|
Szentmise Máriamezőn 2005. augusztus 21., vasárnap 10 óra
XVI. Benedek pápa
Németországi látogatása a 20. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából
2005. augusztus 18-21.
Kedves Fiatalok!
Tegnap este megkezdtük az imádás belső útját a szent Ostya előtt,
melyben Jézus számunkra kenyérré tette magát, mely belülről hordozza
és táplálja az életünket. Az Eucharisztiában az imádásnak
egyesüléssé kell válnia. Az Eucharisztia ünneplésével Jézus
„órájában” vagyunk, melyről a János-evangélium beszél. Az
Eucharisztia által az Ő „órája” a mi óránkká, jelenlétté lesz
közöttünk. A tanítványokkal Izrael húsvéti vacsoráját ülte meg,
Isten szabadító tettének emlékezetét, mely Izraelt a rabszolgaságból
a szabadságba vezette. Jézus követi Izrael szokásos szertartását.
Elmondja a hálaadó és áldó imát a kenyér fölött. De most valami új
történik. Nemcsak a múlt nagy tetteiért mond hálát Istennek, hanem
hálát ad neki a saját fölmagasztalásáért, mely a kereszten és
föltámadásban történik. A tanítványaihoz is szól, olyan szavakkal,
melyek a törvény és a próféták beteljesedését jelentik: „Ez az én
testem, mely értetek adatik. Ez a kehely az új szövetségé az én
Véremben”, majd odanyújtja nekik a kenyeret és a kelyhet, és rájuk
bízza, hogy amit Ő tesz, újra meg újra mondják és tegyék az Ő
emlékezetére.
De mi történik valójában? Hogyan képes Jézus a testét és a vérét
szétosztani? Amikor a kenyeret a testévé és a bort a vérévé
változtatja és szétosztja, elővételezi a halálát, belülről
elővételezi és átváltoztatja a szeretet tettévé. Ami kívülről nézve
brutális erőszak, belülről a szeretet aktusa lesz, mely fenntartások
nélkül egészen odaajándékozza magát. Ez a tulajdonképpeni
átváltozás, ami az Utolsó Vacsora termében történt, és arra volt
rendelve, hogy elindítsa az átváltozások folyamatát, melynek végső
célja a világ átváltozása, azért, hogy Isten legyen minden mindenben
(vö. 1Kor 15,28).
A szívében minden ember valamilyen módon a világ megváltozására és
átváltozására vár. Itt van a központi átváltoztató aktus, mely
egyedül képes valóban megújítani a világot: az erőszak szeretetté és
így a halál életté változik át. Mert Ő a halált szeretetté formálja
át, ezért a halál mint ilyen belülről már le van győzve, és a
föltámadás Őbenne már jelen van. Azaz a halál belülről sebesült meg,
és az utolsó szó nem lehet többé az övé. Úgyszólván ez a lét
legbelsejében a magfeszültség – a szeretet győzelme a gyűlölet
fölött, a szeretet győzelme a halál fölött. Csak a jónak – ami
legyőzi a rosszat – ezen legbensőbb kirobbanásából indulhat el az
átváltozások láncolata, mely lassan átformálja a világot. Minden
egyéb változás felszínes marad és nem szabadít meg. Ezért beszélünk
mi megváltásról: a legbelül szükséges dolog már megtörtént, és mi
beléphetünk ebbe a folyamatba. Jézus kioszthatja az életét, mert Ő
valóban önmagát adja.
Az alapvető átváltozás az erőszakból a szeretetre, a halálból az
életre további átváltozásokat von maga után. A kenyér és a bor az Ő
teste és vére lesz. De ennyiben nem állhat meg az átváltozás, itt
csak elkezdődik. Jézus Krisztus teste és vére nekünk adatik, hogy mi
átváltozhassunk. Nekünk magunknak kell Krisztus testévé, vele
vérrokonná válnunk. Valamennyien egy kenyeret eszünk. Ez azonban azt
jelenti: egymás között eggyé válunk. Amint mondtuk, az imádásból
egyesülés lesz. Ezek után Isten nem csupán az egészen Más velünk
szemben. Ő bennünk van, és mi Őbenne vagyunk. Az Ő dinamikája áthat
bennünket és belőlünk tovább akar áradni mások és az egész világ
felé, hogy az Ő szeretete valóban a világ uralkodó mércéjévé váljon.
Úgy látom, hogy ezt az új lépést, melyet az utolsó vacsora
ajándékozott nekünk, nagyon szépen mutatja az imádás görög és latin
kifejezése közötti különbség. A görög szó a proszkünészisz.
