|
Látogatás a kölni zsinagógában 2005. augusztus 19., péntek 12 óra
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Fivéreim és Nővérem!
Salom léhem! Erős kívánságom volt, hogy Péter utódává választásom
utáni első németországi látogatásom alkalmával találkozzam a kölni
Zsidó Közösséggel és a német zsidóság képviselőivel. E
látogatásommal szeretnék kapcsolódni ahhoz az 1980. november 17-i
eseményhez, amikor tisztelt Elődöm, II. János Pál pápa első
németországi útján Mainzban találkozott a németországi zsidók és a
Rabbi-Konferencia Központi Tanácsával. Ez alkalommal is biztosítani
szeretném Önöket arról, hogy törekszem tovább folytatni az utat a
zsidó néppel való kapcsolatok és barátság erősítésére, amely úton
II. János Pál pápa döntő lépéseket tett (vö. Ansprache an die
Delegation des International Jewish Committee on Interreligious
Consultations: L’Osservatore Romano, 2005. jún. 10., 5. o.).
A kölni Zsidó Közösség ebben a városban valóban „otthon” érezheti
magát. Ugyanis ez a legrégibb helye egy zsidó közösségnek német
földön: visszanyúlik egészen a római kori Kölnig. A zsidó és a
keresztény közösségek kapcsolatának története bonyolult és gyakran
fájdalmas. Voltak jószomszédi periódusok, de el is űzték a zsidókat
Kölnből 1424-ben. A 20. században, a német és az európai tartomány
legsötétebb időszakában egy eszelős újpogány faj-ideológia az
európai zsidóság államilag megtervezett és szisztematikusan
végrehajtott kiirtásának kísérletéhez vezetett, ahhoz, ami Soah
néven vonult be a történelembe. Ennek a hallatlan és egészen addig
elképzelhetetlen gaztettnek egyedül Kölnben 7000 név szerint ismert
–valójában biztosan jelentősen több – zsidó esett áldozatul. Mivel
Isten szentségét nem ismerték el, az emberi élet szentségét is
lábbal tiporták.
Ebben az évben emlékezünk meg a nemzetiszocialisták koncentrációs
táboraiból való kiszabadulás 60. évfordulójáról. Gázkamráik
krematóriumaiban zsidók millióit – férfiakat, nőket és gyermekeket –
öltek meg és égettek el. Magamévá teszem, amit tisztelt Elődöm
Auschwitz fölszabadulásának 60. évfordulójára írt, és én is mondom:
„Fejet hajtok mindazok előtt, akik a mysterium iniquitatis ezen
megnyilvánulását átélték”. Az akkori rettenetes történéseknek
„folyamatosan ébresztgetniük kell a lelkiismereteket, véget kell
vetniük a konfliktusoknak, és figyelmeztetniük kell a békére”
(Üzenet Auschwitz fölszabadulásának alkalmából. 2005.
január 15.) Közösen kell megszívlelnünk, amit a Bölcsesség könyve
Istenről és az általa teremtett világról elgondolt bölcs tervéről
mond, hogy Ő „az Életnek Barátja” (11,26).
Éppen idén van negyven éve, hogy a II. Vatikáni Zsinat közzétette a
Nostra aetate nyilatkozatot, és ezzel új távlatokat nyitott a
zsidó-keresztény kapcsolatokban, melyeket a dialógus és a partnerség
határoz meg. E nyilatkozat a negyedik fejezetében emlékeztet közös
gyökereinkre, és arra a rendkívül gazdag szellemi örökségre, melyben
a zsidók és a keresztények közösen osztoznak. Mind a zsidók, mind a
keresztények Ábrahámban ismerik föl atyjukat a hitben (vö. Gal 3,7;
Róm 4,11), és hivatkoznak Mózes és a próféták tanítására. Mind a
zsidók, mind a keresztények lelkisége a zsoltárokból táplálkozik. A
keresztények Pál apostollal együtt meg vannak győződve arról, hogy
„Isten kegyelme és meghívása visszavonhatatlan” (Róm 11,29; vö.
9,6.11; 11,1). Tekintettel a kereszténység zsidó gyökereire (vö. Róm
11,16-24) mondta tisztelt Elődöm a német püspökök egyik ítéletének
megerősítésekor: „Aki Jézus Krisztussal találkozik, találkozik a
zsidósággal” (Insegnamenti III/2, 1980, 1272. o.).
