A teológia ma Nemzetközi Teológiai Bizottság
A teológia ma: távlatok, alapelvek és kritériumok
2011. november 29.
Tartalom
Előzetes megjegyzés
Bevezetés
1.
fejezet: Isten Igéjének hallgatása
1.
Isten Igéjének elsőbbsége
2.
Hit, az Isten Igéjére való válasz
3. Teológia, a
hit megértése
2.
fejezet: Az Egyház közösségében maradni
1.
A Szentírásnak mint a teológia lelkének a tanulmányozása
2. Hűség
az apostoli Hagyományhoz
3.
A „sensus fidelium”-ra való odafigyelés
4.
Felelős csatlakozás az egyházi Tanítóhivatalhoz
5. A
teológusok közössége
6. Párbeszédben
a világgal
3.
fejezet: Számot adni Isten igazságáról
1.
Isten igazsága és a teológia értelmessége
2.
A teológia egysége a módszerek és tudományágak sokszínűségében
3. Tudomány
és bölcsesség
Összegzés
Előzetes megjegyzés
A teológia statútumának témájával már a 2004-2008 közötti ötéves
ciklusában kezdett foglalkozni a Nemzetközi Teológiai Bizottság. A
munkálatok egy aAlbizottságban folytak, melynek elnöke főtisztelendő
Santiago del Cura Elena atya volt, s a következő tagokból állt össze:
excellenciás Bruno Forte, S. E., excellenciás Savio Hon Tai-Fai, S. D.
B. püspökök, Antonio Castellano, S. D. B., Tomislav Ivanĉić, Thomas
Norris, Paul Rouhana, Leonard Santedi Kinkupu, Jerzy Szymik
főtisztelendő atyák és dr. Thomas Söding professzor.
Mivel azonban ez az aAlbizottság nem tudta befejezni a munkát egy
dokumentum megjelentetésével, a tanulmányozás a Bizottság újabb ötéves
ciklusában folytatódott a már megkezdett alapokon. E célból egy új
aAlbizottság alakult, melynek elnöke főtisztelendő Paul McPartlan atya
volt, s a következő tagokból állt össze: excellenciás Jan Liesen
püspök, Serge Thomas Bonino, O. P., Antonio Castellano, S. D. B.,
Adelbert Denaux, Tomislav Ivanĉić, Leonard Santedi Kinkupu, Jerzy
Szymik főtisztelendő atyák, Sara Butler, M. S. B. T. nővér és dr.
Thomas Söding professzor.
Ennek a témának általános vitája az Albizottság számtalan
összejövetele, valamint a Nemzetközi Teológiai Bizottság 2004-es és
2011-es, Rómában tartott Plenáris Ülése alkalmával folyt.
A jelen szöveget a Bizottság 2011. november 29-én „speciális
formában” elfogadta, majd elnöke, William Levada bíboros, a Hittani
Kongregáció prefektusa elé terjesztették, aki megadta a publikálásához
a felhatalmazást.
Bevezetés
1. A II. Vatikáni Zsinat utáni évek rendkívül termékenyek voltak a
katolikus teológia számára. Új teológiai hangok születtek,
különösképpen a laikusoktól és nőktől; új kulturális közegből származó
teológiák, főleg Latin-Amerikából, Afrikából és Ázsiából; újonnan
átgondolt témák mint a béke, a felszabadítás, a környezetvédelem és a
bioetika; már tárgyalt témák elmélyítése, a biblikus, liturgikus,
patrisztikus és középkori tanulmányokban való megújulásnak
köszönhetően; a megfontolások új csomópontjai mint az ökumenikus,
vallás- és kultúraközi párbeszéd. Mindezek alapvetően pozitív eredményt
hoztak. A katolikus teológia azon az úton akart járni, melyet a Zsinat
nyitott meg, amely bizonyságát akarta adni „elkötelezettségének,
tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt”,
párbeszédet kezdve vele és rendelkezésére bocsátva „azokat az üdvös
erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt
alapítójától kap”.[1] De ugyanebben az
időben láthatóvá vált a teológiának bizonyos széttöredezése, mely a
fentebb említett párbeszédben mindig azzal a kihívással szembesül, hogy
saját önazonosságát megtartsa. Felvetődik tehát a kérdés, hogy mi
jellemzi a katolikus teológiát, és mi adja – sokféle formájában és
formája által – önazonosságának világos értelmét a mai világgal való
szembesülésében.
2. Világos, hogy az Egyháznak bizonyos mértékben szüksége van közös
párbeszédre, és közölni akarja a világgal Krisztus egyetlen örömhírét,
mind teológiai, mind lelkipásztori síkon. Jogosan lehet tehát beszélni
a teológia egy bizonyos egységének szükségességéről. Azonban jól meg
kell fontolnunk, mit értünk egység alatt, hogy ne lehessen összekeverni
az uniformizmussal vagy egyetlen stílussal. A teológia egységének –
mint az Egyházénak is – amint azt a Hitvallásban megfogalmazzuk,
szorosan kell kapcsolódnia a katolikusság fogalmához, mint ahogy a
szentség és az apostoliság fogalmához is.[2]
Az Egyház katolikussága magától Krisztustól, a világ és az egész
emberiség Üdvözítőjétől származik (vö. Ef 1,3-10; 1Tim 2,3-6). Az
Egyháznak tehát minden nemzetben és kultúrában lakhelye van, és arra
törekszik, hogy „mindenkit befogadjon az üdvösség és megszentelődés
érdekében”.[3] Az a tény, hogy egyetlen
Üdvözítő van, igazolja a katolikusság és az egység között szükségszerű
kapcsolat létezését. Miközben a teológia bemutatja Isten mérhetetlen
Misztériumát és azt a számtalan utat, melyeken keresztül Isten kegyelme
különböző közegekben az üdvösség érdekében működik, jogosan és
szükségszerűen ölt sokszínű formát, azonban a szentháromságos egy Isten
egyetlen igazságát és az egyetlen Úrra, Jézus Krisztusra alapozódó
üdvözítő tervet kutatva, ennek a sokszínűségnek jellegzetes családias
vonásokat kell mutatnia.
3. A Nemzetközi Teológiai Bizottság korábbi dokumentumaiban már
vizsgálta a teológia feladatának különböző szempontjait, különösképpen A
hit egysége és a teológiai pluralizmus (1972), a Tanítóhivatal
és teológia (1975) és A dogmák értelmezése (1990) című
dokumentumokban.[4] A jelen szöveg célja
az, hogy azonosítsa a katolikus teológia jellegzetes családias vonásait.[5] Azokat a távlatokat és alapelveket teszi
vizsgálat tárgyává, melyek a katolikus teológiát jellemzik, s azokat a
kritériumokat tárgyalja, melyek által a különböző és sokszínű
teológiákat hitelesen katolikusoknak lehet elismerni, valamint
olyanoknak, melyek részt vesznek a katolikus Egyház küldetésében,
vagyis személyesen hirdetik az Örömhírt minden nemzet, törzs, nép és
nyelv számára (vö. Mt 28,8-20; Jel 7,9) és az egyetlen Úr szavát
hallgattatva velük, egyetlen nyájba gyűjtik össze őket egyetlen
pásztorral (Jn 10,16). Ez a küldetés megkívánja, hogy a katolikus
Egyházban sokszínűség legyen az egységben és egység legyen a
sokszínűségben. A katolikus teológiáknak – mint olyanoknak –
azonosíthatóaknak kell lenniük, és arra kapnak felszólítást, hogy
egymást kölcsönösen támogassák, és hogy kölcsönösen számoljanak egymás
eredményeivel, mint ahogy azt az Egyházzal közösségben élő keresztények
teszik Isten dicsőségére. A jelen szöveg három fejezetet tartalmaz,
melyek a következő témákat tárgyalják: a teológia – kifejezéseinek,
szereplőinek, elgondolásainak és tartalmának gazdag sokszínűségében is
– katolikus, és ennek következtében alapvetően egy, ha Isten szavának
figyelmes hallgatásából fakad (vö. 1. fejezet); ha tudatosan és
hűségesen az Egyházzal való egységben marad (vö. 2. fejezet); és ha
arra irányul, hogy Istent szolgálja a világban, és így a mai férfiaknak
és nőknek érthető módon tárja elő az isteni igazságot (vö. 3. fejezet).
1. fejezet: Isten
Igéjének hallgatása
4. „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy
kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát
(vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült
Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni
természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4)”.[6] „A bibliai kinyilatkoztatás újdonsága az a tény,
hogy Isten egy velünk folytatott dialógusban kívánja megismertetni
önmagát”.[7] A teológia – minden
hagyományában, tudományában és módszerében – arra az alapvető
tevékenységre alapozódik, hogy hűségesen hallgassa Isten
kinyilatkoztatott Igéjét, magát Krisztust. Isten Igéjének hallgatása a
katolikus teológia döntő alapelve; megértésre, örömhirdetésre és a
keresztény közösség megalapítására vezet: „Az Egyház Isten szaván
alapszik, belőle születik és él”.[8] „Amit
láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben
legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával Jézus Krisztussal
vagyunk közösségben” (1Jn 1,3).[9] Az
egész világnak meg kell hallania az üdvösségre való meghívást, „hogy az
üdvösség üzenetét az egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és
remélvén szeresse”.[10]
5. A teológia tudományos reflexió arra az isteni kinyilatkoztatásra,
melyet az Egyház hittel fogad el mint egyetemes üdvözítő igazságot.
Ennek a kinyilatkoztatásnak a teljessége és gazdagsága túlságosan nagy
ahhoz, hogy csupán egyetlen teológia művelje, és valóban – minthogy az
emberek különböző módokon fogadták be – sokszínű teológiának ad helyet.
Mégis, a teológia a maga különbözőségében Isten egyetlen igazságának
szolgálatába áll be. A teológia egysége tehát nem kíván egységesítést,
hanem inkább azt, hogy az egymással beszélni és egymás felé közvetíteni
tudó teológiák egyedül Isten Igéjére összpontosítsanak és annak
mérhetetlen gazdagságát magyarázni tudják. Hasonlóképpen, a teológiák
sokszínűségének sem kell széttöredezettséget vagy széthúzást
jelentenie, hanem inkább azt, hogy Isten egyetlen üdvözítő igazságát
sokféle módon magyarázni tudják.
1. Isten Igéjének elsőbbsége
6. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az
Ige, ő volt kezdetben Istennél” (Jn 1,1). A János szerinti evangélium
„előszóval” kezdődik. Ez a himnusz megvilágítja a kinyilatkoztatás
kozmikus jelentőségét, valamint a kinyilatkoztatás csúcsát Isten
Igéjének megtestesülésében. „Benne az élet volt, s az élet volt az
emberek világossága” (Jn 1,4). A teremtett világ és a történelem
jelenti azt a helyet és időt, melyben Isten kinyilatkoztatja önmagát.
De az Isten által az ő Igéje révén teremtett világ (vö. Jn 1) egyúttal
az a közeg is, ahol az emberek elutasítják Istent. Ennek ellenére Isten
szeretete irányukban mindig végtelenül nagyobb; „a világosság világít a
sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,5). A Fiú
megtestesülése ennek a változatlan szeretetnek a csúcspontja: „és az
Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya
Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).
Isten Atyaként való megnyilatkozása, aki szereti a világot (vö. Jn
3,16.35), a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus, Isten Fia és a
„világ Üdvözítője” (Jn 4,42) kinyilatkoztatásában valósul meg. „Sokszor
és sokféle módon szólt Isten hajdan” a próféták által, de az idők
teljességében „Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett,
aki által az időket is teremtette” (Zsid 1,1-2). „Istent
nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya
ölén van” (Jn 1,18).
7. Az Egyház nagyon tiszteli a Szentírást, de fontos azt is
elismerni, hogy „a keresztény hit nem »könyv-vallás«; a kereszténység
»Isten Igéjének vallása«, de nem »egy írott és néma szóé, hanem a
megtestesült és élő Ige vallása«”.[11]
Isten evangéliumát alapvetően tanúsítja az ószövetségi és az
újszövetségi Szentírás.[12] Az Írások
„Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva”, és
így „változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak
és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg”.[13] A Hagyomány Isten Igéjének hűséges
átadása, tanúsítva a Szentírás kánonjában a próféták és az apostolok
által, valamint az Egyház leiturgia-jában (liturgiájában), martyria-jában
(tanúságtételében) e diakonia-jában (szolgálatában).
8. Szent Ágoston azt írta, hogy Isten Igéjét a sugalmazott személyek
hallgatták és adták tovább a saját szavaikkal: „Isten a Szentírásban
emberek által emberi módon beszél, mert így beszélve keres minket”.[14] A Szentlélek nem csak a Biblia
szerzőit sugalmazta, hogy megfelelő szavakat találjanak a
tanúskodáshoz, hanem a Biblia mindenkori olvasóit is segíti, hogy
megértsék Isten Igéjét a Szentírás emberi szavaiban. A Szentírás és a
Szenthagyomány közötti kapcsolatnak a gyökerei abban az igazságban
vannak, hogy Isten az ő Igéjét a mi üdvösségünk érdekében
nyilatkoztatja ki: „amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a
szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés
nélkül tanítják”.[15] A történelem
folyamán pedig a Szentlélek „elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és
az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16)”.[16] „Isten Igéje adja magát nekünk a
Szentírásban, mint a kinyilatkoztatás által sugallt tanúságtétel, mely
az Egyház élő Hagyományával együtt alkotja a hit legfelső szabályát”.[17]
9. A katolikus teológia egyik kritériuma az Isten Igéje
elsőbbségének az elismerése. Isten „sokszor és sokféle módon” szól: a
teremtésben, a próféták és bölcsek által, a Szentírás révén, és végső
módon Jézus Krisztusnak, a testté lett Igének élete, halála és
feltámadása által (vö. Zsid 1,1-2).
2. Hit, az Isten
Igéjére való válasz
10. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében írja: „A hit hallásból
fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Két pontot
kell itt kiemelni. Egyrészt Szent Pál azt magyarázza, hogyan származik
a hit az Isten Igéjének hallgatásából, mindig „a Szentlélek erejével”
(Róm 15,18). Másrészt megvilágítja, milyen utakon keresztül érkezik el
az emberek fülébe Isten Igéje: alapvetően azok közvetítésével, akik
arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az Igét és őrizzék a hitet (vö.
Róm 10,14-15). Ebből az következik, hogy Isten Igéjét hitelesen mindig
is csak az apostolokra alapozva (Ef 2,20-22) és az apostoli
jogfolytonosság révén lehet hirdetni (vö. 1Tim 4,6).
11. Mivel Jézus Krisztus, a megtestesült Ige „az egész
Kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége”,[18]
ugyanilyen személyes választ vár el az Ige, vagyis a hitet. Az emberek
a hit által teljesen ráhagyatkoznak Istenre egy olyan cselekedettel,
amely az értelem és akarat „teljes meghódolását” jelenti a
kinyilatkoztató Isten előtt.[19] A
„hitnek való engedelmesség” (Róm 1,5) tehát személyes dolog. Az emberek
a hit által megnyitják a fülüket, hogy Isten Igéjét hallgassák, és a
szájukat, hogy imádságot és dicséretet ajánljanak fel neki; megnyitják
a szívüket, hogy befogadják Isten szeretetét, melyet a Szentlélek
ajándékozása révén áraszt a szívükbe (Róm 5,5); és így bővelkednek „a
Szentlélek erejével a reményben” (Róm 15,13), abban a reményben, amely
„meg nem csal” (Róm 5,5). Hit által tudjuk tehát megérteni azt a hitet,
amely átfogja mind a reményt, mind a szeretetet. Szent Pál kiemeli,
hogy az Isten Igéje által létrehozott hit a szívben lakozik, és helyet
ad a szóbeli megvallásnak: „Ha tehát száddal vallod,
hogy »Jézus az Úr«, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a
halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal
való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10, 9-10).
12. A hit tehát Istenről való tapasztalat, amely magába foglalja a
Róla szóló ismeretet, hiszen a kinyilatkoztatás utat nyit az Isten
igazságához, mely üdvözít bennünket (vö. 2Tim 2,13) és szabaddá tesz
minket (vö. Jn 8,32). Szent Pál azt írja a galatáknak, hogy mivel hívők
(vagytok), „ismeritek az Istent, sőt az Isten is ismer titeket” (Gal
4,9; vö. 1Jn 4,16). Hit nélkül nem lenne lehetséges behatolni ebbe az
igazságba, mert ezt Isten nyilatkoztatta ki. Az Isten által
kinyilatkoztatott igazság hittel fogadható el, mégsem valami
irracionális dolog. Inkább a „szellemi hódolatot [logikè latreia]”
indítja el, amiről Szent Pál megállapítja, hogy a gondolkodásmód
megújítását foglalja magába (Róm, 12,1-2). A teremtés művéből – az
értelem segítségével – felismerhetjük, hogy Isten létezik, és hogy egy:
a Teremtő és a történelem Ura, annak a hosszú hagyománynak az alapján,
amit megtalálunk mind az Ószövetségben (vö. Bölcs 13,1-9), mind az
Újszövetségben (vö. Róm 1,18-23).[20]
Mindazonáltal, csakis a hit által tudjuk felismerni, hogy Isten
kinyilatkoztatta önmagát a Fia megtestesülése, élete, halála és
feltámadása által, a világ üdvösségéért (Jn 3,16), és hogy Isten a maga
benső életében: Atya, Fiú és Szentlélek.
13. A „hit” egyszerre a hívés vagy a bizalom aktusa, és az is, amit
elhiszünk vagy megvallunk: fides qua, illetve fides quae.
A két szempont szétválaszthatatlan egységben működik, ugyanis a bizalom
érthető tartalmú üzenethez kapcsolódik, a megvallást pedig nem lehet
tartalom nélküli szavakra szűkíteni, mert a szívből kell fakadnia. A
hit egyszerre mélységesen személyes és egyházi. A keresztények – mikor
megvallják a hitüket – azt is mondják, hogy „hiszek”, meg azt is, hogy
„hiszünk”. A Szentlélek koinonia-jában megvallott hit (vö. 2Kor
13,13) az összes hívőt Istenhez és egymáshoz kapcsolja (vö. 1Jn 1,1-3),
és legteljesebb kifejeződését az Eucharisztiában éri el (1Kor
10,16-17). A hitvallások a legkorábbi időktől kezdve a hívők
közösségének kebelén belül keletkeztek. Minden keresztény arra kapott
meghívást, hogy személyes tanúságát adja a hitének, de a hitvallások
lehetővé teszik az Egyház – mint olyan – számára is, hogy megvallja a
maga hitét. Ez a hitvallás megegyezik az apostolok tanításával, az
Örömhírrel, amelyben az Egyház fennáll, és amely által épségben marad
(vö. 1Kor 15,1-11).
