Üzenet a hivatások 49. világnapjára XVI. Benedek pápa
A hivatások Isten szeretetének ajándékai
2012. április 29. – húsvét 4. vasárnapja
Kedves testvérek!
A hivatások 49. világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét
negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy
gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének
ajándékai.
Minden tökéletes ajándék forrása Isten, a Szeretet (Deus Caritas
est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten
is benne marad” (1Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten
és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely
megelőzi még magát a teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi
keresztényeknek ír, a hála és dicséret himnuszát fogalmazza meg az
Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok
során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról.
Fiában, Jézusban – állítja az apostol –, az Atya „kiválasztott
bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek
legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket, hogy
létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől
indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket” (vö. 2Mak 7,28),
hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre.
A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét,
így kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a
csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel
róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5).
Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban
rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy, Isten
gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a
végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a
valóságnak a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket
teljes mélységében. A Vallomások egy híres szakaszában Szent
Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy
Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan
Isten, aki mindig is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta
elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn,
jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn
kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba.
Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el
messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután
fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét,
kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a
vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad
lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme,
áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr.
Vass József). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent
püspöke az Istennel, az ő szeretetével való találkozás
kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét.
Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket,
támogat bennünket és hív bennünket életünk útja során és Isten
teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra
vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a
szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház
iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg
érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az
Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli
buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből
fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első
lépést”, és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal
bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a
Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).
Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten
végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban
mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban
írtam: „Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet
történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg
akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a
kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és
azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a
születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további
történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk –
emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a
szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (17).
Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a
szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre adott” (Zsolt 105,8). Ezért
kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek az
isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér
bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció, amely soha nem
csökken, a legnehezebb körülmények között sem.
Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket.
Jézus Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48)
hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje
ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan
szeretetről van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban
nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb időre fel
volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai
perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének
megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy
mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen
szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26).
Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő
megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik
minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az Ige
állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia
gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát iránti
szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának
felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az
elválaszthatatlan kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti
és a felebarátok iránti szeretet – között, amelyek egyazon isteni
forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent Gergely pápa
a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette
[Isten] először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből
fejlődött ki növényként a testvéri szeretet” (Moralium Libri, sive
expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780 D).
Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját
különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik
a papi szolgálat vagy a megszentelt élet útját választják – ezek
jelentik hivatásuk megkülönböztető jegyét. Valóban: az Isten
iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható – noha
sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért
válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak
szenteljék az életüket a pappá szentelésben, illetve az
evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és
megélt, és ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter
válaszának ereje, amit isteni Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy
szeretlek” (Jn 21,15).
A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a
felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti
szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt
életet élő személy az emberek között a közösség kezdeményezője és
a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők, különösképpen
a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú és
egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel
kapcsolatban a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A
pap nem magának pap, hanem a ti számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa
pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100).
Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek
és szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok,
akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak
benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél
a plébániai közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a
papi vagy speciális megszentelt élethivatás jelei érzékelhetőek.
Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező körülményeket
ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz
Isten szeretetének hívó szavára.
A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat
nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek
központi eleme az Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre
mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó személyes és
közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek
meghallani az isteni hívást a számos hang között, amelyek
megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell
a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen itt érint
meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet
tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy
az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell élnünk. Az Ige, az
imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely
segít megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet
szépségét.
Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben,
legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei”,
amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott
lelki segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség
maga is az Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely magában
őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új
parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a
keresztény családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének
megjelenése, aki önmagát adta oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A
családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei” (Gaudium
et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják
ezt az önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az
emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei, hanem egyben „az
Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb
szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio
apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon
belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát.
Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell
működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen
a közösségnek” a názáreti Szent Család mintájára, amely a földön a
Szentháromság életének harmonikus tükörképe.
Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat,
tisztelt püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra,
szerzetesekre és szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen
azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes szívvel
igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges
beleegyezéssel készen annak elfogadására.
Vatikán 2011. október 18.
XVI. Benedek pápa
|