A pap, az ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a közösség vezetője a harmadik keresztény évezred távlatában A Papi Kongregáció dokumentuma
1999. március 19.
TARTALOM
Bevezetés 7
I. fejezet: Az új evangelizáció szolgálatában
1. Az új evangelizáció az egész Egyház
feladata
2. A papok szükséges és pótolhatatlan
szerepe
Kérdések az I. fejezetről való elmélkedéshez
II. fejezet: Az Ige hirdetői
1. A papok az Ige hirdetői „Krisztus nevében
és az Egyház nevében”
2. Az Ige hatékony hirdetéséért
Kérdések a II. fejezetről való
elmélkedéshez
III. fejezet: A szentségek kiszolgáltatói
1. „Krisztusnak, a Főnek a személyében”
2. Az Eucharisztia kiszolgáltatói: „a papi
szolgálat lényege”
3. Az Istennel és az Egyházzal való
kiengesztelődés szolgái
Kérdések a III. fejezetről való
elmélkedéshez
IV. fejezet: A rájuk bízott nyáj szerető pásztorai
1. Krisztussal megtestesíteni és terjeszteni
az Atya irgalmát
2. „Sacerdos et hostia”
3. A papok lelkipásztori gondoskodása:
szolgálni szeretetben és állhatatosságban
Kérdések a IV. fejezetről való elmélkedéshez
Utószó
Imádság a Szentséges Szűz Máriához
Jegyzetek
Eminenciás és Excellenciás Ordinárius Uraknak
Az egész Egyház bűnbánó lélekkel készül arra, hogy rövidesen
átlépjen az Ige megtestesülésétől számított harmadik évezredbe,
miközben Péter utódjának állandó apostoli buzdítása indítja arra,
hogy egyre élőbben emlékezzen isteni alapítójának akaratára.
A Papi Kongregáció 1998. október 13-15. között tartott plenáris
ülésén, szoros egységben ezekkel a törekvésekkel, azt a döntést
hozta, hogy az egyházmegyék főpásztoraira bízza ezt a körlevelet,
amelyet rajtuk keresztül minden paphoz intéz. A Szentatya, az ülés
résztvevőihez intézett beszédében a következőket mondta: „Az új
evangelizáció lehetőségének kiemelkedő alkalma lesz a Nagy Jubileum
megünneplése. Itt gondviselésszerűen nyomon követhetőek a Tertio
millennio adveniente kezdetű apostoli levél által kijelölt
utak, valamint azok, amelyeket a Papok és az állandó Diakónusok
Direktóriuma vázolt fel, illetve a Rendelkezés, a Világi hívőknek a
lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, továbbá azon
dokumentum által jelzett utak, amely ennek a plenáris ülésnek lesz a
gyümölcse. Az immár megszokott kifejezést: »új evangelizáció«, e
dokumentumok egyetemes és meggyőződéssel teli alkalmazásának
köszönhetően egyre hatékonyabban lehet átültetni a gyakorlatban
működő valósággá”.
Ez a dokumentum eszköz, amelynek az a célja, figyelembe véve a jelen
körülményeket, hogy lelkiismeret-vizsgálatra indítson minden egyes
papot, annak tudatában, hogy a szeretet neve – az idő múlásával – a
hűség. A szövegben megerősítést nyernek a II. Vatikáni Zsinat és a
pápák tanításai, és hivatkozások vannak benne a pápa által idézett
más dokumentumokra. Olyan alapvető dokumentumokról van szó ugyanis,
amelyek válaszolnak korunk valódi igényeire, és amelyek segítenek
abban, hogy ne hiába fáradozzunk evangelizáló küldetésünkben.
Az egyes fejezetek végén megfogalmazott kérdésekre a Kongregáció nem
igényel választ, elsősorban segítségül szolgálnak azáltal, hogy a
fejezetben megfogalmazott tanítások fényében vizsgálják a mindennapi
valóságot. A kérdések címzettjei az általuk leggyümölcsözőbbnek vélt
módon használhatják azokat.
Annak tudatában, hogy semmilyen missziós törekvés nem valósulhat meg
ténylegesen a papok, a püspöki rend első és legértékesebb
munkatársainak kellően motivált elkötelezettsége és buzgósága
nélkül, ezzel a körlevéllel szándékozunk többek között segítséget
nyújtani a papi találkozók, rekollekciók, lelkigyakorlatok, papi
összejövetelek részére, amelyeket különböző szinten rendeznek a Nagy
Jubileumra való előkészület idejében, és mindenekelőtt a Nagy
Jubileum alatt.
Az apostolok Királynéja, mint legragyogóbb Csillag, vezesse
szeretett papjainak, Fiában fiainak lépéseit a tényleges
összetartás, a hűség, a nélkülözhetetlen papi szolgálat nagylelkű és
csorbítatlan végzésének ösvényein. Minden jót kívánok az Úrban, és a
legszívélyesebb tisztelettel fejezem ki jókívánságaimat a papság
kötelékében való kollegialitás érzésével!
Vatikán, 1999. március 19. Szent Józsefnek, az Egyház egyetemes
védőszentjének ünnepén.
Darío Castrillón Hoyos, bíboros, prefektus
+ Csaba Ternyák, Eminenzianai c. érsek, titkár
A nagy katolikus hagyomány termékeny földjén megszületett és
kibontakozott tanítás, amely a lelkipásztort úgy írja le, mint az
Ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a rábízott
keresztény közösség vezetője, folyamatos gondolkodásra
késztet a lelkipásztor önazonosságáról és az Egyházon belüli
küldetéséről. Mindig ugyanaz a tanítás, és mégis mindig új, amelyet
hittel és reménnyel ma is át kell gondolni az új evangelizáció
küszöbén, amelyre a Szentlélek minden hívőt meghív, a Szentatya
személyén és tekintélyén keresztül.
Egyre nagyobb – egyaránt személyes és közösségi – apostoli
elköteleződésre és megújult, nagylelkű igyekezetre van szükség az
Egyházban mindenki részéről. Lelkipásztoroknak és hívőknek, főleg
II. János Pál pápa személyes tanúságtételének ragyogó tanítása által
bátorítva, egyre mélyebben meg kell érteniük, hogy fel kell
gyorsítanunk lépteinket, buzgó, apostoli szellemmel kell előre
nézni, fel kell készülnünk, hogy a XXI. század küszöbét úgy lépjük
át, hogy a történelem kapuját kitárjuk Jézus Krisztusnak,
Istenünknek és egyedüli Megváltónknak. Lelkipásztoroknak és hívőknek
megújult erővel kell hirdetnünk 2000-ben is az igazságot: „íme,
megszületett nekünk a világ Üdvözítője”[1].
„A régi keresztény országokban, néha az újabbakban is, a
megkereszteltek egész csoportja elvesztette élő hitét, vagy
egyenesen nem tekinti már magát többé az Egyház tagjának.
Krisztustól és az Evangéliumtól eltávolodva élnek. Ezekben az
esetekben van szükség az „új evangelizációra”, sőt az „újra való
evangelizációra”[2]. Az új
evangelizáció mindenekelőtt az Egyház anyai reagálása arra, hogy
látja annyi gyermeke tudatában a hit elgyengülését és a keresztény
élet erkölcsi követelményeinek elhomályosodását. Sokan vannak
ugyanis azok a megkereszteltek, akik a vallási szempontból közömbös
világ polgáraiként, bár bizonyos mértékű hitet megtartva,
gyakorlatilag teljes vallási és erkölcsi közömbösségben élnek,
eltávolodva az Igétől és a Szentségektől, a keresztény élet alapvető
forrásaitól. De sokan vannak olyanok is, akiknek a szülei
keresztények, talán meg is vannak keresztelve, de nem részesültek a
hit alapjainak ismeretében, és gyakorlatilag ateista módon élnek.
Mindnyájukra szeretettel gondol az Egyház, és különösen az ő
esetükben sürgős kötelességét érzi annak, hogy visszavezesse őket az
egyházi közösségbe, ahol a Szentlélek kegyelmével ismét rátalálnak
Jézus Krisztusra és az Atyára.
Az új evangelizáció elkötelezettségével együtt, amely sok keresztény
ember tudatában fel kell hogy gyújtsa a hit fényét és kell, hogy a
társadalomban kiváltsa az üdvösség örömhírének a visszhangját, az
Egyház mélyen átérzi a „népekhez” szóló örök küldetésének
felelősségét, vagyis azt, hogy joga és kötelessége minden emberhez
eljuttatni az Evangéliumot, azokhoz, akik még nem ismerik Krisztust,
és még nem részesültek az Ő üdvözítő ajándékaiban. Az Egyház – mint
Anya, és mint Tanító –, számára a népekhez szóló küldetés és az új
evangelizáció ma még inkább elválaszthatatlan szempontjai annak a
parancsnak, hogy tanítson, megszenteljen, és az embereket elvezesse
az Atyához. Sok buzgó kereszténynek is szüksége van szerető és
folyamatos bátorításra saját megszentelődésük keresése során,
amelyre az Isten és az Egyház buzdítja őket. Itt van az új
evangelizáció igazi hajtóereje.
Minden hívő kereszténynek, az Egyház minden gyermekének meg kellene
hallania ezt a sürgős, és a közös felelősségre való felhívást,
elsősorban azonban a papoknak, akiket sajátos módon kiválasztottak
és fölszenteltek. Az ő küldetésük, hogy érvényre juttassák Krisztus
időszerűségét, akinek így lesznek hiteles képviselői és hírvivői[3]. Szükséges tehát segíteni minden
világi és szerzetes papot, hogy személyre szólóan magukra vállalják
„az új evangelizáció elsődleges lelkipásztori feladatát”[4], és ennek az elkötelezettségnek a
fényében újra felfedezzék az isteni hívást, hogy szolgálni tudják
Isten népének rájuk bízott részét mint az Ige hirdetői, a szentségek
kiszolgáltatói, és a nyáj pásztorai.
I. fejezet
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ SZOLGÁLATÁBAN
Én választottalak ki titeket, és arra
rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek (Jn 15,16)
1. Az új evangelizáció az egész Egyház
feladata
Az Úr hívása és küldetése mindig időszerű, de különleges jelentősége
van a mai történelmi viszonyokban. A XX. sz. vége ugyanis vallási
szempontból ellentétes jelenségeket mutat. Egyrészt megállapítható a
társadalom nagyfokú elvilágiasodása és Istentől való elfordulása, az
elzárkózás mindattól, ami utal a transzcendensre, másrészt egyre
inkább felszínre tör egy olyan vallásosság, amely megpróbálja
kielégíteni a minden ember szívében lakozó, veleszületett Isten
utáni vágyat, ami azonban nem mindig találja a hozzávezető utat. „A
megváltó Krisztus Egyházra bízott missziója még messze van a
beteljesülésétől, és eljövetele után, a második évezred végén, az
emberiség egészét tekintve látható, hogy a missziója még az elején
tart, és minden erőnkkel ennek az érdekében kell dolgoznunk”[5]. Ez a sürgős missziós munka ma
nagymértékben az új evangelizáció keretében folyik sok régi
keresztény hagyománnyal rendelkező országban, ahol az élet
keresztény értelmezése már nagy részben lehanyatlott. De az
emberiség szélesebb rétegeiben is, ott, ahol az emberek még nem
hallották, vagy még nem értették meg mélyebben a Krisztus által
hozott üdvösséget.
Fájdalmasan valós tény, hogy sok helyen és sok környezetben vannak
olyan emberek, akik hallottak ugyan Jézus Krisztusról, de tanítását
inkább általános erkölcsi szabályok összességének tekintik és
fogadják el, mint életre szóló konkrét elkötelezettségnek. Magas
azoknak a megkeresztelteknek a száma, akik eltávolodnak Krisztus
követésétől, és akiknek életmódját a relativizmus jellemzi. A
keresztény hit szerepe sok esetben pusztán kulturális tényezővé
redukálódott, gyakorta visszaszorulva a merőben személyes
életszférájába, minden vonatkozást nélkülözve az emberek és a népek
társadalmi életére[6].
Húsz évszázadnyi kereszténység után nem kevés és nem kis terület áll
nyitva az apostoli küldetés számára. Minden keresztény érezze
kötelességének, hogy a keresztségben kapott hivatás erejével (vö.
1Pt 2,45.9; ApCsel 1,5-6, 9-10; 20,6), személyes körülményeihez
képest együttműködjön az új hittérítő misszióban, amely közös,
egyházi felelősségként jelenik meg[7].
A hittérítő tevékenység felelőssége „elsősorban a püspökök
testületére hárul, Péter utódjával az élen”[8].
Mint „a püspökök munkatársainak, a lelkipásztoroknak, az egyházi
rend szentségének erejével kell osztozniuk a hittérítő munka
gondjában”[9]. Bizonyos szempontból
mondható tehát, hogy a papok „a harmadik évezred
újraevangelizálásának első számú felelősei”[10].
A mai társadalom, számos tudományos és technikai felfedezéstől
bátorítva, független kritikai gondolkodásmódot alakított ki minden
tekintéllyel vagy tanítással szemben, legyen az világi vagy vallási.
Ez megköveteli, hogy a keresztény üdvösség üzenetét, amely mindig
titokzatos marad, alaposan megmagyarázzák, és szeretetreméltósággal,
erővel és hozzáértéssel mutassák be, vonzóvá téve, mint az első
hittérítés során, körültekintően felhasználva a modern technika
által nyújtott összes megfelelő eszközt, nem elfelejtve, hogy az
eszközök soha sem helyettesíthetik az életszentség közvetlen
tanúságtételét. Az Egyháznak szüksége van az Evangélium igazi
tanúságtevőire és közvetítőire a társadalmi élet minden területén.
Ebből adódik, hogy a keresztényeknek általában és a papoknak
különösen mély és helyes filozófiai-teológiai képzettségre kell
szert tenniük[11], amely által
tanúskodhatnak hitükről és reményükről, és át tudják érezni annak
elengedhetetlen szükségességét, hogy mindig építő módon tudják azt
bemutatni a személyes magatartásukkal, a párbeszéd és megértés
jegyében. Az Evangélium hirdetése semmiképpen nem merülhet ki a
párbeszédben; az igazság bátor hirdetése valójában elkerülhetetlen
kihívás a konformizmus kísértésével, a könnyű népszerűség
keresésével vagy a személyes nyugalommal szemben!
