|
Porta fidei - A hit kapuja XVI. Benedek pápa motu proprio kiadott apostoli levele,
amellyel meghirdeti a Hit évét
1. A „hit kapuja” (vö. ApCsel 14,27), amely bevezet minket az Istennel
való életközösségre és lehetővé teszi a belépést az Egyházba, mindig
nyitva áll előttünk. Akkor tudjuk átlépni a küszöbét, ha Isten Igéje
elhangzik, és a szív enged a kegyelem formáló erejének. Belépni ezen a
kapun azt jelenti, hogy életre szólóan útra kelünk. Ez az út a
keresztséggel kezdődik (vö. Róm 6,4), minek következtében Atyánknak
szólíthatjuk Istent, és a halállal fejeződik be, amelyen át belépünk az
örök életbe, az Úr Jézus feltámadásának köszönhetően, aki azt akarta,
hogy a Szentlélek ajándékai által mindazok, akik benne hisznek,
részesüljenek az Ő dicsőségében (vö. Jn 17,22). Megvallani a
Szentháromságba – az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe – vetett hitet
annyi, mint hinni az egy Istenben, aki a Szeretet (vö. 1Jn 4,8): az
Atya, aki az idők teljességében elküldte Fiát a mi üdvösségünkért;
Jézus Krisztus, aki halálának misztériumával és feltámadásával
megváltotta a világot; a Szentlélek, aki vezeti az Egyházat a
századokon át, amíg csak várjuk az Úr dicsőséges visszatérését.
2. Amióta csak megkezdtem szolgálatomat Péter utódaként, emlékeztettem
annak szükségességére, hogy újra föl kell fedeznünk a hit útját, hogy
egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás
örömét és mindig megújuló életerejét. Pápai beiktatásom szentmiséjén
mondtam: „Az Egyház egészének és benne a pásztoroknak, minden
pásztornak, Krisztushoz hasonlóan útra kell kelnie, hogy az embereket
kivezessék a pusztából az élet helyére, az Isten Fiával való
barátságra, Őhozzá, aki egyedül ad életet, mégpedig teljes életet”.[1] Nem ritkán előfordul, hogy a
keresztények nagyobb gondot fordítanak elkötelezettségük szociális,
kulturális, politikai következményeire, s még mindig úgy gondolkodnak a
hitről, mint a társadalom életének mintegy magától értetődő
előfeltételéről. A valóságban azonban ez az előfeltétel nem létezik,
sőt sokszor nyíltan tagadják is.[2] Ha a
múltban lehetséges is volt a hit alapján, széles körökben egységesen
elfogadott kultúra, a hit sokakat érintő, alapvető krízise miatt
manapság a társadalom széles rétegeiben már nem így van.
3. Nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá
rejtsük a világosságot (vö. Mt 5,13-16). A mai ember is érezheti annak
szükségét, hogy a szamariai asszonyhoz hasonlóan menjen a kúthoz, hogy
Jézust hallgassa, aki hív, hogy higgyünk benne és merítsünk a belőle
fakadó élő vízből (vö. Jn 4,14). Újra föl kell fedeznünk, mit jelent
táplálkozni Isten Igéjével, ahogyan azt az Egyház hűségesen ránk
hagyományozta, és az Élet Kenyerével, ahogyan azt Ő adta át a
tanítványainak (vö. Jn 6,51). Jézus tanítása ugyanis ma is ugyanolyan
erővel visszhangzik: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely elvész,
hanem olyanért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27). A hallgatóság
kérdése ma is ugyanaz: „Mit kell tennünk, hogy Istennek tetsző dolgot
cselekedjünk?” (Jn 6,28.) Ismerjük Jézus válaszát: „Istennek tetsző
cselekedet az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6,29). Tehát a
Jézus Krisztusba vetett hit az az út, amelyen biztonságosan eljuthatunk
az üdvösségre.
4. Mindennek fényében határoztam el, hogy meghirdetem a
Hit évét. 2012. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50.
