|
Üzenet az elvándorlók és menekültek 98. világnapjára XVI. Benedek pápa
Migráció és új evangelizáció
2012. január 15.
Kedves Testvéreim!
Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése ,,az
egyháznak első és magától értetődő feladata ... Ezt a hivatást, ezt
a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik” (Evangelii
nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 14.). Ma pedig még
inkább szükségét érezzük annak, hogy új erővel és megújult módon
szorgalmazzuk az evangelizációs tevékenységet, hiszen olyan világban
élünk, amelyben az egyének és a népek egyre közelebb kerülnek
egymáshoz, történjék ez akár a határok megszűnése és a globalizáció
új adottságai által, akár a kommunikációs eszközök fejlődése, vagy
éppen az egyének és csoportok gyakori és könnyed helyváltoztatásának
lehetősége következtében. Ennek az új helyzetnek megfelelően,
szívünkben újra fel kell ébresztenünk azt a lelkesedést és
bátorságot, amely már az első keresztény közösségeket is mozgatta és
az evangélium újszerűségének rettenthetetlen hirdetőivé tette,
megfontolva Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal
nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem
ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16).
E megfontolások nyomán született meg a téma, amelyet idén a
vándorlók és menekültek világnapjára választottam: „Migráció és új
evangelizáció”. Hiszen az egyház ebben az órában új evangelizálásra
szólít és azt akarja, hogy az emberi mobilitás összetett és széles
világában is fokozzuk a missziós tevékenységet: azokon a
területeken, ahol az evangéliumot először hirdetik éppúgy, mint a
keresztény hagyományokkal rendelkező országokban.
Boldog II. János Pál meghívott minket „Az Igéből táplálkozni, hogy
evangelizációs küldetésünk során »az Ige szolgáivá« váljunk, ...
Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló
helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és
kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt
jár” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 40). Hiszen
mind a nemzeti határokon belül zajló, mind az országhatárokon
átívelő nemzetközi vándorlás – történjék ez a jobb életfeltételek
keresése érdekében, vagy éppen az üldöztetések, a háborúk, az
erőszak, az éhség és a természeti katasztrófák által okozott
fenyegető veszélyek előli menekülés következtében – az egyének és a
népek soha nem látott keveredéséhez és új problémák felmerüléséhez
vezetett, nemcsak emberi vonatkozásban, hanem etikai, vallási és
szellemi tekintetben is. A szekularizáció nyilvánvaló
következményei, az újabb szektás mozgalmak megjelenése, a keresztény
hittel szemben tapasztalható világméretű közömbösség, a nyilvánvaló
széttöredezési törekvések napjainkban nagyon megnehezítik, hogy egy
olyan közös célra összpontosítsunk, amely „az egyetlen emberi
család” kialakítására bátorít, „a testvérek egyetlen családjáéra az
egyre inkább több nemzetiségűvé és vegyes kultúrájúvá váló
társadalmakban, ahol tiszteletben tartva a jogos különbségeket, még
a különböző valláshoz tartozó emberek is párbeszédre szorulnak annak
érdekében, hogy békésen és egymást megsegítve együtt élhessenek”,
amint ezt az elmúlt évben már megfogalmaztam ugyanerre a világnapra
szóló üzenetemben. Korunkra rányomják bélyegüket azok a törekvések,
amelyek megpróbálják kitörölni Istent és az Egyház tanítását életünk
látóköréből, széles teret engedve a kétkedésnek, a szkepticizmusnak
és a közömbösségnek, amelyek még a keresztény hit minden társadalmi
és szimbolikus megjelenését is igyekeznek kiirtani.
