|
Virrasztás a fiatalokkal Máriamezőn 2005. augusztus 20., szombat 20.30
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Kedves Fiatalok!
Zarándokutunkon a titokzatos napkeleti bölcseket követve, most arra
a helyre érkeztünk, melyet Szent Máté így ír le evangéliumában: „És
bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták a
gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11).
Ezeknek a férfiaknak a külső útja lezárult. Célba értek. E helyen
azonban egy új út kezdődik számukra, egy belső zarándokút, mely
egész életüket megváltoztatja. Mert bizonyára egészen másként
képzelték el az újszülött királyt. Hiszen megálltak Jeruzsálemben,
és az ottani királytól kérdezősködtek a megígért királyi gyermekről.
Tudták, hogy a világ rendje megbomlott, ezért nyugtalan volt a
szívük. Bizonyosak voltak abban, hogy van Isten, van egy igazságos
és jóságos Isten. És persze hallottak a nagy próféciákról,
amelyekben Izrael prófétái megjövendöltek egy királyt, aki Istennel
a legbensőbb összhangban lesz, és Isten szerint állítja majd helyre
a világ rendjét. Ennek a királynak a keresésére indultak ők:
valójában a jogot keresték, az igazságosságot, aminek Istentől kell
jönnie, és ennek a Királynak akartak szolgálni, az ő lábaihoz
akartak leborulni, hogy így ők maguk is a világ megújulását
szolgálják. Azok közé tartoztak, akik „éhezik és szomjazzák az
igazságot” (Mt 5,6). Ezt az éhséget és szomjúságot követték
zarándokútjukon – úton voltak az igazságosság felé, amelyet Istentől
vártak, s amelynek ők maguk is szolgálatába akartak lépni.
Még ha a többiek, akik otthon maradtak, talán fantasztának,
álmodozónak tartották is őket – ők teljesen realisták voltak, és
tudták, hogy a világ megváltozásához hatalom tartozik. Ezért
kereshették először a megígért gyermeket csak királyi palotában. De
azután leborulnak a szegény emberek gyermeke előtt, és nagyon hamar
megtudják, hogy Heródes – a király, akit ők fölkerestek – hatalmával
csapdát állított neki, s hogy a családnak nem marad más, csak a
menekülés és a számkivetettség. Az új Király, akit imádtak, egészen
más volt, mint akit vártak. Így meg kellett tanulniuk, hogy Isten
más, mint ahogyan mi általában elképzeljük magunknak. Most kezdődött
az ő belső vándorlásuk. Abban a pillanatban kezdődött el, amikor
leborultak e Gyermek előtt és elismerték őt a megígért Királynak. De
ezen örömteli gesztusokat először belül kellett megfogalmazniuk.
Felfogásukat a hatalomról, Istenről és az emberről meg kellett
változtatniuk, ezáltal pedig önmagukat is. Most már látták: Isten
hatalma más, mint a világ hatalmasainak a hatalma. Isten másképp
működik, mint ahogyan mi azt elgondoljuk és szívesen előírnánk Neki.
Isten ebben a világban nem kel versenyre a hatalom világi formáival.
Nem állítja szembe a saját seregeit más seregekkel. Az Olajfák
hegyén nem küld Jézusnak segítségül 12 légió angyalt (vö. Mt 26,53).
Ennek a világnak hangos, harcos hatalmával a szeretet fegyvertelen
hatalmát állítja szembe, mely a kereszten – és később a
történelemben mindig – alulmarad, és mégis az az új és isteni
valóság, mely szembeszáll az igazságtalansággal és megmutatja Isten
országát. Isten más – ezt ismerik fel most. És ez azt jelenti, hogy
most ők maguk is mássá válnak, meg kell tanulniuk az isteni
cselekvésmódot.