évfordulóján fog kezdődni, és 2013. november 24-én, a mi Urunk, Jézus
Krisztus, a Mindenség Királyának ünnepén fejeződik be. A megnyitás
napján emlékezünk meg a Katolikus Egyház Katekizmusa kiadásának a
huszadik évfordulójáról, melyet elődöm, Boldog II. János Pál pápa tett
közzé, hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa.[3] Ezt a dokumentumot, mely a II. Vatikáni
Zsinat hiteles gyümölcse, az 1985-i Rendkívüli Püspöki Szinódus a
katekézist támogató eszköznek szánta,[4]
és a Katolikus Egyház minden püspökének együttműködésével készült. Az
Általános Püspöki Szinódusnak, amelyet 2012 októberére hívtam össze, a
témája: Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében. Ez
jó alkalom lesz arra, hogy rávezessük az egész Egyházat a hitről való
elmélkedésre és a hit újrafelfedezésére. Nem ez az első alkalom, hogy
az Egyház meghívást kap a hit évének ünneplésére. Tiszteletreméltó
elődöm, Isten szolgája, VI. Pál pápa 1967-et a hit évének
nyilvánította, megemlékezésül Szent Péter és Pál vértanúságának 1900.
évfordulójára. Ünnepélyes alkalomnak szánta arra, hogy az egész Egyház
„hitelesen és őszintén vallja meg ugyanazt a hitet”, továbbá azt
akarta, hogy „személyes és közösségi, szabad és tudatos, kifelé és
befelé szóló, alázatos és becsületes módon” hitvallás történjen.[5] Úgy gondolta, hogy íly módon az egész
Egyház „újra tudatosíthatja a hitét, hogy fölelevenítse, megtisztítsa,
megerősítse és megvallja”.[6] Annak az
évnek nagy felfordulásai még nyilvánvalóbbá tették, hogy szükség van az
ilyen ünnepekre. Azt az évet Isten népének Hitvallásával[7] zárta, hogy megmutassa, mennyire fontos, hogy az
évszázadok alatt kialakult hitvallást, amely minden hívő öröksége, újra
meg újra megerősítsük, kifejtsük, annak érdekében, hogy a múlttól igen
eltérő történelmi körülmények között is érvényesnek bizonyuljon.
5. Tiszteletreméltó Elődöm, ezt az évet bizonyos értelemben
„a Zsinat utáni következménynek és igénynek” vélte,[8] hiszen tisztán látta az adott kor súlyos
nehézségeit, különösen az igaz hit megvallása és helyes magyarázata
terén. Úgy láttam, hogy a Hit éve meghirdetésének egybeesése a Vatikáni
Zsinat megnyitásának 50. évfordulójával jó alkalom annak megértetésére,
hogy a zsinati atyák által ránk hagyott szövegek Boldog II. János Pál
pápa szerint „semmit sem veszítenek értékükből és ragyogásukból.
Megfelelő módon kell őket olvasnunk, meg kell őket ismernünk és
magunkévá kell őket tennünk, mint az egyházi hagyományon belül a
Tanítóhivatal által előterjesztett normatív szövegeket.... minden
korábbinál sürgetőbbnek érzem azt a feladatot, hogy a Zsinatra mutassak
mint arra a nagy kegyelemre, melyet a 20. században élvezhetett az
Egyház. Megbízható iránytűnk volt, mely elvezetett a most kezdődő
évszázadhoz.”[9] Szeretném újra erősen
hangsúlyozni, amit Péter utódjává választásom után néhány hónappal a
Zsinattal kapcsolatban okom volt mondani: „Ha helyes hermeneutikával
értelmezzük és követjük a Zsinat tanítását, az egyre nagyobb erőt
biztosít az Egyházban mindig szükséges megújuláshoz”.[10]
6. Az Egyház megújulása a hívek tanúságtétele által is történik, hiszen
a világban élő keresztények a létüknél fogva arra hivatottak, hogy
visszhangozzák az Igazság Igéjét, amelyet az Úr Jézus hagyott ránk.
Maga a Zsinat a Lumen gentium dogmatikai konstitucióban mondja: „Maga
Krisztus »szent, ártatlan, szeplôtelen« (Zsid 7,26), »bűnt nem ismert«
(2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö.
Zsid 2,17). A bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre
szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és
a megújulás útját járja. Az Egyház, »a világtól elszenvedett üldözések
és az Istentôl kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját«, az
Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26).
Megerôsíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külsô-belsô bajait és
nehézségeit türelemmel és szeretettel legyôzze, és az Ô misztériumát,
jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg
végezetül teljes világosságában megmutatkozik.”[11]
Ebből a szempontból a Hit Éve meghívás hiteles és ismételt megtérésre
az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához. Az Ő halálának és
feltámadásának misztériumában nyilatkoztatta ki Isten teljesen a
Szeretetet, mely üdvözít és az embereket az élet megváltoztatására
hívja a bűnbocsánat által (vö. ApCsel 5,31). Szent Pál szerint ez a
szeretet új életre vezet minket: „A keresztségben ugyanis
eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya
dicsősége által föltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában
járjunk” (Róm 6,4). A hitnek köszönhetően ez az új élet a feltámadás
radikális újdonsága alapján átformálja az egész emberi létet. Amilyen
mértékben átadja magát az ember, oly mértékben – ebben az életben soha
nem be nem fejeződő folyamatban – lassan megtisztulnak és átalakulnak a
gondolatai, érzései, érzülete, magatartása. „A szeretet által tevékeny
hit” (Gal 5,6) a megértés és cselekvés új szempontjává válik, amely
teljesen átalakítja az ember életét. (vö. Róm 12,2; Kol 3,9-10; Ef
4,20-29; 2Kor 5,17).
7. „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14): Krisztus szeretete
tölti be szívünket és késztet minket arra, hogy evangelizáljunk. Ő ma
éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük
az Ő evangéliumát a föld népeinek (vö. Mt 28,19). Jézus Krisztus
szeretetével minden nemzedék tagjait magához vonza, minden korban
összegyűjti az Egyházat a mindig új paranccsal, hogy hirdesse az
Evangéliumot. Ezért ma is szükség van arra, hogy erős, egyházias
elkötelezettség éljen bennünk az új evangelizációra, mert csak így
fedezhetjük föl a hit örömét, és a hit továbbadásának éltető erejét.
Szeretetének napról napra való fölfedezése, a hívek missziós
elkötelezettsége, olyan erőforrás, mely soha nem gyengül meg. A hit
ugyanis a kapott szeretet tapasztalatától növekszik, akkor, ha a
kegyelem és öröm tapasztalatával közlik. Ez tesz termékennyé bennünket,
mert kitágítja szívünket a reményben és képessé tesz életadó
tanúságtételre: megnyitja azok szívét és értelmét, akik meghallják az
Úr hívását, hogy hallgassanak rá és legyenek a tanítványaivá. Szent
Ágoston szavai szerint „a hit erősíti meg a hívőket”.[12] Hippo szent püspökének megvolt az alapja, hogy
így fejezze ki magát. Hiszen tudjuk, hogy életében folyamatosan kereste
a hit szépségét, mindaddig, amíg a szíve meg nem nyugodhatott Istenében.[13] Sok írása, melyekben a hit aktusának
és a hit igazságának jelentőségét magyarázza, mind a mai napig
páratlanul gazdag örökség, és sokaknak jelentenek segítséget, hogy az
istenkeresésben megtalálják a helyes utat, amely elvezeti őket a „hit
kapujához”.
A hit tehát csak a hit aktusában növekszik és erősödik; a saját életünk
felőli bizonyosságra nincs más út, mint az egyre fokozódó ráhagyatkozás
egy olyan szeretet kezére, amely mindig nagyobbnak bizonyul, mert
Istenből ered.
8. E kedvező körülmények között hívom a földkerekség összes Püspökét,
hogy egyesüljenek Péter utódával a kegyelem ezen idejében, amelyet az
Úr kínál nekünk, hogy emlékezzünk meg a hit drága ajándékáról. Ezt az
évet méltó módon és termékenyen szeretnénk megünnepelni. Fokozni kell a
hitre való reflexiót, hogy segítsük az összes Krisztus-hívőt abban,
hogy tudatosíthassák és föleleveníthessék Evangéliumhoz tartozásukat
ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.
Teremtsünk alkalmat a Föltámadott Úrban való hitünk megvallására
székesegyházainkban és a világ minden templomában; otthonainkban, a
családokban, hogy mindenkiben fölébredjen a vágy az Evangélium mélyebb
megismerésére és továbbadására a következő nemzedékeknek. A szerzetes
és plébániai közösségek, minden régi és új egyházi közösség találjon
módot arra, hogy ebben az évben nyilvánosan vallja meg a Crédót.
