|
II. János Pál pápa Debrecenben első magyarországi látogatás, 1991. augusztus 16-20. A helikopterek délután ötkor szálltak le Debrecenben, a nagyerdei stadionban. A Szentatyát pápamobil vitte a Nagytemplomhoz, ahol a templomban a meghívottak, a templom előtti téren, mintegy ötvenezren, hívők vártak rá. Az ökumenikus igeliturgia elején Kocsis Elemér református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Elnöke (ez a Tanács a katolikus egyházon kívül minden protestáns, ortodox és szabadegyházat magában foglal) köszöntötte a Pápát: A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának nevében tisztelettel és szeretettel köszöntőm II. János Pál pápát, a Római Katolikus Egyház fejét, Róma püspökét, a baráti lengyel nép nagy fiát, a testvért a Jézus Krisztusban. Hálát adunk Istennek ezért a napért, amely nyilvánvaló jele az Ő minden gyűlölséget és meghasonlást legyőző szeretetének. Ő vezetett el bennünket a hitviták és vallásháborúk századai után, hogy újra felismerjük egymásban a testvért, akiknek Istentől közös elhívásunk és közös küldetésünk van. Meg kell emlékeznünk tiszteletadással azokról, akik az elhidegülés évszázadaiban sem feledkeztek meg Krisztus főpapi imájáról, „Hogy mindnyájan egyek legyenek... hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.[1] 1948-ban az Egyházak Világtanácsának megalakulása Amsterdamban és 1964-ben a II. Vatikáni Zsinat Ökumenikus dekrétumának elfogadása döntő lépést jelentett a magyar ökumenikus mozgalom kibontakozásában is. Az évenként megtartott imahetek és a gyakori ökumenikus istentiszteletek lassan megváltoztatják az egyházaink közötti kapcsolat légkörét. A Szentlélek munkája nyomán eljutottunk arra a felismerésre, hogy hitünk alapjai közösek, amikor hitvallást teszünk a közösen elfogadott ókeresztyén hitvallások, az Apostoli Hitvallás és a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás szellemében a Szentháromság Istenéről, a mindenség Teremtőjéről, a történelem Uráról, a megváltó Jézus Krisztusról és az újjáteremtő Szentlélekről, aki létrehozta és élteti az anyaszentegyházat, Krisztus testét, az új teremtés zálogát. Ezek a felismerések és a kétezer éves egyháztörténet tanulságai arra tanítanak, hogy meglássuk a még közöttünk lévő különbségeket is, de úgy, hogy azokat kölcsönös tisztelettel és türelemmel igyekszünk megismerni és dialógusban az álláspontokat közelebb hozni. Meggyőződésünk, hogy előre kell lépnünk nemcsak a közös imádkozás, hanem a párbeszéd területén is úgy, hogy hitünk legszentebb kérdéseit behatóan megvizsgáljuk. Reméljük, hogy ehhez a lépéshez történelmi pillanat II. János Pál pápa látogatása Magyarországon és ez az ökumenikus istentisztelet. A hely, ahol ez a történelmi találkozás végbemegy, a Debreceni Református Nagytemplom, nemcsak a magyar református egyháznak, hanem az egész magyar protestantizmusnak jelképe. Ez a templom jelképe a magyar nép olthatatlan szabadságvágyának és századokon át újra és újra feltörő szabadságharcainak. De jelképe a reformáció legnemesebb hagyományainak, amelyben a keresztyén hit, gyökereit és törzsét megtartva, keresi helyét és küldetését az újkori Európában. A hely és az ökumenikus istentisztelet történelmi órája elkötelez bennünket, krisztushívő magyar keresztyéneket közös küldetésünk vállalására. Európa szekularizációja már a középkor végén a reneszánsz szellemi mozgalmában elindult, és ezt siettették az egyházak hosszantartó ellenségeskedései is. Hogy elhiggye a világ, hogy mind az egyén, mind a társadalmak számára Krisztus, a krisztusi lelkület, a krisztusi etika a megoldás, ahhoz szükséges a közös missziós fellépés. Csak így várhatunk áldást arra a törekvésünkre, hogy az