Mane nobiscum Domine II. János Pál pápa apostoli levele
az Eucharisztia évéről
2004 októberétől 2005 októberéig
TARTALOM
BEVEZETÉS
I. A ZSINAT ÉS A JUBILEUM NYOMÁBAN
II. EUCHARISZTIA A VILÁGOSSÁG MISZTÉRIUMA
III. AZ EUCHARISZTIA A KOMMUNIÓ FORRÁSA ÉS MEGJELENÉS”
IV. AZ EUCHARISZTIA A „MISSZIÓ” KIINDULÓPONTJA
ÉS PROGRAMJA
BEFEJEZÉS
1. „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik” (vö. Lk 24,29).
A föltámadás napjának estéjén az Emmausz felé tartó két tanítvány is
ezzel a meghívással fordult a Zarándokhoz, aki csatlakozott hozzájuk
az úton. Szomorú gondolatokkal telve nem is képzelték, hogy ez az
ismeretlen éppen az ő Mesterük, de már föltámadottan. A szívükben
mindenesetre valami „lángolást” (vö. 24,32) éreztek,
miközben Ő beszélt hozzájuk és „magyarázta” az írásokat. Az Ige
világossága feloldotta szívük keménységét és „megnyitotta a
szemüket” (vö. 24,31). A sötétedő estében és a lelküket
betöltő sötétségben ez a Zarándok egy fénysugár volt, aki
fölkeltette a reményüket és megnyitotta a lelküket, hogy a teljes
világosságra vágyódjanak. „Maradj velünk” – kérlelték. és Ő engedett
a kérésnek. Röviddel ezután Jézus eltűnt előlük, de a Mester „ott
maradt” a kenyér színe alatt, melynek megtörésekor megnyílt a
szemük.
2. Az emmauszi tanítványok képe nagyon
alkalmas arra, hogy megadja annak az évnek az alaptónusát, melyet
az Egyház arra szentel, hogy különlegesen átélje a Szent
Eucharisztia misztériumát. Kérdéseink, nyugtalanságaink olykor
súlyos csalódásaink útján az isteni Zarándok ma is útitársunk,
hogy az írások magyarázatával elvezessen Isten misztériumainak
befogadásához. Amikor a találkozás Vele teljessé válik, az Ige
világosságát követi az a világosság, amely „az élet kenyeréből”
fakad, és Krisztus ezzel teljesíti leginkább ígéretét: „Veletek
vagyok minden nap a világ végezetéig” (vö. Mt 28,20).
3. A „kenyértörés” – ahogyan kezdetben nevezték
az Eucharisztiát – örökre az Egyház életének középpontjában van.
Az idők folyamán Krisztus általa jeleníti meg halálának és
föltámadásának misztériumát. Benne személyesen Őt kapjuk, „az
égből alászállott élő kenyeret” (Jn 6,51), és Ővele
nekünk adatott az örök élet záloga, melyben megízlelhetjük a
mennyei Jeruzsálem örök lakomáját. Már többször, és legutóbb az Ecclesia
de Eucharistia kezdetű enciklikában – az egyházatyák, az
egyetemes zsinatok és elődeim nyomdokait követve – meghívtam az
Egyházat az Eucharisztiáról való elmélkedésre. Ezért nem áll
szándékomban ebben a levélben megismételni a már elmondott
tanítást, csak hivatkozom rá, hogy tegyük magunkévá és mélyítsük
el azt. De úgy láttam, hogy éppen e célból igen nagy segítséget
jelenthet egy esztendő, amit teljes egészében e csodálatos
Szentségnek szentelünk.
4. Mint már ismert, az Eucharisztia éve 2004
októberétől 2005 októberéig tart. E kezdeményezéshez két esemény
kínált nagyon jó alkalmat, egyik a kezdetét, a másik a végét
jelzi: a mexikói Guadalajarában október 10-től 17-ig tartó
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, és a 2005. október 2-től
29-ig tartó rendes püspöki szinodus a Vatikánban, melynek témája
„Az Eucharisztia az Egyház életének és küldetésének forrása és
csúcsa”. De egy másik meggondolás is ennek az évnek a
meghirdetésére késztetett: 2005. augusztus 16-tól 21-ig tartjuk
Kölnben az Ifjúság Világnapját. Azt kívánom, hogy az Eucharisztia
legyen az az élő középpont, mely köré összegyűlnek a fiatalok,
erősíteni a hitüket és lelkesedésüket. Egy ilyen eucharisztikus
időszak meghirdetése már régóta bennem él: természetes folytatása
annak a lelkipásztori irányzatnak, melyet – különösen a Nagy
Jubileumra készülő és az azt követő években – bele akartam oltani
az Egyházba és újra meg újra megerősítettem.
5. Jelen apostoli levelemmel hangsúlyozni akarom
ennek az irányzatnak a folytonosságát, hogy mindenki könnyebben
hozzájuthasson lelki gyümölcseihez. Ami az Eucharisztia évének
gyakorlati megvalósítását illeti, számítok a részegyházak
pásztorainak személyes gondosságára, kiknek e nagy Misztérium
iránti odaadása segíteni fog megtalálni a konkrét megoldásokat.