Ezért sajnálkozik a Nostra aetate zsinati nyilatkozat „a
gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt,
melyek bármikor és bárki részéről érték a zsidókat” (4. p.). Isten
valamennyiünket „a maga képmására” (Ter 1,27) teremtett, és ezáltal
transzcendens méltósággal tüntetett ki minket. Isten előtt minden
embernek azonos a méltósága, függetlenül attól, hogy mely néphez,
mely kultúrához vagy milyen valláshoz tartozik. Ezen az alapon
beszél a Nostra aetate nyilatkozat nagy tisztelettel a muszlimokról
(vö. 3. p.) és a többi vallásokhoz tartozókról is (vö. 2. p.). E
közös emberi méltóság alapján „az Egyház elítéli az emberek faj,
bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen
diszkriminációját”, mint olyan cselekedetet, amely ellentmond
Krisztus akaratának (vö. 5. p.). Az Egyház kötelességének érzi, hogy
e tanítást a katekézisben és élete minden mozzanatában továbbadja a
felnövekvő nemzedéknek, melynek tagjai már nem voltak szemtanúi a
II. világháború előtti és alatti szörnyű eseményeknek. Ez azért is
különös jelentőségű feladat, mert napjainkban sajnos újra feltűntek
az antiszemitizmus jelei és az általános idegenellenesség formái.
Ezek aggodalomra és éberségre adnak okot. A katolikus Egyház – s ezt
én ez alkalommal is ismételten hangsúlyozni szeretném – föllép az
összes népek, kultúrák és vallások közötti tolerancia, megbecsülés,
barátság és béke érdekében.
A Nostra aetate nyilatkozat óta eltelt 40 esztendőben
Németországban is és nemzetközi szinten is sok minden történt a
zsidók és keresztények közötti viszony jobbítása és elmélyítése
érdekében. A hivatalos kapcsolatok mellett – különösen a
szentírástudósok közötti együttműködésnek köszönhetően – sok
barátság született. Ebben az összefüggésben emlékszem a Német
Püspöki Konferencia különböző nyilatkozataira és a „Keresztény-Zsidó
Együttműködés Kölni Társasága” áldásos tevékenységére, mely
hozzájárult ahhoz. hogy a zsidó közösség 1945 óta itt Kölnben újra
„otthon” érezheti magát, és jószomszédi együttélést talált a
keresztény közösséggel. Természetesen még sok tennivaló maradt.
Kölcsönösen sokkal jobban meg kell ismernünk egymást. Ezért
bátorítok én a zsidók és keresztények közötti figyelmes és
bizalommal teljes dialógusra. Csak így juthatunk el a még vitatott
történeti kérdések mindkét részről elfogadott értelmezéséhez,
mindenekelőtt ahhoz, hogy előbbre lépjünk a zsidóság és a
kereszténység közötti kapcsolat teológiai értékelésében. A
dialógusban természetesen nem arról van szó, hogy a fennálló
különbözőségeket figyelmen kívül hagyjuk vagy eljelentéktelenítsük:
abban is, és főként abban kell kölcsönösen megbecsülnünk egymást,
ami megkülönböztet bennünket hitbeli meggyőződésünk legmélyén.
Végül tekintetünket nem csupán hátrafelé kell fordítanunk a
történelemben, hanem előre is a mai és holnapi feladatokra. Gazdag
örökségünk és a növekvő bizalomra irányuló testvéri kapcsolatok
köteleznek arra, hogy közösen még világosabb tanúságot tegyünk az
emberi jogok és az emberi élet szentségének védelme és támogatása, a
család értékei, a szociális igazságosság és a világ békéje mellett,
és ezekért a gyakorlatban együttműködjünk. A Tízparancsolat (vö. Kiv
20; MTörv 5) közös örökségünk és közös kötelességünk. A
Tízparancsolat nem teher, hanem útmutató a boldog életre. Különösen
az a fiatalok számára, akikkel ezekben a napokban találkozunk, s
akik oly közel állnak a szívemhez. Azt kívánom, hogy a
Tízparancsolatban ismerjék föl a lámpást a lépéseikhez és a fényt az
ösvényükhöz (vö. Zsolt 119,105). A felnőtteket terheli a felelősség,
hogy a fiatal embereknek továbbadják a remény fáklyáját, amit Isten
a zsidóknak is, keresztényeknek is odaajándékozott, hogy a gonosz
hatalma „soha többé” uralomra ne jusson, és a következő nemzedékek
Isten segítségével igazságosabb és békésebb világban élhessenek,
melyben minden embernek azonos polgárjoga van.
A 29. zsoltár szavaival fejezem be, mely egyszerre jókívánság és
imádság: „Az Úr adjon erőt az Ő népének. Az Úr áldja meg az Ő népét
békével.”
Hallgasson meg minket!
|
|
|
Hogyan adhatja testét eledelül nekünk? Jn 6,52-59
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|