14. „Akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben
is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat
terjesztenek” (2Pt 2,1).[21] Az
Újszövetség bőségesen igazolja, hogy az Egyház legkorábbi idejétől
fogva egyesek „heretikus” értelmezését adták a közös hitnek, olyan
értelmezést, mely az Apostoli hagyománnyal ellentétes. Szent János első
levelében a szeretetközösségből való eltávolodás a tévtanítás mutatója.
A tévtanítás tehát nemcsak az evangélium eltorzítását jelent, hanem az
egyházi közösséget is érinti. „Eretnekség valamely isteni és katolikus
hittel elfogadandó igazságnak makacs tagadása vagy makacs
kétségbevonása a keresztség fölvétele után”.[22]
Aki ezzel a makacssággal vétkezik az Egyház tanítását illetően, saját
véleményével helyettesíti az Isten Igéjének való engedelmességet (a hit
formális indítéka), a fides qua-t. A tévtanítás arra
emlékeztet, hogy az Egyházzal való közösség csak akkor garantálható, ha
az a maga teljességében a katolikus hitre alapozódik, és ha arra
ösztönzi az Egyházat, hogy egyre elmélyültebben keresse a közösségben
az igazságot.
15. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy saját forrásának,
egybefogójának és normájának tartsa az Egyház hitét. A teológia egyben
tartja a fides qua-t és fides quae-t. Az apostolok
tanítását tárja elő, a Jézusról szóló Örömhírt „az Írások szerint”
(1Kor 15,3-4), amennyiben szabálya és ösztönzője az Egyház hitének.
3. Teológia, a hit megértése
16. A hit aktusa az Isten Igéjének való válaszadásban új távlatokra
nyitja a hívő értelmét. Szent Pál ezt írja: „Isten
ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi
szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus)
Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Ebben a megvilágításban
a hit új módon látja az egész világot; igazabb módon látja, mert a
Szentlélek hatalma megadja neki magának Istennek a látásmódját. Ezért
Szent Ágoston arra szólít fel mindenkit, aki az igazságot keresi,
„higgyen, hogy értsen” (crede ut intelligas).[23] „Isten Lelkét kaptuk – szögezi le Szent Pál –,
hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk”
(1Kor 2,12). Eme ajándék által aztán arra kapunk ösztönzést, hogy
megismerjük magát Istent, „a Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten
mélységeit is”. Azt tanítva, hogy mi „birtokában vagyunk Krisztus
gondolatainak” (1Kor 2,16), Szent Pál implicite azt állítja, hogy Isten
kegyelme által részesülünk egy bizonyos mértékig abban az ismeretben,
ahogyan maga Krisztus ismeri az Atyát, és abban az ismeretben, ahogyan
Isten ismeri önmagát.
17. Miután a hívők hit által megkapták „Krisztus felfoghatatlan
gazdagságát” (Ef 3,8), arra törekszenek, hogy még teljesebben megértsék
azt, amiben hisznek, szívükben elmélkedve ezeken a dolgokon (vö. Lk
2,19). A Lélek által vezéreltetve és értelmük minden forrásából merítve
arra törekszenek, hogy asszimilálják Isten Igéjének felfogható
tartalmát, oly módon, hogy az hitük számára fénnyé és táplálékká
válhasson. Kérik Istent, hogy „akaratát teljesen ismerjék, nagy
bölcsességgel és lelki megértéssel” (Kol 1,9). Ez az az út, amely a hit
megértésére vezet (intellectus fidei). Amint Szent Ágoston
magyarázza, az értelemnek ez a vágya és keresése magának a hitnek a
dinamizmusából veszi a kezdetét: „Azt, aki a valódi értelem révén
megérti azt, amit előbb csak a hit által tartott biztosnak,
kétségtelenül előbbre lehet tartani annál, aki még csak vágyik arra,
hogy megértse, amit hisz. Ha pedig még csak vágyat sem érezne, és úgy
vélné, csak azt kell hinnie, amit meg is ért, nincs tisztában azzal,
mire szolgál a hit”.[24] A hit
megértésének ez a működése a maga részéről arra szolgál, hogy táplálja
és növelje a hitet;[25] és így „a hit és
az értelem olyan, mint két szárny, melyekkel az emberi szellem
fölemelkedik az igazság szemlélésére”.[26]
Az intellectus fidei útja a hívésből indul, mely állandó
forrása és alapelve, hogy megérkezzen a dicsőségben való szemlélésre (a
boldogító színelátásra; vö. 1Jn 3,2), melynek az intellectus fidei
az elővételezése.
18. Az intellectus fidei változatos formákat ölt az Egyház
életében és a hívők közösségében, a hívők különböző adományai szerint (lectio
divina, elmélkedés, prédikáció, teológia mint tudomány stb.). A szó
szoros értelmében akkor válik teológiává, amikor a hívő felvállalja a
feladatot, hogy értelmes és tudományos módon mutassa be a keresztény
hit tartalmát. A teológia tehát olyan mértékben scientia Dei,
amilyen mértékben értelmes részesedés abból az ismeretből, amivel Isten
önmagáról és minden dologról rendelkezik.
19. A katolikus teológia egyik kritériuma, éppen azért, mert a hit
tudománya: a „megértést kereső hit [fides quaerens intellectum]”,[27] saját értelmes dimenziója. A teológia
arra törekszik, hogy megértse, miben az Egyház hisz, miért hisz, és mit
lehet megismerni sub specie Dei. Mivel a teológia scientia
Dei, arra törekszik, hogy értelmes és rendszerezett módon megértse
Isten üdvözítő igazságát.
2. fejezet: Az
Egyház közösségében maradni
20. A teológia igazi helye az Egyház kebelén belül van, Isten
Igéjével egyesülten. A teológia egyháziassága a teológiai feladat építő
eleme, mert a teológia a hitre alapozódik, mégpedig magára a személyes
és az egyházi hitre. Isten kinyilatkoztatása arra irányul, hogy
összehívja és megújítsa Isten népét, a teológusok pedig az Egyház által
kapják meg kutatásuk tárgyát. A katolikus teológiában sokat
gondolkodnak a teológiai „helyekről”, vagyis a teológiai
feladat számára alapvető hivatkozási pontokról.[28] Nem csak a „loci”-kat fontos ismerni,
hanem a viszonylagos súlyukat, valamint az egymással való kapcsolatukat
is.
1.
A Szentírásnak mint a teológia lelkének a tanulmányozása
21. „A Szentírás tanulmányozásának” „a hittudomány lelkévé” kell
lennie.[29] A teológiát illetően ez
sarkalatos megállapítása a II. Vatikáni Zsinatnak. XVI. Benedek pápa
pedig megerősítette: „Ahol a teológia nem lényege szerint a
Szentírásnak az Egyházban való értelmezése, annak a teológiának nincs
többé alapja”.[30] A teológiának a maga
teljességében a Szentírásra kell formálódnia, a Szentírásnak pedig
erősítenie és kísérnie kell az egész teológiai munkát, mert a teológia
„az evangélium igazságával” (Gal 2,5) foglalkozik, és csak akkor tudja
megismerni az igazságot, ha tanulmányozza a róla szóló mértékadó
tanúságokat a Szentírás kánonjában,[31]
és ha így cselekedve kapcsolatba hozza a Biblia emberi szavait Isten
élő Igéjével. „Az exegétáknak soha nem szabad megfeledkezniük arról,
hogy amit értelmeznek, az Isten Igéje… Csak akkor tudják elérni a
céljukat, ha a bibliai szöveg értelmét úgy fedték fel, hogy az az Isten
aktuális Igéje”.[32]
22. Az exegézis feladata a Dei Verbum szerint: kideríteni,
hogy „mit akart velünk közölni Isten”.[33]
A bibliai szövegek megértéséhez és magyarázásához[34] minden lehetséges filológiai, történelmi és
irodalmi módszert alkalmazni kell, hogy a Szentírást a maga
kontextusában és periódusában lehessen megvilágítani és megérteni. Így
számot kell vetni metodológiai módon a Kinyilatkoztatás
történelmiségével. A Dei Verbum (12. pont) kifejezetten utal az
irodalmi műfajokra való odafigyelésre is: „Az igazság ugyanis nem
egyformán jelenik meg és fejeződik ki a történeti, a prófétai, a költői
vagy más műfajú szövegekben”. A Zsinatot követően olyan új módszereket
fejlesztettek ki, amelyek a Szentírás jelentésének új szempontjait
tudják kiemelni.[35] A Verbum Domini
mindazonáltal jelzi, hogy a Biblia isteni dimenziójának felismeréséhez
és a Szentírásnak valóban „teológiai” értelmezésére való eljutáshoz
három alapvető kritériumot kell figyelembe venni:[36] a Szentírás egységét, a Hagyomány tanúságát és a
hit analógiáját.[37] A Zsinat utal a
Szentírás egységére, mert a Biblia az üdvösség teljes igazságát csak a
sokoldalú teljességében tanúsítja.[38]
Az exegézis metodológiai módszereket fejlesztett ki, hogy a Szentírás
kánonját a maga egészében úgy tekintse, mint hermeneutikus hivatkozási
pontot a Szentírás értelmezéséhez. Ily módon lehet értékelni a
különböző könyvek és perikópák kontextusának és tartalmának
jelentőségét. Összességében – amint a Zsinat tanítja – az exegézisnek
azt kell keresnie, hogyan olvassa és értelmezze a bibliai szövegeket a
hitnek és Isten népének teljes kontextusában, a Szentlélek működése
által támogatva a századok folyamán. Az exegézis ebben a kontextusban
keresi a szó szerinti értelmet, és tárul ki a Szentírás teljesebb vagy
lelki értelme (sensus plenior) előtt.[39]
„Csak akkor lehet beszélni teológiai exegézisről, a Szentírás megfelelő
exegéziséről, amikor a kétfajta módszert, tudniillik a történetkritikai
és a teológiai módszert egyaránt alkalmazzák”.[40]
23. Amikor a Dei Verbum megállapítja, hogy a Szentírás
tanulmányozása a teológia „lelke”, az összes teológiai tudományra
gondol. Ez az alap az Isten által kinyilatkoztatott Igében – úgy, amint
azt a Szentírás és a Hagyomány tanúsítja –, a teológia számára lényeges
dolog. Elsődleges feladata Isten igazságának értelmezése, minthogy az
üdvözítő igazság. A teológia arra törekszik – a II. Vatikáni Zsinattól
ösztönözve –, hogy minden munkájában Isten Igéjével foglalkozzon,
mégpedig a Szentírás tanúságával.[41]
Így a teológia tárgyalásában a „bibliai témák” minden mást megelőznek.[42] Ez a megközelítés újból megegyezik az
egyházatyákéval, akik „elsődlegesen és lényegében »a Szentírás
magyarázói«”,[43] és megnyitja a
lehetőséget az ökumenikus együttműködésre: „A Szentírás közös
hallgatása a szeretet dialógusára ösztönöz, és növeli annak igazságát”.[44]
24. A katolikus teológia egyik kritériuma az, hogy állandóan a
Szentírás kánoni tanúságából kell merítenie, elősegítve, hogy ehhez a
tanúságtételhez kötődjön az Egyház egész tanítása és gyakorlata, mert
„a Szentírásnak kell táplálnia és irányítania az egész egyházi
igehirdetést és magát a keresztény vallást is”.[45] A teológiának meg kell kísérelnie, hogy szélesre
tárja a Szentírás kapuját a keresztény hívek előtt,[46] hogy kapcsolatba kerülhessenek Isten élő Igéjével
(vö. Zsid 4,12).
2. Hűség az apostoli
Hagyományhoz
25. Az Apostolok Cselekedetei az első keresztény közösség életének
olyan leírását adja, amely minden kor számára alapvető fontosságú:
„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a
kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42; vö. Jel 1,3). Ez a tömör
leírás – amely a Pünkösd elbeszélésének végén található, amikor a
Szentlélek az apostolok száját prédikálásra nyitotta, és az őket
hallgatók közül sokakat hitre vezetett – kiemeli a Szentlélek
működésének néhány lényeges, az Egyházban meglévő elemét. Már az Egyház
tanításának és szentségi életének, lelkiségének és szeretet iránti
elkötelezettségének mintegy előzetes összefoglalása. Mindezek az
apostoli közösségben kezdődtek, és ennek az életstílusnak a
Szentlélekben való átadása az Apostoli hagyomány. A lex orandi
(az imádság szabálya), a lex credendi (a hit szabálya) és a lex
vivendi (az élet szabálya) jelenti az összes lényeges szempontját
ennek a Hagyománynak. Szent Pál arra a Hagyományra hivatkozik – amelybe
apostolként épült be –, amikor annak „átadásáról” beszél, amit ő maga
is „kapott” (Kor 15,1-11; vö. továbbá 1Kor 11,23-26).
26. A Hagyomány tehát élő és éltető dolog, olyan mozgásban lévő
folyamat, ahol a hit egysége a nyelvek sokféleségében és a kultúrák
különbözőségében jut kifejezésre. Megszűnik hagyománynak lenni, ha
megkövesedik. „Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek
segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az
áthagyományozott dolgok és szavak megértése folytán… az Egyház ugyanis
a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart,
míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi”.[47]
A Hagyomány a Szentlélekből meríti erejét, aki – amint Jézus megígérte
apostolainak – elvezeti az Egyházat a teljes igazságra (vö. Jn 16,13),
miközben szilárdan rögzíti a magára Jézusra való emlékezést (vö. Jn
14,26), megtartja az Egyházat az apostoli gyökereihez való hűségben,
lehetővé teszi a hit biztos átadását és bátorít az evangélium mindig
időszerű bemutatására az apostolok utódainak, a főpásztoroknak az
irányítása alatt.[48] A Hagyomány
életerős elemei tehát: a Szentírás folyton megújuló tanulmányozása, az
istentisztelet, a hit tanúinak a történelem folyamán adott tanítására
való odafigyelés, a hitben való növekedést tápláló katekézis, a
tényleges szeretet az Isten és az embertárs felé, a strukturált egyházi
szolgálat és az Isten Igéjének a Tanítóhivatal által tett szolgálat.
Amit átadnak, az „tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét
és hitének gyarapodását szolgálja”. Az Egyház „a maga tanításában,
életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek
továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.[49]
27. „Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e Hagyomány éltető
jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház
gyakorlatába és életébe”.[50] Minthogy
mind a keleti, mind a nyugati egyházatyák nagy szerepet játszottak a
kinyilatkoztatott igazság „hűséges áthagyományozásában és kifejtésében”,[51] az írásaik sajátos hivatkozási hely (locus)
a katolikus teológia számára. Az Atyák által ismert és megélt Hagyomány
sokrétű és élettől duzzadó volt, amint azt a liturgikus családok és a
lelkiségi s exegetikai-teológiai hagyományok sokfélesége mutatja
(például az alexandriai és antióchiai iskola), amit szilárdan
rögzítettek és az egyetlen hitben egyesítettek. A IV. és V. századi
nagy teológiai vitákban az Atyák egyöntetű tanításával való megegyezés
vagy annak hiánya az igazhitűség vagy a tévtanítás bizonyítéka volt.[52] Szent Ágoston számára az Atyák
együttesének tanúskodása az Egyház szava volt.[53]
A Kalkedóni és a Tridenti Zsinat kezdi az ünnepélyes kijelentéseit
ezzel a formával: „A Szent Atyák szerint…”,[54]
majd a Tridenti és az I. Vatikáni Zsinat világosan megjelölte, hogy az
Atyák „egyöntetű egyetértése” volt a Szentírás értelmezésének biztos
vezérfonala.[55]
28. Az Atyák közül sokan voltak püspökök, akik a többi püspökkel
együtt összegyülekeztek előbb a helyi, majd a későbbiekben az egész
világra szóló vagy „egyetemes” zsinatokra, melyek az apostolok példáját
követve a legelső századoktól jellemzik az Egyház életét (vö. ApCsel
15,6-21). A krisztológiai és szentháromsági eretnekségekkel szemben –
melyek az Egyház hitét és egységét veszélyeztették a patrisztikus
korszakban – a püspökök nagy egyetemes Zsinatokra gyűltek össze – I.
Nikaiai, I. Konstantinápolyi, Efezusi, Kalkedóni, II. Konstantinápolyi,
III. Konstantinápolyi és II. Nikaiai – hogy elítéljék a tévedést és
kihirdessék az igaz hitet a hitvallásokban és definíciókban. Ezek a
Zsinatok normatív jellegű és egyetemesen kötelező jelleget adtak a
tanításuknak, különösképpen az ünnepélyes definíciókban; ezek a
definíciók pedig kifejezik az apostoli Hagyományt és hozzája tartoznak,
s folyamatosan az Egyház hitét és egységét szolgálják. A további
Zsinatok – melyeket Nyugaton ismertek el egyetemesnek – ezt a
gyakorlatot folytatták. A II. Vatikáni Zsinat utalást tesz a Pápának és
az Egyház püspökeinek tanítói vagy tanítóhivatalai funkciójára, és
leszögezi, hogy a püspökök akkor tanítanak tévedhetetlen módon, amikor
vagy egyetemes Zsinatra gyülekeznek össze Róma püspökével együtt, vagy
pedig közösségben vele – bár szerte a földkerekségen – megegyeznek,
hogy egy a hitet és erkölcsöket érintő sajátos tanítás „végleges módon
érvényes”. Maga a Pápa, a püspökök testületének a feje, tévedhetetlen
módon tanít, „amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és
tanítója… a hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki”.[56]
29. A katolikus teológia elismeri az egyetemes Zsinatok
tanítóhivatali tekintélyét, a püspökök rendes és egyetemes
tanítóhivatalát és a pápai tanítóhivatalt. Elismeri a dogmák státuszát,
vagyis azokat az állításokat, „melyekben az Egyház egy igazságot
véglegesen kinyilvánít, mégpedig oly módon, hogy az Egyház számára
kötelezőek, így a tagadásukat eretnekségként elutasítja és anatémával
sújtja”.[57] A dogmák az élő és mindig
időszerű apostoli Hagyományhoz tartoznak. A teológusok tudatában vannak
az értelmezésük körüli nehézségeknek. Például a vizsgálat alá vett
kérdést történelmi összefüggésének fényében kell vizsgálni, és fel kell
ismerni, hogy egy dogma jelentése és tartalma hogyan kötődik annak
megfogalmazásához.[58] Ennek ellenére a
dogmák biztos hivatkozási pontot jelentenek az Egyház hite számára, és
mint olyanokat kell őket használnia teológiai reflexiókban és
érvelésekben.