Az evangelizáció során azt sem szabad elfelejteni, hogy egyes
ismeretek és szavak, amelyekkel hagyományos módon végezték a
hittérítő munkát, a mai kultúrák nagy része számára majdnem
érthetetlenekké váltak. Az olyan fogalmak, mint az eredeti bűn és
következményei, a megváltás, a kereszt, az ima szükségessége, az
önkéntes áldozathozatal, a szüzesség, a mértékletesség, az
engedelmesség, az alázatosság, a bűnbánat, a szegénység stb.,
bizonyos összefüggésekben elveszítették eredeti, pozitív, keresztény
értelmüket. Ezért az új evangelizációnak az Egyház által
folyamatosan hirdetett tanításhoz való rendkívüli hűséggel – és a
keresztény tanítás szóhasználatával szembeni erős felelősségérzettel
– arra is képesnek kell lennie, hogy a mai időknek megfelelő
kifejezésmódot találjon, és segítséget nyújtson ahhoz, hogy ezek az
emberi és keresztény valóságok visszanyerjék mély értelmüket
anélkül, hogy lemondanánk a hit változatlan és hagyományos
megfogalmazásáról, amelyet összefoglalóan a Hiszekegy tartalmaz[12].
2. A papok szükséges és
pótolhatatlan szerepe
Noha, a lelkipásztorok „tudják, hogy Krisztus rendelése szerint nem
is egymagukban kell a lelkek pásztorainak magukra vállalniuk az
Egyház teljes üdvözítő küldetését a világ javára”[13], az Evangélium hirdetésében szerepük teljes
mértékben pótolhatatlan. Tehát az új evangelizáció igénye
szükségessé teszi a papi szolgálat gyakorlásának új megfogalmazását,
amely valóban megfelel a mai helyzetnek, átitatva kifejező erővel,
és alkalmassá téve azokhoz a körülményekhez, amelyek között meg kell
valósulnia, mindig Krisztushoz, egyetlen példaképünkhöz fordulva
anélkül, hogy korunk adottságai elvonnák a végső célról
tekintetünket. Nemcsak a társadalmi és kulturális körülmények azok,
amelyek erőteljes lelkipásztori megújulásra kell hogy ösztönözzenek,
hanem mindenekfölött Krisztus és az Egyháza iránti buzgó szeretet.
Erőfeszítéseink célja Krisztus végleges királysága, minden teremtett
dolog Benne való összefoglalása. Ezt a célt csak az idők végén lehet
maradéktalanul elérni, de már most jelen van az éltető Szentlélek
ereje révén, Aki által Jézus Krisztus a Testét, azaz Egyházát, mint
az üdvösség egyetemes szentségét megalkotta[14].
Krisztus, az Egyház Feje és az egész Teremtés Ura üdvözítő
szándékkal működik továbbra is az emberek között, és éppen ennek a
működésnek a keretében találja meg igazi helyét a szolgálati papság.
Krisztus, mindenkit magához vonzva (vö. Jn 12,32), különleges módon
akarja bevonni papjait. Isteni terv ez (Isten akarata, hogy Egyházát
szolgálattevőivel bevonja a megváltás művébe.), amely annak
ellenére, hogy a hit és a teológiai tanítás szempontjából világosan
bizonyítható, elfogadása nem kevés nehézséggel jár a mai ember
számára. Ma sokan kétségbe vonják a szentségek közvetítő szerepét és
az Egyház hierarchikus felépítését; az a kérdés merül fel bennük:
miért van erre szükség, és mi indokolja ezt.
Mint Krisztus életének, úgy a pap életének is Istennek szentelt
életnek kell lennie, az Ő nevében, az Atya szerető akaratának
tekintéllyel való hirdetésére (vö. Jn 17,4; Zsid 10,7-10). Ez volt a
Messiás magatartása: nyilvános működésének éveit tekintélyt
parancsoló igehirdetésével (vö. Mt 7,29) a „tetteknek és
tanítás”-nak (ApCsel 1,1) szentelte. E tekintély bizonyára és
elsősorban isteni természetéből fakadt, de az emberek szemében
őszinte, szent és tökéletes cselekvési módjából is. Ugyanígy a
papnak is az objektív lelki tekintélyt – amely a felszenteléséből
származik[15] – egyesítenie kell a
szubjektív tekintéllyel, amely őszinte, megszentelt életéből,
lelkipásztori szeretetéből adódik[16],
amely Krisztus szeretetének megnyilvánulása[17]. Ma sem vesztett időszerűségéből Nagy Szent
Gergely buzdítása a papokhoz: „Szükséges tehát, hogy (a
lelkipásztor) gondolkodásában tiszta, cselekedeteiben kiváló, a
hallgatásban okos, a beszédben épületes, a szenvedőkkel együtt érző
legyen, és mindenkinél jobban elmélyüljön az elmélkedésben; legyen
alázatos szövetségese a jótevőknek, de igazságérzete legyen
hajthatatlan a bűnösökkel szemben; a külső elfoglaltságok ne
csökkentsék a lelki élet ápolását, de ne hanyagolja el a külső
dolgokkal való törődést a lelki béke túlzott figyelme érdekében”[18].
Napjainkban, mint minden korban, az Egyháznak „szüksége van az
Evangélium hírnökeire, az emberiség, és a mai ember szívének jó
ismerőire, akik osztoznak örömeikben és reményeikben,
aggodalmaikban, szomorúságukban, és ugyanakkor szemlélődő
istenszeretet fűti őket. Ezért a Szentatya, egyetemes érvényűen, de
konkrétan Európa ismételt keresztény hitre való térítésére
hivatkozva kijelentette, hogy új szentekre van szükség. Európa nagy
hittérítői szentek voltak. Kérni kell az Urat, hogy növelje az
Egyházban a szentség lelkületét, és küldjön új szenteket a mai világ
evangelizálására”[19]. Arra kell
gondolni, hogy sok mai ember, Krisztusról és az Egyházról szent
papjain keresztül alkot képet; egyre sürgősebb tehát hiteles
evangéliumi tanúságuk, mint „Krisztusnak, a papnak, élő és tiszta
képmásai”[20].
Krisztus üdvözítő működésében két elválaszthatatlan célt találunk.
Egyrészről egy intellektuálisnak nevezhetőt: tanítani, oktatni a
tömegeket mint a pásztor nélküli bárányokat (vö. Mt 9,36), és a
megtérés felé terelni az emberi értelmet (vö. Mt 4,17). A másik cél:
megmozdítani a hallgatóság szívét a bűnök megbánása és az elégtétel
felé, megnyitva az utat az isteni megbocsátás befogadására. És így
van ez ma is „az új evangelizációra való felhívás mindenekelőtt a
megtérésre való felhívás”[21], amikor
az Isten szava elérte az emberi értelmet, és megindította akaratát,
eltávolítva a bűntől, a hittérítő tevékenység eléri csúcsát a
szentségekben való gyümölcsöző részvételben és mindenekelőtt a
szentmise bemutatásakor. Amint VI. Pál pápa tanította, „az
evangelizálás célja éppen az, hogy a hitre nevelés során rábírjon
minden keresztényt: éljen a szentségekkel, mint valóban a hit
szentségeivel, és ne passzív módon járuljon hozzájuk, egyszerűen
csak »elviselve« őket”[22].
Az evangelizáció magába foglalja az igehirdetést, a tanúságtételt, a
párbeszédet és a szolgálatot, és három elválaszthatatlan
alkotórészen alapszik, amelyek az Ige hirdetése, a szentségek
kiszolgáltatása és a hívek vezetése[23].
A prédikációnak nem lenne semmi értelme, ha nem alakítaná
folyamatosan a híveket, és ha nem torkolna a szentségek vételébe,
mint ahogy nem lenne értelme a szentségek vételének a hit és az
erkölcsi elvek teljes elfogadása nélkül, vagy ha hiányozna a szív
őszinte megtérése. Ha a lelkipásztori tevékenység szempontjából, a
tevékenység sorrendjében, az első hely[24]
természetesen a szentbeszédet illeti meg, akkor a szándék vagy a cél
sorrendjében az első helyet a szentségek kiszolgáltatása foglalja
el, különös módon a bűnbánaté és az Eucharisztiáé[25]. A két tevékenységet harmonikusan párosítva
születik meg a pap lelkipásztori munkájának tökéletes egysége az új
evangelizáció szolgálatában.
Az új evangelizációban egyre fontosabb szerepe van a hívek
ökumenikus képzésének. A II. Vatikáni Zsinat felszólított minden
katolikus hívőt, hogy „lelkesedéssel vegyenek részt az ökumenikus
munkában” és „értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat,
amelyek a közös örökségből forrásoznak, és megtalálhatók különvált
testvéreinknél”[26]. Meg kell
jegyezni, hogy „semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a
hamis irenizmus, ennek a katolikus tanítás tisztasága látja a kárát:
elhomályosodik eredeti és biztos értelme”[27].
A papságnak következésképpen vigyáznia kell, hogy az ökumenizmus az
Egyház tanítása szerinti elvek hű tiszteletben tartásával történjen,
amelyben nincs törés, hanem harmonikus folyamatosság.
Kérdések az I. fejezetről való elmélkedéshez
1. Egyházi közösségeink és különösen papjaink valóban átérzik az új
evangelizáció szükségességét és sürgősségét?
2. A prédikációkban szó van róla? Beszélnek róla a papi gyűléseken,
a lelkipásztori programokban, az állandó papképzés során?
3. A papok különös elkötelezettjei annak, hogy merészen elősegítsék
az új evangelizáló missziót – „lelkesedéssel, módszereiben és
kifejezéseiben”[28] – az Egyházon
belül és a kívül állók felé?
4. A hívek isteni ajándéknak tekintik a papi hivatást annak számára
is, aki kapja és a közösség számára is, vagy pedig puszta szervezési
tevékenységnek értékelik? Eléggé nyomatékossá tesszük-e az Úrhoz
való imádság szükségességét több papi hivatásért és sok nemes lelkű,
igenlő válaszért?
5. Az Isten Igéjének hirdetésében, a katekizmusban megvan-e a helyes
arány a hitre való nevelés és a szentségekhez való járulás között? A
lelkipásztorok evangelizációs működésére jellemző-e, hogy az
igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása kiegészítik egymást, a
„munus docendi” és a „munus santificandi”?
II. fejezet
AZ IGE HIRDETŐI
Menjetek el az egész világra és hirdessétek az Evangéliumot
minden teremtménynek (Mk 16,15)
1. A papok, az Ige hirdetői „Krisztus nevében és az Egyház
nevében”
A lelkipásztori igehirdetés helyes megértésének megfelelő
kiindulópontja magának az isteni kinyilatkoztatásnak a tekintetbe
vétele: „Ebben a kinyilatkoztatásában a láthatatlan Isten (vö. Kol
1,5; 1Tim 1,17) lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz
szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15, 14-15), társalog velük
(vö. Bár 3,38), hogy meghívja, és befogadja őket saját közösségébe”[29]. Az Írásokban Isten Országának
hirdetése nemcsak Isten dicsőségéről beszél, hanem a dicsőség
magából a hirdetésből fakad. Az Egyházban hirdetett Evangélium
nemcsak üzenet, hanem egy isteni üdvösségtett, amelyet azok
tapasztalnak meg, akik hiszik és meghallják ezt az üzenetet, akik
engedelmeskednek neki, és akik befogadják azt.
A kinyilatkoztatás nem szorítkozik arra, hogy annak az Istennek a
természetéről tájékoztasson, Aki megközelíthetetlen fényességben él,
hanem megismerteti velünk, hogy Isten mi mindent tesz értünk
kegyelmével. Ez jelen van és megvalósul az Egyház-„ban” és az Egyház
„által”. A kinyilatkoztatott Ige egy olyan eszköz, amellyel Krisztus
cselekszik bennünk Lelkén keresztül. Az Ige ítélet és kegyelem
egyszerre. Az Ige hallgatása során az Istennel való szembesülés az
emberek szívét olyan elhatározásra készteti, amely nem korlátozódik
pusztán szellemi ismeretekre, hanem az emberi szív megtérését
igényeli.
„A lelkipásztoroknak, a püspökkel együttműködve, elsődleges
kötelessége Isten Evangéliumának hirdetése mindenki számára azért,
hogy ... építsék és növeljék Isten népét”[30].
Pontosan azért, mert az Ige hirdetése nem csupán az értelemhez szóló
üzenet átadása, hanem „Isten hatalma mindenkinek az üdvösségére, aki
hisz” (Róm 1,16), amely üdvösség egyszer és mindenkorra megvalósult
Krisztusban. Ennek hirdetése az Egyházban a hirdetőktől
természetfölötti megalapozottságot követel, amely garantálja
hatékonyságát és hitelességét. A felszentelt szolgák igehirdetése
már bizonyos értelemben részesedik magának az Igének az üdvözítő
hatalmából, nem egyszerűen azért, mert ők beszélnek Krisztusról,
hanem azért, mert az Evangéliumot hirdetik hallgatóiknak azzal a
hatalommal, amely részesíti őket a megtestesült Isten Igéjének
önátadásában és küldetésében. A szent szolgálatot végzők fülében még
visszhangoznak az Úr szavai: „Aki titeket hallgat, engem hallgat; és
aki titeket megvet, engem vet meg”(Lk 10,16), és mondhatják Pállal:
„mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől
van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott. Ezt hirdetjük
is, de nem az emberi bölcsesség által, hanem a Lélek által tanított
szavakkal, lelkiekhez lelkieket mérve” (1Kor 2,12-13).
Az így értelmezett prédikáció mint szolgálat, az egyházi rend
szentségéből fakad Krisztus ereje által. A Szentlélek ereje azonban
nem azonos módon szavatolja a szolgálattevők minden cselekedetét.