Az alávetettség gesztusát jelenti, annak elismerését, hogy Isten a
mi igazi mércénk, akinek irányítását követjük. Azt jelenti, hogy a
szabadság nem önmagunk kiélése és az öntörvényűség, hanem az igazság
és a jó mércéjéhez való igazodás, és ezáltal válunk igazzá és jóvá.
Ez a gesztus szükséges akkor is, ha eleinte szemben áll
szabadságunkra való törekvésünkkel. De a meghajlásunk a maga
teljességében a második lépcsőfokon történik, mely az utolsó
vacsorán mutatkozik meg. Az imádás latin szava az adoratio –
a száj szájhoz érése, a csók, az átölelés a legmélyebb szeretetben.
Az alávetettségből egyesülés lesz, mert az, akinek alávetjük
magunkat, a Szeretet. Így válik értelmessé az alávetettség, mert nem
idegent rendel fölénk, hanem szabaddá tesz, hogy legbelül önmagunk
legyünk.
Térjünk vissza még egyszer az utolsó vacsorához. Az újdonság, ami
ott történt, Izrael ősi hálaadó imájának új mélységében rejlik, mely
most az átváltozás szavává lesz és megajándékoz azzal, hogy Krisztus
órájának részeseivé lehetünk. Jézus nem azt bízta ránk, hogy a
Pászka vacsorát ismételjük; hiszen az egy évenként visszatérő ünnep,
ami nem ismételhető bármikor. Ő azt bízta ránk, hogy „az Ő órájának”
legyünk a részesei. Ebbe az órába az átváltoztatás szent hatalmának
szava által lépünk be, mely a hálaadó ima által történik, mely
folytonosságban kapcsol össze bennünket Izraellel és Isten egész
üdvtörténetével, s ugyanakkor megajándékoz azzal az újdonsággal,
melyre ez az ima lényegében várt. Ez az ima – melyet az Egyház
kánonnak nevez – hozza létre az Eucharisztiát. A hatalom szava ez,
mely a földi ajándékokat egészen új módon Isten önmaga
ajándékozásává változtatja át, és bevon bennünket az átváltoztatás e
folyamatába. Emiatt nevezzük ezt a történést Eucharisztiának, ami a
héber beracha szó fordítása – hála, dicsőítés, áldás és az
Úrtól eredő átváltoztatás: az Ő „órájának” jelenléte. Jézus „órája”
az az óra, amelyben a szeretet győz. Azaz: Isten győzött, mert Ő a
szeretet. Jézus „órája” a mi óránk akar lenni és azzá lesz, ha
engedjük, hogy a szent Eucharisztia ünneplése bevonjon bennünket az
átváltoztatás folyamatába, amit az Úr végez. Az Eucharisztiának
életünk közepévé kell válnia. Nem pozitivizmus vagy hatalomkeresés,
ha az Egyház azt mondja nekünk, hogy a vasárnaphoz hozzátartozik az
Eucharisztia. Húsvét reggelén előbb az asszonyok, majd a tanítványok
láthatták először a Föltámadottat. Ettől kezdve tudták, hogy most
már a hét első napja, a vasárnap az Ő napja. A teremtés első napja a
teremtés megújításának a napjává vált. A teremtés és a megváltás
összetartozik. Emiatt olyan fontos a vasárnap. Szép dolog, hogy ma
már sok kultúrában a vasárnap szabadnap vagy a szombattal együtt
úgynevezett szabad hétvége, de ez a szabad idő üres marad, ha Isten
nem fordul elő benne.
Kedves Barátaim, első pillantásra talán kényelmetlenségnek tűnik a
vasárnapba a szentmisét is beletervezni, de meg fogjátok látni, hogy
éppen ez jelenti a szabad idő igazi központját. Ne engedjétek, hogy
elvonjanak a vasárnapi Eucharisztiától, és segítsetek másokat is
abban, hogy föl tudják fedezni. Ahhoz azonban, hogy az az öröm,
amelyre szükségünk van, fakadni tudjon a szentmiséből, egyre jobban
értenünk kell és meg kell tanulnunk szeretni. Fáradozzunk érte –
megéri. Fedezzük fel az Egyház liturgiájának belső gazdagságát és
igazi nagyságát: tudniillik azt, hogy nem egyedül ünneplünk, hanem
az élő Isten maga ad nekünk ünnepet. Ha szeretitek az Eucharisztiát,
a kiengesztelődés szentségét is újra föl fogjátok fedezni, amelyben
Isten megbocsátó jósága ismételten lehetővé teszi életünkben az
újrakezdést.
