Üzenet a vándorlók és menekültek 99. világnapjára XVI. Benedek pápa
Migráció: a hit és remény zarándokútja
2013. január 20.
A II. vatikáni egyetemes zsinat arra emlékeztet a Gaudium et Spes
lelkipásztori konstitúciójában, hogy az „Egyház együtt menetel az egész
emberiséggel” (40.), hiszen „az öröm és remény, a gyász és szorongás,
mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást
szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és
szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem
találna szívükben” (uo., 1.). Ez a nyilatkozat visszhangra talált akkor
is, amikor Isten Szolgája VI. Pál pápa az egyházat „az emberélet
legjobb ismerőjének” (Populorum progressio enciklika, 13.)
nevezte, és akkor is, amikor Boldog II. János Pál megfogalmazta, hogy
az ember „az a kiemelt út, amelyen az egyháznak járnia kell, hogy
teljesítse missziós küldetését, ... az út, amelyet maga Krisztus jelölt
meg” (Centesimus annus enciklika, 53.). A Caritas in
veritate enciklikámban aztán magam is azon voltam, hogy elődeim
nyomdokán haladva kifejtsem, hogy „az egész Egyháznak teljes létében és
cselekvésében, amikor hirdeti és terjeszti a hitet, amikor szeretetben
cselekszik, az a célja, hogy az ember sokoldalú fejlődését segítse elő”
(11.). Közben tekintettel voltam annak a sok millió férfinek és nőnek a
tapasztalatára is, akik különböző okokból jutottak a migránsok sorsára.
Napjainkban a migránsok áradata valóban megrendítő jelenség „az
érintett személyek nagy száma miatt, és azok miatt a társadalmi,
gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, amelyeket
a migráció felvet; megrendítő azok miatt a drámai kihívások miatt,
amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll”
(uo., 62.), hiszen „minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen,
elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden
helyzetben tekintetbe kell venni” (uo.).
Ezek hátteréből kiindulva akarom a migránsok és menekültek
világnapját 2013-ban ennek a témának szentelni: „Migráció: a hit és
remény zarándokútja”. Teszem ezt annál is inkább, mert ez a világnap
időben közel esik a II. vatikáni egyetemes zsinat megnyitásának 50. és
az Exsul familia apostoli konstitúció kihirdetésének 60.
évfordulójához, az egész egyház pedig a Hit Évét tartja, s
lelkesen vállalja az új evangelizálással járó kihívásokat.
Valójában a hit és remény sok elvándorló szívében oszthatatlan
szópárost képez, hiszen az elvándorlókban feltörő jobb élet utáni
vágyakozáshoz gyakran társul még az a törekvés is, hogy végképp hátat
fordítsanak annak a „kétségbeesésnek”, amely gátolja őket jövőjük
építésében. Ugyanakkor sok ember utazását serkenti az a mély bizalom,
hogy Isten sohasem hagyja cserben az ő teremtményét, és ez olyan erőt
ad neki, amely tűrhetőbbé teszi számára a gyökértelenség és az elválás
által ütött sebek elviselését, s titkon talán még azt a reményt is
felcsillantja benne, hogy egyszer majd visszatérhet származási
földjére. A hit és remény ezért gyakran megtalálható azok poggyászában,
akik abban a tudatban vándorolnak el, hogy arra támaszkodva „meg tudnak
birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és
elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha
ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez
szükséges erőfeszítéseket” (Spe salvi enciklika, 1.).
A migráció tágas mezején az egyház különböző irányokban érezteti anyai
gondoskodását. Egyfelől konkrét segítséget nyújt a migrációban uralkodó
és nem ritkán drámákat és tragédiákat is szülő szegénység és szenvedés
terén. Ezen a területen lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és
csoportok, az önkéntes segélyegyesületek és mozgalmak, plébániai és
egyház¬megyei szervezetek tanúsítsák nagylelkű elkötelezettségüket, és
együttműködve a jóakaratú emberekkel, hozzájáruljanak nagyon sok
szükséghelyzet megoldásához. Másfelől az egyház nem mulasztja el
kiemelni az elvándorlás pozitív szempontjait, az elvándorlásokban rejlő
jó lehetőségeket és tartalékokat sem. E tekintetben azok a befogadó
intézkedések öltenek konkrét formát, amelyek segítik és támogatják a
migránsok, a menekültek és a menedékért folyamodók teljes
beilleszkedését az új szociokulturális környezetbe, és mindemellett
figyelembe veszik azt a vallási dimenziót, amely minden ember életének
lényeges tartozéka. A Krisztustól kapott küldetésénél fogva az egyház
feladata éppen abban áll, hogy különös gondot és figyelmet fordítson
erre a dimenzióra: ez az ő legfontosabb és egészen sajátos feladata. A
világ különböző tájairól érkező keresztények vonatkozásában ennek a
vallási dimenziónak a figyelembe vétele magába foglalja az ökumenikus
párbeszédet éppúgy, mint az új közösségek gondozását; a katolikus hívők
vonatkozásában, a többi között, ez a dimenzió új lelkipásztori
struktúrák létesítésében és a különböző rítusok engedélyezett
érvényesülé¬sében nyilvánul meg, lehetővé téve teljes részvételüket a
helyi egyházközösségek életében. Az ember megsegítése kézen fogva jár
azok közösségével, akik lélekben egyek, és ez utat nyit a „hiteles és
ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához” (Porta
fidei apostoli levél, 6.). Az egyház mindig értékes adományáról
tesz tanúságot, valahányszor elősegíti a Krisztussal való találkozást,
és általa szilárd és megbízható reményt ébreszt.