evangélium szelleme újra áthatja Európát. Az elmúlt évtizedek megpróbáltatásait együtt élték át Közép-Kelet-Európa egyházai, így a mi egyházaink is. Együtt nyertük el a szabadságot, és együtt kívánjuk munkálni népünk erkölcsi és gazdasági felemelkedését. Együtt kívánunk reménykedni hazánk és Európa és a világ jövőjéért, a teremtett világ megőrzéséért és megújulásáért. Tudjuk, hogy II. János Pál pápának sok tennivalója és sok gondja van, mégis arra kérjük Őszentségét, hogy két dolgot vegyen fel teendői listájára. Az egyik a nemzeti kisebbségek helyzetének és jogainak ügye Közép-Kelet-Európában. E kérdés rendezetlensége veszélyezteti e térség népeinek közelmúltban visszanyert szabad demokratikus rendjét. A másik kérdés egyházaink belső ügye. Hazai és külföldi protestáns egyházak vezetői közül sokan ösztönöztek, hogy kérjem meg Önt a mai napon, hogy tűzze napirendre a vegyesházasságok ügyének toleráns és krisztusi szeretetben való megoldását. A Magyar Ökumenikus Tanács tagegyházai figyelemmel és imádsággal kísérik II. János Pál pápa, Krisztusban tiszteletreméltó testvérünk fáradozását az emberiség sürgető kérdéseinek megoldására. Ismerjük szociális érzékenységét, szeretetben való nyitottságát nemcsak a keresztyén egyházak, hanem más vallások igazságainak felismerésére. Bízunk abban, hogy látogatása hazánkban, a római katolikus testvéregyházban, és részvétele a debreceni ökumenikus istentiszteleten fordulópontot fog jelenteni az egyházak közötti kapcsolatban és együttműködésben. Életére és szolgálatára Isten áldását kérjük. Isten hozta közénk! A köszöntés után egy olvasmány (1Kor 12, 12-26) és egy evangéliumi részlet (Jn 17, 20-26) hangzott el, amit követett a Szentatya beszéde: Kedves Testvéreim! 1. Köszönetét mondok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok és rajtatok keresztül minden magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal. A mi Urunk, Jézus Krisztus szeretetében köszöntőm az ortodox egyházak képviselőit is, amelyekhez a katolikus egyház szorosan kapcsolódik „a hit és a szentségek testvéri közössége” által.[2] Szívből köszöntőm Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét, valamint az Erdélyből és a szomszédos országokból jött keresztény magyar testvéreket. Az elmúlt évtizedekben közületek sokan nagy megpróbáltatások közepette tettek tanúságot Krisztus iránti hűségükről. Magyar testvéreitekkel együtt ma találkoztok és imában egyesültök a Pápával, és hálát adtok az Úrnak a kapott jótéteményekért. Az Úr adja meg nektek a tartós békét, és áldjon meg benneteket. Ezt az ökumenikus találkozót semmiképpen sem tekintem csupán udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával.[3] A pápaságom során tett sok lelkipásztori utazás egyik indítéka éppen az, hogy újra megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalommal, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam. Ezért szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is előmozdítja és erősíti az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények között. 2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek, különböző tényezőknek tulajdoníthatók – s ezek sokat mondanak a keresztény élet és tanúságtétel számára. A II. Vatikáni Zsinat említi azt a kötelességünket, hogy fürkésznünk kell az „idők jeleit”,[4] nevezetesen azokat az eseményeket, amelyek Istennek, a történelem Urának jelenlétéről és szándékairól szólnak hozzánk. E jelek fényében a zsinat világosan kijelentette, hogy „az összes keresztények közötti egység helyreállítására irányuló mozgalmat a Szentlélek ihleti”.