Püspök testvéreim egyébként könnyen beláthatják, hogy ez a
Rózsafüzér évét rövid szünet után követő kezdeményezés spirituális
mélységeket nyit meg, és semmiképpen nem zavarja, épp
ellenkezőleg, hatásosan megvilágosítja az egyes egyházak
lelkipásztori programjait, azáltal, hogy e programokat a hívők
lelki életének és minden helyi egyház kezdeményezéseinek
gyökeréhez és titkához kapcsolja. Nem azt kérem tehát, hogy az
egyes egyházak szakítsák meg a megkezdett lelkipásztori „utakat”
(programokat), hanem hangsúlyozzák bennük az eucharisztikus
dimenziót, ami az egész keresztény életnek sajátossága. A magam
részéről e levéllel néhány alapvető irányt szeretnék megmutatni,
bízván abban, hogy Isten népének minden tagja tanulékonyan és
buzgó szeretettel fogadja javaslatomat.
I. A
ZSINAT ÉS A JUBILEUM NYOMÁBAN
Krisztusra fordított tekintettel
6. Tíz évvel ezelőtt, 1994. november 10-én Tertio millennio
adveniente kezdetű apostoli levelemmel megnyithattam az
Egyház előtt a 2000. év Nagy Jubileumára való előkészület útját. úgy
láttam, hogy ez a történelmi alkalom nagy kegyelemként jelenik meg a
horizonton. Nem áltattam magam azzal, hogy önmagában az idő múlása,
bármily szuggesztív is, nagy változásokat hozhatna magával. A tények
sajnos az ezredforduló után megmutatták, hogy az események kegyetlen
következetességgel folytatódnak, gyakran rosszabbak az előbbieknél.
Olyan helyzet bontakozott ki, melyben a biztató távlatok mellett az
erőszak és a vér sötét árnyai is jelen vannak, és nem múlnak el.
Amikor azonban az Egyházat a megtestesülés 2000 éves jubileumának
ünneplésére hívtam, meg voltam győződve – és ma még inkább meg
vagyok győződve – arról, hogy az emberiség „távoli jövője” érdekében
dolgozunk.
Krisztus ugyanis nemcsak az Egyház történelmének, hanem az egész
emberiség történelmének is a középpontja. Benne foglaltatik össze
minden (vö. Ef 1,10; Kol 1,15–20). Hogyan ne emlékeznénk
a lelkesedésre, mellyel a II. Vatikáni Zsinat VI. Pál pápát idézve
megvallotta, hogy Krisztus „az emberi történelem célja, az a pont,
amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az
emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak
beteljesedése”.[1] A
Zsinat tanítása tovább mélyítette az Egyház természetének
megismerését azzal, hogy a hívő lelkek szemét fölnyitotta a hit és
a földi valóság misztériumainak élesebb látására Krisztus
világosságában. Benne, a megtestesült Igében ugyanis nemcsak Isten
misztériuma, hanem az ember misztériuma is kinyilatkoztatást
nyert.[2] Az ember Benne
talál megváltást és beteljesedést.
7. Pápaságom kezdetén a Redemptor hominis kezdetű
enciklikában bőségesen kifejtettem e témát, s később
többször is visszatértem rá. A jubileum kedvező alkalom volt arra,
hogy erre az alapvető igazságra újra fölhívjam a hívők figyelmét.
A nagy esemény előkészülete teljesen szentháromságos és
krisztusközpontú volt. Közben természetesen nem feledkezhettünk
meg az Eucharisztiáról. Most, az Eucharisztia évének megnyitása
előtt szívesen emlékezem arra, hogy már a Tertio millennio
adveniente kezdetű levelemben írtam: „A 2000. év teljesen
eucharisztikus lesz: az üdvözítő, aki 20 évszázaddal ezelőtt
testet öltött Mária méhében, az Eucharisztia szentségében folyamatosan
az isteni élet forrásaként adja magát az emberiségnek”.[3] A Rómában tartott
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus konkrétan megtestesítette a
Nagy Jubileum e jellegét. érdemes arra is emlékezni, hogy a
jubileumi készület közepén Dies Domini kezdetű apostoli
levelemben elmélkedési témául adtam a hívőknek a vasárnapot mint a
föltámadott úr napját, és sajátosan az Egyház napját. Akkor
mindenkit arra szólítottam, hogy a vasárnap szíveként fedezzük föl
újra az eucharisztikus ünneplést.[4]
Máriával együtt szemlélni Krisztus arcát
8. A nagy jubileum örökségét gyűjtöttem össze a Novo
millennio ineunte kezdetű apostoli levelemben. E
programadó dokumentumban a Krisztus arcának szemlélésére épülő
lelkipásztori irányzatot sürgettem egy olyan egyházi pedagógia
keretében, mely képes arra, hogy az imádság művészetével elérhető
életszentség „magas mércéje” felé törekedjen.[5] E szempontból hiányozhatott-e a
liturgikus elkötelezettség, s különösen az eucharisztikus
élet iránti figyelem? Akkor ezt írtam: „A huszadik
században, különösen a Zsinat óta, sokat fejlődött a keresztény
közösség a szentségek – főként az Eucharisztia – ünneplésében.
Továbbra is ki kell tartanunk ebben az irányban, különös szerepet
tulajdonítva a vasárnapi eucharisztikus ünnepnek és magának a
vasárnapnak is, a hit különleges napjaként tartva számon, a
feltámadt úr napjaként, amikor – mint hetenként ismétlődő valódi
Húsvéton – megkapjuk a Szentlélek ajándékát.”[6] Az imádságra nevelésről szólva
azt kértem, hogy ápolják az imaórák liturgiáját, mely által az
Egyház megszenteli a nap óráit, és a liturgikus esztendő
tagolásával az idő folyamát.