Az egyház és minden vele kapcsolatos intézmény arra kapott meghívást,
hogy az elvándorlók és a menekültek szolgálatában elkerülje a csupán
külsőséges szociális ténykedés veszélyét és támogassa a valódi
integrációt egy olyan társadalomba, amelynek mindenki aktív résztvevője
és amelyben mindenki felelős a másik jólétéért, a maga erejével
tevékenykedik és nagylelkűen közreműködik mint ennek a társadalomnak
ugyanazon jogokkal és kötelességekkel rendelkező teljes jogú
állampolgára. A kivándorlók a bizalom és remény érzelmeivel érkeznek és
ezek az élet jobb lehetőségeinek keresésére ösztönzik őket, de ők sem
keresik egyedül csak a gazdasági, szociális és politikai helyzetük
jobbulását. Bár az igaz, hogy a kivándorlás gyakran a félelemből
származik, főleg ha ennek kiváltó oka a menekülés, az üldöztetés és az
erőszak, és ahhoz még az a trauma is hozzájárul, hogy a kivándorlással
az elvándorló elveszíti a családját és a vagyonát, amely számára eddig
és egy bizonyos fokig a túlélést biztosította. Ez a szenvedés, az
óriási veszteség vagy éppen az elidegenedés érzete a bizonytalan
jövővel szemben mégsem rombolja le a kivándorlók álmát, hogy egy idegen
országban, telve reménnyel és bátorsággal, majd csak új egzisztenciát
építhetnek maguknak. A kivándorló valójában abból a bizalomból
táplálkozik, hogy valahol mégiscsak befogadják és együttérzően
megsegítik, olyan emberekkel találkozik, akik megértést tanúsítanak
embertársaik nélkülözése és tragédiája iránt, és még azokat az
értékeket és képességeket is megbecsülik, amelyeket a kivándorló
magával hozott, s akik ugyanakkor még arra is készek, hogy tanúságot
tegyenek emberségükről, megosszák anyagi javaikat a szűkölködőkkel és
rászorulókkal. Valóban le kell szögeznünk: „Az emberek egyetemes
szolidaritása a valóság ténye és az nemcsak hasznos előnyökkel jár,
hanem kötelességekkel is” (Caritas in veritate enciklika,
43.). A migránsok és menekültek, minden nehézségük ellenére,
megtapasztalhatják azokat az új és vendégszerető kapcsolatokat, amelyek
arra bátorítják őket, hogy szakmai ismeretükkel és szociokulturális
örökségükkel hozzájáruljanak a vendéglátó ország jólétéhez, és gyakran
ahhoz is, hogy hitük tanúságával ösztönzést adjanak a régi keresztény
hagyományokkal rendelkező közösségeknek, mivel ez a tanúság a
Krisztussal való találkozásra bátorítja és az egyház megismerésére
serkenti azokat.
