|
II. János Pál pápa Esztergomban Esztergom, augusztus 16., délután első magyarországi látogatás, 1991. augusztus 16-20. A pápai helikopter és a kíséret 12.15-kor szállt le az esztergomi repülőtéren. A Szentatyát köszöntötte a város vezetősége, majd pápamobilban indult a prímási palotába. Ebéd után rövid pihenőt tartott, 14.30-kor indult a bazilikába. A bazilika előtti téren a magyar papok, szerzetesek és szerzetesnők mintegy ötezren, az elsősorban Esztergom környékéről és Szlovákiából érkezett hívek közel ötvenezren várták. A Szentatya először lement a bazilika kriptájába, s ott Mindszenty bíboros úr sírjánál imádkozott, majd a bazilika sekrestyéjében felöltözött és az oltárhoz vonult. A szentmise elején Paskai bíboros úr köszöntötte a következő szavakkal: Mély tisztelettel és gyermeki szeretettel köszöntjük Szentségedet az ősi esztergomi várhegyen. Ezen a várhegyen nevelkedett Szent István, itt bérmálta meg őt Szent Adalbert vértanú püspök, az első ezredfordulón itt helyezték fejére a II. Szilveszter pápától küldött koronát, innen szervezte meg a magyar egyházat és halála előtt itt ajánlotta a Boldogasszony oltalmába „a szentegyházat a püspökökkel és papokkal, az országot a néppel és vezetőikkel”. Tőle örököltük a keresztény hittel együtt a ragaszkodást és az egységet az Apostoli Szentszékhez, amelyet a magyar katolikus egyház mindig hűségesen megőrzött. Egyházunk egyetemes Pásztora iránti tisztelet hívta össze a mai napon a papokat és a szerzeteseket, hogy az eucharisztikus közösségben megerősödjenek hivatásukban és még nagyobb önátadással szolgálják Krisztus magyar egyházának belső megújulását. Összejöttek Esztergom és környéke hívei is, hogy kifejezzék a Szentatya iránti hűségüket, egyben buzgó imáikkal és áldozatvállalásaikkal könyörögjenek papi és szerzetesi hivatásokért. Amikor hálás szívvel megköszönjük Szentségednek, hogy ellátogatott erre a megszentelt helyre, imádságos lélekkel kérjük Isten bőséges áldását egyházunk legfőbb pásztorára pápai himnuszunk szavaival: „Tartsd meg Isten Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” A Szentatya a csodálatos halfogásról szóló evangélium (Lk 5,1-11) után a következő homíliát mondta: 1. „Az Úr az én pásztorom”.[1] Vajon nem erre gondolt-e Simon Péter a Genezáreti-tónál? Nem ez jutott-e eszébe, amikor Krisztus Urunk parancsára „mélyre evezett, és kivetette a hálót halfogásra”. Miután egész éjszaka eredménytelenül fáradoztak, most akkora tömeg halat fogtak, hogy a háló szakadozni kezdett.[2] Nem erre kellett-e Péternek gondolnia: ,,Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”?[3] Igen! Mindnyájan megijedtek, hiszen többen is voltak ott, Simon társai; köztük volt Jakab és János is, Zebedeus fiai, akik hamarosan apostolok lettek. Ebben a pillanatban Péter – és vele együtt a többiek is – meghallották az Úr szavát: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”[4] 2. Titokzatos szavak ezek! Halászok lévén, értettek a halászathoz: kivetették a hálókat, kifogták azt, ami a vízben él, berakták a bárkába, hogy az emberek ételévé legyen. Ez a halászok munkája. Kissé más, mint a földművesé, aki a földből szerzi a táplálékot. És más, mint a pásztoroké, akik a nyájat legeltetik a mezőn. Krisztus azt mondta: „Emberhalász leszel!” Péter mesterségére hivatkozott, amint más esetekben más foglalkozásokra, más munkákra utalt. De mindig, mindenkor Isten Országára gondolt. Emberhalász az, aki körülfogja az embereket az Isten Országának valóságával, mint valami titokzatos hálóval. Átkarolja; őket Krisztus evangéliumának szavával. Az Ő testével és vérével táplálja őket az Oltáriszentségben. A keresztvízzel bevezeti őket az új életbe, hogy „új teremtmény”[5] váljék belőlük, és örök életre való gyümölcsöt hozhassanak. 