9. Ezt követően, amikor meghirdettem a
Rózsafüzér évét és közzétettem a Rosarium Virginis Mariae kezdetű
apostoli levelemet, újra szóltam Krisztus arcának szemléléséről a
rózsafüzér imádságából kiindulva, máriás szempontból. E
hagyományos imádság ugyanis, melyet az egyházi Tanítóhivatal
annyira ajánl és Isten népének annyira kedves, teljesen biblikus
és evangéliumi jellegű, mert miközben az üdvözlégy-eket
ismételve a titkokról elmélkedik, határozottan Jézus nevére és
arcára összpontosít. Ismétléseivel a szeretet pedagógiájának
egyik formája, mely a lélekben föllobbantja ugyanazt a
szeretetet, mellyel Mária szerette a Fiát. Ezért sok évszázados
érlelődéséhez valamit hozzáadva úgy akartam, hogy e szemlélődési
mód, amit az „evangélium foglalatának” nevezhetünk, egészüljön ki
a világosság titkaival.[7]
és nem természetes, hogy a világosság titkainak csúcsa az
Eucharisztia?
A Rózsafüzér évétől az Eucharisztia évéig
10. A Rózsafüzér évének közepén írtam az Ecclesia de
Eucharistia enciklikát, mellyel meg akartam mutatni, hogy
az Eucharisztia misztériuma milyen elválaszthatatlan és eleven
kapcsolatban van az Egyházzal. Mindenkit arra hívtam, hogy az
eucharisztikus áldozatot olyan odaadással ünnepeljük, amit az
megérdemel, és adjuk meg az Eucharisztiában jelenlévő Jézusnak
szentmisén kívül is az imádás hódolatát, ami e nagy misztériumot
megilleti. Nagyon hangsúlyoztam az eucharisztikus lelkiség
szükségességét, példaképül állítva Máriát, mint „eucharisztikus
asszonyt”.[8]
Az Eucharisztia éve tehát egy évről évre erősödő
alapra épül, és egyre inkább Krisztusra és az Ő arca
szemlélésére támaszkodik.
Bizonyos értelemben az összegezés éve, az egész eddig megtett út
csúcsa. Mennyi mindent lehetne elmondani azért, hogy jól éljük
végig ezt az évet! én csak néhány szempontra korlátozom magam,
melyek mindenkit segíthetnek a megvilágosult és termékeny
tevékenység felé.
II.
EUCHARISZTIA A VILÁGOSSÁG MISZTÉRIUMA
„Elmagyarázott nekik mindent, ami az írásban róla szólt”
(Lk 24,27)
11. Az elbeszélés, mely elmondja a föltámadott Jézus
megjelenését az emmauszi tanítványoknak, segít abban, hogy
figyelmünk középpontjába az eucharisztikus misztériumnak azt az
első szempontját állítsuk, melynek mindig jelen kell lennie Isten
népe áhítatában: az Eucharisztia a világosság misztériuma!
Milyen értelemben állítható ez, és mi következik belőle a
keresztény lelkiség és élet számára?
Jézus azt mondta magáról, hogy Ő „a világ világossága” (Jn 8,12), és ezt
életének két nagy eseménye, a színeváltozás és a föltámadás
nyilvánvalóvá tette, mert bennük fölragyogott isteni dicsősége. Az
Eucharisztiában viszont Krisztus dicsősége el van fátyolozva. Az
Oltáriszentség a legkiemelkedőbb módon „a hit misztériuma”.
Mindazonáltal éppen teljes elrejtőzésének misztériumával teszi
önmagát Krisztus a világosság misztériumává, mellyel a hívőt az
isteni élet mélységeibe vezeti be. Szerencsés meglátás az, hogy
Rubljov híres Szentháromság ikonja az Eucharisztiát helyezi a
szentháromságos élet középpontjába.
12. Az Eucharisztia mindenekelőtt azért
világosság, mert az Eucharisztia liturgiáját minden szentmisében
megelőzi Isten Igéjének liturgiája, és a két „asztal”, tudniillik
az Ige és a Kenyér asztala egységet alkot. Ez az összetartozás
mutatkozik a János-evangélium eucharisztikus beszédében, melyben
Jézus tanítása misztériumának alapvető bemutatásáról áttér a
sajátos eucharisztikus jelleg magyarázatára: „Az én Testem valóban
étel, és az én Vérem valóban ital” (Jn 6,55). Tudjuk,
hogy e kijelentés a hallgatók nagy részében krízist okozott, és
arra indította Pétert, hogy az apostolok és minden idők Egyháza
szóvivőjeként kimondja: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi
nálad vannak.” (Jn 6,68.) Az emmauszi tanítványok
történetében maga Krisztus mutatja meg „Mózesen kezdve az összes
prófétánál”, hogyan beszélt „az összes írás” személye
misztériumáról (vö. Lk 24,27). Szavai „meggyújtották” a
tanítványok szívét, megszabadították őket a szomorúság és a
reménytelenség árnyától, és fölkeltették bennük a vágyat, hogy
vele maradhassanak: „Maradj velünk, Urunk!” (vö. Lk 24,29.)
