A megváltás teológiájával kapcsolatos néhány kérdés
A Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma
1995. október 7.
Előzetes megjegyzés
A megváltás teológiájának tanulmányozását Őszentsége II. János Pál
pápa javasolta a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjainak 1992-ben.
A tanulmányozás előkészítésére megalakult az albizottság, amelynek
összetétele: Prof. Jan Ambaum, Prof. Joseph Doré, Prof. Avery
Dulles, Prof. Joachim Gnilka, Prof. Sebastian Karotemprel,
Monsignore Míceál Ledwith (elnök). Prof. Francis Moloney, t
Monsignore Max Thurian, Prof. Vanyó László.
A tárgyról az általános viták számos albizottsági ülésen és
ugyanezen Nemzetközi Teológiai Bizottság teljes ülésein Rómában
voltak 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben. A jelen szöveg specifikus
formában nyert jóváhagyást a Bizottság szavazatával 1994. november
29-én, majd felterjesztették az Elnöknek, Őeminenciája Joseph
Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának, aki
megadta a jóváhagyást a közzétételre.
A Nemzetközi Teológiai Bizottság nem azt tűzte ki célul, hogy új
teológiai elemeket kínáljon, hanem inkább azt, hogy ez alkalommal a
kortárs megközelítések szintézisét adja, biztos hivatkozási alapot
szolgáltasson a vitában és ennek a kérdésnek jövőbeli
elmélyítéséhez.
I. RÉSZ
AZ EMBERI KÖRÜLMÉNYEK ÉS A MEGVÁLTÁS REALITÁSA
a) A jelenlegi helyzet
1. A megváltás teológiájának mai megfelelő átgondolásához
mindenekelőtt meg kell adni a hiteles keresztény tanítás főbb
vonalait a megváltásról, és viszonyát az emberi állapothoz, ahogyan
az Egyház ezt a tanítást hagyományozása során előadta.
2. Legelőször azt kell leszögezni, hogy a megváltás tana arra van
tekintettel, amit Isten végbevitt értünk Jézus Krisztus életében,
halálában és feltámadásában, vagyis azoknak az akadályoknak az
eltávolítására, amelyek Isten és közénk ékelődtek, és az ajánlatra,
amelyet Isten azért valósított meg, hogy részesítsen minket a maga
életében. Más szavakkal: a megváltás mindenekelőtt Istent veszi
tekintetbe – amennyiben Ő megváltásunk szerzője –, mielőtt ránk
lenne tekintettel, mert a megváltás csak ezért és csak így jelenthet
valójában megszabadulást számunkra, és lehet az üdvösség jó Híre
minden kornak és minden időkön át. Valóban csak így, mert a
megváltás mindenekelőtt Isten dicsőséges jóságát veszi tekintetbe,
sokkal inkább, mint a mi szükségünket – noha az ilyen szükségletre
is gondja van –, a megváltás éppen azért megszabadító valóság
számunkra. Ezzel szemben, ha a megváltást az emberek egzisztenciális
szükségletei szerint kellene megítélni vagy lemérni, hogyan
kerülhetnénk el a gyanúsítást, hogy egyszerűen megteremtettük a
Megváltó Istent, aki a mi szükségleteink képmására jött létre.
3. Ezzel a párhuzamossággal a teremtéstanon belül találjuk magunkat.
Isten megteremtette az összes létezőt, és az embereket saját képére,
és úgy találta, hogy teremtése „igen jó” (Ter 1,31). Mindez megelőzi
történelmünk kezdetét, amelynek során az emberi tevékenységnek már
korántsem olyan egyértelműen „jók” az eredményei, mint Isten
teremtése. Mindazonáltal, ennek ellenére, az Egyház tanítása hosszú
századok során – a Szentírásra alapozva – mindig az volt, hogy az
Isten képmása az emberi személyben, bár sokszor elsötétült és
eltorzult a történelem során, ami az eredeti bűn és
következményeinek hatása volt, de soha nem semmisült meg és nem ment
tönkre. Az Egyház hiszi, hogy Isten nem hagyta magukra a bűnös
embereket, sőt hiszi, hogy Isten szeretetében, amely megvált, dicső
rendeltetést szánt az emberi nemnek, és valójában az egész teremtett
rendnek is, amely csírájában és az Egyház által és benne már megvan.
Keresztény távlatban az ilyen megfontolások aláhúzzák és támogatják
a hitet, hogy az életet most is megéri élni. Mindazonáltal az összes
általános felszólítás, az „élet igenlésére” vagy „igent mondani az
életre”, még ha kétségtelenül fel is karolandó, nem meríti ki a
megváltás misztériumát, ahogyan annak az élését az Egyház keresi.