[5] 3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt a kölcsönös megbecsülést, amelyet a keresztények manapság egymás iránt éreznek, habár olyan közösségeknek tagjai, amelyek még nem tartoznak össze. A múltban a megosztott keresztények hajlamosak voltak arra, hogy egymással való érintkezésük során a másiknak eszmevilágából vagy életgyakorlatából azt hangsúlyozzák, amit Krisztus akaratával ellenkezőnek tartottak. Ezt a tendenciát és az ebből származó vitákat talán még ma sem sikerült egészen leküzdeni. Az ökumenikus párbeszéd révén azonban ma már sok ponton fölfedezzük a közeledést és a közös alapot. Örömmel veszünk észre a másik életében olyan mozzanatokat, amelyeket Isten különleges ajándékaiból fakadó gyümölcsöknek tartunk. Szeretném megismételni, amit egyszer hasonló alkalommal mondottam: „Az ökumenikus mozgalom nem kis teljesítménye, hogy évszázados bizalmatlanság után alázatosan és őszintén elismerjük egymás közösségeiben Krisztus ajándékainak tevékeny jelenlétét és termékenységét. Ezért a mindnyájunk életében tapasztalható isteni tevékenységért köszönetet mondunk Istennek.”[6] A közös alapnak ezek a területei ahhoz az örökséghez tartoznak, amely mindnyájunk számára meghatározóan fontos. Magukba foglalják a Jézus Krisztusba, az egyetlen Üdvözítőbe vetett hitet, a Szentírás szeretetét és tiszteletét, a keresztség nagyrabecsülését, amely az „új élet” kezdete a Szentlélekben. Vannak más olyan feladatok is, amelyekre a múltban nemigen figyeltek, ma pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy e területeken a különböző közösségek hasznosan együttműködhetnek. ilyenek például: a közös szükségletekért végzett közös ima, a társadalmi igazságosság és a béke előmozdításának közös gondja, a közös tevékenység a szolidaritás jegyében, s végül az, hogy megfelelő feltételeket és struktúrákat teremtsenek a világ természeti kincseinek méltányosabb elosztására és felelősebb felhasználására. 4. Az „idők jelei” közé tartozik egy további tény is, amelynek révén Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban: a keresztény hitet érő modem támadások közepette ma fokozott jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb egységnek. Őseink ezen a földrészen, még a reformáció után is, abban a – gyakran biztosnak tartott – meggyőződésben éltek, hogy az európai társadalom és kultúra forrása és ihlete a vallásos értékekből ered: a szentháromságos Istenbe és Jézus Krisztusba, az igaz Istenbe és igaz emberbe vetett hitből; továbbá abból a felfogásból, hogy a földi élet zarándokút az örök élet felé; valamint az emberi személy veleszületett és elidegeníthetetlen értékéből a fogantatástól a halálig. A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot. Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében. Ezért sürgős a keresztény egység művének előmozdítása, mivel „az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket”.[7] Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal találkozunk, akiket – Szent Pál kifejezésével – „ugyanaz a Lélek itatott át”.[8] Ez az örvendetes lelki közösség és kölcsönös megbecsülés éles ellentétben áll azzal az ellenszenvvel, amelyet különböző keresztény közösségek tagjai olykor más keresztényekkel szemben mutatnak. Ismerem azoknak a prédikátoroknak szomorú történetét, akiket gályarabságra ítéltek, s akiknek emléke elevenen él ebben a gyülekezetben. Sok ilyen tragikus eseményt idézhet föl emlékezetünk. Manapság az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Mostani együttlétünk célja is az, hogy megerősödjünk a kölcsönös megbecsülésben és testvéri szeretetben. 