13. A II. Vatikáni Zsinat atyái a Sacrosanctum
Concilium konstitúcióban kifejezték kívánságukat, hogy „az
Ige asztala” bőségesebben kínálja a hívőknek a Szentírás kincseit.[9] Ezért járultak hozzá,
hogy a liturgikus ünnepléseken főként a szentírási olvasmányok
mindenki számára érthető nyelven hangozzanak el. Maga Krisztus
szól, amikor az Egyházban a Szentírást olvassuk.[10] Ugyanakkor a celebránsnak
ajánlották a homíliát, mely a liturgia részeként arra van
rendelve, hogy magyarázza Isten Igéjét és aktualizálja a
keresztény életre.[11]
Negyven évvel a Zsinat után az Eucharisztia éve jó alkalom arra,
hogy a keresztény közösségek erről megbizonyosodhassanak. Nem elég
ugyanis, ha a szentírási részeket érthető nyelven olvassák fel,
hanem olyan gondossággal, olyan előkészülettel, olyan figyelmes
hallgatással, illetve csöndes elmélkedéssel kell fogadni, ami
szükséges ahhoz, hogy Isten Igéje megérintse és megvilágosítsa az
életet.
„Fölismerték Őt a kenyértörésben” (Lk
24,35)
14. Jelentőségteljes, hogy az emmauszi tanítványok, miután
az úr szavai megfelelően fölkészítették őket, az asztalnál, a
„kenyértörés” egyszerű gesztusában ismerték fel Őt. A jelek csak
akkor „beszélnek”, ha az értelem megvilágosult és a szív lángol.
Az Eucharisztia a megvilágosító és gazdag tartalmú üzenetet
hordozó jelek e dinamizmusában bontakozik ki teljesen. A
misztérium a jelek által nyitja meg a hívők szemét.
Miként az Ecclesia de Eucharistia enciklikában
hangsúlyoztam, nagyon fontos, hogy a szentség egyetlen vonása se
merüljön feledésbe. Az embert ugyanis mindig éri a kísértés, hogy
az Eucharisztiát a saját emberi dimenziói közé redukálja, holott
valójában az embernek kell kitárulnia a misztérium dimenziói
előtt. „Az Eucharisztia túlságosan nagy ajándék ahhoz, hogy
csorbításokat és kétértelműségeket tűrhetne.”[12]
15. Kétségtelen, hogy az Eucharisztia
legszembetűnőbb dimenziója a lakoma. Az Eucharisztia
nagycsütörtökön este a húsvéti vacsorán született. éppen ezért még
a szerkezetében is hordozza a közös étkezés jellegét:
„Vegyétek és egyétek..., majd vette a kelyhet..., nekik adta,
mondván: igyatok belőle mindnyájan ...” (Mt 26,26–27). E
szempont nagyon jól kifejezi a kommunió kapcsolatát, melyet Isten
létre akar hozni velünk, s melyet nekünk egymás között meg kell
valósítanunk.
Semmiképpen nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az
eucharisztikus lakomának mélységes és elsődleges értelme az áldozat.[13] Az Eucharisztiában
Krisztus újra megjeleníti számunkra a Golgotán egyszer s
mindenkiért bemutatott áldozatot. Jóllehet az
eucharisztikus lakomán a föltámadott Krisztus van jelen, magán
hordozza szenvedésének jeleit, melynek „emlékezete” minden
szentmise, miként a liturgia a konszekrációt követő akklamációval
emlékeztet erre: „halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk
föltámadásodat...”. Ugyanakkor, miközben megjeleníti a múltat, az
Eucharisztia a történelem vége, Krisztus második
eljövetelének jövendője felé irányít minket. Ez
az „eszkatologikus” szempont olyan magával ragadó erőt ad az
Oltáriszentségnek, mely reménnyel tölti el a keresztény életet.
„Én
veletek vagyok minden nap...” (Mt 28,20)
16. Az Eucharisztiának mindezen dimenziói kapcsolódnak egy
olyan szemponthoz, mely leginkább próbára teszi hitünket, és ez a
„valóságos” jelenlét misztériuma. Az Egyház egész
hagyományával összhangban mi hisszük, hogy az eucharisztikus
színek alatt Jézus valóságosan jelen van. E jelenlétet – amint VI.
Pál pápa érthetően magyarázta – nem azért mondjuk valóságosnak,
hogy tagadjuk a többi jelenlét valós voltát, hanem hogy kiemeljük
a szubsztanciális jelenlétet, melynek erejéből Krisztus, az
Isten-Ember teljes valójában jelen van.[14] Ezért a hit megköveteli tőlünk, hogy azzal
a tudattal álljunk az Eucharisztia előtt, hogy Krisztus színe
előtt állunk. éppen a jelenléte ad a többi dimenziónak – lakoma, a
húsvét emlékezete, eszkatologikus elővételezés – olyan jelentést,
ami felülmúlja a puszta szimbolikát. Az Eucharisztia a jelenlét
misztériuma, mely által a leginkább megvalósul Jézus ígérete, hogy
velünk marad a világ végezetéig.
Ünnepelni, imádni, szemlélni
17. Mily nagy misztérium az Eucharisztia! Olyan misztérium,
melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A szentmisét kell
az egész keresztény élet középpontjává tenni, és minden
közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonatkozó
szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a
kiosztott szerepek megfelelő betöltésével és komoly figyelemmel a
szakralitásra is, melynek még az éneket és a liturgikus zenét is
uralnia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét feladata lehet
minden plébániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és
szabályainak gondos tanulmányozása.
Az üdvösség szent jelekben megjelenített misztériumainak
befogadásához nagyon jó út a liturgikus év követése. A
lelkipásztorok legyenek gondosak abban a „müsztagogikus”
katekézisben, melyet az egyházatyák annyira becsültek, s
amely segít a liturgia szavainak és mozdulatainak megértésében,
elvezeti a hívőket a jelektől a misztériumokhoz, és ahhoz, hogy
egész életük elmerüljön bennük.