Míg a szentségek kiszolgáltatásakor megadatik ez a garancia
olyannyira, hogy a szolgálatot végzők bűne sem akadályozhatja meg a
kegyelem gyümölcsét, sok más cselekedet esetén viszont a szolgálatot
végző emberi mivolta nagy jelentőséggel bír. Az emberi mivolt
használhat is, de árthat is az Egyház apostoli munkája
termékenységének[31]. Jóllehet a
teljes „munus pastorale”-nak a szolgálat jegyét kell magán
viselnie, különösen a prédikáció alkalmával, mert a szolgálatot
végző pap minél jobban az Ige igazi szolgálatában áll, és
nem uralja azt, annál jobban növeli az Ige üdvözítő hatékonyságát.
Ez a szolgálat megkívánja, hogy a pap maradéktalanul a hirdetett
Igének, végső soron magának az Istennek szentelje magát „annak az
Istennek, Akinek hódolok lelkemben, hirdetve Fiának Evangéliumát”
(Róm 1,9). A papnak nem szabad e szolgálat elé semmilyen akadályt
gördítenie, sem a küldetésétől távol álló, idegen célokat követnie,
sem pedig az emberek bölcsességére, vagy egyéni tapasztalataira
támaszkodnia, amelyek elhomályosíthatnák magát az Evangéliumot.
Isten Igéjét tehát soha nem használhatjuk eszközként saját érdekeink
érvényesítésére! Sőt ellenkezőleg, „annak, aki prédikál, „elsőként
szoros, közvetlen kapcsolatot kell teremtenie Isten Igéjével (...),
elsőnek kell „hinni” Benne annak tudatában, hogy a szavak nem az
„övéi”, hanem azé, aki őt küldte”[32].
Lényeges kapcsolat van tehát a személyes imádság és a prédikáció
között. A személyes imádságban, az Isten Igéjéről való
elmélkedésből természetes módon kell hogy fakadjon „az élet
tanúságának elsődlegessége, amely föltárja az Isten iránti szeretet
hatalmát, és meggyőzővé teszi a szavát”[33].
A személyes imádság gyümölcse az olyan prédikáció, amely nemcsak az
összefüggés értelmében lesz hatásos, hanem őszinte, imádkozó szívből
születik annak tudatában, hogy a szolgálatot végző feladata „nem az,
hogy saját tudását átadja, hanem Isten Igéjét, és mindenkit
felszólítson a megtérésre, az életszentségre”[34]. Krisztus szolgáinak a prédikációja
hatékonysága érdekében megkívánja tehát, hogy szorosan a fiúi
szeretetből fakadó imádság lelkületén alapuljon: „sit orator,
anterquam dictor”[35].
A pap személyes imaéletében talál támaszt és ösztönzést
szolgálatának tudatosítására, saját élete hivatásának értelmére, élő
és apostoli hitére. Innen merít nap mint nap buzgóságot az
Evangélium hirdetésére. Ez a kialakult, személyes meggyőződés
hatásos, következetes, meggyőző prédikációvá válik. Ebben az
értelemben az Olvasmányos imaóra elmondása nemcsak a személyes
ájtatosságot jelenti és nem merül ki abban, hogy az Egyház közös
imádsága; igen nagy lelkipásztori haszna is van[36], mert különlegesen fontos alkalom a pap
számára, hogy önmagában elmélyítse a Biblia, az egyházatyák, a
teológia, és a tanítóhivatal tanítását, majd pedig továbbadja azt a
prédikációban az Isten népének.
2. Az Ige hatékony
hirdetéséért
Az új evangelizáció távlataiban hangsúlyozni kellene annak
fontosságot, hogy a hívőkben érlelődjön a keresztségi elhivatottság,
annak tudata, hogy Isten hívta őket, hogy Krisztust szorosan
kövessék, és személyesen is közreműködjenek az Egyház küldetésében.
„Átadni a hitet annyi, mint fölfedni, hirdetni és elmélyíteni a
keresztény hivatástudatot; azaz Isten fordul minden emberhez, hogy
megmutassa az üdvözülés titkát...”[37].
A prédikáció feladata tehát bemutatni Krisztust az embereknek, mert
egyedül Ő „az új Ádám, az Atya misztériumának és szeretetének
kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert, és
feltárja előtte nagyszerű hivatását”[38].
Az új evangelizáció és a keresztény lét elhivatottságának tudata
együtt valósul meg. És ez az a „jó hír”, amit hirdetni kell a
hívőknek, leszűkítés nélkül. Vonatkozik ez a jóságára és arra a
követelményre is, hogy az Örömhírt a maga teljességében fogadják be,
emlékeztetve őket ugyanakkor arra, hogy „a kereszténynek sok
gyötrődés árán harcolni kell a rossz ellen, és el kell szenvednie a
halált; de egyesülve a húsvéti misztériummal és Krisztus halálával,
a feltámadás várja a remény vigaszával”[39].
Az új evangelizáció megköveteli az Ige buzgó hirdetését, teljes
egészében és jól megalapozva világos teológiai, lelki, liturgikus és
erkölcsi tartalommal, szem előtt tartva az emberek konkrét igényeit,
amelynek eleget kell tenni. Nyilvánvalóan nem intellektuális
kísértésről van szó, amely inkább elhomályosítaná, mint
megvilágosítaná a keresztény tudatot, hanem igazi „intellektuális
szeretetről”, amely az állandó és türelmes katekézisen keresztül
kifejti a katolikus hit és erkölcs alapvető igazságait és hatását a
lelki életre. A keresztény tanítás kiemelkedik a kegyes lelki
cselekedetek közül: az üdvösség Krisztus ismeretéből fakad, mert
„más név nem adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk
kell” (ApCsel 4,12).
Ezt a katekézist nem lehet kifejteni anélkül, hogy az ne
támaszkodjon a helyes teológiára, minthogy nyilvánvalóan nemcsak
ismertetni kell a kinyilatkoztatott tanítást, hanem azon keresztül
alakítani is kell a hívők értelmét és tudatát, hogy következetesen
élhessenek a keresztségi elhivatottság követelményei szerint. Az új
evangelizáció olyan mértékben fog megvalósulni, amilyen mértékben
nemcsak az egész Egyház vagy egyes intézményei, hanem minden egyes
keresztény képessé válik arra, hogy megélje hitét, és a gyakorlatban
a hiteles élő hit tanúja és védelmezője legyen.
Evangelizálni ugyanis annyit jelent, hogy a rendelkezésünkre álló
minden alkalmas és becsületes eszközzel hirdetjük és terjesztjük a
kinyilatkoztatott igazságok tartalmát: (hit a Szentháromságban és
Krisztusban, a teremtés dogmájának értelmezése, az eszkatológikus
igazságok, az Egyházról, az emberről szóló tanítások, a hit ismerete
a szentségekről és az üdvösség egyéb eszközeiről stb.). Jelenti
továbbá azt is, hogy az erkölcsi és lelki képzés révén megtanítjuk,
hogyan ültessék át ezeket az igazságokat a konkrét életbe, a
tanúságtételbe és a missziós elkötelezettségbe.
A teológiai és lelki képzés iránti szükséges elkötelezettség
egyszerre elkerülhetetlen és rendkívül nagy (papok és diakónusok,
valamint a hívők állandó komoly képzése). Szükséges tehát, hogy az
Ige szolgálatának gyakorlata, és elsősorban maguk a szolgák
helyzetük magaslatán álljanak. A hatékonyság függ attól a ténytől
is, hogy ez a gyakorlat, amely alapvetően Isten segítségére
támaszkodik, a lehető legjobb emberi tökéletességgel valósuljon meg.
A keresztény üzenet megújult tanbeli, teológiai és lelki hirdetését
– amelynek elsődleges feladata, hogy a megkereszteltek tudatát
lángra lobbantsa és megtisztítsa –, nem lehet felelőtlenül és
hanyagul rögtönözni. A lelkipásztorok még kevésbé hanyagolhatják el
azt a felelősségüket, hogy személyesen magukra kell vállalniuk a
hithirdetés feladatát, főleg a homília szolgálatában, amelyet nem
lehet rábízni arra, aki nincs felszentelve[40],
de arra sem lehet könnyen átruházni, aki nincs kellően felkészülve.
A pap prédikációjával kapcsolatban erősen hangsúlyozni kell, mint
ahogy azt mindig is tették, a távoli előkészület fontosságát,
amely konkrét formát ölthet az olvasmányok, sőt az érdeklődés
megfelelő szempontok felé való terelésével, amelyek jobbá tehetik a
felszentelt szolgák felkészülését. A prédikátorok lelkipásztori
érzékenységének állandóan készen kell lenniük arra, hogy felismerjék
a modern ember aggasztó problémáit és a lehetséges megoldásokat.
„Ezenkívül, hogy megfelelő választ tudjanak adni a jelen kor
emberének kérdéseire, szükséges, hogy a papok ismerjék jól az Egyház
tanítóhivatala megnyilatkozásait úgy, ahogy azt kifejtették és
kifejtik a századok során, különösen a zsinatok és a római pápák
megnyilatkozásait. A további eligazítást pedig a legjobb és elismert
teológiai szerzőknél keressék”[41]
anélkül, hogy elmulasztanák a Katolikus Egyház Katekizmusának
tanulmányozását. Ebben az értelemben fáradhatatlanul ragaszkodni
kellene a papság állandó képzésének fontosságához, amelynek tartalmi
szempontjaihoz rendelkezésre áll A papi élet és szolgálat
direktóriuma[42]. Ezen a téren
minden erőfeszítés bőségesen gyümölcsözni fog. Mindazzal együtt,
amit eddig mondtunk, Isten Igéjének hirdetéséhez fontos a közvetlen
előkészület is. Kivételes esetektől eltekintve, ha nem áll
módunkban másként cselekedni, alázattal és szorgalommal legalább a
vázlatát készítsük el gondosan annak, amit mondanunk kell.
A prédikáció fő forrásának magától értetődően a Szentírásnak kell
lennie, amelyet mélyen át kell elmélkedni a személyes imádságban, és
meg kell ismerni a megfelelő könyvek olvasása és tanulmányozása
alapján[43]. A lelkipásztori
gyakorlat tanúsítja, hogy a szent szöveg ereje és ékesszólása mélyen
megérinti a hallgatóságot. Az Egyházatyák és a Hagyomány más nagy
szerzőinek írásai tanítják, hogyan kell a mélyre hatolni, és
megértetni másokkal a kinyilatkoztatott Ige értelmét[44], elkerülve a „bibliai fundamentalizmus” és az
isteni üzenet megcsonkításának minden formáját. A prédikáció
előkészítésében a támpont szerepét kellene betöltenie annak a
nevelési módnak, amellyel az Egyház liturgiája olvassa, értelmezi és
alkalmazza az Isten Igéjét a liturgikus év különböző időszakaiban.
Ezen túlmenően a szentek életének figyelembe vétele
– küzdelmeikkel és hőstetteikkel – minden korban bőségesen
gyümölcsöző volt a keresztények lelkében. A félreérthető viselkedési
formáktól és kétes tanítások által befolyásolt híveknek ma is
szükségük van ezekre a hősies, Isten szeretetének és Isten révén a
többi embernek szentelt életek példájára. Mindez hasznos az
evangelizációhoz éppen úgy, mint segíteni a hívekben a szolidaritás,
a szolgálatkészség és az egymás iránti nagylelkű odaadás érzését, az
Isten iránti szeretetből fakadóan. A keresztény öntudat éppen a
szeretettel egyre szorosabb kapcsolat létesítésén keresztül
érlelődik meg.
A pap számára különösen fontos a prédikáció formai szempontjaival
való gondos törődés is. A tájékoztatás és a gyors hírközlés korát
éljük, amelyben megszoktuk, hogy hallgatjuk és látjuk a TV és a
rádió megbecsült hivatásos munkatársait. Bizonyos szempontból a pap
is – aki szintén egy sajátos tömegtájékoztató –, békés versengésben
van velük a hívek előtt, amikor olyan üzenetet ad át, amelyet
határozottan vonzó módon kell bemutatni. Azon túl, hogy a papnak
hozzáértéssel és apostoli szellemmel kell tudnia kihasználni az „új
szószékeket”, a tömegtájékoztatás eszközeit, főleg arra kell
figyelnie, hogy üzenete méltó legyen a hirdetett Igéhez. Az
audiovizuális eszközök szakemberei jól felkészülnek, hogy elvégezzék
munkájukat; és nem lenne túlzás megkívánni az Ige hirdetőitől sem,
hogy intelligens, türelmes tanulással javítsák lelkipásztori
tevékenységük e részének „szakmai” minőségét. Manapság pl. különböző
egyetemi és kulturális fórumokon újra előtérbe került a retorika
iránti érdeklődés; fel kell kelteni ezt az érdeklődést a papságban
is, valamint azt, hogy alázatosan és méltóságteljesen lépjenek fel.
A pap prédikációjának olyannak kell lennie, mint amilyen Krisztusé
volt. Ösztönzőnek és pozitívnak kell lennie, hogy elragadja az
embereket Isten Jósága, Szépsége és Igazsága felé. A keresztényeknek
„fel kell ragyogtatni Isten dicsőségének ismeretét Jézus Krisztus
arcán” (2Kor 4,6), és a kapott igazságot érdeklődést keltve kell
bemutatni. A keresztény lét vonzó jellege, egykori ereje és
kiegyensúlyozottsága hogyan maradhat felelet nélkül? Semmitől nem
kell félni: „Azóta ugyanis, hogy a húsvéti misztériumban ajándékba
kapta az ember az életére vonatkozó végső igazságot, zarándok lett a
világ útjain, hogy hirdesse: az Út, az Igazság és az Élet (Jn 14,6)
Jézus Krisztus. A különféle szolgálatok között, melyeket az
Egyháznak az emberek számára föl kell ajánlania, van egy, amit
egészen a sajátjának tart: ez a »Veritatis diaconia«, az »igazság
szolgálatai”[45].
Hasznos és logikus a prédikációban korrekt és elegáns, kortársaink
minden rétege által érthető nyelvezetet használni, elkerülve a
banalitást és a közhelyeket[46].