9. Kívánjuk, hogy ez az év, minden hívőt késztessen arra, hogy a hitet
a maga teljességében, megújult meggyőződéssel, bizalommal és reménnyel
vallja meg. Ez az év jó alkalom arra is, hogy a hitet erőteljesebben
ünnepeljük a liturgiában, különösen az Eucharisztiában, mely „az a
csúcs, amely felé az Egyház tevékenysége irányul, s az a forrás,
amelyből minden ereje fakad.”[14]
Ugyanakkor azt is óhajtjuk, hogy növekedjék a hívek tanúságtételének
hihetősége. Fölfedezni a megvallott, ünnepelt, megélt és imádkozott hit
tartalmát,[15] és reflektálni magára a
hitnek az aktusára, olyan feladat, amelyet minden hívőnek vállalnia
kell, főként ebben az esztendőben.
Nem véletlen, hogy az első századokban a korai keresztényeknek meg
kellett tanulniuk a hitvallást. Mindennapi imádságuk volt, hogy meg ne
feledkezzenek a keresztségben vállalt kötelességükről. Szent Ágoston
igen mélyértelműen emlékeztetett erre a redditio symboliról, a
hitvallás elmondásáról szóló homiliájában: „A szent misztériumnak a
hitvallása, amelyet valamennyien közösen megkaptatok, és ma egyenként
elmondtatok, azok a szavak, amelyekre szilárdan épül az Anyaszentegyház
hite; arra a szilárd alapra, aki az Úr Krisztus... Ti tehát
megkaptátok, és elmondtátok, de szívetekben és elmétekben állandóan
őriznetek kell, ismételgetnetek kell ágyatokban, gondolnotok kell róla
a tereken, és nem szabad megfeledkeznetek róla étkezés közben sem;
amikor alszik a testetek, a szívetekkel benne kell virrasztanotok.”[16]
10. Ezen a ponton szeretnék felvázolni egy utat, amely segít mélyebben
megérteni nem csak a hit tartalmát, hanem az aktust is, amellyel
teljesen, teljes szabadsággal rábízhatjuk magunkat Istenre. Valójában
ugyanis mély egység van a hit aktusa és a tartalom között, amelyhez
beleegyezésünket adjuk. Szent Pál segít belépnünk ebbe a valóságba,
amikor ezt írja: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való
megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). A szív azt jelenti,
hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely
hat és átformálja a személyiség mélyét.
Lidia példája nagyon ékesszóló ebben a vonatkozásban. Szent Lukács
elmondja, hogy Filippiben Pál szombatonként néhány asszonynak hirdette
az evangéliumot; köztük volt Lidia, „s az Úr megnyitotta a szívét arra,
amit Pál mondott” (ApCsel 16,14). Igen fontos üzenetet tartalmaz ez a
kifejezés. Szent Lukács arra tanít, hogy a hit tartalmának ismerete nem
elegendő, ha a szívet – a személy hiteles szentélyét – nem nyitja meg a
kegyelem, amely szemet ad arra, hogy mélyre lásson és megértse, miről
szól valójában Isten hirdetett szava.
A szájjal való megvallás kifejezés azt jelenti, hogy a hit a
tanúságtételt és a nyilvános megvallást is magában foglalja. Egy
keresztény soha nem gondolhatja, hogy a hit magánügy. A hit döntés
arról, hogy az Úrral tartok, hogy vele éljek. Ez a ’vele lenni’ vezet
el a hit indokaihoz, amelyek miatt hiszünk. A hit, éppen mert a személy
szabad döntése, megkívánja a hitért való közösségi felelősséget is. Az
Egyház éppen Pünkösdkor mutatja meg nyilvánvalóan a hit megvallásának
és félelem nélküli, mindenkinek szóló hirdetésének e nyilvános
természetét. A Szentlélek ajándéka tesz képessé bennünket a misszióra
és erősíti meg tanúságtételünket, tesz bennünket becsületessé és
bátorrá.
A hit megvallása egészen személyes és egyben közösségi aktus is.
