English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben


Nagycsütörtöki levél a papokhoz 1999-ben

II. János Pál pápa
1999. március 14.


„Abba, Atya!”


Drága Testvéreim a papságban, nagycsütörtöki találkozásom veletek ebben az esztendőben, mely közvetlenül előzi meg és készíti elő a 2000. év Nagy Jubileumát, annak a megszólításnak a jegyében történik, melyben az egzegéták véleménye szerint Jézus saját szavai hangzanak. Olyan megszólítás ez, mely magába zárja a megtestesült Ige kimondhatatlan misztériumát, akit az Atya az emberiség üdvösségéért küldött a világba.
Isten Fiának küldetése akkor teljesedik be, amikor a Fiú önmaga feláldozásával megvalósítja gyermekké fogadásunkat, és elküldvén a Szentlelket minden ember számára lehetővé teszi a szentháromságos közösségben való részesedést. Az Atya Isten a húsvéti misztériumban a Fiú által a Szentlélekben minden emberhez lehajolt, és felajánlja a bűntől való megváltást és a haláltól való szabadulást.

1. A szentmisében a kollektát így fejezzük be: „A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, igaz Isten, mindörökkön örökké.” Veled él és uralkodik, Atyaisten! Elmondhatjuk, hogy ennek a záradéknak felszálló jellege van: Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Ugyanez volt az 1997-99 közötti három év teológiai váza: az első év a Fiúé, a második a Szentléleké, a mostani az Atyáé.
Ez a felszálló mozgás abból a leereszkedésből fakad, amelyet Szent Pál ír le a Galatáknak szóló levelében. Arra a részre gondolok, amelyet különösen a karácsonyi időben szoktunk átelmélkedni: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, a törvény alatt született, hogy a törvény alatt élőket megváltsa és a fogadott fiúságot elnyerjük”.[1]
E részlet a leereszkedésről beszél: az Atya Isten elküldi a Fiút, hogy fogadott fiákká legyünk Őbenne. A húsvéti misztériumban, amikor Jézus életét adja értünk, az Atya tervét valósítja meg. Az Atya azért küldte el a Szentlelket, hogy felvilágosítson minket e nagyszerű kiváltságról: „Mivel Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta a szívünkbe, aki őt így szólítja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.”[2]
Ugye értjük, milyen rendkívüli dologról szól az Apostol! Azt állítja, hogy maga a Szentlélek kiáltja: Abba, Atya! Valóban, Isten atyaságának történeti tanúja a Fiú a megtestesülés és a megváltás misztériumában: ő tanított minket arra, hogy Atyánknak szólítva forduljunk Istenhez. Ő maga így szólította Istent: Atyám!, minket pedig megtanított rá, hogy úgy imádkozzunk hozzá, hogy Miatyánk! Szent Pál mégis azt mondja, hogy a Fiú tanításának életre kell kelnie a lélekben, aki figyel a Szentlélek belső indításaira. Csak az Ő hatására vagyunk képesek igazságban imádni az Istent, Abbának, Atyának szólítva őt.

2. E sorokat nagycsütörtökön írom nektek, kedves Testvéreim a papságban, és úgy látlak benneteket, amint körülveszitek püspökötöket a krizmaszentelési misében. Nagyon szeretném, ha a presbitérium tagjaiként egynek éreznétek magatokat az egész Egyházzal, mely az Atya évét éli abban az esztendőben, mely a 20. és 21. század határát jelenti.
Ebben az összefüggésben hogyan ne adnánk hálát Istennek, amikor a papok sokaságára gondolunk, akik az elmúlt évszázadok alatt az evangélium szolgálatára szentelték magukat, gyakran életük feláldozása árán is? Miközben a közeledő jubileum szellemében megvalljuk az előttünk élt keresztény nemzedékek gyarlóságait és gyengeségeit - beleértve a papokat is -, örömmel állapíthatjuk meg, hogy annak a fölbecsülhetetlen szolgálatnak, amelyet az Egyház nyújtott az emberiségnek, jelentős részét alkotja a papok alázatos és hűséges szolgálata, akik kétezer éven át Krisztus szolgái és a szeretet kultúrájának építői voltak.
Mily nagy dimenziói vannak az időnek! Miközben folyamatos eltávolodás a kezdettől, ugyanakkor állandó visszatérés is a kezdetekhez. S ennek alapvető jelentősége van: ha ugyanis az idő pusztán eltávolodás lenne a kezdettől és nem volna világos végső célja felé irányultsága - ami nem más mint visszatérés a kezdethez -, egész időben lezajló utunk elveszítené irányultságát. Értelmetlenné válna.
Krisztus, „az Alfa és Omega,... aki van, aki volt és aki eljön”[3] irányt és értelmet adott az ember időbeli útjának. Ő mondta önmagáról: „Kijöttem az Atyától, és a világba jöttem. Most elhagyom a világot, és az Atyához megyek.”[4] így tehát utunkat áthatja Krisztus eljövetele. Vele együtt megyünk, ugyanabban az irányban mint ő: az Atya felé.
Még nyilvánvalóbbá válik ez a Szent Háromnapon, e kiváltképpen szent napokon, melyeken részesedünk a misztériumban, abban, hogy Krisztus halála és szenvedése által visszatér az Atyához. A hit biztosít arról, hogy Krisztus elmenetele az Atyához, azaz az ő húsvétja nem csak egyedül őt érintő esemény. Mi is meghívást kapunk arra, hogy részünk legyen benne. Az ő húsvétja a mi húsvétunk.
Így tehát Krisztussal együtt megyünk az Atyához. Ezt tesszük a húsvéti misztérium által, újra átélve azokat a keserves órákat, melyekben a kereszten haldokolva kiáltotta: „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”,[5] és a végén: „Beteljesedett!”.[6] „Atyám, a kezedbe ajánlom a lelkemet!”[7] E szavak az evangéliumból ismerősek minden keresztény számára, főleg minden pap számára. Életünkről és halálunkról tanúskodnak e szavak. Napjaink végén a kompletóriumban újra meg újra elimádkozzuk: „Uram, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet”, hogy felkészüljünk az elmenetel nagy misztériumára, az egzisztenciális húsvétra, amikor Krisztus a maga halála és feltámadása erejéből maga mellé vesz, hogy bemutasson a mennyei Atyának.

