English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben


Nagycsütörtöki levél a papokhoz 2002-ben

II. János Pál pápa
2002. nagycsütörtök


Drága Áldozópapok!

1. Megindult lélekkel fordulok hozzátok nagycsütörtök alkalmával – immár hagyományosan s veletek együtt szeretnék helyet foglalni a Utolsó Vacsora asztalánál, amelynél az Úr Jézus először ünnepelte apostolaival az Eucharisztiát: az egész Egyháznak szóló ajándékot, egy olyan ajándékot, amely szentségi színek alatt ugyan, de „igazán, valóságosan és lényegileg”[1] szerte a földkerekségen minden tabernákulumban megjeleníti őt. E páratlan jelenlét előtt az Egyház kezdettől fogva imádással borul le: „Imádlak áhítattal, rejtőző Istenség”; s kezdettől fogva a szentek emelkedett lelkületével s a menyasszony bensőséges hitével és túláradó szeretetével veszi körül: „Üdvözlégy Szent Test, ki Szűztől születtél”.

Jézus e páratlan ajándékhoz, amely megjeleníti keresztáldozatát és eledelül adja Őt nekünk, épp az Utolsó Vacsora termében különleges feladatot kapcsolt apostolai és utódaik számára. Attól kezdve Krisztus apostolának lenni – amint azok a püspökök és az ő küldetésükben részesedő papok – azt jelenti, hogy felhatalmazással bírni a Krisztusnak, az Egyház Fejének nevében való cselekvésre. A legkiemelkedőbb módon történik ez, valahányszor az Úr Testének és Vérének áldozati lakomáját ünnepük: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.[2]

Mily csodálatos a mi hivatásunk, drága áldozópap testvéreim! Joggal ismételhetjük a zsoltáros szavait: „Mit adhatok az Úrnak mindazért, amit adott nekem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.”[3]

2. Miközben örömmel gondolkodunk el ismét erről az ajándékról, idén szeretném veletek együtt elmélyíteni küldetésünk egy összetevőjét, amelyre hasonló alkalommal az elmúlt években már fölhívtam a figyelmeteket. Arra a küldetésre gondolok, amit az Úr azért adott nekünk, hogy ne csak az eucharisztikus áldozatban, hanem a kiengesztelődés szentségében, a Szentgyónásban is jelenítsük meg Őt.

E két szentség között nagyon szoros kapcsolat van. Az Eucharisztia mint a szentségi üdvrend csúcsa, ennek az üdvrendnek a forrása is: az összes szentségek bizonyos értelemben belőle fakadnak és hozzá vezetnek. Különösen is érvényes ez arra a szentségre, melynek az a rendeltetése, hogy „közvetítse” Isten megbocsátását, amellyel Ő újra karjaiba zárja a megtérő bűnöst. Igaz ugyanis, hogy az Eucharisztia mint Krisztus áldozatának megjelenítése arra is szolgál, hogy elválasszon minket a bűntől. Emlékezzünk csak a Katolikus Egyház Katekizmusában mondottakra: „Az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől”.[4] Mindazonáltal a kegyelemnek Krisztus által választott rendjében e tisztító erő, miközben közvetlenül megtisztít a bocsánatos bűnöktől, a halálos bűnökre – amelyek gyökerében károsítják a hívő kapcsolatát Istennel és Egyháza közösségével – csak közvetve hat. „A halálos bűnök megbocsátására – mondja tovább a Katekizmus – nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.”[5]

Ezen igazság hangsúlyozásával az Egyház nem akarja alábecsülni az Eucharisztia szerepét. Hanem az a szándéka, hogy jelentőségét az egész szentségi üdvrend felől szemlélje, ahogyan azt Isten üdvözítő bölcsessége eltervezte. Minden kétséget kizáróan szólt erről az Apostol, amikor a korintusiaknak ezeket írta: „Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úr kelyhét, az Úr Teste és Vére ellen vét. Vizsgálja meg tehát magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyon a kehelyből; mert aki csak eszi és issza, anélkül, hogy tekintettel volna az Úr Testére, ítéletet eszik és iszik önmagának.”[6] Ebből az intelemből közvetlenül következik, hogy „annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul”.[7]

