|
Üzenet a béke 36. világnapjára II. János Pál pápa
2003. január 1.
Téma: Békét a földön: egy állandó kihívás
1. Csaknem 40 esztendő telt el 1963. április 11. óta, amikor XXIII.
János pápa nyilvánosságra hozta történelmi jelentőségű Pacem in
terris enciklikáját. Nagycsütörtök volt ez a nap. Igen
tisztelt elődöm, aki két hónappal később halt meg, és aki ebben az
enciklikájában a jóakaratú emberekhez fordult, az egész világnak
szóló békeüzenetét foglalta össze az első mondatban: „A békét a
földön, amelyet az összes ember a világon minden időben hőn
óhajtott, nem lehet másképp megteremteni és megszilárdítani, mint
csak az Istentől alapított rend szent megtartásával” (Pacem in
terris, Bevezetés 1.).
A békéről beszélni a szétszakadt világban
2. A világ, amelyhez XXIII. János fordult, a mélyreható
rendezetlenség állapotában volt. A XX. század a nagy fejlődések
várásával kezdődött. Ehelyett ennek az évszázadnak a történetét 60
éven át két világháború kitörése, embertelen totalitárius rendszerek
kiépítése, az emberi szenvedések elszaporodása, és a történelemben
ez idáig soha nem volt, legnagyobb egyházüldözés kirobbanása
jellemezte.
Csak két évvel a Pacem in terris enciklika megjelenése
előtt, 1961-ben épült a berlini fal, nem csak azért, hogy egy város
két részét elszakítsa egymástól és azokat egymással szembeállítsa,
hanem hogy elválassza a földi társadalom értelmezésének és
felépítésének kétféle modelljét. A fal mindkét oldalán a gyakran
ellentétes törvények befolyása és az erősödő gyanakvással és
bizalmatlansággal átitatott légkörben különböző tartalmakat nyert az
élet. Ez a fal mind világnézetként, mind konkrét élettervként
rosszul végződött az egész emberiség számára, behatolt az emberek
szívébe és értelmébe, ahol olyan szakadásokat eredményezett,
amelyeknek „úgy tűnt” örökre meg kell maradniuk.
Az enciklika születése előtt hat hónappal, amikor néhány nappal
korábban megkezdődött a II. Vatikáni Zsinat, a világ a Kubában
felállított rakéták által keletkezett válság miatt az atomháború
szélére került. A béke, az igazságosság és a szabadság világához
vezető út gátolva látszott. Sokan azt hitték, hogy az emberiség arra
van ítélve, hogy még hosszú ideig éljen a „hidegháború” veszélyes
légkörében és állandóan annak a lidércálomnak legyen kitéve, hogy
egy támadás vagy egy incidens egyik napról a másikra az emberiség
egész történetének legszörnyűbb háborúját válthatja ki. Az
atomfegyverek bevetése valóban olyan konfliktussá válhatott volna,
amely az egész emberiség jövőjét veszélyeztette volna.
3. XXIII. János pápa nem osztotta azok véleményét, akik a lehetetlen
tartományába sorolták a békét. Az enciklikával elérte, hogy a béke
alapvető értékének egészen igényes igazságával a fal és minden fal
mindkét oldalát elkezdte kopogtatni. Az enciklika az emberiség közös
családjába tartozókhoz kivétel nélkül szólt. Mindenkiben
meggyújtotta annak a hőn óhajtott vágynak a lángját, hogy az emberek
a föld minden részén biztonságban, igazságosságban és a jövőbe
vetett reménnyel éljenek.
XXIII. János pápa világos elmével ismerte fel az emberi értelem négy
világos követelményében a béke számára a döntő feltételeket, amelyek
a következők: igazság, igazságosság, szeretet
és szabadság (Vö.: Pacem in terris, IV.). Az igazság
„mondta” akkor lesz a béke alapja, ha mindenki a saját jogain kívül
a másikkal szembeni kötelességét is elismeri. Az igazságosság
akkor fogja a békét építeni, ha valóban mindenki elismeri a másik
ember jogait, és azon fáradozik, hogy teljesítse a többiek iránti
kötelességét. A szeretet akkor lesz a béke kovásza, ha az
emberek a másik ember szükségeit és igényeit is úgy ismerik el, mint
a saját magukét, és tulajdonukat „kezdve a lelki értékeknél”
megosztják másokkal. És végül a szabadság akkor táplálja a
békét és termi meg gyümölcsét, ha az eszközök megválasztásánál
mindenki az értelem elérését követi és bátran vállalja a
felelősséget saját tetteiért.