3. „Áldalak Téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és az okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, mert így tetszett neked. Az én Atyám mindeneket átadott nekem. És nem tudja senki, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.”[8]
Ha egyedül a Fiú ismeri az Atyát, ő, „aki az Atya ölén van” - miként Szent János írja evangéliumában -, közel hozta hozzánk az Atyát. Beszélt róla, feltárta arcát, szívét. Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére: „Mutasd meg nekünk az Atyát”,[9] Krisztus így válaszolt: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? ... Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem van?”[10] E szavakkal Jézus mint Fiú az Atyától való örök származásának szentháromságos misztériumáról tanúskodik, arról a misztériumról, mely isteni személyének legmélyebb titka.
Az evangélium az Atya folyamatos kinyilatkoztatása. Amikor a tizenkét éves Jézust József és Mária megtalálták a templomban a tanítók között, anyja kérdésére: „Fiam, miért tetted ezt velünk?”,[11] ő az Atyára hivatkozva válaszol: „Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?”[12] Az alig tizenkét éves Jézus világosan tudatában van élete jelentésének, küldetése értelmének, a küldetésnek, amely első órájától az utolsóig „az Atya dolgainak szól”. E küldetés a Kálvárián éri el tetőpontját a keresztáldozatban, melyet Krisztus fiúi engedelmességgel fogad el: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!... Legyen meg a te akaratod!”[13] Az Atya pedig a maga részéről elfogadja a Fiú áldozatát, mert annyira szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy az ember el vesszen, hanem örök élete legyen.[14] Igen, egyedül a Fiú ismeri az Atyát, s egyedül ő képes kinyilatkoztatni Őt.

4. „Őáltala, Ővele és Őbenne...” Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.
Lélekben együtt és láthatóan egybegyűlve a székesegyházakban hálát adunk Istennek a papság ajándékáért. Hálát adunk az Eucharisztia ajándékáért, melyet papként ünnepelhetünk. A kánont lezáró doxológiának minden szentmisében különös jelentősége van. A hit misztériumának, az eucharisztikus áldozat lényegének megkoronázása, mely abban a pillanatban történik meg, amikor a Szentlélek erejével átváltoztatjuk a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, ahogyan Ő maga tette először az utolsó vacsorán. Amikor a kánon csúcspontjához érkezik, éppen akkor az Egyház a fölszentelt szolga személyében az Atyához fordul e szavakkal: „Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség!” A dicséret áldozata ez!

5. Miután a jelenlévők ünnepélyes akklamációval Ament válaszolnak, a celebráns elkezdi a Miatyánkot, az Úr imádságát. Ez az egymásután nagyon jelentőségteljes. Az evangélium elbeszéli az apostolokról, hogy annyira megragadta őket a Mester összeszedettsége az Atyával való beszélgetésében, hogy kérték: „Taníts minket imádkozni!” Ő pedig ekkor mondta el először azokat a szavakat, amelyek az Egyház és minden keresztény legfontosabb és leggyakoribb imádsága lettek: a Miatyánkot. Amikor a szentmisében mint liturgikus közösség vesszük ajkunkra e szavakat, nagyon jelentőségteljessé válnak. Mintha abban a percben megvallanánk, hogy Krisztus akkor tanított meg minket végleg az Atyához imádkozni, amikor a keresztáldozattal magyarázta meg.
Az eucharisztikus áldozat az a környezet, amelyben az Egyház által imádkozott Miatyánk kifejezi egész tartalmát. Nagyon jól tudott és ismert kéréseinek mindegyike az igazság sajátos megvilágításába kerül. Az Atya neve a kereszten szenteltetett meg a leginkább, és az ő Országa visszavonhatatlanul megvalósult. Amikor elhangzott a „Beteljesedett”, maradéktalanul megvalósult az ő akarata. S vajon a kérés: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” nem a megfeszített e szavaiban találják-e végső igazolásukat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”?[15] A mindennapi kenyér kérése a szentáldozásban válik nagyon beszédessé, amikor a „megtört kenyér” színe alatt magunkhoz vesszük Krisztus Testét. És a „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” nem akkor válik-e a leghatásosabbá, amikor az Egyház felajánlja az Atyának a megváltás és a gonosztól való szabadítás drága árát?

6. Az Eucharisztiában a pap személyesen csatlakozik Krisztus kimeríthetetlen misztériumához és az Atyához intézett imádságához. Amikor misézik, minden áldott nap elmerülhet a megváltás és kegyelem e misztériumában. A szentmise pedig megőrzi értékét akkor is, ha a pap egyedül misézik, a nép jelenléte nélkül, de mindig a népért és az egész világért mutatja be az eucharisztikus áldozatot. Éppen a Krisztus papságával való feloldhatatlan kapcsolata miatt a pap az imádság mestere, és a hívek joggal fordulhatnak hozzá ugyanazzal a kéréssel, mint a tanítványok Krisztushoz: „Taníts minket imádkozni!”
Az eucharisztikus liturgia kiváltságos módon a keresztény imádság iskolája a közösség számára. A szentmiséből a lelki nevelés sokféle útja ágazik ki. Kiemelkedik közülük a Szentségimádás, mely a szentmise egyenes folytatása. A szentségimádáson a hívek tapasztalatot szerezhetnek arról, mit jelent „megmaradni” Krisztus szeretetében[16] azáltal, hogy egyre inkább elmélyednek az Atyához fűződő fiúi kapcsolatában.
Éppen ezért buzdítok minden papot, hogy hűségesen és bátran vezesse közösségét a hiteles keresztény imádságra. E feladatról nem mondhat le akkor sem, ha a szekularizált közfelfogás fáradságossá teszi a dolgát.
Az erős missziós indítás, melyet a Gondviselés elsősorban a II. Vatikáni Zsinat által adott korunkban az Egyháznak, különösen is sürgeti a fölszentelt papokat, és megtérésre hívja őket: meg kell térniük, hogy téríteni tudjanak; vagy más szóval: meg kell tapasztalniuk az istengyermekséget, hogy minden megkeresztelt ember újra felfedezhesse a mennyei Atyához tartozás méltóságát és örömét.

7. Nagycsütörtökön megújítjuk, Kedves Testvérek, a papi ígéreteket. Ezáltal kifejezzük a vágyunkat, hogy Krisztus a papságával, áldozatával, halálküzdelmével a Getszemáni kertben, halálával a Golgotán és dicsőséges feltámadásával újra öleljen át minket.
Újra felidézve Krisztus érzületét, az üdvösség ezen eseményeiben felfedezhetjük mélységes nyitottságát az Atya iránt. Ezért minden szentmisében megismétlődik Fülöp apostolnak az Utolsó Vacsora termében elhangzott kérése: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”, és Krisztus a hit misztériumában mindannyiszor így válaszol: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem? ... Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem van?”[17]
Ezen a nagycsütörtökön, kedves Papok az egész világon, megemlékezvén a krizmával való megkenésre szentelésünk napján, egy szívvel és hálás lélekkel mondjuk valamennyien:
Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Ámen!

A Vatikánból, március 14-én, nagyböjt negyedik vasárnapján,
1999-ben, pápaságom 21. esztendejében

II. János Pál pápa

Jegyzetek:
[1] Gal 4,4-5.
[2] Gal 4,6-7.
[3] Jel 1,8.
[4] Jn 16,28.
[5] Mk 15,34.
[6] Jn 19,30.
[7] Lk 23,46.
[8] Mt 11,25-27.
[9] Jn 14,8.
[10] Jn 14,9-10.
[11] Lk 2,48.
[12] Lk 2,49.
[13] Mt 26,39.42.
[14] Vö. Jn 3,16.
[15] Lk 23,34.
[16] Vö. Jn 15,9.
[17] Jn 14,9-10.


Napi evangelium
Az én házam az imádság háza.
  Lk 19,45-48

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum