – szándékunk szerint és Isten segítségével – nemcsak figyelemmel és helyesléssel tekintünk rájuk, hanem állandóan arra kell törekednünk, hogy ezeknek a jelzéseknek megfeleljen az Egyház élete. Elsősorban a II. Vatikáni Zsinat jelentőségére akarunk figyelmeztetni, és feladatunknak tekintjük, hogy valósággá váljon, amit a Zsinat tanít. Hát nem olyan ez az Egyetemes Zsinat, mint egy mérföldkő vagy mint a legfontosabb esemény az Egyház immár kétezer éves történelmében, de ugyanígy a vallás és a világ kultúrtörténelmében is? Amint ugyanis a Zsinat nem merül ki a dokumentumaiban, úgy nem zárul le a végrehajtási rendelkezésekben sem, amelyek ezekben a Zsinat utáni években láttak napvilágot. Méltán tekintjük tehát elsőrendű feladatunknak, hogy gondosan munkálkodjunk azon, hogy az Egyetemes Zsinat határozatai és irányelvei a gyakorlatban valósággá váljanak. Okosan és sürgetően szeretnénk eljárni, elsősorban a megfelelő lelkület kialakítására törekedve. Ugyanis mindenekelőtt arra van szükség, hogy a lelkek hangolódjanak rá a Zsinatra, hogy azután az életben is az történhessék, amit a Zsinat tanít; továbbá, hogy világos kifejezést kapjon mindaz, amit a zsinati tanítás csak „implicite” hordoz, tekintetbe véve mindazt a tapasztalatot, amelynek azóta kerültünk a birtokába, és minden követelményt, mely azóta jelentkezett. Röviden megismételve: azokat a termékeny magvakat, amelyeket az Isten igéjével táplálkozó zsinati atyák elvetettek a jó földbe,[3] azaz a súlyos tanításokat és lelkipásztori megfontolásokat, meg kell érlelnünk abban a folyamatban, mely maga az élet. Az általános elhatározás és jóakarat, hogy hűségesek leszünk a II. Vatikáni Zsinathoz, s amennyiben rajtunk áll, azt egészen meg akarjuk valósítani, több részletet foglal magába: a missziók és az ökumenizmus kérdését, a fegyelmet és az ügyek megfelelő elrendezését. De van egy olyan terület, amely fokozott figyelmet igényel, és ez az ekkleziológia. Nyilvánvaló, Tisztelendő Testvérek és Szeretett Gyermekei az Egyháznak, hogy újra kézbe kell vennünk a Zsinat magna chartáját, a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót, hogy újra áttanulmányozzuk és elmélkedjünk az Egyház természetéről és feladatáról, létezésének és cselekvésének módjáról. S mindezt azért kell megtennünk, hogy ne csak a Krisztusban hívők közössége legyen eleven, hanem hogy megvalósítsuk és szorosabbá tegyük az egész emberiség családjának egységét is. XXIII. János pápa szokta mondani: „Krisztus Egyháza a népek világossága”; az Egyház ugyanis – és a Zsinat az ő szavait ismételte meg – az üdvösségnek és az egységnek egyetemes szentsége (szakramentuma) az emberi nem számára.[4] Az üdvösség misztériuma, amely az Egyházban mint fókuszban koncentrálódik és rajta keresztül hat a világ felé, az a mozgató erő, amely összegyűjti Isten népét; az a különleges kötelék vagy kollegiális forma, amely „Péterrel és Péter fősége alatt” a püspököket egymáshoz kapcsolja. Mindezek olyan tények, amelyekről nem lehet eleget elmélkedni és újra meg újra átgondolni, hogy az emberek állandó és mulandó szükségleteit figyelembe véve fölismerjük, hogyan kell megjelenítenünk az Egyházat, és hogyan kell annak cselekednie. Ezért ennek a dokumentumnak készséges elfogadása – amennyiben a hagyomány fényénél magába foglalja mindazokat a dogmákat, amelyeket száz évvel korábban az I. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg – a pásztorok és hívők számára egyaránt világos útjelző és szüntelen ösztöke, amikor – újra mondjuk – az élet és a történelem útjait járjuk. Különös súllyal buzdítunk arra – mégpedig azért, hogy minél tudatosabbá tegyük és serényebben vállaljuk feladatainkat –, hogy alaposabban foglalkozzunk a kollegiális kapcsolattal, amely a püspököket Péter utódához köti és minden püspököt a többiekhez is kapcsol, hogy be tudják tölteni a rájuk bízott feladatot: az Evangélium hirdetését, a szentségek kiszolgáltatását és Isten egész népének pásztori vezetését. Ez a kollegiális forma kétségtelenül azoknak az intézményeknek a fejlődéséhez tartozik, amelyek részben újak, részben alkalmazkodtak korunk követelményeihez, s amelyek mind azért dolgoznak, hogy Krisztus testének, az Egyháznak építésében meglegyen az összhang a kezdeményezések, a szándékok és a lelkek között.