|
II. János Pál pápa Debrecenben Ökumenikus találkozó Debrecenben augusztus 18-án délután
első magyarországi látogatás, 1991. augusztus 16-20.
A helikopterek délután ötkor szálltak le Debrecenben, a nagyerdei
stadionban. A Szentatyát pápamobil vitte a Nagytemplomhoz, ahol a
templomban a meghívottak, a templom előtti téren, mintegy
ötvenezren, hívők vártak rá.
Az ökumenikus igeliturgia elején
Kocsis Elemér református püspök, a Magyarországi Egyházak
Ökumenikus
Tanácsának Elnöke (ez a Tanács a katolikus egyházon kívül minden
protestáns, ortodox és szabadegyházat magában foglal) köszöntötte
a Pápát:
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának nevében tisztelettel
és szeretettel köszöntőm II. János Pál pápát, a Római Katolikus
Egyház fejét, Róma püspökét, a baráti lengyel nép nagy fiát, a
testvért a Jézus Krisztusban.
Hálát adunk Istennek ezért a napért, amely nyilvánvaló jele az Ő
minden gyűlölséget és meghasonlást legyőző szeretetének. Ő vezetett
el bennünket a hitviták és vallásháborúk századai után, hogy újra
felismerjük egymásban a testvért, akiknek Istentől közös elhívásunk
és közös küldetésünk van.
Meg kell emlékeznünk tiszteletadással azokról, akik az elhidegülés
évszázadaiban sem feledkeztek meg Krisztus főpapi imájáról, „Hogy
mindnyájan egyek legyenek... hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél
engem”.[1]
1948-ban az Egyházak Világtanácsának megalakulása Amsterdamban és
1964-ben a II. Vatikáni Zsinat Ökumenikus dekrétumának elfogadása
döntő lépést jelentett a magyar ökumenikus mozgalom kibontakozásában
is. Az évenként megtartott imahetek és a gyakori ökumenikus
istentiszteletek lassan megváltoztatják az egyházaink közötti
kapcsolat légkörét.
A Szentlélek munkája nyomán eljutottunk arra a felismerésre, hogy
hitünk alapjai közösek, amikor hitvallást teszünk a közösen
elfogadott ókeresztyén hitvallások, az Apostoli Hitvallás és a
Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás szellemében a Szentháromság
Istenéről, a mindenség Teremtőjéről, a történelem Uráról, a megváltó
Jézus Krisztusról és az újjáteremtő Szentlélekről, aki létrehozta és
élteti az anyaszentegyházat, Krisztus testét, az új teremtés
zálogát.
Ezek a felismerések és a kétezer éves egyháztörténet tanulságai arra
tanítanak, hogy meglássuk a még közöttünk lévő különbségeket is, de
úgy, hogy azokat kölcsönös tisztelettel és türelemmel igyekszünk
megismerni és dialógusban az álláspontokat közelebb hozni.
Meggyőződésünk, hogy előre kell lépnünk nemcsak a közös imádkozás,
hanem a párbeszéd területén is úgy, hogy hitünk legszentebb
kérdéseit behatóan megvizsgáljuk. Reméljük, hogy ehhez a lépéshez
történelmi pillanat II. János Pál pápa látogatása Magyarországon és
ez az ökumenikus istentisztelet.
A hely, ahol ez a történelmi találkozás végbemegy, a Debreceni
Református Nagytemplom, nemcsak a magyar református egyháznak, hanem
az egész magyar protestantizmusnak jelképe. Ez a templom jelképe a
magyar nép olthatatlan szabadságvágyának és századokon át újra és
újra feltörő szabadságharcainak. De jelképe a reformáció legnemesebb
hagyományainak, amelyben a keresztyén hit, gyökereit és törzsét
megtartva, keresi helyét és küldetését az újkori Európában.
A hely és az ökumenikus istentisztelet történelmi órája elkötelez
bennünket, krisztushívő magyar keresztyéneket közös küldetésünk
vállalására. Európa szekularizációja már a középkor végén a
reneszánsz szellemi mozgalmában elindult, és ezt siettették az
egyházak hosszantartó ellenségeskedései is. Hogy elhiggye a világ,
hogy mind az egyén, mind a társadalmak számára Krisztus, a krisztusi
lelkület, a krisztusi etika a megoldás, ahhoz szükséges a közös
missziós fellépés. Csak így várhatunk áldást arra a törekvésünkre,
hogy az evangélium szelleme újra áthatja Európát.