4. A keresztény hitnek éppen azért van gondja arra, hogy egyrészt,
az embereket ne istenítse nagyságuk miatt, vagy méltóságuk vagy
vívmányaik következtében ne tekintse őket bálványoknak, másrészt,
hogy tévedéseik és melléfogásaik miatt ne kárhoztassa vagy ne
hengerelje le őket. A keresztény hit nem értékeli le az emberi
képességet, a gyarapodás és megvalósítás vágyát, és azokat az
eredményeket, amelyek ennek a képességnek és vágynak a
megvalósulásához vezethetnek ténylegesen. A hit az ilyen vívmányokat
nemcsak nem tekinti eleve leküzdendő akadályoknak vagy olyan
ellenfeleknek, amelyek ellen harcolni kellene, hanem ezeket
eredendően pozitívan értékeli. A Teremtés könyvének első lapjaitól
kezdve az utóbbi pápák enciklikáiig bezárólag, az emberekhez címzett
felszólítás – és természetesen mindenekelőtt a keresztényekhez –,
hogy a világot mindig szervezni kell, és a társadalmat is oly módon,
hogy az emberi élet minden lépcsőfokán javuljanak a körülmények azon
túl is, hogy az egyedek boldogságát fokozzák, elő kell mozdítani
mindenki között az igazságosságot és a békét, amennyire lehetséges,
előnyben kell részesíteni a szeretetet, amely ha már le van fordítva
szavakba és tettekbe, senkit nem zár ki a föld színén.
5. Ami a rosszat és az emberi szenvedést illeti, ezeket semmilyen
értelemben nem becsüli le a hit: ez a hit az eljövendő világban
megvalósuló boldogság hirdetésének ürügyén semmiképpen sem hajlik
arra, hogy semmibe vegye a fájdalom és a szenvedés sokféle nemét,
amelyek az egyes embert sújtják, sem a nyilvánvalóan benső közösségi
tragédiákat sok helyzetben. Ám mindezek ellenére a hit nem örvend a
baj fölött és az önmagában vett próbatételi időknek, mintha meg sem
lehetne nélkülük.
6. Itt az első lépésben a hit egyszerűen megelégszik azzal, hogy
tudomásul vesz és regisztrál. Ezért nem engedhető meg, hogy
szemhunyással vádolják, ugyanúgy megengedhetetlen a hittel szemben
táplált ellenérzésből fakadó vád, hogy a rosszat és a szenvedést úgy
kezeli, mint olyan alaptényeket, amelyek nélkül a hitnek nem lenne
hihetőségi alapja, mintha röviden szólva, sine qua non feltétele
lenne létének az emberi állapot nyomorúsága, és az efféle dráma
elismerése és következményei.
7. Mindenekelőtt: a rossznak és a szenvedésnek semmilyen sajátos
funkciója nincs az élet teológiai interpretációjában, hanem csak
általános tapasztalat. A rossz és a szenvedés láttán a hit legelső
mozdulata az, hogy nem használja ki saját céljaira! Ha a keresztény
hit számot vet vele, akkor elsősorban azért, hogy az emberi
nem történeti helyzetének reális, konkrét tisztességes és összefüggő
értékelését elvégezhesse. A hitet csak az érdekli, hogy megtudja: a
jelen történelmi helyzetről alkotott víziója hogyan és milyen
körülmények között nyerheti el a személyek figyelmét és
ragaszkodását, miközben figyelembe veszi a különféle helyzetekkel
való szembesülés közben felvett körülményeiket és magatartásukat.
8. Mindezek ellenére a keresztény hit a saját perspektívájában
szemléli az emberi állapotot, ami sok szempontból megvilágítja azt,
amit számos a világról alkotott nem keresztény elgondolás a maga
módján ige-nel. A hit – mindenekelőtt – aláhúzza azt, hogy a rossz már
mindig jelenlevőként tűnik fel az emberiségben és a történelemben:
a rossz felülmúlja és megelőzi egyéni felelősségünket, és úgy
tűnik, a „hatalmaktól”, sőt bizonyos „szellemtől” származik, amelyek
jelen vannak, mielőtt mi valamit is cselekednénk, és bizonyos
mértékig külsőek minden itt és most cselekedni szándékozó tudatos
személynél.
9. Másodszor, a hit rámutat arra, hogy a rossznak és a szenvedésnek,
amely hatással van az emberi lét történelmi körülményeire, éspedig
nagymértékben, eredete az emberek szívében van, szokásos egoista
magatartásukban, élvezet- és hatalomvágyukban, a rosszal való
hallgatólagos cinkosságukban, a rossz előtti meghódolásukban, szívük
rettenetes keménységében. Mindezek ellenére a bibliai
kinyilatkoztatás és a keresztény hit nem veszíti el reményét az
emberi személyben, ellenkezőleg, a változtatás céljával folytatják
hivatkozásukat a szabad akaratra, a felelősségérzetre, a döntő
kezdeményezésre hivatkozik, a világos tudatosság azon pillanataira,
amelyekben ezek a képességek hatékonyan érvényesíthetők. A hit
valóban tartja, hogy alapjában mindenki képes távoltartani magát
mindattól, amit negatív értelemben határozhatná meg, mind arra, hogy
lemondjon saját önzéséről, mind arról, hogy önmagába zárkózzon,
végül el tudja kötelezni magát mások szolgálatára, és így megnyílni
az eleven reményre, amely felülmúlhatja minden vágyukat.