Természetesen minden államnak jogában áll, hogy szabályozza a migrációs
áramlásokat és olyan politikát gyakoroljon, amelyet a közjó általános
igényei megkövetelnek, de ugyanakkor az államnak is mindig tiszteletben
kell tartania minden ember személyes méltóságát. A Gaudium et spes
zsinati dokumentum 65. pontja emlékeztet arra, hogy a kivándorlás
személyes joga az alapvető emberi jogok közé tartozik és mindenki
szabadon megválaszthatja magának a számára legalkalmasabbnak tűnő
lakóhelyet, hogy ott aztán kibontakoztassa képességeit és megvalósítsa
saját céljait és terveit. A jelenlegi szociokulturális helyzet
összefüggésében viszont a kivándorlás joga előtt meg kell erősítenünk a
jogot a nem kivándorláshoz, azaz annak a szabad döntési lehetőségét,
hogy valaki saját országában maradhasson, amint ezt Boldog II. János
Pál már megfogalmazta: „az ember elsődleges joga, hogy saját hazájában
éljen. Ez a jog azonban csak akkor lesz hatékony, ha állandó felügyelet
alatt tartják a kivándorlásra ösztönző tényezőket” (Pápai beszéd a
Migránsok IV. Világ-kongresszusán, 1998). Ma megállapítható, hogy
a kivándorlás gyakori kiváltója a gazdasági bizonytalanság, az alapvető
javak hiánya, a természeti katasztrófák, a háborúk és a szociális
nyugtalanság. A kivándorlás ilyenkor a hitre, reményre és bizalomra
épülő zarándokút helyett a túlélés „keresztútjává” válik, amelyen a
férfiak és nők inkább áldozatoknak látszanak, mint a vándorlásukkal
együtt járó viszontagságok felelős irányítóinak. Miközben vannak
migránsok, akik a befogadó környezetbe való igazi integráció által
valóban jó pozícióba kerülnek, addig olyanok is sokan vannak, akik nem
egyszer kizsákmányolva és alapvető emberi jogaiktól megfosztva élnek a
társadalom peremén, vagy akik olyan viselkedésformát öltöttek magukra,
amely ártalmas a társadalomra, amelyben élnek. A beilleszkedés útja
jogokkal és kötelességekkel jár, megkívánja a migránsok iránti
tiszteletet és a róluk való gondoskodást, hogy emberi méltóságuknak
megfelelően élhessenek, de ugyanakkor a beilleszkedésnek ez az útja a
migránsok részéről is elvárja azoknak az értékeknek a tiszteletét,
amelyeket a befogadó társadalom nyújt.
Ebben az összefüggésben nem feledkezhetünk meg a törvénytelen
bevándorlásról sem. Ez főleg akkor jelent égető problémát, ha a
különösen az asszonyokat és gyermekeket veszélyeztető emberkereskedelem
és emberi kizsákmányolás formájában jelentkezik. Ezeket az ocsmány
gaztetteket határozottan el kell ítélni és meg kell büntetni, miközben
a migrációs áramlások szabályozása — ami nem korlátozódhat csupán az
államhatárok hermetikus lezárására, sem a törvénytelen bevándorlók
ellen hozott büntetések megszigorítására, sem az új beutazások
elrettentésére hozott intézkedések alkalmazására — legalábbis
csökkentheti sok migráns számára azt a veszélyt, hogy az említett
emberkereskedelem áldozatává legyen. Valójában különösen szükségessé
válnak az emberkereskedelem leküzdésére irányuló tervszerű és sokoldalú
beavatkozások és hatékony ellenintézkedések az elvándorlók
szülőföldjén, egységes programok kellenek a törvényes és tömeges
bevándorlás esetére, valamint tekintettel az egyéni sorsok
elbírálására, szükség van arra a nagyobb hajlandóságra is, amely a
politikai menedéken túl még az emberi személy védelmét szolgáló
intézkedésekre is kiterjed. A megfelelő szabályozások mellett mindig
gondoskodni kell az emberi gondolkodás és lelkiismeret türelmes és
folyamatos fejlesztéséről. Mindezek miatt nagyon fontos, hogy tovább
erősödjön és fejlődjön a kölcsönös kapcsolat és együttműködés az
egyházi szervezetek és a teljes emberi fejlődést szolgáló intézmények
között. A keresztény felfogás szerint a szociális és humanitárius
elkötelezettség mindig az evangélium iránti hűségéből meríti erejét,
jól tudva, hogy „aki Krisztust, a tökéletes embert követi, az egyre
inkább emberré válik” (Gaudium et spes, 41.).
Kedves elvándorló testvérek, ez a világnap segítsen nektek abban, hogy
bizalmatok és reményetek megújuljon a mindig velünk tartó Úrban.
Ragadjatok meg minden alkalmat arra, hogy találkozzatok Vele és azt se
mulasszátok el, hogy felismerjétek Őt azokban a jótéte-ményekben,
amelyekben vándorlásotok során részesültök. Örüljetek, hiszen az
Úr közel van hozzátok. Vele fölülkerekedtek minden akadályon és
nehézségen, és Vele erőt meríthettek abból a nyitottságból és szíves
fogadtatásból, amelyben oly sok ember részesít titeket. Hiszen ez így
igaz: „Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran
sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek
utat mutatnak nekünk. Életünk igazi csillagai azok az emberek, akik
helyesen tudtak élni. Ők a remény világító fényei. Kétség¬telen, Jézus
Krisztus maga a Világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden
sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli
fényekre — olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak, és
elirányítanak utazásunk közben” (Spe salvi enciklika, 49.).
A Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánllak mindnyájatokat, annak a
Boldogságos Szűz Máriának az oltalmába, aki a biztos remény és
vigasztalás Jele, a „Vándorlás Csillaga”, és aki anyai gondoskodásával
életünk minden pillanatában közel van hozzánk. Szeretettel adom
apostoli áldásomat mindenkire.
2012. október 12.
XVI. Benedek pápa
Fordította: Cserháti Ferenc
|