|
|
|
Nagycsütörtöki levél az áldozópapokhoz 2004-ben
II. János Pál pápa
2004. március 28.
Drága Áldozópapok!
Örömmel és szeretettel írok nektek nagycsütörtök alkalmával,
folytatva azt a hagyományt, amit első pápai húsvétommal kezdtem meg,
immár 25 évvel ezelőtt. Levélbeli találkozásunk, mely a Jézus
Krisztus papságában való közös részesedésünk miatt különösen baráti
jellegű, e szent nap liturgiájába szövődik, melyet két
jelentőségteljes szertartás határoz meg: délelőtt az Olajszentelési
szentmise, este pedig az Utolsó Vacsora szentmiséje.
Először arra gondolok, hogy összegyűltök egyházmegyétek
székesegyházában Ordináriusotok köré, hogy megújítsátok papi
ígéreteiteket. Ez a nagyon kifejező szertartás a szent olajok,
kiemelten a krizma konszekrációja után történik, és jól beleillik
ezen ünneplésbe, mely láthatóvá teszi az Egyházat, a szentségekkel
megszentelt és arra hivatott papi népet, hogy a világban árassza az
Üdvözítő Krisztus jó illatát (vö. 2Kor 2,14-16).
Este pedig – lelki szemeimmel látom – beléptek az Utolsó Vacsora
termébe, hogy megkezdjétek a Húsvét három szent napját. Éppen oda,
„az emeleti terembe” (Lk 22,12) hív bennünket Jézus minden
nagycsütörtökön, és legszívesebben ott találkozom veletek, szeretett
Paptestvéreim. Az Utolsó Vacsorán születtünk, mint papok: íme ezért
oly szép és felelősségteljes a Cönákulumban való találkozásunk,
miközben mélységes hálával telve együtt emlékezünk magasztos
küldetésünkre.
2. Az Eucharisztiából születtünk. Amit az Egyház egészéről állítunk
– tudniillik, hogy „az Eucharisztiából él”, miként ezt legutóbbi
enciklikámban hangsúlyozni akartam –, ugyanazt elmondhatjuk a
szolgálati papságról is: „az Eucharisztiából” ered, él,
tevékenykedik és terem (vö. Trienti Zsinat XXII. sessio, 2.
kánon. DS 1752). „Nincs Eucharisztia papság nélkül, mint ahogy
nincsen papság Eucharisztia nélkül” (Dono e mistero. 1996.
89.o.)
A fölszentelt szolgálat, melyet soha nem lehet puszta funkciókra
redukálni, mert a „lét” szintjén valósul meg, arra teszi képessé a
papot, hogy „Krisztus személyében” cselekedjék, s a csúcspontját
abban a pillanatban éri el, amikor a kenyeret és a bort
konszekrálja, megismételve az Utolsó Vacsorából Jézus szavait és
mozdulatait.
E rendkívüli valóság megrendít, és csodálatra indít: mily alázatos
leereszkedés, mellyel Isten egyesülni akar az emberrel! Ha az Ige
megtestesülését szemlélve megindultan állunk a betlehemi jászol
előtt, hová legyünk az oltár előtt, ahol a pap szegény keze által
Krisztus megjeleníti az időben a maga áldozatát? Nem tehetünk mást,
mint hogy térdre borulunk, és csendben imádjuk a hit legnagyobb
misztériumát.
3. „A hit misztériuma (Íme, hitünk szent titka)”, hirdeti a pap a
konszekráció után. Az Eucharisztia a hit misztériuma, ebből
következően a hit misztériuma maga a papság is (Dono e mistero 89.
o.). A megszentelésnek és szeretetnek ugyanaz a misztériuma – a
Szentlélek műve, mely által a kenyér és a bor átváltozik Krisztus
testévé és vérévé, – kezd működni a szolga személyében a
papszentelés pillanatában. Különleges kölcsönösség van tehát az
Eucharisztia és a papság között, s ez a kölcsönösség a Cönákulumból
ered: együtt született szentségek, melyeknek további sorsa is
összefonódik az idők végezetéig.
Ezzel azt a valóságot érintjük, amelyet „az Eucharisztia
apostoliságának” neveztem (vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika,
26-33. p.). Az Eucharisztia szentségét – éppúgy mint a bűnbánat
szentségét – Krisztus az apostolokra bízta, s általuk és utódaik
által átörökítette nemzedékről nemzedékre. Nyilvános működésének
kezdetén a Messiás meghívta és megalkotta a Tizenkettőt, hogy „vele
legyenek”, s hogy küldetéssel elküldje őket (vö. Mt 3,14-15).
Az apostolok számára a Jézussal való együttlét az Utolsó Vacsorán
érte el a csúcspontját. Megülve a húsvéti vacsorát és megalapítva az
Eucharisztiát, az isteni Mester teljessé tette a hivatásukat. Amikor
ezt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, ráütötte a
szentségi pecsétet a küldetésükre, és egyesítve magával őket a
szentségi kommunióban, rájuk bízta, hogy folytassák vég nélkül ezt a
legszentebb cselekményt.
