|
Első találkozás a fiatalokkal a Rajna partján 2005. augusztus 18., csütörtök
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Kedves Fiatalok!
Örülök, hogy itt Kölnben, a Rajna partján találkozhatom veletek. A
Háromkirályokat követve zarándokként jöttetek Németország, Európa és
a világ különböző részeiből. Az ő nyomdokaikban járva Jézust
akarjátok felfedezni. Készek voltatok arra, hogy útnak induljatok,
hogy ti magatok is eljussatok oda, hogy egyénileg és közösségileg is
szemlélhessétek Isten arcát, mely a jászolban fekvő Gyermekben
nyilvánul ki. Ahogy ti, útra keltem én is, hogy veletek együtt
letérdeljek a fehér, konszekrált ostya előtt, melyben a hit szemével
a világ Megváltójának valóságos jelenlétét ismerjük fel. Közösen
fogunk majd elelmélkedni ennek az Ifjúsági Világnapnak a témájáról:
„Eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2).
Nagy örömmel köszöntelek és fogadlak titeket, kedves fiatalok, akik
közelből vagy távolból ide zarándokoltatok a világ és saját életetek
útjain. Különösen is köszöntöm azokat, akik – csakúgy, mint a
csillagjósok – „Napkeletről” érkeztek. Ti azon testvéreink
megszámlálhatatlan embertömegeinek képviseletében vagytok itt, akik
tudtukon kívül várják égboltjukon a csillag feltűnését, hogy a népek
fényességéhez, Krisztushoz vezessék őket és benne megtalálják a
szívük szomjúságát csillapító választ. Szívélyesen üdvözlöm
közületek azokat is, akik nincsenek megkeresztelve, akik még nem
ismerik Krisztust vagy nincsenek otthon az Egyházban. Éppen hozzátok
intézett különleges meghívást II. János Pál pápa erre a találkozóra.
Köszönöm nektek, hogy elhatároztátok magatokat arra, hogy Kölnbe
jöjjetek. Néhányatok talán magára vonatkoztathatja – a később a
kölni Kármelben élt – Edith Stein saját fiatalságáról tett
kijelentését: „Az imádkozás szokását tudatosan és önszántamból
hagytam el”. Ezekben a napokban az imát ismét megindító módon az
Istennel való párbeszédnek tapasztalhatjátok majd meg – azzal az
Istennel való párbeszédként, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket és
akit mi szeretni akarunk. Nyomatékkal szeretném mindenki felé
mondani: „Tárjátok szélesre a szíveteket Isten előtt, hagyjátok,
hogy Krisztus meglepjen titeket! Adjátok meg neki ezekben a napokban
„a jogot, hogy szóljon hozzátok.” Nyissátok ki szabadságtok ajtóit
az Ő irgalmas szeretete előtt. Tárjátok fel Krisztus előtt
örömeiteket és szenvedéseiteket, és engedjétek, hogy megvilágítsa
fényével a lelketeket és megérintse kegyelmével a szíveteket! Az
együttlét és az öröm ezen megszentelt napjaiban az Egyházat Isten
emberek iránti gyengédségének és irgalmasságának a helyeként
tapasztaljátok meg. Az Egyházban és az Egyház által juttok el majd
Krisztushoz, aki vár titeket.
Mivel ma azért jövök Kölnbe, hogy részt vegyek veletek a XX.
Ifjúsági Találkozón, önkéntelenül is hálával és belső
megindultsággal gondolok Isten mindnyájunk által annyira szeretett
Szolgájára, II. János Pálra, akinek az a csodálatos ötlete volt,
hogy az egész világ fiataljait összehívja, hogy Krisztussal, az
emberi nem egyetlen megmentőjével együtt ünnepeljenek. Annak a mély
dialógusnak köszönhetően, amely a több mint 20 esztendő alatt a
fiatalok és a pápa között kifejlődött, közülük sokan elmélyülhettek
a hitben, megfonhatták a közösség szoros kötelékét, lelkesülhettek a
Krisztusban való üdvösség örömhíréért és elvihették azt a világ
minden tájára. Ez a nagy pápa képes volt felfogni azokat a
kihívásokat, melyekkel a mai fiatalok találkoznak, és a feléjük
irányuló bizalom jeleként nem habozott arra buzdítani őket, hogy az
evangéliumnak bátor hirdetői, az igazság kultúrájának, a szeretetnek
és a békének félelem nélküli gyarapítói legyenek.