[5] Külön kiemeljük ebből a szempontból a Püspöki Szinódust, amelyet VI. Pál pápa a Zsinat befejezése előtt hívott életre Apostolica sollicitudo kezdetű motu propriójával. A Zsinat iránti hűségen kívül hűséggel tartozunk az egész pápai feladattal szemben, amit elvállaltunk, és ami kizárólag ránk hárul. Miután elnyertük az Egyházban a legnagyobb szolgálatot, mely arra kötelez, hogy szándékainkkal és tetteinkkel példát adjunk a többieknek, minden erőnkkel törekednünk kell erre a hűségre. És abban kell megmutatkoznia, hogy csorbítás nélkül őrizzük a hit letéteményét, miközben hűségesen teljesítjük annak a Krisztusnak parancsát, aki az Egyház sziklájává tette Simont, és neki adta a mennyek országának kulcsait[6] majd megparancsolta neki, hogy erősítse meg testvéreit[7] és szeretetének bizonyságaként legeltesse az ő juhait és bárányait.[8] Meggyőződésünk, hogy mindazok a kutatások, melyek az úgynevezett „péteri szolgálat” körül folynak azért, hogy annak természete egyre világosabbá válhasson, ezt a három evangéliumi alappillért nem hagyhatják figyelmen kívül. Mert annak a szolgálatnak részletei ezek, amelyek az Egyház természetéből következően szükségesek ahhoz, hogy az Egyház belső egysége megmaradjon és feladatát végre tudja hajtani. Ezeket a részleteket nemcsak Péterre bízta az Úr, hanem az ő törvényes utódaira is. De az is kétségtelen számunkra, hogy ezt a kiemelkedő szolgálatot mindig a szeretethez kell kötnünk, amely tápláló forrása és olyan életfeltétele, amelyben e szolgálat ki tud bontakozni. Ez a szeretet a kellő válasz Krisztusnak arra a kérdésére, hogy „szeretsz-e engem?” Ezért szabadjon megismételnünk Szent Pál szavait: „Krisztus szeretete sürget minket”,[9] mert szolgálatunkat a legelejétől úgy akarjuk élni, hogy minden formában ez a szeretet fejeződjék ki. Ebben közvetlen Elődeink példáját akarjuk követni, amely példáknak iskolázó ereje van. Ki ne emlékeznék VI. Pál pápa szavára, aki a „szeretet kultuszáról” beszélt, és prófétai Lélekkel jelentette ki egy hónappal a halála előtt (1978. jún. 29-én): „A hitet megtartottam”. Nem azért mondta, hogy magát dicsérje, hanem mert nagyon gondosan megvizsgálta lelkiismeretét 15 éves pápai működése után. És mit mondjunk I. János Pál pápáról? Mintha tegnap lépett volna elő a Bíborosi Kollégiumból, hogy a pápai ruhát – és milyen nagy teher ez! – magára öltse. De pápaságának néhány napjából is a szeretetnek micsoda lángolása, sőt a „szeretetnek túláradó folyama” volt érezhető, amelyet a világ számára is annyira óhajtott, amint ezt az utolsó vasárnapon az Angelus előtti beszédében elmondta. Ezt erősítik meg azok a katekézisei is, amelyeket a nyilvános kihallgatások alkalmával a hitről, a reményről és a szeretetről tartott. Tisztelendő Testvéreink a püspökségben és Szeretett Fiaink! A hűség természetesen magába foglalja az engedelmességet is Péter tanítóhivatalával szemben, főleg a tanítást illetően. Ennek a Magisztériumnak objektív jellegét mindig figyelembe kell venni, és vigyázni kell rá azon veszedelmek miatt, amelyek itt is, ott is fenyegetik a katolikus igazságokat. Továbbá a hűséghez tartozik az egyházi hatóság által kiadott liturgikus előírások megtartása is, tehát annak az önkényes eljárásnak a kizárása, amely jóváhagyás nélkül vezet be különféle dolgokat, vagy következetesen visszautasítja a szabályokba foglaltakat. De hűséggel tartozunk az Egyház nagy fegyelme iránt is, melyről Elődünk szólott. Ez nem arra való, hogy elnyomjon vagy csakis lemondást követeljen, hanem arra szolgál, hogy őrizze Krisztus titokzatos testének igazi rendjét, és forrása legyen annak, hogy minden egyes tag a neki megfelelő