10. A keresztény hit számára az emberi lét történelmi adottság
következtében messze van Isten szentségétől a bűn miatt, túl azon a
tényen, hogy különbözünk Istentől, amennyiben teremtmények vagyunk,
nem vagyunk bensőleg isteniek. Az Isten és az emberiség közötti ezen
kettős különbséget tanúsítja az Írás, amit feltételez minden a
postbiblikus korban író igazhitű keresztény is. A bűnös emberiség
iránti szeretet által motivált isteni kezdeményezés azonban állandó
jellegzetessége Isten velünk szemben tanúsított magatartásának már a
történelem előtt és azon belül is, és alapvető előfeltétele a
megváltás tanításának. Ezért a kegyelem és a bűn dialektikája eleve
feltételezi, hogy mielőtt bármely bűn lépett volna is a világba,
Isten kegyelmét felajánlotta az embereknek. Az ember állapotáról
kialakított keresztény felfogásnak belső logikája tehát megkívánja,
hogy Isten a megváltás szerzője, mivel az, aminek gyógyításra és
üdvözítésre volt szüksége, nem más, mint Isten igazi képmása
bennünk.
11. Maga Isten tehát eleve biztosítja az emberi természet értékét a
keresztény hit számára, mert teremtmény, és megsemmisíthetetlen,
ugyanúgy a megváltás valóságos, amely Krisztusban egyszer s
mindenkorra elérhető és garantált Isten részéről. Mind a teremtés,
mind a megváltás – tanítja az egyház – Isten kifürkészhetetlen és
csodálatos jóságában és szabadságában gyökerezik, és a mi
szempontunkból felfoghatatlanok, megmagyarázhatatlanok és
csodálatosak maradnak. Ennek a realitásnak a kutatása és felfogása
önmagában a hálaadás érzületéhez vezet. Ez előzetes, nem
levezethető, és ezért megingathatatlan.
12. Miközben a megváltás kimerítő megismerése bizonyosan nem
lehetséges számunkra, a róla adott tanításnak bizonyos megértése
nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kívánatos a megváltás sajátos
természetéből eredően az igazságra való tekintettel, lévén az egész
teremtett valóság végső rendeltetése és értéke. Ha nem volna szabad
semmilyen kísérletet tenni a megváltás megértésére, az aláásná a hit
ész-szerűségét, megértésének legitim kutatását tagadná meg a hittől,
eredménye pedig fideizmus volna. Továbbá, mivel az emberi személyt
teljességében váltotta meg Krisztus, azt bizonyítani kell, miként
igaz ez az ismereti rendben.
13. A keresztény hit számára a megváltás igazsága mindig az emberi
életnek különösen azokat az aspektusait világította meg, amelyek
igen nyilvánvalóan mutatnak rá a megváltás utáni emberi igényre. Az
emberek életük során számos fokon megtapasztalják a töredékességet,
az elégtelenséget és a meghiúsulást. Abban a mértékben, amelyben
sokszor felelősnek tartják magukat tapasztalatuk elégtelensége és
töredékessége miatt, hagyományos nyelven vallják meg vétkességüket.
Mégis, amikor meg kell jeleníteni az emberi állapot teljességét,
figyelembe kell venni az életnek azokat a szempontjait is, amelyek
elcsúfítják és rombolják az emberi létet, és amelyekért közvetlenül
senki sem felelős, mivel ezek is beszédesen fejezik ki az emberekben
meglevő igényt a megváltás után. Az olyan realitások, mint amilyenek
a nélkülözés, a járványok, a természeti katasztrófák, a betegségek,
a fizikai és szellemi szenvedések, és maga a halál, kinyilvánítják,
hogy a rossz – mint ezt a keresztény hagyomány mindig is elismerte –
nem merül ki ténylegesen abban, amit malum culpae-nak
(erkölcsi rossznak) neveznek, hanem magában foglalja a malum
poenae-t (a szenvedést) is, legyen az akár valami rossz
önmagában, vagy származzon a természet korlátaiból. Hagyományosan
mégis – mint ezt nyilvánvalóvá teszi maga a szentírási tanúságtétel
– minden szenvedés, és valójában maga a halál, mindig úgy
értelmeződött, mint a bűn származéka, „mysterium iniquitatis”, „a
gonoszság misztériuma”, Szent Pál kifejezésével (2Tessz 2,7).