Az elmúlt évtizedek megpróbáltatásait együtt élték át
Közép-Kelet-Európa egyházai, így a mi egyházaink is. Együtt nyertük
el a szabadságot, és együtt kívánjuk munkálni népünk erkölcsi és
gazdasági felemelkedését. Együtt kívánunk reménykedni hazánk és
Európa és a világ jövőjéért, a teremtett világ megőrzéséért és
megújulásáért.
Tudjuk, hogy II. János Pál pápának sok tennivalója és sok gondja
van, mégis arra kérjük Őszentségét, hogy két dolgot vegyen fel
teendői listájára. Az egyik a nemzeti kisebbségek helyzetének és
jogainak ügye Közép-Kelet-Európában. E kérdés rendezetlensége
veszélyezteti e térség népeinek közelmúltban visszanyert szabad
demokratikus rendjét. A másik kérdés egyházaink belső ügye. Hazai és
külföldi protestáns egyházak vezetői közül sokan ösztönöztek, hogy
kérjem meg Önt a mai napon, hogy tűzze napirendre a vegyesházasságok
ügyének toleráns és krisztusi szeretetben való megoldását.
A Magyar Ökumenikus Tanács tagegyházai figyelemmel és imádsággal
kísérik II. János Pál pápa, Krisztusban tiszteletreméltó testvérünk
fáradozását az emberiség sürgető kérdéseinek megoldására. Ismerjük
szociális érzékenységét, szeretetben való nyitottságát nemcsak a
keresztyén egyházak, hanem más vallások igazságainak felismerésére.
Bízunk abban, hogy látogatása hazánkban, a római katolikus
testvéregyházban, és részvétele a debreceni ökumenikus
istentiszteleten fordulópontot fog jelenteni az egyházak közötti
kapcsolatban és együttműködésben. Életére és szolgálatára Isten
áldását kérjük. Isten hozta közénk!
A köszöntés után egy olvasmány
(1Kor 12, 12-26) és egy evangéliumi részlet (Jn 17, 20-26)
hangzott el, amit követett a Szentatya beszéde:
Kedves Testvéreim!
1. Köszönetét mondok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának
azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és
találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm
nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt
a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok és rajtatok keresztül minden
magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus
egyházzal.
A mi Urunk, Jézus Krisztus szeretetében köszöntőm az ortodox
egyházak képviselőit is, amelyekhez a katolikus egyház szorosan
kapcsolódik „a hit és a szentségek testvéri közössége” által.[2] Szívből köszöntőm Tőkés Lászlót, a
Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét, valamint az
Erdélyből és a szomszédos országokból jött keresztény magyar
testvéreket. Az elmúlt évtizedekben közületek sokan nagy
megpróbáltatások közepette tettek tanúságot Krisztus iránti
hűségükről.
Magyar testvéreitekkel együtt ma találkoztok és imában egyesültök a
Pápával, és hálát adtok az Úrnak a kapott jótéteményekért. Az Úr
adja meg nektek a tartós békét, és áldjon meg benneteket.
Ezt az ökumenikus találkozót semmiképpen sem tekintem csupán
udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az
úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért
imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az
Atyával.[3] A pápaságom során tett sok
lelkipásztori utazás egyik indítéka éppen az, hogy újra
megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel
elkötelezte magát az ökumenikus mozgalommal, és azt minden
lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének,
szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet
szolgáljam. Ezért szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is
előmozdítja és erősíti az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények
között.