Valódi meggyőződéses hittel kell beszélni, mindenki számára érthető
szavakkal, soha sem a szakértők sajátos nyelvén, és a nagyvilági
stílusnak sem engedve. Az Ige gyümölcsöző hirdetésének emberi
„titka” nagymértékben a prédikáló „szakértelmétől” függ, aki tudja
mit és hogyan mondjon, és aki mögött komoly távoli és közvetlen
előkészület áll, dilettánsra jellemző rögtönzés nélkül. Káros
irenizmus lenne az igazság teljes erejét eltitkolni. Tehát figyelmet
kell fordítani a szavak tartalmára, a stílusra és az előadás
módjára, jól meg kell gondolni, mit kell erőteljesebben kiemelni, és
amennyire lehet – elítélendő hivalkodás nélkül –, a kellemes hangra
is gondot kell fordítani. Tudni kell, hogy milyen célt szolgál a
beszéd, és ismerni kell a szokásos hallgatóságunk kulturális és
életkörülményeit: sem elméleteket, sem elvonatkoztatott
általánosítást nem kell tenni, ezért kell ismerni saját nyájunkat. A
kedves és pozitív stílus a legmegfelelőbb, amely nem bántja az
embereket, de a lelkiismeretüket „igen”., és nem kell félni a
dolgokat saját nevükön nevezni.
Nagyon hasznos, ha a papok, akik többféle lelkipásztori megbízatás
során együttműködnek, testvéri tanácsokkal segítik egymást az Ige
szolgálatának ezen és más vonatkozásaival kapcsolatban. Ilyenek
például: a prédikáció tartalma, teológiai és nyelvi minősége,
stílusa, időtartama – amelynek mértékletesnek kell lennie –,
kifejezés- és mozgásmódja az ambón, normális hangszín akkor is, ha a
prédikáció alatt változik, affektálás nélkül stb. Ebben az esetben
is szükséges, hogy a pap alázatos legyen, hogy paptársai vagy hívei,
akik részt vesznek a lelkipásztori tevékenységben, akár közvetetten
is, segítségére lehessenek.
Kérdések a II. fejezetről való elmélkedéshez
6. Vannak eszközeink arra, hogy értékeljük az Ige szolgálatának
tényleges hatását közösségeink életére? Gondunk van-e arra, hogy ezt
a lényeges evangelizációs eszközt a lehető legjobb emberi
hozzáértéssel alkalmazzuk?
7. A papság állandó továbbképző kurzusain megfelelő figyelmet
fordítanak az igehirdetés különböző formáinak tökéletesítésére?
8. A papokat bátorítják-e arra, hogy időt szakítsanak a teológia
tanulmányozására, az egyházatyák, az egyházdoktorok és a szentek
műveinek olvasására? Van-e pozitív elkötelezettség a lelki élet
nagymesterinek megismerésére és megismertetésére?
9. Elősegítik-e gyakorlati érzékkel és egészséges tudományos
távlattal papi könyvtárak kialakítását?
10. Ebben az értelemben vannak-e és ismerik-e azokat a helyi
lehetőségeket, hogy kapcsolatot teremtsenek könyvtárakkal, amelyeket
az interneten keresztül lehet elérni, beleértve a Papi
Kongregációnak a közelmúltban megnyitott elektronikus könyvtárát
(www.clerus.org)?
11. A papok használják-e a Szentatya katekéziseit, tanításait és a
Szentszék különböző dokumentumait?
12. Tudatosul-e, hogy mennyire fontos hozzáértő hivatásos
szakembereket képezni (papokat, állandó diakónusokat, szerzeteseket,
laikusokat), akik képesek magas szinten alkalmazni a kommunikáció
eszközeit, amelyek a mai kultúra evangelizációjának a kulcsai?
III. fejezet
A SZENTSÉGEK KISZOLGÁLTATÓI
Krisztus papjai és Isten titkának kiszolgálói (1Kor 4,1)
1. „Krisztusnak, a Főnek a személyében”
„Az Egyház küldetése nem Krisztuséhoz és a Szentlélekéhez
kapcsolódik, hanem annak szentsége: egész léte és valamennyi tagja
arra szolgál, hogy hirdesse és tanúságot tegyen, megjelenítse és
elterjessze a Szentháromsággal való közösség misztériumát”[47]. Az Egyház egész küldetésének ez
a szentségi dimenziója saját lényéből fakad, mint olyan valóság,
amely „emberi és isteni, látható ugyan, de láthatatlan javakban
gazdag, tevékenységben buzgó és szemlélődésben elmerülő, a világban
időző és az ég felé zarándokló”[48].
Az Egyház „az üdvösség egyetemes szentsége”[49] helyzetében, amelyben Krisztus „felfedi és
ugyanakkor megvalósítja Isten szeretetét az ember iránt”[50]. a szentségek, mint az isteni
életet az embernek közvetítő kiemelkedő pillanatok, a papi szolgálat
központjában állnak. A papok jól tudják, hogy élő eszközei
Krisztusnak, a Papnak. A szentségek kiszolgáltatására felhatalmazott
emberekként az ő feladatuk, hogy segítsék Isten tevékenységét átélt,
hatékony eszközökkel.
A felszentelés révén a pap Krisztushoz hasonul, és ez meghatározza
helyét Isten népe körében, és sajátosan az egyházi közösség
szervezeti felépítésének megfelelően vesz részt Krisztus hármas
küldetésében (munus Christi). Krisztusnak, a Főnek a
személyében (in persona Christi Capitis) cselekedve, a pap
legelteti Isten népét, az életszentség felé vezetve őket[51]. Ebből fakad „a pap részére annak
szükségessége, hogy egész életében tanúságot tegyen a hitről, főleg
azzal, hogy hogyan értékeli és szolgáltatja ki a szentségeket”[52]. Szem előtt kell tartani a
klasszikus tanítást, amelyet ismét felvetett a II. Vatikáni Zsinat,
és amely szerint: „igaz ugyan, hogy Isten kegyelme az üdvözítés
művét véghezviheti méltatlan szolgák révén is, mégis rendszerint
olyanok által nyilvánítja ki szívesebben Isten a maga nagy tetteit,
akik fogékonyabbak a Szentlélek indításaira és irányítására, akik
Krisztussal való bensőséges egységük és életük szentsége alapján
elmondhatják az apostollal: »Élek, de már nem én élek, hanem
Krisztus él bennem« (Gal, 2,20)”[53].
A szentségi cselekmények, amelyekben a papok mint Krisztus szolgái
működnek, különleges módon részesedve az Ő papságában Lelke által[54], igen fontos kultikus részét
képezik az új evangelizációnak. Figyelembe kell venni azt, hogy
minden hívő felé, de főleg azok felé, akik nem gyakorolják a vallást
rendszeresen, de bizonyos gyakorisággal részt vesznek a liturgikus
szertartásokon, családi vagy társadalmi okok miatt (keresztelő,
bérmálás, házasság, papszentelés, temetés stb.), lényegében már csak
ezek az alkalmak maradtak meg a hit közvetítésére. A pap hívő
magatartásának párosulnia kell a „szertartás kitűnő minőségével,
mind a liturgia, mind a szertartás szempontjából”[55], nem a látványosságot keresve, hanem arra
figyelve, hogy „az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a
tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a vágyva vágyott örök
hazára irányul, és annak van alárendelve”[56].
2. Az Eucharisztia
kiszolgáltatói: „a papi szolgálat lényege”
„»Barátaim«: Jézus így hívta az apostolokat. Így akar minket is
hívni, hogy az egyházi rend szentsége által részesei legyünk
papságának (...) Jézus kifejezhette-e szebben barátságát,
megengedve, hogy az Ő nevében, in persona Christi Capitis,
Krisztusnak, a Főnek a személyében cselekedjünk, mint az Újszövetség
papjai? Ez történik egész lelkipásztori tevékenységünk során, amikor
kiszolgáltatjuk a szentségeket, különösen az Úr Testét. Ismételjük a
szavakat, amelyeket Ő a kenyér és bor fölött mondott, és a mi papi
szolgálatunkon keresztül ugyanazt cselekedjük, amit Ő tett.
Létezhet-e a barátságnak ennél teljesebb kifejeződése? Ez a papi
hivatásunk lényege”[57].
Az új evangelizációban a hívők számára az Eucharisztia szentségének
központba állítása – amely a keresztény élet csúcsa – mindinkább új
megvilágításba kell hogy kerüljön[58].
Egyrészt, mert „egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni,
hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent
Eucharisztia ünneplését”[59], de
azért is, mert „a szent Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá
irányul a többi szentség, valamint minden más egyházi szolgálat és
apostolkodás is. Hiszen az Eucharisztiában benne van az Egyház egész
kegyelmi gazdagsága”[60].
A lelkipásztori szolgálatban az Eucharisztia ünneplése egyben cél
is. Ahhoz, hogy a hívek számára gyümölcsöző legyen, fel kell
készíteni őket. Egyrészt, ha tápláljuk bennük „a méltó, figyelmes,
gyümölcsöző” részvételt a liturgiában, másrészt szükséges
tudatosítani bennük, hogy „ezzel felszólítja és készteti őket, hogy
önmagukat, munkájukat és minden teremtményt Ővele együtt áldozatul
mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása
és csúcsa”[61], amely igazságból nem
kevés következtetés származik a lelkipásztorkodásra nézve.
Alapvetően fontos a hívőkben tudatosítani a szent áldozat lényegét,
és táplálni bennük a gyümölcsöző részvételt a szentáldozásban[62].
Szükséges kitartóan, aggodalom nélkül, soha el nem fáradva
munkálkodni a parancsolt ünnepek kötelező betartásán[63] és azon, hogy a hívek gyakorta, lehetőleg
mindennap vegyenek részt szentmisén, és járuljanak szentáldozáshoz.
Emlékeztetni kell arra a súlyos kötelezettségre is, hogy Krisztus
Testét megfelelő testi és lelki feltételekkel kell magunkhoz venni,
tehát egyéni szentgyónásnak kell megelőznie, ha tudjuk, hogy nem
vagyunk a kegyelem állapotában. A keresztény élet felvirágzása,
minden helyi Egyházban és plébániai közösségben, nagy részben függ
az Eucharisztia nagy ajándékának, a hit és az imádás szellemében
való újra felfedezésétől. Ha a tanításokban, a prédikációban és az
életben nem sikerül kifejezésre juttatni a mindennapi élet és az
Eucharisztia egységét, akkor vételének gyakorisága csökken.
A miséző pap példamutatása ebből a szempontból is alapvető: „A szép
misézés az első fontos katekézis a szent Áldozatról”[64]. Akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a pap
szándéka, mégis fontos, hogy a hívek lássák, elmélyedve készül a
szent áldozat bemutatására, legyenek tanúi annak a hitnek és
szeretetnek, amellyel az áldozatot bemutatja, és az áldozás után
fordítsanak időt a hálaadó imára, mint ahogy azt ő is teszi.
Ha az Egyház evangelizációs tevékenységének egy része abban áll,
hogy megtanítsa az embereket imádkozni az Atyához, Krisztus által a
Szentlélekben, akkor az új evangelizáció magába foglalja annak a
lelkipásztori tevékenységnek felelevenítését és megerősítését, amely
kinyilvánítja a hitet az Úr valóságos jelenlétében. „A lelkipásztor
küldetése, hogy elősegítse az Eucharisztia tiszteletét a mise
bemutatásán kívül is, és keresztény »imádság házává« alakítsa a
templomot”[65]. Mindenekelőtt
szükséges, hogy a hívek alaposan ismerjék azokat a nélkülözhetetlen
feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy szentáldozásuk
gyümölcsöző legyen. Ugyanakkor elő kell segíteni a Krisztusba vetett
hitet, Aki őket szeretettel várja a tabernákulumban. Egyszerű és
hatásos módja az Eucharisztiára való nevelésnek, hogy minden, ami a
templomi tárgyakra, különösen az oltárra és a tabernákulumra
vonatkozik, rendben legyen tartva: tisztaság és díszítés, a
miseruhák és a szent edények méltósága, gondosság a liturgia
mozdulatainak végzésében[66], a
térdhajtás előírt gyakorlata. Ezenkívül nagyon fontos az
Oltáriszentséget őrző kápolnában áhítatos csendet biztosítani, amely
több évszázados hagyománya az Egyháznak, ez az áhítatos környezet a
szent csend biztosítéka, amely szeretetkapcsolatot segít teremteni
az Úrral. Az a kápolna vagy hely, ahol Krisztust őrizzük és imádjuk
az Oltáriszentségben, valójában szent épületeink szíve, ezért
könnyen megközelíthetőnek kell lennie az egész nap folyamán, és
megfelelő módon, igazi szeretettel kell feldíszíteni.
Nyilvánvaló, hogy mindezek a megnyilvánulások – amelyek nem üres
„lelkiségi” formák részei, hanem teológiailag megalapozott hitről
tanúskodnak – csak akkor valósulnak meg, ha a papot imádságos és
szenvedélyes szeretet fűzi az Eucharisztiához. Csak az a
lelkipásztor, aki imádkozik, tud majd imádkozni tanítani, és Isten
kegyelmét is kiesdi azokra, akik az ő papi szolgálatától függnek,
olyan módon, hogy elősegíti a megtéréseket, a buzgóbb életre való
szándékot, a papi hivatásokat és a megszentelt élet sajátos formáit.
Végső fokon csak az a pap, aki nap mint nap gyakorolja a
„conversatio in coelis”-t, aki saját életének életévé teszi a
barátságot Krisztussal, van olyan helyzetben, hogy valóságos
lendületet adjon egy hiteles és megújított evangelizációnak.
3. Az Istennel és az
Egyházzal való kiengesztelődés szolgái
Egy olyan világban, ahol a bűn iránti érzék nagymértékben
megfogyatkozott[67], következetesen
emlékeztetni kell arra, hogy pontosan az Isten iránti szeretet
hiánya az, ami a maga teljes súlyával akadályozza a bűn valóságának
a megértését. A megtérés folyamatának kezdete nemcsak egy belső,
pillanatnyi tett, hanem mint állandó készség, Isten irgalmas
szeretetének valódi ismeretéből fakad. „Akik ily módon ismerik
Istent, ilyen módon »látják« Őt, nem élhetnek másképp, csak az
állandó Hozzá való megtérésben. Tehát a »megtérés állapotban« élnek”[68]. A bűnbánat állandó kincse a
megkereszteltek vallásos életének, átitatva azonban a megbocsátás
reményével: „Akik számára azelőtt nem volt irgalom, most pedig
irgalmat nyertetek” (1Pt 2,10).