Ugyanis az Egyház a hit első számú alanya. A keresztény közösség
hitében kapja mindenki a keresztséget, a hívők népébe való belépés
hatékony jelét, azért, hogy elnyerje az üdvösséget. Ahogy a Katolikus
Egyház Katekizmusa tanúsítja: „A »hiszek« az Egyház hite, ahogyan azt
minden hívô, fôként a kereszteléskor személyesen megvallja. A »hiszünk«
az Egyház hite, ahogyan azt a zsinatra egybegyűlt püspökök, vagy
általánosabban, a liturgiára összegyűlt hívôk vallják. A »hiszek« az
Egyház is, a mi Anyánk, aki hitével Istennek válaszol és tanítja
nekünk, hogy mondjuk: »hiszek«, »hiszünk«.[17]
Látható, hogy a hit tartalmának ismerete lényeges ahhoz, hogy valaki
teljes tudatossággal és akarattal elfogadhassa azt, amit az Egyház
eléje tár. A hit ismerete vezet be az Isten által kinyilatkoztatott
üdvösség misztériumának teljességébe. Ennek elfogadása tehát magában
foglalja, hogy amikor hiszünk, szabadon elfogadjuk a hit egész
misztériumát, mert ennek igaz voltát Isten biztosítja, aki
kinyilatkoztatja önmagát, és engedi, hogy megismerjük szeretetének
misztériumát.[18]
Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a mi kultúránkban igen
sokan nem ismerik föl magukban a hit ajándékát, de becsülettel keresik
saját létük és a világ végső értelmét és igazságát. Ez a keresés
hiteles előjátéka lehet a hitnek, mert az embereket az Isten
misztériumához vezető úton mozgatja. Az emberi értelembe ugyanis bele
van írva az igény „arra, ami érték és ami megmarad örökre”.[19] Ez az igény – mely kitörölhetetlenül
bele van írva az emberi szívbe – állandó késztetés, hogy megtalálja
Azt, akit nem keresnénk, ha Ő maga nem indult volna el, hogy
találkozzon velünk.[20] A hit éppen erre
a találkozásra hív, nyit meg teljesen bennünket.
11. A hit tartalmának rendszerezett megismeréséhez mindenkinek
rendelkezésére áll a Katolikus Egyház Katekizmusa mint értékes és
nélkülözhetetlen segítség. E Katekizmus a II. Vatikáni Zsinat egyik
legfontosabb gyümölcse. Boldog II. János Pál pápa írta a II. Vatikáni
Zsinat megnyitásának 30. évfordulójakor (s nem volt véletlen az időpont
választása) aláírt apostoli konstituciójában, a Fidei Depositum-ban:
„Ez a Katekizmus igen fontos segítség lesz az egész Egyház
megújításának a munkájában... Hatékony és törvényes eszköznek
nyilvánítom tehát az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit
tanításának biztos normáját.”[21]
Ilyen értelemben a Hit éve a hit alapvető tartalmának tanulmányozására
és újrafelfedezésére való komoly erőfeszítés, ahogyan azt
rendszerezetten és szervesen a Katolikus Egyház Katekizmusa
tartalmazza. Ugyanis benne áll előttünk a tanításnak az a gazdagsága,
amit az Egyház kapott, megőrzött és továbbadott kétezer éves történelme
során. A Szentírástól az egyházatyákig, a teológia mestereitől az
évszázadok szentjeiig, a Katolikus Egyház Katekizmusa összefoglalja azt
a sokféle utat, ahogyan az Egyház elmélkedett a hitről, ahogyan
fejlődött a tanításban, hogy bizonyosságot nyújtson a híveknek hívő
életükben.
A Katolikus Egyház Katekizmusa a maga szerkezetével bemutatja a hit
kibontakozását egészen odáig, hogy érinti a mindennapi élet nagy
témáit. Lapról lapra fölfedezhetjük, hogy amit elénk tár, az nem
elmélet, hanem találkozás azzal a Személlyel, aki az Egyházban él. A
hit megvallását ugyanis a szentségi élet magyarázata követi, amelyben
Krisztus van jelen, tevékenykedik és folytonosan építi Egyházát. A
liturgia és a szentségek nélkül a hitvallás nem lenne hatékony, mert
hiányozna a kegyelem, amely fenntartja a keresztények tanúságtételét.
Ugyanezen a nyomon haladva a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása
az erkölcsi életről akkor nyeri el teljes jelentését, ha kapcsolatban
van a hittel, a liturgiával és az imádsággal.
12. Éppen ezért ebben az évben a Katolikus Egyház Katekizmusa
szolgálhatja leginkább a hit megerősödését, különösen azok számára,
akik a keresztények képzésével foglalkoznak, ami alapvetően fontos mai
kulturális körülményeink között. Ezért arra kértem a Hittani
Kongregációt, hogy a Szentszék illetékes Dikasztériumaival egyeztetve
állítson össze az Egyház és az egyes hívők számára irányelveket, hogyan
éljék meg valóban hatékonyan és megfelelő módon a hit és az
evangelizáció szolgálatát a Hit évében.