18. Részleteiben mind a szentmise ünneplése
közben, mind a szentmisén kívüli szentségimádásban ébren kell
tartani Krisztus valóságos jelenlétének tudatát. Ez
mutatkozik meg a beszéd hangnemében és hangerejében, a
mozdulatokban és mozgásokban, és az egész magatartásban. Az ide
vonatkozó szabályok emlékeztetnek – én magam is ismételten
hangsúlyoztam[15] –
annak fontosságára, hogy csendet kell biztosítani mind a
szentmisében, mind a szentségimádás alkalmával. Egyszóval mind a
fölszentelt szolgáknak, mind a hívőknek a legnagyobb tisztelettel
kell bánniuk az Eucharisztiával.[16] A tabernákulumban jelenlévő Jézus egyre
több olyan szerelmes lélek számára legyen vonzó pólus,
akik képesek arra, hogy hosszasan időzzenek nála, hallgassák a
szavát és érezzék szívének dobbanásait. „ízleljétek és lássátok,
hogy milyen édes az úr!” (Zsolt 33,9.)
A szentmisén kívüli szentségimádás legyen ebben az
évben minden plébániai és szerzetes közösség különleges feladata.
Hosszasan időzzünk leborulva az Eucharisztiában jelenlévő Jézus
előtt, hitünkkel és szeretetünkkel jóvátéve a bántásokat, a
mellőzéseket és a sérelmeket, melyeket üdvözítőnknek oly sok
helyen el kell viselnie. A szentségimádásban mélyítsük el
személyes és közösségi szemlélődésünket, élve az imádságnak
azokkal a segítségeivel, melyeket Isten Igéje és sok régi és új
misztikus szent tapasztalata nyújt. Maga a rózsafüzér is, ha
mélyen biblikusan és krisztusközpontúan értjük – amit annyira
ajánlottam a Rosarium Virginis Mariae apostoli
levelemben – nagyon alkalmas út lehet a Mária iskolájában és
társaságában végzett eucharisztikus szemlélődéshez.[17]
Az Eucharisztia évében egész különös ünnepélyességgel tartsuk
meg úrnapját a hagyományos körmenetével együtt. Hirdessük
mindenütt – még utcáinkon és házaink között is – a hitünket,
mellyel hiszünk Istenben, aki megtestesült, s útitársunk és az
áldások kimeríthetetlen forrása lett, és ezzel fejezzük ki hálás
szeretetünket.
III.
AZ EUCHARISZTIA A KOMMUNIÓ FORRÁSA ÉS MEGJELENÉS
„Maradjatok bennem és én tibennetek” (Jn 15,4)
19. Az emmauszi tanítványok kérésére, hogy „velük”
maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az
Eucharisztia szentségével megtalálta annak módját, hogy „bennük
maradjon”. Az Eucharisztia vétele azt jelenti, hogy mélységes
közösségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek”
(Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás”
bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a
mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb
óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő
tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az
Igéje utáni „éhséget” (vö. ám 8,11), azt az éhséget,
amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép
Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk”
Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben.
Egy kenyér, egy test
20. Ezt a különleges bensőséget, amely az eucharisztikus
„kommunióban” valósul meg, nem lehet megfelelő módon érteni, sem
teljesen megélni az egyházi közösségen kívül. Ezt hangsúlyoztam
ismételten az Ecclesia de Eucharistia enciklikában. Az
Egyház Krisztus teste: olyan mértékben járunk „Krisztussal”,
amilyen mértékben kapcsolatban vagyunk „az Ő testével”. Ezen
egység megteremtéséről és fönntartásáról gondoskodik Krisztus a
Szentlélek kiárasztásával. Ő maga pedig szüntelenül ápolja ezt az
egységet a maga eucharisztikus jelenlétével. Valójában ugyanis
éppen az egyetlen eucharisztikus kenyér tesz bennünket egy testté.
Ezt erősíti meg Pál apostol:
„Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel
mindnyájan egy kenyérből részesedünk” (1Kor 10,17). Az
eucharisztikus misztériumban Jézus mint közösséget építi az
Egyházat a nagy minta szerint, melyre főpapi imájában hivatkozott:
„Miként te Atyám bennem és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek
mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldöttél engem” (Jn
17,21).
21. Amennyiben az Eucharisztia az egyházi
egység forrása, annyiban annak legnagyobb megnyilvánulása
is. Az Eucharisztia a kommunió epifániája. Ebből
következően határozza meg az Egyház a föltételeket, melyek
teljesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisztikus
ünneplésben.[18] A
korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosítaniuk bennünk, hogy
mennyire igényes a közösség, melyre Jézus hív minket. Ez a
kommunió hierarchikus, azaz egymástól különböző
szerepekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise
kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a
kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyitottságra,
szeretetre, megértésre és megbocsátásra nevelő „közösségi
lelkiséggel” ápolunk.[19]
„Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32)
22. Minden szentmisében fölhívást kapunk arra, hogy mérjük
magunkat ahhoz az eszményi közösséghez, melyet az Apostolok
Cselekedetei a mindenkori Egyház mintájaként ír le. Ez az Egyház
az apostolok köré gyűlt össze, Isten Igéje gyűjtötte össze, és
képes olyan osztozkodásra, mely nemcsak a lelki, hanem az anyagi
javakra is kiterjed (vö. Ap 2,42–47; 4,32–35). Most, az
Eucharisztia évében az úr arra hív minket, hogy a lehető legjobban
közelítsük meg ezt az eszményt. Különleges odaadással éljük át a
liturgia által már javasolt alkalmakat a „stációs szentmiséken”,
amikor a püspök papjaival és diakónusaival és Isten népének minden
rétegét képviselő hívekkel misézik a székesegyházban. Ez az Egyház
fő „megnyilvánulása”.[20]
Dicséretes más jeles alkalmakat is szervezni plébániai szinten is,
hogy a közösségi érzés erősödjék, új erőt merítve az
eucharisztikus ünneplésből.