Az új evangelizáció tehát megköveteli – és ez egy teljes mértékben
kikerülhetetlen lelkipásztori követelmény – a megújult erőfeszítést,
hogy a hívek a bűnbánat szentségéhez közelebb kerüljenek[69], „amely mindenki számára
egyenessé teszi az utat, még a nagy bűnök súlya alatt is. Ebben a
szentségben minden ember egyedülálló módon megtapasztalhatja az
irgalmat, vagyis azt a szeretetet, amely hatalmasabb a bűnnél”[70]. Nem kell félni attól, hogy nagy
buzgalommal bátorítsunk ehhez a szentséghez való járulásra, és
tudjuk intelligensen megújítani, és újra élettel megtölteni nagy
múltú és jótékony keresztény hagyományokat. Kiindulásként a
Szentlélek segítségével ösztönözni kell a híveket mély megtérésre,
ami a mindenki életében jelenlevő különböző erkölcsi rendezetlenség
őszinte és töredelmes beismerését idézi elő; ezután szükséges
tanítani a gyakori egyéni gyónás fontosságát, és ha ez lehetséges,
addig a pontig eljutni, hogy egy hiteles, személyes lelkivezetés
vegye kezdetét.
Anélkül hogy összekevernénk a szentséghez való járulást a
lelkivezetéssel, a papoknak a szentség kiszolgáltatásából kiindulva
meg kell találniuk az alkalmat a lelki vezetést eredményező
párbeszéd elkezdésére. „A lelkivezetésnek az az új fölfedezése, hogy
a gyónástól függetlenül is létezik, nagy jótétemény a mai Egyház
számára”[71]. Ez a fajta
együttműködés segíti újra felfedezni a bűnbánat szentségének
értelmét és hatását, és megteremti azokat a körülményeket, amelyek
átsegítenek a szentség válságán. A személyes lelkivezetés az, amely
lehetővé teszi igazi apostolok képzését, akik képesek az új
evangelizáció terjesztésére a polgári társadalomban. Ahhoz, hogy az
Egyháztól eltávolodott számos megkeresztelt új evangelizációnak
missziós munkájában messzire jussunk, az Egyházhoz közel állók igen
alapos felkészítésére van szükség.
Az új evangelizáció megköveteli, hogy megfelelő számú papra lehessen
számítani: több évszázados tapasztalat tanúsítja, hogy a hivatásokra
adott pozitív válaszok nagy részben a lelkivezetésnek köszönhetők,
az önazonosságukhoz belsőleg és külsőleg hűséges papok példás életén
túl. „Minden pap különös gonddal törődjön a hivatásokkal, (...)
személyes kapcsolataiban nyújtson segítséget, hogy a rábízottak
fölfedezzék a talentumokat, s fölismerjék Isten akaratát, ha
Krisztus követésére hív. (...) A lelkipásztori szeretet
mellőzhetetlen követelménye, hogy minden pap – együttműködve a
Szentlélek kegyelmével – szorgosan fáradozzék azért, hogy legalább
egy követője legyen a papi szolgálatban”[72].
Az, hogy minden hívőnek biztosítani lehessen a szentgyónáshoz való
járulás lehetőségét, kétségtelenül nagy időbeli odaadást igényel[73]. Igen tanácsos, hogy a pap előre
meghatározott, mindenki által ismert időpontokban legyen jelen a
gyóntatószékben, és ne csak elméletileg álljon a hívek
rendelkezésére. Néha ahhoz, hogy egy hívő lemondjon gyónási
szándékáról, elegendő az, hogy kénytelen legyen gyóntatót keresni,
holott a hívők „szívesen gyakorolják e szentséget ott, ahol tudják,
vannak rendelkezésre álló papok”[74].
A plébániáknak és azoknak a templomoknak, amelyekben
istentiszteleteket tartanak, a gyónások elvégzése érdekében
meghatározott, elég hosszú, és alkalmas időbeosztással kellene
rendelkezniük, és a papok feladata, hogy biztosítsák ennek az
időbeosztásnak a rendszeres betartását. E szolgálatkészség a
hívőknek a lehető legjobban megkönnyíti azt, hogy a kiengesztelődés
szentségéhez járuljanak. Igen kívánatos, hogy a gyóntatószékek
rendben legyenek: fontos a tisztaságuk, jól láthatók legyenek a
templomban, legyen lehetőség választani olyan gyóntatószéket,
amelyben van rács, és legyen biztosított a névtelenség megőrzése
stb.[75]
Nem mindig könnyű betartani és megóvni ezeket a lelkipásztori
gyakorlatokat, de pontosan ezért nem szabad elhallgatni
hatékonyságukat, és ott, ahol feledésbe merültek volna, hasznos újra
feleleveníteni őket. Ösztönözni kell az egyházmegyés és szerzetes
papok közötti kölcsönös segítséget ennek az elsődlegesen fontos
lelkipásztori munkának a szolgálatában. Ugyanakkor mély tisztelettel
kell elismerni számos idős pap nap mint nap végzett csodálatra méltó
gyóntatói működését, akik a különböző keresztény közösségek igazi
lelki mesterei.
Sokkal könnyebb lesz ezt az Egyháznak szóló szolgálatot teljesíteni,
ha maguk a papok is rendszeresen elvégzik a szentgyónást[76]. A kiengesztelődés nagylelkű
gyakorlásának elengedhetetlen feltétele, hogy a pap személyesen,
mint bűnbánó, a gyónás szentségéhez járuljon. „A papi élet súlyos
kárt szenved, ha akár hanyagságból, akár más okból elmulasztják a
rendszeres, valódi hittel és összeszedettséggel végzett
szentgyónásukat. Ha egy pap már nem járul a bűnbánat szentségéhez,
vagy azt nem helyesen végzi, akkor ez hamar megmutatkozik az ő
papi életében és munkájában, és a közösség is, amelynek
pásztora, észreveszi”[77].
„A papok szolgálata elsősorban közösségi, felelős és szükséges
együttműködés a püspök szolgálatával, az egyetemes Egyház és minden
egyes részegyház javára, amelyek szolgálatáért a püspökkel együtt
egyetlen presbiteriumot alkotnak”[78].
A pap lelkipásztori szeretetének kitüntető figyelmet kell szentelnie
paptestvérei iránt. Lelkileg és gyakorlatilag segíteni kell a
paptestvéreket, tapintatosan megkönnyítve számukra a gyónást és a
lelkivezetést, szeretetre méltóvá téve nekik a szolgálatot, minden
szükségben, minden nehézségben mellettük állva, testvéri szeretettel
kísérve őket, öregségben és betegségben. Íme, egy olyan értékes
terület, amely a papi erények gyakorlására alkalmas.
A kiengesztelődés szolgálatának gyümölcsöző végzéséhez szükséges
erények között alapvető a lelkipásztori bölcsesség. Úgy, ahogy a
föloldozás megadásában a szolgálatot végző hatékony eszközzel részt
vesz a szentség tevékenységében, ugyanúgy a bűnbánati szertartás más
mozzanataiban is feladata, hogy a bűnbánót Krisztus elé vezesse,
igen nagy tapintattal elősegítve a kegyelmi találkozást. Ez azt
jelenti, hogy el kell kerülni az általános fejtegetést, amely nem
veszi tekintetbe a bűn lényegét, s ez megköveteli a gyóntató alapos
felkészültségét[79]. Ugyanakkor a
bűnbánóval való párbeszédet mindig jellemezze a megértés, amely
fokozatosan tudja vezetni a lelkeket a megtérés útján anélkül, hogy
elkövetné az ún. „erkölcsi normák fokozatosságá”-nak engedményét.
Mivel a szentgyónás végzésének gyakorlata igen sok helyen
lecsökkent, és ez a hívők erkölcsi élete és jó lelkiismerete
rovására történt, fennáll annak a valódi veszélye, hogy a teológiai
és lelkipásztori tapasztalat csökken, amellyel a gyóntatást végző
ellátja feladatát. A gyóntatónak kérnie kell a vigasztaló
Szentlelket, adja meg azt a képességet, hogy természetfölötti
érzékkel tölthesse meg ezt a pillanatot[80],
hogy a bűnös részére valóságos találkozássá váljon Krisztussal, Aki
megbocsát neki. Ugyanakkor a gyónás végzésének az alkalmát a
gyóntatónak arra is fel kell használnia, hogy alakítsa a bűnbánóban
a helyes lelkiismeretet, ami alapvetően fontos feladat –
tapintatosan feltéve a szükséges kérdéseket, biztosítva a gyónás
teljességét és a szentség érvényességét. Segítenie kell, hogy a
gyónást végző szíve legmélyéből megköszönje Isten irgalmát,
rámutatva a helyes erkölcsi magatartás betartására, nem elfelejtve
néhány bátorító, vigasztaló és az elégtétel elvégzésére ösztönző
szót, amelyek a bűnök kiengesztelésén túl segítenek növekedni az
erényekben.
Kérdések a III. fejezetről való elmélkedéshez
13. A szentségek üdvözítő tartalma és jelentése
megváltoztathatatlan. Ebből a szilárd bizonyosságból kiindulva
hogyan lehet megújítani a szentségi pasztorációt, hogy azt az új
evangelizáció szolgálatába lehessen állítani?
14. Közösségeink az „Eucharisztia és Bűnbánat” Egyháza? Az
Eucharisztia tiszteletének minden formájával törődnek-e? Az egyéni
gyónás gyakorlatát motiválják-e és szorgalmazzák-e?
15. Felhívják-e a figyelmet az Úr jelenlétére a tabernákulumban,
bátorítást adva például az Oltáriszentség gyümölcsöző látogatására?
Gyakoriak-e az Eucharisztia tiszteletével kapcsolatos imaalkalmak?
Templomainkban van-e megfelelő környezet az Oltáriszentség előtti
imádságra?
16. Lelkipásztori lélekkel fordítanak e gondot a templomok
díszítésére, és állagának védelmére? Az egyházi előírások szerint
öltöznek-e a papok (vö. CIC 284, 669. Kánon, Papi direktórium 66.
pont), és a szent szertartások végzése alatt tudatosan felöltik-e az
előírt egyházi ruhákat (vö. 929. kánon)?
17. A papok rendszeresen elvégzik szentgyónásukat, és a maguk
részéről készek-e kiszolgáltatni ezt az alapvető szentséget?
18. Vannak-e olyan kezdeményezések, amelyek a papságnak állandó
képzést nyújtanak ahhoz, hogy tökéletesebben tudják végezni a
gyóntatás szolgálatát? Buzdítják-e a lelkipásztorokat arra, hogy e
helyettesíthetetlen szolgálatukra helyes módon mindig fel legyenek
készülve?
19. Az egyéni gyónás újjászületésének nagy fontosságát tekintve az
új evangelizáció keretén belül tiszteletben tartják-e a közös
feloldozásról szóló kánoni előírásokat? Minden plébánián és
templomban lelkipásztori bölcsességgel és szeretettel kezelik-e a
bűnbánati szertartásokat?
20. Vannak-e konkrét kezdeményezések arra, hogy a hívek a kötelező
ünnepeket tudatosan betartsák?
IV. fejezet
A RÁJUK BÍZOTT NYÁJ SZERETŐ PÁSZTORAI
A jó pásztor életét adja bárányaiért (Jn 10,11)
1. Krisztussal megtestesíteni és terjeszteni az Atya irgalmát
„Az Egyház akkor él hitelesen, amikor megvallja és hirdeti az
irgalmat – a Teremtő és a Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –,
és amikor az embereket az Üdvözítő irgalmának a forrásaihoz vezeti,
amelynek Ő a letéteményese és a kiosztója”[81].
Ez a valóság lényegesen megkülönbözteti az Egyházat az összes többi,
az emberek javára létrehozott intézménytől, amelyek nagy szerepet
tölthetnek be a szolidaritás és az emberbaráti tevékenység terén,
vallásos érzéssel is át lehetnek itatva, de önmagukban sohasem
jelenhetnek meg úgy, mint Isten kegyelmének kiosztói. A kegyelem
világi fogalmával szemben, amely nem tudja az ember lelkét
átalakítani, az Egyház által kínált Isten kegyelme mint megbocsátás
és mint hatásos gyógyszer mutatkozik; hatékonysága érdekében az
embernek a létére, cselekedeteire, bűnösségére vonatkozó teljes
igazságot el kell fogadni. Innen származik a bűnbánat szükségessége,
és ez teszi sürgőssé, hogy összekapcsoljuk az irgalom és a teljes
igazság hirdetését. Ezek nagyon fontos állítások a papok számára,
akik arra hivatottak az Egyházban és az Egyház által, hogy sajátos
hivatásukon keresztül felfedjék, és ezzel egyidejűleg a gyakorlatban
megvalósítsák az Atya szeretetének a titkát és éljenek „igazság
szerint a szeretetben” (Ef 4,15), és tanulékony lélekkel a
Szentlélek indíttatásaira.
Az Isten irgalmával való találkozás Krisztusban, mint Isten atyai
szeretetének a jelében valósul meg. Krisztus, amikor az embereknek
kinyilatkoztatja messiási küldetését (vö. Lk 4,18), úgy mutatkozik
be, mint az Atya irgalma minden rászorulónak, különösen a
bűnösöknek, akiknek megbocsátásra és belső békére van szükségük.
„Mindenekelőtt ez utóbbiak tekintetében a Megváltó, a szerető Isten,
az Atya különösen is értelmezhető jelévé vált. Ebben a látható
jelben az akkori emberek éppúgy, mint a mai kor emberei,
megláthatják az Atyát”[82]. Isten,
aki „maga a szeretet” (1Jn 4,16), nem tudja magát másként
kinyilatkozni, csak mint maga az irgalom[83].