Azért jöttek, hogy ennek a Királynak a szolgálatába álljanak,
királyságukat az övéhez igazítsák. Ez volt hódolatuk, imádásuk
értelme. Ehhez tartoztak ajándékaik is – arany, tömjén, mirha –,
adományaik az isteninek elismert Királynak. Az imádásnak van
tartalma, és adomány is tartozik hozzá. Ezek a keleti férfiak
tökéletesen helyes nyomon jártak, amikor e Gyermeket imádva mint
királyukat akarták elismerni, s szolgálatába kívánták állítani saját
hatalmukat és lehetőségeiket. Szolgálata és követése által az
igazságosság, a jóság ügyét akarták szolgálni a világban. És ebben
igazuk volt. Ám most megtanulják, hogy ez nem egyszerűen parancsok
által és trónusokról történhet. Most megtanulják, hogy önmagukat
kell odaadniuk – nem kisebb ajándékot vár ez a Király. Most
megtanulják, hogy életükben annak a cselekvésmódnak kell uralkodnia,
amellyel Isten gyakorolja a hatalmat és amilyen maga Isten: az
igazság, a jog, a jóság, a megbocsátás, az irgalmasság embereivé
kell válniuk. Többé nem fogják megkérdezni: mi hasznom van ebből,
hanem ezt kell kérdezniük: mivel szolgálom én Isten jelenlétét a
világban. Meg kell tanulniuk elveszíteni és éppen ezáltal megtalálni
önmagukat. Amikor eltávoznak Betlehemből, az igaz Király nyomában
kell maradniuk, Jézus követésében.
Kedves Barátaim, tegyük föl magunknak a kérdést: mit jelent mindez a
mi számunkra. Mert ez – tudniillik, hogy amit Isten „más”
cselekvésmódjáról mondtunk, annak a mi életmódunkat is meg kell
határoznia – szépen hangzik ugyan, de halvány és meghatározatlan
kijelentés marad. Emiatt ajándékozott nekünk Isten példákat. A
napkeleti bölcsek csak az elsők abból a hosszú menetből, mely olyan
emberekből áll, akik életükkel fölragyogtatják Isten csillagát; akik
keresték a hozzánk, emberekhez közel lévő és nekünk utat mutató
Istent. Az ismert és ismeretlen szentek nagy serege ez, akikben az
Úr végig a történelmen át föllapozta és föllapozza az evangéliumot.
Életükben – mint nagy képeskönyvben – láthatóvá válik az evangélium
gazdagsága. Ők adják Isten fénycsóváját, melyet Ő maga húzott és húz
a történelmen végig. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa az
elmúlt és közeli időkben élt emberek nagy seregeit avatta boldoggá
és szentté. Ezekben a személyekben akarta megmutatni nekünk, mit is
jelent kereszténynek lenni; hogyan lehet helyesen – Isten módján –
élni az életet. A boldogok és a szentek olyan emberek voltak, akik
nem keresték kétségbeesve a saját boldogságukat, hanem egyszerűen
oda akarták adni magukat, mert Isten fénye megérintette őket. És így
megmutatják nekünk, hogyan lesz az ember boldog, hogyan lehet az
emberből ember. A történelem hullámverései közepette ők voltak az
igazi újítók, akik újra meg újra kivezették a történelmet sötét
hullámvölgyeiből, melyekben újra és újra az elmerülés veszélye
fenyegetett, és ők mindig hoztak annyi világosságot, hogy egyet
lehessen érteni – olykor fájdalmak közepette is – Isten szavával,
aki a teremtés művének bevégeztével ezt mondta: Ez jó. Gondoljunk
olyan személyiségekre, mint Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc,
Avilai Teréz, Loyolai Ignác, Borromeo Károly, a 19. század
rendalapítói, akik a szociális mozgalomnak adták a szívüket, vagy
jelen korunk szentjeire – Maximilian Kolbéra, Edith Steinre, Teréz
anyára, Páter Pióra. Őket szemlélve megtanuljuk, mit jelent imádni,
és mit jelent a betlehemi Gyermek mértéke, Jézus Krisztusnak és
magának Istennek a mértéke szerint élni.
A szentek az igaz reformátorok, mondottuk. Ezt most még
radikálisabban szeretném kifejezni: csak a szentektől, csak Istentől
jön az igazi forradalom, a világ alapvető megváltozása. Az elmúlt
században megéltünk olyan forradalmakat, amelyeknek közös programja
volt, hogy nem kell többé Istenre várni, hanem a világ dolgainak
intézését teljesen saját kézbe kell venni. És láttuk, hogy ezáltal
mindig egy emberi, egy pártjellegű álláspontot tettek meg abszolút
mércévé. Abszolúttá tenni azt, ami nem abszolút, hanem relatív, ez a
totalitarizmus. Ez nem szabaddá teszi az embert, hanem megfosztja a
becsületétől és rabszolgává teszi. Nem az ideológiák mentik meg a
világot, hanem egyedül az odafordulás az élő Istenhez, aki a mi
Teremtőnk, szabadságunk kezese, az igazság és igaz jó kezese. Az
igazi forradalom egyedül az Istenhez való radikális odafordulás, aki
az igaz ember mércéje s ugyanakkor az örök szeretet. És mi más
menthetne meg minket, ha nem a szeretet?