3. Fölidézvén ezt az igazságot, szeretnélek buzdítani titeket, drága Testvéreim az áldozópapságban, mint tavaly is tettem, hogy személyesen is fedezzétek föl újra és mutassátok meg másoknak is a Szentgyónás szentségének a szépségét. E szentség különböző okok miatt néhány évtizede bizonyos válságba került, amiről már többször is beszéltem, s akartam, hogy a Püspöki Szinódus is foglalkozzék vele, melynek javaslatait felhasználtam a Reconciliatio et paenitentia apostoli buzdításban. Ugyanakkor csak bensőséges örömmel tudok emlékezni a pozitív jelzésekre, melyeket főleg a Jubileumi Év során láthattunk: milyen mély és széleskörű hatása van a megfelelően előkészített gyónásnak és gyóntatásnak még a fiatalok körében is. A gyónás új fölfedezését bizonyára elősegíti a személyes találkozás igénye, melyet egyre nehezebbé tesz a technikai társadalom féktelen ritmusa, de éppen ezért egyre inkább életszükségletnek érezzük. Kétségtelen, hogy e szükségletet többféleképpen is ki lehet elégíteni. De hogyan ne ismernénk föl, hogy a szentgyónás, anélkül, hogy összekevernénk a különféle pszichológiai gyógymódokkal, jelentős válaszokat kínál erre az igényre is? Úgy történik ez, hogy egy testvér baráti tekintete által a bűnbánót összekapcsolja Isten irgalmas szívével.

Valóban nagy Isten bölcsessége, aki e szentség alapításával gondoskodott az emberi szív e mély és meg nem szüntethető szükségletéről is. Nekünk, akik arra kaptunk meghívást, hogy létrehozzuk a személyes kapcsolatot sok testvérünkkel a Szentgyónásban, e bölcsesség világító és szeretettel teljes tolmácsainak kell lennünk. Ezzel kapcsolatban szeretném újra hangsúlyozni, hogy e szentség kiszolgáltatásának rendes formája a személyes gyónás, s csak „súlyos szükséghelyzetekben” szabad a közgyónás és általános feloldozás eszközéhez folyamodni. Jól ismerjük az ilyen általános feloldozás feltételeit, s tudjuk, hogy minden esetben megmarad a kötelezettség a halálos bűnök személyes gyónására, amit a hívőknek el kell végezniük a kapott általános feloldozás érvényességéhez.[8]

4. Örömmel és bizalommal fedezzük fel újra e szentséget. Elsősorban mi magunk éljük át úgy, mint mélységes igényt és mindig újonnan várt kegyelmet, hogy új erőt és kedvet nyerjünk belőle megszentelődésünkhöz és küldetésünkhöz.

Ugyanakkor törekedjünk rá, hogy az irgalmasság hiteles szolgái legyünk. Tudjuk ugyanis, hogy – a többi szentséghez hasonlóan – e szentségben is, miközben tanúskodunk a felülről származó és saját erejével ható kegyelemről, feladatunk, hogy tevékeny eszközei legyünk. Más szavakkal: Isten számít ránk is, készségünkre és hűségünkre – s ez a mi felelősségünk –, hogy végrehajtsa csodatetteit az emberi szívekben. A Szentgyónásban talán még fontosabb, mint a többi szentségnél, hogy a hívő eleven benyomást kapjon Krisztusnak, a Jó Pásztornak arcáról.

Engedjétek meg ezért, hogy úgy szóljak hozzátok e témáról, mintha veletek együtt volnék azokon a helyeken, ahol napról napra gyóntatni szoktatok székesegyházakban, plébániatemplomokban, búcsújáróhelyeken vagy másutt. Eszembe jutnak azok az evangéliumi részek, amelyek egészen közvetlenül megmutatják Isten irgalmas arcát. Hogyan ne gondolnánk a tékozló fiúnak irgalmas atyjával való megindító találkozására? Vagy az elveszett, de újra megtalált bárányra, akit a pásztor örömmel vesz a vállára? Az atyai ölelést, a Jó Pásztor örömét kell képviselnünk mindannyiunknak, drága testvéreim az áldozópapságban, valahányszor egy bűnbánó lélek kéri tőlünk a megbocsátás szolgálatát.