3. Az Úr az én pásztorom... Később, az Úr feltámadása után az apostolok tudatára ébredtek annak, hogy Krisztus kegyelmének erejéből „mindnyájan egy testet alkotnak”. Isten Országának életében részesedve mindnyájan „egy testté lettek Krisztusban”. Pál apostol fejti ki leveleiben ezt az igazságot az Egyházról, a tanítványok közösségéről. Mindnyájan együtt egy testet alkotnak, mert Krisztus életében részesültek. Ennek az isteni életnek válnak részeseivé a Szentlélek erejéből, akit az Atya küld a Fiú nevében és az Ő hatalmával: megváltó áldozatának erejében. Az ősi magyar egyház kedves fiai és leányai! Ismerem a megpróbáltatásokat, amelyekkel meg kellett küzdenetek az elmúlt negyven év folyamán. Ismerem azokat a nehézségeket, amelyek elsősorban Isten Népének egységét kezdték ki ebben az országban, és tudom, hogy még mindig maradtak sebek, amelyek Krisztus Testének teljességét csonkítják. Eljött az ideje annak, hogy a szeretet legyőzze a még meglévő feszültségeket, a bizalmatlanságot, a gyanúsítgatást. Eljött az ideje annak, hogy Isten egyetlen Családjának minden tagja újra szorosabb egységbe kerüljön egymással. Valóban mindnyájan egyetlen Testet alkotunk Krisztusban, és ennek a testnek egységében mindnyájan legyetek „egymásnak tagjai”. 4. Kedves Testvéreim, akik a papságra és az egészen Istennek szentelt életre kaptatok meghívást, ebben a távlatban látjuk meg életünk teljes értelmét és mérhetetlen értékét. Titeket Krisztus hálója egészen különös módon megfogott, majd bölcsen, gyöngéden és erősen magához vonzott. Mindegyikőtök elmondhatná saját hivatásának történetét. Mindegyik elbeszélés különbözne a többitől, hiszen az isteni Halász alkalmazkodott mindegyiktek személyiségéhez, sajátos körülményeihez, akik magatokat egészen az Ő népének szolgálatára szentelitek. Krisztus Urunk megőrzött benneteket, Kedves Paptestvéreim, a megpróbáltatások nehéz éveiben, amikor sokféleképpen akadályozták lelkipásztori munkátokat és azt, hogy híveitekkel valódi közösséget alkossatok. Krisztus adott nektek erőt, kedves Nővérek, amikor kiűztek benneteket a rendházakból, az intézményekből, amikor a legszükségesebb dolgokban is szükséget szenvedtetek, beteg és idős rendtársaitokkal együtt. Hány pap és kedvesnővér mondhatta el Szent Pállal: „Fáradtam és kínlódtam, éheztem és szomjaztam, gyakran koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem”,[6] s Krisztus nevéért mégis mindezt el tudtátok viselni. Most, amikor a szabadság visszatért, komoly gondot okoz, hogy létszámban annyira megfogyatkoztatok. Az „aratáshoz” több munkásra van szükség: papokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre, akik vállalják az új evangelizáció feladatát történelmetek mostani ígéretes pillanatában. Ne kételkedjetek! Ma sem hiányoznak a nagylelkű fiatalok, akik készségesen követik Isten szavát, amellyel „szőlőjébe” hívja őket. Ha a hívó szót „közvetíteni” tudjátok azzal, hogy élő tanúságot tesztek a Krisztusnak és evangéliumának való teljes odaadásról; ha veletek együtt Isten egész népe szüntelenül kérni tudja „az aratás Urát”, akkor a magyar egyházban ismét lesznek elégséges számban olyanok, akik teljes odaadással hirdetik az Evangéliumot a küszöbön álló harmadik évezred nemzedékeinek. 5. De gondolnunk kell a világi hívekre is. Közülük is sokan voltak olyanok, akik bátran és következetesen teljesítették a hitük megvallásából eredő kötelességeiket. Mennyi keresztény állt ellen a csábításoknak és fenyegetéseknek, és tántoríthatatlanul járta megkezdett útját annak tudatában, hogy a keresztség Krisztus Testéhez kapcsolta, a bérmálásban pedig megkapta a Szentlelket, hogy hitéről tanúságot tegyen a világ színe előtt. Maradjatok meg annak a gondolkodásmódnak és érzületnek közösségében, amelyet az Úr asztalából való részesedés megújít és megszilárdít. Az Úr egészen különös kegyelme volt, hogy ez az egységes szándék nem fogyatkozott meg az üldöztetés idején sem. Éljen tovább és erősödjék ma is mindnyájatok együttműködésével ez az egység, amivel az összes megkereszteltek felelősen részt vállalnak Krisztus Testének építésében. Az Úr tehát veletek volt, kedves Testvéreim, és támogatott benneteket a megpróbáltatások közepette. Ő vezetett titeket, ő vigasztalt, „nemcsak szóval, hanem erővel és a Szentlélek kiárasztásával”.[7] Az apostoloknak és az Úrnak követői lettetek, hiszen „a tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok”.