30. A katolikus hitben a Szentírás, a Hagyomány és az Egyház
Tanítóhivatal elválaszthatatlanul összetartoznak. „A Szent Hagyomány és
a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent
letéteménye”, és az a feladat, „hogy hitelesen magyarázza Isten írott
vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven
Tanítóhivatalára van bízva”.[59] A
Szentírás nem egyszerűen egy szöveg, hanem locutio Dei[60] és Verbum Domini,[61] amit kezdetben az Ószövetség prófétái
(vö. Róm 1,1-2), végül pedig az Újszövetségben az apostolok
hagyományoztak át. Mivel a Szentírás az Isten Népének közösségében
született és az egységesítette, olvasta és értelmezte, az Egyház élő
Hagyományához tartozik, a hit minden időre szolgáló kánoni
tanúságaként. Ugyanis „a Szentírás jelenti az első elemet az írott
hagyományban”.[62] „A Szentírást úgy
hirdetjük, hallgatjuk, olvassuk, fogadjuk be és éljük meg, mint Isten
Igéjét az apostoli Hagyomány keretén belül, melytől elválaszthatatlan”.[63] Ezt a folyamatot a Szentlélek
támogatja „aki által az Egyházban és az Egyház által a világban
fölhangzik az evangélium élő szava”.[64]
„A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt
szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a
Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek
utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen
őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a
kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a
Szentírásból meríti”.[65] Ezt a
bizonyosságot az apostoli Hagyományból is meríti, mert az az Isten
Igéje hallgatásának élő folyamata az Egyház részéről.
31. A II. Vatikáni Zsinat megkülönbözteti a Hagyományt azoktól a
hagyományoktól, melyek az Egyház történetének bizonyos szakaszaihoz
vagy bizonyos területekhez és közösségekhez kötődnek, mint például
szerzetesi közösségekhez vagy bizonyos helyi Egyházakhoz.[66] A Hagyomány és hagyományok közötti eme
megkülönböztetésnek a megtétele volt az egyik legfőbb feladata a
katolikus teológiának a II. Vatikáni Zsinat után, valamint általában a
teológiának az elmúlt évtizedekben.[67]
Olyan feladat ez, amely szorosan kötődik az Egyház katolikusságához, és
amely számtalan ökumenikus utalást tartalmaz. Számtalan kérdés vetődik
fel, mint például: „Meg lehet-e határozni pontosabban, mi az egyetlen
Hagyomány tartalma, éspedig milyen eszközökkel? A magukat kereszténynek
hirdető hagyományok magukba foglalják-e az egész Hagyományt? Hogyan
tudjuk megkülönböztetni a valódi Hagyományt kifejező hagyományokat és
azokat, amelyek egyszerűen csak emberi hagyományok? Hol találjuk az
igazi Hagyományt, és hol a leszegényítettet és eltorzítottat?”.[68] A teológiának egyrészt meg kell
mutatnia, hogy az apostoli Hagyomány nem valami elvont dolog, hanem
ténylegesen létezik a különböző hagyományokban, melyek az Egyház
kebelében alakultak ki. Másrészt, a teológiának vizsgálnia kell, hogy
bizonyos hagyományok miért nem az Egyház jellemző vonásai a maga
egészében, hanem csak bizonyos szerzetesrendekéi, helyi Egyházakéi vagy
történelmi korszakokéi. Míg az nem szükséges, hogy az apostoli
Hagyomány kritikának legyen alávetve, a hagyományoknak mindig
nyitottaknak kell lenniük a kritika felé úgy, hogy készek lehessenek
arra a „folyamatos megújulásra”, amire az Egyháznak szüksége van,[69] mégpedig úgy, hogy az Egyház
folyamatosan meg tudjon újulni az egyedüli alapján, vagyis Jézus
Krisztuson. Ennek a kritikának célja, hogy igazolja, vajon egy
részleges hagyomány valóságosan kifejezi-e az Egyház hitét egy bizonyos
időben és helyen, és utána megpróbálja megerősíteni vagy javítani a
minden időben és minden helyen meglévő hittel való kapcsolat által.
32. Az apostoli Hagyományhoz való hűség a katolikus teológia egyik
kritériuma. Ez a hűség megkívánja, hogy tevékeny módon és
megkülönböztetéssel fogadja be a folyamatban lévő apostoli Hagyomány
különböző tanúságait és kifejezéseit. Ez magába foglalja a Szentírás, a
liturgia és az Egyház Atyái és Hittudósai írásainak tanulmányozását,
továbbá a Tanítóhivatal tanítására való odafigyelést.
3. A „sensus
fidelium”-ra való odafigyelés
33. Szent Pál a Tesszalonikaiakhoz írt első levelében írja: „Szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor az Isten
szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogtátok fel, mint emberi tanítást,
hanem mint az Isten szavát, ahogy valóban az is. Bennetek is
hatékonynak bizonyul, akik hittetek” (1Tesz 2,13). Ezek a szavak
illusztrálják azt, amit a II. Vatikáni Zsinat „az egész nép
természetfölötti hitérzékeként (sensus fidei)”,[70] és „a lelki dolgoknak – a nép részéről történő –
mély megtapasztalásaként (sensus fidelium)” határozott meg.[71] A hit alanya Isten népe a maga
egészében, mely a Szentlélek erejében megerősíti Isten Igéjét. Ennek
értelmében jelenti ki a Zsinat, hogy Isten népének teljessége
részesedik Jézus prófétai szolgálatából,[72]
és hogy a Szentlélektől származó kenetet birtokolva (vö. 1Jn 2,20.27)
„már nem lehet tévedni a hitben”.[73] Az
Isten népét vezető pásztorok, miközben annak hitét szolgálják, maguk is
elsősorban a hívők közösségének tagjai. A Lumen gentium ezért
beszél előbb Isten népéről és a sensus fidei-ről, valamint
arról, hogy ezt ki birtokolja,[74] és
csak utána a püspökökről,[75] akik a
püspökségben való apostoli jogfolytonosságuk által és sajátos
karizmájuk – charisma veritatis certum (az igazság biztos
karizmája)[76] – révén alkotják az
Egyház Tanítóhivatalát, mivel hierarchikus közösségben állnak fejükkel,
Róma Püspökével és az apostoli székben Szent Péter utódjával.[77] A Dei Verbum hasonlóképpen
tanítja, hogy Isten Igéje „az Egyháznak lett átadva” és elmondja,
hogyan csatlakozik hozzá „az egész szent nép”, hogy aztán pontosítsa:
az Isten Igéje hiteles értelmezésének hivatala a Pápára és a püspökökre
lett bízva.[78] Ez a rendelkezés
alapvetően fontos a katolikus teológia számára. Amint Szent Ágoston
leszögezte: „Vobis sum episcopus, vobiscum sum christianus”.[79]
34. Fontos helyesen értelmezni a sensus fidei vagy a sensus
fidelium természetét és elhelyezkedését. A sensus fidelium
alatt nem egyszerűen egy adott korban vagy kultúrában megvalósuló
többségi véleményt kell érteni, nem is csak egy mellékes megerősítést
jelent arra vonatkozóan, amit a Tanítóhivatal már előbb tanított. A sensus
fidelium Isten népének sensus fidei-je a maga
teljességében, Isten Igéjének engedelmeskedve és a hit útjain a
pásztoraitól vezérelve. A sensus fidelium így az Isten népébe –
mely megkapja, megérti és megéli Isten Igéjét az Egyházban – mélyen
gyökerezett hit érzéke.
35. A teológusok számára a sensus fidelium-nak nagy
jelentősége van. Nem csupán figyelmük és tiszteletük tárgya, hanem
munkájukhoz alap és locus. Egyrészt a teológusok függenek a sensus
fidelium-tól, mert az általuk kifejtett és magyarázott hit Isten
népében él. Világos tehát, hogy maguknak a teológusoknak is részt kell
venniük az Egyház életében, hogy világos ismeretük legyen róla.
Másrészt, a teológusoknak Krisztus Testén belül való különleges
szolgálata az is, hogy úgy magyarázzák az Egyház hitét, amint az a
Szentírásban, a liturgiában, a hitvallásokban, a dogmákban, a
katekizmusokban és magában a sensus fidelium-ban van. A
teológusok elősegítik a sensus fidelium tartalmának
megvilágítását és artikulálását, elismerve és bemutatva, hogy a hit
igazságát illető problematikák összetettek lehetnek, és pontos kutatást
igényelnek.[80] Időről időre rájuk hárul
továbbá az a feladat is, hogy kritikusan vizsgálják a népi vallásosság
megnyilvánulásait, az új gondolati áramlatokat és benső mozgásokat az
Egyházban az apostoli Hagyományhoz való hűség nevében. A teológusok
kritikáinak mindig építő jellegűeknek kell lenniük; alázattal,
tisztelettel és világosan kell azokat adniuk: „A tudás (gnószisz)
felfuvalkodottá tesz, a szeretet (agapé) ellenben épít” (1Kor
8,1).
36. A sensus fidelium-ra való figyelés a katolikus teológia
egyik kritériuma. A teológiának azt kell keresnie, hogy felfedezze és
helyesen artikulálja azt, amiben a katolikus hívők ténylegesen hisznek.
Szeretetben kell elmondania az igazságot, oly módon, hogy a hívők
növekedni tudjanak a hitben, és ne legyenek olyanok, akiket „a
tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor” (Ef 4,14-15).
4.
Felelős csatlakozás az egyházi Tanítóhivatalhoz
37. A katolikus teológiában a Tanítóhivatal integráns része magának
teológiai munkának, mivel a teológia Istentől kapja a tárgyát az
Egyházon keresztül, s az Egyház hitének hiteles értelmezése „kizárólag
az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva”,[81]
vagyis a Pápa és a püspökök Tanítóhivatalára. A Tanítóhivatalhoz való
hűség azért fontos, hogy a teológia hittudomány (scientia fidei)
és egyházi tevékenység lehessen. A korrekt teológiai metodológia a
Tanítóhivatal természetének és tekintélyének helyes felfogását kívánja
a maga a különböző szintjein, valamint az egyházi Tanítóhivatal és a
teológia között korrekt módon létező kapcsolatok helyes felfogását.[82] A püspöknek és a teológusoknak eltérő
hivatásuk van, s tisztelniük kell egymás illetékességi köreit annak
elkerülésére, hogy a Tanítóhivatal a teológiát pusztán ismétlő
tudományra redukálja, vagy pedig a teológusok átvegyék az Egyház
főpásztorainak tanítói hivatalát.
38. Az Egyháznak közösségként való felfogása jó hivatkozási alap,
melynek keretében meg lehet látni, hogy a teológusok és a püspökök
között, a teológia és a Tanítóhivatal között termékeny együttműködési
kapcsolat lehetséges. Az első dolog, amit meg kell érteni: a teológusok
a munkájukban, a püspök pedig a tanítóhivatalukban egyformán alá vannak
vetve Isten Igéje primátusának, és soha nem lehetnek annál nagyobbak.[83] A püspökök és a teológusok között
kölcsönös tisztelettől inspirált együttmunkálkodásnak kell lennie: az
Igére való engedelmes hallgatásukban és annak hűséges hirdetésében; a sensus
fidelium-ra való odafigyelésükben s a hit fejlődésének és
érlelődésének szolgálatában; aggodalmukban, hogy az Igét a jövő
nemzedékeknek az új kérdések és kihívások iránti tisztelettel adják át;
a már megkapott adományokról való reménnyel teljes tanúskodásukban;
mindezekben a dolgokban a püspököknek és teológusoknak sajátos szerepük
van a közös küldetésben,[84] melyből
mind a Tanítóhivatal, mind a teológia a maga törvényességét és
működését eredezteti.[85] A teológia
tanulmányozza és fejtegeti az Egyház hitét, az egyházi Tanítóhivatal
pedig kihirdeti és hitelesen magyarázza ezt a hitet.[86]
39. Egyrészt a Tanítóhivatalnak szüksége van a teológiára, hogy
megnyilatkozásaiban igazolja nemcsak tanítóhivatali tekintélyét, hanem
teológiai illetékességét és a kritikai értékelésre való képességét is;
így a teológusok arra kapnak felszólítást, hogy a tanítóhivatali
megnyilatkozások előkészítésében és megformálásában segítséget
nyújtsanak. Másrészt, a Tanítóhivatal a teológia számára
elengedhetetlen segítség a hitletétemény (depositum fidei)
hiteles átadásában, különösen a döntések fontos idején. A teológusoknak
el kell ismerniük, hogy a tanítóhivatali nyilatkozatok hozzájárulnak a
teológia fejlődéséhez, és azon kell munkálkodniuk, hogy ezek a
nyilatkozatok befogadásra találjanak. Maguk a tanítóhivatali
megnyilatkozások ösztönözhetik a teológiai reflexiót, a teológusoknak
pedig meg kell mutatniuk, hogy munkálkodásuk eredményei hogyan felelnek
meg a tanítóhivatal tanbeli megállapításainak és hogyan mélyítik el
azokat. Az Egyházban ténylegesen létezik a teológusoknak egy bizonyos
„tanítóhivatala”,[87] de nem lehetnek
párhuzamos, alternatív vagy ellentétes tanítóhivatalok,[88] vagy olyan helyzetek, melyek elválasztanák a
teológiát az Egyház Tanítóhivatalától.
40. Ami a hit „hiteles” értelmezését illeti, ebben a Tanítóhivatal
olyan szerepet játszik, amit a teológia egyszerűen nem tud átvenni. A
teológia nem helyettesítheti egy tudós teológusi csoporttól származó
véleménnyel a püspököktől származót. A Tanítóhivatal eme funkciójának
elfogadása a hit hitelességét illetően a tanítóhivatali
megnyilatkozások különböző szintjeinek elfogadását kívánja meg.[89] Ezeknek a különböző szinteknek felel
meg a hívők és a teológusok részéről adott differenciált válasz. Nem
mindegyik tanítóhivatali tanításnak egyforma a súlya. Ez önmagában
lényeges a teológiai munkához, és valóban, a különböző szinteket
azokkal írják le, amiket „teológiai minősítéseknek vagy jegyeknek”
neveznek.[90]
41. Éppen ennek a fokozatosságnak az értelmében, a Tanítóhivatalnak
a teológusok – mint Isten népe tagjai – részéről szükségszerűen
tanúsítandó engedelmesség mindig kritikus, de építő értelmezést és
kritikus értékelést foglal magába.[91]
Míg a katolikus teológiában nincs helye „nézeteltérésnek” a
Tanítóhivatallal szemben, a kutatás és a kérdésfelvetés indokolt, sőt
szükséges is, ha a teológia teljesíteni akarja feladatát.[92] Bármilyen is legyen a helyzet, nem elegendő, hogy
a teológusok engedelmessége pusztán csak formális és külsőséges legyen.
A teológusoknak arra kell törekedniük, hogy az Egyház Tanítóhivatala
által hirdetett igazságot elmélyítsék, és keresniük kell a keresztény
életre és az igazság szolgálatára vonatkozó következményeit. A
teológusok ily módon teljesítik a feladatukat, a Tanítóhivatal pedig
nem redukálódik egyszerű díszítő idézetekre a teológiai tárgyalásban.
42. A püspökök és a teológusok közötti kapcsolatot gyakran
szívélyesség és kölcsönös bizalom jellemzi, teljes tisztelettel az
egymás hivatása és felelőssége iránt. Például a püspökök jelen vannak
és részt vesznek a nemzeti és regionális teológiai társaságok
összejövetelein, tapasztalt teológusokhoz fordulnak tanításaik és
eligazításaik megfogalmazásában, látogatják és támogatják az
egyházmegyéjük területén lévő teológiai intézményeket és iskolákat. A
teológusok és püspökök közötti kapcsolatban olykor előfordulhatnak
feszültségek is. A dinamikus együttműködésről szóló mély elemzésében,
az Egyház élő szervezetének kebelén belül, Krisztus hármas – prófétai,
királyi és papi – hivatalában Boldog John Henry Newman elismerte ilyen
„ütközések és kontrasztok” lehetőségét, és jó arra emlékezni, amit ő „a
dolgok normájának” tekintett.[93] „A
teológia az egész egyházi szisztéma alapelve és irányítója – írta, és
mégis – nem mindig a teológiának kell felülkerekednie”.[94] A teológusok és a Tanítóhivatal közötti
feszültségeket tekintve a Nemzetközi Teológiai Bizottság ezt írta
1975-ben: „Ahol igazi élet van, ott feszültség is van. Ez nem
barátságtalanság, nem is igazi szembehelyezkedés, hanem inkább életerő
és ösztönzés, hogy közösségileg és párbeszédes módon végezzék
mindketten a szolgálatukat”.[95]
43. A teológia és a teológusok szabadsága különlegesen jelentős téma.[96] Ez a szabadság „valódi tudományos
felelősségből származik”.[97] A
Tanítóhivatalhoz való ragaszkodás olykor kritikus ellentétet fakaszt az
úgynevezett „tudományos” teológia (ahol hiányoznak a hit előfeltételei
és az egyházi engedelmesség) és az úgynevezett „felekezeti” teológia
(amit egy vallási felekezet kebelén belül dolgoztak ki) között, de ez a
szembeállítás nem helyes.[98] Más viták
a hívő ember lelkiismereti szabadságából keletkeznek, vagy a teológiai
kutatásban való tudományos előrehaladás fontosságából, a Tanítóhivatalt
pedig olykor visszahúzó erőként, vagy a fejlődés fékjeként mutatják be.
Az ilyen problematikák elemzése önmagában a teológiai feladat részét
képezi, hogy helyesen lehessen beleilleszteni közéjük a tudományos és
felekezeti szempontokat, a teológia szabadságát pedig Isten akaratának
és tervének horizontjában lehessen látni.