Hogy azonban világosabbá tegyem a szentségi gyónásnak, az üdvösség különleges beszélgetésének néhány sajátos vonását, „bibliai képként” Jézus és Zakeus találkozását szeretném idézni.[9] Úgy látom ugyanis, hogy ami Jézus és a jerikói „vámosok vezetője” között történt, több elemében is hasonlít az irgalmasság szentségének kiszolgáltatásához és vételéhez. E rövid, de nagyon intenzív elbeszélést követve Krisztus szavaiban és magatartásában szeretnénk kikutatni az emberi és természetfölötti bölcsességnek azokat a finomságait, melyeket nekünk is próbálnunk kell kifejezni, ha azt akarjuk, hogy a Szentgyónás a lehető legjobb legyen.

5. Az elbeszélés Jézus és Zakeus találkozását véletlen eseményként mondja el. Jézus bement Jerikóba, és nagy sokaság kíséretével áthaladt a városon.[10] Zakeust látszólag a puszta kíváncsiság indította arra, hogy fölmásszon a vadfügefára. Istennek az emberrel való találkozásaira épp a látszólagos véletlen a jellemző. Isten részéről azonban semmi sem „véletlen”. A legkülönbözőbb lelkipásztori helyzetekben olykor bátorságunkat és kedvünket szegi a tény, hogy a szentségi életben oly sok keresztény nem hogy kellő figyelmet nem fordít rájuk, hanem gyakran egészen felszínesen járul a szentségekhez. Aki gyóntatni szokott, aki tudja, hogyan jönnek általában gyónni az emberek, olykor elkeseredhet, amikor látja, hogy néhányan úgy jönnek gyónni, hogy igazában nem is tudják, mit akarnak.

Néhányukat csak az indítja gyónásra, hogy szükségét érzik annak, hogy valaki meghallgassa őket. Másoknak csak tanácsra van szüksége. Ismét mások szabadulni akarnak a „bűntudat” nyomása alól. Sokakban él a hiteles igény, hogy helyre akarják állítani a kapcsolatot Istennel, de úgy gyónnak, hogy nem fogják föl a belőle fakadó kötelezettségeket, s csak nagyon szűk látókörrel vizsgálják meg lelkiismeretüket, mert nem kaptak megfelelő nevelést az Evangéliumból fakadó erkölcsi életre. Van-e gyóntató, aki nem ismeri ezeket?

Éppen ezért fontos Zakeus esete. A történésben minden meglepő. Ha egy adott pillanatban nem esik rá – meglepő módon – Krisztus tekintete, Zakeus néma szemlélője marad átvonulásának Jerikó utcáin. Jézus elment volna mellette, nem lépett volna be az életébe. Maga Zakeus nem is sejtette, hogy kíváncsisága, ami különös tettére késztette, az irgalmasság gyümölcse, amely megelőzte, vonzotta és hamarosan a szíve mélyén átformálta őt.

Drága testvéreim az áldozópapságban, sok-sok gyónónkra gondolva, olvassuk csak újra Lukács csodálatos leírását Jézus tettéről: „Amikor odaért a helyhez, Jézus fölemelte a tekintetét és mondta neki: »Zakeus, jöjj le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom«”.[11]

Minden egyes találkozásunk egy olyan hívővel, aki gyónni akar – még ha kissé felületesen is, mert nincs megfelelően fölkészülve –, Isten meglepő kegyelméből az a „hely” lehet a vadfügefa mellett, ahol Jézus fölemelte a tekintetét Zakeusra. Mi nem tudjuk fölmérni, hogy Krisztus szeme milyen mélyen hatolt a jerikói vámos lelkébe. Azt azonban tudjuk, hogy ugyanazok a szemek tekintenek a mi gyónóinkra is. A kiengesztelődés szentségében egy saját törvényeit követő természetfölötti találkozás eszközei vagyunk, amelyet tisztelnünk és szolgálnunk kell.