Az Úr napja
23. Különösen óhajtom, hogy ebben az évben külön figyelmet
fordítsunk a vasárnapnak, mint az úr napjának és az Egyház
napjának újrafölfedezésére és teljes átélésére. Boldog lennék, ha
újra átelmélkednénk mindazt, amit a Dies Domini apostoli
levelemben írtam. „épp a vasárnapi szentmisén élik át a
keresztények újra különös intenzitással az apostolok húsvét esti
élményét, amikor a Föltámadott megjelent közöttük (vö. Jn
20,19). A tanítványok kis csoportjában, ami az Egyház
zsengéje volt, bizonyos módon jelen volt Isten mindenkori népe.” A
papok a kegyelem ezen évében lelkipásztori szolgálatuk során még
nagyobb figyelmet fordítsanak a vasárnapi szentmisére, mint
olyan ünneplésre, melyen a plébániai közösség egésze van jelen,
beleértve rendszeres részvevőkként a különböző csoportokat,
mozgalmakat és társulásokat is.
IV. AZ
EUCHARISZTIA A „MISSZIÓ” KIINDULÓPONTJA ÉS
PROGRAMJA
„Még abban az órában útra keltek” (Lk 24,33)
24. A két emmauszi tanítvány, miután fölismerte az Urat,
„még abban az órában útra kelt” (Lk 24,33), mert közölni
akarták, amit láttak és hallottak. Ha valóban találkozunk a
Fölelmaradottal, amikor testével és vérével táplálkozunk,
képtelenek vagyunk magunknak megtartani a tapasztalt örömöt. A
szentáldozásban egyre inkább elmélyülő találkozás Krisztussal az
Egyházban és minden egyes keresztényben fölébreszti a
tanúságtétel és az evangelizálás sürgető érzését. Abban a
homíliában, melyben bejelentettem az Eucharisztia évét, ezt
hangsúlyoztam Szent Pál szavaira hivatkozva: „Valahányszor esztek
ebből a kenyérből és isztok ebből a kehelyből, az úr halálát
hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26). Az Apostol
szoros kapcsolatba hozza a lakomát és a hirdetést: közösségre
lépni Krisztussal a húsvéti megemlékezésben egyidejűleg jelenti a
kötelezettség-érzetet arra, hogy a szertartásban megvalósított
esemény misszionáriusai legyünk.[21] Az elbocsátás minden szentmise végén
megbízás, mely arra készteti a keresztény embert, hogy vállalja az
evangélium terjesztését és a társadalom keresztény szellemiséggel
való betöltését.
25. E küldetéshez az Eucharisztia nem csupán
belső erőt biztosít, hanem – bizonyos értelemben – programot
is. Az Eucharisztia ugyanis olyan létmód, mely Jézusból árad a
keresztény emberbe, és annak tanúságtétele által szétsugárzik a
társadalomba és a kultúrába. Hogy ez megtörténjék, ahhoz minden
hívőnek személyes és közösségi elmélkedéssel magáévá kell tennie
azokat az értékeket, melyeket az Eucharisztia kifejez, azt a
magatartást, amit sugall, és azokat az elhatározásokat, melyekre
indít. Miért ne látnánk ebben azt a különleges megbízást,
mely az Eucharisztia évéből fakadhat?
Hálaadás
26. E program egyik alapvető eleme magából az
„eucharisztia” névből fakad: a hálaadás. Jézusban, az ő
áldozatában az Atya akaratára mondott feltétlen „igen”-jében benne
foglaltatik az egész emberiség „igen”-je, hálája, „amen”-ja. Az
Egyház arra hivatott, hogy az embereket emlékeztesse e nagy
igazságra. Nagyon fontos, hogy ez megtörténjék, különösen a mi
szekularizált kultúránkban, mely megfeledkezik Istenről, és
hirdeti az ember üres önelégültségét. Megvalósítani az
eucharisztikus programot a mindennapi életben, bárhol dolgozunk és
élünk – családban, iskolában, gyárban, a legkülönbözőbb
életkörülmények között – egyebek mellett tanúságtételt is jelent
arról, hogy az emberi lét érthetetlen a Teremtővel való
kapcsolat nélkül: „A Teremtő nélkül szertefoszlik a
teremtmény”.[22] Ez a
transzcendens hivatkozás, mely szüntelen „hálára” – éppen
eucharisztikus magatartásra – késztet mindazért, amink van és amik
vagyunk, nem tagadja a földi dolgok törvényes autonómiáját,[23] hanem a lehető
legjobban megalapozza, s ugyanakkor megvonja annak jogos
korlátait.