44. A Tanítóhivatalhoz való felelős csatlakozás a maga különböző
fokozataiban a katolikus teológia egyik kritériuma. A katolikus
teológusoknak el kell ismerniük a püspökök illetékességét és
különösképpen a püspökök testületét a Pápa főségével, hogy hiteles
értelmezését adják a Szentírásban és a Szenthagyományban átörökített
Isten Igéjének.[99]
5. A teológusok közössége
45. Mint bármely más keresztény hivatás, úgy a teológus szolgálata
is – azon túl, hogy személyes – közösségi és kollegiális. Az Egyházban
és az Egyházért műveli és szolidaritásban éli meg azokkal, akik
ugyanezt a hivatást kapták. A teológusok joggal öntudatosak és büszkék
a szolidaritásnak ama kötelékei miatt, melyek egyesítik őket Krisztus
testének és a világnak teljesített szolgálatukban. Nagyon sokféle módon
– mint kollégák a teológiai iskolákban és intézményekben, mint
ugyanazon teológiai társaságok és társulatok tagjai, mint munkatársak a
kutatásban, illetve mint írók és tanárok – támogatják, bátorítják és
ösztönzik egymást; valamint mentorként és példaképként szolgálnak
különösképpen azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik maguk is
teológusok kívánnak lenni. Továbbá, amint jogos is, a szolidaritásnak
ezek a kötelékei térben és időben kiterjednek, szerte a világon
egyesítve a különböző országok és kultúrák, valamint a különböző korok
és helyzetek teológusait. Ez a szolidaritás különösen akkor hasznos,
amikor előmozdítja a katolikus teológia kritériumainak tudatosítását és
figyelembe vételét, amint ez a dokumentum bemutatja azokat. Senki sem
tudja jobban segíteni a katolikus teológusokat abban a törekvésükben,
hogy saját tudományáguk valódi jellemzőivel összhangban a lehető
legjobb szolgálatokat nyújtsák, mint a többi katolikus teológus.
46. Manapság a kutatásban és publikálásban egyre jobban elterjed az
együttműködés, mind az azonos teológiai területeken, mind azok határain
kívül. Elő kell mozdítani az olyan találkozási alkalmakat,
szemináriumokat és konferenciákat, amelyek erősíthetik a kölcsönös
megismerést és megbecsülést a teológiai intézmények és karok kollégái
között. Erősíteni kell továbbá a tudományközi találkozási és
csere-alkalmakat a teológusok és filozófusok, a természet- és
társadalomtudósok, a történészek és a többiek között, ugyanis – amint
ez a dokumentum is bemutatja – a teológia olyan tudomány, amely más
tudományokkal való kölcsönhatásában fejlődik, mint ahogy azok is
gyümölcsöző eszmecserét folytatnak a teológiával.
47. A teológusok – feladatuk természeténél fogva – gyakran a
tapasztalat és az Egyház reflexiójának határán munkálkodnak. Különösen
a világi teológusok mai nagy számát tekintve, akiknek olyan
tapasztalataik vannak az Egyház és a világ, az evangélium és az élet
közötti együttműködés sajátos területein, amelyekben a pappá szentelt
teológusok és a szerzetes teológusok nem annyira járatosak, egyre
inkább igaz az, hogy a teológusok kezdeti megfogalmazását adják „a
megértést kereső hitnek” az új körülmények között vagy az új kérdések
közepette. A teológusok igénylik és megérdemlik, hogy az egész egyházi
közösség támogassa őket az imádságával, s különösképpen ők egymást, az
Egyház érdekében való őszinte erőfeszítéseikben, ám ilyen körülmények
között különösen fontos a katolikus teológia alapvető kritériumaihoz
való figyelmes ragaszkodás. A teológusoknak mindig tudatában kell
lenniük munkájuk benső átmenetiségének, s munkájukat alá kell vetniük
az egész Egyház vizsgálatának és értékelésének.[100]
48. A legértékesebb szolgálat, amit a teológusok egymásnak
nyújtanak: a kölcsönös kérdésfeltevések és kölcsönös kiigazítás,
például a disputatio középkori mintájára, valamint a mai
szokásnak megfelelően, hogy írásaikat kölcsönösen átnézetik egymással,
hogy ezáltal a gondolataikat és módszereiket folyamatosan finomítsák és
tökéletesítsék. Ez a folyamat általánosan és helyesen magában a
teológiai közösségben megy végbe,[101]
s természeténél fogva lassú és személyes dimenzióra korlátozott lehet.
Főleg a gyors kommunikáció és az eszméknek a szoros értelemben vett
teológiai közösség határain kívüli elterjedése korában ésszerűtlen
lenne feltételezni, hogy az önjavító mechanizmus minden esetben
elegendő lenne. A püspököknek – akik őrzik, tanítják a híveket és
gondot viselnek rájuk – megvan a joguk és kötelességük, hogy szóljanak,
közbelépjenek, s ha szükséges, cenzúrázzák azt a teológiai munkát,
melyet tévesnek vagy károsnak ítélnek.[102]
49. Az ökumenikus párbeszéd és kutatás egyedülállóan kiváltságos és
feltételezhetően gyümölcsöző területet képez a katolikus és a más
keresztény hagyományokhoz tartozó teológusok között. Az ilyen munka
folyamán a hitre, értelmezésre és nyelvezetre vonatkozó kérdéseket
mélyen megfontolják. Hogy a kölcsönös megértést az olyan kérdésekben
előmozdítsák, melyek az egyes hagyományok között sok évszázados
ellentéteket okoztak, a teológusok saját közösségeik nagyköveteiként
abban a szent feladatban fáradoznak, hogy megtalálják a keresztények
megbékélését és egységét oly módon, hogy a világ higgyen (vö. Jn
17,21). Ez a nagyköveti munka a katolikus résztvevőktől azt kívánja,
hogy az itt előtárt kritériumokhoz különleges módon ragaszkodjanak,
hogy a katolikus hagyományban összefoglalt sokszínű gazdagságot az
„ajándékoknak abban a cseréjében”, amely bizonyos értelemben mindig
ökumenikus párbeszéd és általános együttműködés, hitelesen tudják
felajánlani.[103]
50. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy hivatásos, imádságos
és szeretetteljes együttműködésben művelik a katolikus teológusok
teljes közösségével az egyházi közösségben, a kölcsönös tisztelet és
támogatás szellemében, figyelemmel mind a hívők szükségleteire és
értelmezéseire, mind pedig az Egyház főpásztorainak vezetésére.
6. Párbeszédben a világgal
51. „Isten népe… hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a
földkerekséget, vezérli”.[104] A II.
Vatikáni Zsinat megállapította, hogy az Egyháznak tehát készen kell
állnia arra, hogy különbséget tegyen a korunkban meglévő „eseményekben,
szükségletekben és vágyakban”, melyek a Szentlélek működésének valódi
jelei.[105] „E feladat végrehajtásához
az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél
értelmezni az idők jeleit [signa temporum perscrutandi], azért,
hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek
örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő
összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben
élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait”.[106]
52. Miközben hittel megéli a világban való mindennapi jelenlétét,
minden keresztény szembesül a kihívással, hogy az emberi dolgokat
jellemző eseményeket és kríziseket értelmezze, és mindenki részesül a
párbeszédekben és vitákban, melyekben elkerülhetetlenül megkérdőjelezik
a hitet, s melyekre választ kell adnia. Az egész Egyház az evangélium
és a hétköznapi élet közötti – úgyszólván – határfelületen él, amely a
múlt és a jövő között határ is, ahogy a történelem halad előre. Az
Egyház mindig párbeszédben és mozgásban van, s a megkereszteltek
közösségén belül, ahol mindannyian dinamikusan elkötelezettek,
különleges felelősség hárul a püspökökre és a teológusokra, amint azt a
Zsinat kiemelte. „Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok
feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző
megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az
isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a
kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg
lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni”.[107]
53. Ebből a szempontból a teológiának különleges illetékessége és
felelőssége van. A kor szociális, vallási és kulturális áramlataival
való állandó párbeszéd révén, valamint az olyan tudományok felé való
nyitottsággal, melyek a saját módszereiket használva tanulmányozzák
ezeket a fejlődéseket, a teológia segítheti a hívőket és a
Tanítóhivatalt, hogy meglássák az emberi történelem mozgalmainak,
eseményeinek és tendenciáinak jelentőségét, és hogy megkülönböztessék
és értelmezzék azokat a módokat, melyeken keresztül lehetséges, hogy a
Szentlélek beszél az Egyházhoz és a világhoz.
54. Az „idők jelei” alatt azokat az eseményeket vagy jelenségeket
lehet érteni az emberi történelemben, melyek bizonyos értelemben,
fontosságuk vagy hatásuk értelmében, egy adott korszakot meghatároznak,
és a kor emberisége különleges kívánalmait vagy vágyait kifejezésre
juttatják. A Zsinat által használt – az „idők jelei” – kifejezés
megmutatja, hogy teljes mértékben elismerte nem csak a világ
történelmiségét, hanem az Egyházét is, amely a világban van (vö. Jn
17,11.15.18), bár nem a világé (vö. Jn 17,14.16). Mindaz, ami a
világban általában történik, legyen pozitív vagy negatív dolog, soha
nem lehet közömbös az Egyház számára. A világ az a hely, ahol az Egyház
Krisztus nyomdokaiban hirdeti az evangéliumot, tanúságot tesz Isten
igazságosságáról és irgalmasságáról, valamint részesül az emberi élet
drámájában.
55. Az utóbbi századokban nagy szociális és kulturális fejlődések
történtek. Említeni lehet például a történelmiség és a mozgalmak
felfedezését, mint a felvilágosodást vagy a francia forradalmat (a maga
eszméivel: szabadság, egyenlőség, testvériség), a nők emancipációjáért
és jogaik előmozdításáért, a békéért és igazságosságért, a
felszabadításért és demokratizálásért indított mozgalmakat és a
környezetvédő mozgalmat. A múltban az emberi történelem ambivalenciája
az Egyházat olykor oda vezette, hogy túlságosan óvatos volt ezekkel a
mozgalmakkal szemben, csak azokat a fenyegetéseket látva meg bennük,
melyeket a katolikus tanrendszerre és hitre jelenthettek,
elhomályosítva jelentőségüket. Ez a magatartás azonban fokozatosan
változott az Isten népe sensus fidei-jének, egyes prófétai
hívők éleslátásának, valamint a teológusok és a környező kultúrák
közötti türelmes párbeszédnek köszönhetően. Így az evangélium fényében
jobb megkülönböztetés történt, nagyobb készséggel annak meglátására,
hogy Isten Szentlelke ilyen eseményeken keresztül is tud szólni.
Mindenesetre, a megkülönböztetésnek pontos különbséget kell tennie az
evangéliummal összeférő és a vele szemben álló elemek között, a pozitív
feladatok és ideológiai szempontok között, de a világnak ebből származó
jobb megértése nem teheti, hogy ne ösztönözzön az Úr Krisztus és az
evangélium jobb értékelésére,[108]
mivel Krisztus a világ Megváltója.
56. Ha az emberi kultúra világának haszna származik az Egyház
tevékenységéből, akkor ez is hasznot húz „az emberi nem fejlődése
történetéből”. „Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok
tapasztalata, a természettudományok fejlődése és a kultúra különféle
formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi
természet, és új utak nyílnak az igazság felé”.[109] A teológusok különleges feladata, hogy
gyümölcsöző kapcsolatokat alakítsanak ki a többi tanrendszerrel,
tudománnyal és kultúrával, hogy jobban megvilágítsák és bővítsék ezeket
az utakat, az idők jeleinek megkülönböztetése pedig nagy lehetőséget ad
a teológiai munkára, a felmerülő hermeneutikai kérdések együttese
ellenére is. Sok teológus munkájának köszönhetően a II. Vatikáni Zsinat
felismerhette az idők különböző jeleit a tanításával kapcsolatosan.[110]
57. Amikor a keresztények Isten végső szavát hallják Jézus
Krisztusban, nyitottak arra, hogy meghallgassák, hogyan visszhangzik
más személyekben, helyeken és kultúrákban (vö. ApCsel 15,15-17;
17,24-28; Róm 1,19-20). A Zsinat arra buzdította a hívőket, hogy
„legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban; örömmel és
tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige rejtett magvait”.[111] Kifejezetten tanította, hogy a
katolikus Egyház „semmit sem utasít el abból, ami igaz és szent” a
nemkeresztény vallásokban, melyeknek parancsai és előírásai „nem ritkán
tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert”.[112] Világra hozni ezeket csírákat és
megkülönböztetni az igazságnak ezeket a sugarait: ez is sajátos
feladata a teológusoknak, akik jelentős mértékben hozzájárulnak a
vallásközi párbeszédet elősegítéséhez.
58. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy állandó párbeszédben
kell állnia a világgal. Az isteni kinyilatkoztatásból származó fény
által megvilágítva segítenie kell az Egyházat, hogy az idők jeleit
olvassa, és hogy hasznot húzzon belőlük saját életére és küldetésére
vonatkozóan.
3.
fejezet: Számot adni Isten igazságáról
59. A hitben befogadott Isten Igéje megvilágítja a hívő értelmét és
felfogását. A Kinyilatkozatást az emberi ész nem kizárólag passzív
módon fogadja be. Ellenkezőleg, a hívő ember értelme aktívan átöleli a
kinyilatkoztatott igazságot.[113] A
szeretettől ösztönözve arra törekszik, hogy asszimilálja azt, mert ez
az Ige megválaszolja a legmélyebb kérdéseit. Anélkül, hogy bármikor is
azt állítaná, hogy kimerítheti a kinyilatkoztatás gazdagságát, arra
törekszik, hogy értékelje és kifejtse Isten Igéjének felfoghatóságát – fides
quaerens intellectum – s megokolt és tudományos magyarázatát adja
Isten igazságának. Más szavakkal: arra törekszik, hogy értelmes és
tudományos módokon fejezze ki Isten igazságát, amelyek az emberi
értelem sajátjai.
60. Hármas vizsgálódásban, néhány időszerű kérdést megközelítve, ez
a fejezet a teológiának – mint értelmes emberi tevékenységnek – néhány
lényeges szempontját vizsgálja, az intellektuális kutatáson belüli
hiteles és helyettesíthetetlen helyzetével. Először: a teológia a hit
által megvilágított értelem munkája (ratio fide illustrata),
mely megkísérli tudományos párbeszédre lefordítani Istennek a
kinyilatkoztatásban kifejezett Igéjét. Másodszor: az általa alkalmazott
értelmes módszerek és a belőle fakadó specializált teológiai
tudományágak sokfélesége összeegyeztethető a teológia alapvető
egységével, mivel Istenről szóló beszéd a kinyilatkoztatás fényében.
Harmadszor: a teológia szorosan kötődik a lelki tapasztalathoz, mely
megvilágítja és amelyből táplálkozik, valamint természetéből fakadóan
megnyílik a hiteles bölcsességre Jézus Krisztus Istene
transzcendenciájának élő érzésével.
1. Isten
igazsága és a teológia értelmessége
61. Ebben az alfejezetben a teológia történetének néhány szempontját
tekintjük át az első idők kihívásaitól a jelen idők kihívásaiig, a
teológia tudományos természetére való utalással. Arra vagyunk hivatva,
hogy megismerjük Istent, megismerjük Isten igazságát: „Az az örök élet,
hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus
Krisztust” (Jn 17,3). Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen az
igazságról (vö. Jn 18,37), s úgy mutatkozott be mint „az út, az igazság
és az élet” (Jn 14,6). Ez az igazság ajándék, mely leszáll „a
világosság Atyjától” (Jak 1,17). Az Atyaisten kezdte ezt a
megvilágosító munkát (vö. Gal 4,4-7), és ő az, aki majd teljesedésbe
viszi (vö. Jel 21,5-7). A Szentlélek mind Paraklétosz, a hívők
vigasztalója, mind „az igazság Lelke” (Jn 14,16-17), aki ösztönzi s
megvilágítja a hívőket, és elvezeti őket „a teljes igazságra” (Jn
16,13). Isten teljes igazságának végső kinyilatkoztatása az emberiség
és a teremtés végső beteljesedése lesz (1Kor 15,28). Következésképpen a
Szentháromság misztériumának a teológiai vizsgálódás középpontjában
kell állnia.
62. A hitben befogadott Isten igazsága találkozik az emberi
értelemmel. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi
személy (Ter 1,26-27) az értelem világosságának köszönhetően képes
áthatolni a látszatokon a dolgok mély igazságáig, megnyílva így az
egyetemes valóság felé. A közös igazságra való hivatkozás – mely
tárgyilagos és egyetemes – lehetővé teszi a hiteles párbeszédet az
emberi személyek között. Az emberi szellem intuitív és egyben
racionális is. Intuitív, amennyiben spontán módon befogadja a valóság
és a gondolat első alapelveit. Racionális, amennyiben ezekből az
alapelvekből kiindulva s az elemzés és kutatás szigorú folyamatait
alkalmazva, fokozatosan korábban ismeretlen igazságokat fedez fel, és
koherens módon szervezi őket. A „tudomány” a legmagasabb forma, amit az
értelmes tudat művelhet. Kijelöli a tudás egy formáját, mely képes
megmagyarázni, hogy a dolgok hogyan és miért vannak úgy, ahogy vannak.
Az emberi értelem, mely maga is a teremtett valóság része, nem
egyszerűen a valóságra vetíti – gazdagságával és összetettségével
együtt – a felfoghatóság keretét; a valóság benső felfoghatóságához
alkalmazkodik. Tárgya – vagyis a tanulmányozandó valóság sajátos
szempontja szerint – az értelem különböző, a tárgyhoz illő módszereket
alkalmaz. A racionalitás tehát egy, de a formák sokaságát öltheti,
melyek mindegyike szigorú eszköz a valóság felfoghatóságának
megszerzéséhez. A tudomány hasonlóképpen sokrétű, amennyiben minden
tudománynak megvan a maga tárgya és sajátos módszere. Létezik egy
modern tendencia, amely a „tudomány” fogalmat a „kemény” tudományoknak
(matematika, tapasztalati tudományok stb.) tartja fenn, és
irracionálisnak vagy egyszerű véleménynek tartja azt az ismeretet,
amely nem felel meg eme tudomány kritériumainak. A tudománynak és a
racionalitásnak ez az egyoldalú szemlélete leegyszerűsítő és nem
megfelelő.