Zakeus számára megdöbbentő élmény lehetett, hogy nevén szólítják. Azon a néven, amit sok kortársától megvetően szokott hallani. Most hallja, hogy olyan hangon szólítják meg, amelyben nemcsak bizalom, hanem családiasság, barátságra szólítás is hallható. Igen, Jézus úgy szólította meg őt, mint egy régi, talán elfeledett barát, aki e felejtés miatt nem vált hűtlenné, és a szeretet édes kényszerével lép be az újra megtalált barát életébe és házába: „Jöjj le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom” .[12]

6. Lukács elbeszélésében megindító a hangnem: minden szó teljesen személyes, oly tapintatos, annyira szeretettel teljes! De nem pusztán megindító emberiességről van szó. A szövegben sürgetés rejlik, melyet Jézus mint Isten irgalmasságának végső kinyilatkoztatója fejez ki. Azt mondja: „a te házadban kell megszállnom”, vagy egészen szószerinti fordításban: „szükségem van rá, hogy a te házadban szálljak meg”.[13] Az Atya által meghatározott utak titokzatos nyomvonalát követve talált rá Jézus útja során Zakeusra is. Úgy áll meg mellette, mint aki öröktől fogva előre tudott találkozásra jött. E bűnösnek a háza, amit annyi emberi megvetés ért, hamarosan kinyilatkoztatás, az irgalmasság csodájának helyévé válik. Ami bizonnyal nem történik meg, ha Zakeus ki nem oldozza a csomókat, melyek szívét az önzéshez és a csalásokkal elkövetett igazságtalanságokhoz kötötték. De az irgalmasság mint ingyenes és túláradó ajándék már megérkezett hozzá. Megelőzte őt az irgalmasság!

Ugyanez történik minden szentségi találkozásban. Ne gondoljuk, hogy a bűnös keresi magának a megtérés öntörvényű lépésével az irgalmasságot. Épp ellenkezőleg! Az irgalmasság készteti a megtérés útjára. Az ember önmagától semmire sem képes. És nem érdemel semmit. A Szentgyónás a látogatással kezdődik, mellyel Isten belép az ember házába, s csak utána lép az ember Isten felé. A gyóntatáskor a legkülönbözőbb embertípusokkal találkozhatunk. Egy dologról azonban legyünk meggyőződve: felszólításunk előtt, szentségi megszólalásunk előtt a szolgálatunkat kérő testvéreinket már megérintette és hat bennük az irgalmasság. Adja Isten, hogy szavainkkal és lelkipásztori lelkületünkkel munkatársai lehessünk az átölelő irgalmasságnak és az üdvözítő szeretetnek, azáltal, hogy mindig figyelünk a konkrét személyre, meg tudjuk látni a problémáikat, és tapintattal tudjuk kísérni őket útjukon, fölébresztve bennük az Isten jóságába vetett bizalmat.

7. „A te házadban kell megszállnom”. Próbáljuk mélyebben megérteni e szavakat. Kijelentő mondat. Az Atya akaratát közlik, nem Krisztus szabad választását. Jézus úgy mutatkozik, mint akinek határozott parancsa van. Neki egy „törvénye” van: az Atya akarata, amit ő olyan szeretettel teljesít, hogy „eledelének” tekinti.[14] Szavai, melyekkel Zakeushoz fordul, nem egyszerű kapcsolatfölvételt jelentenek, hanem isteni tervet nyilvánítanak ki.

A találkozás Isten Igéjének horizontján történik, amely teljesen azonos Krisztus arcával és szavával. Erre van szükség minden esetben, amikor valóban gyónásról és gyóntatásról van szó. Jaj nekünk, ha az egész pusztán emberi kapcsolattá silányul! Az emberi érintkezés törvényeire figyelés hasznos lehet, nem szabad mellőzni, de az egész gyónásnak Isten Igéjére kell épülnie. Ezért rendelkezik a szentség szertartása arról, hogy ezt az Igét hirdessék a gyónónak.