Most, az Eucharisztia évében a keresztényeknek feladata, hogy
határozottabban tanúskodjanak Isten evilági jelenlétéről. Ne
féljünk beszélni Istenről és emelt fővel hordozni a hit jeleit. Az
„Eucharisztia kultúrája” előmozdítja a dialógus kultúráját, mert a
dialógus erőt és táplálékot talál benne. Tévedünk, ha úgy
gondoljuk, hogy a hitre való nyilvános hivatkozás sértené az állam
és a polgári intézmények jogos autonómiáját, vagy hogy egyenesen
intoleráns magatartásra bátorítana. Ha történetileg voltak is
tévedések e téren, még hívők részéről is, amint ezt beismertem a
jubileum alkalmával, az nem a „keresztény gyökereknek”
tulajdonítandó, hanem annak, hogy keresztények elszakadtak a
gyökereiktől. Aki megtanul a megfeszített Krisztus módján hálát
adni, lehet, hogy vértanú lesz, de soha nem lesz zsarnok.
A szolidaritás útja
27. Az Eucharisztia nem csupán a kommunió kifejezése az
Egyház életében, hanem a szolidaritás programja is az
egész emberiség számára. Az Egyház az eucharisztikus ünneplésben
állandóan megújítja annak tudatát, hogy nem csupán az Istennel
való bensőséges egységnek, hanem az egész emberi nem egységének is
„jele és eszköze”.[24]
Minden szentmise, akkor is, ha rejtekben vagy a föld egy eldugott
sarkában mutatják is be, mindig az egyetemesség jegyét hordozza
magán. A keresztény ember, aki részt vesz a szentmisén, megérti
belőle, hogy a közösség, a béke s a szolidaritás előmozdítójává
kell válnia az élet minden körülményei közepette. Meggyötört
világunk, mely az új évezredet terrorizmussal és a háború
tragédiájával kezdte, a keresztényeket minden korábbinál jobban
arra szólítja fel, hogy az Eucharisztiát úgy éljék át, mint a béke
nagy iskoláját, melyben a társadalmi, kulturális és politikai
életben a felelősség különböző szintjein a dialógusért és a
közösségért fáradozó férfiak és nők nevelődnek.
A legkisebbek szolgálata
28. Van még valami, amire szeretném fölhívni a figyelmet, mert
jelentős mértékben ezen fordul meg a közösségi szentmisén való
részvétel hitelessége: az Eucharisztiából merített késztetés egy
méltányosabb és testvéribb társadalom fölépítésében való aktív
részvételre. Az Eucharisztiában ugyanis a mi Istenünk a szeretet
szélsőséges formáját mutatta meg, lerombolva az uralkodás minden
változatát – melyek nagyon gyakran érvényesülnek az emberi
kapcsolatokban – és radikálisan állítva a szolgálat követelményét:
„Aki első akar lenni, legyen az utolsó és mindenki rabszolgája” (Mk
9,35). Nem véletlen, hogy Szent János evangéliumából
hiányzik az Eucharisztia alapításának elbeszélése, de benne van a
„lábmosás” (vö. Jn 13,1–20): amikor Jézus lehajol, hogy
megmossa a tanítványai lábát, utolérhetetlen módon mutatja meg az
Eucharisztia jelentését. Szent Pál is nagy erővel hangsúlyozza,
hogy nem szabad Eucharisztiát ünnepelni szeretet nélkül, ami a
legszegényebbekkel való osztozkodásban mutatkozik meg (vö.
1Kor 11,17–22.27–34).
Miért ne lehetne tehát az Eucharisztia éve olyan időszak, melyben
az egyházmegyei és plébániai közösségek különösen is tevékeny
testvériséggel fordulnak a szegények felé? Gondolok az éhínségre,
mely emberek százmillióit gyötri; gondolok a betegségekre, melyek
a fejlődő országokat sújtják, az öregek magányára, a
munkanélküliek reménytelenségére, az elvándorlók viszontagságaira.
Mindezen bajok – bár különböző mértékben – a gazdagabb régiókat is
érintik. Nem áltathatjuk magunkat: a kölcsönös szeretetről s
különösen az ínségről szenvedőkkel való törődésről fognak ránk
ismerni, Krisztus igazi tanítványaira (vö. Jn 13,35; Mt
25,31–46). Ezen az alapon bizonyulnak majd hitelesnek
eucharisztikus ünnepléseink.
29. Ó szent vendégség,
Krisztust vesszük rajta! Az Eucharisztia éve abból a
csodálatból születik, mellyel az Egyház e nagy misztérium színe
előtt áll. E csodálat szüntelenül áthatja a lelkemet. Belőle fakadt
az Ecclesia de Eucharistia enciklika. Péteri szolgálatom
27. éve – melynek kezdetéhez értem – nagy kegyelmének tartom, hogy
az egész Egyházat meghívhatom e kimondhatatlan szentség
szemlélésére, dicséretére és imádására. Legyen az Eucharisztia éve
mindenki számára alkalom arra, hogy újra tudatosítsuk azt a páratlan
kincset, melyet Krisztus Egyházára bízott. Késztessen élőbb és
átéltebb ünneplésére, melyből szeretettől átformált keresztény élet
fakad.
Mennyi jó kezdeményezést lehet megvalósítani e téren a részegyházak
Pásztorainak irányításával! Az Istentisztelet és a Szentségi
Fegyelem Kongregációja nem fog késlekedni hasznos kezdeményezésekkel
és javaslatokkal. Mindazonáltal nem azt kérem, hogy rendkívüli
dolgokat műveljetek, hanem hogy minden kezdeményezést mély
bensőségesség hasson át. Ha ennek az évnek csak annyi volna a
gyümölcse, hogy minden keresztény közösség megünnepli a vasárnapi
szentmisét és gyakoribbá válna a szentmisén kívüli szentségimádás,
már nagyon nagy eredményt érnénk el. Azonban magasra kell törni és
nem szabad megelégednünk közepes mércével, mert mindig számíthatunk
Isten segítségére.