14. Ha a fentebb említett kihívások jelentik azokat az alapvető
egzisztenciális nehézségeket, amelyekkel az embereknek szembesülniük
kell, úgy van még egész sor más, sokkal személyesebb nehézség,
amelyekkel az egyéneknek szembe kell nézni. Először nehézségbe
ütköznek akkor, amikor egyénekként személyes benső egyensúlyuk
elérésére törekednek. Másodszor, nehézségeik támadnak abban, hogy
harmóniában éljenek a hozzájuk hasonlókkal, amint a háborúk
története mutatja mindazokkal a szörnyűségekkel és borzalmakkal
együtt, amelyek abból erednek. Harmadszor, képtelenek helyesen élni
a nem emberi természet határán, amit drámaian tükröz a kortárs
világban az ökológiai helyzet. Negyedszer, amikor az élet
próbatételei túl kemények, könnyen megszületik a gyanú, hogy az
emberi egzisztencia bukásra van ítélve és semmi értelme nincsen. A
fent idézett kritikus mező alatt az húzódik meg hogy Isten békéjének
keresése az emberiség részéről végül befejezetlen kutatás kérdése
marad, amelyet a bűn hatalma és mindenütt való eláradása meghiúsít.
15. Ezt a bevezető vázlatot, amely megmutatja, hogy a keresztény hit
számára a megváltás igazsága hogyan világít rá az ember állapotára,
ki kell egészíteni annak a módnak az értékelésével, ahogyan az
emberek ma tulajdon történeti szituációjukban látják önmagukat.
16. A továbbiakban először megvizsgáljuk a megváltásról kialakított
azon felfogásokat, amelyeket a nagy világvallások tárnak elénk.
Miközben itt ezt tesszük, az áttekintésnek ebben a szakaszában
mellőzhetjük a hebraizmust, amelyben gyökerezik a kereszténység is,
amellyel osztja a Teremtő Isten szuverén jóakaratára alapozott
felfogást a megváltásról, amely jóakarat megnyilvánul az emberi nem
iránt, amely messze tévedt az útról, aminek kifejeződése a
Szövetség.
b) Kapcsolat a világvallásokkal
17. A hinduizmus nem monolitikus vallás. Sokkal inkább
vallási hiedelmek és gyakorlatok mozaikszemeiből áll össze, azt
tartja, hogy a megváltást és üdvösséget ajánl az emberi nemnek. Noha
a korai védikus hinduizmus politeista volt, a védikus hagyomány
lassan jutott el arra a pontra, hogy egy végső Valóságról beszélt,
akire mint Atman-ra vagy mint Brahman-ra, mint Egyre
hivatkozott, amelytől eredtek a sajátos triadikus megnyilatkozási
formák.
A Brahman önmagában felfoghatatlan, nincs alakja,
ugyanakkor olyan lény, amely tudatában van saját létezésének, ami a
boldogság teljessége. Sokkal népszerűbb fokon személyes istenség,
mint Siva, a tökéletlenség pusztítója, az anya-istenség Shakti,
Vishnu és avatara-i (megtestesülései), mint Rama, a ragyogó
Egy, Krishna, megfelelnek a legfőbb Valóság attribútumainak. Isten
„megtestesülései” leszállnak a földre, hogy harcoljanak a rossz
erőivel, amikor azok elhatalmasodtak a földön.
18. A túlzott leegyszerűsítéssel számot vetve azt lehet mondani,
hogy a hinduizmus számára az emberi személy az istenség amolyan
szikrája, megtestesült lélek (atman), amely az avidya (tudatlanság)
miatt testesült meg. (Ez az eredeti tudatlanság típusa, vagy az Egy
igazi természetének metafizikai nem ismerése.) Ennek következtében
az emberi lény alá van vetve a karma vagy az újjászületés
törvényének, a születés és újjászületés köre mint karmaszamszara
ismert, vagyis mint a viszonzás törvénye. Az egoista vágy, amely
a szellemi tudatlansághoz vezet, minden rossznak, nyomornak és
szenvedésnek a forrása a világban.
19. A hinduizmus számára a megváltás – amelyet olyan fogalmakkal
fejez ki, mint moksha és mukti – ezért a karma
törvényétől való megszabadulást jelenti; még ha az emberi lények
három (egymást kölcsönösen ki nem záró módon) megtehetnek néhány
lépést saját üdvösségük felé, az érdektelen cselekvés, a szellemi
intuíció, az Isten iránti szeretetteljes odaadás által, amelynek
értelmében az Istennek való üdvözítő közösség végső állomása csak a
kegyelem segítségével érhető el.
20. Ami a buddhizmust illeti, azzal lehet kezdeni, hogy
Buddha a világ szenvedéseivel szembesülve, elutasította a Védák
tekintélyét, az áldozatok hasznosságát, és a lélekről –, Isten
létezéséről folytatott metafizikai spekulációknak semmilyen
eredményét nem látta. A megszabadulást a szenvedéstől magában az
ember bensejében kereste. Alapvető belátása volt, hogy maga
az emberi vágy a gyökere minden rossznak és nyomornak, amely
folyamatosan szüli magából a „tudatlanságot” (avidya) – amely a
születés és újjászületés ciklusának végső oka.