Nem lebecsülendő részlet ez, még ha nem is könnyű megvalósítani. A gyóntatók folyamatosan tapasztalják, mennyire nehéz megvilágítani ennek az Igének elvárásait azok számára, akik csak felületesen ismerik. Kétségtelen, a gyóntatás nem a legjobb alkalom e hiányosság pótlására. Megfelelőbb, ha lelkipásztori bölcsességgel a gyónási előkészületben adnak alkalmat találkozásra kinek-kinek az Evangélium őt megszólító igazságával. Mindazonáltal a gyóntató ne mulassza el a szentségi találkozás alkalmával, hogy megpróbálja valamiképpen megláttatni a gyónóval Isten irgalmas lehajlását, aki nem azért nyújtja feléje a kezét, hogy megverje, hanem hogy meggyógyítsa.

Egyébként el tudunk-e futni azon objektív nehézségek elől, melyeket a ma uralkodó kultúra támaszt e kérdésben? Nem ritkán még érett keresztényeket is visszatart attól, hogy azonosuljanak Isten parancsolataival, a parancsokra épülő irányzatokkal és az egyházi Tanítóhivatallal. így van a családi és szexuális etika, a bioetika, a társadalmi és foglalkozási erkölcs sok kérdésében, de a vallásgyakorlás és az egyházi életben való részvétel esetében is. Ezért komoly hitoktatói munkára van szükség, amit a gyóntató nem tud megoldani a gyóntatás közben. A gyónásra való előkészítésben kell ezeket a kérdéseket elmélyíteni. A közös előkészületet és személyes szentségi gyónást felkínáló bűnbánati liturgiák nagy segítséget jelenthetnek.

Mindezek hangsúlyozására Zakeus „bibliai képe” további fontos adatot tartalmaz. A Szentgyónásban előbb találkozunk Jézussal, „a parancsolatok Istenével”, mint „Isten parancsolataival”. Zakeusnak Jézus mondja: „A házadban kell megszállnom”. Ő a Zakeusnak szóló ajándék, ugyanakkor ő „Isten törvénye” Zakeus számára. Amikor Jézussal mint ajándékkal találkozunk, a törvény legnehezebb követelménye is a kegyelemre jellemző „könnyedséget” kap a természetfölötti erőknek megfelelően. Ezért mondta Pál: „Ha engeditek, hogy a Lélek vezéreljen benneteket, nem lesztek többé alávetve a törvénynek”.[15] Minden Szentgyónásnak föl kellene fakasztania a bűnbánó lelkében azt az örvendező mozdulatot, amit Zakeusból váltottak ki Krisztus szavai: „sietve lejött, és örvendezve fogadta őt”.[16]

8. Az irgalmasság megelőző és túláradó természete azonban nem feledtetheti, hogy az irgalmasság csak feltétele az üdvösségnek, mely olyan mértékben bontakozik ki, amilyen mértékben választ kap az embertől. A Szentgyónásban kapott bocsánat ugyanis nem külső aktus, nem jogorvoslati cselekmény, hanem a bűnbánó valóságos és sajátos találkozása Istennel, aki helyreállítja a bűntől megsérült barátságot. E kapcsolat „igazsága” megköveteli, hogy az ember elfogadja Isten irgalmas ölelését, és legyőzzön minden, a bűnből fakadó ellenállást.