Kedves Barátaim! Hadd fűzzek még mindehhez két rövid gondolatot.
Istenről sokan beszélnek; Isten nevében gyűlöletet is hirdetnek és
erőszakot is gyakorolnak. Ezért minden azon múlik, hogy
megtaláljuk-e Isten igazi arcát. A napkeleti bölcsek megtalálták,
amikor a betlehemi Gyermek előtt leborultak. „Aki engem lát, látja
az Atyát” (Jn 14,9), mondta Jézus Fülöpnek. Abban a Jézus
Krisztusban, aki hagyta, hogy értünk átszúrják a szívét, jelent meg
számunkra Isten igazi arca. Őt kövessük azok hatalmas seregével
együtt, akik ebben előttünk jártak. Akkor a helyes úton fogunk
járni.
Ez azt jelenti, hogy nem alkotunk magunknak egy magán-Istent és egy
magán-Jézust, hanem annak a Jézusnak hiszünk, az előtt a Jézus előtt
borulunk le, akit a Szentírás mutat meg nekünk, és aki a hívők nagy
menetében – melyet Egyháznak nevezünk – élőnek, mindenkor velünk és
ugyanakkor mindig előttünk járónak mutatkozik.
Az Egyházzal szemben sok kritikát lehet megfogalmazni. Tudjuk és az
Úr mondta ezt nekünk: az Egyház jó és rossz halakkal teli háló,
szántóföld búzával és konkollyal. II. János Pál pápa, aki a sok
boldogban és szentben fölmutatta nekünk az Egyház igazi arcát,
bocsánatot is kért azért, ami rossz a történelem folyamán egyházi
emberek keze és beszéde által történt. Ezzel egyben elénk is tükröt
tart és felhív, hogy összes hibánkkal és gyengeségünkkel együtt
lépjünk be a szentek menetébe, abba a menetbe, mely a napkeleti
bölcsekkel indult. Alapjában vigasztaló, hogy az Egyházban jelen van
a konkoly is: minden hibánk ellenére remélhetjük, hogy Jézus
követésében járunk, aki épp a bűnösöket hívta meg. Az Egyház olyan,
mint egy emberi család, ugyanakkor Isten nagy családja, mely által Ő
teret nyit a kontinenseken, kultúrákon és nemzeteken átívelő
közösségnek és egységnek. Ezért örülünk, hogy ehhez a nagy családhoz
tartozunk; hogy az egész világon vannak testvéreink és barátaink.
Ezt éljük meg itt Kölnben: milyen szép egy ilyen világot átfogó
családhoz tartozni, egy olyan családhoz, amely az eget és a földet,
múltat, jelent és jövőt és a Föld minden részét átöleli. Ebben a
nagy útitársaságban mi Krisztussal együtt megyünk, a Csillaggal
együtt megyünk, aki bevilágítja a történelmet.
„És bementek a házba (amely fölött megállt a csillag), és meglátták
a gyermeket és anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11).
Kedves Barátaim, ez nem egy nagyon távoli, régmúlt történet. Hanem
jelenvaló. Itt, a szentostyában Ő van előttünk és közöttünk. Mint
egykor, titokzatosan elfátyolozza magát a szent hallgatásban, és
mint egykor, éppen úgy kinyilatkoztatja Isten igazi arcát. Búzamaggá
lett értünk, amely a földbe hull és elhal, és termést hoz az idők
végezetéig (vö. Jn 12,24). Ő úgy van itt, mint egykor Betlehemben.
Meghív bennünket arra a belső zarándoklatra, amit úgy nevezünk, hogy
imádás. Induljunk most el ezen a belső úton, és kérjük Őt, hogy
vezessen minket. Ámen.
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|