|
Üzenet az elvándorlók és menekültek 100. világnapjára Ferenc pápa
Vándorlók és menekültek: útban egy jobb világ felé
2014. január 19.
Kedves Testvérek!
A mai társadalmakban, a történelemben eddig még soha nem
tapasztalható, olyan világméretű függőségek, kölcsönhatások és
folyamatok keletkeznek, amelyek – jóllehet problémákat és negatív
tüneteket is felszínre hoznak – azt a célt erősítik, hogy mind
gazdasági, mind politikai és kulturális szempontból javítsák az
emberiség családjának életkörülményeit. Ugyanakkor minden ember az
emberiség tagja és jobb jövő utáni reménye is megegyezik a népek
családjának vágyaival. Ezek megfontolásából született a téma,
amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam:
Vándorlók és menekültek: útban egy jobb világ felé.
A modern változások eredményei között kiemelkedő helyen áll az
emberi mobilitás egyre szélesebb körben történő elterjedése, amit
XVI. Benedek pápa már korábban „az idők jelének” nevezett (Vö.
Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára, 2006). A sokféle
elvándorlás egyrészről valóban gyakran feltárja a nemzetközi
közösség és az államok hiányosságait, másrészről viszont rámutat az
emberiség azon törekvésére is, hogy egységben éljen, miközben
tiszteletben tartja a különbözőségeket, készségesen befogadja
társait és gyakorolja a vendégszeretet, lehetővé teszi a föld
javainak igazságos elosztását, az ember személyiségének központba
állítását, az emberi méltóság védelmét és erősítését.
Keresztény szempontból az elvándorlás jelenségeiben is, akárcsak a
többi emberi dologban, ugyancsak megmutatkozik a feszültség a
kegyelemből és megváltásból újjászületett teremtett világ szépsége
és a bűn titka között. A szolidaritás és a befogadó készség, a
testvériség és a megértés tetteivel szemben áll az elutasítás, a
diszkrimináció, a kizsákmányolás, a szenvedéssel és a halállal való
üzérkedés. Különösen aggodalmat keltenek az olyan esetek, ahol az
elvándorlás nem egyedül kényszerűségből fakad, hanem ahhoz még az
emberkereskedelem és a rabszolgáság aljas formái is hozzátapadnak.
„A rabszolgamunka” korunkban érvényes valutává vált! Ami ma sok
elvándorlót és menekültet mégis arra ösztönöz, hogy vállalja a
migrációval járó problémák, kockázatok és nehézségek küzdelmeit, az
nem más, mint a bizalom és remény egyesített keveréke; az a tény,
hogy szívükben hordják a jobb jövő vágyát, nem csak saját maguk,
hanem családjaik és szeretteik számára is.
Hogyan teremthetünk egy „jobb világot”? Ez a kérdés egyáltalán nem
akar célzás lenni egy elvont vagy elérhetetlen elképzelés
megvalósítására, hanem sokkal inkább ösztönözni akar a kibontakozás
autentikus és átfogó keresésére, egy olyan cselekvésre, amely
hozzásegíthet ahhoz, hogy méltó életkörülményhez jusson minden
ember, megfelelő módon teljesüljenek az egyének és a családok
igényei, mindenki tiszteletben tartsa, megőrizze és ápolja az
Istentől ajándékba kapott teremtett világot. Isten tiszteletre méltó
szolgája VI. Pál így összesíti a mai ember vágyait: „Kitörni a
nyomorból, biztosabb megélhetéshez jutni, egészségesen élni és
biztos állásban dolgozni, elnyomás nélkül, s az emberi méltóságot
megcsúfoló, megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel
rendelkezni, képzettebbnek lenni – egyszóval többet tenni, többet
tudni, többet birtokolni, hogy így több lehessen” (Populorum
progressio enciklika, 1967. március 26., 6).
Szívünk mindig a „több” után vágyik, ami nem egyszerűen több tudást
vagy több birtoklást jelent, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy
több akarunk lenni. A fejlődést nem lehet csupán a gazdasági
növekedésre korlátozni. Ez a növekedés gyakran úgy valósul meg, hogy
semmibe veszi a legszegényebbeket és a védteleneket. A világ csak
akkor válhat jobbá, ha elsődleges figyelmünket az emberre
irányítjuk, teljes személyi kibontakozását segítjük, annak minden
vonatkozásában és dimenziójában, beleértve a kibontakozás lelki
vonatkozásait is; akkor, ha nem hanyagolunk el senkit, sem a
szegényeket, sem a betegeket, sem a szűkölködőket, sem az idegeneket
(vö. Mt 25, 31–36); ha az „eldobás kultúrája” helyett képesek
leszünk elsajátítani a találkozás és a befogadás kultúráját.