Tekintetét a hit fényére, valamint a jelen és a jövő felé forduló
értelemre irányítva boldog XXIII. János felismerte és rá is mutatott
azokra a mélyreható kezdeményezésekre, amelyek már
munkálkodtak a történelemben. Tudta, hogy a dolgok nem mindig
olyanok, mint amilyennek felszínesen szemlélve tűnnek. A háborúk és
háborús fenyegetések ellenére valami más is munkálkodik az emberiség
történelmében, valami, amit a pápa egy lelki forradalom biztató
kezdetének fogott fel.
Az emberi méltóság új szemlélete és elidegeníthetetlen joga
4. Az emberiség „írta a pápa” új fejezetet kezdett életútján. A
gyarmatosítás vége, az új, független államok keletkezése, a
munkavállalók jogainak jobb védelme, a nők új és üdvözlendő
jelenléte a közéletben egy olyan emberiség jeleinek tűnnek az ő
számára, amelyek azt mutatják, hogy az emberiség története egy új
korszakba lép, egy olyan korba, amelyet az a „meggyőződés
jellemez, hogy minden ember természeténél fogva méltóságában
egyenlő”. Ezt a méltóságot a világ sok részén még mindig
lábbal tiporják. Ezt a pápa jól tudta. És mégis meg volt győződve
arról, hogy a világ a némely tekintetben drámai helyzete ellenére is
bizonyos lelki értékekben egyre biztosabb lesz, és egyre
nagyobb nyitottságot mutat a béke oszlopainak „az igazságnak, az
igazságosságnak, a szeretetnek és a szabadságnak” belső tartalma
felé (Vö.: Pacem in terris, IV.). A fáradozás által, hogy
ezek az értékek a társadalmi életben mind nemzeti, mind nemzetközi
szinten megvalósuljanak, egyre inkább tudatossá válhat a férfiak és
nők Istennel, minden jó forrásával való kapcsolatuknak jelentősége,
aki az ember „mint egyes személy, és mint társas lény” életének
szilárd alapjává és legfőbb értékévé válna. Ennek a kiélezett
érzékenységnek „és erről meg volt győződve a pápa” mélyreható
következményei lennének a közéletben és a politikai életben
egyaránt.
Az emberi jogok nemzeti és nemzetközi szinten is kirajzolódó, egyre
növekvő elismerésére tekintettel a látnokban lakó erővel és annak
rendkívüli hatalmával XXIII. Jánosnak az volt a vágya, hogy
megváltoztassa a világot. Az, ami néhány évvel később Közép- és
Kelet-Európában történt, ennek volt egyedülálló megerősítése. A
békéhez vezető út „tanította enciklikájában a pápa” az alapvető
emberi jogok védelmén és előmozdításán keresztül vezet. Ezekkel a
jogokkal minden ember rendelkezik, mégpedig ezek nem egy bizonyos
társadalmi osztály vagy az állam jóindulata által biztosított jogok,
hanem a személy kiváltságai: „Bármilyen emberi közösségnél, amelyet
jól megszervezettnek és megfelelőnek akarunk, az első alapelv az,
hogy minden ember rendelkezik a személyiség tulajdonságával, azaz
értelemmel és szabad akarattal van természete felruházva, mégpedig
úgy, hogy oly jogokkal és kötelességekkel bír, amelyeket maga a
természet szabályoz és egyszersmind abból is következnek. Ezek a
jogok és kötelességek általánosan érvényesek, sérthetetlenek és nem
kisajátíthatók” (Pacem in terris, II. 9.).
Nem csupán elvont gondolatokról van itt szó! Ezek olyan átfogó
gyakorlati következményeket magukba foglaló gondolatok voltak,
amelyeket a történelem nagyon gyorsan igazolt. Annak a
meggyőződésnek alapján, hogy minden emberi lény egyenlő méltóságú és
ennek következtében a társadalmi rendszernek ehhez a követelményhez
kell igazodnia, igen hamar létrejöttek azok az emberi jogi
mozgalmak, amelyek korunk történelmének egyik legnagyobb
hajtóerejeként konkrét politikai kifejezést nyertek. A szabadság
előmozdítása a békéért való közdelem nélkülözhetetlen elemévé vált.