Ebben az összefüggésben, nem ritkán arra ösztönzik még azokat a
migránsokat is, akik Krisztust már megismerték és elfogadták, hogy
többé már ne tekintsék Őt fontosnak, veszítsék el hitüket és ne
lássanak abban semmi értelmet, ne tekintsék magukat az egyház
részének, inkább folytassanak olyan életmódot, amely többé már nincs
tekintettel se Krisztusra, se az ő evangéliumára. Akik olyan
keresztény népek körében nevelkedtek, ahol még meghatározó volt a
keresztény hit, gyakran vándorolnak olyan országokba, ahol a
keresztények kisebbségben élnek és a hit ősi hagyománya nem jelent
többé sem személyes meggyőződést, sem közösségi hitvallást, mivel az
csupán kulturális tényezővé zsugorodott. Az egyház kihívása itt
abban áll, hogy segítse az elvándorlókat akkor is megmaradni a
hitben, ha már hiányzik annak a kultúrának a megtartó ereje, amely a
szülőföldön még megvolt. Ez történhet akár új lelkipásztori
stratégiák, akár olyan módozatok és nyelvezetek kifejlesztése által,
amelyek mindig az Isten Igéjének eleven elfogadását szolgálják.
Bizonyos esetekben lehetőség kínálkozik arra, hogy a tisztességes
párbeszéd és a szolidaritás konkrét tanúsága által hirdessük: az
emberiség Jézus Krisztusban részese lett Isten titkának és isteni
élete szeretetének, és feltárult előtte a remény és béke távlata.
Más esetekben viszont lehetőség adódik arra, hogy az örömhír
megújult hirdetése és a következetes keresztény életünk által
ébresztgessük szunnyadó keresztény lelkiismeretünket, és így újra
felfedezzük a találkozás szépségét Krisztussal, aki a keresztényeket
mindig szentségre hívja, még az idegenben is.
Napjaink migrációs jelensége valóban gondviseléstől kapott alkalom
arra, hogy hirdessük az evangéliumot a mai világban. Olyan, a föld
különböző tájairól érkező férfiak és nők kérik felvételüket a régi
keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, akik még nem
találkoztak Jézus Krisztussal, vagy akik csak töredékesen ismerik
Őt. Hozzájuk is meg kell találnunk a megfelelő utat, hogy
találkozhassanak Jézus Krisztussal, megismerhessék Őt, és így
megtapasztalhassák az üdvösség felbecsülhetetlen ajándékát, amely
minden ember számára a „teljes élet” forrása (vö. Jn 10,10). Viszont
e tekintetben is komoly feladat vár magukra, az elvándorlókra is,
hiszen maguk lehetnek „az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt
Jézusnak, a világ reménységének tanúi” (Verbum Domini
apostoli levél, 105).
Az új evangelizáció területén meghatározó szerep hárul az
elvándorlók körében tevékenykedő lelkipásztorokra és munkatársaikra
– papokra, szerzetesekre és világiakra –, akiknek munkája egyre
sokszínűbb környezetben történik. Arra hívom őket, hogy az egyház
tanítóhivatalának tanításából merítve, a helyi püspökökkel közösen
keressék a testvéri közösség építésének és a tisztességes
igehirdetésnek az útjait, és győzedelmeskedjenek minden
ellenségeskedő és nemzetieskedő magatartáson. Az elvándorlás
áramlata által érintett szülőföld egyháza, az átmenő és befogadó
országok egyházaival együtt, közösen fokozzák együttműködésüket mind
az útnak induló, mind a megérkező vándorok javára, de mindenképpen
azok hasznára, akiknek az utazások során leginkább szükségük van a
találkozásra a befogadó felebarátban megmutatkozó Krisztus irgalmas
tekintetével. Az ilyen gyümölcsöző közösségi pasztoráció
megvalósításában éppúgy hasznos lehet az elvándorlók és menekültek
számára már eddig kialakított hagyományos struktúráknak a
megújítása, mint azoknak a módozatoknak a felkarolása, amelyek a
megváltozott körülmények között, a korábbiaknál is jobban szolgálják
a különböző kultúrák és népek együttélését és együttműködését.