[8] Ezért a hívők szerte a világon joggal látnak bennetek példaképet, s ebből merítenek erőt a saját életükhöz. Valóban „mindenütt ismertté lett Istenbe vetett hitetek, úgyhogy nem is szükséges róla beszélnünk”.[9] Mélységes örömmel nézek rátok, Testvéreim, akik itt Esztergomban, az ősi prímási székhelyen körém gyűltetek! Megköszönöm Isten kegyelmét, amellyel megengedte, hogy értetek és veletek együtt hálát adjak ezen a helyen, népetek központi szentélyében, amelyet joggal hívtok „magyar Sionnak”. Az Úr nevében szeretettel köszöntelek mindnyájatokat. Különös tisztelettel gondolok főpásztorotokra, nagyrabecsült testvéremre, Paskai László bíboros úrra, és köszönöm szavait, amelyeket nevetekben hozzám intézett. Köszöntöm a jelenlévő püspököket, papokat, a Krisztusnak szentelt állapotban élőket és a világiakat. Mindnyájatoknak őszinte köszönetet mondok a meleg fogadtatásért és a sok fáradozásért, amellyel lelkipásztori látogatásomat előkészítettétek, hiszen ennek történelmi jelentősége van a sokéves, félelmekkel és fájdalmakkal telt várakozás után. Egész szívemből szeretném újra kifejezni őszinte és mély szeretetemet. Szívből köszöntöm a Szlovákiából jött szlovák és magyar zarándokokat. Szlovákul: Szeretettel köszöntöm Eduard Kojnok rozsnyói püspök urat, Jan Sokol nagyszombati érsek urat és segédpüspökeit, Tóth Domonkost és Vladimír Filot, valamint minden szlovák zarándokot, akik magyar testvérekkel együtt jöttek el Esztergomba. Kedveseim, a ti jelenlétetek itt, a magyar egyház ősi központjában látható jele a keresztények és a szomszédos népek békés egységének. Imádkozzunk együtt a testvéri szeretetért egymás iránt, mert ez győzi le a múlt minden elválasztó akadályát közöttetek. A magyar és a szlovák testvérekkel együtt adjunk hálát itt Esztergomban, a magyar kereszténység központjában a most elnyert szabadságért. A vallásszabadság adjon erőt mindnyájunknak az igazi keresztény életre, és ösztönözze az egész társadalmat arra, hogy az igazi keresztény és emberi értékekre alapozza jövőjét. Isten áldjon meg benneteket! 6. Krisztus kiválasztott titeket, és küldetést adott arra, hogy hirdessétek szavát, s tegyetek tanúságot a keresztény hitről, amelyet az Egyház őriz. Krisztus úgy küld benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, hogy a kereszt titkát jelenvalóvá tegyétek abban a környezetben, amelyben éltek. Kövessétek Szent Gellért és Szent Adalbert hittérítő buzgóságát. Kit ne rendítene meg egy ilyen feladat, sőt ki ne rettenne vissza tőle? Ki volna képes arra, hogy következetesen, maradéktalan odaadással teljesítse keresztségének minden követelményét? Kit ne bátortalanítanának el a tényleges nehézségek: a létszámhiány, az öregség, a betegség, a szükséges szervezeteknek és struktúráknak meg az anyagi fedezetnek a hiánya? Ki ne venné észre, mennyi kárt okoz a bizonytalanság és a tétovázás, amely akárhányszor nemcsak a társadalomban, hanem az Egyházon belül is jelentkezik? Ennek ellenére azt mondom nektek: Ne csüggedjetek el! Korlátaitok és gyöngeségeitek megtapasztalása alkalmat nyújthat arra, hogy Isten segítségét és kegyelmének különös gazdagságát felismerhessétek. Íme: a feltámadt Krisztus mellettetek áll és megújítja felszólítását: „Ne féljetek!”[10] Mivel Krisztus, aki küld bennünket, erős és velünk van, Szent Pállal elmondhatjuk: „amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek”.[11] Sőt Krisztus ereje győzedelmeskedik gyöngeségünkben[12] 7. Fogadjátok tehát örömmel a küldetést, amit az Úr nektek adott és hirdessétek: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”.