Ma az a feladatom, hogy ezt a II. János Pál pápa által ránk hagyott
rendkívüli lelki örökséget folytassam. Szeretett Titeket, ti ezt
felfogtátok és fiatalos lelkesedéssel viszonoztátok. Most nekünk
mindnyájunknak az a feladatunk, hogy tanítását tettekre váltsuk.
Ezzel az elkötelezettséggel vagyunk itt Kölnben mint zarándokok, a
Háromkirályok nyomában járva. A Hagyomány szerint görögül Gáspár,
Menyhért, Boldizsár volt a nevük. Szent Máté az evangéliumában így
adja vissza a szívükben égő kérdést: „Hol van a zsidók újszülött
királya?” (Mt 2,2.) Az ő keresése volt az ok, amiért vállalták a
hosszú utat Jeruzsálembe. Ezért viseltek fáradságot és nélkülözést,
anélkül, hogy elvesztették volna a bátorságukat és engedtek volna a
kísértésnek, hogy visszaforduljanak. Amikor már közel voltak a
célhoz, nem volt más kérdésük, csupán ez. Mi is eljöttünk Kölnbe,
mert a szívünkben – ha más formában is – ugyanezt a sürgető kérdést
éreztük, ami a napkeleti bölcseket útnak indította. Jóllehet ma nem
egy királyt keresünk; de nyugtalanít minket a világ állapota, és azt
kérdezzük: Hol találok az életemhez eligazodási pontokat; hol vannak
az igazodási pontok, hogy a világ jelenének és jövőjének
alakításában felelősséggel részt vegyek? Kiben bízhatok – kire
bízhatom rá magam? Hol van az, aki szívem vágyaira kielégítő választ
ad? Ilyen kérdéseket feltenni mindenekelőtt annak elismerését
jelenti, hogy az út nem zárul le, amíg nem találkozunk azzal, akinek
hatalma van az igazságosság és béke azon egyetemes Országát
megalapozni, ami felé az emberek törekszenek, amit azonban egyedül
nem képesek létrehozni. Ezeknek a kérdéseknek a feltétele továbbá
azt jelenti, hogy keresünk valakit, aki nem téved és nem tud
megtéveszteni másokat, és ezért képes olyan megingathatatlan
biztonságot nyújtani, hogy belőle élni, sőt adott esetben érte
meghalni is lehet.
Ha az élet horizontján kirajzolódik ez a válasz, akkor, kedves
Barátaim, meg kell hozni a szükséges döntéseket. Ez olyan, mint
amikor válaszút elé kerülünk: Melyik utat válasszuk? Azt, amelyikre
a szenvedélyeink indítanak, vagy azt, amelyikre a csillag mutat, ami
a lelkiismeretben világít? Amikor a bölcsek hallották a választ: „A
júdeai Betlehemben; mert meg van írva a prófétáknál” (Mt 2,5), ettől
a szótól megvilágosodva elhatározták, hogy folytatják az utat
egészen a célig. Jeruzsálemből Betlehembe mentek, így hangzott az
ige, ami jelezte számukra, hogy hol van a király, akit keresnek,
egészen a királlyal való találkozásig, aki egyben Isten Báránya
volt, aki elveszi a világ bűneit. Ez az ige nekünk is szól. Nekünk
is választanunk kell.
Valójában, ha jól meggondoljuk, ez ugyanaz, mint amit minden
alkalommal megtapasztalunk, amikor az Eucharisztiát ünnepeljük.
Minden szentmisében ugyanis az Isten igéjével való találkozás a
kereszt és Krisztus feltámadásának titkában való részvételre vezet
el minket, s így elvezet az Eucharisztiához, a Krisztussal való
egyesüléshez. Az oltáron az válik jelenvalóvá, akit a csillagjósok
láttak a szalmán fekve: Krisztus, az élő kenyér, aki leszállott az
égből, hogy életet adjon a világnak, az igaz Bárány, aki életét adja
az emberiség üdvéért. Az Ige által megvilágosítva – újra csak
Betlehemben, Kenyérházában – megtapasztalhatjuk annak az Istennek a
felfoghatatlan nagyságával való mindent felülmúló találkozást, aki
annyira megalázta magát, hogy jászolban jelent meg és az oltáron
adja magát eledelül.