A menedéket kérő menekülteknek, akárcsak az üldözés, az erőszak vagy
az egyéb életveszélyes helyzetek elől menekülő embereknek mindig
szükségük van a mi megértésünkre és befogadó készségünkre, emberi
méltóságuk és jogaik tiszteletben tartására, de ugyanakkor ők is
tudatában kell legyenek saját kötelességeiknek. Szenvedésük arra
szólítja az államokat és a nemzetközi közösséget, hogy tegyenek
tanúságot a kölcsönös elfogadás magatartásáról, győzedelmeskedjenek
a félelmek felett, kerüljék a diszkriminációt, gondoskodjanak a
szolidaritás konkrét formáinak megvalósításáról, beleértve a
megfelelő felvételi struktúrákat és az áttelepítési terveket is.
Mindez magában foglalja a kölcsönös segítségnyújtást a
szenvedésektől sújtott régiók és azok között, amelyek már évek óta
nagyon sok menekültet fogadtak be, beleértve az államok nagyobb
közös felelősségvállalását is a menekültek átvételében.
A sajtóra és a többi kommunikációs eszközre hárul az a fontos
feladat, hogy őszintén, korrekt módon és tárgyilagosan tájékoztasson
azok helyzetéről, akik hazájuk és hozzátartozóik elhagyására
kényszerültek és új egzisztencia felépítésébe akarnak kezdeni.
A keresztény közösségek tanúsítsanak különös figyelmet a
vándormunkások és ezek családjai iránt, foglalják őket imáikba,
szolidáris és keresztény felebaráti szeretetükbe, viseltessenek
irántuk a kölcsönös gazdagodást elősegítő nagy megbecsüléssel,
siessenek segítségükre minden olyan új politikai, gazdasági és
szociális eszközzel, amely elősegíti minden ember személyi
méltóságának tiszteletét, a család védelmét, a tisztességes
lakáshoz, munkához és szolgáltatásokhoz való hozzájutást.
A papok, szerzetesek, szerzetesnők és a világiak, mindenekelőtt a
fiatalok, nők és férfiak, tanúsítsanak együttérzést e sok elvándorló
iránt, és ajánlják fel támogatásukat azoknak, akik elmenekültek az
erőszak elől és most új életstílusokkal és beilleszkedési
nehézségekkel szembesülnek. Az Jézus Krisztusban való üdvösség
hirdetése legyen a megkönnyebbülés, a reménység és a „tökéletes
béke” forrása (vö. Jn 15,11).
Befejezésül emlékeztetni szeretnék a sok, beilleszkedési
problémával, bürokratikus nehézséggel, a szállás- és otthonkeresés
nyomorúságával szembesülő hallgatók helyzetére. A keresztény
közösségek legyenek különösen együtt érzők ezekkel a fiúkkal és
lányokkal, akiknek fiatal koruknál fogva, a kulturális fejlődésen
túl, személyes kapcsolatokra is igényük van, és szívükben mélységes
vágy él az igazság iránt, arra vágyakoznak, hogy találkozzanak
Istennel. Különösen a keresztény szellemiségű egyetemek váljanak a
tanúságtétel és az új evangelizáció kisugárzó színtereivé. Komolyan
törekedjenek arra, hogy az egyetemek világában hozzájáruljanak a
szociális, kulturális és emberi fejlődéshez, és ezen túlmenően,
mozdítsák elő a kultúrák párbeszédét és értékeljék a különböző
nemzetiségű hallgatók ahhoz való hozzájárulását is. Ha az evangélium
hiteles tanúival és a keresztény élet példaképeivel találkoznak, az
arra fogja sarkallni őket, hogy maguk is az új evangelizáció
tevékeny résztvevői legyenek.
Kedves Barátaim, kérjük Mária, a „mi Úti Boldogasszonyunk”
közbenjárását, hogy Jézus Krisztus üdvösségének örvendező hirdetése
által, töltse be reménységgel a világ útjain vándorló testvéreink
szívét. Imáimról biztosítok mindenkit és apostoli áldásomat adom.
Vatikán, 2011. szeptember 21.
XVI. Benedek pápa
Fordította: Cserháti Ferenc püspök
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|