Az Atya, Fiának áldozatán keresztül, szeretetből, részt akart venni
az emberek üdvözítésének drámájában.
Már Krisztus igehirdetésében megtalálhatók az irgalom különleges
jegyei, amelyek – amint az kiderül a tékozló fiúról szóló
példabeszédből (vö. Lk 15,11-32) – túllépnek minden emberi mértéket,
és az Ő keresztáldozatában nyilvánulnak meg a legteljesebben. A
keresztre feszített Krisztus az Atya irgalmának radikális
kinyilatkoztatása, „vagyis annak a szeretetnek, amely az ellen
irányul, ami az emberiség történelmében a rossznak gyökerét alkotja:
a bűn és a halál ellen”[84]. A
keresztény lelkiségi hagyomány Jézus Szentséges Szívében, amely a
papi szíveket magához vonzza, az Atya végtelen irgalmának mély és
titokzatos összefoglalását látta.
A papok egész lelkipásztori feladatának (munus pastorale)
megváltással kapcsolatos távlata a Jézus által feláldozott élet
emlékezetére, azaz az eucharisztikus áldozatra összpontosul.
„Bensőséges összefüggés van ugyanis az Eucharisztia központi
szerepe, a lelkipásztori szeretet és a pap életének egysége között.
(...) Mivel a pap szolgálatában Krisztusnak, az örök Főpapnak átadja
értelmét, akaratát, hangját és kezét, hogy szolgálata által az
Atyának fölajánlhassa a megváltás szentségi áldozatát, magáévá kell
tennie a Mester érzületét, s miként ő, ajándékként kell élnie
testvérei számára. Meg kell tanulnia bensőségesen egyesülni az
áldozati adományokkal, hogy az áldozati oltáron egész életét az
Istenből eredő ingyenes szeretet látható jeleként ajánlhassa föl”[85]. Az Eucharisztia áldozatának
állandó ajándékában, amely Jézus halálának és feltámadásának
emléke, a papok szentségileg kapták azt a kizárólagos és
egyedülálló képességet, hogy mint szolgák, az embereknek tanúságot
tegyenek Isten kimeríthetetlen szeretetéről, amely az üdvtörténet
jövőbeni távlatában erősebbnek bizonyul majd a bűnnél. A húsvéti
Krisztus, az irgalom végleges megtestesítője, élő,
történelmi-üdvözítő és egyben eszkatológikus jel[86] „A papság – mondotta a szent ars-i plébános –
Jézus Szívének szeretete”[87]. Vele,
a papok is – felszentelésüknek és szolgálatuknak köszönhetően –
ennek a nagy szeretetnek, ennek az „amoris officium”-nak eleven és
hatásos jelei, amiről Szent Ágoston beszélt[88].
Az irgalmasság akkor hiteles, ha ajándék. Úgy kell elfogadnunk, mint
meg nem érdemelt ajándékot, amelyet ingyenesen kapunk, és amely nem
saját érdemünkből származik. E bőkezűség az Atya üdvözítő tervébe
illeszkedik bele, mivel „ebben áll a szeretet: nem mintha mi
szerettük volna Istent, hanem mert Ő szeretett minket, és küldte
Fiát, engesztelésül a mi bűneinkért” (1Jn 4,10). A felszentelt
lelkipásztor ebben az összefüggésben találja meg létezésének az
értelmét. Senki nem adhatja önmagának a kegyelmet: kapjuk és
elfogadjuk. Ez feltételezi, hogy legyenek a kegyelemnek Krisztus
által felhatalmazott és alkalmassá tett szolgái. Az Egyház
hagyománya „szentség”-nek nevezi a felszentelt pap szolgálatát,
amely által Krisztus küldöttei véghezviszik, és Isten ajándékaként
adják azt, amit saját maguktól nem tudnak véghezvinni, és nem
adhatnak[89].
A papoknak tehát önmagukat az irgalom élő jeleinek és hordozóinak
kell tekinteniük, amelyet nem mint sajátjukat, hanem mint Isten
ajándékát adnak. Sőt, Isten emberek iránti szeretetének, az
irgalomnak a szolgái. A szolgálat vállalása beilleszkedik a papi
szolgálat végzésébe, mint annak lényeges eleme, amely a maga
részéről megköveteli a pap személyétől a szükséges erkölcsi
magatartást. A pap az embereknek megjeleníti Jézust, a Pásztort, Aki
nem azért jött „hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon”
(Mt, 20,28). A pap elsősorban Krisztust szolgálja, de olyan módon,
hogy az szükségszerűen az Egyháznak és az Egyház küldetésének
nagylelkű szolgálatán keresztül valósul meg.
„Ő szeret bennünket és vérét ontotta, hogy lemossa bűneinket: Pontifex
ogni dilexisti nos et lavasti nos a peccatis in sanguine tuo.
Föláldozta magát értünk: Fradidisti temetipsum Deo oblationem et
hostiam. Krisztus az örök szentélybe vezeti be önmagának az
áldozatát, amely a mi megváltásunk ára. A felajánlás, vagyis az
áldozat, elválaszthatatlan a paptól”[90].
Jóllehet csak Krisztus egyszerre Sacerdos et Hostia (Pap és
Áldozat), az Ő szolgája, illeszkedve az Egyház missziós
küldetésébe, szentségileg sacerdos (pap), azzal az állandó
felszólítással, hogy váljon hostiává (áldozattá) is, hogy
magában hordozza „ugyanazokat az érzéseket, amelyek Jézus
Krisztusban voltak” (Fil 2,5). A pap és áldozat[91], a papság és az Eucharisztia közötti
elválaszthatatlan egységtől függ minden evangelizációs munka
hatékonysága. Ettől a Krisztus és szolgája között a Szentlélekben
megvalósuló szilárd egységtől függ ma is az isteni irgalom
hatékonysága, amely az Ige és a szentségek révén működik. A pap nem
képzelheti azt, hogy helyettesíti Krisztust, hanem inkább Rá kell
támaszkodnia, és hagyni kell, hogy Ő cselekedjék benne és általa. A
pap szolgálatában mindig kapcsolatban marad Jézussal. Erre a
kapcsolatra is vonatkozik az evangéliumi idézet: „Én vagyok a
szőlőtő. ... Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni
önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok
bennem” (Jn, 15,4).
Az utalás arra, hogy a pap Jézussal együtt legyen hostia
(áldozat), az Egyház javára végzett papi szolgálattal
összekapcsolódó cölibátus kötelezettségének az alapja. A papnak az
áldozatba való beletestesüléséről van szó, amelyben „Krisztus
szerette az Egyházát, és önmagát adta érte, hogy szent legyen”
(Ef5,25-26). A pap arra hivatott, hogy „Jézus Krisztusnak, az Egyház
jegyesének élő képmása legyen”[92]
azáltal, hogy egész életét áldozatul adja Neki. „A papi cölibátus
tehát önfelajánlás Krisztusban és Krisztussal, az Ő Egyházának, és
kifejezi a pap szolgálatát az Egyháznak az Úrban és az Urral”[93].
3. A papok lelkipásztori
gondoskodása:
szolgálni szeretetben és állhatatosságban
„A Főnek és Pásztornak hivatalát gyakorolják a papok Krisztus
teljhatalmában való részesedésük mértéke szerint, és a püspök
nevében: egybegyűjtik Isten családját mint testvéri közösséget,
amelyet egy szellem éltet, és Krisztus által a Szentlélekben
odavezetik az Atyaistenhez”[94]. A
pap kormányzó feladatának (munus regendi) nélkülözhetetlen
gyakorlata is a papság szentségéből ered, és távol áll a
szervezőképesség pusztán szociológiai koncepciójától. „A egyházi
rend szentségének erejéből, és Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak
mintájára (vö. Zsid 5,1-10, 7,24, 9,11-28) őket is az Evangélium
hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet
végzésére szentelik fel, hogy az Új Szövetség igazi papjai legyenek”[95].
A papok, részesedve Krisztus tekintélyében, jelentős befolyással
vannak a hívőkre. Tudják azonban, hogy Krisztus jelenlétét a pap
személyében „nem úgy kell érteni, mintha a pap föl lenne vértezve
minden emberi gyöngeség, az uralomvágy, a tévedések vagy a bűnök
ellen”[96]. A szolgálatot végzők
szavának és irányításának kisebb, vagy nagyobb hatása lehet, attól
függően, hogy milyen természetes vagy szerzett tulajdonságokkal
rendelkeznek az értelem, az akarat, a jellem, az érettség terén. Ez
a tudat, egyesítve a lelkipásztori tevékenység szentségi gyökereinek
ismeretével, Jézusnak, a Jó Pásztornak követésére készteti őket, és
a lelkipásztori szeretetből elengedhetetlen erényt kovácsol a
szolgálat gyümölcsöző végzéséhez.
„A papok pásztori működésének, és a rájuk bízott tekintély
elsődleges célja” az, hogy „a lelki és az egyházi élet teljességére
elvezessék a rájuk bízott közösséget”[97].
Mindenesetre „a lelkipásztori gondoskodás közösségi jellege (...)
nem hagyhatja figyelmen kívül az egyes hívők szükségleteit (...).
Mondható, hogy maga Jézus a Jó Pásztor, Aki „juhait nevükön
szólítja”, mert ismerik hangját (Jn 10,3-4), saját példamutatásával
határozta meg az egyének lelkipásztori ellátásnak első szabályát: az
emberekkel jó ismeretség és barátság”[98].
Az Egyházban az egész közösséget figyelembe vevő szemléletnek
harmonikusan egységben kell lennie az egyes embereket figyelembe
vevő szemlélettel, sőt a lelkipásztornak az Egyház építése során a
személyes dimenzióból kiindulva a közösségi felé kell haladnia. A
papnak az egyénekkel és a közösséggel való kapcsolatában arra kell
törekednie, hogy mindenkivel „eximia humanitate”[99] szerint bánjon, soha nem állhat
egy ideológia, vagy kisebb emberi csoport szolgálatában[100], és az emberekkel „nem
ízlésük, hanem a keresztény élet és tanítás követelményei szerint
kell bánnia”[101].
Noha manapság jobban, mint bármikor máskor, a lelkipásztori
tevékenység stílusának alkalmazkodnia kell azoknak a keresztény
múlttal rendelkező társadalmaknak az állapotához, amelyek jelenleg
nagymértékben elvilágiasodtak. Tehát egyre nagyobb hangsúlyt kap a
munus regendi figyelembe vétele, az eredeti
missziós értelmében, amelyet nem szabad összetéveszteni a szervezési
– bürokratikus feladatokkal. Ez megköveteli a papok állhatatos,
szeretetteljes munkáját, amelynek legszebb példája Jézus Krisztus
pásztori magatartásában található. Ő, amint azt az Evangéliumban
látjuk, nem menekül sohasem messiási tekintélye felelősségétől,
hanem odaadással és szeretettel véghez viszi azt. Ezért az Ő
tekintélye sohasem elnyomó tekintély, hanem készség és szolgálat
szelleme. Ez a kettős szempont – tekintély és szolgálat – alkotja
azt a rendszert, amelyben elhelyezhető a pap munus regendi-je:
a pap mindig kötelezze el magát arra, hogy megvalósítsa részesedését
Krisztus küldetésében, aki egyszerre Feje és Pásztora a nyájnak[102].
A papot, aki a püspökkel és a püspök alá rendelve szintén a rábízott
közösség pásztora, a lelkipásztori szeretet élteti. Nem kell félnie
tekintélyének gyakorlásától a saját illetékességi területén, hiszen
ezért ruházták fel tekintéllyel. Emlékezni kell arra, hogy amikor a
pap a tekintélyt a szükséges erővel gyakorolja, arra kell
törekednie, hogy „non tampraeesse quam prodesse” – „ne
parancsoljon, inkább szolgáljon”[103].
Akinek ezt a tekintélyt gyakorolnia kell, óvakodnia kell attól a
kísértéstől, hogy kivonja magát a felelősség alól, mert ha nem
gyakorolja tekintélyét, nem tesz eleget szolgálatának. A püspökkel
és a hívekkel való szoros egységben a papnak lelkipásztori
szolgálatában két végletet el kell kerülnie: egyrészt a
parancsolgató autoritarizmust, másrészt a tekintélyt aláásó
leereszkedő magatartást, mivel mindkettő idegen a szolgálat
lényegétől, minthogy a pap elvilágiasodásához, illetve a világiak
klerikalizálódásához vezetnek[104].
Nemritkán az effajta magatartás mögött félelem rejtőzhet, félelem a
felelősség vállalásától, a tévedéstől, az el nem fogadottságtól, a
népszerűtlenségtől és a kereszt vállalásától stb., alapjában véve
arról van szó, hogy elhomályosul a papi identitás lényege: ami nem
más, mint azonosulás Krisztussal, a Pásztorral és a Fővel.
Ebben az értelemben az új evangelizáció megköveteli, hogy a pap
nyilvánvalóvá tegye valódi jelenlétét. Láthatóvá kell tennie, hogy
Jézus Krisztus szolgái jelen vannak az emberek között, és
rendelkezésükre állnak. Ezért fontos, hogy a hívek közösségébe
barátságosan és testvériesen beilleszkedjenek. Ebben az
összefüggésben érthető annak a fegyelemnek a lelkipásztori
fontossága, amely az egyházi ruha viselését illeti, és amelytől nem
tekinthet el a pap, mivel ezen keresztül nyilvánosan hirdeti teljes
odaadását Krisztus, a testvérek, és minden ember szolgálatára
időbeli és helybeli korlátozás nélkül[105].
Minél jobban viseli egy társadalom az elvilágiasodás jeleit, annál
jobban szüksége van evangéliumi jelekre.
A papnak figyelnie kell arra, hogy ne tanúsítson ellentmondásos
magatartást, amelynek alapján mentesíthetné magát tekintélyének
gyakorlásától az őt közvetlenül megillető területeken, hogy azután
olyan világi kérdésekbe avatkozzon be, mint a társadalmi és
politikai rend kérdései[106],
amelyeket Isten a világiak szabad rendelkezésére bízott.