30. Drága testvéreim a püspökségben,
rátok bízom ezt az évet, mert bizonyos vagyok abban, hogy teljes
apostoli buzgóságtokkal fogadjátok felhívásomat.
Papok, akik minden nap elismétlitek a konszekráció
szavait, s tanúi és hirdetői vagytok a szeretet kezetek között
végbemenő nagy csodájának, engedjétek, hogy megérintsen ennek a
különleges évnek a kegyelme; minden nap első misétek örömével és
buzgóságával mutassátok be a szentmisét, és szívesen időzzetek
imádságban a tabernákulum előtt.
Diakónusok, legyen ez az év a kegyelem éve számotokra
is, akik közelről vesztek részt az ige és az oltár szolgálatában.
Lektorok, akolitusok, rendkívüliáldoztatók
, legyetek tudatában az ajándéknak, mely rátok van bízva a
feladattal, amit az Eucharisztia méltó ünneplésére kaptatok.
Külön fordulok hozzátok, leendő papok: a szemináriumi
életben szerezzétek meg a tapasztalatot, hogy milyen édes nemcsak
minden nap részt venni a szentmisén, hanem beszélgetve hosszasan
időzni is az eucharisztikus Jézusnál.
Szerzetesek és szerzetesnők, akik Istennek
szenteltségtekben arra kaptatok meghívást, hogy huzamosan
szemlélődjetek, ne feledjétek, hogy Jézus a tabernákulumban vár
titeket, hogy megajándékozza szíveteket barátságával, ami életetek
egyedüli értelme és teljessége.
Krisztushívők, valamennyien fedezzétek föl az
Eucharisztia ajándékát, mint a világban – a különböző
foglalkozásokban és a legváltozatosabb helyzetekben – élt
mindennapi életetek világosságát és erejét. Elsősorban azért
fedezzétek föl, hogy maradéktalanul át tudjátok élni a család
szépségét és küldetését.
Végezetül sokat várok tőletek, fiatalok, miközben
megújítom a kölni Ifjúsági Világnapra szóló meghívásomat. A
választott téma – „eljöttünk, hogy imádjuk Őt” (Mt 2,2)
– különösen is sugallja a magatartást, mely szerint ebben az
Eucharisztikus évben éljetek. Hozzátok el az eucharisztikus színek
alatt rejtőző Jézussal való találkozásra életkorotok, reményetek,
szeretet-képességtek minden lelkesedését.
31. Álljon szemünk előtt a szentek példája,
akik az Eucharisztiában találták meg a táplálékot a tökéletességre
vezető útjukon. Hányszor fakadtak könnyekre a megindultságtól,
amikor e nagy misztériummal találkoztak, s élték át az
Oltáriszentség előtt a „jegyes” örömének elmondhatatlan óráit.
Mindenekelőtt a Szent Szűz segítsen minket, aki egész életét az
Eucharisztia logikája szerint élte. „Amikor az Egyház
példaképeként tekint Máriára, meghívást kap arra, hogy kövesse őt
e szentséges misztériummal való kapcsolatában is.”[25] Az eucharisztikus kenyér,
melyet magunkhoz veszünk, a Fiú szeplőtelen teste: „üdvözlégy,
szent Test, ki Szűztől születtél”. A kegyelem ezen évében Mária
segítségével nyerjen az Egyház új erőt küldetéséhez, és egyre
inkább ismerje föl az Eucharisztiában egész életének forrását és
csúcsát.
Hálával és örömmel töltsön el mindnyájatokat áldásom.
Kelt a Vatikánban, 2004. október 7-én, Rózsafüzér Királynője
ünnepén, pápaságom 26. évében
II.
János Pál pápa
Jegyzetek:
[1] GS 45.
[2] Vö. GS 22.
[3] 55. p.
[4] Vö. 32-34. p.
[5] Vö. 30-32. p.
[6] 35. p.
[7] Vö. Rosarium Virginis
Mariae 19, 21.
[8] 53. p.
[9] Vö. 51. p.
[10] Vö. SC 7. p.
[11] Vö. SC 52. p.
[12] Ecclesia de
Eucharistia 10. p.
[13] Vö. Uaz 10. p.;
Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció Redemptionis Sacramentum
instrukciója, 38: L’Osservatore Romano, 2004. április 24. Függelék.
[14] Vö. Mysterium Fidei
enciklika 39: AAS 57 (1965), 764; – Rítus Kongregáció: Eucharisticum
mysterium 9: AAS 59 (1967) 547.
[15] Vö. Spiritus et
Sponsa üzenet a Sacrosanctum Concilium konstitúció megjelenésének
40. évfordulója alkalmából 2003. dec. 4-én, 13. p.
[16] Vö. Redemptionis
Sacramentum instrukció.
[17] Uaz 137. p.
[18] Vö. Ecclesia de
Eucharistia 44. p.; CIC 908. k.; CCOE 702.; Directorium oecumenicum
1993:122-125, 129–131; Hittani Kongregáció: Ad exsequendamlevél ,
2001. máj. 18: AAS 93 (2001) 786.
[19] Vö. Novo millennio
43. p.
[20] Vö. SC 41. p.
[21] Vö. Homília
úrnapján, 2004. jún. 10-én: L’Osservatore Romano 2004. VI. 11-12.,
6.
[22] GS 36.
[23] Vö. uo.
[24] LG 1.
[25] Ecclesia de
Eucharistia 53. p.
|