Zsidók, Keresztények és Muszlimok Tisztelt Képviselői!

1. Ebben az évben, amikor Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját ünnepeljük, igazán örülök, mert beteljesedett régi vágyam, hogy meglátogathassam az üdvösség történetének nagy helyszíneit. Mélységesen megindít annak tudata, hogy megszámlálhatatlan zarándok nyomában járok, akik előttem imádkoztak azokon a szent helyeken, melyek Isten beavatkozásaihoz kötődnek. Teljesen tudatában vagyok, hogy ez a föld szent a zsidóknak, a keresztényeknek és a muszlimoknak. Ezért látogatásom nem lett volna teljes, ha nem találkozom veletek, vallások tiszteletreméltó Vezetői. Köszönet a biztatásért, amit jelenlétetek itt, ezen az estén jelent nagyon sokak reményének és meggyőződésének, hogy belépünk a vallásközi dialógus új korszakába. Tudjuk, hogy az összes hívők közötti kapcsolatok szorosabbá fűzése égetően szükséges egy igazságosabb és békésebb világ megvalósításához. Jeruzsálem mindannyiunknak, miként a neve mondja, a „Béke Városa”. A világon talán nincs is más hely, amely ennyire sugározná a transzcendenciát és az isteni kiválasztást, melyeket e város köveiben, emlékműveiben és a falai között egymás mellett élő három vallás tanúságában érezhetünk. Ebben az együttlétben nem minden könnyű, és nem is lesz az. Mindazonáltal vallási hagyományainkban meg kell találnunk a bölcsességet és magasabbrendű késztetést arra, hogy a kölcsönös megértés és szívbéli tisztelet győzelmét biztosítsuk.

2. Valamennyien egyetértünk abban, hogy a vallásnak hitelesen Istenre kell koncentrálnia, s hogy elsődleges vallási kötelezettségünk az imádás, a dicséret és a hálaadás. A Korán első szúrája mondja: „Dicséret Istennek, a világok Urának”. A Biblia sugalmazott énekeiben halljuk az egyetemes fölszólítást: „Minden élő dicsérje az Urat! Alleluja!” (Zsolt 150,6). Az Evangéliumban olvassuk, hogy amikor Jézus megszületett, az angyalok így énekeltek: „Dicsőség a magasságban Istennek!” (Lk 2,14). Most, amikor sokakat megkísért, hogy Istennel való kapcsolat nélkül rendezzék be életüket, a fölszólítás, hogy ismerjük el a mindenség Teremtőjét és a történelem Urát, lényeges mozzanat az egyes emberek jólétének és a társadalom korrekt fejlődésének biztosításához.

3. Ha igazi, akkor az Isten iránti áhítat szükségszerűen magában foglalja a többi ember iránti figyelmességet. Mint az egyetlen emberi család tagjai és Isten szeretett gyermekei hordozunk olyan kölcsönös kötelezettségeket, melyeket hívőként nem hanyagolhatunk el. Jézus egyik első tanítványa írta: „Ha valaki azt mondja: »Én szeretem Istent«, és gyűlöli a testvérét, hazug az. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20) A fivérek és nővérek szeretete magában foglalja a tisztelet és együttérzés magatartását, a szolidaritás megnyilvánulásait, az együttműködést a közjóért. Ezért az igazságosságért és a békéért való fáradozás nem idegen a vallás területétől, hanem annak egyik lényeges eleme. Keresztény szempontból nézve nem a vallási vezetők feladata gyakorlati recepteket adni a politikai, gazdasági, szociális problémák megoldására. Az ő feladatuk mindenekelőtt az, hogy a hit igazságait és a helyes magatartást tanítsák, és segítsék az embereket, beleértve a közélet felelőseit is, kötelességeik tudatosításában és teljesítésében. Mint vallási vezetők segítsük az embereket abban, hogy teljes életet éljenek, Istennel való kapcsolatuk vertikális dimenzióját hozzák összhangba a felebarát szolgálatának horizontális dimenziójával.

4. Ilyen vagy olyan formában mindegyikünk vallása ismeri az aranyszabályt: „Tedd a másiknak azt, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. De bármennyire értékes elirányítás ez a szabály, az igazi felebaráti szeretet felülmúlja. Ugyanis arra a meggyőződésre alapszik, hogy amikor szeretjük a felebarátot, Isten iránti szeretetünket mutathatjuk meg, és amikor rosszat teszünk a felebarátnak, megbántjuk Istent. Ez azt jelenti, hogy a vallás ellenkezik a kizárással és hátrányos megkülönböztetéssel, a gyűlölettel és versengéssel, az erőszakkal és a konfliktusokkal. A vallás nem válhat ürüggyé az erőszakra, főleg akkor nem, amikor a vallási hovatartozás egybeesik az etnikai és kulturális identitással. A vallás és a béke együtt járnak! A hit és a vallás gyakorlása nem tarthat vissza minden ember istenképiségének megvédésétől.

Figyelembe véve mindegyikünk vallási hagyományainak gazdagságát, terjesztenünk kell annak tudatát, hogy a mai problémák nem oldhatók meg, ha nem ismerjük meg egymást és elszigeteltek maradunk egymástól. Valamennyien ismerjük a múlt megnemértéseit és konfliktusait, és tudjuk, mennyire megterhelik ma is a zsidók, keresztények és muszlimok kapcsolatait. Minden lehetségest meg kell tennünk azért, hogy a múlt bűneinek és megbántásainak tudata szilárd elhatározássá alakuljon át: új jövőt akarunk építeni, amelyben nem lesz más közöttünk, mint a tiszteletteljes és termékeny együttműködés.

A katolikus Egyház őszinte és termékeny vallásközi dialógust akar folytatni a zsidó hit embereivel és az iszlám követőivel. E dialógus nem kísérlet arra, hogy saját látásunkat rákényszerítsük másokra. Mindegyikünktől megköveteli, hogy hűségesen ahhoz, amit hiszünk, tisztelettel hallgassuk meg a másikat, próbáljuk fölismerni, mi jó és szent az ő tanításában, és működjünk együtt mindabban, ami előmozdíthatja a békét és a kölcsönös megértést.

5. Az itt jelenlévő zsidó, keresztény és muszlim gyermekek és fiatalok a remény jelei és ösztönzés mindannyiunknak. Minden új nemzedék isteni ajándék a világnak. Ha átadjuk nekik mindazt, ami hagyományainkban jó és nemes, ők mélyebb barátságban és tevékenyebb együttműködésben fogják kivirágoztatni azokat.

Ha a különböző vallási közösségeknek sikerül a Szent Városban és a Szentföldön barátságban és összhangban élni és dolgozni, elképzelhetetlenül nagy jót valósítanak meg nemcsak önmaguknak, hanem e régió békéje ügyének is. Jeruzsálem valóban a Béke Városa lesz minden népnek. Akkor majd idézhetjük a Próféta szavát: „Jertek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házába, hogy tanítson minket utaira és az ő ösvényein járjunk!” (Iz 2,3).

E feladat vállalása és teljesítése Jeruzsálem szent városában azt jelenti, kérjük Istent, virrasszon erőfeszítéseink fölött és vigye őket jó véghez. A Mindenható bőségesen áldja meg közös erőfeszítéseinket!

2000. március 23.

Nyomtatóbarát változat