2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem
jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna
el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak
jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek,
különböző tényezőknek tulajdoníthatók – s ezek sokat mondanak a
keresztény élet és tanúságtétel számára. A II. Vatikáni Zsinat
említi azt a kötelességünket, hogy fürkésznünk kell az „idők
jeleit”,[4] nevezetesen azokat az
eseményeket, amelyek Istennek, a történelem Urának jelenlétéről és
szándékairól szólnak hozzánk. E jelek fényében a zsinat világosan
kijelentette, hogy „az összes keresztények közötti egység
helyreállítására irányuló mozgalmat a Szentlélek ihleti”.[5]
3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt a kölcsönös
megbecsülést, amelyet a keresztények manapság egymás iránt éreznek,
habár olyan közösségeknek tagjai, amelyek még nem tartoznak össze. A
múltban a megosztott keresztények hajlamosak voltak arra, hogy
egymással való érintkezésük során a másiknak eszmevilágából vagy
életgyakorlatából azt hangsúlyozzák, amit Krisztus akaratával
ellenkezőnek tartottak. Ezt a tendenciát és az ebből származó
vitákat talán még ma sem sikerült egészen leküzdeni. Az ökumenikus
párbeszéd révén azonban ma már sok ponton fölfedezzük a közeledést
és a közös alapot. Örömmel veszünk észre a másik életében olyan
mozzanatokat, amelyeket Isten különleges ajándékaiból fakadó
gyümölcsöknek tartunk. Szeretném megismételni, amit egyszer hasonló
alkalommal mondottam: „Az ökumenikus mozgalom nem kis teljesítménye,
hogy évszázados bizalmatlanság után alázatosan és őszintén
elismerjük egymás közösségeiben Krisztus ajándékainak tevékeny
jelenlétét és termékenységét. Ezért a mindnyájunk életében
tapasztalható isteni tevékenységért köszönetet mondunk Istennek.”[6]
A közös alapnak ezek a területei ahhoz az örökséghez tartoznak,
amely mindnyájunk számára meghatározóan fontos. Magukba foglalják a
Jézus Krisztusba, az egyetlen Üdvözítőbe vetett hitet, a Szentírás
szeretetét és tiszteletét, a keresztség nagyrabecsülését, amely az
„új élet” kezdete a Szentlélekben.
Vannak más olyan feladatok is, amelyekre a múltban nemigen
figyeltek, ma pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy e területeken a
különböző közösségek hasznosan együttműködhetnek. ilyenek például: a
közös szükségletekért végzett közös ima, a társadalmi igazságosság
és a béke előmozdításának közös gondja, a közös tevékenység a
szolidaritás jegyében, s végül az, hogy megfelelő feltételeket és
struktúrákat teremtsenek a világ természeti kincseinek méltányosabb
elosztására és felelősebb felhasználására.
4. Az „idők jelei” közé tartozik egy további tény is, amelynek révén
Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban:
a keresztény hitet érő modem támadások közepette ma fokozott
jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb
egységnek. Őseink ezen a földrészen, még a reformáció után is, abban
a – gyakran biztosnak tartott – meggyőződésben éltek, hogy az
európai társadalom és kultúra forrása és ihlete a vallásos
értékekből ered: a szentháromságos Istenbe és Jézus Krisztusba, az
igaz Istenbe és igaz emberbe vetett hitből; továbbá abból a
felfogásból, hogy a földi élet zarándokút az örök élet felé;
valamint az emberi személy veleszületett és elidegeníthetetlen
értékéből a fogantatástól a halálig.
A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a
közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra
is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az
összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot
próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú
ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a
gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot.
Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében.
Ezért sürgős a keresztény egység művének előmozdítása, mivel „az a
tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott
keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket”.[7] Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a
társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal
találkozunk, akiket – Szent Pál kifejezésével – „ugyanaz a Lélek
itatott át”.[8]
Ez az örvendetes lelki közösség és kölcsönös megbecsülés éles
ellentétben áll azzal az ellenszenvvel, amelyet különböző keresztény
közösségek tagjai olykor más keresztényekkel szemben mutatnak.
Ismerem azoknak a prédikátoroknak szomorú történetét, akiket
gályarabságra ítéltek, s akiknek emléke elevenen él ebben a
gyülekezetben. Sok ilyen tragikus eseményt idézhet föl emlékezetünk.
Manapság az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Mostani együttlétünk
célja is az, hogy megerősödjünk a kölcsönös megbecsülésben és
testvéri szeretetben.
5. Ismerve a történelmet és a köztünk fennálló teológiai
különbségeket, jól tudjuk, milyen hatalmas feladatok várnak ránk.