Ezek a mozgalmak, amelyek gyakorlatilag mindenütt a világon
megjelentek, hozzájárultak a diktatórikus kormányzati formák
összeomlásához, kierőszakolták, hogy a nép részvételével
demokratikusabb formák váltsák fel a régieket. A gyakorlatban
bizonyították be, hogy a béke és az előrelépés csak az általános, az
emberek szívébe írt erkölcsi törvény betartása által valósulhat meg
(Vö.: II. János Pál pápának az ENSZ közgyűlésén elmondott beszéde
1995. október 5-én).
5. Mivel megelőzte a világpolitikai fejlődések következő fázisát,
még egy másik pontban is prófétainak bizonyult a Pacem in terris
tanítása. XXIII. János pápa egy olyan világ láttán, amely egyre
inkább kölcsönösen függővé és globálissá vált, javasolta a közjó
fogalmának az egész világra kiterjedő horizontra történő
újrafogalmazását. Hogy korrektek legyünk, mostantól az „egyetemes
közjó” kifejezést kellene használni (Vö. Pacem in terris,
IV.). Ennek a fejlődésnek az egyik következménye volt a nyilvánvaló
kihívás a nemzetközi szintű nyilvános fellépésre, amely valóban
rendelkezne azzal a képességgel, hogy egy ilyen egyetemes közjót
elősegítsen. Ezt a hatóságot „fűzte hozzá a pápa” nem az erőszak,
hanem csakis a nemzetek közötti konszenzus által szabad létrehozni.
Olyan szervezet kellene, amelynek fő célja „az emberi jogok
elismerése, tisztelete, védelme és a támogatása” (Vö. Pacem in
terris, IV.).
Ezért nem meglepő, hogy XXIII. János nagy reményekkel nézett az
1945. június 26-án megalapított Egyesült Nemzetek Szervezete elébe.
Hitelt érdemlő, szavahihető eszközt látott benne a világ békéjének
fenntartásához és megerősítéséhez. Éppen ezért nagyra értékelte az
1948. évi Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amelyet
„fontos lépésnek tekintett a világ közösségének jogi és politikai
rendezéséhez vezető úton.” (Vö. Pacem in terris, IV.). Ebben
a nyilatkozatban lefektették azokat az erkölcsi alapokat, amelyekre
egy világközösség felépítésének kellene támaszkodnia, egy olyan
közösségnek, amelyet a rendetlenség helyett a rend, az erőszak
helyett a párbeszéd jellemez. Ebben a távlatban tette a pápa
érthetővé, hogy az emberi jogok védelme az Egyesült Nemzetek
oldaláról elengedhetetlen feltétele a szervezet tárgyalási
képességének, amelyet a nemzetközi biztonság támogatásában és
védelmében tesz. XXIII. János pápa előretekintő látomása, azaz a
közjogilag rögzített, az emberi jogok, a szabadság és a béke
szolgálatában működő, nyilvános hatóság nem valósult meg még
teljesen. Az emberi jogok kötelezettsége minden alapvető
jogot érint, és nem tűr semmiféle önkényes választási döntést, amely
a diszkrimináció és az igazságtalanság formáit vonná maga után.
Egyidejűleg tanúi vagyunk annak, hogy egy aggasztó olló nyílik az új
„jogok”, amelyeket egyik oldalról a magas fokúan gépesített
társadalmakban követelnek és a másik oldalról azon alapvető emberi
jogok között, amelyek elsősorban a fejlődésben elmaradott
területeken még mindig nem elegendően érvényesülnek. Gondolok itt
például az élelmezéshez, az ivóvízhez, a hajlékhoz, az
önrendelkezéshez és a függetlenséghez való jogra. A béke
megkívánja, hogy ezt a távolságot lépésről lépésre csökkentsük, és
végül megszüntessük.
Íme még egy megjegyzés a szükségekről: A nemzetközi közösség,
amelynek 1948 óta van egy chartája az emberi személyi jogokról,
többnyire elmulasztotta, hogy megfelelő módon eleget tegyen az abból
fakadó kötelezettségeinek. Ténylegesen arról a kötelességről
van szó, amely azt a területet jelöli ki, ahol a jogokat
korlátozni kell, hogy ne támogassák az önkényt. Az egyetemes
emberi kötelességek erősebb tudata nagyon hasznos lenne a béke
ügye számára, mivel az a dolgok rendje közös elismerésének
erkölcsi alapját nyújtaná.