21. Buddha után számos iskola lépett fel, rendszerben dolgozták ki
egyszerű alaptanaikat, amely rendszerek a karma-tanát
fejtegették, amelyet a cselekvésben bennlevő újjászületési
tendenciaként értelmeztek. A történeti emberi létnek nincs
valamilyen egységesítő, személyes, valós és egzisztenciális fonala,
hanem azt csupán egzisztenciális töredékek alkotják, amelyeket nem
köt össze a születés, növekedés, hanyatlás és halál. A minden
valóság „meg nem maradása” anikka-tana központi jelentőségű
a buddhizmus számára. Az egzisztenciális meg nem maradás fogalma
eleve kizárja valamilyen atman létezésének lehetőségét,
innen magyarázódik Buddha hallgatása Isten vagy az atman létéről.
Minden látszat (maya). A valóságról semmit sem lehet állítani
vagy tagadni.
22. A buddhizmus számára a megváltás ezért ezen látszatvilágtól való
megszabadulás állapota (nirvana), megszabadulás a létezés
töredékességétől és mulandóságától, amely állapot minden tudatosság
és minden vágy elnyomása árán érhető el. Ezen megszabadulás által
elérhető a tiszta és meghatározatlan üres állapot. Mivel teljesen
más evilág látszatának (maya) átmeneti kínjaival szemben, a nirvana –
szó szerint „kihunyás” vagy „kioltódás” (minden vágyé), ahogyan a
gyertya fénye kialszik, amikor a viasz felemésztődött – megszökik
minden meghatározás elől, mégsem azonos a merő kialvás állapotával
vagy a totális megsemmisülésével. A nirvana nem valami
intellektuális vívmány, hanem meghatározhatatlan tapasztalat.
Megszabadulást jelent a vágyaktól és törekvésektől, megszabadulás az
újjászületés és a szenvedés ciklusától (dukkha). A buddhizmus
szerint a megszabaduláshoz a legtökéletesebb út a nyolcas ösvény – a
helyes felfogás, a helyes szándék, a helyes beszédmód, a helyes
viselkedés, a helyes elfoglaltság, a helyes erőfeszítés, a helyes
kontempláció, a helyes koncentráció (Vinayana Pitaka) – amely
az emberi erőkifejtésre tesz minden hangsúlyt. A buddhizmus
távlatában az összes más vallási út mind tökéletlen és másodlagos.
23. A hebraizmushoz és a kereszténységhez hasonlóan az iszlám („alávetés”)
szintén monoteista vallás, a szövetség vallása, a minden dolgok
Teremtő Istenébe vetett szilárd hittel. Mint már elnevezése
sugallja, az igaz vallás kulcsát és ezért az üdvösségét is a hitben
látja, a bizalomban és a nagy és irgalmas Isten akaratának való
teljes alávetettségben.
24. A muzulmánok hite szerint az iszlám vallást Isten tulajdonképpen
már az emberiség kezdetétől fogva kinyilatkoztatta és megerősítette
a Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és Jézussal kötött folyamatos
szövetségeken keresztül. Az iszlám önmagát úgy tekinti, mint a
kezdettől fogva fennálló szövetségek teljességét és beteljesülését.
25. Az iszlám nem ismeri az eredeti bűn fogalmát és a megváltás
keresztény jelentésének nincs is semmilyen helye az iszlám
gondolkodásban. Egyszerűen úgy tekint minden embert, mint
megváltásra szorulót, amit egyedül azzal lehet elnyerni, ha
feltétlen hittel fordul Istenhez. Az üdvösség fogalmát a „siker”
vagy a „virágzás” fogalmával fejezik ki. Mindazonáltal az üdvösség
eszméjét jobban fejezik ki olyan fogalmak, mint a „biztonság” vagy
az „oltalom”: az emberi nem végérvényes biztonságát Istenben találja
meg.” Az üdvösség teljessége – az anyagi és szellemi élvezetek
fogalmaival körülírva csak az utolsó napon érhető el a végítéletkor
és a túlvilági életben (akhira). A megváltás tárgyában az
iszlám hisz bizonyosfajta praedestinatioban, vagy a Paradicsom
boldogságában, vagy a pokol tüzének szenvedésében (nar), az
emberi lény azonban szabad marad, hogy hitével és jó cselekedeivel
adjon választ erre. A hit megvallásától, az üdvösség elnyerésének
eszközei: a rituális ima, a törvény által megszabott alamizsna, a
Ramadán-böjt, a zarándoklat Isten házába, Mekkába. Más hagyományok
ezekhez az eszközökhöz kapcsolják még a jihad-ot, a háborút,
amelyet az iszlám ellenségeinek szétszóratásáért vagy az iszlám
megvédéséért vívott szent háborúként értenek, vagy sokkal ritkábban
mint személyes lelki küzdelmet.