Miközben kiejti a szavakat: „Ezt cselekedjétek...”, az apostolok
utódaira gondolt, akiknek majd folytatniuk kell az o küldetésüket és
szét kell osztaniuk az Élet Kenyerét egészen a föld végső határáig.
Ezért bizonyos értelemben a Cönákulumban mi is, drága Paptestvérek,
egytől egyig „megkülönböztető szeretettel” (az Olajszentelési
mise prefációjából) meghívást kaptunk, hogy fogadjuk az Úr
szent és imádandó kezéből az eucharisztikus Kenyeret, hogy aztán mi
törjük meg Isten népének táplálásra, mely az időben zarándokol a
mennyei Haza felé.
4. Az Eucharisztia, miként a papság is, Isten ajándéka, „mely
lényegében múlja felül a közösség lehetőségeit”, és a közösség
ezeket az ajándékokat „az apostolokig visszanyúló püspöki
jogfolytonosság révén kapja meg” (Ecclesia de Eucharistia enciklika,
29. p.). A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy „akit a szolgálati
papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában (...), Krisztus
személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép
nevében fölajánlja Istennek” (LG 10). A hívok közössége,
mely egy a hitben és a Szentlélekben, és sokféle ajándék birtokában
van, jóllehet az a hely, ahol Krisztus „jelen van Egyházában, egész
különlegesen a liturgikus cselekményekben” (SC 7), önmagában
mégsem képes „létrehozni” az Eucharisztiát, sem önmagáénak „adni” a
fölszentelt szolgát.
Ezért helyesen teszi a keresztény nép, hogy miközben egyrészt hálát
ad Istennek az Eucharisztia és a papság ajándékáért, másrészt
szüntelenül imádkozik azért, hogy az Egyház ne szenvedjen paphiányt.
Soha nincs elég pap, hogy meg tudjanak felelni az evangelizálás és a
hívok lelkipásztori gondozása növekvő igényeinek. A világ egyes
részein egyre égetőbb a paphiány, mert fogy a papság létszáma és
nincs elegendő utánpótlás. Másutt, hála Istennek, a hivatások
ígéretes tavaszát lehet látni. És Isten népe is egyre inkább
ráébred, hogy imádkoznia és cselekednie kell azért, hogy növekedjék
a papi és szerzetesi hivatások száma.
5. Igen, a hivatás olyan ajándék, amelyet szüntelenül kérni kell
Istentől. Megszívlelve Jézus felszólítását, elsősorban az aratás
Urát kell kérnünk, hogy küldjön munkásokat aratásába (vö. Mt
9,38). A hivatásgondozás első és leghatásosabb eszköze a
csöndes szenvedéssel megtámogatott imádság. Imádkozzunk és
szüntelenül Krisztusra tekintsünk, bízva abban, hogy Belőle, az
egyetlen Örök Főpapból és az o isteni áldozatából, a Szentlélek
működésének hatására, bőséggel születnek majd új hivatások, melyekre
az Egyház életének és küldetésének mindig szüksége van.
Időzzünk a Cönákulumban és szemléljük a Megváltót, aki az Utolsó
Vacsorán megalapította az Eucharisztiát és a papságot. Azon a szent
éjszakán Ő nevén szólított minden egyes papot az idők végezetéig.
Tekintete mindegyiküket érinti; az a megelőző és szeretetteljes
tekintet, amely megnyugodott Simonon és Andráson, Jakabon és
Jánoson, Natánáélen, amikor a fügefa alatt volt, a vámasztalnál ülő
Mátén. Jézus hívott meg minket, és sokféleképpen hív folyamatosan
másokat is a szolgálatára.
A Cönákulumból keres és hív Krisztus fáradhatatlanul: itt van a
hiteles hivatásgondozás kiapadhatatlan forrása, amiért elsősorban mi
vagyunk felelősek. Készségesen kell segítenünk azokat, akiket O a
papságában akar részesíteni, hogy nagylelkűen válaszoljanak a
hívására.
Azonban minden egyéb kezdeményezést megelőzően feltétlenül szükséges
a mi személyes hűségünk. Nagyon fontos ugyanis Krisztushoz való
ragaszkodásunk, az Eucharisztia iránti szeretetünk, az
összeszedettség, ahogyan misézünk, az áhítat, ahogyan
szentségimádást végzünk, a buzgóság, ahogyan áldoztatunk, különösen
ahogyan a betegeket ellátjuk. Jézus, az Örök Főpap, szüntelenül
személyesen hívja a munkásokat a szőlőjébe, de úgy akarta, hogy
szüksége legyen kezdettől fogva tevékeny együttműködésünkre. Az
Eucharisztiát szerető papok képesek átadni gyermekeknek és
fiataloknak azt az „Eucharisztikus csodálatot”, amit fel akartam
ébreszteni Ecclesia de Eucharistia enciklikámmal (vö.
6. p.). Ok képesek úgy vonzóvá tenni a papi életet, ahogy ezt
bizonyíthatja a saját hivatásunk története is.
6. Éppen ezért, Drága Paptestvérek, a többi kezdeményezésekkel
szemben részesítsétek előnyben a ministránsokkal való törődést, akik
mintegy „melegágya” a papi hivatásoknak. A ministránsok csoportja,
ha a plébániai közösségen belül megfelelően gondozzátok, a
szemináriumot előkészítő, igazán keresztény szellemű alakulás útja
lehet. A plébániát mint családokból álló családot neveljétek, hogy
ministráló fiaikat úgy lássák, mint olajfasarjadékokat Krisztus
asztala körül (vö. Zsolt 127,3).
A fogékonyabb családok és katekéták együttműködésével igen nagy
gondot fordítsatok a ministráns csoportokra, hogy az oltár körül
szolgálva mindegyikük tanulja meg egyre jobban szeretni az Úr
Krisztust, ismerjék föl, hogy valóságosan jelen van az
Eucharisztiában, ízleljék meg a liturgia szépségeit. Figyelembe véve
az életkori sajátosságokat, támogassátok és bátorítsátok a
ministránsokkal kapcsolatos kezdeményezéseket, mind egyházmegyei,
mind plébániai szinten. Krakkói püspökségem éveiben volt alkalmam
megtapasztalni, mennyire hasznos törődni emberi, lelki és liturgikus
képzésükkel. Amikor kisfiuk és ifjak örömmel és lelkesedéssel
szolgálnak az oltár körül, kortársaiknak beszédes bizonyságot adnak
az Eucharisztia jelentőségéről és szépségéről. A pap és a nagyobbak
magyarázatai és példája nyomán pedig még a legkisebbek is – eleven
képzeletüknek köszönhetően, ami életkori sajátosságuk – növekedni
tudnak a hitben és a lelki valóságok szeretetében.
És végül ne feledkezzetek meg arról, hogy Jézusnak, a Főpapnak első
„apostolai” ti vagytok: a ti tanúságtételetek minden más eszköznél
és segítségnél többet nyom a latban. A vasárnapi és hétköznapi
szentmisék rendszerességében veletek találkoznak a ministránsok, a
kezetek között látják „létrejönni” az Eucharisztiát, arcotokról
olvassák le a misztérium tükröződését, a szívetekben veszik észre
egy nagyobb szeretet meghívását. Legyetek számukra atyák,
tanítómesterek, az Eucharisztia szeretetének és az életszentségnek a
tanúi.
7. Drága Paptestvérek! Sajátos küldetéstek az Egyházon belül
megköveteli, hogy Krisztus „barátai” legyetek, szüntelenül az O
arcát szemléljétek és tanulékony tanítványok legyetek a Szűzanya
iskolájában. Szüntelenül imádkozzatok, ahogy az Apostol buzdít (vö.
1Tessz 5,17), és buzdítsátok a híveket, hogy imádkozzanak a
hivatásokért, a papságra meghívottak állhatosságáért és minden pap
megszentelődéséért. Segítsétek közösségeiteket, hogy egyre jobban
szerethessék azt a páratlan „ajándékot és misztériumot”, ami a
szolgálati papság.
A nagycsütörtök imádságos légkörében eszembe jut a Jézus a Főpap
és Áldozat litánia néhány invokációja (vö. Dono e mistero
113-116. o.), melyeket immár oly régóta imádkozom, nagy lelki
haszonnal:
Jézus, Pap és Áldozat,
Jézus, Főpapunk, ki az Utolsó Vacsorán örök áldozatot alapítottál,
Jézus, az emberek közül választott Főpap,
Jézus, az emberekért állított Főpap,
Jézus, Főpapunk, aki önmagadat adtad áldozatul Istennek,
Irgalmazz nekünk!
Hogy népednek szíved szerinti pásztorokat adni méltóztassál,
Hogy aratásodba hűséges munkásokat küldeni méltóztassál,
Hogy misztériumaid hűséges kiosztóit megsokasítani méltóztassál,
Kérünk téged, hallgass meg minket!
Egyenként Mindnyájatokat, és mindennapi szolgálatotokat, a papok
Anyjának gondjaira bízlak. A Világosság Rózsafüzérének ötödik titka
megtanít arra, hogy Mária szemével szemléljük az Eucharisztia
ajándékát, s hogy csodáljuk azt a „mindvégig” tartó szeretetet (Jn
13,1), amelyet Jézus az Utolsó Vacsorán kinyilatkoztatott, és
alázatát, amellyel jelen van minden tabernákulumban. Nyerje el
számotokra a Szent Szűz, hogy soha ne váljék megszokottá a kezetekbe
adott misztérium. Ha megmaradtok a hálaadásban az Úr iránt Testének
és Vérének rendkívüli ajándékáért, akkor hűségesek maradhattok papi
szolgálatotokban.
Te pedig, Krisztusnak, az Örök Főpapnak Anyja, esdj ki az Egyház
számára sok és szent hivatást, az oltárnak hűséges és nagylelkű
szolgákat.
Drága Paptestvérek, Nektek is, Közösségeiteknek is áldott húsvétot
kívánva, megáldalak Benneteket.
A Vatikánból, 2004. március 28-án,
nagyböjt ötödik vasárnapján, pápaságom 26. évében
II.
János Pál pápa
|
|
|
| |
Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van!
Lk 1,26-38
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|
Nyomtatóbarát változat