Új nemzetközi erkölcsi rend
6. Mindemellett igaz marad, hogy a sok nehézség és akadály ellenére
jelentős előrelépés történt az elmúlt 40 évben János pápa
víziójának megvalósulása irányába. A tény, hogy az államok
világszerte kötelességüknek érzik az emberi jogok tiszteletben
tartását, mutatja, hogy milyen erősek a morális meggyőzés és lelki
feddhetetlenség eszközei, amelyek meghatározó módon gyakoroltak
befolyást a gondolkodásmódra, és lehetővé tették az európai
kommunista rendszerek erőszakmentes leváltását 1989-ben. És bár a
szabadság szabadossággá hamisításának szándéka továbbra is fenyegeti
a demokráciákat és a szabad társadalmakat, teljesen bizonyos, hogy a
Pacem in terris enciklika óta eltelt 40 esztendő alatt
szabaddá vált a világ nagyobbik része, megerősödtek a nemzetek
közötti párbeszéd és együttműködés szervezetei, és eredményesen
sikerült megfékezni a globális nukleáris háború veszélyét, amely oly
nagyon nyomasztotta XXIII. János pápát.
Határozottan, de teljes alázattal szeretném kijelenteni, hogy az
Egyház több évszázados tanítása a békéről a „tranquillitas
ordinis”-ről, azaz a „rend nyugalmáról”, ahogyan Szent Ágoston
nevezte (De civitate Dei, 19 13), amely az elmúlt 40 év a Pacem
in terris enciklika által egy új szintre került, a mai
világban teljesen érvényesnek tekinthető a nemzetek vezetői és az
egyének számára egyaránt. Teljesen egyértelmű, hogy súlyos mértékű
rendetlenség van a világban. Ezzel a kérdéssel találjuk szemben
magunkat: Milyen rend lépjen a jelenlegi rendetlenség helyébe,
úgy hogy az emberek szabadon, igazságban és biztonságban élhessenek?
Mivel a világ a rendezetlenség közepette egyébként különböző módokon
alakul és szerveződik „gazdasági, kulturális és még politikai síkon
is” egy további ugyancsak sürgető kérdés merül fel: Milyen elvek
mentén bontakozik ki ennek a világrendnek az új formája?
Ezek a távolra mutató kérdések azt sugallják, hogy a rend problémája
a világ ügyeiben, amelybe bele tartozik a béke problémája is, nem
választható el az erkölcsi elvek ügyeitől. Más szavakkal úgy
mondhatjuk, hogy a béke kérdése nem választható el az emberi
méltóság és az emberi jogok kérdésétől. Ez a Pacem in
terris enciklika tanításának egyik maradandó igazsága, amelyre
most a 40. évforduló kapcsán különös hangsúllyal kell utalnunk.
Nemde most van itt az ideje, hogy mindenki együtt dolgozzon az
emberiség nagy családja új alkotmányos szervezetéért, amely
igazán lehetővé tenné a népek közötti harmónia és béke biztosítását
és ugyanakkor az együttes fejlődést? De kerüljük el a félreértést.
Ez nem azt jelenti, hogy egy globális szuper állam alkotmányát kell
megírni. Inkább azt jelenti, hogy folytatódjon és mélyüljön el az a
folyamat, amely már létezik, hogy teljesüljön a legáltalánosabb
igény a politikai illetékesség gyakorlásában való részvétel módjai
tekintetében még a nemzetközi politikában is, és az átláthatóság, a
kiszámíthatóság jelen legyen a közélet minden szintjén. Azzal a
jóságba vetett bizalommal, amellyel XXIII. János pápa a közélet és
közhatalom nemesebb víziójára hívta az egész világot, sőt merészen
új gondolkodásmódot hirdetett, meg kell keresnünk minden embert,
hogy a jelenlegi zavaros állapoton túl a nemzetközi rend olyan új
formáit találjuk meg, amelyek összeegyeztethetők az emberi
méltósággal.
A béke és igazság közti viszony
7. Ellenezzük azoknak a szemléletét, akik úgy tekintenek a
politikára, mint ami elkülönül az erkölcstől, és csupán az érdekek
elvének van alávetve így szól XXIII. János pápa a Pacem in
terris enciklikájában, melyben az emberi valóság igazabb képét
vázolja fel, megmutatván az utat mindnyájunknak, egy jobb jövő felé.
Mivel az emberi személy az erkölcsi választás képességével van
megteremtve, egyetlen emberi cselekedet sem vonhatja ki magát az
erkölcsi értékek alól. A politika emberi tevékenység, ezáltal
alá van vetve az erkölcsi megítélésnek. Ez egyenlőképpen igaz a
nemzetközi politikára is. A pápa azt írta: Ugyanannak a természeti
törvénynek kell érvényesülnie az államok közti viszonyokban is, mely
az emberi életet uralja (Vö. Pacem in terris, III.).