26. A nagy, klasszikus világvallások mellett vannak még más vallások
is, amelyeket különféleképpen határoznak meg, mint hagyományos-,
primitív-, törzsi- vagy természeti vallásokat. Ezeknek a vallásoknak
az eredete beleveszik az ősidőkbe. Hiedelmeiket, kultuszukat és
etikai kódexüket szóbeli hagyomány útján adják tovább.
27. Az ilyen vallások követői hisznek bizonyos legfőbb Lényben, akit
különféle nevekkel illetnek, minden dolgok teremtőjének tartják, Ő
maga azonban teremtetlen és örök. A legfőbb Lény a földi valóságok
felügyeletét átruházta a kisebb istenségekre, akik szellemekként
ismertek. Ezek befolyásolják az emberi lények jó vagy rossz sorsát.
A hagyományos vallásokban fontos a csoport közösségi érzése a klán
korábban élt tagjaival, a törzzsel és a nagyobb emberi családdal. Az
elhunyt elődöket különféle módon tisztelik és becsülik,
mindazonáltal nem imádják.
28. A legtradicionálisabb vallások öröksége a mítoszok és epikus
legendák, amelyek beszélnek az Istennel való boldogság állapotáról,
az eszményi állapotból való kibukásról, a valamiféle
megváltó-üdvözítő várásáról, aki helyreállítja az elveszített
kapcsolatot, meghatározza a megbékélést és a boldogság állapotát. Az
üdvösséget a többi elhunyttal, a szellemekkel és Istennel való
harmónia és megbékélés fogalmaival írják körül.
c) A megváltás keresztény tana és a modern világ
29. A nagy világvallások és az emberi kultúra számos vallásának,
amelyeket mint az elődöktől hagyományozottakat inkább körülírtunk,
megváltásról alkotott felfogásán kívül, mindenekelőtt figyelmet kell
szentelni az élet kortárs alternatív stílusainak és más
mozgalmaknak is, amelyek üdvösséget ígérnek követőiknek (mint pl. a
modern kultuszok, a New Age különféle irányzatai és az
autonómia ideológiája, az emancipáció és a forradalom).
Mindazonáltal ezen a területen körültekintőnek kell lenni, és ha
lehet, elkerülni a szélsőséges leegyszerűsítés veszélyét.
30. Félrevezető volna azt gondolni, például, hogy a kortárs férfiak
és nők e két kategória egyikébe vagy másikába tartoznának: akár a
magabiztos modernségébe, amely hisz az önmegváltás lehetőségében,
akár a kiábrándult postmodernségbe, amely lemond már az emberi
körülmények mindennemű javításáról „belülről” – hogy úgy mondjuk –,
és csupán a „kívülről” való üdvösség lehetőségében van bizalma.
Ehelyett kulturális és intellektuális pluralizmussal találkozunk, az
emberi állapot különféle elemzéseinek széles skálájával, a
legkülönfélébb módozatokkal, amelyek megkísérlik a szembesülést. A
bizonyos élvezetes irányokba való, vagy a vonzó és felemésztő
hedonizmushoz való menekülés mellett megtalálható a tájékozódás a
különféle ideológiák és új mitológiák felé is. Bizonyos
többé-kevésbé rezignált, világos és bátor sztoicizmus mellett,
megtalálható mind a kiábrándulás, mind a szándék, hogy gyakorlatias
és realista lénynek kell lenni, amely lehet akár hanyatló tiltakozás
is az emberek és környezetük kereskedelmi források javára történő
megrövidítése ellen, amelyek meghiúsulhatnak, és az annak megfelelő
relativizáció ellen, az emberi lét sötét oldalának végső
trivializálása és leértékelése ellen.
31. Elég világos tehát a kortárs szituáció tényállása: az
emberek konkrét állapota tele van kétértelműséggel.
Sokféleképpen leírható volna az a két „pólus”, amely között
valósággal vergődik minden egyes ember, és az emberiség egészében.”
Egyrészt minden alanyban megvan a kiirthatatlan élet-, boldogság-,
megvalósítási vágy, és másrészt a korlátozottság-, az
elégedetlenség, a meghiúsulás- és a szenvedés elkerülhetetlen
megtapasztalása. Ha az individuum területéről átlépünk az
egyetemesébe, ugyanazt az összképet látjuk, csak sokkal szélesebb
panorámán. Itt is, egyrészt jelezni lehet a mérhetetlen haladást,
amelyet a tudomány és a technológia fejlődése, a kommunikációs
eszközök elterjedése, a jövő felé tett lépések tettek lehetővé, így
például a magán-, a köz- és a nemzetközi jogban. Másrészt azonban
jelezni kell azt a világban előforduló számtalan katasztrófát, és az
emberi lények közötti kiterjedt romlást, aminek eredménye, hogy igen
nagy számú személy szenvedi a szörnyű elnyomást és kiábrándulást,
védtelen áldozatokká válnak azzal szemben, ami nekik ténylegesen
csak kegyetlen sorsnak tűnhet. A differenciált hangsúlyok ellenére
világos, hogy napjainkban a technológiai fejlődés erejére alapozott
általános és egyetemes haladásban táplált bármilyen szerény
derűlátás érzékelhetően talajt vesztett. És pontosan a terjedő
igazságtalanság és a remény hiányának aktuális kontextusában
szükséges ma bemutatni a megváltás tanítását.