63. Az Isten által kinyilatkoztatott igazság tehát megkívánja – és
ugyanakkor ösztönzi is – a hívő értelmét. A hívőnek egyrészt vizsgálnia
és tanulmányoznia kell Isten Igéjének igazságát; így kezdődik az intellectus
fidei, a hívő vágyának, hogy Istent lássa, e földön kapott formája.[114] Célja nem az, hogy helyettesítse a
hitet.[115] Természetesen fejlődik ki
a hívőnek hit-aktusából, és hatékonyan tud segíteni annak, akinek a
hite meginog az ellenhatások közepette.[116]
A hívő értelmes reflexiójának gyümölcse a hit igazságának megértése.
Értelme használata révén a hívő felfogja az üdvtörténet különböző
állomásai és a hittitkok közötti mély kapcsolatokat, melyek kölcsönösen
megvilágítják egymást. Másrészt, a hit ösztönzi magát az értelmet is,
és kitágítja annak határait. Az értelem késztetést kap olyan utak
keresésére, melyekről még csak nem is álmodta, hogy járhat rajtuk. Az
értelem meggazdagodva kerül ki az Isten Igéjével való eme
találkozásból, mert új és nem várt horizontokat fedez fel.[117]
64. A hit és az értelem, a teológia és a filozófia között párbeszéd
tehát nem csak a hit, hanem az értelem számára is szükséges, amint azt
II. János Pál pápa előtárta a Fides et ratio-ban.[118] Szükséges, mert az értelmet elutasító vagy
megvető hit azt kockáztatja, hogy babonássá vagy fanatikussá válik, míg
a hittől szándékosan elzárkózó értelem, bár nagy előrelépéseket tehet,
nem éri el azokat a magasságokat, melyeket megismerhetne. Ez a
párbeszéd annak az egységnek köszönhető, mely az igazság saját
szempontjainak különbözőségében megvalósul. A hitben befogadott igazság
és az értelemmel felfedezett igazság nemcsak, hogy végső soron nem
mondhatnak ellent egymásnak, mivel ugyanabból a forrásból, magából
Isten igazságából, az értelem teremtőjétől és a hit ajándékozójától
származnak,[119] hanem egymást
kölcsönösen támogatják és meg is világítják: „A józan ész a hit
alapjait bizonyítja, s a hit fényétől megvilágosítva előmozdítja az
isteni dolgok tudományának művelését; a hit pedig az észt szabadítja s
védi meg a tévedésektől, és gazdagítja sokféle ismerettel”.[120]
65. Ez a mély indoka annak, hogy bár az ókori gondolkodásban a
vallás és filozófia gyakran szemben állt egymással, a keresztény hit
kezdettől fogva egy szélesebb látókörben kiengesztelte őket egymással.
Valóban, a korai kereszténység, miközben vallási formát öltött, gyakran
nem új vallásnak tekintette magát, hanem inkább az igazi filozófiának,[121] amely képes eljutni a végső
igazságra. A kereszténység azt állította, hogy tud tanítani mind Isten
igazságáról, mind az emberi létről. Az Egyházatyák az igazság iránti
elkötelezettségükben mintegy szándékosan hoztak létre távolságot a
saját teológiájuk és a „mitikus” vagy „politikai” teológia között,
ahogy ezeket abban a korban értelmezték. A mitikus teológia úgy mesélte
el az istenségek viselt dolgait, hogy nem tisztelte az isteni
transzcendenciát; a politikai teológia pusztán szociológiai és
utilitarisztikus megközelítését adta a vallásnak, melynek nincs köze az
igazsághoz. Az Egyházatyák a kereszténységet a „természetes teológia”
mellé helyezték, amely azt állította, hogy természetes magyarázatát
tudja adni az istenségek „természetének”.[122]
Mindazonáltal, azzal a tanítással, hogy a Logosz, a minden
dolog eredete, személyes, ábrázattal és névvel rendelkező lény volt, és
hogy barátságot keresett az emberiséggel, a kereszténység
megtisztította és átalakította Isten filozófiai eszméjét, és bevezette
a szeretet (agapé) erőterébe.
66. A nagy keleti teológusok a kereszténység és a görög filozófia
találkozásában gondviselésszerű alkalmat láttak arra, hogy a
kinyilatkoztatás igazságára, vagyis a Logosz igazságára
reflektáljanak. Hogy megvédjék és megvilágítsák a hit misztériumait (a
Szentháromság személyeinek egylényegűségét, a hüposztatikus unio-t
stb.), készen, de kritikusan átvették a filozófiai fogalmakat, és a hit
megértésének szolgálatában állították őket. Nyomatékosan hangsúlyozták
azonban a teológia apofatikus dimenzióját: a teológia soha nem
csökkentheti a Misztériumot.[123]
Nyugaton a patrisztikus korszak végén, Boetius olyan utat nyitott a
teológia művelésének, amely az intellectus fidei-nek a
tudományos természetét hangsúlyozta. Az opuscula sacra művében
a filozófia összes forrását összegyűjtötte, a keresztény hitrendszer
megvilágításának szolgálatába állítva, és a hitnek szisztematikus és
axiomatikus előtárását adva.[124] Ez
az új teológiai módszer, amely szofisztikus filozófiai elemeket
alkalmaz és egy bizonyos rendszerezést céloz meg, valamennyire Keleten
is kifejlődött, például Damaszkuszi Szent Jánosnál.
67. A teljes középkorban, majd különösképpen az egyetemek
alapításával és a skolasztikus módszer kifejlődésével a teológia
folyamatosan differenciálódott, de nem szükségszerűen vált el az intellectus
fidei egyéb formáitól (például a lectio divina-tól, a
prédikációtól). Valóban úgy épült fel, mint egy tudomány, a tudomány
kritériumai szerint, melyeket Arisztotelész mindenekelőtt az analytica
posteriora művében tárt elő: megokolással lehetséges megmutatni,
hogy valami miért olyan, amilyen, és nem más, és megokolással
lehetséges eljutni a végeredményre, az alapokból kiindulva. A
skolasztikus teológusok arra törekedtek, hogy a keresztény hit
felfogható tartalmát ésszerű és tudományos szintézis formájában
mutassák be. Hogy ezt megtehessék, a hit tételeit alapelveknek
tekintették a teológia tudományában. A teológusok használták továbbá az
értelmet, hogy a kinyilatkoztatott igazságot pontosan meghatározzák és
megvédjék, rámutatva, hogy nem ellentétes az értelemmel, vagy
megmutatva annak benső érthetőségét. Eme utóbbi esetben az igazságnak
egy hierarchiáját (ordo) hozták létre, megkeresve, hogy melyik
közöttük a legalapvetőbb, amelyik jobban meg tudja világítani a többit.[125] Meghatározták a misztériumok
között lévő felfogható kapcsolatokat (nexus mysteriorum), és az
így nyert szintézis tudományos módon tárta elő Isten igéjének
felfogható tartalmát, az emberi értelem kívánalmai és képességei
szerint. Mindazonáltal ez a tudományos ideál soha nem öltött
hipotetikus-deduktív szisztéma-formát. Inkább mindig arra a szemlélt
valóságra formálódott, amely teljesen meghaladja az emberi értelem
képességét. Sőt, annak ellenére, hogy különböző gyakorlatokkal voltak
elfoglalva és a szentírási kommentároktól eltérő irodalmi formákat
használtak, a Biblia volt az inspiráció élő forrása a skolasztikus
teológusok számára. A teológia pontosan az Ige jobb megértését célozta
meg, és Szent Bonaventúra és Aquinói Szent Tamás magistri in sacra
pagina-nak tartották magukat. A „megszokásból vett érvelés” döntő
jelentőségű volt. A teológus nem a priori érvel, hanem
meghallgatja a kinyilatkoztatást és megkeresi azokat a bölcs utakat,
melyeket Isten szabadon választott az ő szeretet-tervéhez. A teológia
tehát, erősen a hitre alapozva, úgy tekintette magát, mint emberi
részesedést abban az ismeretben, amivel Isten rendelkezik önmagáról és
minden dologról.[126] Ez volt
egységének elsődleges forrása.
68. A középkor vége felé a keresztény tudomány egységesített
szerkezete, melynek a teológia középponti eleme volt, elkezdett
összeomlani. A filozófia és az egyéb világi tudományok egyre inkább
elszakadtak a teológiától, és maga a teológia is különböző részletekre
töredezett, melyek olykor szem elől tévesztették mély kapcsolódásukat.
Volt egy olyan törekvés a teológia részéről, hogy elhatárolja magát az
Isten Igéjétől, hogy így bizonyos esetekben pusztán filozófiai
reflexióvá váljon vallási kérdésekben. Ugyanakkor, talán ennek a
Szentírástól való eltávolodásnak az értelmében, elhalványult a teo-lógiai
dimenziója és lelki célja, és a lelki élet elkezdett a racionalizáló
egyetemi teológiától elválasztva fejlődni, sőt szembekerült ez
utóbbival.[127] Az így széttöredezett
teológia egyre jobban elszakadt a keresztény nép valós életétől, és
egyre kevésbé volt felkészült arra, hogy a modernitás kihívásainak
kérdéseit megválaszolja.
69. A skolasztikus teológiát a Reformáció idején kritizálták, mert
túl nagy jelentőséget tulajdonított a hit racionalitásának, és túl
kicsit annak a kárnak, amit a bűn az értelemnek okozott. A katolikus
teológia úgy válaszolt, hogy továbbra is nagy figyelmet tulajdonított
az istenképiség (Imago Dei) antropológiának, valamint a bűn
által megsebzett, de tönkre nem tett értelem képességének és
felelősségének, s megmutatta, hogy az Egyház mennyire az a hely, ahol
az Istent valóban meg lehet ismerni, a hittudományt pedig valóban lehet
fejleszteni. A katolikus Egyház így nyitva tartotta a filozófiával, a
filológiával, valamint a történelem- és természettudománnyal való
párbeszéd lehetőségét.
70. A Felvilágosodás folyamán a hit- és teológia-ellenes kritika
azonban radikálisabb volt. A Felvilágosodás bizonyos értelemben vallási
ösztönzéssel rendelkezett. A deizmushoz közeledve azonban a
felvilágosodott gondolkodók immár kibékíthetetlen ellentétet láttak a
történelem járulékos tényei és az értelem valós szükségletei között.
Szerintük az igazságot a történelemben nem lehet megtalálni, a
Kinyilatkoztatás pedig történelmi eseményként nem lehet többé az
ismeret megbízható forrása az emberek számára. A katolikus teológia sok
esetben védekező magatartással válaszolt a felvilágosodott gondolatok
kihívására. Nagyobb elsőbbséget adott a hitvédő, mint a tudományos
szempontnak, túlzó elkülönítést alkalmazott az értelem természetes
rendje és a hit természetfeletti rendje között, továbbá túl nagy
jelentőséget tulajdonított a „természetes teológiának”, és túl keveset
az intellectus fidei-nek a hittitkok megértésében. A
katolikus teológia sok szempontból megsérült ebben a találkozásban
saját stratégiája miatt. De legjobb kifejezéseiben építő párbeszédre is
törekedett a Felvilágosodással és annak filozófiai kritikájával. A
Szentírásra és az Egyház tanítására való hivatkozással teológiailag
kritika alá került a kinyilatkoztatás pusztán „eszközszerű” fogalma, a
kinyilatkoztatás fogalma pedig átfogalmazódott Istennek Jézus
Krisztusban történt ön-kinyilatkoztatásává, oly módon, hogy a
történelmet még Isten üdvözítő tetteinek helyeként lehetett tekinteni.
71. Ma új kihívás létezik, a katolikus teológiának pedig a
klasszikus értelem posztmodern krízisével kell szembesülnie, amelynek
nagy következményei vannak az intellectus fidei-re. Az
igazság fogalma – úgy tűnik – meglehetősen problematikus. Valóban
létezik az „igazság”? Lehet beszélni egyetlen „igazságról”? Egy ilyen
fogalom talán intoleranciára és erőszakra vezet? A katolikus teológia
hagyományosan az értelem képességének erős érzékével dolgozik, hogy
túllépjen a látszaton, és eljusson a dolgok igazságának valóságához, de
ma az értelmet gyakran úgy fogják fel, hogy gyenge, és lényegében
képtelen a „valósághoz” eljutni. Létezik tehát egy probléma: a
filozófia metafizikai irányultsága – amely a katolikus teológia előző
modelljei számára fontos volt – mély krízisben marad. A teológia
segítséget nyújthat ennek a krízisnek a legyőzéséhez és új életet adhat
egy hiteles metafizikának. A katolikus teológiának mindenesetre érdeke,
hogy párbeszédet folytasson Isten és az igazság kérdéséről minden
kortárs filozófiával.
72. A Fides et ratio-ban II. János Pál pápa a teológia és
filozófia közötti kapcsolat megújításának szükségességére hivatkozva
elvetette mind a filozófiai szkepticizmust, mind a fideizmust. A
filozófiát önálló tudománynak ismerte el és döntő vitapartnernek a
teológia érdekében. Hangsúlyozta, hogy a teológiának szükségszerűen a
filozófiához kell fordulnia segítségért: filozófia nélkül a teológia
nem tudná igazolni megállapításainak érvényét, sem megvilágítani az
eszméit, sem pontosan megérteni a különböző gondolkodási iskolákat.[128] A teológia „kiindulási pontja és
forrása” Istennek a történelemben kinyilatkoztatott Igéje, a teológia
pedig arra törekszik, hogy ezt az Igét megértse. Mindazonáltal Isten
Igéje az Igazság (vö. Jn 17,17), és ebből következik, hogy a filozófia,
„az igazság emberi keresése”, elősegítheti Isten Igéjének megértését.[129]
73. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy meg kell próbálnia a
keresztény hit igazságainak tudományosan és ésszerűen megokolt
bemutatását. Hogy ezt megtegye, segítségül kell hívnia az értelmet, és
el kell ismernie a hit és az értelem között fennálló szoros köteléket,
elsősorban a filozófiai értelmet, hogy így le tudja győzni a fideizmust
és a racionalizmust.[130]
2.
A teológia egysége a módszerek és tudományágak sokszínűségében
74. Ez az alfejezet a teológia és a teológiák, valamint a teológia
és az egyéb tudományok közötti kapcsolatot vizsgálja. A katolikus
teológia – amit Szent Ágostonnal együtt alapvetően úgy lehet
értelmezni, hogy az „érvelés vagy beszéd Istenről”[131] – a maga lényegében egy, és minthogy tudomány,
megvannak a megkülönböztető jegyei: tárgya az egy és egyetlen Isten, s
tárgyát saját módján tanulmányozza, vagyis a Kinyilatkoztatás által
megvilágított értelem használatával. Szent Tamás éppen a Summa
theologiae elején magyarázza, hogy a teológiában mindent az
Istennel való vonatkozásában kell érteni, sub ratione Dei.[132] A kérdések nagy sokfélesége – amit
a teológusnak figyelembe kell vennie – ebben az Istenre való végső
hivatkozásban találja egységét. Mindazok a „misztériumok”, melyeket a
különböző teológiai traktátusok tartalmaznak, arra vonatkoznak, ami – a
szó legszorosabb értelmében – az egyetlen abszolút Misztérium, vagyis
Isten Misztériuma. Az eme Misztériumra való hivatkozás egységesíti a
teológiát a témák és gondolatmenetek hatalmas választékában, s a reductio
in Mysterium fogalma értékes lehet annak a dinamizmusnak a
kifejezésére, amely mélységes módon egyesíti a teológiai állításokat.
Minthogy Isten Misztériuma Krisztusban lett kinyilatkoztatva a
Szentlélek erejéből, a II. Vatikáni Zsinat kifejezte annak
szükségességét, hogy minden teológiai tárgyat „Krisztus misztériumával
és az üdvösség történetével eleven kapcsolatban kell megújítani”.[133]
75. Az Egyházatyák a „teológia” szót csupán egyes számban ismerték.
Számukra a teológia nem „mítosz” volt, hanem magának Istennek a Logosza.
Annak mértékében, ahogyan Isten Lelke az emberi lelket a Logosz
kinyilatkoztatásán keresztül hatalmába kerítette, és arra irányította,
hogy az ő természetének és működésének végtelen misztériumát szemlélje,
az embereknek is lehetségessé vált a teológia művelése. A skolasztikus
teológiában a teológusok által vizsgált kérdések különbözősége
igazolhatta a különböző módszereket, de soha nem vonták kétségbe a
teológia alapvető egységét. A középkor vége felé azonban volt egy olyan
törekvés, hogy megkülönböztessék és egyenesen elválasszák egymástól a
skolasztikus és misztikus teológiát, a spekulatív és pozitív teológiát,
és így tovább. A modern időkben a „teológia” szót egyre nagyobb
mértékben többes számban kezdik használni. Különböző szerzők, korszakok
vagy kultúrák teológiájáról beszélnek, ezeknek a „teológiáknak”
megkülönböztető jegyeire, jellemző témáira és sajátos távlataira való
hivatkozással.
76. Különböző tényezők járultak hozzá a „teológiák” eme modern
sokféleségéhez.
– A teológiában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a különböző tárgyakra
történő benső szakirányosodás: például bibliai tudományok, liturgia,
patrisztika, egyháztörténet, fundamentális teológia, dogmatika,
erkölcsteológia, lelkipásztori teológia, lelkiség, kateketika,
egyházjog. Ez a fejlődés elkerülhetetlen és érthető a teológia
tudományos természete és a kutatás igényei miatt.
– A teológiai stílusoknak van egy bizonyos különbözősége az egyéb
tudományok külső hatása miatt: például a filozófia, a filológia, a
történelem, a szociális tudományok, természettudományok, élettani
tudományok. Következésképpen a mai katolikus teológia központi
területein a gondolkodásmód igen különböző formái léteznek együtt:
például a transzcendentális teológia és az üdvösségtörténeti teológia,
az analitikus teológia, a megújított skolasztikus teológia és
metafizika, a politikai teológia és a felszabadítás teológiája.