[13] Nem könnyű őszinte szívvel kimondani e szavakat. Gyöngeségünkben inkább így kiáltanánk fel: „Uram, nekem mindenem hiányzik: a bátorság és a szó, az idő és a felkészültség; nem értenek meg, néha kinevetnek, talán még üldöznek is, ha rólad beszélek és elmondom azokat a szavakat, amelyeknek hirdetését reám bíztad”. A megpróbáltatások idején bátorítson bennünket az emlékezés az apostolokra, akik az utolsó vacsora terméből indultak el a világ megtérítésére. Álljon előttetek az első keresztény nemzedék példája! Talán Szent Péter és Szent Pál nem érezte magát szegénynek és alkalmatlannak küldetésének teljesítésére, amikor Rómába érkezett, ebbe a gazdag, hatalmas, és műveltségére oly gőgös városba? E világ bölcsessége szerint nem látszott-e ostobaságnak az a tervük, hogy Krisztus Országát elterjesszék itt a földön? Gondoljunk Magyarország első hittérítőire, Szent Gellértre és Szent Adalbertre! Nem ütköztek-e látszólag leküzdhetetlen akadályokba? Mégis – éppen ezer éve – Istenbe vetett bizalommal hirdették az Evangéliumot ebben az országban. Elérkeztünk a harmadik évezred küszöbére. Most tinéktek jutott osztályrészül az a felelősség és megtiszteltetés, hogy misszionáriusai legyetek annak a nemzetnek, amely újjá akar születni egy boldogabb és biztosabb jövőre. Tekintsetek nagy védőszentjeitekre, és – példájukat követve – gyújtsátok meg Isten szavának fényét honfitársaitoknak. Éppen ezt a küldetést fogadtuk el; hiszünk abban, hogy „Isten gyöngesége erősebb az embereknél”.[14] Lelkesedésünk is éppen korlátaink ismeretéből ered, hiszen erőt meríthetünk a Szentlélek segítő jelenlétébe vetett bizalomból. Bátran valljuk tehát: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”. 8. „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.[15] Térjünk vissza a bárkához a Genezáreti-tavon. Simon Péter váratlan szavai mélységes igazságot hordoznak. Ugyanazt a tudatot fejezik ki, amely a római századost eltöltötte, amikor kimondta azokat a szavakat, amelyeket a szentáldozás előtt imádkozunk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”.[16] Ugyanezt a meggyőződést tartalmazzák Péter szavai is, de még megrendítőbbek, mert Simon Péter tudta: nem méltó erre a közösségre, erre a hivatásra, arra, hogy együtt legyen Jézussal. Kedves Testvérek! Simon Péter mindezt jól tudta, ez a meggyőződés töltötte el. Ez a tudat járjon át bennünket is, hogy részesei lehessünk annak az ajándéknak és hivatásnak, amelyet Krisztus ad nekünk; a keresztény hivatásnak, a papi hivatásnak és az egészen Istennek szentelt élet hivatásának. „Nem vagyok méltó” – ez a tudat szükséges ahhoz, hogy az Úr folytathassa a megváltás művét bennünk és általunk. Így folytatódhat a mi életünkben is a csodálatos halfogás. Így fogadhatjuk magunkba Isten Országának titkát. Így működhet bennünk a Szentlélek Krisztus keresztjének és feltámadásának erejével. Erre a tudatra mindenkinek szüksége van, az egyéneknek, a közösségeknek és a társadalomnak egyaránt. Erre van szüksége Szent István ősi koronájának is, amelyet ma tisztelettel és hálával köszönt Róma püspöke. „Az Úr az én pásztorom.” Ámen. A szentmisét befejező áldás előtt a Szentatya a következőket mondta: Mielőtt áldásommal befejeznénk ezt a szentmisét, szeretném elmondani, hogy számomra nagyon megindító ez az első látogatás itt, Esztergomban. Szeretném az összes jelenlévőknek elmondani, hogy Magyarországra s elsőként Esztergomba Krakkóból jövök, mely régebben Lengyelországnak, az én szülőhazámnak fővárosa volt. S abban a városban nagyon sok maradandó emléke van történelmi kapcsolatainknak: Nagy Lajos magyar és lengyel király volt, az ő leánya, a boldogként tisztelt Hedvig új indításokat adott népek, sőt az egész Egyház életének. Ahányszor visszatérek Krakkóba, mindig eleven valóságként találkozom velük. Ebben a szentmisében hivatásokért, a szó legtágabb értelmében vett hivatásokért imádkoztunk: az összes megkeresztelt, a papok és szerzetesek hivatásáért. Nagy öröm számomra az első sorban itt látni az idei újmiséseket. Kívánom, hogy a hivatások és ezek az újmisések szolgáljanak a keresztény Magyarország javára. Végül gratulálok nektek a szép énekért, amit a szentmise alatt hallottam. Aki énekel, kétszeresen imádkozik. Háromnegyed hatkor a Szentatya visszatért a sekrestyébe, átöltözött és elindult a Duna-partra. 18.45-kor indult hajóval Budapestre. Jegyzetek: [1] Zsolt 22,1. [2] Vö. Lk 5,4–6. [3] Zsolt 23,1. [4] Lk 5,10. [5] 2Kor 5,17. [6] 2Kor 11,27. [7] 1Tessz 1,5. [8] 1Tessz 1,6. [9] 1Tessz 1,8. [10] Mt 28,10. [11] Vö. 2Kor 12,10. [12] Vö. 2Kor 12,9. [13] Zsolt 22,1. [14] 1Kor 1,25. [15] Lk 5,8. [16] Mt 8,8. |
Nyomtatóbarát változat
Keresés a Bibliában:
|
|
Eseménynaptár |
 |