|
Üzenet 2013 nagyböjtjére XVI. Benedek pápa
„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn
4,16)
Kedves Testvéreim!
A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk,
hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen
kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a
szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely
vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.
1. A hit mint válasz Isten szeretetére
Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy
felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai
erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából
kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van
irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét
kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás
egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal
meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten
előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy
’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel
Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt
jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az
ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel
Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg
teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem
az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése
út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára,
ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet
mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó
úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.).
Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív
tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való
találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és
megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti
szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük
következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31a). A
keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a
szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor
5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö.
uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik
meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is
bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza
magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan
bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten
szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében
nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az
egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és
erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.)
Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás
valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö.
uo. 7.).
2. A szeretet mint a hitben való élet
Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az
első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával
befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és
buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos
történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes
értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk
ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar
vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt
mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).
Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá,
részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás
azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket,
hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak
így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő
így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö.
1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö.
Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet
révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.).
A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet
pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17).
A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a
Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan
kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit
által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és
nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö.
Mt 25,14-30).
3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás
Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el
egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe
egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés
lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről
ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a
hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy
alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és
pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat.
Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és
tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a
tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges,
hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól
is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel
való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk
az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a
szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az
apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt,
milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények
szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a
tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az
evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást
kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel
való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell
gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.)
Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk
körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget
jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív
tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs
jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint
megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé
tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az
emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy
Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű
enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb
tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő,
megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a
szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden
ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé
törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül
ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és
elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk
szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább
adjuk másoknak is.
Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely
talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös
viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez
tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek
köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk:
Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre
elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy
az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a
megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol
áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább
hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem
elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna,
hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten
bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök
nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény
életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív
minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és
kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is
hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is
növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.
4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége
Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az
egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13),
ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6),
és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana
tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus
igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes
és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát
iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe
azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság,
amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a
remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy
Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet
(karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban
mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel
csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és
fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát.
Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus
sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti
testvéri odaadásában.
E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető
szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia
kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az
eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul,
amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit
megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet
koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából indul ki
(„tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet
igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”),
amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor
13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a
feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete
megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom
mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek
fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába,
amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk
életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra
külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.
Vatikán, 2012. október 15.
XVI. Benedek pápa
|
|
|
Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Jn 13,1-15
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|