– Ami a teológia művelését illeti: folyton növekszik a témák,
helyek, intézmények, tervek, kontextusok és érdeklődések sokfélesége,
valamint újraértékelődik a kultúrák pluralitása és változatossága.[134]
77. A teológiák sokfélesége kétségtelenül szükséges és jogos.[135] Elsősorban az isteni igazság
gazdagságának következménye, hogy az emberek csak sajátos
szempontjaikkal tudják felfogni, és soha nem a maga egészében, sőt soha
nem végleges módon, de mindig – úgyszólván – új szemmel. Továbbá, az
általa vizsgált és tárgyalt tárgyak különbözőségének (például Isten, az
emberi lények, a történelmi események, a szövegek) és az emberi
kérdésfelvetések változatosságának értelmében a teológiának
elkerülhetetlenül a tárgyak és módszerek sokféleségéhez kell
folyamodnia,[136] a vizsgált tárgy
természete szerint. A teológiák sokfélesége valójában az Egyház
katolicitását tükrözi, amely arra törekszik, hogy az egyetlen
evangéliumot minden helyen és minden körülmények között hirdesse az
embereknek.
78. A sokféleségnek természetesen megvannak a maga határai. Létezik
egyrészt egy alapvető különbség a teológia törvényes pluralizmusa,
másrészt pedig a relativizmus, heterodoxia vagy eretnekség között.
Azonban maga a pluralizmus is problematikus, ha nincs meg a különböző
teológiai tárgyak közötti párbeszéd, vagy pedig nincsenek olyan
egyeztetett kritériumok, melyek által a különböző teológiai formák –
önmaguk vagy mások által – katolikus teológiaként lehetnének
értelmezhetők. Ezeknek a problémáknak elkerüléséhez vagy legyőzéséhez
lényeges a teológiának – mint értelmes vállalkozásnak, scientia
fidei és scientia Dei – alapvető közös elismerése, úgy,
hogy minden teológiát egy egyetemes közös igazsággal való kapcsolatában
lehessen értékelni.
79. Az egység keresésének a teológiák sokfélesége között ma sokféle
formája van: a teológia közös egyházi hagyományára való hivatkozás
sürgetése, a párbeszéd és az interdiszciplinaritás gyakorlása, továbbá
az annak elkerülésére fordított figyelem, hogy más tudományágak,
melyekkel a teológia szembesül, föléje helyezzék saját
„tanítóhivatalukat”. Egy közös teológiai hagyomány létezése az
Egyházban (amit meg kell különböztetni magától a Hagyománytól, de nem
szabad elválasztani a Hagyománytól[137])
a teológia egységének egy fontos tényezője. A teológiában létezik egy
közös emlékezet, oly módon, hogy bizonyos történelmi eredmények
(például mind a keleti, mind a nyugati Egyházatyák írásai, Szent Tamás,
a Doctor communis szintézise[138])
hivatkozási pontok maradnak a mai teológia számára. Az igaz, hogy az
előző teológiai hagyományok néhány szempontját el lehet, vagy olykor el
kell hagyni, de a teológus munkája soha nem tekinthet el a megelőző
hagyományra való kritikus hivatkozástól.
80. A teológia sokféle formáját, melyeket ma meg lehet különböztetni
(például biblikus, történelmi, alapvető, dogmatikus, gyakorlati,
morális teológia), s amelyeket a különböző forrásai, módszerei és
feladatai jellemeznek, alapvetően egyesíti egy olyan erő, amely Isten
igaz ismerete és Isten üdvözítő terve felé tör. Közöttük szoros
kapcsolatnak és együttműködésnek kell lennie. A párbeszéd a
tudományközi együttműködés elengedhetetlen eszköz a teológia egységének
biztosításához és kifejezéséhez. A „teológia” egyes számban egyáltalán
nem a stílusok vagy fogalmak egységesítését jelenti, hanem inkább az
igazság közös keresését jelöli, Krisztus testének közös szolgálatát és
az egyetlen Isten közös imádását.
81. A teológia ősi időktől fogva együtt munkálkodott a filozófiával.
Bár ez az együttműködés megmaradt alapnak, a legújabb időkben a
teológia további együttműködőkre talált. A biblikus és egyháztörténeti
tanulmányokat új elemző módszerek és szövegértelmezések segítették,
valamint új technikák, hogy a források történelmi hitelességét
igazolják, és a szociális, illetve kulturális fejlődést leírják.[139] A szisztematikus, a fundamentál-
és erkölcsteológia mindegyike hasznot húzott a természeti, gazdasági és
orvosi tudományokból. A gyakorlati teológia profitált a szociológiával,
pszichológiával és a pedagógiával való találkozásból. Mindezekben a
kapcsolatokban a katolikus teológiának tiszteletben kell tartania a
módszerek és az alkalmazott tudományok helyes koherenciáját, de
kritikusan is kell bánnia velük a hit fényénél, mely a teológus
önazonosságának és motivációjának része.[140]
A részleges – más tudományterületről kölcsönzött módszerek által elért
– eredmények nem lehetnek meghatározók a teológus munkájában, és
kritikusan kell befogadni a teológiába a működésüket és érvelésüket.[141] Az egyéb tudományok ismereteinek
és módszereinek nem megfelelően kritikus használata valószínűleg a
teológiai munka eltorzulásához és széttöredezéséhez vezet. Valójában
már az Atyák felismerték, hogy a hit és a filozófia között létrehozott
elhamarkodott fúzió az eretnekség forrása.[142]
Röviden, nem szabad elfogadni, hogy más tudományok ráerőltessék a maguk
„tanítóhivatalát” a teológiára. A teológus átveheti és felhasználhatja
az egyéb tudományterületek által nyújtott adatokat, de csak a teológia
saját elveinek és módszereinek a fényében.
82. Az egyéb tudományokból származó adatok eme kritikus
integrációjában és asszimilációjában, melyet a teológia végez, a
filozófia közvetítő szerepet játszik. A filozófiát illeti, mivel
racionális tudomány, hogy egyetemesebb összképbe illessze az egyéb
tudományokból származó eredményeket. A filozófia közvetítő szerepéhez
való fordulás segíti a teológust, hogy a tudományos adatokat kellő
gondossággal használja. Például az élet kialakulásának területén
szerzett tudományos ismereteket a filozófia fényénél kell tárgyalni,
hogy meghatározza az értéküket és jelentésüket, mielőtt a teológia
venné tárgyalás alá őket.[143] A
filozófia segíti továbbá a tudósokat annak a kísértésnek az
elkerülésében, hogy egyoldalú módon alkalmazzák saját módszereiket és
saját kutatásaik eredményeit az olyan vallási kérdésekben, melyek más
megközelítést igényelnek.
83. A teológia és a vallástudományok vagy vallásos tudományok
közötti kapcsolat (például vallásfilozófia, vallásszociológia)
különösen fontos. A vallástudományok vagy vallásos tudományok a
keresztény hagyomány szövegeit, intézményeit és jelenségeit tárgyalják,
de – metodológiai alapelveik természete szerint – ez a tanulmányozás
kívülről történik, anélkül, hogy rákérdeznének annak igazságára, amit
vizsgálnak; számukra az Egyház és annak hite egyszerűen olyan kutatási
tárgy, mint bármi más tárgy. A 19. században jelentős ellentétek voltak
a teológia és a vallástudományok vagy vallásos tudományok között. Az
egyik oldalról azt állították, hogy a teológia nem tudomány, mert a hit
az előfeltétele; csak a vallástudományok vagy vallásos tudományok
lehetnek „objektívek”. A másik oldalról azt mondták, hogy a
vallástudományok vagy vallásos tudományok anti-teológusok, mert
tagadnák a hitet. Ezek a régi ellentétek olykor ma is előbukkannak, de
most jobbak az előfeltételek a két fél közötti termékeny párbeszédhez.
Egyrészt a vallástudományokat vagy vallásos tudományokat már
integrálták a teológiai módszerek egészébe, minthogy nem csak az
exegézis és az egyháztörténet számára, hanem a lelkipásztori és
fundamentális teológia számára is szükséges kutatni a vallásos eszmék,
témák, rítusok struktúráját és fenomenológiáját. Másrészt a fizikai
tudományok és a korszerű ismeretelmélet általánosságban megmutatták,
hogy soha nincs olyan semleges helyzet, ahonnan az igazságot keresni
lehetne; a tudós mindig a sajátos szempontok, felismerések és
előfeltevések hordozója, melyek az ő elemzését befolyásolják.
Mindazonáltal megmarad egy lényeges különbség a teológia és a
vallástudományok vagy vallásos tudományok között: a teológia tárgya az
Isten igazsága, és erre a tárgyra hittel és Isten fényében reflektál,
míg a vallástudományok vagy vallásos tudományok tárgya a vallásos
jelenségek, és ezekhez kulturális érdeklődéssel közelednek,
metodológiailag eltekintve a keresztény hit igazságától. A teológia
túlmutat a vallástudományokon vagy vallásos tudományokon, amikor
belülről reflektál az Egyházra és annak hitére, de hasznot is húzhat
azokból a kutatásokból, melyeket a vallástudományok vagy vallásos
tudományok kívülről végeznek.
84. A katolikus teológia elismeri az egyéb tudományok jogos
autonómiáját és hivatásos illetékességét, valamint törekvésüket is a
bennük található ismeret megszerzésére, sőt a fejlődést ő maga
ösztönözte sok tudományban. A teológia továbbá utat nyit az egyéb
tudományok előtt, hogy teológiai témákkal foglalkozzanak. Építő jellegű
kritika révén segíti az egyéb tudományokat, hogy a racionalizmus
befolyása alatt szerzett anti-teológiai elemeiktől megszabadulhassanak.
A racionalizmus és pozitivizmus – kiszorítva a teológiát a tudományok
csoportjából – maguknak a tudományoknak a jelentőségét és hatását
szűkítette le. A katolikus teológia kritizálja a tudományok mindenféle
ön-abszolutizációját mint önkorlátozást és elszegényítést.[144] A teológia és a teológusok
jelenléte az egyetemi élet szívében, valamint az, hogy jelenlétük által
lehetségessé vált az egyéb tudományokkal való párbeszéd, elősegíti a
szellemi élet széles, analogikus és integrális szemléletét. Mint
scientia Dei és scientia fidei, a teológia
fontos szerepet játszik a tudományok szimfóniájában, és így kapja meg
az őt megillető helyet az akadémia világában.
85. A katolikus teológia egyik kritériuma az, hogy megpróbálja
beilleszteni a kutatások és módszerek sokféleségét az intellectus
fidei egységesített tervébe, és ragaszkodik az igazság egységéhez
és így magának a teológiának alapvető egységéhez. A katolikus teológia
elismeri az egyéb tudományok módszereit és kritikusan alkalmazza azokat
a saját kutatásában, nem zárkózik el a kritikától, és nyitva áll a
tudományos párbeszédre.
3. Tudomány és bölcsesség
86. Ez az utolsó alfejezet azt a tényt vizsgálja, hogy a teológia
nem csupán tudomány, hanem bölcsesség is, különleges szereppel az egész
emberi megismerés és Isten Misztériuma közötti kapcsolatban. Az emberi
személy nem elégszik meg részleges igazságokkal, hanem törekszik a
tudomány különböző elemeit és területeit úgy egységesíteni, hogy az
összes dolgot, sőt magát az emberi élet végső igazságát is megértse. Ez
a kutatás kétségtelenül lelkesíti magát a teológiát, és szoros
kapcsolatba vonja a lelki tapasztalattal és a szentek bölcsességével.
Tágabb értelemben azonban a katolikus teológia mindenkit meghív a végső
Igazság transzcendenciájának a felismerésére, amit soha nem lehet
teljesen megérteni vagy megismerni. A teológia nem csupán bölcsesség
önmagában, hanem bölcsességre való invitálás más tudományágak felé is.
A teológia jelenlétének a tudományos vitatkozásban és az egyetemi
életben potenciálisan megvan az az áldásos hatása, hogy mindenkit
emlékeztet az emberi értelem bölcsességi hivatására és Jézus sokatmondó
kérdésére, amit első szavaival mondott Szent János evangéliumában: „Mit
kerestek?” (Jn 1,38 – SzIT: „Mit akartok?”).
87. Az Ószövetségben háromszor jelenik meg a bölcsességi teológia
középponti üzenete: „Az Úr félelme a bölcsesség kezdete” (Zsolt
110/111,10; vö. Péld 1,7; 9,10). Ennek a megállapításnak az alapja:
Izrael bölcseinek az a belátása, hogy Isten bölcsessége működik a
teremtésben és a történelemben, és hogy aki ezt felfogja, az meg tudja
érteni a világ és az események értelmét (vö. Péld 7sk; Bölcs 7sk). Az
„Isten félelme” a helyes magatartás Isten jelenlétében (coram Deo).
A bölcsesség az a művészet, mely által a világot meg lehet ismerni és
az egyéni életet Isten imádására lehet irányítani. A Prédikátor és Jób
könyve hatásosan mutatja be az emberi megismerés, valamint az Isten
gondolatai és útjai között lévő határokat, de nem azért, hogy
lerombolja az emberi bölcsességet, hanem hogy belemélyítse azt az Isten
bölcsességének horizontjába.
88. Maga Jézus Izraelnek ebbe a bölcsességi hagyományába állt be, és
benne az ószövetségi kinyilatkoztatási teológia átalakult. Ő így
imádkozott: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a
bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad”
(Mt 11,25). A hagyományos bölcsességnek ez a zavara valami új
meghirdetésének evangéliumi kontextusába helyezkedik bele: Isten
szeretetének Jézus Krisztus személyében való eszkatologikus
meghirdetésébe. Jézus így folytatja: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az
Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú
kinyilatkoztatja”, hogy aztán eljusson az ismert meghívásig: „Gyertek
hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én
megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem,
mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek
nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,27-29). Ez a
tanulás a tanítványi állapotból származik Jézus társaságában. Csak ő
fedi fel az Írások értelmét (vö. Lk 24,25-27; Jn 5,36-40; Jel 5,5),
mert Isten igazsága és bölcsessége benne lett kinyilatkoztatva.
89. Pál apostol kritizálja „a világ bölcsességét”, mely Jézus
Krisztus keresztjében „oktalanságot” lát (1Kor 1,18-20). Ez az
oktalanság – hirdeti ő – „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége”,
„amelyet Isten öröktől fogva rendelt” és most kinyilvánított (1Kor
2,7). A kereszt a döntő momentum Isten üdvözítő tervében. A keresztre
feszített Krisztus „Isten hatalma és Isten bölcsessége” (1Kor 2,16).
Azok a hívők, akik birtokában vannak „Krisztus gondolatainak” (1Kor
2,16), megkapják ezt a bölcsességet, és ez adja meg nekik, hogy
eljussanak „Isten misztériumához” (1Kor 2,1-2). Fontos megjegyezni,
hogy ha Istennek a keresztben kinyilvánított paradox bölcsessége ellene
is mond a „világ bölcsességének”, soha nem mond ellent a hiteles emberi
bölcsességnek. Ellenkezőleg, felülmúlja az utóbbit, és előre nem
látható módon beteljesíti azt.
90. A keresztény hit korán találkozott a görögök
bölcsesség-keresésével. Felhívta a figyelmet ennek a keresésnek a
korlátaira, különösképpen azt a gondolatot illetően, hogy az üdvösség
egyedül az ismeret (gnózis) által nyerhető el, de be is épített
néhány eredeti meglátást a görögöktől. A bölcsesség egyesítő vízió. Míg
a tudomány arra törekszik, hogy a részleges, korlátozott és jól
meghatározott valóságnak egy egyetlen szempontjával vessen számot,
megvilágítva a tanulmányozott tárgy tulajdonságait magyarázó
alapelveket, addig a bölcsesség arra törekszik, hogy a valóság
egészéről adjon egységesített látványt. Valójában olyan ismeretről van
szó, amely összhangban áll a legnagyobb, legegyetemesebb és
legkifejezőbb okokkal.[145] Az
egyházatyák szerint a bölcs az volt, aki minden dolgot Isten és az örök
valóságok fényében ítélt meg, amik normák az itteni földi dolgok
számára.[146] Ezért a bölcsességnek
erkölcsi és lelki dimenziója is van.
91. Amint a neve is jelzi, a filozófia önmagát bölcsességnek
tekinti, vagy legalábbis a bölcsesség szeretetteljes keresésének. A
metafizika különösen javasolja a létező alapvető titkának egy
egységesített szemléletét; de Isten Igéje, mely feltárja azokat, amiket
„szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott” (1Kor
2,9), utat nyit az embereknek egy magasabb bölcsesség felé.[147] Ez a természetfeletti keresztény
bölcsesség, mely meghaladja a filozófia pusztán emberi bölcsességét,
két, egymást kölcsönösen támogató formát ölt, melyeket azonban nem
szabad összekeverni: a teológiai bölcsességet és a misztikus
bölcsességet.[148] A teológiai
bölcsesség a hit által megvilágosított értelem műve. Tehát megszerzett
bölcsesség, bár természetesen feltételezi a hit ajándékát.
Egységesített magyarázatot nyújt a valóságról a Kinyilatkoztatás
legmagasabb igazságainak fényében, és mindent megvilágít a
Szentháromság mindent megalapozó misztériumából kiindulva, akár
önmagában tekintve, akár a teremtésben vagy a történelemben való
működését szemlélve. Ezzel kapcsolatban az I. Vatikáni Zsinat ezt
mondta: „a hit által megvilágosított ész, ha gondosan, jámborul és
józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek
analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember
végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis
mértékben gyümölcsöző megértésére jut”.[149]
A szellemi szemlélődés, mely a teológus értelmi munkálkodásából fakad,
így valóban bölcsesség. A misztikus bölcsesség vagy a „szentek
tudománya” a Szentlélek ajándéka, mely az Istennel való
szeretet-kapcsolatból származik. A szeretet ugyanis hatékony
egytermészetűséget teremt az ember és az Isten között, aki megengedi a
spirituális személyeknek, hogy ismerjék, sőt elszenvedjék az isteni
dolgokat (pati divina),[150]
valóságosan megtapasztalva azokat az életükben. Ez egy olyan
nem-fogalmi ismeret, melyet gyakran a költészet fejez ki. Szemlélődésre
és Istennel békében és csöndben megvalósuló személyes egyesülésre vezet.