32. Mindazonáltal szükséges, hogy aláhúzzuk: a keresztény hit nem
szolgáltat elsietett ítéletet: sem azzal, hogy egészében (in toto)
elutasít, sem azzal, hogy kritikátlanul jóváhagy. Akár jóakarattal,
akár körültekintéssel is jár el, nem mulasztja el megjegyezni, az
elemzések és viszonyulások megannyi különféleségében, amelyekkel
találkozik, hogy néhány alapvető intuíció van, amely úgy tűnik,
önmagában mélységes igazságot fejez ki az emberi létet illetően.
33. A hit további megjegyzése, például, hogy az emberek minden
korlátozottságaik ellenére, és azokon belül életük lehetséges
„beteljesülését” keresik, mert az általuk megtapasztalt rosszat és a
szenvedéseket úgy élik meg, mint valami mélységesen „nem normálist”,
hogy a tiltakozások különféle formái, amelyeket ez a perspektíva
szít fel, már önmagukban jelei annak, hogy az emberek nem tudnak
mást tenni, mint „valami mást”, „valami többet”, „valami jobbat”
keresni. Végül ezeknek következtében, a keresztény hit ezt úgy fogja
fel, hogy a kortárs emberek nem egyszerűen állapotuk megmagyarázására
törekednek, hanem várják és óhajtják – ezt akár megengedik, akár
nem – a tényleges megszabadulást a rossztól, és mindannak megerősítését
és megvalósítását, ami életükben pozitív: és jó és a jobb
utáni vágyat stb.
34. Mindezek ellenére az Egyház, miközben elismeri, mennyire fontos
a világ emberei időszerű nehézségeinek értékelése és a megértésükre
tett erőfeszítéseké, az ezekből eredő különféle magatartásokat, a
velük való szembesülésre tett konkrét javaslatokat, de azt is
felismeri, hogy soha nem tévesztheti szem elől az alapvető kérdést,
amely alapja mindezeknek a kérdéseknek, következésképpen
szükségképpen alapja minden megoldási javaslatnak is, ami az igazság
kérdése: mi az emberi állapot igazsága? Mi az emberi lét értelme, és
– a jelen távlatában – mit remélhetnek végül az emberi lények?
Amikor az Egyház megváltástanát bemutatja a világnak, talán
gyanúsíthatóan különféle perspektívákat vehet célba a végső
kérdésekről, miközben a megváltásba vetett keresztény hit
aspektusára koncentrál, amely talán a legfontosabb az emberiség
számára: ez pedig a remény. Miután a megváltás az egyedül talán
kielégítő valóság, amely találkozik az igazi igénnyel, és az egyedül
elég mély ahhoz, hogy meg tudja győzni azokat a személyeket azok
felől a dolgok felől, amelyek tulajdonképpen bennük vannak.4 A
remény ezen megváltásra vonatkozó üzenetének alapja két
kulcsfontosságú keresztény tanításban van, a krisztológiában és
Szentháromságban. Ezekben a tanításokban található az emberi
történelem és a Háromságos Egy Isten – az Egység a Közösségben –
képére teremtett, és Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus által
szeretetből megváltott emberi személy keresztény értelmezésének
végső szempontja. Ezt a részességet jelzi már a test feltámadásának
tanítása, amikor az emberek osztani fogják az isteni élet
teljességét.
35. Az ember állapotáról kialakított keresztény értékelés tehát nem
elszigetelten áll, hanem egy sokkal átfogóbb elgondolásba
illeszkedik, amelynek középpontjában áll az Istenről vallott
keresztény felfogás, és Isten viszonya az emberi nemhez és az egész
teremtett rendhez. Ez a sokkal átfogóbb vízió a Szövetségé,
amelyet Isten akart és akar az emberi nem számára. Ez a szövetség
olyan, amellyel Isten társul akarja az embert a saját életében – ami
meghaladja minden lehetséges óhajukat és sejtelmüket –, megvalósítva
mindazt, ami bennük pozitív, megszabadítva őket mindattól, ami
bennük negatív, ami meghiúsítja életüket, boldogságukat és
fejlődésüket.