működést fejtse ki. A hűség a papi és szerzetesi hivatások betöltését is megkívánja, hogy amit Isten színe előtt megígért valaki, azt mindig tartsa meg és gyarapodjék benne azáltal, hogy természetfölötti irányítást kap az élete. Ami pedig a híveket illeti – mint maga a szó is jelzi –, a hűség tőlük azt kívánja, hogy keresztény voltuknak megfelelően töltsék be szolgálataikat. Készséges és őszinte szívvel tegyék a dolgukat, tanúsítsanak hűséget lelkipásztoraik iránt, akiket a Szentlélek állított az Egyház élére,[10] és vegyenek részt azokban a tevékenységekben, amelyek mint hívőkre rájuk tartoznak. Ezen a helyen nem feledkezhetünk meg azokról a testvéreinkről sem, akik más keresztény egyházakhoz vagy vallási közösségekhez tartoznak. Mert az ökumenizmus ügye annyira fontos és olyan kényes, hogy nem szabad hallgatnunk róla. Hányszor elmélkedtünk közösen az utolsó vacsorán elhangzott szavakról, amelyekkel Krisztus az Atyához imádkozott?[11] Ki ne tudná, hogy Szent Pál mennyire sürgette a „lelki egységet”, melyben kell hogy Krisztus tanítványai „egyetértők legyenek, ugyanúgy viselkedjenek és egyformán szeressenek”.[12] Szinte hihetetlen, hogy a keresztények között még mindig megvan az a sajnálatos szakadás, amely másokban bizonytalanságot vagy esetleg botránkozást kelt. Ezért a megkezdett úton tovább akarunk járni, előbbre akarunk jutni, mindent megteszünk az akadályok elhárítása érdekében, és kívánjuk, hogy az egyetértő törekvések elvezessenek a teljes egységre. Az összes többi ember felé is fordulunk, akik mint Isten gyermekei a mi testvéreink, akiket szeretnünk és szolgálnunk kell. Szeretnénk feléjük kifejezni, hogy – nem hivalkodva, hanem alázattal – azon akarunk fáradozni, ami a világ békéjét és haladását és a népek közötti igazságosságot támogatja. Semmi szándékunk beavatkozni politikai ügyekbe, vagy részt venni gazdasági kérdések intézésében. Amint ugyanis az Egyház nem rekeszthető semmiféle evilági forma korlátai közé, úgy bennünket is, ha az emberek és a népek ilyen jellegű kérdéseihez közeledünk, csak vallási és erkölcsi indítékok vezethetnek. Azt a Krisztust követjük ezzel, aki övéire azt bízta, hogy a „föld sója” és a „világ világossága” legyenek,[13] és azt a lelkiállapotot akarjuk megerősíteni, amelyre az emberi társadalmaknak támaszkodniuk kell. Annál inkább késztetést érzünk e feladat teljesítésére, minél inkább gyarapodnak a világban az ellentétek és feszültségek, melyek a világ nagy részén összeütközések forrásaivá válnak és mérhetetlen pusztulás veszedelmével fenyegetnek. Állhatatosan arra fogunk törekedni, hogy higgadt munkával, semmiféle saját hasznot nem keresve, csak az evangélium fényét kövessük, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk. Szabadjon ezen a helyen legalább annyit kifejeznünk, hogy részesedünk abban a komoly aggodalomban, amelyet a Bíborosi Kollégium az Apostoli Szék üresedése idején fejezett ki a szeretett libanoni nép és országuk miatt, melynek békéjét és szabadságát valamennyien óhajtjuk nagyon. De ebben a percben kezünket nyújtjuk minden népnek és minden embernek, és kitárjuk a szívünket mindenki felé, akiket igazságtalanság vagy bármiféle megkülönböztetés gyötör, akár gazdasági vagy társadalmi, akár politikai vagy lelkiismereti téren vagy a vallásszabadság területén. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy korunk minden igazságtalanságát közösen vegyük vizsgálat alá és valóban orvosoljuk szerte a földön, hogy minden ember emberségéhez méltó életet élhessen. Ez az Egyház küldetésének is része, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat nemcsak a Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban, hanem a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban is kifejtette. Szeretett Testvéreim és Fiaim! A világban és az Egyházban a legutóbbi időkben lezajlott események üdvösen figyelmeztetnek: Milyen lesz a mi pápaságunk? Miféle sors vár Isten végzései szerint az Egyházra az elkövetkező években? Milyen utakat fog bejárni az emberiség most, a század végén, amikor a második évezred közeledik a vége felé? Az összes ilyen kérdéseknek egy a válasza: „Isten a tudója”.