Aki fölfedezte Krisztust, annak másokat is hozzá kell vezetnie. Egy
nagy örömet az ember nem tud megtartani önmagában. Tovább kell adni.
Ma a világ nagy részében feltűnő az Istenről való megfeledkezés. Úgy
tűnik, nélküle is megy minden magától. Ugyanakkor terjed a kudarc s
a mindennel és mindenkivel való elégedetlenség érzése: ez mégsem
lehet az élet! Valóban nem. S így adódik, hogy az Istenről való
megfeledkezéssel egyidejűleg a vallásosság robbanása figyelhető meg.
Én nem akarok mindent rossznak tartani, ami ebből következik. Ebben
a jelenségben a megtalálás élményének komoly öröme is ott lehet. De
éppen ezért lehet a vallásból piaci termék. Az ember kikeresheti
magának, ami neki tetszik, és egyesek értenek hozzá, hogy ebből
nyereségre tegyenek szert. De az önző módon keresett vallás végső
soron nem visz bennünket előbbre. Kényelmes, de a válság óráiban
magunkra hagy. Az emberen az segít, ami segít nekünk fölfedezni az
utat mutató, valódi csillagot: Jézus Krisztust.
Törekedjünk rá, hogy Őt egyre jobban megismerjünk, hogy másokat is
meggyőző módon tudjunk hozzá elvezetni. Emiatt olyan fontos a
Szentírás szeretete és ezért fontos ismerni az Egyház hitét,
amelyben föltárul előttünk az Írás: a Szentlélek az, aki az Egyházat
a maga növekedő hitében egyre tovább vezette és vezeti az igazság
mélységeibe (vö. Jn 16,13). II. János Pál pápa egy csodálatos művel
ajándékozott meg minket, mely az évszázadok hitét összefoglalóan
tartalmazza: a Katolikus Egyház Katekizmusával. Én magam
nemrég tehettem közzé e katekizmus Kompendiumát, mely az
elhunyt Pápa kívánságára született. Két alapvető könyv ez, melyeket
mindnyájatoknak a lelkére szeretnék kötni.
Természetesen a könyvek önmagukban nem elegendőek. Alkossatok
közösségeket a hitből. Az utóbbi évtizedekben olyan mozgalmak és
közösségek születtek, melyekben az evangélium eleven ereje
mutatkozik meg. Keressetek közösséget a hitben, útitársakat, akikkel
együtt járhatjátok tovább a nagy zarándokutat, melyet először a
napkeleti bölcsek mutattak meg nekünk. Az új közösségek
spontaneitása fontos; de az is fontos, hogy közösségben legyetek a
pápával és a püspökökkel, akik biztosítják, hogy nem magánutakat
keresünk, hanem valóban Isten nagy családjában élünk, melyet az Úr a
tizenkét apostollal alapított meg.
Még egyszer vissza kell térnem az Eucharisztiára. „Mivel egy kenyér
vagyunk, mi sokan egy test is vagyunk”, mondja Szent Pál (1Kor
10,17). Ezzel azt akarja mondani: mivel ugyanazt az Urat fogadtuk be
és Ő fölvesz minket, magába von, egymás között is egyek vagyunk.
Ennek az életben is meg kell mutatkoznia. Meg kell mutatkoznia a
megbocsátóképességben. Meg kell mutatkoznia a mások szükségei iránti
érzékenységben. Meg kell mutatkoznia az értékek megosztásának
készségében. Meg kell mutatkoznia mind a közeli, mind a távoli
felebaráttal való törődésben. Ma sok formája van az önkéntességnek
és a kölcsönös szolgálatnyújtásnak, melyekre éppen a mi
társadalmunknak annyira szüksége van. Például nem hagyhatjuk magukra
az öregeket, nem mehetünk el a szenvedők mellett. Ha Krisztusból
gondolkodunk és élünk, fölnyílik a szemünk, s többé már nem
önmagunkért élünk, hanem meglátjuk, hol és hogyan van ránk szükség.
Ha így élünk és cselekszünk, hamarosan észrevesszük, hogy sokkal
szebb mások javát szolgálni, mint csak a felénk fölkínált
kényelmességet keresni. Tudom, hogy ti, mint ifjú emberek, nagyot
akartok, s hogy tenni akartok egy jobb világért. Mutassátok meg ezt
az embereknek, mutassátok meg a világnak, mely éppen Jézus
tanítványainak e tanúságtételére vár, és elsősorban a ti
szeretetetek jele által fedezhetik föl a Csillagot, akit követünk.
Menjünk tovább Krisztussal, és életünket mint Isten igazi imádói
éljük. Amen.
|
|
|
Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Jn 13,1-15
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|