5. Ismerve a történelmet és a köztünk fennálló teológiai különbségeket, jól tudjuk, milyen hatalmas feladatok várnak ránk. Egyrészt objektív nehézségek akadályozzák előrehaladásunkat a közös cél felé vezető utunkon. A valódi ökumenizmus nem hagyja jóvá a vallási közömbösség és relativizmus eszméit, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy minden vallás egyformán jó, és már az is elég, ha jószándékkal gyakorolják. Nem! Az egységet a közös apostoli hitben keressük, amely „egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek”.[9] Másrészt szembetaláljuk magunkat szubjektív nehézségekkel is; vannak, akik félnek a nagyobb egységre törekvő erőfeszítésektől, mert azt hiszik, hogy ez olyan uniformizálódást kényszerítene rájuk, amelyet ők képtelenek lennének elfogadni. Az ökumenikus mozgalom az egyetlen apostoli hit elérésére törekszik. De e hiten belül léteznek jogos különbözőségek, amelyek nem állnak ellentétben az Isten által akart egységgel. A Lélek ajándékainak változatossága valóban gyönyörű széppé teszi azt a menyegzős ruhát, amelyben a jegyesnek meg kell jelennie Krisztus előtt. Az Egyház valóban olyan „egység, amely magában foglalja a különbözőséget, és amely a különbözőségekben nyer igazolást. Az Egyház mindig egység lesz a különbözőségben”.[10] Ugyanakkor őszintén el kell ismernünk, hogy „még nem egyeztünk meg abban, hogy egyházaink és egyházi közösségeink hogyan kapcsolódnak az élet és a küldetés teljességéhez, amely Isten megváltó erejéből fakad – Jézus Krisztus keresztje és feltámadása révén”.[11] Keresésünkben kötelezzük el magunkat arra, hogy egymással nem a viszálykodás szellemében tárgyalunk, amely oly gyakran jellemezte kapcsolatunkat a múltban, hanem Szent Pál buzdításának szellemében, aki ezt írta a korintusiaknak a szeretetről: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát.”[12] Az ökumenizmus nemcsak olyan mag, amelyet az isteni Gondviselés a hívők szívébe ültetett az utóbbi időben, hanem olyan gyümölcs is, amelyet Isten meg akar érlelni a szívünkben. Mindnyájan felelősek vagyunk fejlődéséért. 6. Az „idők jelei” közé tartozik a megosztott keresztények közötti kapcsolatnak egy további ténye is, amelyben a Szentlélek irányítása különösen sokatmondó. Ma jobban tudatában vagyunk annak, hogy az ökumenizmus fejlődése magában foglalja a metanoiát, a megtérést. A II. Vatikáni Zsinat ezt így fogalmazta meg: „Belső megtérés nélkül nincs igazi ökumenizmus, mert minden vágyakozás az egység után a lelkület megújulásából, önmegtagadásból, a szeretetnek önfeledt kiáradásából ered és érlelődik. Ezért kell tehát kérni a Szentlélektől a komoly önmegtagadás, a szolgálathoz szükséges alázatosság és szelídség, valamint a másik iránt tanúsított testvéri nagylelkűség kegyelmét.”[13] Ez valóban Szent Pál felszólításának visszhangja: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.”[14] Ez a figyelmeztetés nekünk szól, mind egyénenként, mind közösségeinkben. A megtérés szelleme segít bennünket abban, hogy elvessük a másokról alkotott torzképeket és minden kísértést arra, hogy meghamisítsuk nézeteiket. Tudatára ébreszt majd bennünket annak a jónak, amit a Szentlélek cselekszik bennünk. A megtérés szellemében Krisztus minden követője képessé válik arra, hogy más keresztény közösségek tagjaira tárgyilagosabban, előítéletek nélkül tekintsen, hogy törekedjék alaposabb megismerésükre: úgy tekintse őket, ahogyan ők saját magukat. A megtérés szelleme elengedhetetlen ahhoz, hogy előkészítsük az utat kollektív emlékezetünk megtisztításához; úgy, hogy az egység felé való haladásunk minden lépésében egyedül az igazság vezéreljen minket. 7. Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. Ezek az értékek nem véletlen ötletekből vagy önkényes egyezségekből születtek, hanem az ember misztériumára való reflexióból, amelyre az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága világított rá. Ez pedig abból származik, hogy Isten a saját hasonlatosságára teremtette és újjáteremti az embert. Ez a méltóság teljes igazságában és gazdagságában a megtestesült Igében, az egyszülött Fiúban jelenik meg. Nem lehet tartós békére, igazságosságra és az egyének s a népek közötti szolidaritásra épülő Európát létrehozni Jézus Krisztus és az ő evangéliuma nélkül, amely „Isten üdvösséget hozó ereje”.[15] Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös meghívást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák. A mai változások közepette különösen értékes a keresztények készsége arra, hogy közösen együtt dolgozzanak Európa keresztény alapjainak helyreállításán. Mindamellett a Magyarország és Európa előtt álló feladat nagyobb, mint mindaz, amit anyagi és kulturális erőinkkel megvalósíthatunk. Az imádság ezért életbevágóan fontos. Üdvözítőnk azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott van közöttük.[16] Ha nemcsak ketten vagy hárman jönnek össze, hanem az oly sokáig különvált hívők ezrei most újra egyesülnek a kölcsönös szeretetben és a közös könyörgésekben, akkor Krisztus biztosan megáldja erőfeszítéseiteket. Ha majd mi, akik még megosztottak vagyunk, tudunk együtt imádkozni saját állandó belső megtérésünkért és nemhívő testvéreink megtéréséért, akik még nem ismerik Istent, de keresik az igazságot – akkor mennyei Atyánk nem tagadja meg, hogy nekünk adományozza a Szentlelket, megbocsátását és kegyelmét. Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a cél, az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr Lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.”[17] Ez a reménységünk, ez az előttünk álló feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk elkezdett![18] Kocsis püspök úr a homília után: Az ökumenikus istentisztelet résztvevői nevében hálás köszönetét mondok Őszentségének szavaiért, amelyekkel megbékélésre, új életre és békességre hív bennünket. Köszönöm egyháztörténelmet, új történelmi korszakot alkotó nagylelkűségét, hogy koszorút hozott a gályarabok emlékoszlopára. A jelenlévő egyházi és állami vezetőkkel együtt helyezzük el ezt a koszorút az emlékművön. A beszédet közös könyörgések, a Miatyánk és a békecsók követte. Ekkor a Szentatya a templomon kívül lévőkhöz intézte a következő szavakat: Szeretném köszönteni mindazokat, akik ezen a szép, történelmi jelentőségű templomon kívül követték imádságunkat. Mindannyian érezzük azt a parancsoló erőt, amely Urunk szavaiból, imádságából árad: „hogy egyek legyenek, miként te atyám benne, és én tebenned”. Erős óhajunk, hogy ennek a közösen eltöltött imádságos órának a gyümölcse legyen azoknak egymáshoz közeledése, akikért Krisztus az utolsó vacsorán imádkozott. Mélységes hálámat fejezem ki ezért a történelmi találkozóért. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké Ámen! Az imaóra végén a Szentatya és az egyházi vezetők a templom mögött lévő emlékoszlophoz vonultak és a Pápa elhelyezte az emlékezés koszorúját a gályarabok emlékművénél. Jegyzetek: [1] Jn 17,21. [2] UR 14. [3] Vö. Jn 17,21-23. [4] Vö. GS4. [5] UR1. [6] A nemkatolikus keresztény közösségek képviselőihez intézett beszédből. Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11. [7] Redemptoris missio enciklika, 50. [8] Vö. 1Kor 12,13. [9] Júd 3. [10] Szentbeszéd Stockholmban az 1989. június 5-i szentmisén [11] A nemkatolikus keresztények képviselőihez intézett beszédből. Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11. [12] 1Kor 13,4-5. [13] UR 7. [14] Fil 2, 3-4. [15] Róm 1,16. [16] Vö. Mt 18,19-20. [17] Ef 4,2-4. [18] Vö. Fil 1,6. |
Nyomtatóbarát változat
Keresés a Bibliában:
|
|
Eseménynaptár |
 |