Elképzelhetjük a csillagjósok csodálkozását a pólyában levő Gyermek
felett. Csak a hit tette számukra lehetővé, hogy a Gyermekben
felismerjék a királyt, akit kerestek, Istent, akihez a csillag
vezette őket. Benne az Örökkévaló lépett be az időbe, amikor
áthidalta azt a szakadékot, ami a véges és a végtelen, a látható és
a láthatatlan között van; benne a Titok vált nyilvánvalóvá, amikor
egy kicsi gyermek gyenge tagjaiban kiszolgáltatta magát.
„Csodálkozással telve állnak a csillagjósok az előtt, amit látnak: a
mennyet a földön, és a földet a mennyben; az embert az Istenben, és
Istent az emberben. Azt látják egy parányi testbe zártan, akit az
egész világ sem képes befogadni.” (Aranyszavú Szent Péter, Sermo
160,2). Ugyanezzel a csodálkozással akarunk az „Eucharisztia Évében”
ahhoz a Krisztushoz odafordulni, aki az irgalmasság
tabernákulumában, az Oltáriszentségben jelen van.
Kedves fiatalok, a boldogságnak, amit kerestek, a boldogságnak,
amihez jogotok van, neve és arca van: Ő a Názáreti Jézus az
Eucharisztiában elrejtőzve. Egyedül Ő ajándékoz az emberiségnek
életet bőségben. Máriával együtt mondjátok ki a ti igeneteket arra
az Istenre, aki nektek akarja ajándékozni önmagát. Ma megismétlem
nektek, amit beiktatásom kezdetén mondtam: „Aki bebocsátja Krisztust
(életébe), nem veszít el semmit, semmit – abszolút semmit abból, ami
az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a
barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban
bontakoznak ki valóságosan az emberi lét nagy lehetőségei. Csak
ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép és ami szabad.”
(A pápa beiktatási beszéde 2005. április 24-én). Legyetek róla
teljesen meggyőződve: Krisztus semmit sem vesz el abból, ami szép és
nagy bennetek, hanem Isten dicsőségére, az emberek boldogságára és a
világ üdvére mindent beteljesülésre vezet.
Ezekben a napokban meghívlak titeket: vonakodás nélkül ajánljátok
magatokat Krisztus szolgálatába, kerül, amibe kerül. A találkozás
Jézus Krisztussal lehetővé teszi majd számotokra, hogy bensőleg
élvezhessétek élő és életadó jelenlétét, hogy azután
tanúskodhassatok róla a környezetetekben. Viselkedésetek és
életörömötök által legyen a városban való jelenlétetek az evangélium
hirdetésének első jele. Szálljon szívünkből a hála és dicséret az
Atyához azért a sok jótéteményért, amit felénk kinyilvánított, és a
hit ajándékáért, amit együtt akarunk ünnepelni, amikor ebből az
országból hirdetjük a világnak, innen, Európa közepéről – annak az
Európának a közepéről, mely sokat köszönhetett az evangéliumnak és
hirdetőinek az évszázadok folyamán.
Zarándokként megyek majd a kölni Dómhoz, hogy ott a Háromkirályok
ereklyéit tiszteljem, a Háromkirályokét, akik készek voltak elhagyni
mindent, hogy kövessék a csillagot, amely őket az emberi nem
Megváltójához vezette. Nektek is, kedves fiatalok, volt már, vagy a
jövőben még lesz lehetőségetek megtenni ugyanezt a zarándokutat.
Ezek az ereklyék csupán porladó és szegényes jelei annak, amik a
csillagjósok voltak, annak, amit ők már sok évszázaddal ezelőtt
megéltek. Az ereklyék magához Istenhez vezetnek bennünket: ugyanis Ő
az, aki kegyelme erejével a gyenge embereknek a bátorságot adja,
hogy a világ előtt tanúskodjanak róla. Amikor az Egyház meghív
minket, hogy tiszteljük a vértanúk és a szentek ereklyéit, tudja,
hogy csupán porladó emberi csontokról van szó, de ezek a csontok
olyan embereké voltak, akiket áthatott Isten transzcendentális
hatalma. A szentek ereklyéi annak a láthatatlan, de valóságos
jelenlétnek a nyomai, amely megvilágítja a világ sötétségét,
amennyiben Isten birodalmát teszi láthatóvá, amely bennünk van.
Velünk és értünk kiáltják: „Maranatha!” – „Jöjj el Jézus!”
Kedveseim, ezekkel a szavakkal búcsúzom tőletek, és szívből mondom
mindnyájatoknak: Viszontlátásra a szombat esti vigílián!
|
|
|
Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Mk 16,15-20
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|