A Szentatya csütörtökön fölkereste az emlékhelyet. Az emlékezés – a pápai színeknek megfelelő sárga és fehér virágokból font –  koszorújának elhelyezése után ezeket mondta:

A zsoltár szólal meg a szívemben:
„Olyan lettem mint az összetört edény.
Hallom sokak rágalmazását, körülvesz a megfélemlítés;
összeesküdtek ellenem, és meg akarnak ölni.
De én tebenned bízom, Uram,
mondom: te vagy az én Istenem!” (Zsolt 30,13-15)

1. Az emlékezés e helyén egész bensőnk hallgatásra vágyik. Csöndre, melyben emlékezünk. Csöndre, melyben próbálunk értelmet adni a reánk törő emlékeknek. Csöndre, mert nincsenek megfelelő szavaink elsiratni a Soah rettenetes tragédiáját. Nekem magamnak is vannak személyes emlékeim abból az időből, amikor a nácik elfoglalták Lengyelországot. Emlékszem zsidó barátaimra és a szomszédaimra, akik közül van aki meghalt, van aki túlélte. Eljöttem én is a Jad Vasembe, hogy tisztelettel adózzam zsidók millióinak, akiket mindenüktől, elsősorban emberi méltóságuktól megfosztva öltek meg a holokausztban. Azóta több mint 50 esztendő telt el, de az emlékek megmaradnak. Itt is, mint Auschwitzban és sok más helyen Európában, megdöbbenünk oly sok ember jajszavának visszhangjától. Férfiak, nők, gyermekek sokasága kiált felénk a szörnyűségek mélységéből, amit ők megismertek. Lehetetlen, hogy ne figyeljünk jajkiáltásukra! Egyikünk sem feledheti vagy nem veheti tudatlanba a történteket.

2. Emlékezni akarunk. De célzatosan akarunk emlékezni, tudniillik azért, hogy soha többé meg ne történhessék az, ami a nácizmus sok millió áldozatával megtörtént.

Miért vált képessé ember arra, hogy így meggyalázza az embert? Mert megvetette Istent. Csak egy Isten nélküli ideológia volt képes megtervezni és végrehajtani egy egész nép kiirtását.

Amikor itt, a Jad Vasemben Izrael állam tiszteletét fejezi ki a „nemes igazak” felé, akik hősiesen, olykor a saját életük feláldozásával mentették a zsidókat, arról tesznek bizonyságot, hogy a sötétség órájában sem hunyt ki minden világosság. Ezért hirdetik a zsoltárok és az egész Biblia –  jóllehet tudnak az emberi gonoszság lehetőségeiről – , hogy nem a gonoszságé az utolsó szó. A hívő szív a szenvedések és a fájdalmak mélységeiből kiáltja: „tebenned bízom, Uram, mondom: te vagy az én Istenem!”

3. A zsidóknak és keresztényeknek mérhetetlenül gazdag közös lelki öröksége az, ami Isten kinyilatkoztatásából származik. Vallási tanításunk és lelki tapasztalataink arra késztetnek, hogy a jóval győzzük le a rosszat. Emlékezünk, de minden bosszúvágy nélkül, s nem azért, hogy gyűlölet ébredjen bennünk. Számunkra az emlékezés azt jelenti, hogy imádkozunk a békéért és az igazságosságért, és elkötelezzük magunkat ezek mellett. Csak egy békés és mindenki iránt igazságos világ lesz képes arra, hogy ne ismételje meg a múlt tévedéseit és szörnyű bűneit.

Mint Róma püspöke és Péter apostol utóda biztosítom a zsidó népet arról, hogy a katolikus Egyház nem politikai megfontolásokból, hanem az igazság és a szeretet evangéliumi parancsától indítva mélységesen fájlalja a keresztények részéről bárhol és bármikor a zsidókat ért gyűlöletet, üldözéseket és antiszemita megnyilvánulásokat. Az Egyház elutasítja a fajgyűlölet minden formáját, mert az tagadja a Teremtőnek minden emberben jelenlévő képmását.

4. Az ünnepélyes emlékezésnek e helyén azért imádkozom, hogy a zsidó nép által a 20. században elszenvedett tragédia fölötti fájdalmunk vezessen új kapcsolatra zsidók és keresztények között. Építsünk új jövőt, melyben ne legyenek zsidóellenes érzelmek a keresztényekben és keresztényellenes érzelmek a zsidókban, hanem inkább kölcsönös tisztelet éljen azok iránt, akik az egyetlen Urat és Teremtőt imádják és a hitben atyjuknak tekintik Ábrahámot.

A világnak föl kell figyelnie az intelemre, amely a holokauszt áldozatai és túlélői felől szól hozzá. Itt, a Jad Vasemben az emlékezés eleven és megindítja a lelkünket. Ezért fakad ajkunkon a kiáltás:

„Hallom sokak rágalmazását, körülvesz a megfélemlítés;
De én tebenned bízom, Uram, mondom: te vagy az én Istenem!”

2000. március 23.

Nyomtatóbarát változat