|
Ökumenikus találkozó a pápa beszéde az érseki palotában
2005. augusztus 19., péntek 18.15
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Kedves Fivéreim és Nővérem Krisztusban,
a mi közös Urunkban!
Örömmel tölt el, hogy németországi látogatásom alkalmával
találkozhatom Önökkel, a más egyházak és egyházi közösségek
képviselőivel. Szívből köszöntöm mindnyájukat! Mivel én magam is
ebből az országból való vagyok, ismerem azt a tragédiát, amit a
hitszakadás sok emberre és sok családra hozott. Ezért is fejeztem ki
mindjárt Róma püspökévé és Péter apostol utódává történt
megválasztásom után határozott elszántságomat arra, hogy a
keresztények teljes és látható egységének helyreállítását pápaságom
egyik elsődleges feladatának tekintem. Ezzel tudatosan két nagy
Elődöm lábanyomába akarok lépni: az első VI. Pál pápa, aki immár
több mint negyven éve aláírta az ökumenizmusról szóló Unitatis
redintegratio zsinati határozatot, a második II. János Pál
pápa, aki ezt a dokumentumot pápaságának fő irányává tette.
Németországnak az ökumenikus dialógusban különleges jelentősége van.
Ugyanis nemcsak szülőföldje a reformációnak, hanem egyike azon
országoknak is, melyekből a 20. századi ökumenikus mozgalom
kiindult. A tömeges elvándorlás következtében az elmúlt
évszázadokban ortodox és ősi keleti keresztények is új hazát
találtak ebben az országban. Ez kétségtelenül elősegítette a
szembenállást és az értékek cseréjét. Közös örömmel állapíthatjuk
meg, hogy a dialógus az idők folyamán a testvériség új
fölfedezéséhez vezetett, és a különböző egyházak és egyházi
közösségek keresztényei között nyíltabb és bizalomteljesebb légkört
hozott létre. Tisztelt Elődöm Ut unum sint enciklikájában
(1995) éppen ezt jelölte meg a dialógus különösen jelentős
eredményeként (vö. 41, 64. p.).
A keresztények közötti testvériség nem futó érzelem, és még kevésbé
az igazság iránti bizonyos közömbösségből fakad. Hanem az egy
keresztség természetfölötti valóságára alapszik, mely Krisztus egy
testébe iktat be minket (vö. 1Kor 12,13; Gal 3,28; Kol 2,12).
Közösen valljuk, hogy Jézus Krisztus Isten és Úr; közösen ismerjük
el Őt egyetlen közvetítőnek Isten és az emberek között (vö. 1Tim
2,5), és hangsúlyozzuk mindannyiunk Őhozzá tartozását (vö. Unitatis
redintegratio 22, Ut unum sint 42). Ezen az alapon a
dialógus már hozott gyümölcsöket. Szeretném közülük megnevezni a
kölcsönös kiközösítésre irányuló kutatásokat, amelyeket II. János
Pál első németországi látogatásakor, 1980-ban indított el, s
mindenekelőtt „A megigazulástanról szóló közös nyilatkozat”-ot
(1999), mely ezen kutatások eredménye volt, és egyetértést hozott
olyan alapkérdésekben, melyek a 16. század óta viták tárgyai voltak.
Hálás elismerést érdemelnek azok az eredmények is, melyeket egy sor
közös állásfoglalás jelent olyan fontos témakörökben, mint az élet
védelmének, az igazságosság előmozdításának és a békének
alapkérdései. Nagyon jól tudom, hogy sok keresztény ebben az
országban – és nemcsak ebben – a közeledés további konkrét lépéseit
várja. Én is várom őket. Valójában az Úr parancsa, de a jelen órának
a parancsa is, hogy a dialógust az egyházi élet minden szintjén
elszántan tovább kell folytatni. Ennek természetesen igazmondásban
és realitásérzékkel kell történnie, türelemmel és kitartással, a
saját lelkiismeret szava iránti hűséggel. Nem történhet dialógus az
igazság árán; a dialógust szeretetben és igazságban kell folytatni.
Nem szeretnék én itt bármi programot kifejteni a dialógus mai
témáival kapcsolatban – ez a püspökökkel kapcsolatban álló
teológusok dolga. Csak egy megjegyzés engedtessék meg nekem: az
ekkleziológiai kérdések, különösen a lelkészi hivatal – papság –
kérdései elválaszthatatlanul összefüggenek az Írás és az Egyház
összetartozásának, Isten szava hiteles értelmezése fórumának és az
Ige egyházi életben történő kibontakozásának kérdéseivel.