A vándorlók és menekültek nem figurák az emberiség sakktábláján. Ők
gyerekek, asszonyok és férfiak, akik különböző okok miatt hagyták el
otthonaikat, vagy éppen hazájuk elhagyására kényszerültek, —
emberek, egyazon legitim vágyakkal, hogy többet tudjanak, többet
birtokoljanak, és mindenekelőtt hogy több legyenek. Megrendítő azok
száma, akik egyik kontinensről a másikra hurcolkodnak, de azoké is,
akik saját hazájuk vagy szűkebb földrajzi tájegységük határain belül
változtatják lakhelyüket. Az állítólagos migrációs áramlatok
napjainkban az emberek – ha nem éppen a népek – legnagyobb, eddig
talán még soha sem látott vándorlását jelentik. A vándorlókkal
és menekültekkel együtt haladva az egyház azon fáradozik, hogy
megértse a vándorlás kiváltó okait. Ugyanakkor dolgozik is azon,
hogy leküzdje a vándorlás sok negatív következményét, és annak
pozitív kihatását is hasznosítsa a vándorlás által egyformán
érintett közösségekben, mind a szülőföldön, mind a tranzit- és
cél-országokban.
Sajnos, miközben egy jobb világ építésére buzdítunk, nem
hallgathatjuk el a különböző méretekben feltörő botrányos
szegénységet sem. A szegénység legfőbb elemei: erőszak,
kizsákmányolás, diszkrimináció, kirekesztés, az egyének és
közösségek alapvető jogainak korlátozása. Ezeket mind meg kell
szüntetni, mert legtöbbször éppen ezek a vándorlással járó
meghatározó jellegzetességek hozzák összefüggésbe az elvándorlást a
szegénységgel. Miközben vágyaik beteljesedését remélve, emberek
milliói azért kelnek útra, menekülnek a nyomorúság és az üldözés
elől, hogy jobb megélhetési lehetőségeket találjanak és
megmenthessék az életüket, gyakran éri őket olyan bizalmatlanság,
gyanakvás, elzárkózás, kirekesztés és egyéb, nem ritkán súlyos
csapás, amely sérti az emberi méltóságukat. Az elvándorlás valósága,
korunk globális világának méretei szerint, megkívánja a probléma új,
megfelelő és hatékony kezelését, mindenekelőtt a nemzetközi
együttműködés, a komoly együttérzés és szolidaritás megvalósítását.
Különösen fontos a különböző szintű együttműködés és minden olyan
megegyezés, normatív eszköz közös alkalmazása, amely védi és
fejleszti az ember személyiségét. XVI. Benedek pápa ennek
koordinátáit körvonalazta, amikor hangsúlyozta: „Ilyen politikát a
migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből
kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő
nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a
különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy
a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak
biztosítása mellett az emigránsok által választott célország
társadalma is védelmet kell, hogy kapjon” (Caritas in veritate
enciklika, 2009. június 19., 62). A jobb világért folyó közös
munkálkodás megkívánja, hogy az országok készségesen, bizalommal és
kölcsönösen segítsék egymást, anélkül, hogy legyőzhetetlen
akadályokat gördítenének mások elé. Az erők ilyen módon való
összehangolása arra bátoríthatja az államok vezetőit, hogy lépjenek
fel bátran a szociális-gazdasági kiegyensúlyozatlanság és a
szabályozatlan globalizáció ellen, mivel ezek is az elvándorlások
kiváltó okai és általuk az emberek inkább áldozatok lettek, mint
győztesek. A felsorolt jelenségekhez párosuló nehézségekkel egyetlen
ország sem képes egyedül megbirkózni, mert azok olyan szerteágazók,
hogy időközben már minden kontinenst elértek, a bevándorlás és
kivándorlás két mozgási irányának megfelelően.
Aztán fontos kiemelni azt is, hogy ez az együttműködés éppen azzal
az erőfeszítéssel kezdődik, amely tulajdonképpen minden ország
kötelessége, mégpedig az, hogy jobb gazdasági és szociális
feltételeket teremtsen a szülőföldön, olyannyira, hogy aztán annak,
aki békét, igazságot, biztonságot keres, vagy elvárja az emberi
méltóság teljes tiszteletét, annak ne a kivándorlás legyen az
egyetlen választási lehetősége. A munkahelyek megteremtése a helyi
gazdaságban elkerülhetővé teszi a családok szétszakítását és
garantálja a stabil és kiegyensúlyozott életkörülményeket, mind az
egyének, mind a közösségek számára.