92. A teológiai bölcsesség és a misztikus bölcsesség formálisan
különbözik egymástól, és fontos, hogy ne keverjük össze őket. A
misztikus bölcsesség soha nem lehet helyettesítője a teológiai
bölcsességnek. Mindazonáltal világos, hogy a keresztény bölcsességnek
eme két formája között szoros kapcsolat van mind a teológus
személyében, mind az egyházi közösségben. Egyrészt az intenzív,
szentségre törekvő lelki élet a hiteles teológia tartozéka, amint azt a
keleti és nyugati Egyház hittudósainak példája mutatja. Az igazi
teológia feltételezi a hitet, és a szeretet az ösztönzője: „Aki
nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet” (1Jn 4,8).[151] Az intelligencia a teológiának
éleslátást ad, de a szív saját bölcsességgel rendelkezik, mely
megtisztítja az intelligenciát. Ami minden keresztényre igaz – vagyis
hogy a „meghívás által szentek” (1Kor 1,2) –, annak különös
rezonanciája van a teológusok felé. Másrészt a teológiai munka helyes
végzése, hogy a hitnek tudományos értelmezést adjon, lehetővé teszi a
lelki tapasztalat hitelességének igazolását.[152]
Avilai Szent Teréz ezért akarta, hogy szerzetesnői a teológusok
tanácsát kérjék: „Minél jobban segít benneteket az Úr az imádságban,
annál jobban szükséges, hogy tevékenységeitek és imádságaitok biztos
alapon nyugodjanak”.[153] Végső soron,
a teológusok segítségével, a Tanítóhivatal feladata, hogy eldöntse,
valamely spirituális állítás hitelesen keresztény-e.
93. A teológia tárgya az élő Isten, a teológus életét pedig
szükségszerűen jellemeznie kell annak a folytonos törekvésnek, hogy
megismerje az élő Istent. A teológus nem vonhatja ki az életét abból a
törekvésből, hogy a teljes valóságot Istennel kapcsolatban megértse. Az
igazságnak való engedelmesség megtisztítja a lelket (vö. 1Pt 1,22) és
„a felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető,
méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem
részrehajló, nem képmutató” (Jak 3,17). Ebből az következik, hogy a
teológiai kutatásnak meg kell tisztítania a teológus értelmét és szívét.[154] A teológiai munkának ez a sajátos
jellemzője egyáltalán nem tesz erőszakot a teológia tudományos
jellegén; ellenkezőleg: mélységes egyetértésben van vele. A teológiát
így megkülönböztető spiritualitás jellemzi. A teológus
spiritualitásának szerves része az igazság szeretete, a szív és az
értelem megtérésére való készség, szentségre való törekvés és
elköteleződés az egyházi küldetés és közösség felé.[155]
94. A teológusok sajátos hivatást kaptak Krisztus testének
szolgálatára. Meghívva és megajándékozva, különleges kapcsolatban
vannak a testtel és annak minden tagjával. „A Szentlélek közösségében”
élve (2Kor 13,13), minden testvérükkel és nővérükkel együtt törekedniük
kell arra, hogy életüket az Eucharisztia misztériumára alakítsák,
„melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik”.[156] Valóban, minthogy arra kaptak hivatást, hogy a
hit titkait magyarázzák, különleges kapcsolatban kell lenniük az
Eucharisztiával, amelyben benne van „az Egyház minden lelki java,
tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk”, akinek teste a
Szentlélek által élővé és éltetővé tesz.[157]
Amint az Eucharisztia az Egyház életének „forrása és csúcsa”,[158] valamint az „egész evangelizációé”,[159] úgy az egész teológiának is
forrása és csúcsa. Ebben az értelemben a teológiát lényegileg és
mélységesen „misztikusnak” lehet felfogni.
95. Isten igazsága tehát nem egyszerűen olyasvalami, amit
szisztematikus reflexióban lehet előadni és deduktív érveléssel
igazolni; élő igazság, amit a Krisztusból való részesedésnek
köszönhetően lehet megtapasztalni, „aki Istentől bölcsességünkké,
megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor
1,30). Mivel bölcsesség, a teológia képes integrálni mind a
tanulmányozott, mind a tapasztalt hitet, és Isten igazságának
szolgálatában túllépni annak határait, ami szigorúan lehetséges
intellektuális szempontból. A teológiának ez a bölcsességként való
értelmezése elősegítheti két probléma megoldását, melyek ma a
teológiában jelentkeznek: először lehetőséget nyújt a hívők és a
teológiai reflexió közötti szakadék áthidalására; másodszor lehetőséget
nyújt Isten igazsága megértésének bővítésére, hogy így könnyebbé váljon
az Egyház küldetése az eltérő bölcsességi hagyománnyal rendelkező
nem-keresztény kultúrákban.
96. A teológiát sajátságosan jellemző misztérium-érzék a teológiai
ismeret határainak készséges elfogadására vezet, ellentétben minden
racionalista, az Isten Misztériumának kimerítésére irányuló igénnyel. A
IV. Lateráni Zsinat tanítása alapvető fontosságú: „a Teremtő és a
teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megjelölni, hogy
egyúttal tudomásul ne vennénk a közöttük létező nagyobb különbözőséget”.[160] A hit által megvilágosított és a
Kinyilatkoztatás által vezérelt értelem mindig tisztában van
tevékenységének benső korlátaival. Ezért lehetséges az, hogy a
katolikus teológia „negatív” vagy „apofatikus” formát öltsön.
97. A negatív teológia azonban egyáltalán nem a teológia tagadása. A
katafatikus és az apofatikus teológiát nem szabad egymással
szembeállítani. Anélkül, hogy Isten Misztériumának értelmi
megközelítését kizárná, a via negativa egyszerűen megvilágítja
az ilyen megközelítés határait. A via negativa minden hiteles
teológiai párbeszédnek alapvető dimenziója, de nem szabad elválasztani
a via affirmativa-tól és a via eminentiae-től sem.[161] Az emberi szellem, a
következményektől az Okhoz, a teremtettől a Teremtőhöz emelkedve,
először állítani a teremtményekben felfedezett hiteles
tökéletességeknek Istenben való jelenlétét (via affirmativa),
majd tagadja, hogy ezek a tökéletességek Istenben tökéletlen formában
lennének meg, ahogy azok a teremtményekben vannak (via negativa);
végül állítja, hogy ezek Istenben olyan sajátosan isteni módon vannak
meg, amely megszökik az emberi megértés elől (via eminentiae).[162] A teológia jogosan törekszik arra,
hogy Isten Misztériumáról hitelesen beszéljen, de ugyanakkor tudja,
hogy tudása, bármennyire is igaz, inadekvát Isten valóságához, akit
soha nem lehet „megérteni”. Amint Szent Ágoston mondta: „Ha megérted,
akkor nem Isten”.[163]
98. Fontos tudatosítani az ürességnek és az Isten hiányának azt az
érzését, amit ma sok ember tapasztal, és ami a modern kultúra oly nagy
részét átitatja. Az elsődleges valóság azonban a keresztény teológiában
az Isten kinyilatkoztatása. Kötelező hivatkozási pontja Jézus Krisztus
élete, halála és feltámadása. Ezekben az eseményekben Isten véglegesen
szólt megtestesült Igéjén keresztül. Az affirmatív teológia a
teremtésben és a történelemben jelen lévő Ige engedelmes
meghallgatásának következményeként lehetséges. Isten Misztériuma – ami
Jézus Krisztusban a Szentlélek erejéből lett kinyilatkoztatva – az extaszisz
misztériuma, a szereteté, közösségé és a három isteni személy kölcsönös
egymás-átjárásáé; a kenószisz misztériuma, amivel Jézus a
megtestesülésében lemondott isteni formájáról, hogy szolgai alakot
vegyen fel (vö. Fil 2,5-11); és a theószisz misztériuma, ahol
az emberek arra kaptak hivatást, hogy részt vegyenek Isten életében, és
hogy az „isteni természetben részesüljenek” (2Pt 1,4) Krisztus által a
Lélekben. Amikor a teológia negatív útról és szavak nélküliségről
beszél, a Szentháromságos Misztérium előtti tiszteletteljes félelem
érzésére hivatkozik, mely misztériumban az üdvösség van. Bár nem
lehetséges teljesen leírni, a szeretet révén a hívők már részesednek a
Misztériumban: „Akit, noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem
látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a
megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját:
lelketek üdvösségét” (1Pt 1,8-9).
99. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy keresnie kell Isten
bölcsességét, és örvendeznie kell benne, ami a világ számára oktalanság
(vö. 1Kor 1,18-25; 1Kor 2,6-16). A katolikus teológiának a Biblia nagy
bölcsességi hagyományában kell gyökereznie; bele kell kapcsolódnia a
keleti és nyugati kereszténység bölcsességi hagyományaiba, valamint
keresnie kell a hídépítést minden bölcsességi hagyomány irányában.
Mivel az igazi bölcsesség keresésére törekszik az Isten Misztériumának
tanulmányozásában, a teológia elismeri Isten tökéletes elsőbbségét; nem
arra törekszik, hogy Istent birtokolja, hanem arra, hogy Isten
birtokolja őt. Ezért figyelnie kell arra, amit a Lélek mond az
Egyházaknak a „szentek tudománya” által. A teológia magába foglalja az
életszentségre, valamint az Isten Misztériuma transzcendenciájának
egyre mélyebb tudatosítására való törekvést.
Összegzés
100. Mivel a teológia az Egyháznak és a társadalomnak nyújtott
szolgálat, a teológusok által írt jelen szöveg is arra törekszik, hogy
szolgálatára legyen a többi teológus társunknak és azoknak is, akikkel
katolikus teológusok párbeszédet folytatnak. Tisztelettel írva
mindazoknak, akik előbbre viszik a teológiai kutatást, valamint a
teológusi hivatás örömének és kiváltságának mélységes érzésével, arra
törekszik, hogy megmutassa a katolikus teológiát jellemző
perspektívákat és alapelveket, és hogy bemutassa azokat a
kritériumokat, melyek fényében ez a teológia fölismerhető.
Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a katolikus teológia Istennek
Krisztusban kinyilatkoztatott Misztériumát tanulmányozza, és azoknak a
hit-tapasztalatát vázolja, akik az Egyházzal közösségben vannak s az
isten életben részesednek a Szentlélek kegyelméből, aki az Egyházat
elvezeti az igazságra (Jn 16,13). Elmélkedik annak a szeretetnek a
végtelenségén, amely által az Atya a világnak ajándékozta a Fiát (vö.
Jn 3,16) és azon a dicsőségen, kegyelemen és igazságon, amely őbenne
lett kinyilatkoztatva a mi üdvösségünkért (vö. Jn 1,14), hangsúlyozza
az inkább az Istenbe, mint a teremtett dolgokba vetett remény
fontosságát, azt a reményt, melyet törekszik megmagyarázni (vö. 1Pt
3,15). Minden tevékenységében – megfogadva Pál apostol buzdítását a
„mindenkori hálaadásra” (Kol 3,15; 1Tesz 5,18), még a csapásokban is
(vö. Róm 8,31-39) – alapvetően doxológikus, dicsőítés és hálaadás
jellemzi. Mivel Istennek a mi üdvösségünkért végbevitt művét és
műveinek összehasonlíthatatlan természetét tanulmányozza, a dicsőség és
a dicséret a leginkább hozzá illő módszer, amint Szent Pál nemcsak
szavaival, hanem példájával is tanította: „Annak pedig, aki bennünk
működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy
megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden
nemzedéken át, örökkön-örökké! Ámen” (Ef 3,20-21).
Jegyzetek:
[1] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et
Spes, 3.
[2] A két utóbbi fogalomhoz lásd fentebb a
92-94. és következőleg a 10., 25-32. pontokat.
[3] H. de Lubac, Cattolicismo. Aspetti
sociali del dogma, Milano, Jaca Book, 1992.
[4] Lásd L’interpretazione dei dogmi,
in Civ. Catt. 1990 II 144-173.
[5] A „katolikus” itt arra az Egyházra
vonatkozik, mely a Krisztus által alapított és Péter gondoskodására
bízott egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházban áll fenn
(vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium, 8., Unitatis
Redintegratio, 4., Dignitatis humanae, 1.). A „teológia”
szó az egész szövegben úgy vonatkozik a teológiára, ahogy azt a
katolikus Egyház értelmezi.
[6] II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum,
2.
[7] XVI. Benedek pápa Verbum Domini
szinodus utáni apostoli buzdítás (2010), 6. vö. Dei Verbum, 2.,
6.
[8] Verbum Domini, 3.
[9] Ahol külön nincs jelölve, minden
szentírási idézetet a következőből veszünk: Biblia. Ószövetségi és
újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Budapest, 2005.
[10] Dei Verbum, 1. Vö. Szent
Ágoston, De catechizandis rudibus 4,8 (Corpus Christianorum
Series Latina [CCSL] 46,129).
[11] Verbum Domini, 7; vö. A
Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), 108.
[12] Vö. Dei Verbum, 7., 11.,
16.
[13] Dei Verbum, 21.
[14] Szent Ágoston, „Deus […] per
hominem more hominum loquitur; quia et sic loquendo nos quaerit” (De
civitate Dei XVII,6,2; [CCSL] 48,567); vö. Dei Verbum, 12.
[15] Dei Verbum, 11.
[16] Dei Verbum, 8.
[17] Verbum Domini, 18.
[18] Dei Verbum, 2.
[19] Vö. Dei Verbum, 5., az I.
Vatikáni Zsinatra való hivatkozással: Dei Filius, 3. fej. (DH
3008).
[20] Vö. Dei Verbum, 3.,
valamint az I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius, 2. fej. (DH 3004).
[21] Vö. még: 1Jn 4,1-6; 2Jn 7; Gal
1,6-9; 1Tim 4,1.
[22] KEK, 2089.
[23] Szent Ágoston, In Joannis
Evang., XXIX,6 [CCSL 36,287]; továbbá: Sermo 43,7 [CCSL
41,511].
[24] Szent Ágoston, Levél 120.
(Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum [CSEL 34,2,704]): „Porro
autem qui vera ratione iam quod tantummodo credebat intelligit,
profecto praepondendus est ei qui cupit adhuc intelligere quod credit;
si autem non cupit et ea quae intelligenda sunt credenda tantummodo
existimat, cui rei fides prosit ignorat”.
[25] Vö. Szent Ágoston, De Trinitate
XIV,1 [CCSL 50,424]: „Huic scientiae tribuens… illud tantummodo quo
fides saluberrima, quae ad veram beatitudinem ducit, gignitur,
nutritur, defenditur, roboratur”.
[26] II. János Pál, Fides et Ratio enciklika
(1998), kezdő szavak.
[27] Szent Anzelm, Proslogion, Proemium
(in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia, ed. F.
S. Schmitt, t. 1, p. 94). A hit, remény és szeretet között fennálló
szoros kapcsolat értelmében (lásd föntebb, a 11. pontban) le lehet
szögezni, hogy a teológia spes quaerens intellectum (vö. 1Pt
3,15) és caritas quaerens intellectum is. Ezt az utóbbi
szempontot a keresztény Kelet különösen is kiemeli: ugyanis a teológia
Krisztus misztériumát magyarázza, ami Isten szeretetének a
Kinyilatkozatása (vö. Jn. 3,16), az Isten szeretetének szavakban való
kifejezése.
[28] Vö. különösen Melchior Cano, De
locis theologicis, ed. J. Belda Plans (Madrid, 2006). Cano tíz loci-t
sorol fel: Szentírás, Krisztus és az apostolok hagyománya,
Katolikus Egyház, Zsinatok, Római Egyház, régi szentek, skolasztikus
teológusok, természetes ész, filozófusok, emberi történelem.
[29] Dei Verbum, 24.
[30] Verbum Domini, 35; vö. 31.
[31] Vö. Tridenti Zsinat, Decretum
de libris sacris et de traditionibus recipiendis (DH 1501-1505).
[32] Pontificia Commissione Biblica, L’Interpretazione
della Bibbia nella Chiesa (1993), III, C, 1; vö. Verbum Domini,
33.
[33] Dei Verbum, 12.
[34] Vö. Dei Verbum, 12.
[35] Vö. Pontificia Commissione Biblica,
L’Interpretazione della Bibbia nella Chiesa, I, B-E.
[36] Verbum Domini, 34.
[37] „Mivel pedig a Szentírást ugyanazon
Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek
sugalmazására készült, a szent szövegek helyes értelmezésénél
ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és
egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit
analógiáját” (Dei Verbum, 12).
[38] Vö. Verbum Domini, 39.
[39] Vö. Pontificia Commissione Biblica,
L’Interpretazione della Bibbia nella Chiesa (1993), II, B;
valamint KEK, 115-118. A középkori teológia a Szentírás négy
értelméről beszél: Littera gesta docet, quid credas allegoria,
moralis quid agas, quo tendas anagogia.
[40] Verbum Domini, 34.
[41] A Szentírásnak a teológiában való
központi helyéről vö. Szent Bonaventura, Breviloquium,
Prológus.
[42] II. Vatikáni Zsdinat, Optatam
Totius, 16. Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, Ia,
q. 36, a. 2, ad 1: „De Deo dicere non debemus quod in sacra Scriptura
non invenitur vel per verba, vel per sensum”.
[43] Verbum Domini, 37.
[44] Verbum Domini, 46.
[45] Dei Verbum, 21.
[46] Vö. Dei Verbum, 22.
[47] Dei Verbum, 8.
[48] Dei Verbum, 7.
[49] Dei Verbum, 8.
[50] Dei Verbum, 8.
[51] Optatam Totius, 16.
[52] Alexandriai Szent Cirill bemutatott
az Efezusi Zsinat patrisztikus szövegeiből egy gyűjteményt; vö. Mansi
IV,1183-1195; E. Schwartz (ed.), Acta Conciliorum Oecumenicorum
I,1.1, pp. 31-44.
[53] Vö. Szent Ágoston, Contra duas
epistulas pelagianorum, 4,8,20 [CSEL 60,542-543]; 4,12,32 [CSEL
60,568-569]; Contra Iulianum, 1,7,34 [PL 44,665]; 2,10,37 [PL
44,700-702]. Továbbá Lerini Szent Vince, Commonitorium 28,6
[CCSL 64,187): „Sed eorum dumtaxat patrum sententiae conferendae sunt,
qui in fide et communione catholica sancte sapienter constanter
viventes docentes et permanentes, vel mori in Christo fideliter vel
occidi pro Christo feliciter meruerunt”.
[54] Vö. DH 301,1510.