36. Lényeges annak aláhúzása, hogy ha a keresztény hit ilyen módon
beszél Istenről és akaratáról, amellyel szövetséget kíván kötni az
emberekkel, akkor azt nem azért tesszük, mert úgymond a tiszta és
egyszerű tanításnak köszönhetően többet tudunk Isten szándékáról. Ez
azért van, mert sokkal radikálisabb módon Isten szó szerint közbelépett
a történelemben, tulajdonképpen, a történelem szívében
cselekedett: „hatalmas tetteinek” köszönhetően, elsősorban az
egész Ószövetségen keresztül, de legfőbb és végérvényes módon Jézus
Krisztusban, az Ő igaz és egyetlen Fiában, aki megtestesülve
belépett az emberi állapotba, teljes konkrét és történeti
formájában.
37. Szoros értelemben véve ebből következik, hogy a hívők, amikor
kifejtik nézetüket az emberi állapotról, nem azzal kezdik, hogy rá
vonatkozóan kérdéseket tesznek fel, majd azzal folytatják
eljárásukat, hogy további felvilágosításokat kérnek attól az
Istentől, akiben hisznek, hogy ezt adja meg nekik. Ezzel
összefüggésben és még mindig szoros értelemben szólva, a
keresztények nem valamilyen érvelési sor erejében, még kevésbé merő
absztrakt reflexió erejében igenlik Istent, hogy aztán a következő
lépésben, csupán a második menetben vizsgálják meg, hogy ez az
egzisztencia ezen előzetes ismerete milyen megvilágosodással
járulhat hozzá az emberiség történelmi rendeltetéséhez.
38. A bibliai kinyilatkoztatás, következésképpen a keresztény hit
szempontjából Isten ismerete valójában annyit jelent: megvallani Őt
annak alapján, amit Ő maga tett az emberekért, tökéletesen
kinyilatkoztatva önmagát nekik, a nekik szóló Önkinyilatkoztatás cselekményében,
pontosan akkor, amikor kapcsolatba lépett velük: megalapítva és
felajánlva nekik a Szövetséget, és eljutott arra a pontra, hogy
célját elérje, hogy belépett és megtestesült pontosan az emberi
állapotban.
39. Alapjában véve ennek a távlatnak köszönhető az emberi személy és
az emberi állapot víziója, amelyet a keresztény hit előad, innen
nyeri minden sajátosságát és minden gazdagságát.
40. Végül valamelyes figyelmet kell szentelni annak, amit úgy
definiálhatnánk, mint a kereszténységen belüli vita a megváltásról,
különösen a kérdésről, hogy Krisztus szenvedése és halála miképpen
kapcsolható össze a világ megváltásával. A kérdés jelentősége ma
számos környezetben megnőtt, ahol bizonyos tradicionális fogalmak
megfelelőtlenségét észlelték – vagy legalábbis a súlyos és veszélyes
fogalmi egyenértékűségek iránti nyitottságot felfedezték –, mint
amelyek Krisztus megváltó művét, mint bűnhődést vagy bűneinkért
adott elégtételt próbálják leírni. Túl ezen, a rossz és a szenvedés
problémájának drámaisága nem csökkent az idők múlásával, sőt, és
éppen ebben a században inkább kiéleződött annak az esélye, hogy
sokan megfelelőképpen szembesülhetnek ezzel a kérdéssel minden
várható következményével, fennáll a veszély, hogy a kérdés szinte
megoldhatatlan. Ilyen körülmények között, úgy tűnik, fontos, hogy
újra átgondoljuk azt a módot, amelyen a megváltás kinyilvánítja
Isten dicsőségét. Feltehető a kérdés, hogy a megváltás tanának ily
módon megkísérelt felfogása alapjában véve a teodicea kérdése-e,
vagy olyan kísérlet, amely hihető választ akar adni „a gonoszság
titkára”, Szent Pál kifejezésével, a keresztény hit fényében. Isten
Krisztus és az Egyház misztériuma által válaszol. Röviden: a
megváltás Isten igazolása, vagy a lehető legmélyebb Önkinyilatkoztatása
számunkra, és ezért a béke nekünk adott adománya, amely meghalad
minden felfogást (Fil 4,7).
41. Ennek a dokumentumnak nem célja az, hogy a megváltás
teológiájának egész területét kimerítő traktátus legyen, sokkal
inkább szembesülni kíván néhány elsődleges kérdéssel, amelyek
érintik a megváltás teológiáját, és ma különleges súlyuk van az
Egyházban.
Szent István Társulat
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 1997
A fordítás alapjául szolgáló mű címe:
Questiones selectae de Deo Redemptore in: Gregorianum 78,3
(1997) 421-476
Fordította: DR. VANYÓ LÁSZLÓ a Nemzetközi Teológiai Bizottság
tagja
A sorozatot szerkeszti: Dr. Németh László
ISBN 963 360 615 2 összkiadás
ISBN 963 361 004 4 VI. kötet
© Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Ákos Géza igazgató
Szedés és nyomás a Szent István Társulatnál készült,
4 A/5 ív terjedelemben
|