Egyrészt objektív nehézségek akadályozzák előrehaladásunkat a közös
cél felé vezető utunkon. A valódi ökumenizmus nem hagyja jóvá a
vallási közömbösség és relativizmus eszméit, amelyek azt próbálják
elhitetni, hogy minden vallás egyformán jó, és már az is elég, ha
jószándékkal gyakorolják. Nem! Az egységet a közös apostoli hitben
keressük, amely „egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek”.[9] Másrészt szembetaláljuk magunkat
szubjektív nehézségekkel is; vannak, akik félnek a nagyobb egységre
törekvő erőfeszítésektől, mert azt hiszik, hogy ez olyan
uniformizálódást kényszerítene rájuk, amelyet ők képtelenek lennének
elfogadni.
Az ökumenikus mozgalom az egyetlen apostoli hit elérésére törekszik.
De e hiten belül léteznek jogos különbözőségek, amelyek nem állnak
ellentétben az Isten által akart egységgel. A Lélek ajándékainak
változatossága valóban gyönyörű széppé teszi azt a menyegzős ruhát,
amelyben a jegyesnek meg kell jelennie Krisztus előtt. Az Egyház
valóban olyan „egység, amely magában foglalja a különbözőséget, és
amely a különbözőségekben nyer igazolást. Az Egyház mindig egység
lesz a különbözőségben”.[10]
Ugyanakkor őszintén el kell ismernünk, hogy „még nem egyeztünk meg
abban, hogy egyházaink és egyházi közösségeink hogyan kapcsolódnak
az élet és a küldetés teljességéhez, amely Isten megváltó erejéből
fakad – Jézus Krisztus keresztje és feltámadása révén”.[11] Keresésünkben kötelezzük el
magunkat arra, hogy egymással nem a viszálykodás szellemében
tárgyalunk, amely oly gyakran jellemezte kapcsolatunkat a múltban,
hanem Szent Pál buzdításának szellemében, aki ezt írta a
korintusiaknak a szeretetről: „A szeretet türelmes, a szeretet
jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem
tapintatlan, nem keresi a maga javát.”[12]
Az ökumenizmus nemcsak olyan mag, amelyet az isteni Gondviselés a
hívők szívébe ültetett az utóbbi időben, hanem olyan gyümölcs is,
amelyet Isten meg akar érlelni a szívünkben. Mindnyájan felelősek
vagyunk fejlődéséért.
6. Az „idők jelei” közé tartozik a megosztott keresztények közötti
kapcsolatnak egy további ténye is, amelyben a Szentlélek irányítása
különösen sokatmondó. Ma jobban tudatában vagyunk annak, hogy az
ökumenizmus fejlődése magában foglalja a metanoiát, a megtérést. A
II. Vatikáni Zsinat ezt így fogalmazta meg: „Belső megtérés nélkül
nincs igazi ökumenizmus, mert minden vágyakozás az egység után a
lelkület megújulásából, önmegtagadásból, a szeretetnek önfeledt
kiáradásából ered és érlelődik. Ezért kell tehát kérni a
Szentlélektől a komoly önmegtagadás, a szolgálathoz szükséges
alázatosság és szelídség, valamint a másik iránt tanúsított testvéri
nagylelkűség kegyelmét.”[13] Ez
valóban Szent Pál felszólításának visszhangja: „Semmit se tegyetek
vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Senki se keresse csak a maga
javát, hanem a másét is.”[14] Ez a
figyelmeztetés nekünk szól, mind egyénenként, mind közösségeinkben.
A megtérés szelleme segít bennünket abban, hogy elvessük a másokról
alkotott torzképeket és minden kísértést arra, hogy meghamisítsuk
nézeteiket. Tudatára ébreszt majd bennünket annak a jónak, amit a
Szentlélek cselekszik bennünk. A megtérés szellemében Krisztus
minden követője képessé válik arra, hogy más keresztény közösségek
tagjaira tárgyilagosabban, előítéletek nélkül tekintsen, hogy
törekedjék alaposabb megismerésükre: úgy tekintse őket, ahogyan ők
saját magukat. A megtérés szelleme elengedhetetlen ahhoz, hogy
előkészítsük az utat kollektív emlékezetünk megtisztításához; úgy,
hogy az egység felé való haladásunk minden lépésében egyedül az
igazság vezéreljen minket.
7. Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk
előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a
Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint
keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból
közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek
Európa és Magyarország alapjait megvetették. Ezek az értékek nem
véletlen ötletekből vagy önkényes egyezségekből születtek, hanem az
ember misztériumára való reflexióból, amelyre az emberi személy
elidegeníthetetlen méltósága világított rá. Ez pedig abból
származik, hogy Isten a saját hasonlatosságára teremtette és
újjáteremti az embert. Ez a méltóság teljes igazságában és
gazdagságában a megtestesült Igében, az egyszülött Fiúban jelenik
meg. Nem lehet tartós békére, igazságosságra és az egyének s a népek
közötti szolidaritásra épülő Európát létrehozni Jézus Krisztus és az
ő evangéliuma nélkül, amely „Isten üdvösséget hozó ereje”.[15] Európának többnek kell lennie,
mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában
arra kaptak közös meghívást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek
egyetlen nagy családját alkossák.
A mai változások közepette különösen értékes a keresztények készsége
arra, hogy közösen együtt dolgozzanak Európa keresztény alapjainak
helyreállításán. Mindamellett a Magyarország és Európa előtt álló
feladat nagyobb, mint mindaz, amit anyagi és kulturális erőinkkel
megvalósíthatunk. Az imádság ezért életbevágóan fontos. Üdvözítőnk
azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében,
ott van közöttük.[16] Ha nemcsak
ketten vagy hárman jönnek össze, hanem az oly sokáig különvált hívők
ezrei most újra egyesülnek a kölcsönös szeretetben és a közös
könyörgésekben, akkor Krisztus biztosan megáldja erőfeszítéseiteket.
Ha majd mi, akik még megosztottak vagyunk, tudunk együtt imádkozni
saját állandó belső megtérésünkért és nemhívő testvéreink
megtéréséért, akik még nem ismerik Istent, de keresik az igazságot –
akkor mennyei Atyánk nem tagadja meg, hogy nekünk adományozza a
Szentlelket, megbocsátását és kegyelmét.
Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a
cél, az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr Lelke
arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy
meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz,
amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben.
Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke
kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.”[17] Ez a reménységünk, ez az előttünk álló
feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és
a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk
elkezdett![18]
Kocsis püspök úr a homília után:
Az ökumenikus istentisztelet résztvevői nevében hálás köszönetét
mondok Őszentségének szavaiért, amelyekkel megbékélésre, új életre
és békességre hív bennünket. Köszönöm egyháztörténelmet, új
történelmi korszakot alkotó nagylelkűségét, hogy koszorút hozott a
gályarabok emlékoszlopára.
A jelenlévő egyházi és állami vezetőkkel együtt helyezzük el ezt a
koszorút az emlékművön.
A beszédet közös könyörgések, a
Miatyánk és a békecsók követte. Ekkor a Szentatya a templomon
kívül lévőkhöz intézte a következő szavakat:
Szeretném köszönteni mindazokat, akik ezen a szép, történelmi
jelentőségű templomon kívül követték imádságunkat. Mindannyian
érezzük azt a parancsoló erőt, amely Urunk szavaiból, imádságából
árad: „hogy egyek legyenek, miként te atyám benne, és én tebenned”.
Erős óhajunk, hogy ennek a közösen eltöltött imádságos órának a
gyümölcse legyen azoknak egymáshoz közeledése, akikért Krisztus az
utolsó vacsorán imádkozott.
Mélységes hálámat fejezem ki ezért a történelmi találkozóért.
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké Ámen!
Az imaóra végén a Szentatya és az
egyházi vezetők a templom mögött lévő emlékoszlophoz vonultak és a
Pápa elhelyezte az emlékezés koszorúját a gályarabok emlékművénél.
Jegyzetek:
[1] Jn 17,21.
[2] UR 14.
[3] Vö. Jn 17,21-23.
[4] Vö. GS4.
[5] UR1.
[6] A nemkatolikus keresztény
közösségek képviselőihez intézett beszédből. Columbia, Dél-Karolina,
USA, 1987. szeptember 11.
[7] Redemptoris missio enciklika, 50.
[8] Vö. 1Kor 12,13.
[9] Júd 3.
[10] Szentbeszéd Stockholmban az
1989. június 5-i szentmisén
[11] A nemkatolikus keresztények
képviselőihez intézett beszédből. Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987.
szeptember 11.
[12] 1Kor 13,4-5.
[13] UR 7.
[14] Fil 2, 3-4.
[15] Róm 1,16.
[16] Vö. Mt 18,19-20.
[17] Ef 4,2-4.
[18] Vö. Fil 1,6.
|
|
|
Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét? Mk 10,2-12
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|