Ez történt Zakeussal. Érezvén, hogy „fiúnak” tekintik, kezd fiúként gondolkodni és viselkedni, s ezt azzal fejezi ki, hogy újra megtalálja a testvéreit. Krisztus szeretettel teljes tekintetének hatására szíve kitárul a felebarát szeretetére. Kilépve az elzárkózásból, mely arra késztette, hogy vagyonosodjék – minden tekintet nélkül a mások szenvedésére –, adakozóvá válik, s a szó szoros értelmében „megosztja” javait: „javaim felét a szegényeknek adom”. Az igazságtalanságot, amit csalásaival a testvérei kárára elkövetett, négyszeres kártalanítással teszi jóvá: „Ha valakit megcsaltam, négyszeresen adom neki vissza”.[17] Csak ebben a mozzanatban éri el a célját Isten szeretete, és megvalósul az üdvösség: „Ma üdvössége lett e háznak”.[18]

Az üdvösség ezen útja, mely Zakeus történetében oly világosan megmutatkozik, igazítson el minket is, drága áldozópapok, hogy bölcs kiegyensúlyozottsággal tudjuk végezni a gyóntatás nehéz szolgálatát. A gyóntatói feladat ugyanis mindig két véglet, a rigorizmus és a laxizmus (a túlzó szigor és a lazaság) között oldandó meg. A szigor figyelmen kívül hagyja Zakeus történetének első felét: az elénk siető irgalmasságot, mely megtérésre indít és értékeli a szeretetben a legkisebb előbbrejutást is, hiszen az Atya a lehetetlent is meg akarja tenni az elveszett fiú megmentésére. „Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse azt, ami elveszett”.[19] A másik véglet, a lazaság nem veszi figyelembe, hogy a teljes, a már nem csak fölkínált, hanem be is fogadott üdvösség gyógyít és emel föl igazán, s ez magában foglalja az őszinte megtérést Isten szeretetének elvárásaihoz. Ha Zakeus úgy fogadta volna házába az Urat, hogy azt nem követi szívének kitárulkozása a szeretetre – az okozott károk jóvátételére és az élet megjobbításának elhatározására nem kapta volna meg a bocsánatot, amit az Úr oly nagy szeretettel kínált föl neki.

Mindig ügyelnünk kell a józan kiegyensúlyozottságra, hogy ne essünk egyik végletbe se a mondottak közül. A rigorizmus elkerget és elidegenít. A laxizmus szabadjára enged és illúziókba ringat. A megbocsátás szolgájának, megtestesítve a bűnbánó számára a Jó Pásztor arcát, egyszerre kell megmutatnia a megelőző irgalmasságot, és a gyógyító-meg-békéltető megbocsátást. Ezen elvek alapján kapta a megbízatást az áldozópap, hogy a bűnbánóval folytatott dialógusban megítélje, alkalmas-e az a szentségi feloldozásra. Kétségtelen, a lelkekkel való találkozás egy ilyen bensőséges és gyakran fájdalmas pillanatban, igen nagy megkülönböztetési készséget (diszkréciót) igényel. Rendes körülmények között az áldozópapnak föl kell tételeznie, hogy a gyónó azzal, hogy megvallotta bűneit, valóban bánja is azokat és megvan a jobbulási elhatározása. E feltételezés megalapozottabbá válik, ha a gyóntatás megfelelő segítségnyújtással történik, előkészületi alkalmakat biztosítanak, melyek tudatosítják, mi is történik a gyónásban. Világos azonban, hogy ha e föltételezésnek az ellenkezője válik nyilvánvalóvá (ti. hogy a gyónó nem vallotta meg a bűneit, nem bánja, nincs jobbulási szándéka; ford. megj.), a gyóntatónak közölnie kell a gyónóval, hogy így nem oldozható fel. Ha úgy adódnék, hogy a gyónó nyíltan kifejezi, hogy nem óhajt megjavulni, a gyónás szertartása színjátékká válik, sőt mágikus cselekménnyé, ami keltheti ugyan a kiengesztelődés benyomását, de biztosan nem adja meg a lelkiismeret mélységes békéjét, amit Isten ölelése biztosít.