A hit ugyanis – ma inkább, mint a múltban – komoly kérdéseknek van
kitéve a megváltozott mentalitás miatt, amely főként ma, az értelmi
bizonyosság területét a tudományos és technológiai eredmények
területére szűkíti le. Az Egyház azonban soha nem félt bizonyítani,
hogy nem lehet ellentmondás a hit és az igaz tudomány között, mert
mindkettő, az igazságra törekszik, bár eltérő utakon.[22]
13. Ebben az évben döntő lesz felidéznünk hitünk történelmét, melyben
megmutatkoznak az életszentség és a bűn közötti szakadék
kifürkészhetetlen mélységei. Míg az életszentségben láthatóvá válnak
azok a kincsek, amelyekkel férfiak és nők életük tanúságtételével
hozzájárultak a közösség növekedéséhez és fejlődéséhez, a bűnnek
folyamatos és őszinte megtérésre kell késztetnie mindenkit, hogy
megtapasztalhassák a mindenkihez közeledő Mennyei Atya irgalmát.
Ez idő alatt tekintetünket Jézus Krisztusra, „ a hit szerzőjére és
beteljesítőjére “ szegezzük (Zsid 12,2): benne talál beteljesedést az
emberi szív minden vágyakozása és szorongása. A szeretet öröme, a
szenvedés és fájdalom drámájára adott válasz, a kapott bántásokkal
szembeni megbocsátás hatalma és az élet győzelme a halál üressége
felett: mindez az Ő megtestesülésének misztériumában találja meg
beteljesülését; emberré válásában, abban, hogy osztozik emberi
gyöngeségünkben, hogy átalakítsa azt föltámadásának erejével. Ő, aki
meghalt és föltámadott a mi üdvösségünkért, világítja meg teljesen
hitünk példáit (a szenteket), akik meghatározták üdvösségünk kétezer
évét.
Mária hittel fogadta az Angyal szavát és odaadó engedelmességgel hitt
az üzenetnek, hogy Isten anyjává lesz (vö. Lk 1,38). Erzsébetet
látogatva magasztaló énekkel dicsőítette a Magasságbelit csodáiért,
amelyeket azokban művel, akik benne bíznak (vö. Lk 1,46-55).
Szüzességét megőrizve örömmel és megindultsággal hozta világra egyetlen
Fiát (vö. Lk 2,6-7). Jegyesében, Józsefben bízva menekült Jézussal
Egyiptomba, hogy mentse Heródes üldözése elől (vö. Mt 2,13-15).
Ugyanezzel a hittel követte az Urat, amikor az prédikált, s vele maradt
a Golgotán is (vö. Jn 19,25-27). Mária hittel ízlelte Jézus
feltámadásának gyümölcseit, s mindent megőrizve szívében (vö. Lk
2,19.51) átadta a Tizenkettőnek, akik ott voltak vele együtt a
Cönákulumban, hogy megkapják a Szentlelket (vö. ApCsel 1,14; 2,1-4).
Az apostolok hittel hagytak el mindent, hogy kövessék a Mestert (vö. Mk
10,28). Hittek szavának, amellyel meghirdette Isten jelenlévő Országát
és az Ő személyében való beteljesedését (vö.Lk 11,20). Életközösségben
voltak Jézussal, aki tanította őket, és új életszabályt adott nekik,
melyről halála után megismerhették, hogy kik az Ő tanítványai (vö. Jn
13,34-35). Hittel mentek el az egész világra, engedelmeskedve a
parancsnak, hogy minden teremtménynek hirdessék az evangéliumot (vö. Mk
16,15) és mindeneknek félelem nélkül hirdették a feltámadás örömhírét,
melynek hiteles tanúi voltak.
A hitben képezték a tanítványok az Apostolok körül az első közösséget
az apostoli tanításban, az imában, az Eucharisztia ünneplésében, és
közösnek tekintve javaikat, enyhítették testvéreik ínségét (vö. ApCsel
2,42-47).
