Üzenet a tömegtájékoztatás 46. világnapjára XVI. Benedek pápa
Csend és szó: az evangelizáció útja
2012. május 20.
Kedves Testvéreim!
A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék
megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció
folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak
ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma
különösképpen szükségesnek tűnik felidézni. A csend és a szó
közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két eleméről,
melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és
kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az
emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a
szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy
azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezőleg,
fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a
kommunikáció értéket és jelentőséget nyer.
A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek
tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk és jobban
megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat,
világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk
a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk
lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze
önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját
gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere
híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb
emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetők tetten például
az egymást szerető emberek közötti kommunikáció leghitelesebb
mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés,
amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az
aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen
intenzív kifejeződési formát. A csendből tehát még igényesebb
kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az
a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás
közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bőséges a
mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik
ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami
fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít
felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között,
amelyeknek első látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és
elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetővé teszi, hogy
megfontolt és tárgyszerű véleményeket osszunk meg egymással,
megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy
megfelelő környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre,
amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok
között.
A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések
határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A kereső programok és
a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember
számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek.
Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések és válaszok
színterévé válik; sőt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre
adott válaszok bombázzák, amelyeket ő maga sosem tett fel, és
olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket ő nem érzékel. A csend
nagyban elősegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és
válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük és középpontba
tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció
összetett és sokszínű világában mindenesetre sokak figyelme
irányul az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: ki vagyok? mit
tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos
befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a
kérdéseket, lehetőséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben
ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az
elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy
elsietett válasznál, és lehetővé teszi annak, akiben felmerül a
kérdés, hogy a lehető legmélyebben magába nézzen és elinduljon a
válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.
Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan
igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek
értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg
szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerű és toleráns
megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a
mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek
információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal,
világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a
tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).
Érdeklődéssel kell figyelembe vennünk azokat a különböző
honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek
segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket
tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek,
alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének
megosztására. A rövid, lényegre törő üzenetekben, amelyek gyakran
nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet
kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belső életének
gondozását. Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a
magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az
embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely
mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak
nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a
csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható
távolságának megtapasztalása döntő szakasz Isten Fiának, a
megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a
korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Ő a
csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli
buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten
szeretetének meggyőző ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy
a legteljesebb odaadásig. Krisztus halála után csend borul a
földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré
lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö.
nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja,
mely telve van szeretettel az emberiség iránt.
Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a
csendben rejlő lehetőséget, hogy beszéljen Istennel és Istenről.
„Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődéssé válik, amely
bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra,
ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília,
Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006.
október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket
sosem találjuk elég megfelelőnek, így tér nyílik a csendes
szemlélődésre. Ebből a szemlélődésből születik meg teljes belső
erejével a misszióra való sürgető hívás és annak feltétlen
szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért,
hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A
csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a
felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük
neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének
teljes odaadottságát, mely üdvözít.
A csendes szemlélődésben aztán még erőteljesebben emelkedik ki az az
örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az
üdvözítő tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül
valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II.
Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje
egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten
üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a
szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket,
és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez
az üdvözítő terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját,
aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítője. Ő
megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és
feltámadásával átvezetett minket a bűn és a halál szolgaságából
Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvető kérdés, hogy mi az
emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál,
amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebből a
misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium
ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetői
legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amely
előmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a
békét.
Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy
nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélődni is, és
ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a
szó is alapvető és szerves része az Egyház kommunikációs
tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust
a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön
keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom,
akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a
fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).
Vatikán, 2012. január 24.
XVI. Benedek pápa
|