9. A mondottak fényében világosabban látszik, miért rendes formája a Szentgyónásnak a gyóntató és a gyónó közti személyes találkozás, s miért marad rendkívüli mód az általános feloldozás. Mint tudjuk, az Egyház gyakorlata fokozatosan jutott el a fülgyónáshoz századok folyamán, melyekben a nyilvános bűnbánattartás volt általános. E fejlődés azonban nem csupán nem változtatta meg a szentség lényegét, hanem fokozta kifejezőerejét és hatékonyságát, és ez nem is történhetett másként! így történt, hogy a Szentlélek e kérdésben is bevezette az Egyházat „a teljes igazságba”.[20]

Valójában ugyanis a Szentgyónás rendes formája nem csupán nagyon jól kifejezi az isteni irgalmasság és a belőle fakadó megbocsátás igazságát, hanem megvilágítja az ember igazságát is egy lényeges szempontból: minden személy eredetien egy, aki kapcsolatokban és közösségekben él ugyan, de soha nem engedi eltüntetni magát az arctalan tömegben. Ez magyarázza azt az erős visszhangot, amit az ember akkor érez, amikor a nevén szólítják. Akkor érezzük igazán, hogy élünk, amikor tudjuk, hogy ismernek és elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk, legszemélyesebb adottságainkkal. A lelkipásztorkodásnak is jobban figyelembe kell vennie ezt a szempontot, hogy megtalálja a bölcs egyensúlyt az Egyházhoz tartozást hangsúlyozó közösségi mozzanat és az egyes személyek igényei között. A személy ugyanis általában igényli az elismerést és a figyelmes segítségnyújtást, s épp ezáltal érzi erősebben Isten szeretetét.

így nézve a Szentgyónás a személyes nevelés kiváltságos eszköze. Benne ugyanis a Jó Pásztor az áldozópap arca és hangja segítségével közeledik az emberhez, hogy megkezdje vele a meghallgatás, tanácsadás, bátorítás, megbocsátás személyes dialógusát. Isten szeretete képes arra, hogy a többiek megrövidítése nélkül koncentráljon minden egyes emberre. Aki megkapja a feloldozást, annak éreznie kell e személyes törődés melegét. Tapasztalnia kell a tékozló fiút átölelő atyai karok erejét: „A nyakába borult és megcsókolta”.[21] Hallania kell a barátság meleg hangját, amely a vámos Zakeust a nevén szólítva hívta új életre.[22]

10. Ebből következően a gyóntatót megfelelően föl kell készíteni e szentség kiszolgáltatására, melynek úgy kell történnie, hogy a szertartás a maga külső formájával is mutassa meg: liturgikus cselekmény történik a gyónás szertartásának szabályai szerint. Ez nem zárja ki a körülmények által megkívánt lelkipásztori alkalmazkodás lehetőségét, amit a bűnbánó állapotának valós igényei sugallnak azon klasszikus alapszabálynak megfelelően, mely szerint az Egyház legfőbb törvénye a lelkek üdvössége. E tekintetben engedjük, hogy a szentek bölcsessége igazítson el. Legyünk bátrak a fiatalok gyóntatásában is. Merjünk közöttük lenni, tudjunk barátok és atyák, bizalmasok és gyóntatok lenni mellettük. Szükségük van rá, hogy hol egyik, hol másik formában találjanak ránk.

Igen nagy gondot fordítsunk arra, hogy teológiai műveltségünk valóban naprakész legyen, főleg az új etikai kihívások területén, de szilárdan ragaszkodva mindig az egyházi Tanítóhivatal döntéséhez. Néha megtörténik, hogy aktuális etikai problémákkal kapcsolatban a hívők még zavarosabb elképzelésekkel jönnek ki a gyóntatószékből, azért is, mert nem ugyanazt a véleményt hallják a gyóntatóktól. Mindazok, akik Isten és az Egyház nevében végzik ezt a nagyon kényes szolgálatot, nem munkálhatnak ki s még kevésbé nyilváníthatnak ki szentségi keretek között olyan személyes értékítéleteket, amelyek nem felelnek meg annak, amit az Egyház tanít s hirdet. Nem téveszthető össze a szeretettel az igazságtól való eltérés a félreértett megértésre hivatkozva. Nem vezethetünk be önkényes könnyítéseket a legjobb szándékkal sem. A mi feladatunk, hogy Isten tanúi legyünk, tolmácsoljuk azt az irgalmasságot, mely akkor is üdvözít, amikor ítéletet mond az ember bűne fölött. „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki megteszi az én mennyei Atyám akaratát”.[23]