[14] A saját életünk folyása, mely egészen váratlanul a pápai szolgálatba vitt bennünket, nem sokat számít. Saját személyünknek – ezt világosan ki akarjuk mondani – háttérbe kell szorulnia a feladat nagyságával szemben, melyet végre kell hajtanunk. Ezzel a szavunk imádsággá fordul. De a saját, Istenhez szóló imádságunk után szükségünk van arra, hogy a ti imáitokat is érezzük, hogy így elnyerjük azt az elengedhetetlenül szükséges segítséget, amellyel folytatni tudjuk Elődeink művét azon a helyen, amelyet ők üresen hagytak. Ehhez a szívet megindító megemlékezéshez csatoljuk köszöntésünket, amellyel felétek fordulunk, Főtisztelendő Testvérek. Bizalommal és bátorítással köszöntjük összes Püspöktestvéreinket is, akik szerte a világon az Egyház egyes részeit – akár a legkisebbet is – gondozzák, s így tevékenységük része az üdvözítés egyetemes művének.[15] Utánuk szeretettel tekintünk a papságra, a misszionáriusokra, a szerzetesekre és a szerzetesnőkre. Mindjárt kifejezzük szívünk forró kívánságát, hogy ezek száma egyre gyarapodjék, mert eszünkbe jut az Üdvözítő szava: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.[16] Látjuk a családokat és a keresztény közösségeket is: a sokféle apostolkodó társulatot, a híveket, akiket egyenként ugyan nem ismerünk, mégsem névtelen tömeg, nem idegenek és nem alsóbbrendűek, hiszen Krisztus Egyházának szerves részei. Különleges szeretettel gondolunk a betegekre, a szűkölködőkre, a nyomortól és csapásoktól szenvedőkre. Mindezek felé most, pápaságunk kezdetén, kitárjuk a szívünket. Hiszen ti valamennyien, testvéreink és nővéreink, fájdalmaitokkal részesei vagytok a Megváltó kínjainak, és valamiképpen teljessé teszitek az ő szenvedését![17] Szent Péter méltatlan utóda, aki vizsgálni akarja „Krisztus kifürkészhetetlen gazdaságát”, igen rászorul segítségetekre, imádságaitokra, önátadásotokra és áldozataitokra, és ezt nagy alázattal kéri is tőletek. És most titeket köszöntünk, Testvéreink, szeretett Gyermekeink, akik azon a földön hallgattok minket, ahol születtünk, amelyet el nem múló szeretettel őrzünk a szívünkben: a mindig hűséges Lengyelország püspökeit, papjait és a krakkói egyházmegye híveit. Ebben a köszöntésben a honvágy és az elszakíthatatlan összetartozás reménye kapcsolódik össze. E súlyos és félelmet ébresztő órában a Boldogságos Szűz felé – aki Krisztus misztériumában mindig él és anyaként tevékenykedik – meg kell újítanunk a gyermekien bizakodó odaadást és azt a szót, amelyet húsz évvel ezelőtt, püspökké szentelésünk napján a szívünkbe és a címerünkbe írtunk: „Semper tuus”, 'Mindig a Tiéd!' Nem tudunk mást tenni, mint hogy segítségül hívjuk Szent Pétert és Szent Pált és az egész Egyház minden szentjét. Ebben az órában a szívünkből áradó atyai érzéssel köszöntésünket küldjük mindenkinek, öregeknek és fiataloknak, az éppen most megszületetteknek is. Mindenkinek őszintén azt kívánjuk, hogy valamennyien „növekedjenek a kegyelemben és Urunk Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk megismerésében”, amint ezt az Apostolfejedelem kívánta.[18] És apostoli áldásunkat adjuk mindnyájatokra, amely nemcsak nektek, hanem az egész emberiség családjának hozza el a mennyei Atya bőséges ajándékait. Ámen. Jegyzetek: [1] Róm 11,33. [2] Zsolt 120,1–2. [3] Mt 13,8-23. [4] Vö. LG 1,48; AG 1. [5] Vö. Ef 4,12; Kol 1,24. [6] Vö. Mt 16,18-19. [7] Lk 22,32. [8] Vö. Jn 21,15-17. [9] 2Kor 5,14. [10] Vö. ApCsel 20,28. [11] Jn 17,21–23. [12] Vö. Fil 2,2.5-8. [13] Mt 5,13–16. [14] Vö. 2Kor 12,2–3. [15] Vö. CD 11. [16] Mt 9,37–38; Lk 10,2. [17] Vö. Kol 1,24. [18] 2Pt 3,18. |
Nyomtatóbarát változat
Az jut be a mennyek országába, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.
Mt 7,21. 24-27 >>> Napi evangélium Keresés a Bibliában:
|
|
Eseménynaptár |
 |