A vértanúk hittel adták oda életüket, hogy tanúskodjanak az evangélium
igaz voltáról, mely átalakította és képessé tette őket arra, hogy
üldözőiknek is megbocsátva eljussanak a szeretet legnagyobb fokára.
Férfiak és nők mindenüket elhagyva hittel szentelték életüket
Krisztusnak, hogy egyszerűségben, evangéliumi engedelmességben,
szegénységben és szűzi tisztaságban éljenek, és konkrét jelei legyenek
az Úrra való várakozásnak, aki nem késlekedik eljövetelével. Számtalan
keresztény a hit erejével tevékenykedett az igazságosságért, azért,
hogy az Úr szavait érvényre juttassák, aki azt mondta, hogy azért jött,
hogy szabadulást hirdessen a foglyoknak, és meghirdesse az Úr kedves
esztendejét mindenkinek (vö. Lk 4,18-19).
Évszázadokon át, a legkülönbözőbb korú férfiak és nők – akiknek neve
föl van írva az Élet Könyvébe (vö. Jel 7,9; 13,8) –, vallották az Úr
Jézus követésének szépségét, bárhová is szólította őket, hogy tegyenek
tanúságot kereszténységükről: családban, munkahelyen, közéletben, a
karizmák és szolgálatok gyakorlásával, amelyekre meghívást kaptak.
Mi is hitben élünk: a saját életünkben és történelmünkben jelenlévő
Urunk, Jézus eleven megismerésében.
14. A Hit éve jó alkalom lesz a szeretetről (karitászról) való
tanúságtétel fokozására is. Szent Pál figyelmeztet bennünket:
„ Most megmarad ez a három: a hit, a remény és a szeretet, de a
legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Még erőteljesebb szavakkal –
amelyek mindig kötelezőek maradnak a keresztények számára – mondja
Szent Jakab: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van
hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik
testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és
egyiketek így szólna hozzá: »Menj békében, melegedj, és lakjál jól!«,
de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna?
Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is
mondhatja valaki: »Neked hited van, nekem meg tetteim.« Ha tettek
nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom
neked a hitemet.” (Jak 2,14-18).
A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek
között vergődő érzelem marad. A hitnek és a szeretetnek szüksége van
egymásra, úgy, hogy egyik a másik számára nyitja meg az utat. Valóban
sok keresztény szenteli oda életét a magányosoknak, a peremre
szorultaknak, azoknak, akiket mások kirekesztettek, mert nekik van
elsősorban szükségük a figyelemre, őket a legfontosabb támogatni, mert
bennük ismerhetjük föl a Krisztus arcát. A hit által ismerhetjük föl a
föltámadott Úr arcát azokban, akik szeretetünket várják.
„ Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek!” (Mt 25,40)
– ezeket a figyelmeztető szavakat nem szabad elfelednünk, melyek
állandóan arra hívnak, hogy térjünk meg ahhoz a szeretethez, mellyel Ő
visel gondot miránk. A hit képesít arra bennünket, hogy felismerjük
Krisztust, és az Ő szeretete sürget, hogy mindannyiszor segítsünk neki,
amikor életünk útján felebarátunkban találkozunk vele. A hit erősít
meg, hogy reménnyel és elkötelezettséggel tekintsünk világunkra, várva
az „új eget és új földet, melyekben igazságosság lakik” (vö. Jel 21,1.;
2Pét 3,13).
15. Élete vége felé Szent Pál arra kérte tanítványát, Timóteust, hogy
ragaszkodjon a hithez, olyan állhatatosan, mint gyermekkorában (2Tim
2,22; vö. 2Tim 3,15). Ez a felhívás mindannyiunkhoz szól, arra szólít,
hogy ne legyünk lanyhák a hitben. A hit életünket végig kísérő társa,
mely képessé tesz arra, hogy mindig új módon csodálkozzunk rá arra, mit
tett értünk Isten. Jelen történelmünkben az ’idők jeleire’ figyelve a
hit arra kötelez mindannyiunkat, hogy a Föltámadott Úr eleven jeleivé
váljunk a világban. A mai világnak elsősorban olyan emberekre van
szüksége, akiknek szívét-lelkét megvilágosította az Úr szava, és
képesek sokak szívét, elméjét megnyitni arra, hogy vágyódjanak Isten és
a vég nélküli igaz élet után.