11. Drága áldozópapok! Erezzetek nagyon közel magatokhoz, miközben most, a 2002. év nagycsütörtökén püspökeitek körül lesztek. Az új évezred küszöbén valamennyien új, egyházi lendületet nyertünk a „Krisztustól induljunk el” tanítás szerint.[24] Akkor valamennyien azt kívántuk, hogy ezzel egyidejűleg kezdődjék meg a testvériség és a béke új időszaka az egész emberiség számára. Ehelyett azt láttuk, hogy új vérontás kezdődik. Megint csak háborúnak vagyunk a szemtanúi. Szorongással figyeljük a megoszlás és gyűlölet tragédiáját, ami pusztítja a népek közötti kapcsolatokat.

Ezen túlmenően e percben nagyon mélyen érintenek bennünket mint áldozópapokat néhány testvérünk bűnei, akik elárulták a szentelésben kapott kegyelmet, helyt adván a gonoszság világban működő misztériuma legrosszabb megnyilvánulásainak. Ezáltal súlyos botrányok támadnak, miknek következményeként a gyanú sötét árnyéka vetül az összes többi becsületes áldozópapra is, akik következetes becsületességgel, olykor hősies szeretettel végzik szolgálatukat. Miközben az Egyház gondoskodó törődéssel fordul az áldozatokhoz, és próbál igaz és igazságos választ adni minden terhelő helyzetben, mi valamennyien – ismervén az emberi gyengeséget, de bízva az isteni kegyelem gyógyító erejében – arra vagyunk hivatva, hogy magunkhoz öleljük a „Kereszt misztériumát”, és még odaadóbbak legyünk az életszentségre törekvésben. Imádkoznunk kell azért, hogy Isten, a maga gondviselésével ébressze föl a szívekben azt a Krisztus iránti teljes odaadást, ami az áldozópapi szolgálat alapját képezi.

Épp a Krisztusba vetett hit ad erőt, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe. Tudjuk ugyanis, hogy a rossz kezdettől fogva jelen van az emberi szívben, s az ember csak akkor lesz képes szeretetet és békét sugározni maga körül, ha Krisztus eléri, és hagyja, hogy „meghódítsa” őt. Nekünk, mint az Eucharisztia és a szentségi megbékélés szolgáinak, egész különleges jogcímen feladatunk a remény, a jóság és a béke terjesztése a világban.

Kívánom, hogy a szív békéjében, mély egységben egymással és a Püspökötökkel éljétek át e szent napot, amelyen az Eucharisztia alapítására és áldozópapságunk „születésére” emlékezünk. Krisztusnak feltámadása után az Utolsó Vacsora termében apostolaihoz intézett szavaival és a Boldogságos Szűz Mária, az Apostolok Királynője és a Béke Királynője segítségül hívásával ölellek mindnyájatokat testvéri öleléssel: Béke, béke mindenkivel és mindnyájatokkal! Áldott húsvétot!

A Vatikánból, 2002. március 17-én,
Nagyböjt ötödik vasárnapján, pápaságom 24. évében
II. János Pál pápa

Jegyzetek:
[1] DS 1651.
[2] Lk 22,19.
[3] Zsolt 116,12-13.
[4] KEK 1393.
[5] KEK 1395.
[6] 1Kor 11,27-29.
[7] KEK 1385.
[8] KEK 1483.
[9] Vö. Lk 19,1-10.
[10] Vö. Lk 19,3.
[11] Lk 19,5.
[12] Lk 19,5.
[13] Lk 19,5.
[14] Vö. Jn 4,34.
[15] Gal 5,18.
[16] Lk 19,6.
[17] Lk 19,8.
[18] Lk 19,9.
[19] Lk 19,10.
[20] Jn 16,13.
[21] Lk 15,20.
[22] Vö. Lk 19,5.
[23] Mt 7,21.
[24] Vö. Novo millennio ineunte enciklika, 29.


Napi evangelium
Az én házam az imádság háza.
  Lk 19,45-48

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum