|
Találkozó a muszlim közösség képviselőivel 2005. augusztus 20., szombat18 óra
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Kedves Muszlim Barátaim!
Nagy örömöt okoz nekem, hogy fogadhatom és szívből köszönthetem
Önöket. Azért vagyok itt, hogy találkozzam a fiatalokkal, akik
Európa és a világ minden részéről jöttek. A fiatalok az emberiség
jövője és a nemzetek reménye. Szeretett elődöm, II. János Pál pápa
mondta Marokkóban, a casablancai stadionban összegyűlt fiatal
muszlimoknak: „A fiatalok akkor építhetnek egy jobb jövőt, ha
mindenekelőtt az Istenbe vetett hit felé tárulnak ki, és azért
fáradoznak, hogy ezt a világot bölcsességgel és bizalommal Isten
terve szerint rendezzék be” (Insegnamenti VIII/2,
1985:500.). Ebből az irányból fordulok Önökhöz, kedves muszlim
barátaim, hogy megosszam Önökkel a reményemet, és aktuális
történelmünk e különösen nehéz időszakában a gondjaimat is megosszam
Önökkel.
Bizonyos vagyok abban, hogy az Önök véleményét is kifejezem, ha az
összes gondok közül azt emelem ki, mely a terrorizmusnak egyre
tovább terjedő jelenségéből fakad. A világ különböző részein állandó
ismétlődnek a terrorista akciók, melyek halált és rombolást
terjesztenek és sok fivérünket és nővérünket aggódóvá és kétkedővé
teszik. E merényletek kieszelői és kitervelői azt jelzik, hogy meg
akarják mérgezni a kapcsolatainkat. Minden eszközt fölhasználnak,
még a vallást is, hogy megakadályozzanak minden fáradozást, ami a
békés, törvénytisztelő és feszültségmentes együttélés érdekében
történik. A terrorizmus, bárhonnan származik, perverz és kegyetlen
döntés, mely lábbal tiporja az élethez való érinthetetlen jogot és
minden rendezett együttélést aláás. Ha közösen sikerül kiirtani a
szívekből a gyűlöletet, ha védekezni tudunk az intolerancia minden
formája ellen és ellent tudunk állni az erőszak minden
megnyilvánulásának, akkor fel tudjuk tartóztatni a fanatizmus
szörnyű hullámát, mely oly sok ember életét kockára teszi és
megakadályozza a béke épülését a világban. A feladat nehéz, de nem
lehetetlen. A hívő ember ugyanis tudja, hogy önmagában gyönge, de
támaszkodhat az imádság lelki erejére.
Kedves Barátaim, mélyen meg vagyok győződve róla: anélkül, hogy
engednénk a környezet negatív nyomásának, meg kell erősítenünk a
kölcsönös megbecsülés, a szolidaritás és a béke értékeit. Mind a
muszlimok, mind a keresztények számára minden ember élete szent.
Nagy a tevékenységeknek az a területe, melyen egynek érezhetjük
magunkat az erkölcsi alapértékek szolgálatában. Minden szociális
terv és az ezek megvalósítására irányuló minden fáradozás céljának a
személyi méltóság és az e méltóságból fakadó jogok védelmének kell
lennie. Olyan üzenet ez, melyet a lelkiismeret halk, de világosan
érthető és mással össze nem cserélhető hangon mond. Olyan üzenet ez,
melyet az embernek meg kell hallania és meg kell szólaltatnia: ha
ezen üzenet visszhangja elnémulna a szívekben, a világ egy új
barbárság sötétségének volna kitéve. Csak a személy központi
jellegének elismerésében találhatunk közös megértési alapot ahhoz,
hogy az esetleges kulturális ellentéteket legyőzzük és az ideológiák
robbanóerejét ellensúlyozni tudjuk.
Azon a találkozón, melyet áprilisban az egyházak és egyházi
egyesületek és a különböző vallási hagyományok képviselőivel
tartottam, mondtam: „Biztosítom Önöket, hogy az Egyház folytatni
akarja a barátság hídjainak építését a más vallások követőivel,
azzal a céllal, hogy minden ember és a társadalom egészének igazi
javát keresse” (L’Osservatore Romano, 2005. április 25, 4.
o.). A múlt tapasztalata arra tanít, hogy a keresztények és a
muszlimok közötti kapcsolatokat nem mindig a kölcsönös megbecsülés
és megértés jellemezte. A történelemnek mily sok lapjára jegyeztek
csatákat és háborúkat, melyeket akár az egyik, akár a másik oldalon
Isten nevére hivatkozva kezdtek el, mintha az ellenség megtámadása
és az ellenfél megölése tetszene Istennek! Az ilyen szomorú
eseményekre való emlékezésnek szégyennel kellene eltöltenie minket,
mert nagyon jól tudjuk, hogy milyen szörnyűségek kezdődtek a vallás
nevében. A múlt olvasmányainak vissza kellene tartania bennünket
attól, hogy ugyanazokat a hibákat megismételjük. Mi keresni akarjuk
a megbékélés útját, s meg akarunk tanulni úgy élni, hogy mindenki
tiszteli a másik identitását. Ebben az értelemben a vallásszabadság
megvédése állandó kötelesség, a kisebbségek megbecsülése pedig az
igazi civilizáció figyelmen kívül nem hagyható jele.
Ebben az összefüggésben mindig hasznos arra emlékezni, amit a II.
Vatikáni Zsinat atyái a muszlimokkal való kapcsolatokról mondtak:
„Az Egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élő
és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a
mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még
rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják
követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám hit szívesen
hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. (...) Az évszázadok folyamán
azonban a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés
és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra
buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös
megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a
társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a
szabadságot.” (Nostra aetate 3. p.)
Önök, tisztelt Barátaim, néhány muszlim központ képviselői, melyek
ebben az országban léteznek, ahol én születtem, tanultam és életem
nagy részét eltöltöttem. Éppen ezért volt kívánságom, hogy
találkozzam Önökkel. Önök vezetik az iszlám híveit, s nevelik őket a
muszlim hitben. A tanítás elképzelések és meggyőződések
továbbadásának eszköze. A szó a lélek nevelésében a fő út. Ezért
igen nagy az Önök felelőssége a felnövekvő generáció nevelésében.
Nekünk – keresztényeknek és muszlimoknak – közösen kell
szembenéznünk a sok kihívással, melyet korunk támaszt számunkra.
Semmi helye nincs az érzéketlenségnek és a tétlenségnek, még kevésbé
a pártoskodásnak és a szektásságnak. Nem adhatunk semmi teret a
szorongásnak és a pesszimizmusnak, sokkal inkább az optimizmust és a
reményt kell ápolnunk. A keresztények és a muszlimok közötti vallás-
és kultúraközi dialógust nem szabad szezonjellegűvé redukálni. Ez
valójában eleven szükségszerűség, melytől nagyrészt függ a jövőnk.
A föld sok részéről itt, Kölnben lévő fiatalok a szolidaritás, a
testvériség és a szeretet élő tanúi. Kívánom Önöknek, kedves muszlim
barátaim, egész szívemből, hogy az irgalmas és együttérző Isten
őrizze, áldja meg és világosítsa meg mindig Önöket. A béke Istene
emelje föl a szívünket, táplálja reményünket és vezesse lépteinket a
világ útjain.
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|