Végül a vándorlók és menekültek átfogó szemléletében van még egy
harmadik elem is, amelyet ugyancsak szeretnék kiemelni a jobb világ
építésének útjával kapcsolatban: ez az elvándorlókkal szemben
tanúsított előítéletek és elképzelések leküzdése. A vándorlók, a
száműzöttek, a menedékért folyamodó emberek és a menekültek
megjelenése nem ritkán gyanúsításokat és ellenségeskedéseket vált ki
a helyi lakosság körében. Megjelenésük félelmeket ébreszt, hogy az
idegenek aláássák a szociális biztonságot, veszélyeztetik a helyi
lakosság identitását és kultúráját, konkurenciát keltenek a helyi
munkapiacon, vagy éppen beszivárogtatják a bűnözés újabb
ferdeségeit. Ezen a téren különös felelősség hárul a közszolgálati
hírközlő szervekre: nekik az a feladatuk, hogy leleplezzék a
társadalomba belegyökerezett, szilárd előítéleteket, és korrekt
módon tájékoztassanak akkor is, ha egyesek hibáit nyilvánosan kell
feltárniuk, de még inkább akkor, ha a többség becsületes
helytállásáról, igazságos küzdelméről és lelki nagyságáról
tájékoztatnak. Ezen a téren mindenki rászorul a vándorlókkal és
menekültekkel kapcsolatos gondolkodásmód megváltoztatására; a
védekezés és félelem, az érdektelenség és kirekesztés
magatartásformáit – amelyek végül is „az eldobás kultúráját”
jelentik, fel kell cserélnünk egy olyan magatartással, amelynek
alapját a „találkozás kultúrája” képezi. Egyedül csak ezáltal
sikerül felépíteni az igazságosabb, testvériesebb és jobb világot.
Ez felhívás a többi hírközlő eszköz felé is, hogy valamennyien
társuljanak „a gondolkodás megváltoztatásának” ehhez a folyamatához
és könnyítsék meg a vándorlókkal és menekültekkel szemben kialakult
viselkedési módok jobbra fordulását.
Felidézem, hogy a Názáreti Szent Család vándorútja kezdetén
ugyancsak megtapasztalta az emberek elutasító magatartását: „Mária
megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert
nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7). Igen, Jézus, Mária és
József megtapasztalta, hogy mit jelent elhagyni a hazai földet és
osztozni a vándorlók sorsában. Heródes hataloméhségével fenyegette
és arra kényszerítette őket, hogy elmeneküljenek és Egyiptomban
keressenek menedéket (vö. Mt 2, 13–14). De Mária anyai szíve és
Szent József, a Szent Család oltalmazójának figyelmes és gondoskodó
szíve, mindig megőrizte azt a szilárd bizalmat, hogy Isten soha sem
hagy el senkit. Bárcsak mindig megmaradna az ő közbenjárásukra ez a
rendíthetetlen bizonyosság az elvándorlók és a menekültek szívében.
Az egyház krisztusi küldetésének megfelelően: „Menjetek el az egész
világra és tegyetek tanítványommá minden embert”, arra hivatott,
hogy Isten népe legyen, magához öleljen minden népet és hirdesse az
evangéliumot, hiszen minden ember arcán Krisztus képmásának nyomai
ragyognak. Ebből ered és éppen ebben gyökerezik az ember személyi
méltósága, amelyet mindig tisztelni és védeni kell. Nem az ember
teljesítménye, termelékenysége, szociális állapota, etikai vagy
vallási hovatartozása alapozza meg méltósága kritériumait, hanem az
a tény, hogy az ember Isten képmása, az Ő hasonlóságára teremtetett
(Gen 1, 26-27), sőt még inkább az, hogy az ember Isten gyermeke;
minden ember Isten gyermeke! Rápecsételték Krisztus képmását! Arról
van itt szó, hogy elsőként mi magunk, és aztán segítségünkkel mások
is, ne csak egy nagy problémát lássunk a vándorlók és a menekültek
megjelenésében, hanem fedezzük fel bennük a testvért, akit szívesen
befogadunk, tisztelünk és szeretünk – mindez legyen számunkra egy
Gondviseléstől kapott ajándék és alkalom arra, hogy Krisztus
evangéliumának megfelelően, építsünk igazságosabb társadalmat,
tökéletesebb demokráciát, szolidárisabb országot, testvériesebb
világot és egy mindenki felé nyitott keresztény közösséget. A
sokféle vándorlás lehetőséget és teret nyit az új evangelizációra,
egy új emberiség formálására, ahogyan ezt már a húsvéti misztérium
is előre jelzi: annak az emberiségnek a létrehozására, amely számára
minden idegen ország egyben szülőhaza és minden szülőhaza idegen
ország.
Kedves vándorlók és menekültek, soha se veszítsétek el a reményt,
hiszen számotokra is van egy biztos jövő; utatok során ti is
találkoztok kitárt karú, szerető emberekkel; titeket is
megajándékoznak a testvéri szolidaritás és a meghitt, baráti
szeretet felemelő tapasztalatával! Imáimat ígérve nektek és
mindazoknak, akik értetek fáradozva nektek szentelik életüket és
energiájukat, szeretettel adom apostoli áldásomat mindenkire.
Vatikán, 2013. augusztus 5.
Ferenc pápa
|
|
|
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Jn 14,1-6
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|