Az ökumenikus dialógusban sürgető elsőbbsége van azoknak a nagy
etikai kérdéseknek, melyeket a mi korunk tesz föl; ezekre a mai
kérdező ember joggal vár közös keresztény választ. Hála Istennek, ez
már sok esetben, sajnos nem mindig, sikerült. Az e területen
mutatkozó ellentmondások miatt az evangélium melletti tanúságtétel
és az etikai iránymutatás, melyet az emberek és a társadalom számára
adnunk kellene, erejét veszti és gyakran üres formákat ölt,
olyannyira, hogy korunknak adósok maradunk a szükséges
tanúságtétellel. Szakadásaink ellentétben vannak Jézus akaratával és
hiteltelenné tesznek bennünket az emberek előtt.
Miről is van szó az összes keresztények egységének
helyreállításában? A katolikus Egyház Krisztus tanítványainak
teljes, látható egységének elérésére törekszik, ahogyan azt a II.
Vatikáni Zsinat a különböző dokumentumaiban meghatározta (vö. LG 8,
13; UR 2, 4). Ez az egység meggyőződésünk szerint elveszíthetetlenül
a katolikus Egyházban áll fenn (vö. UR 4). Ez nem jelent
egyöntetűséget a teológia és a lelkiség minden kifejezési
formájában, a liturgikus formákban és a fegyelemben. Egység a
sokféleségben és sokféleség az egységben: az elmúlt június 29-én,
Szent Péter és Pál ünnepén hangsúlyoztam, hogy a teljes egység és az
igaz katolicitás összetartozik. Hogy ez az együttes
megvalósulhasson, annak szükséges föltétele, hogy az egység melletti
elkötelezettség mind tisztább és megújuló legyen, hogy állandóan
növekedjen és érettebb legyen. Ehhez tud hozzásegíteni a dialógus,
amely több, mint a gondolatcsere: az ajándékok cseréje (vö. Ut
unum sint 28.), melybe az egyházak és az egyházi közösségek
behozhatják sajátos gazdagságukat (vö. LG 8, 15; UR 3, 14; Ut
unum sint 10-14).
Ezen elkötelezettségnek köszönhetően folytatható az út lépésről
lépésre mindaddig, amíg elérjük a teljes egységet, amikor végre
„valamennyien eljutunk az egységre a hitben és Isten Fiának
megismerésében, és meglett emberré leszünk, elérve a krisztusi
teljességet” (Ef 4,13). Nyilvánvaló, hogy egy ilyen dialógus csak az
igazmondó és mértéktartó lelkiség légkörében tud kibontakozni.
Pusztán saját erőinkkel az egységet nem tudjuk „megcsinálni”. Mi
csak elfogadhatjuk mint a Szentlélek ajándékát. Ezért alkotja az
ökumenikus mozgalom szívét a lelki ökumenizmus, azaz az imádság, a
megtérés és az élet megszentelése (vö. UR 8, Ut unum sint 15,
21). Azt is mondhatjuk: az ökumenizmus legjobb formája az evangélium
szerinti élet.
Vigasztaló alapot látok az optimizmusra abban a tényben, hogy
mostanában bizonyos lelki „hálózat” alakul a katolikusok és a
különböző egyházak és egyházi közösségek keresztényei között:
egyenként kezdeményeznek imádsággal, az élet felülvizsgálatával, az
emlékezet megtisztításával és a felebaráti szeretetben való
kitárulkozással. A lelki ökumenizmus atyja, Paul Couturier ebben az
összefüggésben egy „láthatatlan kolostorról” beszélt, mely falai
közé gyűjti a Krisztusért és Egyházáért lelkesedő embereket. Meg
vagyok róla győződve: ha egyre több ember csatlakozik az Úr
imájához, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21), akkor
Jézusnak ez az imája nem pusztába kiáltott szó marad (vö. Jn 14,13;
15,7.16). A felülről való segítséggel a különböző, még nyitott
kérdésekre megvalósítható megoldásokat fogunk találni, s végül az
egység utáni vágy eléri beteljesedését, akkor és úgy, ahogyan Ő
akarja. Meghívom valamennyiüket, hogy velem együtt járjanak ezen az
úton.
|
|
|
Hogyan adhatja testét eledelül nekünk? Jn 6,52-59
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|