[55] DH 1507,3007.
[56] II. Vatikáni Zsinat, Lument
Gentium, 25.
[57] Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’Interpretazione
dei Dogmi (1990), B, III, 3; vö. L’unità della fede e il
pluralismo teologico (1972), 6-8, 10-12.
[58] Vö. XXIII. János, „Allocutio in
Concilii Vaticani inauguratione”, in AAS 84 (1962) 792; II.
Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, 62. Az egész kérdés részletes
tárgyalásához lásd: L’interpretazione dei dogmi.
[59] Dei Verbum, 10.
[60] Dei Verbum, 9.
[61] Dei Verbum, 24.
[62] J. A. Möhler, L’unità nella
Chiesa. Il principio del cattolicesimo nello spirito dei Padri della
Chiesa dei primi tre secoli, Roma, Città Nuova, 1969.
[63] Verbum Domini, 7.
[64] Dei Verbum, 8.
[65] Dei Verbum, 9.
[66] Vö. Dei Verbum, 8; Lumen
Gentium, 13., 14; Unitatis Redintegratio, 15., 17; Ad
Gentes, 22.
[67] Vö. Y. Congar, Tradition et
traditions: I. Essai historique; II. Essai théologique,
Paris, 1960; 1963.
[68] Quarta Conferenza mondiale di
Fede e Costituzione (Montreal, 1963), „Scrittura, Tradizione e
Tradizioni”, 48., p. 52 (in P. C. Rodger – L. Vischer [eds], New York,
1964). Szoros értelemben – amint ez a dokumentum is teszi – különbséget
lehet tenni a Hagyomány (nagy „H” betűvel írva) és a hagyományok (kis
„h” betűvel írva) között: A Hagyomány „maga az Evangélium, nemzedékről
nemzedékre átadva az Egyházban és az Egyház által”, „maga az Egyház
életében jelen lévő Krisztus”; a hagyomány „az átadás folyamata” (39.,
p. 50).
[69] Vö. Unitatis Redintegratio,
6.
[70] Lumen Gentium, 12.
[71] Dei Verbum, 8.
[72] Lumen Gentium, 35.
[73] Lumen Gentium, 12.
[74] Vö. Lumen Gentium, 2.
fejezet.
[75] Vö. Lumen Gentium, 3.
fejezet.
[76] Vö. Dei Verbum, 8; Szent
Iréneusz, Adv. Haer., IV,26,2.
[77] Vö. Lumen Gentium, 21.,
24-25.
[78] Dei Verbum, 10; lásd
föntebb, 30.
[79] Szent Ágoston, Sermo 340,
A [PL 38,1483].
[80] Az egyházi és teológusi hivatásról
szóló Donum Veritatis instrukció (1990) Isten által a népének
adományozott igazságról beszél (2-5. pont), és „a teológus hivatását”
Isten népének közvetlen szolgálatában jelöli meg, hogy ez eljuthasson a
hitben kapott adományok megértésére (6-7. pont).
[81] Dei Verbum, 10.
[82] A Nemzetközi Teológiai Bizottság
foglalkozott ezzel a kérdéssel a dokumentumában: Magistero e
teologia (1975), s ugyanezt tette a Hittani Kongregáció is a
dokumentumában: Donum Veritatis.
[83] Dei Verbum, 10.
[84] Vö. Magistero e teologia,
Tesi 2. Ma már – természetesen – a püspökök és teológusok nem két,
teljesen különböző csoportot alkotnak, mint a múltban.
[85] Vö. Donum Veritatis, 21.
[86] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen
Gentium, 21-25, Christus Dominus, 12, Dei Verbum,
10.
[87] Aquinói Szent Tamás különbséget
tett a magisterium cathedrae pastoralis és a magisterium
cathedrae magistralis között, az elsőt a püspökökre, a másodikat a
teológusokra vonatkoztatva. Ma a Tanítóhivatal vagy az egyházi
Tanítóhivatal alatt a kettő közül az elsőt értik, és ebben az
értelemben használjuk a jelen szövegben is. Bár a teológusoknak
ténylegesen van tanítói tevékenysége, amit az Egyház formálisan is
elismerhet, mégsem szabad összekeverni vagy szembehelyezni a
püspökökéivel; vö. Aquinói Szent Tamás, Contra Impugnantes, c.
2; Quaest. Quodlibet., III, q. 4, a. 9, ad 3; In IV Sent.,
d. 19, q. 2, a. 3, q. 3, ad 4; továbbá: Donum Veritatis,
lábjegyzet a 27. oldalon.
[88] Vö. Donum Veritatis, 34.
[89] Vö. Donum Veritatis, 13-20.
[90] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság,
L’interpretazione dei dogmi, B, II, 3. Azok a teológiai
javaslatok, melyek különböző szinteken szembemennek a Tanítóhivatal
tanításával, megfelelően differenciált negatív értékelés vagy cenzúra
tárgyává lesznek, a felelősek pedig a lehetséges szankciók elé néznek;
vö. II. János Pál, Ad tuendam fidem apostoli levél, motu
proprio (1998).
[91] Vö. Magistero e teologia,
Tesi 8.
[92] Vö. Donum Veritatis, 21-41.
[93] J. H. Newman, „Preface to the Third
Edition”, in H. D. Wiedner (ed.), The Via Media of the Anglican
Church, Oxford, Clarendon Press, 1990, 27.
[94] A harmadik kiadás előszava (29-30.
old.). „Nem minden ismeret alkalmas minden értelem számára; egy állítás
lehet igaz, és mindazonáltal, egy bizonyos időben és helyen lehet
»vakmerő, sértő a jámbor fülek számára, sőt botrányos is«, ha nem éppen
»eretnek« vagy »téves «” (34. old.).
[95] Magistero e teologia, Tesi
9. A Nemzetközi Teológiai Bizottság továbbá a vitás helyzetek helyes
megoldására is ajánlott vezérelveket (vö. Tesi 11-12.).
[96] Vö. Magistero e teologia,
Tesi 8.
[97] Magistero e teologia, Tesi
8.
[98] Lásd a 83. pontot.
[99] Vö. Lumen Gentium, 22., 25.
[100] Vö. Donum Veritatis, 11.
[101] Lásd például Szent Ágoston, Epist.
82,5,36 [CCSL 31A,122), ahol arra buzdítja Jeromost, a barátság
szabadságában és a testvéri szeretetben, hogy legyen őszinte a
kölcsönös kiigazításban; továbbá De Trinitate, I,3,5 [CCSL
50,33], ahol megállapítja, hogy bő gyümölcsöt hozna, ha azok, akik
nincsenek egyetértésben vele, cáfolni tudnák az ő állításait, megtartva
a magukét igazsággal és szeretettel.
[102] Vö. Nemzetközi Teológiai
Bizottság, L’interpretazione dei dogmi, C,III,6.
[103] Vö. II. János Pál, Ut Unum
Sint enciklika, 28.
[104] Gaudium et Spes, 11.
[105] Vö. Gaudium et Spes, 11.
[106] Gaudium et Spes, 4.
[107] Gaudium et Spes, 44.
[108] Vö. Gaudium et Spes, 44.
[109] Gaudium et Spes, 44.
[110] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum
Concilium, 43; Unitatis Redintegratio, 4; Dignitatis
Humanae 15; Apostolicam Actuositatem 14; Presbyterorum
Ordinis 9.
[111] II. Vatikáni Zsinat, Ad
Gentes, 11.
[112] II. Vatikáni Zsinat, Nostra
Aetate, 2.
[113] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa
theologiae, IIa-IIae, q. 2, a. 10.
[114] Vö. Szent Anzelm, Proslogion,
1. fej. (in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia,
ed. F. S. Schmitt, t. 1, p. 100): Desidero aliquatenus intelligere
veritatem tuam, quam credit et amat cor meum; továbbá Szent
Ágoston, De Trinitate, XV,28,51 [CCSL 50A,534].
[115] Szent Anzelm, Proslogion,
1. fej. (in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia,
ed. F. S. Schmitt, t. 1, p. 100): Non tento, Domine, penetrare
altitudinem tuam […]. Neque enim quaero intelligere ut credam, sed
credo ut intelligam. Nam et hoc credo: quia „nisi credidero, non
intelligam”.
[116] Vö. Órigenész, Contra Celsum,
Prológus, 4 (ed. M. Boret), [Sources chrétiennes, vol. 132, pp.
72-73)]; Szent Ágoston, De civitate Dei, I [CCSL 47].
[117] Vö. Fides et Ratio, 73.
[118] Vö. Fides et Ratio, 77.
[119] Vö. I. Vatikáni Zsinat, Dei
Filius (DH 3017); továbbá Aquinói Szent Tamás, Summa contra
gentiles, I, c. 7.
[120] I. Vatikáni Zsinat, Dei
Filius (DH 3019).
[121] Vö. Szent Jusztinosz, Dialogus
cum Tryphone, 8,4 (Iustini philosophi et martyris opera quae
feruntur omnia, ed. C. T. Otto (Corpus apologetarum
christianorum saeculi secundi, 2, Iéna, 1877, pp. 32-33);
Tatianosz, Oratio ad Graecos, 31 (Corpus apologetarum
christianorum saeculi secundi, 6, Iéna, 1851, p. 118); továbbá II.
János Pál pápa magyarázza: Fides et Ratio, 38.
[122] Vö. Szent Ágoston, De
civitate Dei, VI,5-12 [CCSL 47,70-184].
[123] A „radikális ariánusok”
teológiai racionalizmusára válaszolva, a kappadókiai atyák és a görög
teológiai hagyomány azt hangsúlyozták, hogy az isteni lényeget
önmagában lehetetlen megismerni itt a földön, sem természet, sem
kegyelem révén, még a dicsőség állapotában sem. A latin teológia, abban
a meggyőződésében, hogy az emberi boldogság csak Isten szemlélésében
áll fenn „ahogyan ő van” (1Jn 3,2), inkább különbséget tesz az isteni
lényeg megismerése között: amint a boldogoknak lett megígérve, illetve
Isten lényegének teljes megismerése, mely csak magának Istennek a
tulajdona. XII. Benedek a Benedictus Dei (1336) konstitúcióban
definiálta, hogy a boldogok színről színre látják Istennek magát a
lényegét (DH 1000).
[124] Vö. Aquinói Szent Tamás, In
Boethium De Trinitate, prologo (ed. Leonine, t. 50, p. 76):
„Modus autem de Trinitate tractandi duplex est, ut dicit Augustinus in
I de Trinitate, scilicet per auctoritates et per rationes. Quem
utrumque modum Augustinus complexus est, ut ipsemet dicit; quidam vero
sanctorum patrum, ut Ambrosius et Hilarius, alterum tantum modum
prosecuti sunt, scilicet per auctoritates; Boethius vero elegit
prosequi per alium modum, scilicet per rationes, praesupponens hoc quod
ab aliis per auctoritates fuerat prosecutum”.
[125] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa
theologiae, IIa-IIae, q. 1, a. 7.
[126] Aquinói Szent Tamás, Summa
theologiae, Ia, q. 1, a. 3, ad 2.
[127] Vö. Kempis Tamás, Imitatio
Iesu Christi, I,3.
[128] Fides et Ratio, 66.
[129] Vö. Fides et Ratio, 73.
[130] Vö. I. Vatikáni Zsinat, Dei
Filius (DH 3008-3009, 3031-3033).
[131] Szent Ágoston, „De divinitate
ratio sive sermo” (De civitate Dei VIII,1;
[CCSL 47,216-217]).
[132] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa
theologiae, Ia, q.1, a.7: „Omnia autem pertractantur in sacra
doctrina sub ratione Dei, vel quia sunt ipse Deus, vel quia habent
ordinem ad Deum, ut ad principium et finem. Unde sequitur quod Deus
vere sit subiectum huius scientiaa”.
[133] II. Vatikáni Zsinat, Optatam
Totius, 16.
[134] Vö. Nemzetközi Teológiai
Bizottság, Fede e inculturazione (1989).
[135] Vö. Nemzetközi Teológiai
Bizottság, L’unità della fede e il pluralismo teologico (1972).
[136] Vö. Nemzetközi Teológiai
Bizottság, L’interpretazione dei dogmi (1990).
[137] Lásd föntebb 2. fejezet, 2.
alfejezet: „Hűség az apostoli Hagyományhoz”.
[138] Vö. Optatam Totius, 16.
[139] Vö. L’interpretazione della
Bibbia nella Chiesa. Ez a dokumentum értékes paradigmát jelent,
mivel a különböző korszerű exegetikai módszerek képességeire és
határaira reflektál a Kinyilatkoztatás teológiájának látókörén belül,
magára a Szentírásra alapozva és a II. Vatikáni Zsinat tanításával
összhangban.
[140] Vö. Summa theologiae,
Ia, q. 1, a. 5, ad 2, ahol Szent Tamás ezt mondja a teológiáról: „Haec
scientia accipere potest aliquid a philosophicis disciplinis, non quod
ex necessitate eis indigeat, sed ad maiorem manifestationem eorum quae
in hac scientia traduntur. Non enim accipit sua principia ab aliis
scientiis, sed immediate a Deo per revelationem. Et ideo non accipit ab
aliis scientiis tamquam a superioribus, sed utitur eis tamquam
inferioribus et ancillis”.
[141] Például II. János Pál a Veritatis
splendor (1993) enciklikájában arra buzdította az
erkölcsteológusokat, hogy gyakorolják a megkülönböztetést a viselkedési
tudományokban (különösképpen 33., 111., 112.).
[142] Az első Atyák aláhúzták, hogy az
eretnekségek, különösképpen a gnószticizmus különböző formái, gyakran
bizonyos filozófiai elméletek nem elegendően kritikus átvételéből
származtak. Lásd például Tertullianus, De praescriptione
haereticorum 7,3 [Sources chrétiennes 46, p. 96]: „Ipsae
denique haereses a philosophia subornantur”.
[143] Vö. II. János Pál, Beszéd
a Pápai Tudományos Akadémia Plenáris Ülésének résztvevőihez, 1996.
október 22.; lásd továbbá Fides et Ratio, 69.
[144] XVI. Benedek pápa kórosnak látja
az értelemben, amikor az elszakad a végső igazságtól és az Istent
illető végső kérdésektől. Ennek a káros ön-korlátozásnak a
következtében az értelem emberi érdekeknek veti alá magát és
„eszközszerű értelemre” korlátozódik. Így út nyílik a relativizmus
előtt. Eme veszélyek láttán Benedek pápa többszörösen hangsúlyozza,
hogy a hit „tisztító erő az értelem számára”: „Isten távlatából
szabadítja meg vakságától, és segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen.
Lehetővé teszi az ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait
jobban lássa” (Deus caritas est [2005] enciklika, 28.).
[145] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa
theologiae, Ia, q. 1, a. 6.
[146] Vö. Aquinói Szent Tamás, De
Trinitate, XII,14,21-15, 25 [CCSL 50,374-380].
[147] Vö. Aquinói Szent Tamás,
Summa theologiae, Ia, q. 1, a. 6.
[148] Vö. Aquinói Szent Tamás,
Summa theologiae, Ia, q. 1 , a. 6, ad 3.
[149] I. Vatikáni Zsinat, Dei
Filius, 4. fej. (DH 3016).
[150] Vö. Pszeudo Areopagita Dénes, De
divinis nominibus, cap. 2, 9 (in Corpus Dionysiacum, I.
Pseudo-Dionysius Areopagita, De divinis nominibus, Herausgegeben von
Beate Regina Suchla, [„Patristische Texte und Studien, 33”, p. 134]).
[151] Vö. Hitvalló Szent Maximosz, Négyszáz
szöveg a szeretetről, 2,26 (G. E. H. Palmer, Philip Sherrard,
Kallistos Ware, trans. & ed., The Philokalia, vol. 2,
London/Boston, 1981, p. 69): „A teológia kegyelmére… csak az lesz
méltóvá, aki a szeretet szárnyain minden említett dolgon túljutott, és
most Istenben van, úgyhogy a Lélek által – már amennyire az emberi elme
számára lehetséges – valóban az Ő tulajdonságait fürkészi”; lásd
továbbá Szentviktori Richárd, De praeparatione animi ad
contemplationem 13 [PL 196,10A]: Ubi amor, ibi oculus; Tractatus
de gradibus charitatis 3,23 (G. Dumeige (ed.), Textes
philosophiques du Moyen Age, 3, Paris, 1955, p. 71): „Amor
oculus est, et amare videre est”. (Richárd ezt a mondatot Szent
Ágostonnak tulajdonítja.)
[152] Ami a magán-kinyilatkoztatásokat
illeti – melyek mindig egyházi megítélés alá esnek és amelyek, még
amikor hitelesek is –, értékükben „lényegesen különböznek az egyetlen
nyilvános kinyilatkoztatástól”, lásd Verbum Domini, 14.
[153] Avilai Szent Teréz, A
tökéletesség útja, 5. fej.
[154] Vö. Nemzetközi Teológiai
Bizottság, L’interpretazione dei dogmi, B, III, 4: „A dogmák
teológiai értelmezése nem pusztán intellektuális folyamat. Mélyebb
szinten az Igazság Lelke által vezérelt spirituális tevékenység, és
csak akkor lehetséges, ha megelőzi a „szív szemeinek” megtisztítása”.
[155] Vö. XVI. Benedek, Caritas in
veritate enciklika [2009], 1.
[156] Lumen Gentium, 26; vö.
II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia enciklika [2003], 1.
[157] Presbyterorum Ordinis,
5.
[158] Lumen Gentium, 11; vö. Sacrosanctum
Concilium, 10.
[159] Presbyterorum Ordinis,
5.
[160] IV. Lateráni Zsinat (DH 806).
[161] Aquinói Szent Tamás, In IV
Sent., d. 35, q. 1, a. 1, ad 2: „Omnis negatio fundatur in aliqua
affirmatione”.
[162] Aquinoi Szent Tamás, Quaestiones
disputatae de potentia, q. 7, a. 5, ad 2, ahol Dionüsziosz
tanításának értelmezését adja.
[163] Szent Ágoston, „De Deo loquimur,
quid mirum si non comprehendis? Si enim comprehendis, non est Deus” (Sermo
117,3,5); [PL 38,663]; „Si quasi comprehendere potuisti, cogitatione
tua te decepisti” (Sermo 52,6,16); [PL 38,360].
|