Bár a pap igen nagy megbecsülésnek örvendhet a hívek, és némely
helyen a polgári hatóságok részéről is, rendkívül fontos, hogy ne
felejtse el: alázatosan kell megélnie ezt a megkülönböztetett
tiszteletet. Ezt is helyesen a lelkek üdvösségére (salus animarum)
kell felhasználnia, és nem szabad elfelejtenie, hogy egyedül
Krisztus az igazi Feje az Isten népének: Felé kell vezetni az
embereket, és el kell kerülni az egyes papok személyéhez való
ragaszkodást. A lelkek egyedül Krisztuséi, mert egyedül Ő váltotta
meg őket drága vére árán, az Atya dicsőségére. Ugyanebben az
értelemben egyedül Ő a természetfölötti javak Ura és Mestere, Aki a
saját, és származásából fakadó tekintéllyel tanít. A pap Krisztusban
és a Szentlélekben csak „ügyintézője” az adományoknak, amelyeket az
Egyház rábízott, és mint ilyen, nincs joga elhallgatni, megmásítani,
és saját tetszésére alakítani azokat[107].
Nem kapott felhatalmazást pl. arra, hogy a rábízott híveknek a
keresztény hit csak egyes igazságait tanítsa, elhanyagolva azokat,
amelyeket nehezebben elfogadhatónak, vagy „kevésbé időszerűnek”
tekint[108].
Az új evangelizációra és a papok szükséges lelkipásztori vezetésére
gondolva mindenkit fontos segíteni az őszinte, figyelmes, átgondolt
munka megvalósításában. A „nem rákényszerítés” stb. magatartása
mögött a lelkipásztori hivatás teológiai lényegének félreismerése
rejtőzhet, vagy talán olyan jellembeli hiányosság, amely elkerüli a
felelősséget. Nem kell lebecsülni esetleges jogtalan ragaszkodást
személyekhez vagy lelkipásztori megbízatásokhoz, vagy a rosszul
álcázott népszerűség utáni vágyat, vagy az egyenes szándék hiányát.
A lelkipásztori szeretet alázatosság nélkül semmit nem ér. Néha a
pap önszeretete és feltűnési vágya rejtőzhet meg egy látszólag
indokolt lázadás, a püspök által javasolt új lelkipásztori munkától
való vonakodás, vagy a prédikálás és a liturgia végzésének
különcködő módja mögött, illetve a mögött, ha nem viseli az
állapotának megfelelő öltözéket, vagy azt saját tetszésére
megváltoztatja.
Az új evangelizáció megköveteli a paptól, hogy lelkipásztori
tevékenységét megújult szolgálatkészséggel gyakorolja ott, ahol
nagyobb szükség van rá. „Mint ahogy a Zsinat kihangsúlyozza: a lelki
ajándék, amelyet felszentelésük alkalmával kaptak a lelkipásztorok,
nem egy leszűkített, és korlátozott hivatásra készíti fel őket,
hanem a föld legtávolabbi határáig kiterjedő, egyetemes megváltó
küldetésre, mivel bármilyen papi hivatás egyetemes kiterjedésű, úgy,
amint azt Krisztus rábízta az apostolokra.”[109] Néhány országban a klérus számbeli hiánya –
a mai világ jellegzetes dinamizmusával együtt – megkívánja, hogy
számítani lehessen olyan papokra, akik nemcsak a lelkipásztori
megbízatás megváltoztatását hajlandók elfogadni, hanem készek
szükség szerint várost, megyét és országot is változtatni, és
ellátni küldetésüket mindenféle körülmények között, az egyéni
ízlésen és személyes terveken túl, Isten szeretetéért. „Hivatásuk
természetéből ered, hogy mély lelkületű küldetéstudat kell hogy
áthassa és lelkesítse őket, és ez az »igazi katolikus lelkület,
amely hozzászoktatja őket ahhoz, hogy a saját egyházmegyén, nemzetén
vagy szertartásmódján túltekintve, az egyetemes Egyház szükségét
figyelembe vegyék, és legyenek lelkükben készen bárhol hirdetni az
Evangéliumot«”[110]. A helyi Egyház
helyes szolgálata sohasem homályosíthatja a legkisebb mértékben sem
az egyetemes Egyház szolgálatát, hanem azzal harmonikus egységben
kell lennie, és ezt figyelembe kell venni a papok állandó képzésében
is.
Kérdések a IV. fejezetről való elmélkedéshez
21. Hogyan lehetne elevenebben közösségeinken keresztül, és
különleges módon a papokon keresztül kinyilvánítani Isten irgalmát
az arra rászorulóknak? Elég nyomatékosan ajánlják-e az irgalmasság
lelki és testi cselekedeteinek a gyakorlását, mint a keresztény
érettség és evangelizáció útját?
22. A lelkipásztori szeretet – annak minden megnyilvánulásában –
valóban „papjaink állandó képzésének lelke és ereje”?
23. Bátorítják-e konkrétan a papokat, hogy őszinte, testvéri
lélekkel törődjenek paptársaikkal, különösen a betegekkel és az
idősekkel, és azokkal, akik nehéz helyzetben vannak? Léteznek-e
szabad elhatározásból formálódott papi életközösségek, vagy hasonló
próbálkozások?
24. Papjaink megértik-e, és helyesen gyakorolják-e a rájuk bízott
közösségeknek a sajátosan rájuk háruló lelkivezetői feladatát?
Hogyan végzik ezt a gyakorlatban?
25. A papok lelki képzésében kellő hangsúlyt kap-e szent szolgálatuk
missziós jellege, és az Egyház egyetemes távlata?
26. Vannak-e olyan hitigazságok vagy erkölcsi elvek, amelyeket
könnyen mellőznek a prédikációkból?
27. A lelkipásztori szolgálat egyik sajátos feladata, hogy
egyesítsen minden erőt az evangelizáció küldetésének szolgálatába.
Minden hivatást ösztönöznek-e az Egyházon belül, tisztelve
mindenkinek a karizmáját?
„Az új evangelizációnak új hittérítőkre van szüksége, és ezek a
papok azok, akik elkötelezik magukat arra, hogy egész hivatásukat,
mint különleges, szentség felé vivő utat kövessék”[111]. Alapvetően fontos, hogy ez így legyen,
hogy minden pap naponta felfedezze személyes életszentségének
abszolút szükségességét. „Először meg kell tisztulnunk önmagunkban,
hogy utána megtisztíthassunk másokat; tanultaknak kell lennünk, hogy
taníthassunk; fénynek kell lennünk, hogy világíthassunk, Istenhez
kell közelednünk, hogy másokat közelíthessünk Hozzá, meg kell
szentelődnünk, hogy megszentelhessünk”[112].
Ez a feladat egy mély életegység keresésében valósul meg,
amelyben a pap, mint alter Christus létezik és él, az élet
minden helyzetében.
A plébánia hívei, vagy azok, akik a különböző lelkipásztori munkában
részt vesznek, a papot látják – megfigyelik! – hallják – és
hallgatják!
– nemcsak akkor, amikor Isten Igéjét hirdeti, hanem akkor is, amikor
különböző liturgikus cselekményt végez, különösen a szentmisét.
Akkor is, amikor a plébániahivatalban fogadja a híveket,
szeretetteljes és vendégszerető magatartást várnak tőle[113]. Akkor is, amikor látják a
papot, hogy eszik vagy pihen, épülnek mértékletessége és szerénysége
példáján. És ebből épülnek akkor is, amikor meglátogatják
otthonában, örvendezhetnek az egyszerűségen és papi szegénységen,
amelyben él[114], amikor látják,
hogy öltözete tiszta, rendes és paphoz méltó. Akkor is, amikor
beszélnek vele, akár a legegyszerűbb témáról, és érzik, hogy vigaszt
és erőt ad természetfölötti látásmódja, finomsága és emberséges
stílusa, amellyel beszél a legegyszerűbb emberrel, igazi papi
nemességgel. „Az oltár kegyelme és szeretete így kiterjed a
szószékre, a gyóntatószékre, a plébániai irodára, az iskolára, az
oratóriumra, a házakra, az utcákra, a kórházakra, a közlekedési és
hírközlési eszközökre, tehát mindenre, ahol a pap lelkipásztori
feladatát betölti. Minden helyzetben kiárad a pap Miséje, az ő lelki
egysége Krisztussal, aki Lelkipásztor és Szentostya, ami
meghatározza létét – ahogy Antiochiai Szent Ignác mondta: »Isten
gabonája vagyok, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak« (vö.
Rómaiakhoz írt levél, IV. 1.) a testvérek javára[115].
Ilyen módon a Harmadik Évezred papja lehetővé teszi, hogy napjaink
híveit is eltöltsék az emmauszi tanítványok érzései. Ők, miután
meghallgatták az isteni Mesternek, Jézusnak a Bibliáról szóló
magyarázatát, csodálkozva kérdezhették önmaguktól: „hát nem lángolt
a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az
Írásokat?” (Lk 24,32).
Mi, lelkipásztorok, bízzuk magunkat az Egyház Királynőjére és
Anyjára, hogy egységben Krisztus földi Helytartójának szándékával,
felfedezzük annak a módját, hogyan kell felébreszteni az Egyház
minden papjában, mint az Ige hirdetőiben, a Szentségek
kiszolgáltatóiban és a közösségek vezetőiben a megújulás őszinte
szándékát. Az Evangelizálás Királynőjétől kérjük, hogy az Egyház ma
felfedezhesse azokat az utakat, amelyeket az Atya irgalma
Krisztusban, a Szentlélek által, az öröktől fogva készített, hogy a
Vele való egységbe vonzza korunk emberét is.
Darío Castrillón Hoyos, bíboros,
prefektus
+ Csaba Ternyák, Eminenzianai c. érsek,
titkár
IMÁDSÁG A SZENTSÉGES SZŰZ MÁRIÁHOZ
Mária,
az új evangelizálás csillaga,
aki az Evangélium hirdetése során kezdettől
fogva vigasztaltad és bátorítottad az Apostolokat és
munkatársaikat, a Harmadik Évezred hajnalán erősítsd a papokban
annak tudatát, hogy elsősorban ők felelősek az új
evangelizálásért.
Mária,
aki, elsőként hallottad meg az Evangélium örömhírét,
és aki elsőként adtad azt tovább,
aki senkihez sem hasonlítható hittel, reménnyel
és szeretettel válaszoltál az Angyal üdvözletére, járj közben
azokért, akik Fiadnak, Krisztusnak, a Papnak hasonmásai, azért,
hogy ők is ugyanabban a szellemben válaszoljanak a Szentatya
sürgető hívására, aki a Nagy Jubileum alkalmából Isten nevében
hozzájuk fordul.
Mária,
a megélt hit tanítója,
aki az Isten Igéjét teljes odaadással fogadtad,
tanítsd meg a papokat, hogy az imádság révén fogadják be az Igét,
és álljanak annak szolgálatába szerénységgel és lelkesedéssel oly
módon, hogy Krisztus a Harmadik Évezred során is teljes megmentő
erejével vigye véghez a megváltást.
Mária,
Kegyelemmel teljes és a Kegyelem Anyja,
viseld gondját pap fiaidnak, akiknek Hozzád
hasonlóan a Szentlélek munkatársaivá kell válniuk, hogy a hívők
szívében újraszülessen Jézus. Fiad születésének évfordulóján
tanítsd meg nekik, hogy Isten titkainak hűséges sáfárjai legyenek:
hogy a Te segítségeddel a Kiengesztelődés útját sok lélek számára
megnyissák, és az Eucharisztiát saját és a rájuk bízott hívők
életének forrásává és csúcspontjává tegyék.
Mária,
a Harmadik Évezred hajnalának csillaga,
folytasd Jézus Krisztus papjainak vezetését,
hogy kövessék Isten és a felebarátok iránti szereteted példáját,
tudjanak hiteles pásztorok lenni, és mindnyájunk lépteit Fiad felé
tudják vezetni, Aki fényével minden embert beragyog (vö. Jn 1,9).
Hogy a lelkipásztorok, és általuk Isten egész népe meghallja azt a
kedves és nyomatékos hívást, amellyel az üdvtörténet új
évezredének küszöbén feléjük fordulsz: „tegyétek azt, amit Ő mond”
(Jn 2,5). „2000-ben – Krisztus helytartója mondja nekünk – újult
erővel kell hogy hangozzék az igazság hirdetése: „Ecce natus est
nobis Salvator mundi” – „Íme, megszületett nekünk a Világ
Üdvözítője”.
(Tertio Millennio adveniente 38).
Jegyzetek:
[1] II. János Pál, Tertio Millennio
adveniente apostoli levél (1994. november 10.), 38. pont; AAS 87
(1995) 30; EV 14/1787.
[2] II. János Pál, Redemptoris missio
enciklika (1990. december 7.), 33 pont; AAS 83 (1991) 279; EV
12/614.
[3] Vö. Papi Kongregáció, A papi élet
és szolgálat direktóriuma – Dives Ecclesiae [Tota Ecclesia] – (1994.
január 31.), 7 pont; EV 14/763.
[4] II. János Pál, Pastores dabo vobis
apostoli levél (1992. március 25.), 18. pont, AAS 84 (1992) 685; EV
13/1246.
[5] II. János Pál, Redemptoris missio
enciklika, 1. pont; i. m. 249; EV 12/547.
[6] „A keresztény vallás sokszor ki van
téve annak a veszélynek, hogy a sok vallás közül az egyiknek
tartják, vagy pusztán az ember szolgálatában álló társadalmi etika
szintjére süllyesztik. Így nem mindig domborodik ki magával ragadó
újdonsága a történelemben: a keresztény vallás „misztérium”, az
emberré lett Isten Fiának a működése és mindazoknak, akik befogadják
Őt, megadja, »hogy Isten fiai lehessenek« (Jn 1,12)”. II. János Pál,
Pastores dabo vobis apostoli levél, 46. pont; i. m. 738-739; EV
13/1386.