Azoknak, akik úgy gondolják, hogy a nemzetközi élet erkölcsi
kereteken kívül folyhat, el kell gondolkozniuk azon, hogy milyen
hatásai voltak ennek az elmúlt XX. században, amikoris a nemzeti és
nemzetközi életben egyesek igyekeztek túltenni magukat ezeken az
erkölcsi elveken. Az azóta történtek, amelyekre az enciklika
felhívta a figyelmet, határozott módon cáfolták azt az elképzelést
miszerint a nemzetközi politikában u. n. „szabad zóna” létezik, ahol
az erkölcsi törvényeknek semmi befolyásuk nem lehet.
Kétség kívül leginkább a drámai helyzetű Közel-Keleten és a
Szentföldön érezzük annak szükségét, hogy a kiélezett
helyzetben a politikai tekintélyt helyes módon használják fel. Napok
és évek multával a bosszú és erőszak végtelen láncolata azt
eredményezte, hogy mindeddig meghiúsult minden kísérlet arra, hogy
az igazi kérdésekre válaszoló, komoly párbeszéd alakuljon ki a felek
között. A helyzet bizonytalansága még drámaibbá vált a nemzetközi
közösségek érdekellentétei miatt. Addig, amíg a felelősséggel
rendelkezők nem hajlandók megkérdőjelezni a hatalom kezelésének
eddigi módját, és népük jólétét biztosítani, nehéz elképzelni a béke
felé való utunkat. A testvérgyilkos harc mindennap megrázkódtatja a
Szentföldet, szembeállítja azokat az erőket, akik a Közel-Kelet
jövőjét alakítják, rávilágít arra a sürgős igényre, hogy kellenek
olyan férfiak és nők, akik meg vannak győződve egy olyan politika
szükségességéről, amelynek alapja a személy jogainak és méltóságának
tisztelete. Az ilyen politika kétséget kizáróan mindannyiunknak
kedvezőbb, mint a tényleges konfliktus helyzetek fenntartása.
Ebből az igazságból kell kiindulni. Ez a politika minden
propagandánál felszabadítóbb, különösen akkor, amikor a propaganda
arra szolgál, hogy elrejtse a nem vállalható szándékot.
A tartós béke feltételei
8. A béke melletti elkötelezettség és az igazság tisztelete között
elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn. A becsületes információközlés,
a méltányos jogrendszerek, a polgárok számára biztonságérzetet
nyújtó, demokratikus módszerek alkalmazásában való nyíltság, a viták
békés eszközökkel történő rendezésére való készség, az igazi
konstruktív párbeszéd iránti elkötelezettség: mindezek alkotják
a tartós béke feltételeit. A nemzeti és nemzetközi politikai
csúcstalálkozók csak akkor szolgálják a békét, ha a közös döntéseket
minden fél tiszteletben tartja. Ellenkező esetben ezek a találkozók
elveszíthetik a bizalmat, és haszontalanná válnak, és azt
eredményezik, hogy az emberek egyre kevésbé hisznek a párbeszédben,
és mindinkább a konfliktusok erővel történő megoldásában bíznak. Az
államok és kormányok vezetőinek gondosan számolniuk kell a megkötött
megállapodások be nem tartásának negatív utóhatásaival.
Pacta sunt servanda, mondja az ősi szállóige. Ha a kötelezettségeket
mindig be kell tartani, akkor ez különösen igaz a szegényeknek
tett ígéretekre. Különösen kiábrándító számunkra, azon
ígéretek megszegése, amely az ő létfontosságú érdekeikkel
kapcsolatosak. Ebben a tekintetben a fejlődő nemzetek segélyezésének
területén történő kötelezettség elmulasztása különösen komoly
erkölcsi kérdés és különösen reflektorfénybe helyezi a világban
létező igazságtalan egyenlőtlenségeket. A szegénység által
okozott szenvedéshez hozzáadódik a bizalomvesztés. A
végeredmény a reménytelenség. A nemzetközi kapcsolatokba vetett
bizalom fő társadalmi alapérték.