„Hogy az Úr szava terjedjen és megdicsőüljön (2Tessz 3,1) tegye a Hit
éve egyre erősebbé kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak
benne tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló
szeretet biztosítéka. Szent Péter szavai vetnek fényt a hitre: „Ezért
örüljetek, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle
kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely
értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus
megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a
tiszteletre. Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem
látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a
megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját:
lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,6-9) A keresztények élete ismeri az
örömet, de ismeri a szenvedést is. Milyen sok szent tapasztalta meg a
magányt; napjainkban is milyen sok hívő tapasztalta meg Isten
hallgatását, pedig vigasztalására várt! Az élet megpróbáltatásai,
miközben segítenek megérteni a Kereszt misztériumát és részesülni
Krisztus szenvedésében (vö. Kol 1,24), annak az örömnek és reménynek
előjátékai, melyre a hit vezet: „mert amikor gyönge vagyok, akkor
vagyok erős” (2Kor 12,10). Szilárd meggyőződéssel hisszük, hogy az Úr
Jézus legyőzte a rosszat és a halált. Ezzel a bizonyossággal
hagyatkozzunk Őrá: Ő jelen van közöttünk, legyőzi a Sátán hatalmát (vö.
Lk 11,20); és az Egyház, az Ő irgalmasságának látható közössége,
megmarad Benne mint az Atyával való végső kiengesztelődés jele.
A kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk, akit „boldognak” mondunk,
„mert hitt” (Lk 1,45).
Kelt Rómában, Szent Péternél, 2011. október 11-én, pápaságunk hetedik
évében
XVI. Benedek pápa
Jegyzetek:
[1] Az első pápai szentmise homíliája
2005. IV. 24-én: AAS 97(2005), 710.
[2] XVI. Benedek pápa lisszaboni
szentmiséjének homiliája 2010. V. 11.: Insegnamenti VI,1(2010), 673.
[3] Vö. II. János Pál pápa: Fidei
depositum apostoli konstutúció. 1992. X. 11.: AAS 86(1994), 113-118.
[4] Vö. a Második Rendkívüli Püspöki
Szinodus Zárójelentése. 1985. XII. 7. II, B, a, 4.: Enchiridion
Vaticanum, 9. köt. 1797.
[5] VI. Pál pápa: Petrum et Paulum
Apostolos apostoli buzdítás Szt Péter és Szt Pál vértanúságának 1900.
évfordulója alkalmából 1967. II. 22.: AAS 59(1967), 196.
[6] Uaz, 198.
[7] VI. Pál pápa: Ünnepélyes hitvallás.
Szt Péter és Szt Pál vértanúságának 1900. évfordulóján bemutatott
szentmise homíliája a Hit évének bezárásról. 1968. VI. 30-án: AAS
60(1968), 433-445.
[8] VI. Pál pápa: Általános kihallgatás
1967. VI.14-én.: Insegnamenti V(1967), 801.
[9] II. János Pál pápa: Novo millennio
ineunte apostoli levél 2001. I. 6., 57.: AAS 93(2001), 308.
[10] Beszéd a Római Kúriához 2005. XII.
22.: AAS 98(2006), 52.
[11] II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium
dogmatikus konstitúció, 8.
[12] De utilitate credendi, 1,2.
[13] Vö. Szent Ágoston: Vallomások I, 1.
[14] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum
Concilium, 10.
[15] Vö. II. János Pál pápa: Fidei
depositum apostoli konstutúció. 1992. X. 11.: AAS 86(1994), 116.
[16] Sermo 215,1.
[17] Katolikus Egyház Katekizmusa 167.
[18] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius
dogmatikus konstitúció a hitről III. f. DS 3008-3009; II. Vatikáni
Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció 5.
[19] XVI. Benedek pápa: Beszéd a párizsi
Szt Bernát Kollégiumban 2008. IX. 12.: AAS 100(2008), 722.
[20] Vö. Szent Ágoston: Vallomások XIII,
1.
[21] II. János Pál pápa: Fidei depositum
apostoli konstutúció. 1992. X. 11.: AAS 86(1994), 113-115, 117.
[22] Vö. II. János Pál pápa: Fides et
ratio enciklika 1998. IX. 14. 34, 106.: AAS 91(1999), 31-32, 86-87.
Fordította: Dr. Diós István
Kiadja: a Szent István Társulat
|
|
|
Aki e kenyérből eszik, örökké él. Jn 6,44-51
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|