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 2. pont; EV 1/12441248; II. János
Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 13. pont; i. m. 677., 678;
EV 13/1221; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma,
1, 3, 6 pontok; EV 14/755 kk. 758.761 k; Papi Kongregáció, Laikusok
Pápai Tanácsa, Hittani Kongregáció, Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció, Püspöki Kongregáció, Népek Evangelizációjának
Kongregációja, Istennek Szentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli
Élet Társaságainak Kongregációja, Törvényszövegeket Magyarázó Pápai
Tanács: Rendelkezés, Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban
való együttműködéséről (1997. augusztus 15.), Előszó; AAS 89 (1997)
852; EV 16/671 kk; magyarul: Római dokumentumok VI., Szent István
Társulat Budapest, 1998, 7-10.
[8] II. János Pál, Redemptoris missio
enciklika, 63 pont; i. m. 311; EV 12/670.
[9] II. János Pál, Redemptoris missio
enciklika,. 67 pont. i. m. 315; EV 12/678.
[10] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, Bevezetés; EV 14/751; vö. II. János Pál,
Pastores dabo vobis apostoli levél, 2. és 14. pontok; i. m. 659-660,
678-679; EV 13/1163. 1222 kk.
[11] Vö. II. János Pál, Fides et
ratio enciklika (1998. október 14.), 62. pont.
[12] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 171. pont.
[13] II. Vatikáni Zsinat, Lumen
gentium dogmatikus konstitúció, 30. pont; EV 1/1361.
[14] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen
gentium dogmatikus konstitúció, 48. pont; EV 1/1416.
[15] Vö. II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 21. pont; i. m. 688-690; EV 13/1256 kk.
[16] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 12. pont; EV 1/1282 kk; II. János
Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 25. pont; i. m. 695-697; EV
13/1276 kk.
[17] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 43. pont; EV 114/817.
[18] Nagy Szent Gergely, A
lelkipásztorkodás törvénykönyve, II, 1.
[19] II. János Pál, Beszéde az
európai püspökök VI. szimpoziumához (1985. november 11.):
Insegnamenti di Giovanni Paolo II, VIII/2 (1985) 918-919.
[20] Vö. II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 12. pont; i. m. 675-677; EV 13/1217.
[21] II. János Pál, A CELAM IV.
általános konferenciájának megnyitó beszéde(1992. október 12.), 1.
pont; AAS 85 (1993) 808; vö. Reconciliatio etpaenitenti, apostoli
levél (1984. december 2.), 13. pont; AAS 77 (1985) 208-211; EV9/1107
kk.
[22] VI. Pál, Evangelii nuntiandi
apostoli buzdítás (1975. december 8.), 47. pont; AAS 68 (1976) 37;
EV5/1642.
[23] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen
gentium dogmatikus konstitúció, 28. pont; EV 1/354 kk.
[24] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 4. pont; EV 1/1250 k; II. János Pál,
Pastores dabo vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 697-700; EV
13/1280 kk.
[25] Vö. II. Vatikáni Zsinat,.
Presbyterorum ordinis dekrétum 5., 13., 14. pontok; EV 1/1252 kk.
1286 kk.; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 3.,
26., 48. pontok; i. m. 691-694, 697-700, 742-745; EV 13/1264 kk.
1280 kk. 1396 kk; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat
direktóriuma, 48. pont; EV 14/827 k.
[26] II. Vatikáni Zsinat, Unitatis
redintegratio dekrétum, 4. pont; EV 1/515.
[27] II. Vatikáni Zsinat, Unitatis
redintegratio dekrétum, 11. pont; EV 1/1534.
[28] Vö. II. János Pál, Beszéd a
CELAM püspökeihez (1983. március 9.): Insegnamenti, VI/1 (1983) 698;
II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 18. pont; i. m.
684-686; EV 13/1246.
[29] II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum
dogmatikai konstitúció, 2. pont; EV 1/873.
[30] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum 4. pont; EV 1/1250.
[31] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 1550. pont.
[32] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 698; EV 13/1281.
[33] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 45. pont; EV 14/820.
[34] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 4. pont; EV 1/1250.
[35] Szent Ágoston, A keresztény
tanításról 4, 15, 32; PL 34, 100.
[36] Vö. VI. Pál, Laudis canticum
apostoli konstitúció (1970. november 1.), 8. pont; AAS 63 (1971)
533-534; EV 3/2819 kk.
[37] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 45. pont; EV 14/819.
[38] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció, 22. pont; EV 1/1385.
[39] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció, 22. pont; EV 1/1388.
[40] Vö. Rendelkezés, Világi hívőknek
a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, 3. cikkely; i.
m. 852 kk; EV 16/706; a magyar fordításban 19-20.
[41] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 19. pont; EV 1/1307.
[42] Vö. II. János Pál, Pastores dabo
vobis, apostoli buzdítás, 70 kk pontok; i. m. 778 kk; EV 13/1488 kk;
Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 69 kk
pontok; EV 14/866.
[43] Vö. II. János Pál, Pastore dabo
vobis, apostoli levél, 26. és 47. pontok; i. m. 697-700; 740-742; EV
13/1280 kk. 1391 kk; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat
direktóriuma; 46. pont; EV 14/823 kk.
[44] Nevelési Kongregáció,
Rendelkezés az egyházatyák tanulmányozásáról a papképzésben (1989.
november 10.), 26-27. pontok; AAS 82. (1990) 618-619; EV 11/2856 k.
[45] II. János Pál, Fides et ratio
enciklika, 2. pont.
[46] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 46. pont; EV 14/ 823 k.
[47] A Katolikus Egyház Katekizmusa,
738. pont.
[48] II. Vatikáni Zsinat,
Sacrosanctum Concilium dogmatikai konstitúció, 2. pont; EV 1/2.
[49] II. Vatikáni Zsinat, Lumen
Gentium dogmatikai konstitúció, 48. pont; EV1/416.
[50] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et
spes lelkipásztori konstitúció, 45. pont; EV 1/1463.
[51] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 7. b-c. pont; EV 14/763.
[52] II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. május 5.): Insegnamenti XVI/1 (1993)
1061.
[53] II. Vatikáni Zsinat
Presbyterorum ordinis dekrétum, 12. pont; EV 1/1284.
[54] Vö. II. Vatikáni Zsinat
Presbyterorum ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1252.
[55] II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993)
1197.
[56] II. Vatikáni Zsinat,
Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 2. pont; EV 1/2.
[57] II. János Pál, Nagycsütörtöki
levél a papokhoz (1997. március 16.), 5. pont; AAS 89. (1997) 662;
EV 16/264.
[58] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 2., 5. pontok; EV
1/2.16 k.
[59] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1261.
[60] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1253.
[61] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 5. pont; EV 1/1253.
[62] Vö. II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993)
1197-1198.
[63] Vö. II. János Pál, Dies Domini
apostoli levél (1998. május 31.), 46. pont; AAS 90. (1998)742.
[64] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 49. pont; EV 14/829.
[65] II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. május 12.): Insegnamenti XVI/1 (1993)
1198.
[66] Vö. uo.; II. Vatikáni Zsinat,
Sacrosanctum Concilium dogmatikai konstitúció, 112., 114., 116.,
120., 122-124., 128. pontok; EV 1/201 kk.
[67] Vö. XII. Pius, Rádióüzenet az
Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Katechetikai Kongresszusának
(1946. október 26.); Discorsi e Radiomessaggi VIII (1946) 288; II.
János Pál, Reconciliatio et paenitentia apostoli levél, 18. pont; i.
m. 224-228; EV 9/1127 kk.
[68] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika (1980. november 30.), 13. pont; AAS 72 (1980)
1220-1221; EV7/935.
[69] Vö. II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. szeptember 22.): Insegnamenti XVI/2
(1993) 826.
[70] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1219; EV7/931.
[71] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 54. pont; Vö. II. János Pál, Reconciliatio
et paenitentia, apostoli levél, 31. pont; i. m. 257-266; EV
9/1180-1193.
[72] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 32. pont; EV 14/979.
[73] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 13. pont; EV 1/1288; Papi
Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma, 52. pont; EV
14/835.
[74] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 52. pont; EV 14/835; Vö. II. Vatikáni
Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 13. pont; EV 1/1288.
[75] Vö. Törvényszövegeket Magyarázó
Pápai Tanács, Válasz CIC 964 kánon 2. § (1998. július 7.): AAS 90
(1998) 711.
[76] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 18. pont; EV 1/1305; II. János Pál,
Pastores dabo vobis apostoli levél, 26., 48. pontok; i. m. 697-700,
742-745; EV 13/1280-1285. 1396-1399; Katekézis az általános
kihallgatáson (1993. május 26.), 4. pont: Insegnamenti XVI/1 (1993)
1331; Reconciliatio et paenitentia, apostoli levél, 31. pont; i. m.
257-266; EV9/1180-1193; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat
direktóriuma, 53. pont; EV 14/836.
[77] II. János Pál, Reconciliatio et
paenitentia apostoli levél, 31. pont; i. m. 266; EV 9/1191.
[78] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 17. pont; i. m. 683; EV 13/1239.
[79] Alapos felkészültségre van
szükség azokban a kérdésekben, amelyek gyakorta felmerülnek. Ezekhez
nagy segítséget jelent A gyóntató atyák vademecuma a házassági
erkölcs néhány kérdésében, (A Család Pápai Tanácsa 1997. február
12., EV 16/170-213); magyarul: Római Dokumentumok XII. Szent István
Társulat, 1999.
[80] Vö. uo.
[81] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1219; EV 7/931.
[82] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 3. pont; i. m. 1183; EV 7/867.
[83] Vö. II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 13. pont; i. m. 1218-1221; EV 7/929-936.
[84] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 8. pont; i. m. 1204; EV7/904.
[85] Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktóriuma, 48. pont; EV 14/828.
[86] Vö. II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 8. pont; i. m. 668-669; EV 13/1194-1197.
[87] Vö. Jean-Marie Vianney, curé
d’Ars: sa pensée, son coeur, présentés par Bernard Nodet, Le Puy
1960, 100.
[88] Szent Ágoston, Százhuszonnégy
traktátus János evangéliumáról, 123,5: CCL 36, 678.
[89] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 875. pont.
[90] II. János Pál, Nagycsütörtöki
levele a papokhoz (1997. március 16.), 4 pont; AAS 89 (1997) 661; EV
16/263.
[91] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa
Theol. III, q. 83, a. 1., ad 3.
[92] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 22. pont; i. m. 691; EV 13/1263.
[93] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 29. pont; i. m. 704; EV 13/1297.
[94] II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[95] II. Vatikáni Zsinat, Lumen
gentium dogmatikai konstitúció, 28. pont; EV 1/354.
[96] A Katolikus Egyház Katekizmusa,
1550. pont.
[97] II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. május 19.) 2. pont: Insegnamenti
XVI/1 (1993) 1254.
[98] Uo. 4. pont; i. m. 1255-56.
[99] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[100] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1263.
[101] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum ordinis dekrétum, 6. pont; EV 1/1257.
[102] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 17. pont; i. m. 18-20; EV
14/776-778.
[103] Szent Ágoston, Ep. 134, 1:
CSEL 44, 85.
[104] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 19. pont; i. m. 21; EV 14/780. II.
János Pál, Allocuzione al Simposio sulla „Collaborazione dei laici
al ministero pastorale dei presbiteri” (1994. április 22.) 4; in
„Sacrum Ministerium” 1 (1995) 64; vö. Papi Kongregárció és mások,
Rendelkezés, Világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való
együttműködéséről, Előszó, i. m. 852. ; EV 14/671 kk; magyarul: i.
m. 7-10.
[105] Vö. Papi Kongregáció, A papi
élet és szolgálat direktóriuma, 66. pont; i. m. 67-68; EV 14/858 kk.
[106] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 2442; C.I.C. 227. kánon; Papi Kongregáció, A papi élet
és szolgálat direktóriuma, 33. pont; i. m. 31-32; EV 14/798 k.
[107] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 22. pont; C.I.C.,
846. kánon; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat direktóriuma,
49. és 64. pontok; i. m. 49., 66; EV 14/829 k. 856.
[108] Vö. II. János Pál, Pastores
dabo vobis apostoli levél, 26. pont; i. m. 697-700; EV 13/1280-1285;
Katekézis az általános kihallgatáson (1993. április 21.):
Insegnamenti XVI/1 (1993) 938; Papi Kongregáció, A papi élet és
szolgálat direktórium, 45. pont; i. m. 43-45; EV 14/819-822.
[109] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 18. pont; i. m. 684; EV 13/1243; vö. II.
Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis dekrétum, 10. pont; EV
1/1277.
[110] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 18. pont; i. m. 684; EV 13/1244; vö. II.
Vatikáni Zsinat, Optatam totius dekrétum, 20. pont; EV 1/815.
[111] II. János Pál, Pastores dabo
vobis apostoli levél, 82. pont; i. m. 801; EV 13/1550.
[112] Nazianzi Szent Gergely,
Orationes, 2, 71: PG 35, 480.
[113] Vö. II. János Pál, Pastores
dabo vobis apostoli levél, 43. pont; i. m. 731-733; EV 13/1369-1373.
[114] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis dekrétum, 17. pont; EV 1/1299 kk; C.I.C., 282.
kánon; II. János Pál, Pastores dabo vobis apostoli levél, 30. pont;
EV 13/1299-1304; Papi Kongregáció, A papi élet és szolgálat
direktóriuma 67. pont; i. m. 68-70; eV 14/860-863.
[115] II. János Pál, Katekézis az
általános kihallgatáson (1993. július 7.) 7. pont: Insegnamenti
XVI/2 (1993) 38.
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT az Apostoli Szentszék
Könyvkiadója Budapest 1999
A fordítás alapjául szolgáló mű címe: CONGREGAZIONE PER IL
CLERO IL PRESBITERO, MAESTRO DELLA PAROLA, MINISTRO DEI
SACRAMENTI E GUIDA DELLA COMUNITÁ IN VISTA DEL TERZO MILLENNIO
CRISTIANO
Fordította: DR. NÉMETH LÁSZLÓ a Pápai Magyar Intézet
rektora, sorozatszerkesztő
Lektorálta: VERTSE MÁRTA
ISBN 963 360 615 2 összkiadás ISBN 963 361 106 7
© Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős szerkesztő: Farkas Olivér mb. igazgató
|