9. Végső soron a béke lényege nem a szervezet, hanem maga az ember.
Természetesen kell, hogy létezzen a békének valamilyen mechanizmusa
és „jogi, politikai, gazdasági” struktúrája, de ezek semmi egyébből
nem erednek, mint azoknak az embereknek a történelem során
összegyűlt tapasztalataiból és bölcsességéből, akik megtartották a
reményt és soha nem adták át magukat a csüggedésnek. A béke
cselekedetei azoknak az embereknek életéből fakad, akik saját
szívükben táplálták a békét. Ezek a tettek azok szívének művei, akik
békességszerzők (Vö.: Mt 5,9). A béke gesztusai akkor lehetségesek,
amikor az emberek teljesen elfogadják életük közösségi
vonatkozásait, úgy, hogy megértik a saját közösségeikben és a
világban zajló események értelmét és következményeit. A béke tettei
létrehozzák a béke hagyományát és kultúráját.
A vallásnak fontos szerepe van a béke cselekedeteinek táplálásában
és a béke feltételeinek konszolidálásában. Ezt a szerepét
leghatékonyabban akkor tölti be, ha legfontosabb sajátosságára
koncentrál: Isten felé fordulva az egyetemes testvériséget táplálja,
és az emberi szolidaritás kultúráját terjeszti. Ez volt a célja az Imanap
a békéért című kezdeményezésemnek, amelyet 2002 január 24-én
Assisiben tartottunk és sok vallás képviselője vett rész benne. Az
esemény a béke lelkiségének és kultúrájának terjesztése által a béke
gondozásának óhaját fejezte ki.
10. Boldog XXIII. János pápa olyan ember volt, aki nem félt a
jövőtől. Optimizmusa az Istenbe és az emberekbe vetett mély
bizalmából fakadt, mindkettőnek alapja az erős hittel teli légkör,
amelyben felnőtt.. Az isteni gondviselésbe vetett bizalmától
indíttatva, még az állandósuló konfliktusok láttán sem vonakodott az
akkori vezetőknek megidézni a világ új vízióját. Ez az örökség,
amelyet ránk hagyott. A 2003. évi Béke Világnapja alkalmával
kötelezzük el magunkat ezen szemléletmód mellett, bízzunk a jóságos,
irgalmas Istenben, aki testvériségre szólít fel minket, és bízzunk
korunk embereiben, mert mint mindenkor ma is az Isten képmását
hordozzák lelkükben. Ezen az alapon reménykedhetünk a béke világának
felépülésében a Földön.
Az emberi történelem új esztendejének kezdetén ez az a remény, amely
természetesen tör fel szívünk mélyéről: minden egyes ember lelkében
újuljon meg az elkötelezettség ahhoz a nemes küldetéshez, amelyre a
Pacem in terris meghívott minden jóakaratú embert 40 évvel ezelőtt.
A kötelesség, amelyet az Enciklika „hatalmasnak” nevez az, hogy az
emberi társadalomban új kapcsolatokat hozzunk létre az igazságosság,
„a jog, a szeretet és a szabadság uralma és vezetése alatt”. János
pápa jelezte, hogy itt „az egyes polgárok közötti, a polgárok és
a megfelelő államok közötti kapcsolatokra és végső soron az
egyének, családok, közösségi társaságok közötti kapcsolatokra
valamint egyrészt az államok másrészt a világ közösségei közötti
kapcsolatokra” utal. Majd így fejezi be: „az igazi békét
létrehozni az Istentől elrendelt rend szerint” ez a „legnemesebb
feladat” (Vö. Pacem in terris, V.).
Pacem in terris enciklika megjelenésének 40 évfordulója jó alkalom
arra, hogy megemlékezzünk XXIII. János pápa prófétai tanításáról. A
katolikus közösségek tudni fogják, hogyan ünnepeljék meg ezt az
évfordulót az év folyamán olyan kezdeményezésekkel, amelyeknek
reményem szerint ökumenikus, vallások közötti jellege lesz és
nyitottak lesznek mindazok számára akik szívből kívánják „az
elválasztó gátak áttörését, a kölcsönös szeretet erősítését, a
egymás megértésének elsajátítását és az ellenük rosszat tevők iránti
megbocsátást” (Vö. Pacem in terris, V.).
A Mindenható Istenhez, minden jó forrásához küldött imámat csatolom
ehhez a reményhez. Ő, aki megszabadít minket a rabságból, a
szabadságért és mindenki jólétéért való küzdelemre hív, Ő segítse a
népeket mindenhol a minden eddiginél szilárdabb béke
megteremtésében, amely Boldog XXIII. János pápa történelmi
enciklikájának négyes pillérén nyugszik, amelyek: az igazság, az
igazságosság, a szeretet és a szabadság.
Vatikán, 2002. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén
II. János Pál pápa
|
|
|
Az jut be a mennyek országába, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Mt 7,21. 24-27
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|

|
|